Japán a XIX. század második felében hihetetlen tempóban kezdte meg a felzárkózást a fejlett nyugati országokhoz, s az egész világon bámulatot keltve alig egy emberöltőnyi idő alatt feudális agrárországból modern ipari nagyhatalom lett. 1905-ben, ismét csak bámulatba ejtve az egész világot, vereséget mértek a Kelet felé terjeszkedni próbáló orosz birodalomra, és ezzel végképp bebiztosították helyüket a vezető nagyhatalmak klubjában.

A sikerek fő záloga a korszerű és erős hadiflotta volt. Hadihajóikat eleinte külföldről szerezték be, az első világháború idejére azonban a japán ipar már elég fejlett volt ahhoz, hogy teljesen önállóan is megbirkózzanak a nagy hadihajók építésével. Gondot legfeljebb csak az építésekhez szükséges nyersanyagok, illetve az üzemanyag beszerzése jelentett, a japánok ezért is kezdtek terjeszkedésbe, egyfajta gyarmatosításba a Távol-Kelet környékén.

Az ország modernizálását a japánok úgy oldották meg, hogy egyszerűen lemásolták a nyugati technológiát, és az európai országok társadalmi berendezkedését. (Egy időben még az is felmerült, hogy államvallássá teszik az anglikán vallást.) Kiválasztották, melyik ország melyik szakterületen a legjobb, és abban őt utánozták. A hadsereget kezdetben francia minta alapján fejlesztették, később azonban, valószínűleg az 1871-es háború hatására, inkább a német fegyveres erőket kezdték utánozni. A flottaépítésnél kezdettől fogva az angolokat szerették volna másolni, a britek azonban eleinte nagyobb lehetőségeket láttak Kínában, és nem nagyon voltak hajlandóak a japánokkal együttműködni, akik ezért először itt is a francia technológiára alapoztak. Csak miután az 1894-es háborúban nyilvánvalóvá vált Kína gyengesége, váltak az angolok készségesebbé a japánok iránt, akikben olyan szövetségesekre találtak, akikkel sakkban tudták tartani a távol-keleti brit érdekeltségek felé terjeszkedni akaró oroszokat, és – bár ezt sosem mondták ki – az amerikaiakat.

Az 1905-ben az oroszokat megverő japán flotta minden nagyobb hajója külföldi, többnyire angol gyárakban készült, azonban még ebben az évben hozzáláttak az első, már teljes egészében japán gyárban készülő csatahajó, a Satsuma építéséhez. Ezt követően már csak egyszer rendeltek nagy hadihajót külföldi gyártól, az új hajótípus, a csatacirkáló első japán példányát, a Kongót, a biztonság kedvéért angol gyárban építtették meg, majd ezt lemásolva további három ilyen hajót készítettek, de ezeket már hazai gyárakban.

Az első világháború idején Japánban épült csatahajók a világ legerősebb egységei közé tartoztak, tűzerejüket és védettségüket tekintve legalább egyenrangúak voltak a legkorszerűbb angol és amerikai csatahajókkal, sebességüket tekintve pedig – a Queen Elizabeth osztályt leszámítva – még felül is múlták őket. Az erős haditengerészet kiépítése azonban hatalmas terhet jelentett a nyersanyagban szegény kis szigetország gazdaságának. 1918-ra a flotta fenntartása a teljes japán költségvetés 32 százalékát felemésztette, amit már nagyon nehezen lehetett kigazdálkodni, különösen hogy emellett az országnak még egy erős szárazföldi hadsereget is fenn kellett tartania. A japán politikusok tehát idejét látták a lassításnak, s az 1916-os költségvetési évre tervezett négy csatahajóból csak egynek a megépítését hagyták jóvá.

A spórolási szándék azonban szinte azonnal feledésbe is merült, amikor az amerikai Kongresszus 1916 tavaszán jóváhagyta az új flottaépítési tervet, tíz új csatahajó és hat csatacirkáló megépítését. A japán kormány erre utólag mégis jóváhagyta a nem sokkal korábban törölt építéseket, köztük a három csatahajót. Ugyanekkor hozzáláttak a következő egységek tervezéséhez, s az amerikai építési programra válaszként meghirdették a sajátjukat is. A „8-8 Flotta Program” keretén belül a japánok nyolc hatalmas csatahajót, és nyolc még nagyobb csatacirkálót terveztek megépíteni.

Egy hasonló nevű építési programot egyébként meghirdettek már egyszer, 1910-ben, amikor szintén nyolc csatahajó és nyolc csatacirkáló megépítését tűzék ki, melyek 1920-ra álltak volna hadrendbe. A teljes építési költségek összege – beleszámítva a kisebb hajókat is – azonban elérte volna Japán teljes éves költségvetésének a kétszeresét, ami igen mérsékelt lelkesedést váltott ki a politikusok körében. A programot folyamatosan nyirbálták, és annak végül csak a fele valósult meg. (Négy csatahajó, és a négy Kongo osztályú csatacirkáló.)

A nyolcas szám egyébként később is többször felbukkant a japán haditengerészet történetében. (Utoljára az 1986-os flottaépítési programnál, mely szintén a „8-8 Flotta Program” nevet kapta.) A japán tengerészeti stratégák ugyanis úgy vélték, egy olyan kötelék, melyet parancsnoka még ellenőrzése és irányítása alatt tud tartani, legfeljebb nyolc hajóból áll. A flotta tehát olyan hajórajokat próbált felállítani, amik nyolc, többé-kevésbé azonos képességű hajóból álltak, melyeket egységes, kompakt ütőerőként lehetett kezelni. A koncepció az amerikai standard csatahajókéra emlékeztetett, bár a japánok ezt előbb találták ki.

A nyolcas szám egyben a hajók életkorát is meghatározta. A teljes program nem hivatalosan ugyanis így hangzott: „Nyolc csatahajó, nyolc csatacirkáló, nyolc év”. Ami alatt azt kell érteni, hogy az első vonalban szolgálatot teljesítő hajók életkora legfeljebb nyolc év lett volna. A hajók teljes tervezett életkorát 24 (3×8) évben határozták meg, ami annyit jelent, a japán tengernagyok által optimálisnak tartott esetben a haditengerészetnél három garnitúra, vagyis összesen 48 csatahajó és csatacirkáló teljesített volna szolgálatot. Ekkora flotta kiépítése és fenntartása viszont nyilvánvalóan messze meghaladta az ország lehetőségeit, és teherbíró képességét.

Az új építési programot is két részben hagyták csak jóvá, a költségvetés ennél többet nem bírt el. A japán kormány először a négy Nagato és Tosa osztályú csatahajó, és a négy Amagi osztályú csatacirkáló építésére bólintott rá, s csak az újabb amerikai építésekről érkező hírek hatására engedélyezték 1920-ban a következő nyolc hajó előkészítő munkálatainak a megkezdését is. Akárcsak az angolok, a japánok is arra a következtetésre jutottak, az új típusok ismét olyan generációváltást fognak jelenteni a nagy hadihajók fejlődésében, mint annak idején a Dreadnought megépítése. Az új generáció első hajóját, a Nagatót, ezért a No.1 jelzéssel látták el.

A második „8-8 Flotta Program” első hajói, a Nagato osztályú csatahajók, eredetileg még az előző „8-8” program keretén belül épültek volna. A tervek párhuzamosan készültek a hajókon rendszeresíteni szándékozott új, 410 mm-es ágyúval, melynek fejlesztését már 1914-ben elkezdték. 1916-ra elkészültek a csatahajók tervei is, azonban a skagerraki csata tapasztalatai alapján azokat átdolgozták, így az építés megkezdése egy évet csúszott.

A Nagato osztály atyjának a közvélekedés a neves japán hajómérnököt, Hiraga Yuzurut tartja, pedig ő csak felügyelte a tervezőmérnökök munkáját. A csatahajók terveit valójában Kaizo Yamamoto készítette, akinek Hiraga csak néhány javaslattal segítette a munkáját. (Hiraga szerepét a szakirodalom általában erősen túlbecsüli. A „8-8” program hajóinak tervezését valóban ő irányította, de a tényleges tervezőmunkákat valójában nagyrészt Kaizo, és Kikou Fujimoto végezte. Hiragának kiváló ötletei voltak, de az általa tervezett hajók rendszerint túl fejnehézre sikerültek, vagyis a felső túlsúly miatt nagyon instabilak lettek. Később a viharos tengeren tartott hadgyakorlatokon a flotta több hajója is megsérült, vagy felborult emiatt. A harmincas évek elején vizsgálat is indult, mely feltárta Hiraga konstrukcióinak hiányosságait, ami alaposan megtépázta a szakmai presztízsét. Óriási tekintélye miatt azonban semmilyen felelősségre vonás nem indult ellene.)

A Nagato osztály eredeti tervein végrehajtott egyik legfontosabb változtatás az olajtüzelésre való majdnem teljes áttérés volt. Hiraga azonban sokkal átfogóbb módosításokat szeretett volna. Az osztály második hajójára – az első készültségi szintje már nem tett lehetővé ilyen változtatásokat – még egy lövegtornyot épített volna be, és javasolta a döntött páncélzat alkalmazását is. Ezek azonban olyan nagy horderejű változtatások voltak, amik ismét a tervek teljes átdolgozását tették volna szükségessé, ami rengeteg időbe, és úgyszintén rengeteg pénzbe került volna. A haditengerészet ezért elutasította a javaslatokat, melyek a következő, Tosa osztályú csatahajókon kerültek csak bevezetésre.

A Nagato és a Mutsu ettől függetlenül is kiváló konstrukció volt. A japánok ezúttal is az angolokat másolták, és a típus a Queen Elizabeth osztály ihletésére készült, ám a végeredmény messze felülmúlta az angol eredetit. A 215,8 méter hosszú, 29 méter széles, közel 33 ezer tonnás vízkiszorítású hajók méreteiket tekintve is a legnagyobbak közé tartoztak, a tűzerő szempontjából pedig világelsők voltak, a velük nagyjából egy időben elkészült amerikai Colorado osztályú csatahajók mellett.

A csatahajókat az újonnan rendszerbe állított 410 mm-es ágyúkkal szerelték fel, melyeket hivatalosan a 40 cm-es jelzéssel láttak el, nyilván a megtévesztés végett. A lövegeket az angol 38 cm-es hajóágyúk mintájára fejlesztették ki, sokan annak növelt változatának is tekintik, bár a konstrukció valójában eléggé eltért az angol mintától. A 45 kaliberhosszúságú, közel 19 méter hosszú csövek kereken száz tonnát nyomtak, és átlagosan percenként két lövést lehetett leadni belőlük.

Az új doktrínáknak megfelelően az ágyúkat kezdetben kizárólag csak páncéltörő gránátokkal látták el. Az egytonnás lövedékeket 224 kilós kivetőtöltettel lőtték ki, ez 790 mps kezdősebességet adott a gránátnak, ami a maximális 30 fokos csőemelkedés mellett mintegy 33 kilométeres lőtávolságot tett lehetővé. A gránátok töltetének tömege 14,8 kg volt, a jóval később rendszeresített HE gránátoké 44,3 kg.

Az ezertonnás, szintén az angol 38 cm-es minta alapján tervezett ikerlövegtornyokat a szokásos elrendezésben építették be a hajóra, kettőt előre, kettőt pedig hátra. Ezeket a lövegtornyokat később, a harmincas évekbeli átépítések során, kicserélték az eredetileg a következő, Tosa osztályú csatahajók részére készült, sokkal jobban védett, és a nagyobb, 35 fokos csőemelkedési szögnek köszönhetően nagyobb lőtávolságot lehetővé tevő lövegtornyokra. (A későbbi modernizálások során a csőemelési szöget még tovább növelték, 43 fokra, ami 38 ezer méterre növelte a lőtávolságot.)

A 8-8 program későbbi csatahajóinak és csatacirkálóinak is ezek a jól sikerült 41 cm-es lövegek adták volna az alapfegyverzetét, az utolsó négy hajó kivételével.

A Nagato osztály másodlagos fegyverzetét 20 darab 14 cm-es ágyú jelentette, melyeket a korban szokásos módon egyesével, külön ütegállásban helyeztek el a hajó oldalán, és a felépítményeken. Természetesen ezek az ágyúk is angol mintára készültek, eredetijüket a görög megrendelésre angol gyárakban épült cirkálókhoz fejlesztették ki. A görögök a kisebb tömeg, és a könnyebb kezelhetőség végett választották a szokásos 15 cm-nél kisebb kalibert, és a jól sikerült löveg felkeltette a japánok érdeklődését is, akik azt lemásolták, és saját flottájukban is rendszeresítették. Az ágyúk tűzgyorsasága tíz lövés/perc volt, de a kazamatás beépítésnek köszönhető kicsi, 20-25 fokos csőemelkedési szög miatt a lőtávolság legfeljebb 16 ezer méter volt.

A hajók tervezése idején a légvédelem jelentősége még erősen másodlagos kérdés volt, ennek megfelelően az eredeti légvédelmi fegyverzet mindössze négy darab 76 mm-es gyorstüzelő ágyúból állt. Ezek tűzgyorsasága elérhette a percenkénti 20 lövést is, és a maximális 75 fokos csőemelkedésnél 7.500 méter magasságig tudták eljuttatni gránátjaikat. A légvédelmi fegyverzetet később persze jelentősen megerősítették, és már a húszas évekbeli első módosítások során elkezdték növelni a csőszámot.

Szintén a korban szokásos gyakorlatnak megfelelően a csatahajókat torpedóvető csövekkel is felszerelték, méghozzá viszonylag nagy számban. A japánok nagy jelentőséget tulajdonítottak a torpedófegyverzetnek, és úgy vélték, nagy hatótávolságú torpedóik felszíni ütközetben – különösen éjszakai ütközetben – is hatékonyak lehetnek az ellenséges flottával szemben. Ennek megfelelően a Nagato osztály csatahajóira nyolc csövet építettek be, négyet a vízvonal alatt, négyet felette. Az 533 mm-es csövekhez rendszeresített, 203 kilós robbanótöltetet hordozó torpedók hatótávolsága 26 csomós sebesség mellett meghaladta a 15 kilométert, míg a legnagyobb, 37 csomós sebességnél ez csak hétezer méter volt. (A későbbi átépítések során a torpedóvető csöveket kiszerelték a hajókból.)

A Nagato osztály a japán csatahajók új generációjának mintaképét jelentette, és többé-kevésbé ennek felépítését másolta az összes, utána következő csatahajó és csatacirkáló is. A későbbi hajók fegyverzetét is ugyanezek a lövegek adták volna, hasonló elrendezésben, mint a Nagatón.

A csatahajók a kor egyik legmodernebb hajtóműrendszerét kapták. A 21 Kampon kazánból 15 már teljesen olajtüzelésű volt, a másik hat pedig vegyes, szén-olaj tüzeléssel működött. A négy Gihon turbina összesen 85 ezer lóerőt tudott leadni a négy darab, 4,2 méter átmérőjű hajócsavarnak, amivel a Nagato a próbajáratokon elérte a szenzációsnak számító 26,7 csomós sebességet, mellyel akkoriban a világ leggyorsabb csatahajója volt. A valós adatokat a japánok természetesen nem hozták nyilvánosságra, s egészen a harmincas évek végéig mindenki úgy tudta, a japán csatahajók legnagyobb sebessége 23 csomó. (Ami akkor még mindig jó teljesítménynek számított.)

A csatahajók eredeti állapotukban 1600 tonna szenet, és 3.400 tonna olajat tudtak magukkal vinni, amivel a gazdaságos 16 csomós sebesség mellett 5.500 mérföldes hatótávolságot értek el.

Az angolszász irodalomban elterjedt vélekedés szerint a Nagato osztály páncélzata az „all or nothing” rendszer valamiféle változata volt, ami azonban nem igazán pontos meghatározás. A japánok az amerikaiaktól függetlenül már korábban arra a következtetésre jutottak, az elsődleges páncélzat erősítése érdekében fel kell áldozni valamennyit a másodlagos páncélzatból, amit azonban ők nem úgy képzeltek el, hogy a fő páncélöv és a páncélfedélzet kivételével semmilyen páncélzatot nem tesznek a hajókra, hanem úgy, hogy a másodlagos páncélzat vastagságát a feltétlenül szükségesre csökkentik.

A Nagato fő övpáncélja 300 mm vastag volt, efelett a főfedélzetig 150 mm-es páncéllemezek védték a hajó oldalát. Az „all or nothing” gyakorlattal ellentétes módon a Nagato vízvonala az orr és tatrészen is kapott vékonyabb páncélzatot. A főfedélzet és az emelt orrfedélzet között, ahol a 14 cm-es ágyúk kazamatái is voltak, viszont csak 25 mm-es, repeszfogó lemezeket használtak. A páncélfedélzeteket és a torpedóvédő válaszfalat a japánok nem egyetlen lemezből készítették, hanem több, vékonyabb páncéllemezt lamináltak egymásra, talán mert ezt a felépítést rugalmasabbnak gondolták. A főfedélzetet lemezeinek összvastagsága 69 mm volt, az egy szinttel lejjebb levő páncélfedélzeté 75 mm. A második páncélfedélzet széleit a korban szokásos gyakorlatnak megfelelően lefelé hajlították, és azokat a páncélöv alsó szegélyéig vezették. Az orrfedélzetet csak 25 mm-es lemezekkel páncélozták.

A hajó oldalától három méterre beépített torpedóvédő válaszfal szintén 75 mm (3×25 mm) vastag volt. Ennek felső részét kifelé hajlították, és a válaszfalat a páncélfedélzet lefelé hajlított szegélyéhez vezették ki. A válaszfal és a hajó oldala közti rekeszeket üresen hagyták, hogy az a vízalatti robbanások lökéshullámát részben vagy egészben képes legyen elnyelni. Az olajtartályokat a torpedóvédő válaszfal mögött helyezték el, és azok belső oldalán, a tartályok és a gépházak között, ismét beépítettek egy újabb, 25 mm vastag válaszfalat.

A parancsnoki híd páncélvastagsága elérte a 369 mm-t, a lövegtornyoké és a barbettáké a 305 mm-t. A későbbi felújítások során a 410 mm-es lövegtornyokat lecserélték, és az eredetileg a Tosa osztályhoz készült tornyokat építették be, melyek sokkal erősebb védelmet kaptak, a homoklemez vastagsága ezeknél 460 mm volt.

A japánok mint mindig, ezúttal is mindenben az angolokat másolták. Mind az ágyúk, mind a lövegtornyok az angol 38 cm-es lövegek alapján készültek, azok továbbfejlesztéseként, és a hajókon használt páncéllemezek is az angol Vickers lemezek mintájára készültek. A japánok mindig nagyon alaposan megfigyelték az angol flottában használatos technológiát, és igyekeztek lemásolni mindent, amit abból használni tudtak. (Természetesen nem csak arra hagyatkoztak, amit az angolok önként átadtak nekik, hanem illegális módszereket is használtak a különböző technológiák megszerzése során.) Úgyszintén nagy figyelemmel követték az első világháború európai vizeken zajló összecsapásait, méghozzá szó szerint az első sorból. A háború során az angol hadihajók fedélzetén több japán megfigyelő is életét vesztette.

Miután a japánok rendszerint négyhajós osztályokat építettek, eredetileg a Nagato osztály is négy egységből állt volna. A háborús tapasztalatok nyomán azonban a tervezők számos változtatást hajtottak végre a terveken. Már a Nagato eredeti terveit is jelentősen módosították, de a mérnökök még többet akartak, a tervek teljes átdolgozását. Az eredeti tervek alapján a Nagato osztályból tehát csak két hajó épült, a következő kettő már egy nagymértékben módosított változat volt.

A Tosa osztály tehát alapvetően a Nagato továbbfejlesztése volt, és tervei azokon a módosításokon alapultak, melyeket Hiraga eredetileg már az osztály második tagján szeretett volna végrehajtani. Javaslatait akkor elutasították, mivel azok nagymértékben lassították volna a Mutsu már megkezdett építését, a következő két csatahajót azonban már Hiraga elképzelései alapján építették. A módosítások miatt azonban a tervek annyira eltértek a Nagatóétól, hogy ezt a két hajót már külön osztályként kezelték. (Korábban ugyanez történt a Fuso és az Ise osztály esetében is.) Hiraga igazából még nagyobb változtatásokat szeretett volna, és javasolta az emelt orrfedélzet elhagyását, és a háromágyús lövegtornyok rendszeresítését is, ezeket a módosításokat azonban már nem sikerült elfogadtatni a haditengerészet vezetésével.

A két Tosa osztályú csatahajó, a Tosa és a Kaga építését végül 1920 februárjában és júliusában kezdték el. A legszembeötlőbb változás a Nagatókhoz képest az ötödik lövegtorony volt, melyet a tatrészen építettek be. (Az itteni három torony közül a középsőt emelték meg.) Az ötödik torony természetesen jelentősen megnövelte a hajók hosszát, és vízkiszorítását is. A 237 méter hosszú, 30,5 méter széles csatahajók vízkiszorítása közel 40 ezer tonna lett volna, teljes terhelés esetén 44 ezer tonna.

A két plusz 410 mm-es ágyútól eltekintve a fegyverzet ugyanaz lett volna, mint a Nagatón, 14 cm-es közepes tüzérség, és nyolc torpedóvető cső, ezeken a hajókon már 61 cm-es. Hajtóműként fontolóra vették az amerikai csatahajókon ekkoriban bevezetett turbó-elektromos meghajtás gondolatát, mellyel azonban a japánoknak nem volt semmilyen tapasztalatuk, így végül maradtak a hagyományos gőzturbináknál. A 12 nagy teljesítményű Kampon kazánból négy még mindig vegyes, szén-olaj tüzelésű lett volna, de a hajtóművek teljesítménye így is elérte a 91 ezer lóerőt, ami a tervek szerint ezúttal is elég lett volna a 26,5 csomós sebesség elérésére. (Hivatalosan ezúttal is csak 23 csomót adtak meg.) Az üzemanyagkészlet 1800 tonna szénből, és 3.600 tonna olajból állt, ezzel a mennyiséggel a hatótávolság elérte volna a 6.500 mérföldet.

Az ötödik lövegtoronynál kevésbé feltűnő, de legalább annyira jelentős változtatás volt az új rendszerű páncélzat. A páncélövet ugyanis 15 fokban kifelé döntve építették be, ami lehetővé tette, hogy annak vastagságát valamelyest csökkentsék a Nagatóéhoz képest. Az öv itt egységesen, egészen a főfedélzetig 280 mm vastag lemezekből épült fel, és itt is kiterjedt az orr és tatrészre is, ahol vastagsága 254 mm-re csökkent. Az övtől néhány méterre a hajó belsejében egy páncélozott hosszanti válaszfalat is beépítettek, aminek 50 mm vastag lemezei az övpáncélt esetleg átütő, és a hajó belsejében robbanó gránátok repeszeit fogták volna meg. A páncélfedélzeteket két lemezből készítették, és itt a felső fedélzet volt az erősebb, összvastagsága elérte a 100 mm-t, a lőszerraktárak felett a 126 mm-t. A második páncélfedélzet vastagsága középen mindössze 20 mm, a lefelé hajlított széleken 50 mm volt. A torpedóvédő válaszfalat itt is három 25 mm-es lemezből készítették.

A parancsnoki híd páncélvastagsága elérte a 356 mm-t, a 410 mm-es lövegtornyok barbettáié a 305 mm-t. Magukat a lövegtornyokat sokkal erősebben páncélozták, a homloklemez vastagsága 460 mm volt, míg a tornyok oldala 280, teteje 230 mm vastag páncélzatot kapott. A Nagatók később ezeket a lövegtornyokat kapták meg.

A csatahajókkal párhuzamosan a japánok hozzáláttak a 8-8 program első csatacirkálóinak tervezéséhez is. A hajók felépítése erősen hasonlított a Tosa osztályéra, eltekintve a két kéménytől. Ugyanaz lett volna a fő fegyverzet is, tíz darab 410 mm-es ágyú. A méretek, a nagyobb helyigényű gépek miatt, persze valamivel nagyobbak voltak, a 252 méter hosszú hajók vízkiszorítása teljes terhelésnél elérte a 47 ezer tonnát.

A 131 ezer lóerő teljesítményű hajtóművekkel a csatacirkálók elérték volna a 30 csomós sebességet, hatótávolságuk a nyolcezer mérföldet. A 19 Kampon kazánból nyolc még itt is vegyes szén-olaj tüzelésű lett volna. A páncélzat felépítése szintén a Tosa osztályét követte, csak annál valamivel gyengébb volt. A 12 fokban kifelé döntött páncélöv vastagsága 250 mm, a belső válaszfalé pedig 30 mm lett volna. Az öv felső szegélyei között húzódó páncélfedélzet 90 (50+40) mm vastag páncélborítást kapott. A második páncélfedélzet csak a lefelé hajlított széleken kapott 70 mm vastag páncélzatot. A torpedóvédő válaszfal lemezeinek összvastagsága ezúttal is 75 mm volt, csak itt már nem három 25 mm-es, hanem egy 35, és egy 40 mm vastag lemezből állították össze. A fő páncélöv felett a hajó oldala, és a felső fedélzetek, csak 20-30 mm vastag, repeszfogó páncélzatot kaptak. A parancsnoki híd lemezeinek legnagyobb vastagsága 360 mm, a lövegtornyoké 280 mm lett volna.

Az első két hajó, az Akagi és az Amagi építését 1920 decemberében kezdték el, és a tervek szerint 1923 végére készültek volna el velük. A másik két hajó, az Atago és a Takao – eredetileg tervezett nevén Aishaka – építéséhez csak egy évvel később, 1921 decemberében fogtak hozzá, és 1924 decemberére fejezték volna be őket.

A 8-8 program következő nyolc hajójánál a japánok technológiai áttörést terveztek végrehajtani. Az amerikaiakkal és az angolokkal ellentétben úgy döntöttek, vállalják a magasabb költségeket és a technológiai kihívást, s a „gyors csatahajó” létrehozásával egyesítik a csatahajó és a csatacirkáló kategóriáit. A továbbiakban tehát nem külön akarták építeni a csatahajókat és a csatacirkálókat, hanem olyan hajókat terveztek, melyek a csatacirkálók sebességét egyesítették a csatahajók védettségével. (A két típus tűzereje pedig a japánoknál már addig is azonos volt.)

Az első ilyen gyors csatahajók a Kii osztály egységei lettek volna, melyeket a haditengerészet 1921 őszén rendelt meg. Tervezésüknél az Amagi osztályú csatacirkálókat vették alapul, az új típus lényegében ennek erősített változata volt. A 250 méter hosszú, 48 ezer tonnás hajók fegyverzete is az előző osztályokét ismételte, vagyis tíz darab 410 mm-es ágyúból állt, másodlagos tüzérségként 140 mm-es ágyúk, valamint nyolc darab 610 mm-es torpedóvető cső. A 19 Kampon kazán már mind olajtüzelésű volt, s a turbinák 131 ezer lóerős teljesítményével a hajó a számítások szerint 29,75 csomós sebességre lett volna képes, vagyis majdnem annyira, mind az Amagi.

A páncélelrendezés is az előző osztályokét ismételte, a 15 fokban kifelé döntött páncélöv vastagsága 293 mm lett volna, a parancsnoki hídé 356 mm, a lövegtornyoké pedig 280 mm. A fő páncélfedélzet lemezeinek összvastagsága elérte a 120 mm-t, alatta a második, 38 mm vastagon páncélozott fedélzet feladata már csak a repeszek megfogása lett volna. A torpedóvédő válaszfal lemezeinek összvastagsága itt is 75 mm volt.

Az osztály négy hajójából már csak az első kettőnek a nevéről született döntés, ezek a Kii és Owari neveket kapták volna. A másik két egység csak számjelzést kapott. (A nevük állítólag Suruga és Omi lett volna, bár más nevek is keringenek a szakirodalomban.) A négy hajó közül már egyik sem jutott el a gerincfektetésig, a washingtoni flottaegyezményt követően az építéseket még az előkészületi fázisban leállították.

A 8-8 program utolsó négy hajója szintén gyors csatahajóként készült volna el. Általános elrendezésük a korábbi osztályokét követte, de minden elődjüknél nagyobbak voltak, normál vízkiszorításuk is elérte a 47 ezer tonnát, teljes terhelés mellett pedig túllépte volna az 50 ezer tonnát is. A 274,4 méter hosszú hajótest szélessége ugyanúgy csak alig harminc méter lett volna, mint a korábbi típusoknál, így egy nagyon karcsú, 9/1 hosszúság/szélesség arányú hajót kaptak, mely 22 olajtüzelésű Kapon kazánjának és négy Gijutsu-Hombu turbinájának 150 ezer lóerős teljesítményével elérte volna a 30 csomós sebességet.

A páncélzat elrendezése szintén az előző osztályokéra hasonlított, csak itt a 15 fokban kifelé döntött páncélöv vastagságát 330 mm-re, a fő páncélfedélzetét pedig 127mm-re növelték. A lövegtornyok páncélvastagsága a homloklemeznél 356 mm, oldalt 190 mm, a tetőlemezen pedig 152 mm lett volna.

Az új típus legnagyobb újdonsága a főtüzérség kalibere és csőszáma volt. A korábbi típusoknál mind a jól bevált 410 mm-es ágyút használták, a Nagatóknál nyolcat, az összes többinél tízet hajónként. Ennél a hajóosztálynál viszont már az 1918 óta fejlesztés alatt álló új, 460 mm-es lövegeket építették volna be, a klasszikus elrendezés szerint, négy lövegtoronyban összesen nyolc csövet.

A 23,6 méter hosszú csövekből átlag 40 másodpercenként lehetett volna egy lövést leadni, és a 35 fokos legnagyobb csőemelkedés mellett az ágyúk körülbelül 35 kilométer távolságra tudták eljuttatni 1360 kilós lövedékeiket. A lőszerkiszabat a szokásosnál kevesebb lett, csövenként 60 gránát, de ezzel a tűzerővel az osztály hajói mégis a világ legerősebb csatahajói lettek volna, melyek sebességüket tekintve is messze felülmúltak minden más korabeli csatahajót. Ezekkel a hajókkal a japán flotta valóban a világ legjobb csatahajóihoz jutott volna hozzá, legalábbis addig, amíg a riválisok nem építenek egy még nagyobbat, és még erősebbet.

A szakirodalom szerint a japán haditengerészet négy ilyen csatahajót rendelt meg, melyeket 1922-ben kezdtek volna építeni, és 1927-re tervezték befejezni őket. A tényleges építési munkákat azonban már egyik hajón sem kezdték el, és azok neveket sem kaptak. Az első egység száma után rendszerint csak No.13 osztályként emlegetik őket. A rendeléseket 1923 novemberében törölték.

2008-ban azonban Hiraga Yuzuru hagyatékából előkerültek a hajómérnök korabeli feljegyzései. Ezekből kiderült, a No. 13-ként ismert terv valójában nem volt kidolgozott csatahajóterv, hanem csak egy tanulmányterv a sok közül. Amikor a trónörökös meglátogatta a haditengerészet tervezőirodáját, megvalósításra kijelöltként ezt a tervet mutatták be neki, nyilván azért, hogy elkápráztassák vele. A valóságban azonban nem született döntés a Kii osztályt követő hajókról. A flotta vezetése, illetve a tervezők által is leginkább támogatott verzió az volt, hogy a sorozatot a Kii osztály módosított változatával folytassák tovább. A módosítás főleg a tűzerőt érintette volna, melyet mindenképpen növelni kívántak. Ez történhetett volna egy hatodik lövegtorony betoldásával, a háromágyús lövegtornyok rendszeresítésével, vagy a kaliber 46 cm-esre való növelésével. (A vízkiszorítást lehetőleg 50 ezer tonnán belül akarták tartani.) Volt olyan elképzelés is, hogy ezeket a változtatásokat – akármelyiket is választották volna – már a Kii osztály utolsó két egységén végrehajtják.

A 8-8 program kifutása utáni további tervekről, s a még újabb és még nagyobb csatahajókról is elkezdődtek az előzetes egyeztetések, konkrét tervek azonban már nem születtek.

A nagyszabású hajóépítési program rettenetes terhet jelentett a japán gazdaságnak. A szigetország igazából nem volt egy súlycsoportban a másik két nagyhatalommal, s gyengébb ipari kapacitása és a nyersanyagkészletek hiánya miatt hosszú távon nem tudta volna állni a versenyt velük. Az új építési programokkal a flotta már a teljes japán költségvetés 40 százalékát felemésztette, és a költségek egyre csak növekedtek. Ez a folyamat nem volt hosszabb ideig fenntartható, és Japán ugyanúgy nem bírta volna már sokáig ezeket a terheket, mint Nagy-Britannia.

A japánok azonban meg voltak győződve róla, hogy az erős haditengerészet az ország függetlenségének és jólétének a garanciája, s fenntartása érdekében minden áldozatot vállalniuk kell. Akár korábban a németek, ők is olyan elrettentő erőként tekintettek a flottára, mely óvatosságra készteti ellenfeleiket, és amellyel rá tudják kényszeríteni akaratukat a riválisokra.

Nagy-Britannia stabil szövetséges volt, az európai országok pedig az első világháborúval teljesen eljelentéktelenedtek, tehát komoly ellenfélként ekkor már egyértelműen csak az amerikai haditengerészet jöhetett számításba. A terjeszkedő Egyesült Államok a századforduló körül megvetette lábát a Csendes-óceán nyugati partvidékén is, és betörni készült a kínai piacokra. Az amerikai nyomulás miatt Japán veszélyeztetve érezte nemcsak távol-keleti érdekeltségeit, hanem saját biztonságát is, és úgy vélték, egy „legyőzhetetlen” haditengerészet a legjobb eszköz arra, hogy az amerikaiakat távol tartsák a saját, illetve a sajátjuknak tartott felségterületektől.

A japán flotta tehát nem az agresszió eszköze volt, hanem inkább az elrettentésé. Ahogy valójában a németek sem azért építették ki flottájukat, hogy azzal legyőzzék a Royal Navy-t, úgy a japán haditengerészet sem kívánt háborúba bonyolódni az US Navy-vel, bár természetesen alaposan felkészültek egy ilyen eshetőségre is. A nyílt háború azonban az a legvégső lehetőség volt, amit mindenképpen igyekeztek elkerülni. Ahogy a tengerészeti miniszter, Kato Tomasaburo rávilágított a probléma lényegére: „Nem háborúzhatunk pénz nélkül. Az Egyesült Államok az egyetlen olyan ország, amelyikkel konfliktusba kerülhetünk, és szintén az egyetlen, amelyiktől kölcsönt kérhetünk. Következésképpen nem háborúzhatunk ellene.”

Miután tudatában voltak annak, hogy mennyiségileg nem tudnak versenyre kelni fő riválisukkal, a japánok igen nagy hangsúlyt fektettek a minőségre, és a személyzet képzettségére. A tengerészeti akadémia felvételi követelményei rendkívül magasak voltak – a túljelentkezés mégis mindig sokszoros volt –, és évfolyamonként mindössze 100 új kadétot vettek fel. A 8-8 Programmal felduzzasztott flotta emberigénye ennél persze jóval magasabb lett volna, így a felvételi létszámot fokozatosan a háromszorosára, évfolyamonként 300 főre kívánták növelni. A flotta leendő tisztjeit, és ugyanígy a tengerészeit, olyan kemény, brutális kiképzésnek vetették alá, amit a nyugati országokban elképzelni sem nagyon tudtak. A legénység megszerzett szaktudását pedig a szinte megszakítás nélküli gyakorlatozással tartották fenn. A flotta úgyszólván folyamatosan a tengeren volt, a rendszerint a viharos északi vizeken megtartott kisebb-nagyobb hadgyakorlatok egymást érték.

A minőségi fölényt a japánok főleg a nagyobb méretekben, a fölényes sebességben és a tűzerőben, illetve a jobb kiképzésben és taktikában látták, nem magában a technológiában, a műszaki színvonalban, mely általában azért elmaradt a nyugati termékekhez képest. A korabeli japán ipari termékek színvonala ugyanolyan hullámzó volt, mint például az olaszoké, mivel a minőség-ellenőrzés mindkét országban elhanyagolt terület volt. A japánok alaposan tanulmányozták az angol, illetve a háború után a német hajógyártást, és igyekeztek lemásolni az alkalmazott műszaki eljárásokat, de idegenkedtek a tömeggyártástól, és az amerikai futószalag módszertől. Erről azt gondolták, nem állít elő igazi minőséget, és elsősorban a kisebb hajóknál használható, amiket a japánok kevésbé fontosnak tartottak.

Saját üzemeikben a japánok széles körben alkalmazták sajátos bedolgozó rendszerüket, vagyis az egyes kisebb alkatrészek legyártásával alvállalkozókat bíztak meg, kisebb, néhány főt foglalkoztató vállalkozásokat, vagy önállóan dolgozó szakembereket, akik a kerti fészerben kialakított műhelyükben reszelték és kalapálták ki a megrendelt alkatrészeket. Ez a fajta gyártástechnológia persze sokkal kezdetlegesebb volt, mint az amerikai tömegtermelés, és a japán véleménnyel ellentétben minőségileg is elmaradt attól.

A jó szervezésnek, az alapos előkészítő munkának, és a fegyelmezett munkaerőnek köszönhetően azonban a japán ipar mégis képes volt hatékonyan dolgozni, és alapjában véve jó minőségű termékeket előállítani. A 8-8 program csatahajói kiváló konstrukciók voltak, melyek összességében véve alighanem felülmúlták a fő ellenségnek számító US Navy létező és tervezett hajóit. A japán tengernagyok ugyan idegeskedtek a South Dakota osztály nagyobb csőszáma miatt, és a Kii osztályon, vagy azt követően, a nehézlövegek számát 12-re, vagy 14-re szerették volna növelni, de egyébként minden más paraméterüket tekintve a japán hajók voltak a jobbak. A csatacirkálók terén a japán fölény még nyilvánvalóbb volt. Amerikai körökben is az volt az általános vélemény, a Lexington osztály extrém nagy, eredetileg 35 csomóra tervezett sebességének csak az az értelme, hogy a hajók biztos távolságban tudják tartani magukat a japán csatacirkálóktól.

A flotta kiemelt jelentőséget tulajdonított az építések gyorsaságának is, s a 40-45 ezer tonnás csatahajókat a tervek szerint három év alatt megépítették volna. Azonban még ezt a tempót is fokozni próbálták, s az építési időt a még jobb munkaszervezéssel próbálták leszorítani két évre. Az új építési metódust a Kagán próbálták ki először, melyet a tervek szerint 1922 decemberére akartak befejezni, vagyis építési ideje már csak két év és öt hónap lett volna.

A japánok a minőségi fölény fontos elemének tekintették a legénység magas színvonalú képzettségét, és kiváló harci morálját, a tisztek úgyszintén kimagasló szaktudását, és az alkalmazott taktika – például az éjszakai harcban való jártasság – ellenféllel szembeni fölényét. Az orosz-japán háborúban nagyrészt éppen ezeknek köszönhetően kerekedtek az ellenség fölé. Ám ugyanekkor valószínűleg éppen az orosz-japán háború volt az, ami a legtöbb haditengerészethez hasonlóan a japánokban is azt a hitet keltette, hogy a tengeri háború döntő eleme a nagy csatahajók összecsapása. A többiekhez hasonlóan a japánok is erre készültek fel, és ennek rendelték alá az egész flottát.

A kis egységek e doktrína szerint csupán a nagy csatahajók védelmét biztosították, illetve felderítést végeztek számukra, valamint ütközetekben torpedótámadásokkal igyekeztek megbontani az ellenséges hajórajok egységét. (Ennek megfelelően a 8-8 program keretén belül épült cirkálók is kicsi, 5.500 tonnás, hét 14 centis ágyúval felfegyverzett hajók voltak.) Az első világháború ugyan ismét rávilágított a kisebb hajók jelentőségére, de a tengerészeti stratégák ismét csak azt látták meg az eseményekből, ami összeegyeztethető volt korábbi véleményükkel.

A japánok gondolkodásából erre az időre már kezdett eltűnni a nyugati racionalitás, ami pedig az Oroszország elleni háborúban a győzelem egyik kulcsfontosságú tényezője volt, és ismét kezdett visszatérni a keleti mentalitás, a tradicionális – és teljesen idejétmúlt – szamuráj szellemiség, melynek megfelelően a japán tengerésztisztek többsége kizárólag csak támadásban tudott gondolkozni, és csak a csatahajókkal megvívott nagy, döntő tengeri csatákra készültek fel. A védelem eszközeit, a konvojrendszert, az aknaharcot, teljesen elhanyagolták, kizárólag az agresszív támadó hadműveletekre készültek fel, és csak ezeket gyakorolták.

Úgyszintén teljesen másodlagos kérdésnek gondolták az ellenség kereskedelmi hajózása elleni harcot, egyébként ugyanúgy, mint a saját kereskedelmi hajózásuk védelmét. A tengerésztisztek többsége szamurájhoz méltatlannak gondolta a civil teherhajók elleni harc gondolatát. Bár az első világháború tengeri harcai nagyrészt a tengeralattjárókról szóltak, a háború után a japánok, a legtöbb haditengerészethez hasonlóan, úgy gondolták, az új védelmi eszközök, a konvojrendszertől a vízibombákig, hatékonyan képesek elhárítani a tengeralattjárók jelentette fenyegetést, tehát a probléma megoldva. (Elvégre végül a németek is kudarcot vallottak.) Ennek köszönhetően aztán a tengeralattjáró fegyvernemet is teljesen elhanyagolták, és bár a háború után több német tengeralattjáró is a kezükre került, s módjuk nyílott tanulmányozni a németek által alkalmazott harceljárásokat is, nem érezték szükségét annak, hogy a látottakat saját flottájukban is hasznosítsák.

Alacsony műszaki színvonalú tengeralattjáróikra a japánok nem támadó, hanem támogató egységként gondoltak, melyek felderítést végeznek, aknákat telepítenek, és a távoli helyőrségeknek szállítanak utánpótlást. A kereskedelmi hajózás elleni harc lehetőségét figyelembe se vették, erre alkalmas tengeralattjáróiknak inkább az ellenséges flottára kellett volna megelőző csapást mérniük, lehetőleg még annak hazai bázisai közelében, vagyis Hawaii környékén, vagy akár az Egyesült Államok nyugati partjainál. Ennek megfelelően, a német tengeralattjárókkal szerzett tapasztalatokat teljesen figyelmen kívül hagyva, a japánok hatalmas, háromezer tonnás tengeralattjáró monstrumokat építettek, erős fedélzeti lövegekkel, és néhány felderítő repülőgéppel ellátva, melyek képesek lettek volna elérni, és a repülőgépekkel végzett felderítés után megtámadni az óceán túlsó partján tartózkodó ellenséges hadihajókat.

Ugyanekkor viszont volt egy másik terület, nevezetesen a haditengerészeti légierő, melynek a jelentőségét a japánok idejében felismerték. A technológiai fölényt elsősorban az új csatahajókban, a 410 mm-es ágyúkban, és az új, nagy hatótávolságú torpedókban látták, de a progresszívabb gondolkodású tisztek a légierők rohamos fejlődését látva kezdték azt gondolni, a jövő döntő fegyvere nem a hajóágyú lesz, hanem a repülőgép. Természetesen ezen a téren is az angolokat utánozták, csak míg a háború után a brit haditengerészeti légierő hanyatlásnak indult, addig a japán töretlenül fejlődött tovább. Az angol Hermes mintájára – a hajó terveit a japán hírszerzés szerezte meg – épült első japán anyahajó, a Hosho, már 1922-ben szolgálatba állt, megelőzve angol társát, melynek építése a pénzhiány, és a haditengerészet vezetésének érdektelensége miatt csak nagyon lassan haladt.

A Hosho mintájára, annak továbbfejlesztett, növelt változataként, a 8-8 flottaprogram keretein belül a japánok további négy anyahajót szándékoztak megépíteni. Az első egység a Shokaku nevet kapta volna. A washingtoni konferenciát követően azonban a hajók rendelését törölték, és az egyezmény adta lehetőségeket kihasználva inkább két félkész csatacirkáló anyahajóvá való átépítését kezdték el.

A haditengerészet repülőalakulatait angol segítséggel szervezték meg, és építették ki. 1927-re a japán flottának már négyszer annyi repülőgépe volt, mint a Royal Navy-nek. Ráadásul ezek a gépek elsővonalbeli egységek voltak, és egy önálló haditengerészeti légierő kötelékét alkották, ellentétben az ekkor már állandó pénzhiányban sínylődő Royal Navy-vel, mely a háború után felszámolta saját légierejét. A flotta repülői visszakerültek a RAF kötelékébe, mely viszont szintén folyamatos spórolásra kényszerült, és nem sokat törődött a flotta igényeivel. A japán haditengerészet légiereje viszont erős, és ütőképes alakulat volt, mely folyamatosan fejlődött.

Ennek a fejlődésnek leginkább a japánok minőségmániája volt a gátló tényezője. Mint a hajók esetében, úgy a légierőnél is a lehető legképzettebb, legkitartóbb, és legmagasabb harci morállal rendelkező legénységet akarták kinevelni. A felvételi követelmények rendkívül magasak voltak, ami annyit jelentett, csak egy szűk elit kerülhetett be a haditengerészeti légierő pilótái közé. A kiképzés is rendkívül kemény volt, vagyis magas volt a lemorzsolódás, és sok a halálos baleset. A haditengerészeti pilóták így mindvégig egy kis létszámú elit alakulatot alkottak, a pilóták tömeges kiképzését a japánok nem tudták, és nem is nagyon akarták megoldani. Ez később azzal a következménnyel járt, hogy miután az anyahajókon szolgáló, kiválóan képzett pilóták a háború első évében nagyrészt elestek, a helyüket nem tudták hasonlóan magas színvonalú szakemberekkel feltölteni, csak a sebtében beindított gyorstalpaló kiképzések által kinevelt újoncokkal, akik csupán arra voltak jók, hogy célt repüljenek az amerikai vadászgépeknek.

A japánok tehát nagyjából kihozták a flottából azt, amire lehetőségük volt, sőt, valószínűleg még többet is. A „8-8 Flotta Program” alighanem már olyan projekt volt, mellyel Japán túlnyújtózkodott a takarón. Megvalósítása a végsőkig igénybe vette volna Japán erőforrásait, és valószínűleg az ország eladósodásával lett volna csak lehetséges befejezni az építéseket. Azt sem tudta igazából senki, a létrehozni szándékozott hatalmas flottát miből fogják majd fenntartani? A számítások szerint a 8-8 Program megvalósítása után csak a kikötőben álló flotta puszta fenntartása felemésztette volna Japán másfél milliárd yenes éves költségvetésének több mint a harmadát, közel 600 millió yent. A mérsékeltebb irányzatot képviselő tengerésztisztek – és a flotta vezetését ekkor még nagyrészt ők alkották – igazából nem nagyon lelkesedtek az új csatahajókért, és a politikusokkal együtt ők is aggódva figyelték a költségvetés számait. Tartottak tőle, ha az új építési program bedönti a japán költségvetést, még a meglevő flottát sem tudják majd fenntartani, nemhogy új hajókat építeni. Ők tehát, ha ezt nem is nagyon mutatták, igazából megkönnyebbültek, amikor a washingtoni egyezménnyel végre sikerült leállítani a túlpörgetett flottaépítést.

(Folyt. köv.)