Hét tenger

Dicsőség Toulonban

2019. november 26. 10:23 - savanyújóska

Franciaország 1940-es katonai összeomlása mindenkit meglepetésként ért, még a németeket is. Korábban senki nem gondolta volna, hogy a világ egyik legerősebb fegyveres erejének tartott francia hadsereg, melyet addig mindenki legalább egyenrangúnak tartott a német hadsereggel, néhány hét alatt képes ilyen vereséget szenvedni. A májusban megindított német offenzíva azonban alig egy hónap alatt kiütötte a franciákat, akik a további ellenállást teljesen reménytelennek tartva már júniusban fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményeztek. Az angolok és az amerikaiak sem ígéretekkel, sem fenyegetésekkel nem tudták őket rávenni a harc folytatására. A franciák csak akkor maradtak volna bent a háborúban, ha a németek a fegyverszüneti tárgyalásokon vállalhatatlan követelésekkel álltak volna elő. Ebben az esetben a francia kormány Algírba költözött volna át – erre meg is tették az előkészületeket –, és a gyarmati területekről folytatták volna tovább a háborút.

Ilyen vállalhatatlan követelés lett volna a francia flotta átadása a németeknek, vagy az olaszoknak. A két haditengerészet tisztjei valóban szívesen kerekítették volna ki flottájukat legalább néhány francia hadihajóval, de Hitler határozottan elutasította ezeket az elképzeléseket. Amíg jó formában volt, Adolf több reálpolitikai érzékkel rendelkezett, mint legtöbb beosztott parancsnoka, és nem akart olyan feltételekkel előállni, melyekről tudta, hogy a franciák úgysem fogadnák el. A francia flotta megszerzésének egyébként sem tulajdonított olyan stratégiai előnyt, ami megérte volna a megszerzésével járó politikai hátrányt. Hitler csak annyit akart, hogy a franciák szálljanak ki a háborúból, és flottájuk ne kerüljön az angolok kezére.

A fegyverszüneti szerződésnek a francia flotta további sorsával foglalkozó 24-es pontja végül így hangzott: „A francia flotta (azon részének kivételével, mely a Francia Kormány fennhatósága alatt marad, hogy a francia érdekeket védelmezze a gyarmatokon) a kijelölt kikötőkben gyülekezik, ahol német, illetve olasz felügyelet alatt lefegyverzik és demobilizálják. Erre a célra a hajók békebeli támaszpontjai lesznek kijelölve.

A Német Kormány ünnepélyesen kijelenti a Francia Kormánynak, hogy nincs szándékában a háborúban felhasználni a Francia Flotta német felügyelet alatt a kikötőkben álló hajóit, kivéve azokat az egységeket, melyek a part menti járőrözésre és aknaszedésre szükségesek. Továbbá ünnepélyesen kijelenti, hogy nincs szándékában követeléseket támasztani a Francia Flotta irányában a békekötés után sem.

A franciáknak sikerült elérniük azt is, hogy a hajók leszerelésére kijelölt kikötők ne az anyaországiak, hanem a németektől és az olaszoktól biztos távolságra fekvő gyarmati kikötők legyenek. A közvetlenül befejezés előtt álló Richelieu csatahajót Dakarba vezényelték, a félkész Jean Bartot Casablancába, az addig a flotta fő ütőerejét képező két csatacirkálót, illetve két régi csatahajót Mers el Kebirbe, két másik erősebb köteléket pedig Algírba, és Bejrútba. Ezek a kikötők a tengelyhatalmak számára nehezen, vagy egyáltalán nem voltak elérhetőek, viszont jól ellenőrizhetők voltak az angolok gibraltári, alexandriai, és freetown-i támaszpontjairól. A franciák ezzel részben nyilván az angolokat akarták megnyugtatni, akik látványosan aggódtak a flotta esetleges német kézre kerülése miatt.A Dunkerque és a Strasbourg Mers el Kebir kikötőjében.

A Dunkerque és a Strasbourg Mers el Kebir kikötőjében.

 

Úgyszintén az angolok megnyugtatása lehetett az egyik célja azoknak az utasításoknak is, melyekkel Francois Darlan, a francia flottaparancsnok, elrendelte a hajók elsüllyesztésének előkészítését, arra az esetre, ha idegen erők megpróbálnák elfoglalni őket. A flotta már a fegyverszüneti egyezmény hivatalos aláírása előtt, június 24-én megkapta az első ilyen utasítást, mely egyebek közt a következőket tartalmazta: „Ha a Fegyverszüneti Bizottság az ismert feltételeket megváltoztatja, vagy másként értelmezi, mint eddig, abban a pillanatban, ahogy az új határozat érvénybe lép, a hadihajókat minden további utasítás nélkül át kell vinni az Egyesült Államokba, vagy ha másként nem lehet megakadályozni az ellenség kezére való jutásukat, el kell süllyeszteni őket.”

Később még tovább szigorították ezeket a rendelkezéseket. Az újabb utasítások értelmében a hajók kapitányainak, anélkül hogy további parancsokra vártak volna, már akkor is el kellett süllyeszteniük hajóikat, ha csak a gyanúja felmerült volna annak, hogy idegen erők – ideértve az angolokat is – megpróbálják megszerezni őket. Egyik utasításában Darlan még azt is elrendelte, az önelsüllyesztést még akkor is végre kell hajtani, ha közben tőle, vagy a kormány bármelyik tagjától újabb, más értelmű parancs érkezne.

A franciák gondoskodtak róla, hogy ezekről az utasításokról az angolok is tudomást szerezzenek. A britek azonban nem érezték úgy, hogy ez garanciát jelentene arra, hogy a flotta nem kerül a németek kezére. Miután átállásra sem sikerült rábírniuk a franciákat – egyetlen francia hadihajó, a Narval tengeralattjáró állt át önként az angolok oldalára – a maguk módján próbálták elintézni a kérdést. Az angol flotta július és szeptember között támadások sorozatát intézte a francia gyarmati kikötők ellen, hogy elsüllyesszék, vagy harcképtelenné tegyék a francia hadihajókat.

Katonai szempontból ezek az akciók felemás eredménnyel jártak. A Dakar ellen intézett szeptemberi támadás csúfos kudarcba fulladt, és igazából a Mers el Kebir elleni támadás is csak félsikert hozott, hiszen az egyik legfontosabb célpont, a Strasbourg, épségben elmenekült. Stratégiai szempontból pedig a britek pont az ellenkezőjét érték el hivatalosan meghirdetett céljaiknak. Támadásaik után szembefordultak velük az addig inkább a britekkel szimpatizáló francia gyarmatok is, a hajókat pedig Toulonba vonták vissza, vagyis az angolok gyakorlatilag a németek és az olaszok karjaiba kergették vissza a francia flottát.A Strasbourg.

A Strasbourg.

 

A támadások valódi célja azonban politikai természetű volt. A németektől elszenvedett sorozatos vereségek után az angolok egyrészt a mélypontra süllyedt harci morált akarták feljavítani a könnyű célpontnak számító franciák elleni győzelmekkel – a magyar fociban is ismert a tézis: Csak jól kell megválasztani az ellenfelet, és nem maradnak el a sikerek… –, másrészt pedig a háborút finanszírozó amerikaiaknak akarták bizonyítani töretlen elszántságukat, illetve hogy a brit fegyveres erők továbbra is ütőképes alakulatok. És ilyen szempontokból az akciók elérték a céljaikat.

Az angol támadások után a németek engedélyezték, hogy a Toulonba visszavonult flotta egy részét a franciák aktív szolgálatban tartsák. A Strasbourg köré szerveződő, néhány cirkálóból és tucatnyi rombolóból álló kötelék hajóit nem szerelték le, sőt, fegyverzetükön kisebb korszerűsítéseket is végrehajtottak, néhány hajót például felszereltek a francia fejlesztésű Sadire radarkészülékkel is. Finanszírozási problémák, és az állandó üzemanyaghiány miatt azonban a flotta hajói természetesen nem voltak túl aktívak, általában havonta kétszer futottak csak ki, a Toulon előtti szigetek környékén megtartott néhány napos kiképző utakra. Ez persze legfeljebb csak a személyzet szakmai gyakorlatának a szinten tartására volt úgy-ahogy elegendő, de ennek ellenére is ez a kötelék volt a Vichy rezsim rendelkezésére álló legkomolyabb katonai alakulat. A kötelék parancsnokságát 1940 szeptemberétől Jean de Laborde tengernagy, Darlan régi riválisa látta el.Jean de Laborde tengernagy.

Jean de Laborde tengernagy.

 

1940 végétől, az angol támadások lecsengése után, szinte békebeli nyugalom uralkodott a francia kézen maradt kikötőkben. A flotta kisebb hajói időnként az észak-afrikai kikötőkbe tartó konvojokat biztosították, de gondosan távol tartották magukat az itteni hadműveleti területektől, az angolok és az olaszok közti összecsapásoktól. Két évvel később azonban váratlanul ismét változott a helyzet.

1942 november nyolcadikán nagy létszámú angol és amerikai hadsereg szállt partra Észak-Afrikában, hogy onnan hátba támadják az Egyiptom határánál álló német csapatokat, és a területek megszállásával megteremtsék a következő tervezett hadművelethez, az olaszországi partraszálláshoz szükséges hadműveleti bázist. A partraszállások helyszíneként az elvileg semleges területnek számító észak-afrikai francia gyarmatokat választották ki, arra számítva, a pofozógépként már jól bevált franciák ellen ezúttal is könnyű győzelmet fognak aratni. Az amerikaiak úgy képzelték, a rettenetes náci elnyomás alatt sínylődő franciák tárt karokkal várják majd a felszabadítókat, ám hiába húztak fel hajóik árbocaira extra méretű csillagos-sávos lobogókat, a francia kikötők előtt a partvédelem ágyúi fogadták őket.

Akárcsak a korábbi angol támadások során, a franciák most is ellenálltak, és a kétszeres túlerő, valamint a súlyos üzemanyag és lőszerhiány ellenére alaposan megszorongatták az ügyetlenkedő támadókat. Főleg az amerikaiakat, akiknek szerencsétlenkedéseit Eisenhower így jellemezte: „Legjobban úgy lehet leírni az eddigi hadműveleteinket, hogy megsértik a hadviselés minden bevett alapelvét, ellentétben állnak a kézikönyvekben lefektetett minden hadműveleti és hadellátási módszerrel, és teljes egészükben el fogja ítélni őket a tiszti iskolák minden évfolyama az elkövetkező huszonöt évben.

A partraszálló csapatok helyzete az első napok után nem volt igazán biztató, s ha a franciák kitartanak addig, amíg az Egyiptomtól visszavonuló németek Líbia felől csatlakoznak hozzájuk, még nehezebbre fordulhatott volna. Ekkor azonban váratlanul feltűnt a színen Darlan tengernagy, aki valami fura véletlen folytán a partraszállás idején éppen magánlátogatáson tartózkodott Algírban. November 11-én az ügyes reálpolitikus Darlan – aki Mers el Kebir után még azt követelte, üzenjenek hadat az angoloknak – utasította a francia csapatokat az ellenállás beszüntetésére, s cserébe megkapta a szövetségesek oldalán harcoló észak-afrikai francia erők főparancsnokságát.

Mindez rendkívül kínos volt az angolszász vezetés számára, hiszen propagandájuk Darlant, aki a Vichy rezsim tényleges vezetőjeként egyszerre töltötte be a külügyi, belügyi, és hadügyminiszteri posztot, addig úgy állította be, mint a Sátán – Hitler – cimboráját. Azonban ők is kénytelenek voltak tudomásul venni, a franciák nem De Gaulle-nak, vagy a másik önjelölt vezetőnek, Giraud tábornoknak engedelmeskednek, hanem Darlan-nak.

Az obligát kormánykerekes plakát, ezúttal Darlan-nal és Pétain-el.

Az obligát kormánykerekes plakát, ezúttal Darlan-nal és Pétain-el.

 

Az észak-afrikai partraszállás híre a németeket váratlanul érte, de nem felkészületlenül. Annak idején azért voltak olyan engedékenyek a franciákkal szemben, mert mint mindenki más, ők is arra számítottak, a magukra maradt angolok néhány hónapon belül kénytelenek lesznek bedobni a törölközőt. Ugyanebből a megfontolásból a németek még tompítani is próbálták a francia kikötők elleni angol támadások keltette felháborodást, és határozottan ellenezték az Anglia elleni francia hadüzenet időként komolyan felmerülő ötletét, holott 1940 nyarán ez akár tényleg megadhatta volna a kegyelemdöfést az angoloknak.

Alig fél évvel később azonban már látható volt, a britek nem szállnak ki a háborúból, s az amerikaiak és az oroszok támogatásával a hátuk mögött továbbra is veszélyes ellenségek maradnak. 1940 végén a német vezérkar, tudomásuk véve, hogy a háború belátható időn belül nem ér véget, elkészítette a haditerveket arra az esetre is, ha a franciák esetleg fellázadnának, és átállnának az angolokhoz. A Vichy területek, illetve Korzika és Tunézia megszállására tervezett hadművelet először az Attila, majd a későbbi változata az Anton nevet kapta. A hadműveletnek része volt a Toulonban állomásozó francia hadihajók elfogása is, hiszen nem engedhették meg, hogy a francia flotta is csatlakozzon a britekhez, és a feltételezett helyzetben a franciákkal már amúgy sem kellett volna udvariaskodni.

A szövetséges partraszállások, és Darlan átállásának hírére Hitler november 11-én parancsot adott az Anton hadművelet végrehajtására. Korzikát és a francia Riviérát olasz csapatok szállták meg, míg Tunéziába Líbiából nyomultak be az ott állomásozó német és olasz csapatok. A Vichy rezsim irányítása alatt álló francia területekre a német Első Hadsereg Bordeaux felől tört be, és a spanyol határral párhuzamosan nyomult előre, míg a Hetedik Hadsereg Párizs irányából hatolt be, és Vichy-n keresztül tartott Toulon felé. A hadműveletet német részről Johannes Blaskowitz tábornok irányította.

A franciák már napokkal korábban felfigyeltek a megélénkülő német csapatmozgásokra, és számítottak rá, hogy ez a szabad területek elleni, már régóta várt invázió előjele. A hadsereget figyelmeztették a várható támadásra. A francia csapatok azonban többnyire nem voltak olyan állapotban, hogy hatékony ellenállást tudtak volna kifejteni a németekkel szemben. A használható alakulatokat Toulon körül vonták össze, a többieket utasították, ne álljanak ellen a németeknek.A flotta cirkálói egy háború előtti hadgyakorlaton.

A flotta cirkálói egy háború előtti hadgyakorlaton.

 

A németek november 11-én tájékoztatták az éppen Münchenben tartózkodó francia miniszterelnököt, Pierre Lavalt, a Vichy területek megszállásáról, míg Pétaint Hitler levélben értesítette döntéséről. Ugyanekkor a francia rádiókban is felolvasták a Führer üzenetét: „A német hadsereg nem a francia nép ellenségeként érkezik, és nem is a katonáik ellenségeként. Csak egy célja van, hogy szövetségesként verjen vissza minden angol–amerikai partraszállási kísérletet, s a francia hadsereggel együtt vállalja a francia határok védelmét az ellenséges támadásokkal szemben.”

A német csapatok gyors előrenyomulása semmilyen ellenállásba nem ütközött. A Vichy kormány már korábban utasította a francia erőket, ne tanúsítsanak ellenállást, és amennyire szükséges, működjenek együtt a németekkel. Nagyon egyébként ha akartak, se tudtak volna ellenállni, hiszen a francia csapatok rosszul voltak felfegyverezve, és alig volt lőszerük. A francia alakulatokat a németek lefegyverezték, és aztán többnyire feloszlatták, hazaküldve a katonákat. November 11-én este az első német csapatok elérték a Földközi-tenger partját. (A németeket a híres francia Ellenállás se nagyon zavarta, mely leginkább csak az angolszász csapatok megérkezését követően kezdett el vitézkedni, főleg a kollaborációval vádolt civilek, és a német hadifoglyok ellen.) November 12-ére a Vichy területek megszállása gyakorlatilag be is fejeződött, csak a körülzárt Toulon maradt francia kézen.

Toulon, és a francia flotta sorsa ekkor még nem volt egyértelműen eldöntve. 11-én tárgyalások kezdődtek a németek és a Vichy rezsim képviselői között, melyek során a németek hajlandónak mutatkoztak arra, hogy a flottát francia kézen hagyják, amennyiben azok készek velük szövetségben aktívan fellépni az angolszász erők ellen. A németek tehát, akik két évvel korábban, amikor ez még döntő jelentőségű lehetett volna, elutasították a francia hadüzenet ötletét – talán azért, hogy ne kelljen a zsákmányon és a dicsőségen osztozniuk –, most, az időközben reménytelenné váló helyzetben várták volna el a franciáktól, hogy csatlakozzanak hozzájuk. (A normandiai partraszállást követően valóban felszólították a Vichy kormányt, üzenjen hadat a szövetségeseknek, amit Pétain természetesen megtagadott.)

És voltak, akik tényleg komolyan hitték, hogy van esély a francia csatlakozásra, illetve hogy ennek van még valami jelentősége. Több más tiszttel együtt a német flottaparancsnok, Erich Raeder is úgy vélte, a francia tengerészek között még mindig erősek az angolellenes érzelmek, és a franciákat rá lehet venni a csatlakozásra, vagy legalább a hajóik átadására. Raeder azonban abban is biztos volt, ha erőszakkal lépnek fel, a franciák el fogják süllyeszteni a hajóikat.

Hitler azonban egyáltalán nem bízott a franciákban, és kezdettől fogva arra készült, ha azok nem mutatnak készséget az együttműködésre, erővel foglalják el Toulont, és a flottát átadják az olaszoknak. Tisztjei ellenvéleményeit ezúttal is figyelmen kívül hagyva a Führer november 19-én utasította Blaskowitz-ot, készüljön fel a Lila hadműveletre, Toulon elfoglalására.

A touloni kikötő, és az ott állomásozó hajók.

A touloni kikötő, és az ott állomásozó hajók.

 

A francia haditengerészetnél az észak-afrikai partraszállás híre valószínűleg Laborde tengernagyot rázta meg a legjobban, akinek éppen ekkor járt le a mandátuma, és néhány nappal később váltotta volna kijelölt utódja, Pierre Gouton altengernagy. Az észak-afrikai események hírére azonban a tengerészeti miniszter úgy döntött, a válsághelyzet közepén nem lenne szerencsés ötlet a főparancsnokváltás, ezért azt bizonytalan időre elhalasztotta. Az elkövetkező eseményeket tehát a szerencsétlen Laborde-nak kellett levezényelnie, és aztán tartani a hátát értük.

Toulonban ebben az időben összesen 173 hajó állomásozott. Ezek többsége, 135 egység, a fegyverszüneti egyezmény értelmében a szolgálatból kivont, vagy javítás alatt álló hadihajó volt, illetve régi, leselejtezett, de még különböző célokra használt hadihajó, vagy kisebb kisegítő egység, vontatók, műhelyhajók, különböző ellátó hajók. A hajók többsége üzemképtelen állapotban volt, üres lőszer és üzemanyagraktárakkal. Legénységük nagy részét átirányították a parti erődökbe, vagy kikötői munkákra. Ezeknek az egységeknek André Marquis altengernagy volt a parancsnoka.

A többi 38 hajó a Jean de Laborde tengernagy parancsnoksága alatt aktív szolgálatban álló Nyílt-tengeri Flotta (Forces de haute mer) kötelékébe tartozott. A kisebb egységek, aknaszedők, járőrhajók, tengeralattjárók mellett a kötelék fő ütőerejét a Strasbourg csatacirkáló – a francia terminológia szerint csatahajó – köré szerveződő 17 felszíni hadihajó adta. (A Strasbourgon kívül három nehézcirkáló, két könnyűcirkáló, és 11 romboló.) A hajók viszonylag jól fel voltak szerelve, legénységi állományuk fel volt töltve, volt elég lőszerük, és volt rajtuk annyi üzemanyag, amennyivel elérhették volna Észak-Afrikát.

A partraszállásról beérkező első hírek után a „Forces de haute mer” hajóin a kazánokat felfűtötték, a hajókat harckészültségbe helyezték. Laborde arra számított, a flottát bevetik az angolszász erők ellen – ő maga is ezt javasolta –, és felkészült a kifutásra. A kifutási parancs helyett azonban csak a tengerészeti miniszter, Gabriel Auphan ellentengernagy üzenete érkezett meg, melyben utasította a két parancsnokot, Laborde és Marquis tengernagyokat, hogy a vérontást kerülve, lehetőleg tárgyalásokkal próbálják megakadályozni, hogy idegen csapatok a kikötői létesítmények, és a parti erődök területére, vagy a hadihajók fedélzetére lépjenek. Ha pedig ez nem lehetséges, süllyesszék el a hajóikat.Gabriel Paul Auphan ellentengernagy.

Gabriel Paul Auphan ellentengernagy.

 

Az összezavarodott Laborde 11-én lefújta a készültséget. Másnap este azonban ismét elrendelte a kazánok felfűtését, feltehetően azért, mert ekkor jutott el hozzá Darlan utasítása, melyben az elrendelte, a flotta fusson ki, és csatlakozzon az angolszász erőkhöz. A főparancsnokságtól azonban most sem érkezett kifutási parancs. 13-án hajnalban Laborde telefonon érdeklődött a tengerészeti miniszternél, akitől azt a választ kapta, Barcelona környékén egy erős angol köteléket észleltek. Attól tartva, a britek a kifutó francia flottát akarják elfogni, Auphan nem engedélyezte Toulon elhagyását. Laborde így reggel hatkor ismét lefújta a készültséget, majd kocsiba ült, és Vichy-be hajtott, hogy személyesen érdeklődjön, tulajdonképpen mi az ördög is történik?

Vichy-ben 15-én Pétain és Auphan fogadta a flottaparancsnokot, tájékoztatták a kialakult helyzet felől, és ismét utasították, egyelőre nem tegyen semmit, de ha a németek megpróbálnák rátenni a kezüket a flottára, süllyessze el a hajókat. A hivatalos megbeszélés után Auphan – aki két nappal később lemondott – félrevonta Laborde-ot, és bizalmasan azt javasolta neki, a mozgásképes hajókkal fusson ki, és csatlakozzon a szövetséges erőkhöz. Laborde erre nem volt hajlandó, csak ha szabályszerű parancsot kap. Ezt viszont Auphan nem volt hajlandó kiadni, így végül minden maradt a régiben, vagyis továbbra sem csinált senki semmit.

A franciák habozása mögött nyilván az állt, hogy a Vichy kormány nem akart megválni az egyetlen fegyveres alakulatától, mely még komoly ütőerőt képviselt, és ha már nem is volt képes arra, hogy érdemben beavatkozzon az eseményekbe, de mégis valamelyes tekintélyt kölcsönzött a rezsimnek, és a tárgyalásokon még ütőkártyaként lehetett felhasználni. A flotta vezetése pedig nem merte vállalni a felelősséget, hogy parancs nélkül, önhatalmúan döntsenek az átállásról, így csak arra az egy dologra készültek fel, amire világos és egyértelmű parancsokat kaptak, az önelsüllyesztésre. A magasabb rangú tisztek, beleértve magát Laborde tengernagyot is, ezenkívül ki nem állhatták az angolokat, és émelyegtek a gondolattól, hogy a britekkel közösen, és nagy valószínűséggel az ő irányításuk alatt kelljen tevékenykedniük.

Pétainék ráadásul még mindig úgy vélték, a németekkel még ki lehet egyezni, és ha hajlandóak velük együttműködni, Toulon és a flotta francia kézen, és francia irányítás alatt maradhat. Ezt a hitüket erősíthette Hitler egyik november tizenegyedikei távirata is, melyben a következőket írta: „A tárgyalásokkal és Auphan tengernagy kifejezett kívánságával összhangban a Führer a Toulon-i flotta parancsnokainak írásos nyilatkozatát kívánja, mely szerint azok tartózkodnak a tengelyhatalmak erőivel szembeni minden ellenséges megnyilvánulástól, és teljes erejükkel védelmezik Toulont a kormányzat angolszász és francia ellenségeivel szemben. Ebben az esetben Toulon erődítményei nem lesznek megszállva.Az első Pétain kormány. Balról a második a mélynövésű Darlan.

Az első Pétain kormány. Balról a második a mélynövésű Darlan.

 

Az alacsonyabb rangú tisztek és a legénység már nem bízott ennyire a németekben. Az angolokkal ők se nagyon szimpatizáltak, de De Gaulle szabad franciái egyre népszerűbbek voltak, különösen miután ekkor már lehetett látni, hogy ők állnak a nyerő oldalon. A hajók fedélzetén a matrózok gyakran éltették De Gaulle-t, és énekelték a „szabad franciák” indulóit. A flotta vezetése aggasztónak találta a hangulatot, és tartott tőle, hogy azt brit ügynökök gerjesztik, és próbálják majd kihasználni. November 11-e után számos letartóztatást hajtottak végre, hogy megszabaduljanak a megbízhatatlan elemektől, a legénységet pedig igyekeztek a hajókon tartani. A tiszteknek nyilatkozatot kellett tenniük, hogy továbbra is kitartanak a kormány mellett. Ennek aláírását többen is megtagadták.

A németek közben egyre szorosabbra vonták a gyűrűt Toulon körül. A városban és környékén mintegy 50 ezer francia katona és tengerész állomásozott, de ezek is rosszul voltak felszerelve, és híján voltak a lőszernek. Vichy már korábban utasította őket, német támadás esetén tartózkodjanak a fegyveres ellenállástól, s tárgyalásokkal, útakadályok állításával próbálják késleltetni a német előrenyomulást, hogy elég időt adjanak a flottának az önelsüllyesztés végrehajtására. November 26-án német csapatok foglalták el a Toulon előtt fekvő Hyeres-szigeteket, és az ottani francia repülőteret. Ez, és a város körül megélénkülő német és olasz csapatmozgások már egyértelműen a közelgő támadás előjelei voltak.

A német csapatok 26-án este kapták meg a parancsot a Lila hadművelet végrehajtására. Az első alakulatok 27-én, éjfél után egy órakor indultak meg Toulon felé. A támadók zömét a Hetedik Páncéloshadosztály egységei alkották, de részt vettek a támadásban a Második SS Páncéloshadosztály alakulatai is. Az első támadó csoport kelet felől közeledett, ennek első feladata volt, hogy elfoglalja a Lamalgue erődöt, ahol a touloni flotta és Marquis tengernagy főhadiszállása volt. Az erőd elfoglalásával megszakították volna a főparancsnokság és a kikötő közti telefon és rádió összeköttetést, hogy a hajók fedélzetén késve értesüljenek a német csapatok érkezéséről, így azok megjelenése meglepetésként érhette volna a flottát. Az erőd megszállása után ennek a csoportnak kellett elfoglalnia az itteni parti ütegeket, az Arzenált, és a tengeralattjárók támaszpontját is.

A nyugat felől érkező második csoport a repülőteret, és a kikötőt nyugat felől, a Saint Mandrier félszigeten övező parti erődítményeket foglalta el. Az első két csoport nyomában két másik alakulat érkezett, ezek feladata volt magának a kikötőnek, és az ott állomásozó hajóknak az elfoglalása. A csapatokhoz egy tengerészkülönítményt is vezényeltek, a Marinedetachment Gumprich-ot. A kikötő elé német és olasz torpedónaszádokat és tengeralattjárókat vezényeltek, illetve aknákat telepítettek, hogy a flotta szökését megakadályozzák. A csapatokat utasították, lehetőleg kerüljék az erőszakot, s elsőként ne nyissanak tüzet.

Vichy-be hajnali fél ötkor érkezett meg Hitler Pétainhoz címzett újabb levele: „Ön, tábornok úr, tudja, hogy az összes állítás, mely szerint Németország meg akarja szerezni a francia flottát, csupán kitaláció, vagy szándékos hazugság. … Ezért, tudatában lévén a francia tisztviselők, tábornokok, és tengernagyok által elkövetett számos szószegésnek, kiadtam a parancsot Toulon haladéktalan elfoglalására, hogy megakadályozzam a hajók kifutását, vagy megsemmisítését.Német harckocsi a Strasbourg mólójánál.

Német harckocsi a Strasbourg mólójánál.

 

Az első, kelet felől érkező csoport nem sokkal hajnali négy óra után érkezett meg Toulonba, s szórványos lövöldözés után elfoglalták a Lamalgue erődöt, és letartóztatták Marquis tengernagyot. A németek azonban igyekeztek udvariasak lenni, így beletelt vagy félórába, amíg a parancsnokság minden helyiségét megszállták, és kitessékelték onnan a franciákat. Ez bőven elég idő volt arra, hogy Marquis helyettese, Marcel Edouard Robin ellentengernagy, irodájából felhívja az Arzenált, és értesítse őket a németek megjelenéséről. Innen aztán már gyorsan riasztották az egész kikötőt.

Bár számos jel mutatott arra, hogy a németek a város elfoglalására készülnek, maga a támadás mégis váratlanul érte a franciákat, ugyanúgy, ahogy 1940 óta kivétel nélkül minden angol, amerikai, és német támadás meglepetésként érte őket. A támadó csoportok gyorsan, és szinte minden ellenállás nélkül nyomultak előre. Öt óra körül a németek elérték a tengeralattjáró támaszpontot, ahol a mozgásképes tengeralattjárók többsége elhagyta a mólót, hogy legénységük a kikötő mélyebb vizein süllyessze el őket. A németek tüzet nyitottak a hajókra, azonban nem tudták megakadályozni őket a kifutásban. Több tengeralattjáró nem állt meg az öböl közepén, s a német aknákat szerencsésen elkerülve elhagyták a kikötőt, majd azonnal lemerültek, és folytatták útjukat az észak-afrikai partok, illetve a semleges spanyol vizek felé. A Casabianca és a Marsouin végül sértetlenül elérte Algírt, a Glorieux Oránt, az üzemanyagból kifogyó Iris pedig a semleges Barcelonát. Rajtuk kívül még egy hajónak sikerült a szökés, a Leonor Fresnel nevű, addig a kikötő előtti bóják, torlaszok, és hálózárak felszedésére és lerakására, illetve javítására használt kis vontatónak, mely Toulont elhagyva szintén sértetlenül jutott el Algírig.

Nem lett volna nagy mutatvány, ha a „Forces de haute mer” felszíni hajói is megcsinálják ugyanezt. Az aktív szolgálatban levő hadihajók többsége, ha éppen nem álltak javítás alatt, viszonylag jól el voltak látva lőszerrel, és volt elég üzemanyaguk Észak-Afrikáig, vagy a semleges Spanyolországig. Sötétedés után kifutva a hajók hajnalra kényelmesen elérhették volna a Toulontól légvonalban alig 200 kilométerre fekvő spanyol felségvizeket. A kikötő elé telepített német aknák helyzetét ismerték, ki tudták volna kerülni őket, a rombolóknak pedig nem jelenthetett volna nagyobb problémát a német torpedónaszádok távol tartása. A Vichy területek megszállásától Toulon elfoglalásáig több mint két hét telt el, bőven lett volna rá idő, hogy a flotta felkészüljön egy ilyen hadműveletre.

Parancs nélkül azonban senki nem mert semmilyen intézkedést hozni, és a parancsot sem merte kiadni senki. A franciák 1940 óta tulajdonképpen csak egyetlen dologra készültek fel, az önelsüllyesztésre. Azt viszont mérnöki precizitással megtervezték. Végső soron mindezért alighanem Darlan volt a felelős, aki még 1940 nyarán olyan parancsokat adott ki, amik előírták a hajók elsüllyesztését minden olyan esetben, amikor fennállt akár csak a lehetősége is annak, hogy idegen erők – beleértve az angolszászokat is –, ráteszik a kezüket a francia flottára. Az önelsüllyesztésre vonatkozó parancsot semmilyen más parancs nem írhatta felül, még az sem, ha maga Darlan adott volna ellentétes értelmű újabb utasítást. Most pont ez történt, 12-én Darlan kifutásra, és átállásra utasította a flottát, ahol azonban ezt a parancsát figyelmen kívül hagyták. A francia parancsnokok egyetlen opciót ismertek arra az esetre, ha támadás érné őket, az önelsüllyesztést.Az égő hajók füstje Toulon felett.

Az égő hajók füstje Toulon felett.

 

A német csapatok az Arzenál hatalmas területén elakadtak, és végül egyórás késéssel értek el a kikötő bejáratáig. Fegyveres ellenállásba nem ütköztek, a franciák csak úttorlaszokkal igyekeztek késleltetni őket, és bürokratikus akadékoskodásokkal. Utóbbi szó szerint értendő, a németek, akik a kapott parancsnak megfelelően szintén igyekeztek kerülni az erőszakot, a kikötő bejáratánál is hosszú percekig toporogtak, és várták, hogy az ügyeletes tiszt szép akkurátusan kitöltse a belépésre feljogosító formanyomtatványokat.

A hajók fedélzetén így volt elég idő felkészülni azok elpusztítására. Laborde öt óra körül értesült a németek érkezéséről, és azonnal kiadta a parancsot az önelsüllyesztésre való felkészülésre. Egyúttal utasítást adott, nyissanak tüzet minden illetéktelen személyre, aki megközelíti a hajókat. A hadihajók fedélzetén rögtön nagy sürgés-forgás kezdődött. Az önelsüllyesztő tölteteket, és az ágyúcsövek belsejébe helyezett robbanótölteteket már korábban a helyükre tették, ezeket most bekötötték, és a gyújtókat élesítették. Több hajón kinyitották az olajtartályok fedeleit, és ide is robbanótölteteket helyeztek, hogy begyújtsák az üzemanyagot. A hajókat kalapácsokkal felfegyverzett brigádok járták végig, és szétverték az optikai távolságmérőket, a tájolókat, a rádiókat, a reflektorokat, a tűzvezető számítógépeket, a radarokat, a gépi berendezések öntvényből készült alkatrészeit, és minden mást, amit össze lehetett törni. A villamos vezetékeket elvágták, a turbinákat robbantásokkal tették tönkre, a kazánokat pedig felfűtötték, de előtte elzárták a tápvízvezetékeket, így a kazánok vízcsövei gyorsan szétégtek.

Az eredeti utasításoknak megfelelően a fenékszelepeket csak az egyik oldalon kellett volna kinyitni, hogy a hajók felborulva süllyedjenek el. Néhány nappal korábban azonban olyan utasítás érkezett Vichy-ből, hogy a hajókat gerincre állva süllyesszék el, hogy azok ne szenvedjenek helyrehozhatatlan sérüléseket, és a háború után kijavíthatóak legyenek. A Strasbourg számára a touloni kikötő 12 méter mély vize egyébként sem volt elég ahhoz, hogy a hajót fel lehessen borítani.

A parancs szerint a legénységet csak a procedúra legvégén, a töltetek felrobbantása előtt kellett volna evakuálni, hogy azok addig is a lehető legnagyobb pusztítást végezzék. Most viszont a legtöbb parancsnok a legénység partra küldésével kezdte a műveletet, a hajókon csak a berendezések elpusztításával megbízott tengerészek maradtak.Német katonák a Strasbourg mellett.

Német katonák a Strasbourg mellett.

 

Az első német tankok fél hat körül jelentek meg a kikötő területén, Laborde ekkor adta ki a parancsot az önelsüllyesztésre, a töltetek felrobbantására. Nagyjából ugyanekkor telefonhívás érkezett Vichy-ből, Laval, és az új tengerészeti miniszter, Maurice Le Luc altengernagy, az ellenállás beszüntetésére, és az önelsüllyesztési parancs visszavonására próbálták utasítani a flottát. A vonal azonban nagyon rossz volt, majd – miután a németek elvágták a vezetékeket – meg is szakadt, a parancs így soha nem jutott el Laborde-ig.

A Strasbourg és a Foch nehézcirkáló körül rövid tűzharc alakult ki az első német tankok, és a hajók kiskaliberű fegyverei között. A németek rövid időre visszavonultak, majd főerőik megérkeztével ismét benyomultak a mólókra. Hat óra körül az első német tiszt feljutott a francia zászlóshajóra, ahol Laborde tengernagyot a tatfedélzeten álldogálva találta. A hajó átadására szóló felszólításra válaszolva Laborde azt felelte, a Strasbourg már süllyed. A csatacirkáló kívülről teljesen épnek látszott, s a németek egy ideig azt hitték, a franciák csak blöffölnek. Húsz perccel később azonban robbanás sorozat rázkódtatta meg a hajót, felrobbantak az ágyúcsöveket és a gépeket tönkretevő töltetek. A fedélzeti nyílásokból sűrű fekete füst tört elő, a hajó pedig lassan a fenékre süllyedt.

A másik csatacirkáló, a Dunkerque, dokkban állt, mivel a Mers el Kebirnél szerzett sérüléseit még mindig nem javították ki teljesen. A hajó parancsnoka, Georges Amiel sorhajókapitány, vonakodott végrehajtani az önelsüllyesztésre vonatkozó parancsot. Írásos utasítást követelt, és végül csak a többi hajóról érkező tisztek rábeszélésére és fenyegetésére egyezett bele hajója elpusztításába. A Dunkerque berendezéseit is szétverték, vagy felrobbantották, majd a dokkot elárasztották.Az elárasztott dokkban álló Dunkerque.

Az elárasztott dokkban álló Dunkerque.

 

A szintén Mers el Kebirnél megsérült régi csatahajó, a Provance, leszerelve állt a mólónál. A hajón egyszerűen csak megnyitották a fenékszelepeket, és az lassan a fenékre süllyedt, a már a fedélzetén álló németekkel együtt. Bár a támadók mellé tengerészalakulatokat is beosztottak, a hajók fedélzetére a legtöbb esetben a hadsereg tisztjei és katonái léptek először, akik nem nagyon tudták, mit is kellene tenniük, hogy megakadályozzák azok elsüllyesztését. A francia tisztek is igyekeztek szóval tartani a németeket, hogy a „tárgyalásokkal” is húzzák az időt, lehetővé téve a hajók belsejében tevékenykedőknek pusztító munkájuk befejezését.

A nagy francia hadihajók közül a Dupleix nehézcirkáló került a legközelebb ahhoz, hogy a németek üzemképes állapotban tegyék rá a kezüket. A kikötő belsejében álló hajót az elsők között szállták meg, a német tengerészek pedig megtalálták, és elzárták a már kinyitott fenékszelepeket. A cirkáló parancsnoka, Jacques Moreau sorhajókapitány, ekkor utasította embereit, a lőszerraktárak elárasztására szolgáló szelepeknél elhelyezett tölteteket rövidített gyújtózsinórral helyezzék működésbe, hogy azok biztosan felrobbanjanak, még mielőtt a németek elérnének odáig. Nem tudni, véletlenül, vagy szándékosan, de a töltetek berobbantották a 203 mm-es lőszert, majd a torpedókat is. A cirkáló legénységét még a lőszerrobbanás előtt sikerült evakuálni, de a repeszek a közelben álló hajók fedélzetén, illetve a rakparton tartózkodók közül öt francia tengerészt megöltek, több másikat megsebesítettek. Ironikus módon a Dupleix fedélzetén, illetve a cirkáló körül tartózkodó németek közül senki sem sérült meg. A hajó helyrehozhatatlan ronccsá vált, és tíz napon át égett.Az égő Dupleix, mellette a kikötőt elhagyó francia tengerészek.

Az égő Dupleix, mellette a kikötőt elhagyó francia tengerészek.

 

A Strasbourg mellett álló Colbert nehézcirkálót hasonló körülmények között, amikor a németek már a hajó fedélzetén voltak, szintén a lőszerraktárak felrobbantásával süllyesztették el. A cirkálók zászlóshajója, az Algerie fedélzetén Émile Lacroix altengernagy szintén vonakodott végrehajtani az önelsüllyesztést, mivel úgy vélte, az ellentétes a fegyverszüneti egyezményekben vállaltakkal. Lacroix is írásos parancsot kért, de amikor a németek megjelentek az Algerie mellett, végül ő is utasítást adott a töltetek felrobbantására. Az időt itt is a németekkel való tárgyalásokkal igyekeztek húzni, a nehézcirkáló kapitánya azt mondta a német tiszteknek, csak a tengernagy parancsára vár, és átadja hajóját. A végül megjelenő Lacroix aztán már csak annyit közölt a németekkel, néhány percük van rá, hogy eltűnjenek a hajóról, mielőtt az felrobban. A rövidesen bekövetkező detonáció begyújtotta az Algerie üzemanyagkészletét is, és a cirkáló három teljes héten át égett.

A Marseilles cirkáló kapitánya aggódott miatta, hogy az olaszok esetleg ki tudják emelni, és aztán kijavítani a sekély vízben elsüllyedt hajót, ezért a kapott parancs ellenére csak az egyik oldalon nyittatta meg a fenékszelepeket, hogy a cirkáló felboruljon. A hajó elpusztítására a németek is elég időt adtak, akik a cirkáló mellé érve engedélyt kértek a fedélzetre lépni, majd amikor ezt nem kapták meg, a mólón maradtak, és ott ácsorogva nézték végig, ahogy a Marseilles kigyullad, majd lassan felborul.

Reggel hét órára a touloni kikötőben álló francia hadihajók szinte mind süllyedőfélben voltak, legtöbbjük égett, fegyverzetüket és berendezéseiket legénységük szétrombolta. A várost elöntötte az égő hajókból előtörő sűrű, fekete füstfelhő, a kikötő olaj borította vizében pedig két éven át nem lehetett fürdeni. Összesen 117 hajó, köztük három csatahajó, hét cirkáló, 15 romboló, 13 torpedónaszád, és 12 tengeralattjáró süllyedt a kikötő fenekére. 46 kisebb hajó megrongált állapotban került a németek kezére. A hadművelet során a franciák 38 halottat és sebesültet vesztettek, míg a németek összvesztesége egyetlen sebesült volt.Az amerikai légi felderítés képe a touloni kikötőről, és a még mindig égő hajókról.

Az amerikai légi felderítés képe a touloni kikötőről, és a még mindig égő hajókról.

 

A németek sovány zsákmányt ejtettek Toulonban, de elsősorban úgyis csak az érdekelte őket, hogy a flotta ne kerüljön az angolok kezére. Alapvetően nem a nagy hadihajók, hanem a kisebb, aknaszedésre, és járőrözésre használható egységek érdekelték őket, ezekből pedig több tucatot zsákmányoltak, épségben, vagy gyorsan kijavítható állapotban. Az olaszok már inkább csalódottak voltak, s miután megkapták a kikötő feletti ellenőrzést, azonnal hozzáláttak átvizsgálni a hajókat, megmenthetnének e közülük néhányat saját flottájuk számára. A nagy hadihajók többsége reménytelen állapotban volt, lebontásukhoz már a következő évben hozzáláttak. Több hajón azonban vagy nem volt elég idő a tervezett pusztítás elvégzésére, vagy pedig a német tengerészek idejében hatástalanították a robbanótölteteket, illetve elzárták a fenékszelepeket. Néhány cirkáló és romboló menthetőnek tűnt, ezeket kiemelésük után helyben, vagy olasz kikötőkbe szállítva megpróbálták kijavítani.

Az olaszok összesen három cirkálót – Foch, Jean de Vienne, La Galissonniere –, 11 rombolót, kilenc tengeralattjárót, és 21 kisebb hajót ítéltek javíthatónak. (A Foch kijavításáról, vagy anyahajóvá való átépítéséről később mégis lemondtak, és 43 tavaszán ennek a hajónak is elkezdték a lebontását.) A munkálatokat azonban a munkaerő és nyersanyag hiány mellett a szövetséges bombázások is hátráltatták, így az olasz fegyverszünetig csupán egyetlen hajót, a Panthere rombolót tudták szolgálatba állítani. A húszas években épült hajót az olaszok főleg szállításra használták. Legnevezetesebb rakománya a bukott fasiszta diktátor, Mussolini volt, akit letartóztatását követően ezzel a hajóval szállítottak a szardíniai La Maddalenába. A rombolót 1943 szeptember kilencedikén ezúttal az olaszok süllyesztették el, hogy ne kerüljön a németek kezére.

Két másik Toulonban zsákmányolt romboló, a Tigre és a Trombe felújítása közvetlenül befejezés előtt állt, amikor Olaszország kilépett a háborúból. Mindkét hajó a szabad francia erőkhöz került, javításukat már ők fejezték be. A rombolók részt vettek a háború utolsó évének harcaiban, és végül az ötvenes években bontották le őket.

A Panthere romboló.

A Panthere romboló.

 

Groteszk módon az események ilyen alakulásával végül mindenki elégedett volt. A szövetségesek elégedettek voltak, mert a flotta nem került a tengelyhatalmak kezére, azok pedig elégedettek voltak, mert a flotta nem került az angolszászok kezére. A franciák meg sikeresen magyarázták be maguknak, hogy a dicsőséges önelsüllyesztéssel helyreállították a flotta becsületét, így ők is elégedettek voltak. (Az amerikai lapok is „Dicsőség Toulonnak” címmel írtak az eseményekről.)

Persze nem mindenki. Darlan, ezúttal De Gaulle-lal egyetértésben, hevesen kritizálta a flotta parancsnokait, amiért azok az ő utasítása ellenére nem csatlakoztak a szövetségesekhez. A kritika tulajdonképpen jogos volt, a hajóknak ugyanis meglett volna a lehetőségük erre. A francia parancsnokok valójában ismét szánalmas teljesítményt nyújtottak, és ezúttal se volt bennük egy szemernyi kezdeményezőkészség és kockázatvállaló képesség sem. Tevékenységük eredményeképp a francia flotta ismét gyarapíthatta eggyel dicsőséges vereségeinek hosszú sorát.

Darlant mélyen lesújtotta élete fő művének a pusztulása. Flottáját azonban csak néhány héttel élte túl, 1942 karácsonyán Algírban lőtte le egy alig 20 éves merénylő, Fernand Bonnier, akit elfogtak, és gyorsan kivégeztek, még mielőtt valaki kellemetlen kérdéseket tehetett volna fel neki. (A nyomozás egy óráig tartott, a bírósági tárgyalás 15 percig, az ítéletet a merényletet követő második nap, december 26-a reggelén végrehajtották. Bonnier koporsóját már a bírósági tárgyalás előtt megrendelték. Már akkor is úgy tudták, Bonnier valójában a SOE, a brit titkosszolgálat zavarkeltéssel megbízott terrorszervezetének – jobb kifejezést hamarjában nem tudok rá - a tagja volt, és a merényletet az angolok megbízásából követte el. Eisenhower annyira felbőszült emiatt, hogy kitiltotta a SOE tagjait az amerikai parancsnokságról. Bonniert egyébként a francia bíróság már 1945 decemberében rehabilitálta, kijelentve, hogy Darlan meggyilkolását „Franciaország érdekében” követte el.) Darlan halálával, majd a politikusként – is – tehetségtelen Giraud tábornok félreállításával a britek protezsáltja, De Gaulle előtt nyílt meg az út a hatalom felé.Darlan 1939 decemberében, egy londoni látogatáson. Mellette az Admiralitás akkori Első Lordja, Sir Dudley Pound.

Darlan 1939 decemberében, egy londoni látogatáson. Mellette az Admiralitás akkori Első Lordja, Sir Dudley Pound.

 

A háborút követően Franciaországban nagyszabású tisztogatások kezdődtek, amit kis jóindulattal lehetne mészárlásnak is nevezni. A „szabad franciák” és a dicsőséges Ellenállás ezrével végezték ki a kollaborációval vádolt civileket és katonákat, s új börtönöket kellett építeni, hogy valahol el tudják helyezni a Vichy rezsim idején valamilyen szerepet vállaló, és most ezért hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre ítélt hivatalnokokat és katonatiszteket. Laborde tengernagyot a háború után szintén bíróság elé állították, azzal a váddal, hogy megakadályozta a flotta szövetséges erőkhöz való csatlakozását. Laborde-ot végül hazaárulásért halálra ítélték, ám az ítéletet szinte rögtön életfogytiglani börtönre enyhítették. 1951 szeptemberében amnesztiával szabadult. Néhány év múlva részlegesen rehabilitálták, vagyis jogosult lett a tengernagyi nyugdíjra. Laborde 1977 július 30-án halt meg, 99 éves korában.

A flotta másik parancsnoka, Marquis tengernagy, szintén bíróság elé került. Valószínűleg figyelembe vették, hogy a parancsnoksága alá tartozó hajók ha akarták, se tudták volna elhagyni Toulont, így Marquis megúszta öt év börtönnel. 1950-ben ő is amnesztiával szabadult, majd a legfelsőbb bíróság hat év múlva teljes mértékben rehabilitálta, visszaadva rangját, és a vele járó nyugdíjat, amit Marquis már nem sokáig tudott élvezni, mivel következő évben elhunyt.

A Toulonban maradt hajók a szövetséges erők bombatámadásait követően további sérüléseket szereztek, s a már kiemelt hajókat a háború vége felé a németek és az olaszok, vagy a szövetséges bombázók másodszor is elsüllyesztették. Néhány, viszonylagos épségben maradt hajó, mint például a Strasbourg, kijavítását a háború után ismét tervbe vették, ám még ezek is teljes újjáépítést igényeltek volna, melynek költségeit a franciák nem tudták előteremteni, így végül ezekről is lemondtak. A háború után valamennyi hajót kiemelték és lebontották, a munkákkal, és a kikötő roncsoktól való megtisztításával csak az ötvenes évek közepére végeztek.

A Signal híres címlapja, a megfeneklett Strasbourg tatfedélzetén őrt álló német katonával.

A Signal híres címlapja, a megfeneklett Strasbourg tatfedélzetén őrt álló német katonával.

 

 

A roncstemető

19.jpg

 20.jpg

21.jpg

22.jpg

23.jpg

24.jpg

25.png

26.jpg

27.jpg

28.jpg

29.jpg

30.png

31.jpg

32.jpg

34.png

35.png

37 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr4615324982

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

hátramozdító 2019.11.26. 18:16:40

Csodálatos történet, úgy látszik, a rendeltetésszerű használat eszükbe se jutott, mert az olyan izé', piszkos lenne tőle minden. Meg hangos is. De hogy mi a dicsőséges abban, hogy egy hivatásos megsemmisíti a mocsok drága játékszereit, azt a kortárs píáron csiszolt agyammal sem tudom megfejteni. Mondjuk, ha az ellenséges hajókat süllyesztem el, Búvár Kund módjára, az dicső haditett, tehát a franciák önmaguk ellenségei voltak. Köszönjük szépen a posztot!

Kullancs1983 2019.11.26. 18:38:58

Én sem értem a németeket miért zavarta volna a francia hadüzenet. Egyrészt lehet hogy épp az a kevés hiányzott volna a győzelemhez, másrészt ha nem is jön össze, egy ilyen lépéssel méretes éket lehetne verni a franciák és az angolok közé, ami mindenképpen jól jött volna. Kicsit nagy volt a mellény, aztán zakó lett belőle...

Wierosssz 2019.11.26. 22:56:09

Valahogy a németek nem nagyon komálták ha valaki csak úgy "belepofátlankodott" a "privát kis háborújukba". Ennek valószínűleg voltak I.VH-s és spanyol polgárháborús gyökerei, amit erősített az olaszok balkáni és észak-afrikai töketlenkedése, majd a kelet-európai szövetségeseik orosz fronton tanúsított teljesítménye (... Don kanyar).
Ha a tengelyhatalmak nemzetenkénti katonai teljesítményét tekintjük, akkor nyilvánvaló, hogy a legpotensebb szárazföldi haderőt a németek adták (a japán Kvantung-hadsereg max. létszámban volt tétel). Nem is akartak nagyon közösködni a hadműveletekben, mert láthatták elégszer, hogy az ő sikereikhez senki nem nő fel plusz gyakran inkább keresztbe tesznek a szövetségeseik, mint segítenek.
A francia hadüzenet az angoloknak feltételezte volna, hogy a francia hadsereget felszerelve tartják, ami komoly veszélyként függött volna a németek feje felett. Mert azt a németek is tudták, hogy a franciák az angoloknál csak a németeket utálták (utálják?) jobban!
Ha a németek engedélyezik pl. a francia flotta harcképes hajóinak bevetését, azzal sem biztos, hogy sokat érnek. Mers-el-Kebir után csak a Toulonba visszavont hajók képviseltek volna taktikailag felhasználható erőt. A Richelieu és a Jean Bart el voltak zárva és ha kimerészkedtek volna a nyílt vizekre, akkor kb. a Bismarckhoz hasonló angol fogadtatásban lett volna részük. Gibraltár és Szuez bezárta a touloni egységeket (Seelöwe hadművelet támogatása ezzel kilőve), melyek így max. a Földközi-tengeren tudtak volna gondot okozni. Mekkorát? Ha azt nézzük, hogy az olasz flotta mit eltöketlenkedett itt, merész kijelenteni, de valószínűleg még a franciákkal sem tudták volna kiéheztetni Máltát és elvágni a britek közel-keleti kapcsolatait. (Ha Szíriát is képbe vesszük, úgy már a franciák is potensebb lehetőségekkel bírtak volna, de tekintve, hogy az angolok '41 nyarán milyen könnyen begyalulták a francúz gyarmati erőket, közel biztos, hogy ezt már '40 nyarán is lazán megteszik egy hadüzenet esetén)

bz249 2019.11.27. 05:19:24

@Wierosssz: "Ha a németek engedélyezik pl. a francia flotta harcképes hajóinak bevetését, azzal sem biztos, hogy sokat érnek. Mers-el-Kebir után csak a Toulonba visszavont hajók képviseltek volna taktikailag felhasználható erőt. "

Amugy vegulis tenyleg ennyi a tortenet, hogy adott egy masodosztalyu csatahajo es par hozzavalo cirkalo, rombolo kiseret ki tudja mennyire motivalt tengereszekkel... es ahogy mar Hofi is megmondta, mit eszik a nyuves olajkalyha, hat olajat. Nem tudom, hogy a nemet keszletek hatekony felhasznalasa lett volna-e ez.

Plusz ugye az egesz Foldkozi-tengeri ize, ahol egyensulyozni kellett volna, Mussolini, Laval es Franco kozott, egy francia belepes azt jelenti, hogy a spanyoloknak semmitse lehet adni, es 1940 nyaran meg jobb otletnek tunt a spanyolok bevonasa, honnan lehetett volna ekkor tudni, hogy nem fog sikerulni?

savanyújóska 2019.11.27. 09:28:35

@Wierosssz: @Kullancs1983: 1940 nyarán és kora őszén szerintem alapvetően azért nem próbálták meg a franciákat maguk mellé állítani, mert úgy vélték, a győzelem már amúgy is biztos, és az angolok enélkül is békekötésre lesznek kényszerülve. Hitler tartott attól is, hogy francia hadüzenet esetén az angolok elfoglalhatják az észak-afrikai gyarmatokat is, ahonnan hátba támadhatták volna az olaszokat, és azokat megverve hadműveleti bázist szereztek volna egy balkáni partraszálláshoz, ami Churchill régi mániája volt. Ezenkívül persze az is bizonytalan volt, képviselnek e akkora harcértéket a francia fegyveres erők, ami megérné a csatlakozással járó hátrányokat. A franciák modern hadihajókkal és repülőgépekkel voltak felfegyverezve, a dunkerquei futás és a flotta elleni támadások után pedig nagyon nem kedvelték az angolokat, de az addig mutatott teljesítményük láttán nem meglepő, hogy a németek nem nagyon kapkodtak utánuk. Egyébként ugyanezért nem forszírozták a spanyolok csatlakozását, és Adolf az olaszokról is azt mondta, azzal tették volna a legnagyobb szolgálatot Németországnak, ha távol tartják magukat a háborútól.
Ezzel együtt is hajlamos vagyok azt gondolni, 1940 nyarán egy francia hadüzenet tényleg padlóra küldhette volna az angolokat. A gyarmatok elleni támadások során a franciák elszántabban harcoltak az angolok, mint korábban a németek ellen. Szíria megszállása több mint egy hónapig tartott, és az angolok közben ötezer embert vesztettek, pedig az itteni francia csapatok is rosszul voltak felszerelve, és nem volt utánpótlásuk. A fogságba esettek alig tíz százaléka állt át De Gaulle-hoz. Vagyis elképzelhető, hogy tényleg hajlandóak lettek volna harcolni az angolok ellen. Ha a flotta és a gyarmati csapatok csatlakoztak volna az olaszokhoz, meglett volna Málta és Egyiptom, a légierő pedig a németekkel együtt támadhatta volna Angliát. A francia csatlakozás politikai szempontból se lett volna hátrányos, talán valamivel szalonképesebbé tehette volna a németeket Amerikában. Persze mindez csak találgatás.

yerico1 2019.11.27. 16:12:47

Elméletben a francia flotta elegendő erejű volt, hogy egyszerre vegye fel a harcot a német és az olasz flottával. Azért a németek szempontjából nem lett volna hátrányos, ha az angol flottát ki tudták volna szorítani a Földközi-tengerről. Ezzel egyfelől később Rommel várhatóan nyert volna, kiszorítva a briteket Afrikából. Másfelől talán még az USA hadbalépése is elkerülhető lett volna, hiszen nem maradt volna európai szövetségesük. Az afrikai partraszállásuk pedig közismerten egy előkészítetlen, amatőr művelet volt, amit egy intakt német afrikai haderő adott esetben megállíthatott volna.
Szóval a francia flotta német oldalon való bevetése igen előnyös lehetett volna bizonyos szempontból.

gigabursch 2019.11.27. 17:12:35

Nekem nem ismeretlen az eredeti anyag, de így sokkal jobb lett.
Feltételezem Dakar és Mers el Kebir külön ki lesz vesézve.

Azon merengek már rêgóta, hogy a francia ellenállás mennyire volt tudatos.
Itt gondolok arra, hogy
- nêmetek maguktól sokat fejlődtek
- a gyarmatok a britek rovására bővíthetők
- a briteket mindig is utálták, tehát hagyták őket főni a német sereggel szemben, és közben tipli.

Kullancs1983 2019.11.27. 17:20:59

Ne felejtsük el a politikai vonalat sem. "A franciák tartották a ahátukat, míg az angolok az irhájukat mentették Dunkerque-nél!" Majd az angolok orvul megtámadják a semleges francia hadihajókat? Goebbels biztos tudott volna akkor hisztit csinálni mint az amerikaiak Pearl Harbor után, és ha katonailag nem is értek sokat a franciák, a németbarát közhangulat szerintem megkönnyítette volna a németeknek a megszállást, talán az ipari termelésen is meglátszott volna a hatása, és politikailag is hasznos lehetett volna.

gigabursch 2019.11.28. 07:22:17

Azon merengtem, hogy ezt az egész folyamatot hogyan lehetne mai szavakkal tömören megfogalmazni, mi lenne a jó szókapcsolat?

Úgy vélem rájöttem:
TERVEZETT AVULTATÁS

Darlan bácsi nem egészen gondolta át a visszavonhatatlan parancsát.

Pájer Csaba 2019.11.28. 16:26:49

Akár csak a többiek, én is hosszas körmondatokban kívántam ekézni a franciák hajmeresztő ostobaságát, a britek aljasságát és a németek számító profizmusát - keverve a már-már komikus békebeli udvariaskodásukkal, de igazából az a szókapcsolat, hogy "dicsőséges vereség" mindent elmond. Sőt, mindent IS.

omron 2019.11.28. 16:28:02

@gigabursch: Igen, a tervezett avultatás. A hadipar mellé fölzárkózott a szórakoztatóipar és a medikai technika. Ezek is nagy bizniszek és a publikációkat Charlotte is olvassa, nem csak Charlie.

Cymantrene 2019.11.28. 22:41:07

Micsoda pacifizmus :-)

bz249 2019.11.29. 18:07:29

Amugy igy arnyekoloponyvas turistahajokent egesz jol nez ki a Dunkerque, pedig a 2x4 lovegelrendezest kifejezetten rondanak tartom.

Sigismundus · http://csakugyirkalok.blog.hu/ 2019.11.30. 09:18:07

Franciák... könnyen lehet hogy a németek ellen harcolva kevesebben haltak meg közülük mint a németek mellett .

omron 2019.11.30. 17:54:13

@Cymantrene: De tényleg, mennyivel nagyobb biznisz életben tartani a fogyasztókat, hogy vásárolják a lapostévét, az omron vérnyomásmérőt meg a dilibogyót, mint a temetkezési cégeket tolni. (asse rossz üzlet)
Ráadásul a vitamin jobban hangzik, mint a Zumwalt- romboló.

Cymantrene 2019.12.01. 12:27:12

@omron: Ne vedd magadra, én a franciák hozzáállására értettem :-)

Untermensch4 2019.12.02. 20:16:15

@Cymantrene: A háború végeztével volt nagy nyomozás-dömping a franciáknál, kollaboránsok témakörében. Vszeg túl sokat találtak mert a nyomozati anyagot nagyon sok évre titkosították...

rdos · http://h2o.ingyenweb.hu/tema/6.html 2019.12.09. 17:25:55

@gigabursch: :-) Tervezett avultatás. :-) A német francia katonai szövetség lehetőségéről most hallottam először. Már ezért is megérte elolvasni a szokás szerint igen részletes posztot. :-) Biztos nem mondok ezzel újat a posztolónak és kommentelő társaknak, a lemilen most indult a mi lett volna ha? Történészek által nem kedvelt gondolat - játék. Nyitott tiboru a bolsevizmussal.

Európa szerencséjére dolfi nem volt nagy stratéga és szerintem finoman fogalmaztam. Francia szövetségből nem kért. Lengyelekkel mehetett volna a szojvetnek, abból sem kért. Ukránok, de még az orosz hadifoglyok felfegyverzéséből sem kért. Pedig egy igazi impérium általában a szövetségeseivel intézteti el a piszkos munkát. :-(

rdos · http://h2o.ingyenweb.hu/tema/6.html 2019.12.09. 18:08:41

Kicsit off, de itt talán még elmegy. A katonai szövetségi rendszer fontosságáról.

A sivatag hajója a teve, a sztyepp hajója a ló. Csak printet linkelek, de Bóna István szerint a hunok ásatag - régészeti hagyatéka egy közepes szoba padlóján elfér, pedig a Csendes-óceántől az Atlantiig hagytak maguk után régészeti leleteket. A legnagyobb nyugati irányú terjeszkedést éppen a hunok érték el (a legnagyobb szárazföldi birodalom, a mongoloké jóval később a Magyar és Lengyel királyságon nem jutott túl!).

moly.hu/konyvek/bona-istvan-a-hunok-es-nagykiralyaik

Ha ilyen nagy nép volt a hun, akkor hogy lehet hogy ilyen kevés nyomot hagytak maguk után? Hát úgy, hogy nem voltak nagyok.

Attila halála után a 3 Attila - fiú örökös összesen 3 ezer hun harcossal rendelkezett! Mindenki más az hódolt meghódított, "szövetségessé" tett harcos nép volt (Eu-ban jazigok, gótok, ... de vélelmezhető hogy keletebbről is voltak hódoltjaik).

Ehhez képest a hont foglaló - szerintük visszajövő Árpád magyarjai 2o ezer harcossal rendelkeztek a honfoglalás kezdetén. A pozsonyi csatára 4o ezren lettek. Azt meg már hogyan? A névtelen leírja, az itt talált harcos törzseket hódoltatták, vagy legyőzték (és a maradékot hódoltatták) 5-6 részletben.

bookline.hu/product/home.action?_v=_&id=410283&type=20

mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm#36

On.

savanyújóska 2019.12.10. 09:14:26

@rdos: A lengyelekkel próbálkozott, de azok nem álltak kötélnek. A németek meg mindig hajlamosak voltak azt képzelni, hogy ők egyedül is megállnak az egész világgal szemben. Láthatóan ezt most is így gondolják.

A hunokról meg az ősmagyarokról autentikus írott forrás alig van valami. Amit tudunk róluk, az nagyrészt a szórványos régészeti leleteken alapuló találgatás és következtetés. Mai értelemben vett történetírás a XIX. századig nem létezett. Anonymus, éppúgy, mint például Bonfini, inkább mesemondó, mint történetíró.

bz249 2019.12.10. 09:58:57

@rdos: "Francia szövetségből nem kért."

Ha a franciak szovetsegesek, akkor ugye a hadifoglyok mennek haza... ha a franciak szovetsegesek, akkor ugye nem lehet buntetlenul francia teherautokat rekviralni. Raadasul, ha a franciak szovetsegesek, akkor a magas harcerteku olasz szovetsegesekhez hasonloan el kell latni a francia (hadi)gazdasagot es nem az van, hogy Franciaorszag elelmezi a nemeteket.
Tobbe lett volna a leves, mint a hus.

"Ukránok, de még az orosz hadifoglyok felfegyverzéséből sem kért."

Sot meg a masodik magyar hadsereg felfegyverzesebol se... sot igazabol a Wehrmacht zome is nagyjabol igy volt felszerelve
i.pinimg.com/736x/0f/b4/7d/0fb47dc0f3be319da9251a03d25441dd.jpg

Erdemes esetleg meg ezt is elolvasni
hu.wikipedia.org/wiki/Maschinenpistole_40
"A harcmezőkön nem volt elegendő MP 40 géppisztoly, mert a 98-as karabélyhoz képest a gyártása drága volt. Így azok a katonák, akik egyre többször találták magukat rohamfeladatokban, az elesett szovjet katonáktól felszedett PPS–41 géppisztolyt vitték magukkal."

Tehat a Nemet Birodalom nem tudta a sajat hadsereget korszeru kezifegyverekkel felszerelni (ca 1.000.000 MP40, ca 500.000 Stg44 gyartottak a csucson 10.000.000-t kozelito Wehrmachtnak es Waffen SS-nek). Akkor vajon mi jutott volna az ilyen-olyan ukran szabadcsapatoknak? Es ez ugye a kezifegyver.

gigabursch 2019.12.10. 16:23:13

@rdos:
Ettől azért olvashatnál okosabb írást is.
Ez a Bóna méltó utódja "másodikszentföldikirándulóendre" képességű történelem hazudóknak.

gigabursch 2019.12.10. 16:24:52

@savanyújóska:
Ne becsüld alá őket, csak azért mert a magyart Alan tudománytalan akadémián rossz a píárjuk.

rdos · http://h2o.ingyenweb.hu/tema/6.html 2019.12.11. 15:42:50

@gigabursch: Mondjuk Bóna Istvánnál jobb régész - történész nem foglalkozott a hunokkal (is), de természetesen azt hiszel amit akarsz. Azért azt a kérdést tedd föl csak magadnak, hogy hun volt hun nem volt? Hová lettek a hunok? On.

rdos · http://h2o.ingyenweb.hu/tema/6.html 2019.12.11. 15:45:02

@bz249: Fogathajtó VB-re nevezhettek volna eszerint a németek? :-) Viccet félretéve, igen ebben igazad van és lehet hogy a szövetségi politikájukat a hiány hadi gazdaság motiválta.

rdos · http://h2o.ingyenweb.hu/tema/6.html 2019.12.11. 15:49:03

@savanyújóska: Az a benyomásom, a lengyelek rossz döntést hoztak, elismerve hogy a Varsói csata időszakához képest a Szu akkor (1939-ben) katonailag sokkal erősebb volt. Nem emlékszem hogy hol olvastam ezt a "mi lett volna ha verziót", miszerint a bolsevik mentesítést a lengyelek és a németek közösen csinálták volna, de ez is egy logikus lehetőség volt.

Kullancs1983 2019.12.11. 17:42:40

@rdos: Épp nemrég hallottam erről a youtube-on, a két világháború közti Lengyelország stratégiája az egyenlő távolság volt a két harapós szomszédtól, attól tartottak ugyanis, hogy ha közelednek az egyikhez, a másik rögtön fenyegetést lát bennük. Pilsudski idején még elég jól lavíroztak, de a halála után szerényebb képességű vezetők jöttek...

bz249 2019.12.11. 17:47:22

@rdos: mindenesetre jellemzobb kep volt, mint a Tigris tank. :-)

Amugy 35 hullamban hivtak be a nepeket (pl. 1944 juliusaban ha jol latom 21 uj hadosztalyt aktivaltak a Normandiaban es Feherororoszorszagban szetvert csapatok potlasara) ha az ember es nem a felszereles/logisztika lett volna a szuk keresztmetszet egyszeruen felgyorsitjak ezt.

gigabursch 2019.12.11. 18:56:25

@rdos:
OFF
OK, nem vitatkozok, s főleg nem offolom szét a topicot.
(Obrusánszkyról remélem hallottál)
ON

Ez a lovaskocsis kép, meg a kézifegyverek hiánya valahogy mindig elkerüli a "miért volt a világ legfrankóbb serege a verhetetlen Wehrmacht" hívőket.
Nomeg azokat is, akik szeretik leszólni a magyar kerékpáros seregtesteket.

rdos · http://h2o.ingyenweb.hu/tema/6.html 2019.12.12. 14:38:41

@gigabursch: Jaja. Vagy a botond kisteherautó. Terepjáró képességekkel.

hu.wikipedia.org/wiki/38M_Botond

rdos · http://h2o.ingyenweb.hu/tema/6.html 2019.12.12. 14:46:17

@Kullancs1983: A lengyelek helyzete ha lehet még a miénknél is neccesebb volt. És talán most is az. :-( A 3 Balti ország plusz a lengyelek, a mai napig határosak Oroszországgal. Kulcs szó Kalinyingrád - Königszberg. :-(

Kullancs1983 2019.12.12. 15:37:35

@gigabursch: Nos, verhetetlen ugyan nem volt, de nézd meg mi kellett a legyőzésükhöz. Na ezért volt az. :)

@rdos: Most azért van köztük egy ütközőállam, úgyhogy legalább a frontális lerohanás veszélye nem fenyegeti őket, ráadásul elég egy irányba készülődni. Ez is valami...

rdos · http://h2o.ingyenweb.hu/tema/6.html 2019.12.13. 13:39:12

@Kullancs1983: Belarusz - orosz unió mintha Lukasenkó miatt akadozna? :-)

Kullancs1983 2019.12.13. 15:37:10

@rdos: Érdekes volt figyelni az orosz trollhadsereg akcióit az orosz-ukrán konfliktus kapcsán. Lukasenka már-már putyini nagyságú vezetőnek tűnt a mémekben, aztán egyszercsak nem. Sőt... Fehéroroszország persze nem jelentene valami nagy akadályt, de azért lenne egy kis idő rákészülni a Lengyelország felé robogó orosz páncélosok áradatára.

rdos · http://h2o.ingyenweb.hu/tema/6.html 2019.12.14. 11:23:25

@Kullancs1983: Az orosz troll-áradat már itt van. :-( Vagy el sem mentek? :-(