Ha valakinek, aki még soha semmit nem hallott Európa történelméről, és nem ismeri a kontinens földrajzát, kezébe nyomnánk egy történelemkönyvet, annak felületes átfutása után az illető bizonyára sehogyan sem értené, hogyan lehet az, hogy az európai államok közül egy olyan ország szerezte meg a vezető nagyhatalmi pozíciót, mely a többiekkel összehasonlítva méreteit, lélekszámát, gazdasági erejét, és úgyszólván minden más paraméterét tekintve nem volt többnek tekinthető erős középhatalomnál. A csodálkozás jogos, de alaposabb történeti és földrajzi tanulmányok után a dolog hamar érthető lesz.

Miután a terjeszkedő törtök birodalom elfoglalta a mediterrán területeket, a főbb kereskedelmi útvonalak a kontinens nyugati területére helyeződtek át, különösen miután az új, az óceáni vizeken is használható hajótípusoknak köszönhetően megnyílt az Afrika körül vezető útvonal a Kelet felé, illetve miután felfedezték a nemesfémekben gazdag amerikai kontinenst. A Nyugat felvirágzása pont jókor érte az angolokat. Hosszú belháborúk után a központi hatalom éppen megszilárdult, s a XVII. század végére a brit szigetek egységes, erős államalakulattá váltak. Kedvező földrajzi elhelyezkedésének, és kiváló kikötőinek köszönhetően az angol flotta szinte teljes egészében ellenőrzése alatt tudta tartani az Európa nyugati partjai mentén zajló tengeri kereskedelmet, s mivel nem kellett tartaniuk szárazföldi szomszédoktól, az ország erőforrásait szinte teljesen a haditengerészet fejlesztésére lehetett koncentrálni. Az alapvetően demokratikus angol társadalom ezenkívül sokkal tágabb teret nyújtott az egyéni kezdeményezéseknek, mint a rendi hierarchiától megbénított európai monarchiák. Ez a dinamikus, expanzív társadalom hamar vitathatatlan fölénybe került riválisaival szemben, s a XVII. század végére egyértelművé vált, hogy a tengerek ura Anglia lesz. A vetélytársak háttérbe szorítása után aztán megkezdhették a terjeszkedést a világ többi része felé is. A brit birodalom a XIX. század végére körbeölelte az egész földgolyót, s Britannia mellett mindenki más csak kisebb-nagyobb statisztaszerepet játszhatott.

Sikereiket a britek akkoriban természetesen nem geopolitikai tényezőkkel, hanem saját kiválóságukkal, és az isteni akarattal magyarázták, mely szerint a Jóisten maga választotta ki őket a világ feletti uralkodásra hivatott népnek. Az angolok mélyen hittek abban, hogy Istentől elrendelt feladatuk a Rend fenntartása a világban, és a civilizáció terjesztése az elmaradott népek között.

És miután úgy vélték, kiváltságos helyzetük az isteni akaratnak köszönhető, az ellenük irányuló támadásokat egyben az isteni világrend elleni felháborító lázadásnak is tekintették. Felfogásuk szerint aki a Brit Birodalom ellen támad, az nem egyszerűen csak ellenség, hanem egyben Gonosz is, hiszen az Úristen akarata ellen támad. A brit zsargonban tehát az ellenség egyben „bűnös” is, akit az angolok nem egyszerűen csak legyőznek, hanem megbüntetnek. Egy angol ismeretterjesztő filmben például így írták le a Royal Navy hajdani, és mostani küldetését: „A Royal Navy volt Anglia fegyvere, mellyel megsemmisítette ellenségeit, szétzúzta diktátorok hatalmát, szembeszállt a zsarnokokkal, és büntette a bűnösöket. ... A brit haditengerészet érvényesíti a jogot a gonosztevő államokkal szemben, és megküzd a nemzetközi terrorizmussal, mely a britek által választott értékeket fenyegeti.”

A XIX. század végén a brit egyeduralom már kezdett ingataggá válni. A birodalom elvesztette rugalmasságát és dinamizmusát, s a feltörekvő új hatalmak, Németország és az Egyesült Államok, gazdasági téren kezdték szorongatni az angolokat. Vezető szerepüket azonban továbbra sem lehetett megkérdőjelezni, csak az volt a kérdés, mekkora fölénnyel vezetnek a nagyhatalmi versenyben. Igazából a német flottaépítés sem az angolok, hanem inkább a Németország igazi ellenségeinek tartott franciák és oroszok ellen irányult. A Royal Navy-vel szemben a német flottát inkább csak elrettentő erőnek szánták, melynek Tirpitz kockázatelmélete szerint elég erősnek kellett lennie ahhoz, hogy a britek lehetőleg kerüljék a vele való összeütközést.

Az angolok azonban vérig voltak sértődve, hogy az arcátlan németek versenyre mernek kelni velük a saját pályájukon, a tengereken. A német fenyegetést erősen túldimenzionálva az rövidesen teljesen eluralkodott a gondolkodásukon, s minden mást elhomályosítva ennek leküzdése lett a brit politika első számú célja. Négy éven át teljes erőbedobással harcoltak legveszedelmesebbnek tartott ellenségük tönkretételéért, melynek érdekében semmilyen áldozatot nem sajnáltak. Azonban mire sikerült megtörniük a németek ellenállását, és semmivé tenniük a német birodalmat, romba döntötték a saját birodalmukat is. Az ország teljesen eladósodott, tartalékai kimerültek, ereje megroppant. Őrült nagy árat fizettek egy olyan ellenfél legyőzéséért, mely a valóságban nem jelentett komoly veszélyt sem a brit birodalomra, sem a brit tengeri uralomra. Ugyanekkor viszont az angolok szövetségesüknek választották, és minden módon segítették azt a másik nagyhatalmat, melynek valóban megvolt a lehetősége, és a nyíltan deklarált szándéka is arra, hogy haditengerészete felülmúlja a Royal Navy erejét, és letaszítsa azt trónjáról.

A Royal Navy hajóépítési programja többé-kevésbé töretlen lendülettel zajlott az első világháború kitöréséig, sőt, még egy darabig utána is. A prioritást az éppen aktuális trendeknek megfelelően hol a csatahajók, hol a csatacirkálók élvezték, de a háború tapasztalatai alapján az utóbbiak jelentősége egyértelműen megnövekedett. Jacky Fisher második, rövid életű Első Lordsága alatt a Revenge osztály utolsó két csatahajója helyett inkább két csatacirkáló építését kezdték el, illetve megrendelték a Courageous osztály három, és az Admiral osztály négy hajóját is. Valamennyi hajó 38 cm-es ágyúkkal volt felfegyverezve, viszont az ekkor már egyre mániásabb Fisher rögeszméinek megfelelően minimális védettséggel rendelkeztek csupán, a Courageous osztály övpáncélzatának vastagsága például mindössze 76 mm volt. Fisher ezúttal szerencsére gyorsan megbukott, így bolondériája nem juthatott el a csúcsra, mely minden bizonnyal a 305 méter hosszú, 53 ezer tonnás, 508 mm-es ágyúkkal felszerelt, de – méreteihez képest – csak minimális páncélzattal rendelkező Incomparable megépítése lett volna.

A brit hajógyárak a háború előtt elkezdett építéseket mind befejezték, s megépítették a Renown és Courageous osztályú csatacirkálókat is. Az első törés valószínűleg a Queen Elizabeth osztály hatodik egységének a törlése volt, bár sok jelentősége ennek se volt, a brit haditengerészet már enélkül is elsöprő fölényben volt a németekkel szemben.

A lendület igazából 1916 után kezdett kifulladni. A brit gazdaság kezdett kimerülni, a németek pedig egyértelműen vert helyzetbe kerültek, legalábbis a tengereken. Úgy látszott, nincs már olyan égető szükség a csatahajókra, a megépítésükhöz szükséges ipari kapacitást célszerűbb inkább másra fordítani. A Queen Elizabeth osztályt követő hajók tervei az íróasztalon maradtak, már az 1915-ben elkezdeni szándékozott négy csatahajó építését is törölték, a következő évre tervezett négy hajót már meg sem rendelték. Az új, 35 és 38 cm-es ágyúkkal felszerelt német csatacirkálók miatt aggódva az Admiral osztály négy hajójának az építését 1916-ban ugyan elkezdték, de az nem sokkal később lelassult, majd szinte teljesen leállt. (A hajók tervezését eredetileg a Queen Elizabeth osztályú csatahajók továbbfejlesztett változataként kezdték meg, és azok valószínűleg Fisher nyomására lettek végül mégis csatacirkálók.) Csak a Hood építését folytatták, de ennek terveit is állandóan módosítgatták. A háborús tapasztalatok alapján a hajó az eredetileg tervezettnél sokkal erősebb páncélzatot kapott, mely végül nagyjából egyenértékű lett a Queen Elizabeth osztályéval, sőt, a fedélzetek védettsége még erősebb is volt azokénál. A másik három hajót, miután kiderült, hogy a németek felfüggesztették új csatacirkálóik építését, másodlagos fontosságú projektnek minősítették. Befejezésükről egy jó darabig még nem mondtak le, terveiket ezeknek is állandóan módosítgatták, ám végül úgy találták, célszerűbb egy az új követelményeknek megfelelő új hajóosztályt megépíteni, mint a régi tervezésű hajókat toldozni-foltozni. A hajók rendelését végül 1918 októberében törölték.

Új csatahajók építésének gondolata csak 1917 végén merült fel ismét komoly formában, amikor az Admiralitás egy bizottságot állított fel, hogy megvizsgálják, az új követelményeknek milyen hajók felelnének meg. A leendő csatahajókkal szemben támasztott új elvárások szerint azok fő fegyverzete 406 mm-es ágyúkból állt volna, sebességük pedig el kellett, hogy érje a 25-27 csomót. Vagyis a háborús tapasztalatok alapján mind a tűzerő, mind a sebesség növelését fontosnak tartották.

Igen valószínűtlen, hogy Admiralitás a németek elleni harc miatt érezte volna szükségét új csatahajók építésének. Az anyagi és morális szempontból egyaránt megroppant német haditengerészet ekkor már nem jelentett kihívást. Új hajók építésére nem volt kapacitása, meglevő csatahajói üres széntárolókkal, tétlenül rostokoltak a kikötőkben, legénységük a zendülés szélén állt. A német felszíni flotta gyakorlatilag tehát már verve volt, az osztrák–magyar haditengerészetet pedig már szinte el is felejtette mindenki. A szövetségesek közül Oroszország gyakorlatilag megszűnt létezni, s a franciák és az olaszok is alig álltak a lábukon.

A két Európán kívüli nagyhatalom, az Egyesült Államok és Japán, azonban szárnyalt. Elégedetten és kárörvendezve nézhették, hogyan nyírják ki egymást a tébolyodott európaiak, s jókora hasznot húztak az elmebeteg országoknak adott kölcsönökből, illetve azok kontinensen kívüli piacaiknak lenyúlásából, valamint a vesztésre álló németek gyarmatainak megszállásából. Míg a csőd szélére került európai országok nagy hadihajóik építését leállították, a két virágzó tengerentúli nagyhatalom éppen a háború közepén, 1916-ban indította be addigi legnagyobb hajóépítési programját, hogy a szokásoknak megfelelően egy erős haditengerészet felépítésével tegyék teljessé, és megkérdőjelezhetetlenné nagyhatalmi státuszukat.

Japán, mely tíz évvel korábban még csupa angol gyártmányú csatahajóval verte tönkre az orosz flottát, időközben kiépítette saját nehéziparát, és képessé vált saját tervezésű csatahajók építésére is. Már a tízes évek elején épült csatahajói is a világ legerősebb dreadnoughtjai közé tartoztak, az 1916-os programban pedig még tovább emelték a tétet. A tervek szerint nyolc, addig nem látott méretű csatahajót, és nyolc ugyanilyen hatalmas csatacirkálót szándékoztak megépíteni, melyeket a világ legerősebb, 410 mm-es lövegeivel szereltek volna fel. 1916-ban két ilyen hajó, a későbbi Nagato és Mutsu építését kezdték el, majd két évvel később két másik, még nagyobb és még erősebb, tíz nehézágyúval felszerelt csatahajóét, és négy, szintén tíz 410 mm-es löveggel szerelt csatacirkálóét. Utánuk jött volna még további nyolc csatahajó és csatacirkáló, melyek közül az utolsókra már 457 mm-es lövegeket szántak.

A japánokkal egy időben, 1916-ban, az amerikaiak is szintet léptek, és a japánokéval azonos méretű és tűzerejű hadihajók építésébe kezdtek. Hivatalosan a japán flottabővítésre adott válaszként, de az amerikaiak ambíciói valójában ennél sokkal nagyobbak voltak. Míg Japán csak regionális nagyhatalmi helyzetét igyekezett bebiztosítani, az US Navy nyíltan bevallott szándéka az volt, hogy elragadják az angoloktól a vezető tengeri nagyhatalom címét, és egy a konkurencia számára utolérhetetlen – „second to none” – hadiflottát építsenek fel. Ennek a nagyszabású tervnek volt az első lépcsője az 1917 utáni években elkezdett tíz csatahajó és hat csatacirkáló.

Ezek a hajók méretben és tűzerőben egyenrangúak voltak a japánokkal, csupán sebességben maradtak el tőlük. Valamennyien 406 mm-es ágyúkkal voltak felszerelve, a Colorado osztály négy hajója és a csatacirkálók nyolc darabbal, a később elkezdett csatahajók tizenkettővel. És ez csak a flottaépítési program első lépése volt, melyet még nagyobb csatahajók követtek volna.

A britek, akik a barbár és gonosz német császár elleni Igazságos és Szent Háborút nem kis részben azzal indokolták meg saját közvéleményüknek, hogy a gyors ütemben bővülő Császári Haditengerészet veszélyezteti Nagy-Britannia tengeri uralmát és a szigetország biztonságát, most azt láthatták, hogy szövetségeseik olyan flottaépítési programokat indítanak be, melyekhez képest a német hajóépítési program bágyadt próbálkozás volt csupán, és olyan csatahajókat építenek, melyekhez képest a Kaiserliche Marine dreadnoughtjai csak ártalmatlan játékszerek.

Új csatahajóiknak a britek tehát nem annyira ellenségeikkel, hanem inkább szövetségeseikkel szemben érezhették szükségét. Ezekkel a 32-47 ezer tonnás, 406 mm-es ágyúkkal felszerelt amerikai és japán monstrumokkal szemben ugyanis az angolok nem nagyon tudtak mit szembeállítani. Csatahajóik többsége 305-343 mm-es ágyúkkal volt felszerelve, és páncélzatuk is erre a tűzerőre volt méretezve. Az amerikai és japán csatahajókkal szemben legfeljebb a tíz, 38 cm-es ágyúkkal szerelt angol csatahajónak volt valami halvány esélye, az összes többi angol csatahajó és csatacirkáló ugyanolyan elavult volt hozzájuk képest, mint az 1905 előtti páncélosok a Dreadnoughthoz képest.

A bizottság, mely a leendő új brit csatahajók pontos paramétereinek meghatározásával volt megbízva, ugyanerre a kiábrándító, és az angolok számára határozottan sokkoló megállapításra jutott. A jelentésnek ezt a pontját – tartva attól, hogy a lakosság nem kimondottan örülne neki – azonnal titkosították is. Ez lényegében megállapította, az új csatahajók megépítésével a Royal Navy minden korábbi hajója, beleértve még a 38 centis ágyúkkal felszerelteket is, elavultnak fog számítani, vagyis az angol–német flottaépítési verseny során irtózatos költségekkel és hatalmas áldozatokkal létrehozott csatahajóflotta, melynek a Dreadnought kivételével egyik hajója sem állt tíz évnél régebben szolgálatban, úgy ahogy van, mehet a kukába. A Royal Navy tehát, tizenöt éven belül immár másodszor, kezdheti elölről az egész flottaépítést, holott az ország már az előző költségeibe is belerokkant.

Az már csak a hab volt a tortán, hogy a számítások szerint az új, az amerikai és japán hajókkal legalább egyenértékű, tíz darab 406 mm-es ágyúval felszerelt, 25-27 csomós sebességre képes csatahajók vízkiszorítása valahol 50 ezer tonna környékén kellett, hogy legyen, ami egyebek mellett azzal a következménnyel járt, hogy a meglevő dokkok szinte mind alkalmatlanok voltak a befogadásukra. Ekkora monstrumokat csak a haditengerészet portsmouthi és rosythi dokkjaiba lehetett volna betuszkolni. Az új csatahajókhoz tehát új dokkokat, és egyéb kikötői létesítményeket is kellett építeni.

A tengernagyok, és a jelentést megkapó politikusok erősen szívták a fogukat, de ha lépést akartak tartani a riválisokkal, ami a szigetország számára létkérdés volt, vállalniuk kellett az elkerülhetetlennek látszó döntést. 1918-ban ugyan a Royal Navy látszólag dicsősége teljében állt, s a német ellenfél megsemmisítése után ismét erősebb volt, mint az utána következő két legnagyobb haditengerészet együttvéve. Az amerikai és japán flotta együttesen 25, szolgálatban álló dreadnoughttal és csatacirkálóval rendelkezett, a Royal Navy 42-vel. Világosan látszott azonban, hogy ez a fölény már nem sokáig tartható, s az új hajóépítési programok megvalósulásával az amerikai haditengerészet mennyiségileg is megközelíti majd a britek erejét. Minőségileg pedig már ekkor is fölényben voltak, hiszen a brit csatahajó-flotta nagyobbik része még a 305-343 mm-es ágyúkkal szerelt dreadnoughtokból állt, míg az amerikai csatahajók több mint fele már a 356 mm-es ágyúkkal volt felszerelve. Ezenkívül a háború alatt a brit hajóépítések lelassultak, majd 1916 után szinte teljesen leálltak, ellenben az amerikai hajóépítési program töretlenül folytatódott, és 1918-ban már javában készültek a 406 mm-es ágyúkkal felszerelt csatahajók is. Az angol flotta fölénye még így is igen nagy volt, és évtizedekbe tellett volna, mire az US Navy megelőzi őket, ám senki előtt nem lehetett kétséges, hogy az amerikaiak erre minden gond nélkül képesek. Az Egyesült Államok ipari kapacitása ekkor már majdnem háromszorosa volt az angolénak, tudhatta tehát mindenki, ha a szándék megvan rá, csak idő kérdése, mennyiségileg mikor vernek rá a britekre.

Az új hajók terveit, miután végképp feladták az Admiral osztályú hajók módosított tervek alapján való befejezését, tehát hivatalosan is megrendelték, méghozzá csatacirkálóként, ugyanis a közvélemény szemében ez a típus volt a népszerűbb. A kiírás szerint a hajóknak 32 csomós sebességet kellett elérniük, és kilenc darab 406 mm-es ágyúval szerelték volna fel őket. Csatahajók megépítéséről ekkor még nem esett szó.

A már a tízes években megjelenő új típusú hajtóművek, az olajtüzelésű, a korábbiaknál kisebb átmérőjű vízcsövekkel szerelt kazánok, és a szintén új, fogaskerék-áttétes fordulatszám-csökkentővel felszerelt turbinák a korábbinál sokkal nagyobb teljesítmény elérését tették lehetővé, ráadásul kisebb gépsúly mellett. Az új kazánok az előző típusoknál jóval nagyobb üzemi nyomáson dolgoztak, és magasabb hőmérsékletre hevítették fel a gőzt. A korábbi típusokkal szembeni fölényüket szemléltetheti, hogy míg az első, Invincible osztályú csatacirkálókon 32 darab szenes kazánra volt szükség a 46 ezer lóerős gépek gőzellátásához, addig a Hood háromszor akkora teljesítményű, 151 ezer lóerős turbináinak ellátását már 24 darab olajtüzelésű kazán is biztosítani tudta, a néhány évvel később tervezett csatacirkálók 160 ezer lóerős hajtóműveihez pedig már 12 kazán is elég lett volna. A nagy teljesítmény lehetővé tette a csatahajók sebességének növelését is, így a csatahajók és csatacirkálók közti sebességkülönbség alig néhány csomóra esett vissza. Ez reális lehetőséggé tette a két típus összeolvasztását, az úgynevezett gyors csatahajók létrehozását.

Jacky Fisher már a század elején próbálkozott egy ilyen típus létrehozásával, azonban technológiai és pénzügyi problémák miatt akkor ez még nem valósulhatott meg. Műszaki szempontból az első világháború vége felé vált elvileg lehetségessé egy ilyen típus elkészítése. Egy ilyen hajó költségei azonban az egekbe szöktek. A Hood sokak szerint az első – és sokáig az utolsó – gyors csatahajó volt, ami ugyan vitatható, de azért paramétereit tekintve legalábbis közel volt hozzá. A hajó építési költsége – 6 millió font – azonban közel a kétszerese volt az akkor legkorszerűbb, és egyébként szintén nagyon drágának tartott, Queen Elizabeth osztályú csatahajóknak. Ezért a pénzért ugyanakkora tűzerőt, és nagyjából ugyanolyan védettséget kaptak, csupán a sebesség volt mintegy 30 százalékkal nagyobb. A haditengerészetek tehát költségkímélési okokból inkább megtartották a két típus különválasztását, és tudomásul vették, hogy ha a költségeket az észszerű határon belül akarják tartani, a csatacirkálók nagyobb sebességéért fel kell áldozni valamennyit a tűzerőből és védettségből.

A fontossági sorrendben a csatacirkálók megépítése állt elől, részben politikai okok miatt, mivel ezt a típust jobban el tudták adni a választóknak, részben pedig praktikus megfontolások miatt, az angol csatacirkáló flotta ugyanis, mely nem szerepelt valami jól a harcok során, sürgős megújításra szorult. Sokáig persze az új csatahajók építése sem várhatott. Az angolok ekkor már tartottak tőle, hogy mennyiségi szempontból nem fogják tudni állni a versenyt az amerikaiakkal, és azok előbb-utóbb utolérik, vagy legalábbis erősen megközelítik őket, így az új hajók tervezésénél szempont volt, hogy azok minőségileg is jobbak legyenek a riválisokénál. A minőségi fölény egyik legfontosabb eleme nyilván a nagyobb tűzerő volt, új csatahajóik főtüzérségét ezért a britek minden korábbinál nagyobb kaliberre, 457 mm-esre tervezték.

Az angoloknak már volt némi tapasztalatuk ezzel a kaliberrel. Az Elswick cég gyártott néhány ilyen löveget, melyekkel a Furious csatacirkálót akarták felfegyverezni. A többé-kevésbé kísérleti jelleggel készült ágyúkat azonban az Admiralitás nem tartotta elég jónak ahhoz, hogy leendő csatahajóikat ezzel szereljék fel, ezért 1919 novemberében új löveg kifejlesztésére adott utasítást.

A kaliber további növelése sem tűnt lehetetlennek. Voltak ötletek 508 és 533 mm-es ágyúk kifejlesztéséről is, az Admiralitás azonban, legalábbis hivatalosan, tagadta az ilyen elképzelések létezését, tartva attól, hogy az a riválisokat is az űrméret növelésére ösztönözné, ami szükségszerűen a hajóméretek további növekedését vonná maga után. A csatacirkálók fegyverzetét illetően is voltak elképzelések a kaliber 420 mm-re növeléséről, de végül maradtak az eredeti 406 mm-nél. (És volt olyan ötlet is, hogy a csatacirkálókat új, hosszabb lövegcsövű 380 mm-es ágyúkkal szereljék fel.)

1920-ban végül hivatalosan is megrendelték az első négy csatacirkálót, vagyis végre elkezdődhettek a konkrét tervezési munkálatok is. Bár az új hajókat elvileg csatacirkálóként rendelték meg, de az elsőként elkészült terveken mégis már csatahajók szerepelnek. A 259 méter hosszú, 32,3 méter széles, 50.750 tonnás, 457 mm-es ágyúkkal felszerelt hajók a számítások szerint 25-26 csomós sebességet tudtak volna elérni. Kialakításuk pedig szinte teljes szakítást jelentett az angol csatahajó építés addigi gyakorlatával.

Az addigi előtervek készítésénél általában mindig a Hood terveiből indultak ki, vagyis az angol hajóépítés korábbi tradíciót folytatták tovább. Ezt vették alapnak, és ezt módosítgatták a méretek, a páncélzat, és fő fegyverzet változtatásaival. Az új hajók 1920 tavaszán elkészült első vázlattervein a hajótest formája ugyan még mindig a Hoodéra hasonlított, de ezen kívül már úgyszólván semmiben nem emlékeztetett elődjére.

Az „L” jelű tervek első két változatán a főtüzérség lövegtornyai – 4×2, illetve 3×3 elrendezésben – mind a főfedélzet szintjén lettek volna beépítve, az addig elsősorban az oroszok által favorizált Cuniberti elrendezés szerint. Az emelt barbetták mellőzésével a tervezők nyilván súlyt akartak megtakarítani, és a hajó stabilitását javítani. A Dreadnought után épült angol hajókon addig egyáltalán nem fordult elő ilyen elrendezés, és nagy sikerre most sem talált, már az „L” tervezetek következő változatainál visszatértek a szokásos, emelt lövegtorony elrendezésekhez.

A hajókon azonban nem a lövegtorony elrendezés az igazán érdekes, és nem is a némelyik terven először megjelenő zárt, tömb (block) rendszerű parancsnoki híd. Ami ezeknél sokkal feltűnőbb újdonság, az a nagy angol hadihajókon először feltűnő „all or nothing” páncélelrendezés.

Az addigi terveknél nemcsak a Hood alakját, hanem többé-kevésbé a páncélelrendezését is átvették, vagyis a szükséges módosítgatásokkal ugyan, de maradtak a hagyományos páncélzatnál. Ezeknél a terveknél viszont átvették az amerikai páncélelrendezést, méghozzá abban az eredeti, „tiszta” formájában, ahogy még maguk az amerikaiak sem használták soha. A hajó oldalán semmi nem volt páncélozva, csak a vízvonalon elhelyezett vékony, alig 2,8 méter magas páncélöv, mely az első és a hátsó lövegtornyok barbettái között védte a hajót. Ezen kívül egyáltalán semmilyen oldalpáncélzatot nem használtak.

Ez a páncélzat viszont rendkívül erős volt, 457 mm vastag, és ellenálló képességét tovább növelte, hogy ezt is döntve építették be. Miután a bulge, vagyis a torpedóvédelem erősítése végett a hajótestre épített dudor, teljesen fedte ezt a páncélzatot, az tulajdonképpen már a hajótest belsejében volt beépítve. A fedélzeti páncélzat a nagy lőtávolságok elméletének megfelelően szintén szokatlanul erős volt, az egyetlen páncélfedélzet vastagsága középen 222 mm volt. A páncélfedélzetet a szokásosnál magasabban, a második fedélzeten építették be, és annak 20 fokban lefelé döntött szélei az övpáncél felső szegélyéig értek. Ezek a szélső, döntött részek még vastagabbak voltak, 330 mm-esek. Az övpáncél két végét egy-egy 381 mm vastag keresztválaszfal zárta le.

A páncélzat tehát híven követte a klasszikus „all or nothing” elrendezést, és gyakorlatilag nem állt másból, csak a legszükségesebb területet védő övpáncélból, és egyetlen páncélfedélzetből. Bár ezen kívül még 89-222 mm vastagságban páncélfedélzet védte a taton a hajócsavarokat és a kormányszerkezet, illetve az orr nagyobbik részét is, valószínűleg az itt beépített torpedóvető csövek miatt. Továbbá természetesen igen erős, 457 mm vastag páncélzatot kaptak még a lövegtornyok és a barbetták is, de más semmi. Még a másodlagos tüzérség 15 cm-es lövegtornyai, és a parancsnoki híd is teljesen páncélozatlan maradt.

Az „L” széria terveivel a britek kijelölték azt az irányt, melyet később is végig követtek. Új hajóik páncélelrendezése valamennyi későbbi tervezeten alapjában véve ugyanolyan volt, mint az „L” jelű hajókon.

Mindez drasztikus fordulatot jelentett a brit hajótervezésben, és teljes szakítást a hagyományokkal. Ami már csak azért is meglepő fordulat, mivel alig pár évvel korábban az angolok még határozottan kritikusan viszonyultak az amerikai rendszerhez. Minek volt akkor most köszönhető ez a hirtelen változás?

A haditengerészet szakértői megosztottak voltak az új rendszert illetően. Az „all or nothing” páncélzatnak a Royal Navy-nél való bevezetését támogató klikk vezető személyisége Frederic Charles Dreyer tengernagy volt, aki néhány évvel korábban a központi tűzvezetés meghonosítása, és az új tűzvezető készülékek kifejlesztése körüli munkásságával szerzett tekintélyt magának.

Dreyer nagyjából ugyanazokat az érveket hozta elő, mint amerikai kollégái, megfejelve néhány háborús tapasztalattal, melyek szerinte az elmélet helytállóságát igazolták. A meredek szögben becsapódó, elsősorban a fedélzetet érő, a korábbiaknál sokkal nagyobb átütőerejű, és sokkal nagyobb pusztításra képes gránátokból, illetve a nagy lőtávolságokból kiindulva Dreyer is arra a következtetésre jutott, hogy a másodlagos páncélzat felesleges, s csak a létfontosságú részeket érdemes védeni, azokat viszont a lehető legerősebben kell páncélozni. A HE gránátokról úgy gondolta, a nagy lőtávolságok miatt csökken a találati arány is, vagyis az ütközetekben csupán néhány találattal érdemes számolni. Néhány HE gránát pedig nem tud végzetes sérüléseket okozni egy csatahajónak, ellentétben a páncélzatot átütő, a hajó belsejében robbanó AP gránátokkal. Vagyis kizárólag ez utóbbiakkal szemben érdemes védeni a hajót, méghozzá úgy, hogy nem a sérülések mértékét igyekszünk minimalizálni, hanem a rendkívül erős páncélzat alkalmazásával megakadályozzuk a gránátot abban, hogy bejusson a hajó belsejébe. Dreyer úgy vélte, az új körülmények között az „all or nothing” rendszer a csatahajók ideális páncélelrendezése.

Az inkább a hagyományos páncélelrendezés javított változatát megőrizni akaró ellentábor legtekintélyesebb alakja a Royal Navy főkonstruktőre (Director of Naval Construction), a szép nevű Sir Eustace Henry William Tennyson d’Eyncourt volt, aki Dreyerrel vitatkozva rámutatott, a tapasztalat egyáltalán nem erősítette meg a fedélzeti becsapódások magas arányát, sem pedig a találati arány drasztikus csökkenését. Az új, a korábbiaknál sokkal fejlettebb távolságmérő és tűzvezető berendezéseknek köszönhetően a találati arány az első világháború tengeri harcaiban is nagyjából ugyanakkora volt – mondhatnánk, ugyanolyan pocsék –, mint az orosz–japán háború viszonylag kis távolságból megvívott csatáiban, vagyis 1-3 százalék. A gránátok páncélátütő képességét viszont drasztikus lerontotta a nagy távolság és a nagy becsapódási szög, ráadásul az utóbbinak köszönhetően megnőtt a gránátok befulladásának aránya, illetve annak valószínűsége is, hogy a becsapódó lövedékek nemcsak a döntött, hanem még a függőlegesen beépített övpáncélról is lepattannak. A lőtávolságok növekedése tehát éppen hogy nem a páncélzat további erősítését indokolta.

Tennyson d’Eyncourt egyébként is túlzottnak tartotta az új gránátok teljesítményével kapcsolatban táplált elvárásokat. Talán ő is felfigyelt rá, hogy a harctéri tapasztalatok azt látszanak alátámasztani, a csatahajókat pusztán tüzérségi tűzzel valójában igen nehéz elsüllyeszteni. A Csuzimánál elsüllyedt orosz páncélosok a 15-30 centis gránátoktól legalább 50-100 találatot kaptak, és a skagerraki csatából is mindkét oldalon több csatahajó és csatacirkáló tért haza legalább 10-20 nehézgránát találattal, melyek azonban nem veszélyeztették komolyabban úszóképességüket. Egy csatahajó gyors pusztulását csak a lőszerraktárat ért találat okozhatta, az „all or nothing” rendszer elvileg éppen ezt akarta megakadályozni. Csakhogy a második világháborúig nem fordult elő olyan eset, hogy egy gránát eljutott volna közvetlenül a lőszerraktárakig. A robbanásokat rendszerint olyan tüzek okozták, melyek máshol, többnyire a lövegtornyokat ért találatok következtében keletkeztek, és onnan jutottak el a lőszerraktárakig, rendszerint az elégtelen biztonsági intézkedések következtében. A Skagerraknál odaveszett három angol csatacirkáló pusztulásának megakadályozásához nem félméteres páncélzat kellett volna, hanem egy páncélozatlan, de tűzálló csapóajtó.

A páncélzatról folytatott vita végül itt is az „all or nothing” kiütéses győzelmével zárult. A britek átvették a rendszert, és későbbi csatahajóikon is mindvégig ezt használták. A hivatalos álláspont szerint merőben szakmai megfontolások alapján, de valójában sem az orosz–japán háború, sem az első világháború tapasztalatai, sem pedig a leselejtezett hajókon végzett kísérletek nem bizonyították egyértelműen a rendszer alapjául szolgáló elmélet helytállóságát. De ha a gyakorlati tapasztalatok legalábbis nem voltak meggyőzőek, és ha az új rendszernek számos kritikusa volt még a bennfentes körökben is, akkor nyilván nem tisztán szakmai alapon született a döntés.

A háttérben valószínűleg nem annyira a szakmai érvek, hanem sokkal inkább a britekben a háború alatt az amerikaiak iránt hirtelen megerősödött testvéri érzelmek hatottak. Hogy a britek mire alapozva képzelték azt, hogy az amerikaiak az ő testvéri szövetségeseik, az érdekes kérdés. Az amerikaiakkal való viszony sokáig feszült volt, különösen Közép- és Dél-Amerikában ütköztek számos ponton az Egyesült Államok és Nagy-Britannia érdekei.

A két ország viszonya 1914-re már rendezett volt, és barátinak volt mondható. Ez a barátság azonban politikai és üzleti számításokon alapult, nem holmi szentimentális testvéri szereteten. Az amerikai hadba lépés is biznisz volt, nem testvéri segítségnyújtás. Az USA dollármilliárdokat adott kölcsön az antant országoknak, és újabb dollármilliárdokat kaszált a nekik szállított ipari és mezőgazdasági termékekkel. (A központi hatalmaknak nem azért nem szállítottak, mert szerelmesek voltak az angolokba, hanem mert a blokád miatt nem tudtak.) Az Oroszországból és Kelet-Európából nyugat felé áramló élelmiszer-szállítások a háború következtében ugyanis elapadtak, ugyanúgy, ahogy német ipari termékek sem jutottak el többé az antant országokba. Ezeket a háború alatt – és aztán már utána is – nagyrészt az amerikai importtal pótolták, ami óriási üzletet jelentett az Államoknak. Az amerikaiak tehát egész egyszerűen nem engedhették meg maguknak azt, hogy az antant veszítsen, s országai ne legyenek képesek visszafizetni a kölcsönöket, és kifizetni a leszállított árukat. A teljesen idióta németek erre már csak rátettek egy lapáttal, amikor megpróbálták beleugratni Mexikót egy háborúba az USA ellen.

Az amerikaiak tehát gazdasági okokból, és kis részben a németek ellenséges magatartása miatt üzentek hadat. A testvéri érzelmek, meg a Lusitania elsüllyesztése ebben semmilyen szerepet nem játszott. Az állítólagos testvéri érzelmekre csak később próbált rájátszani az amerikai propaganda, de meglehetősen mérsékelt sikerrel.

Az amerikaiak valójában potenciális ellenségként tekintettek a britekre, már a háború előtt is, de főleg utána, a másik veszélyes ellenfél, a németek legyőzését követően. Az amerikaiak számára később is az volt a fő szempont, hajóik képességei múlják felül az angolok hasonló kategóriájú egységeiét. Az 1916-os amerikai flottaépítési program hivatalosan meghirdetett, és a sajtóban a nagy nyilvánosság elé tárt célja az volt, hogy 1925-re utolérjék, majd megelőzzék a Royal Navy-t. Az amerikaiak – nem újságírók, hanem vezető politikusok, és a flotta tengernagyai – teljesen nyíltan hencegtek azzal, hogy minden hajóra, melyet az angolok vízrebocsátanak, ők majd kettőt, vagy ha szükséges, akár ötöt is építenek, melyek ráadásul nagyobbak és erősebbek is lesznek, mint angol megfelelőik.

Ezek után nyilván igen nehezen érthető, és aligha magyarázható mással, mint a testvériségről szőtt ábrándokkal, hogy 1917-ben, amikor az amerikai haditengerészet már nyíltan fegyverkezett a Royal Navy ellen, a britek az Államokban küldték haditengerészetük több vezető tervezőjét, hogy segítsenek az amerikaiaknak azoknak a hajóknak a tervezésében és építésében, melyeket bevallottan éppen az angolok ellen akartak felhasználni. A mérnökök ajándékként vitték magukkal a legújabb angol csatahajók terveit, és megosztották az amerikaiakkal a háborúban szerzett tapasztalatokat is. Cserébe ők is valamelyes bepillantást nyerhettek az amerikai hajótervekbe. Később jórészt ezek a tervek köszöntek vissza az új angol csatahajók terveiben is, melyek a nem sokkal korábban még kifogásolt „all or nothing” elrendezést követték. (És nyilván a háromágyús lövegtorony is amerikai hatásra került rendszeresítésre a Royal Navy-nél.)

Az angolok megértéséhez nem árt ismerni egyik tulajdonságukat, melyet Egon Friedell a ferdeséget, illetve álszentséget jelentő „cant” szócskából imigyen vezet le: „A „cant” nem hazug álnokság, nem is képmutatás, vagy más efféle, hanem ezeknél sokkal bonyolultabb. A „cant” oly tehetség, melynek révén képesek vagyunk mindent jónak és igaznak tartani, ami nekünk gyakorlati előnyöket biztosít. Ha az angol ember úgy érzi, hogy neki pedig ilyen-olyan okból valami kellemetlen, elhatározza, hogy ezt a dolgot ő bűnnek, vagy hazugságnak nyilvánítja ezután. Megvan tehát az angolnak az a különleges képessége, hogy ne csak másokkal szemben legyen pimasz és megátalkodott, de önmagát illetően csakígy, és ezt a képességet a legjobb lelkiismerettel tudja még igazolni is, ami egészen természetes, hiszen valamiféle ösztön gyakorlásáról van szó. A „cant” olyasmi, amit becsületes hazugságnak nevezhetünk, avagy önátejtő képességnek.”

Erre alapul a britek egész világképe. Ami nekik jó, az jó a világnak, sőt, jó az Úristennek is, tehát erkölcsös és tisztességes. Ami nekik rossz, az rossz a világnak, és rossz az Úrnak is, tehát erkölcstelen, és büntetendő. Saját felfogásuk szerint tehát az angolok nem a saját önös érdekeikért harcolnak, hanem az isteni világrend megőrzéséért, melyben természetesen ők vannak a legfelső polcon.

Az első világháború súlyos csapás volt a britek isteni kiválasztottságának tudatára. Nagy-Britannia ereje megroppant, és a masszív amerikai támogatás nélkül nyilvánvalóan nem tudott volna győzedelmeskedni a Németország elleni harcban. A brit világhatalom megrendült, s a gyorsan feltörekvő riválisok mellett egyre inkább kérdőjelessé vált Anglia vezető szerepe a nagyhatalmak között. Viszont ha már nem Anglia a világ vezető nagyhatalma, akkor az isteni kegy nyilván már nem a britekre sugárzik, vagyis a továbbiakban már nem tudják az isteni akarattal igazolni, hogy minden amit ők csinálnak, az jó és helyes. (És erkölcsös.)

Az angolok imént említett önbecsapási képessége azonban gyorsan megtalálta a megoldást. A britek hirtelen rájöttek, hogy az amerikaiak valójában az ő szeretett testvéreik, s az Egyesült Államok és Nagy-Britannia tulajdonképpen egyféle Uniót alkot, melyben az érdekeik, a céljaik, és a két nép általános habitusa ugyanaz. Vagyis a britek az isteni kiválasztottságot egyszerűen kiterjesztették a másik angolszász – illetve annak tartott – népre is, és már úgy vélték, az isteni kegy nem pusztán a britekre, hanem úgy általában az angolszász népekre sugárzik.

Ez nagyon kényelmes megoldás volt arra, hogy az angolok otthonossá tegyék a maguk számára a kialakulóban levő új világrendet. A továbbiakban már nem arról volt szó, hogy Nagy-Britannia gazdasági és pénzügyi függésbe került egy idegen államtól, hanem arról, hogy a nagy testvérnép nagylelkűen és önzetlenül segíti a briteket. Az angolok teljes meggyőződéssel hitték, nem kényszerűségből osztoznak az amerikaiakkal a nagyhatalmi ranglétra legfelső fokán, hanem ők maguk, saját elhatározásból engedték fel maguk mellé drága testvéreiket. (Az Első Lord még a harmincas években is azt magyarázta egy híradófilmben a nézőknek: „Miért adtunk paritást az amerikaiaknak?”) Nem arról volt már szó, hogy az amerikaiak a britek fejére nőttek, s túlhatalmukkal kezdték lebontani a Birodalmat, és átvenni a világ csendőre szerepét az angoloktól, hanem arról, hogy a két testvérnép megosztja egymással a világ kormányzásával járó felelősségeket és terheket, s ezek egy részét az amerikaiak átveszik a britektől. Persze csak azért, hogy könnyítsenek testvéreik terhein. Önzetlenül és nagylelkűen, természetesen.

Az angolszász népek nagy testvéri szövetségének gondolata tehát gyorsan és zökkenőmentesen elfoglalta az angolok fejében a mindenható Brit Birodalom korábbi helyét. A világ helyes útra való terelésének isteni küldetése ettől kezdve a két ország közös feladata lett. Ez természetesen azzal járt, hogy az amerikaiak gazdasági, katonai sikereit a britek a továbbiakban a sajátjuknak is tekintették, mint a tanítványnak a mester dicsőségét öregbítő győzelmeit. Az amerikai minta ettől kezdve minden téren követendő lett, és divatos lett minden, ami amerikai. (Ezzel párhuzamosan a britek végképp hátat fordítottak Európának, és gyanús lett minden, ami a „kontinensről” jött.)

Ami ebben a leginkább új volt, hogy mindezt úgy tűnik, az angol vezető elit is teljes mértékben bevette. A hidegfejű és számító britek korábban is mindig kegyes dumával és ájtatos szemforgatással körítették saját érdekeik kíméletlen érvényesítését, de úgy tűnik, most tényleg őszintén el is hitték a saját hazugságaikat.

A brit politika fő törekvése korábban mindig az volt, hogy a rivális középhatalmakat egymás ellen kijátszva megakadályozzák őket abban, hogy valamelyikük kiemelkedjen közülük, és az angolok számára túlzottan is megerősödve a Birodalom veszélyes vetélytársa legyen. A britek bárkivel képesek voltak szövetségre lépni, ha ilyen veszélyt érzékeltek. És azonnal kiléptek a szövetségből, s korábbi ellenségük mellé álltak, ha úgy érezték, addigi szövetségesük kezdi túlnyerni magát.

Ez az ügyes és racionális – bár persze teljesen gátlástalan – politizálás volt Nagy-Britannia nagyságának kulcsa. Ezt tették tönkre a britek azzal, hogy egy teljesen abszurd és haszontalan háborút kezdtek a németek ellen, melynek nem lehetett értelmes lezárása. A briteknek azonnal abba kellett volna hagyniuk a háborút, mihelyt sikerül a németekre ráerőltetni egy Anglia számára előnyös békeszerződést. A totális győzelemre való törekvés teljesen értelmetlen volt, a kontinenst tönkretették, saját magukat pedig végzetesen meggyengítették vele.

Ráadásul ugyanekkor hagyták, hogy egyik szövetségesük túlnyerje magát. Az amerikaiak a többiekhez képest nagyon mérsékelt áldozatokat hoztak, viszont hatalmas nyereséget vághattak zsebre a háborúval. (És aztán majdnem ugyanekkorát a háború után az újjáépítésekhez, illetve a jóvátételek kifizetéséhez nyújtott kölcsönökkel.) Az Egyesült Államok persze már a háború előtt is nagyhatalom volt, még ha az európaiak erről nem is nagyon akartak tudomást venni, de a testvéri ábrándozásoktól megkótyagosodott britek most hagyták – sőt, segítették –, hogy a fejükre nőjenek, ahelyett hogy egy az európai országokkal – köztük Németországgal – és Japánnal kötött szövetséggel igyekeztek volna ellensúlyozni Amerika egyre növekvő erejét.

Az angolok figyelmen kívül hagyták Bismarck mondását: „A szövetségkötéshez két fél kell: a szamár, és aki rajta lovagol.” Irracionális, érzelmi alapú politikájukkal, mellyel egy náluk erősebb nagyhatalom mellé álltak, a britek most magukat hozták a szamár pozíciójába, és hagyták, hogy az amerikaiak megnyergeljék őket. Az angolok olyan társulásba álltak bele, melyben ők csak az egyre jelentéktelenebb másodhegedűsök lehettek.

Az amerikaiak valójában nem tekintették testvérországuknak Nagy-Britanniát. Az Egyesült Államok, akárcsak fénykorában Anglia, mindig csak a saját érdekeit követte, és nem rendelte alá a politikáját zavaros képzelgéseknek. Az amerikaiak a britek mellé álltak, amikor a saját érdekeik ezt kívánták, és az orrukra vertek, amikor nem. Támogatásukat pedig mindig alaposan megfizettették, s azt az utolsó centig behajtották szeretett testvéreiken. (A mai értéken számolva több mint 3 billió dollár összértékű Lend Lease utolsó törlesztőrészletét az angolok 2006 december 31-én utalták át az amerikai bankoknak.)

Az „all or nothing” páncélelrendezés átvételében tehát alighanem ez az irracionális tényező, a pánangolszász képzelgés, volt a döntő, ami a legalábbis ellentmondásos szakmai megítélés ellenére ennek a javára billentette a mérleg nyelvét. A britek tehát mint minden másban, ebben is elkötelezték magukat az amerikai minta követése mellett. Miután pedig az angolok átvették a rendszert, az gyorsan elterjedt a többi, állandóan a Royal Navy-t utánzó haditengerészetnél is. Egyedül a németek tartottak ki rendületlenül a hagyományos elrendezés mellett, saját háborús tapasztalataik alapján ugyanis ők továbbra is egyértelműen ezt tartották a jobbnak.

Az „L” jelű tervek ismeretében az Admiralitás 1920 nyarán pontosította az új hajókkal szemben támasztott követelményeket. A 45 ezer tonnás hajók számára 244 méteres hosszúságot, 30,5 méter szélességet, és 11 méteres merülést javasoltak, ezek mellett ugyanis még használni tudták volna a haditengerészet nagyobb dokkjait, és a Szuezi csatornát. A csatahajók számára legalább 23, a csatacirkálóknak 33 csomós sebességet tartottak kívánatosnak, a páncélzatnak pedig a gyengébben védett részeken is ellen kellett állnia az amerikai és a japán 406 mm-es gránátoknak. Ezek voltak a főbb paraméterek, melyek figyelembevételével megkezdték a végleges tervek kidolgozását.

(Folyt. köv.)