1676 június 29-én 15 ezer dán katona szállt partra Helsingborgnál. A svéd hadsereg nagy része az északi német tartományokban rekedt, és mivel a vizeket a dán-holland flotta ellenőrizte, onnan visszaszállítani már nem lehetett őket. A szóban forgó három tartományban összesen mindössze ötezer svéd katona állomásozott, akik képtelenek voltak feltartóztatni a dán hadsereget. A dánok diadalmenetben nyomultak előre, egyik város a másik után került a kezükre, és alig néhány hét leforgása alatt szinte valamennyi elvesztett területüket visszafoglalták. Jóformán csak az elszántan és eredményesen védekező Göteborg és Malmö városa maradt svéd kézen. A dán előrenyomulást nagyban segítette a területek civil lakosságának aktív támogatása is. A dán kormányzat mindig is lényegesen népszerűbb volt körükben, mint a keménykezű, militáns svéd uralom. A svéd megszállás alá került területeken komoly partizánmozgalmak bontakoztak ki, melyek most nagy segítségére voltak a dán csapatoknak.

Október végén azonban a svédek ellentámadást indítottak. A sebtében összeszedett, 12 ezres sereget az uralkodó, XI. Károly vezette. A svédek rövidesen megmutatták, hogy a szárazföldön még mindig ők a jobbak, s több vereséget mértek az elbizakodott dánokra. A hadsereg megerősítése végett a dán uralkodó a flotta állományának javát átvezényelte a szárazföldi csapatokhoz. A megtépázott svéd flotta egyelőre nem jelentett veszélyt, a közelgő tél miatt pedig a hajók egyébként is visszavonultak kikötőikbe. Miután Tromp éppen beteg volt, a mintegy másfél ezer fős tengerészkülönítmény Niels Juel vezetésével csatlakozott a Scaniában harcoló sereghez. A tengerészek azonban nem váltották valóra a hozzájuk fűzött reményeket. A szárazföldi hadviselésben teljesen járatlanok voltak, ráadásul felszerelésük is elég szegényes volt. Jelenlétük sem menthette meg a hadsereget a megsemmisítő vereségtől, mely december negyedikén következett be, a lundi ütközetben.

A „megsemmisítő” jelzőt ezúttal szó szerint lehet érteni. A 14 ezres dán seregnek több mint a fele ottmaradt a csatamezőn, és szinte az utolsó szálig odaveszett a hadsereghez vezényelt 1300 tengerész is. (Juel nem volt jelen az ütközetben.) Hasonló nagyságrendű volt a győztes svéd csapatok vesztesége is, így a győzelmet nem tudták teljes mértékben kihasználni. A csata után a dánok a megszerzett területek többségét feladva visszavonultak egészen a partmenti területekig, de ezeket viszont továbbra is szilárdan tartották. Helyzetük továbbra sem volt rossz, és változatlanul volt esélyük a háború megnyerésére.

Lundnál azonban a dán hadsereg legjobb alakulatai vesztek oda, helyükre másodvonalbeli egységeket, és a német fejedelemségekben toborzott zsoldosokat állítottak. Előbbieknek a szakmai tudásuk, utóbbiaknak az elkötelezettségük volt erősen megkérdőjelezhető. Megroppant a hadsereg morálja is. A háború első felének sikereitől elbizakodott katonák a lundi katasztrófa után átestek a ló másik oldalára, és elvesztették hitüket a győzelemben.
Ráadásul közben a svédek legfőbb szövetségese, Franciaország is hadat üzent a dánoknak. Mindenki biztos volt benne, hogy mihelyt kitavaszodik, a franciák erős hajóhadat fognak küldeni a szorongatott helyzetben levő svéd flotta megsegítésére. A veszély annyira fenyegetőnek látszott, hogy a dán kormány úgy döntött, magát a flottaparancsnokot, Cornelis Trompot küldik Hollandiába, hogy újabb flottatámogatást könyörögjön ki a holland szövetségesektől.

Tromp februárban indult útnak, vissza Hollandiába. Távozását követően a flotta parancsnokává, megint csak ideiglenes jelleggel, ismét Niels Juelt nevezték ki. Újra lehetőség nyílott rá, hogy a dán tengerészek bizonyítsák, képesek mindarra, amire a hollandok, és Juel, bár ezúttal is azt az utasítást kapta, a várt holland erősítés megérkezéséig ne kezdeményezzen összecsapást az ellenséggel, és csak végső esetben vállaljon ütközetet, el volt szánva rá, hogy élni is fog ezzel a lehetőséggel. Mihelyt tavaszodott, amilyen gyorsan csak lehetett, felszereltette a dán hajókat, és májusra a flotta ismét készen állt a harcra.

A háború sorsa a flotta kezében volt. Ha továbbra is képesek rá, hogy elvágják a Pomerániában rekedt svéd seregeket az anyaországtól, blokád alatt tartsák a svéd partokat és Stockholmot, viszont ugyanakkor biztosítani tudják a Scaniában harcoló dán csapatok ellátását és a tengerszorosok ellenőrzését, akkor a dánoknak a szárazföldi hadsereg vereségei ellenére is jó esélyük van a háború megnyerésére.

Ezt természetesen a svédek is jól tudták. Egész télen teljes erővel dolgoztak az Ölandnál megtépázott flotta újbóli felszerelésén, a sérült hajók kijavításán. Az elvesztett hajókat pótlására – a bizonytalan francia segítség helyett – inkább a Göteborgnál állomásozó svéd köteléket akarták egyesíteni a flotta Stockholmban állomásozó főerőivel. Miután ugyanis az Öresund északi partja, illetve a középső norvég tartományok svéd kézre kerültek, felállítottak egy erős köteléket, melynek feladata ezeknek a vizeknek a biztosítása volt. A Göteborgnál állomásozó flotta nagyrészt felfegyverzett kereskedelmi hajókból állt, ami azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy harcértékük alacsonyabb lett volna, mint az eleve hadihajónak készült egységeké. A közbiztonság a tengereken akkoriban elég gyenge volt, így a nagyobb kereskedelmi hajókat nagyszámú ágyúval is felszerelték, sőt, gyakran katonák is tartózkodtak a fedélzetükön. Háború esetén akkoriban minden haditengerészetnél bevett gyakorlat volt, hogy ezeknek a hajóknak a javát besorozták a flotta kötelékébe. Fedélzetüket megerősítették, hogy nehezebb ágyúkat is elbírjanak, s a flotta állományából tengerészeket és katonákat vezényeltek át rájuk. Ekkoriban már többnyire ezeknek a hajóknak a parancsnokait is lecserélték, mivel a tapasztalat azt mutatta, hogy a kapitányok, akik gyakran egyben a hajók tulajdonosai is voltak, ütközetben igyekeztek a lehető legkisebb kockázatot vállalni, hogy hajóik épségét ne veszélyeztessék. Az így besorozott és felszerelt ex-kereskedelmi hajók harcértéke rendszerint semmiben nem maradt el a hasonló kategóriájú hadihajókétól.

A fiatal, mindössze 30 éves Erik Carlsson Sjöblad ellentengernagy vezetése alatt álló göteborgi kötelék 12 hajót tudott felvonultatni, ezekből öt, köztük a kötelék legerősebb hajója, a 72 ágyús Kalmarkastell, felfegyverzett kereskedelmi hajó volt. Miután az Öresund teljesen dán ellenőrzés alatt állt, a flotta a tervek szerint Zeeland megkerülésével a Nagy Belten át jutott volna el a Balti-tengerre, majd a svéd főerőkkel való egyesülés után dél felől intéztek volna támadást az Öresund és Koppenhága ellen.

A dánok azonban már számítottak egy ilyen svéd hadműveletre. A Göteborgban állomásozó hajókat gondosan szemmel tartották, és amikor május végén értesültek róla, hogy azok kifutottak kikötőjükből, rögtön sejtették, mi a szándékuk, és merre tartanak.

A dán flotta 17 hajója, köztük kilenc sorhajó és két fregatt, Niels Juel vezetésével május 23-án futott ki Koppenhágából, és várakozó állásba helyezkedtek a Nagy Belt balti bejáratánál, Falster és Mon (Moen) szigete között. A flotta hajói összesen 671 ágyút hordoztak fedélzeteiken, mellyel jelentős fölényben voltak a hét sorhajóból, egy fregattból, és négy kisebb hajóból álló svéd flotta 404 ágyújával szemben. A két ellenséges hajóhad május 31-én került egymás látkörébe. A nagyon gyenge szélben a svéd flottának nem volt lehetősége a visszavonulásra, vagy az áttörésre, így kénytelenek voltak vállalni a harcot a túlerőben levő ellenféllel szemben.

Mire estére a két flotta lőtávolságra közelítette meg egymást, a szél teljesen elállt, s a hajókat a csónakokkal kellett tüzelési helyzetbe fordítani. A nyugodt tengeren jóformán mozdulatlanul álló hajók között egész este tartott a tűzharc, melyben a fölényben levő dán tüzérség jókora károkat okozott az ellenséges hajóknak. Éjfél körül a 62 ágyús dán Enighed sorhajónak, az őt vontató csónakok és az áramlás révén sikerült olyan közel kerülni a 44 ágyús svéd Wrangels Pallats-hoz, hogy megrohanhatta a svéd sorhajót, melyet rövid harc után el is foglaltak.

Június elsején, a hajnali órákra feltámadt a szél is, méghozzá a dánok számára kedvező irányból. Juel elállta a svéd hajók előtt a Balti-tenger felé vezető utat, és északra, Mon szigete felé nyomta őket. Igyekezett közelharcra kényszeríteni az ellenséget, mely a közeli zátonyok miatt nem tudott kitérni a dán hajók elől. A reggeli órák során a dánok egymás után rohanták meg, és foglalták el a svéd hajókat. Négy további ellenséges hajót ejtettek zsákmányul, köztük a zászlóshajót, a 46 ágyús Amarant-ot, míg két másik svéd hajó zátonyra futott. Csupán három svéd sorhajónak sikerült átcsúszni a dán vonalak mögött, és elmenekülni Stockholm felé.

A dán győzelem nagy megkönnyebbülést keltett Koppenhágában, és jelentősen enyhítette a szárazföldi vereségek, és a holland segélyflotta késése által okozott ideges hangulatot. Nyilvánvalóvá vált, hogy a tengerek feletti ellenőrzés továbbra is a dán flotta kezében van, és hogy amíg ezt meg tudják tartani, a svédeknek nincs esélyük a győzelemre. Niels Juel ismét bizonyította kiváló taktikai képességeit, és azt, hogy a dán tisztek a hollandok bábáskodása nélkül is képesek győzelemre vezetni a hajóhadat. A csata jelentősen megerősítette a dán tisztek helyzetét a holland riválisokkal szemben.

Ennek ellenére a dán hivatalnokok és magas rangú udvari tisztviselők továbbra is bizalmatlanok voltak saját flottájukkal szemben. Alig két héttel a győztes ütközet után Juel a következőket írta a koppenhágai Admiralitásnak: „Sokszor írtam már készleteink hiányosságairól, a kötél, a faanyag, és a sör hiányáról. Ennek ellenére nem kaptam mást, csupán néhány függőágyat, ami igen csekély mértékben növeli a flotta erejét az ellenséggel szemben.” Mint mindenki más, Juel is nagyon jól tudta, hogy Koppenhága raktáraiban megvan minden, amire flottájának szüksége volna, az illetékesek azonban ezeket a készleteket a régóta várt holland flotta számára tartogatják, miközben a dán hajók szinte mindenben hiányt szenvedtek és nélkülöztek. A hivatalos álláspont ezúttal is az volt, a dán hajóknak nem szabad harcba bocsátkozniuk, amíg a holland erősítés meg nem érkezik. Következésképpen a hivatalnokok úgy gondolták, a munícióra a tényleges harcot majd megvívó hollandoknak lesz szükségük, és balgaság volna azt a saját hajókra pazarolni. Juel már hosszú évek óta ezt az álláspontot igyekezett megváltoztatni, és bizonyítani, a dán partok védelmét a dán flottának kell ellátnia, nem a hollandnak, és hogy saját hajóik és tengerészeik erre képesek is. A vezetése alatt addig kivívott két győzelem nem volt elég meggyőző erejű ahhoz, hogy a dán udvari körök megváltoztassák a flottáról alkotott véleményüket, azonban alig néhány héttel később ebben a helyzetben végre gyökeres fordulat következett be.

Ugyanis a svédek természetesen nem igazodtak a dán elképzelésekhez, és nem várták meg, amíg a holland erősítés megérkezik. A flotta főerői június kilencedikén futottak ki stockholmi támaszpontjukról, hogy egyesüljenek a Göteborgból érkező hajókkal, és aztán támadást indítsanak Koppenhága ellen. Négy nappal később, Öland szigeténél csatlakozott hozzájuk a Mon-i csata három túlélő hajója. A svédek csak ekkor értesültek a göteborgi kötelék pusztulásáról. A rossz hírek ellenére mégis úgy döntöttek, folytatják a hadműveletet. A svédek tudták, hogy a holland erősítés még mindig nem érkezett meg Koppenhágába, és alighanem abban is bíztak, a Mon-i csatában elveszett, vagy megsérült néhány dán hajó is.

A dán fővárosba június 21-én érkezett meg a hír, hogy az ellenséges flotta kifutott a tengerre, és Bornholm szigeténél járva láthatólag Koppenhága felé tart. A hír zavarba ejtette a királyi udvart. Közben ugyanis megérkezett az a hír is, hogy közeleg a Tromp által hozott holland segélyflotta, melynek érkezése napokon belül várható. A legésszerűbbnek az látszott, hogy az erősítés megérkezéséig a flotta továbbra is kerülje a harcot a túlerőben levő ellenséggel szemben. Azonban egy ilyen döntéssel átadták volna a kezdeményezést a svédeknek, rombolták volna a harci morált, és tovább növelték volna a dán tengerészek között már amúgy is nagy felháborodást, melyet az udvarnak a hollandok iránti részrehajlása okozott. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, az illetékesek végül most is igyekeztek a felelősséget a hadműveleti parancsnoknak átpasszolni, és egy olyan dodonai utasítást küldtek Juelnak, amiből az tetszése szerint bármit kiolvashatott. A király szabad kezet adott a tengernagynak, cselekedjék legjobb belátása szerint, és amennyiben a svédek támadást indítanak ellene, nem kell feltétlenül kitérnie a harc elől. A lényeg az volt, akármit is csinál, övé a felelősség.

A történészek Niels Juel helyzetét utólag az angol flotta első világháborús főparancsnokának, Sir John Jellicoe-nak a helyzetével hasonlítgatják össze. Juelről is el lehetett volna mondani azt, amit Jellicoe-ról, vagyis hogy ő az egyetlen ember a front mindkét oldalán, aki egyetlen délután alatt képes elveszíteni a háborút. A svédek elleni tengeri győzelem és a blokád fenntartása feltétlenül szükséges volt a harc további folytatásához, azonban egy dán tengeri győzelem önmagában nem lehetett képes eldönteni a háború kimenetelét. Egy dán tengeri vereség viszont azonnal a háború elvesztését eredményezte volna Dánia számára. A svédek visszaszállíthatták volna az anyaországba Pomerániában rekedt csapataikat, és ugyanakkor elvághatták volna a Scaniában harcoló dán sereg utánpótlását, illetve megteremthették volna a dán szigetek elleni újabb invázió lehetőségét.

A flottaparancsnok felelőssége tehát nyomasztóan nagy volt. Jellicoe-t később szinte meg is bénította a felelősség súlya, és rettegett minden kockázatvállalástól. Vele ellentétben azonban Niels Juel egyáltalán nem bénult le a ránehezedő tehertől. Jól tudta ő is, hogy a flotta veresége a katasztrófa szélére sodorná hazáját, ráadásul őt is rossz hírbe hozná, hiszen azzal vádolhatnák, saját személyes ambícióinak kielégítése miatt vitte harcba flottáját. Ennek ellenére egyetlen pillanatig sem gondolt arra, hogy kitér a harc elől, és ha szükségesnek látta, hajlandó volt igen nagy kockázatokat is vállalni, annak ellenére, hogy tudatában volt, mekkora a tét.

A dán flotta az Öresund déli bejáratánál, Stevns és Falsterbo között cirkálva várta az ellenséget. Juel elutasította azt az ötletet, hogy hajóival lehorgonyozzon a közeli Koge (Kjoge)-öbölben, attól tartva, a svédek meglephetik horgonyon álló hajóit. A rendelkezésére álló időt igyekezett arra kihasználni, hogy a flotta hiányos felszereltségén valamelyest javítson. A közelgő ellenségre való hivatkozással megnyitott koppenhágai raktárakból, és a Mon-nál elfogott svéd hajókról szerzett zsákmányból végre feltölthette hajói készleteit is.

A svédek voltak olyan gálánsak, hogy elegendő időt adtak a dánok a felkészülésre. A flotta június 24-én érte el a dán partokat, ahol Mon szigetétől északra horgonyt vetettek, hogy kivárják, amíg a gyenge szél megerősödik, és kedvező irányba vált ahhoz, hogy be tudjanak hajózni az Öresundba. A svédek felvonultattak mindent, amit az ölandi és a moni vereség után össze tudtak szedni. A flotta főerejét 18 darab első osztályú, 50 ágyúsnál nagyobb sorhajó képezte. Ezen kívül a svédeknek volt még kilenc másodosztályú, 30 ágyúsnál nagyobb sorhajójuk (melyeket az utókor inkább a fregatt kategóriába sorol be), három 18-29 ágyús fregattjuk, és 18 kisebb hajójuk, köztük hat gyújtóhajó. A flotta hajói összesen 1651 ágyúval rendelkeztek, fedélzeteiken 8.636 tengerész teljesített szolgálatot.

A svéd flotta új parancsnoka az 59 éves Henrik Horn tengernagy volt. Balvégzetű elődjéhez, Lorentz Kreutz-hoz hasonlóan Horn sem volt tengerész. A hadsereg tábornoka volt, aki egész pályafutását a szárazföldi csapatoknál töltötte, s a király csak néhány hónappal korábban nevezte ki a flotta élére. Horn nem volt elragadtatva új feladatától, azonban a királyi megbízást természetesen nem utasíthatta vissza.

Velük szemben a dán flotta 16 elsőosztályú, és tíz másodosztályú sorhajót, valamint 12 kisebb hadihajót tudott felvonultatni, összesen 1412 ágyúval, és hétezer emberrel. A dánok tehát ezúttal is valamelyes hátrányban voltak, amit azonban bőven kiegyenlített tengerészeik jobb képzettsége, harci morálja, és nem utolsósorban a vezetés magasabb színvonala.
Június harmincadikán reggelre a szél végre megerősödött, és délnyugatira váltott. A szél egyenesen a dán flotta felé fújt, tehát a svédek kerültek az előnyösebb, szél felőli pozícióba. Horn felvonatta a horgonyt, és megindult északra, az Öresund felé. A két flotta 1677 július elsején, a kora hajnali órákban pillantotta meg egymást először.

A svéd flotta a dánoktól délnyugatra tűnt elő a hajnali ködből, és szemmel láthatóan az volt a szándékuk, hogy benyomuljanak az Öresundba, Koppenhága felé. Juel ekkor már tudta, hogy az erősítésként küldött holland hajók érkezése már minden percben várható, tehát megtehette volna, hogy visszavonul a főváros felé, és legfeljebb csak lassítani igyekszik az ellenség előrenyomulását. A kockázatos kimenetelű ütközet elől való kitérés mellett szólt az ellenség túlereje is, valamint hogy ők foglalták el a kedvezőbb, szél felőli pozíciót.

Juelnek azonban esze ágában sem volt meghátrálni. Bízott benne, hogy emberei jobb képzettsége és harci morálja kiegyenlíti az ellenfél számbeli fölényét. Ami pedig a szelet illeti, a tengernagy több évtizedes tapasztalattal a háta mögött megérezte azt, amit a tengeren először szolgálatot teljesítő ellenfele nem, vagyis hogy a szél iránya rövidesen meg fog változni. Így aztán, miután flottáját csatasorba rendezte, a svédekkel párhuzamos irányba fordult, majd nem sokkal később a dán partok felé kanyarodva olyan irányt vett fel, mely keresztezte az ellenség útvonalát.

A svédeknek vagy vállalniuk kellett a közelharcot, vagy ki kellett térniük a közelgő dán flotta elől. Noha ő volt a támadáshoz kedvezőbb helyzetben, Horn mégis úgy döntött, egyelőre nem bontja meg az alakzatot, és nem vállalja a közelharcot. A svéd tengernagy szándéka az volt, hogy a dán hajókat megelőzve elvágja őket a hazai partoktól, majd kiszorítsa őket a nyílt vizekre, hogy ott mérjen rájuk csapást. Ezért Stevns felé fordult, hogy a dán partok és Juel hajói közé álljon. A támadáshoz kedvező helyzet elmulasztásával azonban ki is engedte kezéből a kezdeményezést.

Juel, flottája derékhadával és az utóvéddel, lassan közelítette az ellenség csatasorát, majd még viszonylag nagy távolságból tüzet nyitott rájuk. Közelharcot egyelőre Juel sem akart vállalni, mivel a Marvar Rodsteen tengernagy vezette elővéd az éjszaka során kissé eltávolodott a főerőktől. A tengernagy most jelzett az elővédnek, csatlakozás helyett inkább forduljanak északnyugatra, vágjanak a svédek elé, és támadják meg az elővédjüket.
Hogy lelassítsa a dán hajókat, Horn néhány gyújtóhajóját küldte támadásra az ellenség ellen, azonban a dánok visszaverték a próbálkozást. Lassabb hajóival és gyakorlatlanabb tengerészeivel Horn nem tudta megelőzni a dánokat, viszont közben olyan közel került a partokhoz, hogy kénytelen volt északnak fordulni, nehogy rávigye a zátonyokra hajóit. A két flotta most már közvetlen lőtávolságra közelítette meg egymást, és a hajók között megkezdődött az igaz tűzharc.

Horn-nak tehát nem sikerült elvágni a dánokat a hazai partoktól, ám nagy igyekezetében beszorult a dán flotta és szárazföld közé. A dánok persze igyekeztek nekinyomni a partnak az ellenséges hajókat, akik szó szerint szorult helyzetbe kerültek. A svédeknek alig volt mozgásterük, jobb felől a dán hajók, balról a zátonyok korlátozták őket a manőverezésben. Amikor a 64 ágyús Draken súlyosan megrongálódott, és kénytelen volt kiállni a csatasorból, nem volt hová félrehúzódnia, és rövidesen zátonyra is futott Stevns közelében.

A dán elővéd közben a svéd csatasor elé vágott, és heves támadást indítva az ellenséges elővéd ellen, elvágta Horn hajóinak útvonalát. A svéd tengernagy most már se jobbra, se balra, se előre nem tudott mozdulni. Horn, aki korábban a dán flotta elé akart vágni, most az ellenkezőjével volt kénytelen próbálkozni, vagyis hogy az ellenség mellett lecsúsztassa hajóit, és mögéjük kerüljön. Úgy gondolta, kihasználva a sűrű füstöt, és azt, hogy a dánok főleg a svéd elővéd megsemmisítésére koncentrálnak, visszafordul, majd az ellenség mögött kifordul keletnek, a nyílt vizek felé, hogy elég teret nyerjen a manőverezéshez. A zátonyra futott Draken védelmére öt hajót hagyott hátra, majd flottájával 180 fokos fordulót téve megpróbált a dán csatasor mögött kitörni a nyílt tenger felé.

Juel természetesen rögtön rájött, mivel próbálkozik az ellenség, és a svéd hajókkal együtt fordulva ő is kelet felé kanyarodott. Útközben, szinte csak úgy mellékesen, a dánok megtámadták, és rövid tűzharc után megadásra kényszerítették a zátonyon ülő Draken-t is. A két, egymással heves tűzharcot vívó flotta továbbra is párhuzamosan haladt egymás mellett, ezúttal már délkelet felé. A két elővéd hajói magukra maradva folytatták tovább a küzdelmet, melyben rövidesen a dánok kerekedtek felül. Miután szétszórta, illetve megsemmisítette az ellenség hajóit, Rodsteen a főerők után indult.

A kora délutáni órákban bekövetkezett az, amit Juel előre megérzett. A szél északnyugati irányba váltott, és megerősödött. Most a dán hajók kerültek a támadáshoz kedvezőbb szél felőli pozícióba, és Horn-al ellentétben Juel nem is habozott ezt kihasználni. Ekkor már amúgy is majdnem minden előny a dánok oldalán állt. A szél szempontjából már ők voltak a kedvezőbb helyzetben, a svéd elővéd kiesése után a számbeli fölényt is megszerezték, ráadásul hajóik jobban állták a harcot, mint a svédek, akiknek az alakzata lassan kezdett felbomlani.

Miután délután négy óra felé Rodsteen hajói lassan kezdtek felzárkózni a főerőkhöz, Juel délnek fordította hajóit, és megrohanta az ellenséget. A dánok áttörték a svédek csatasorát, és 16 hajót, köztük hét sorhajót, elvágtak a főerőktől. Ez volt a csatának az a mozzanata, melyet a szakirodalomban azóta is a legtöbbet emlegetnek, mondván, az áttörés alkalmazásában Niels Juel száz évvel megelőzte Rodney-t és Nelsont. Ez persze igaz is, de azért meg kell jegyezni, akkoriban az áttörés egyáltalán nem számított akkora unikumnak, mint a XVIII. század mereven formalista tengeri harcászatában. Az angol-holland tengeri háborúban, Tromp és Ruyter alatt szolgálva, Juel jó néhányszor megfigyelhetett ilyen manővereket, és egy évvel korábban Bornholmnál már próbálkozott is ilyesmivel.

Az áttörés után a dán flotta derékhada és az elővéd időközben felzárkózott hajói két oldalról fogták közre a főerőiktől elvágott svéd hajókat. Mindkét fél részéről egyforma elszántsággal vívott közelharc, mélée bontakozott ki. Néhány svéd hajó már ekkor menekülni kezdett, de a főerők megpróbálták kimenteni körülzárt hajóikat, melyek maguk is elkeseredetten védekeztek. A harcok hevességét mutatja, hogy Juel kénytelen volt kétszer is zászlóshajót váltani. A Christianus Quintus megrongálódása után először a Fredericus Tertiusra szállt át, majd miután ezt a hajót is „kilőtték alóla”, a Charlotte Amalián vonta fel zászlaját.

Néhány órás küzdelem után a svédek végül feladták a harcot, és menekülni kezdtek. Juel leadta az általános üldözést elrendelő jelzést, és a rendezetlen összevisszaságban menekülő ellenséges hajók után eredt. A svédek menekülését azonban nemcsak a leszálló éjszaka, hanem a közben kitört heves zivatar, és a szakadó eső is segítette, így az üldözés nem járt sok eredménnyel. A svéd flotta azonban így is teljes vereséget szenvedett. Elvesztettek nyolc sorhajót, két fregattot, és tucatnyi kisebb hadihajót. (Az elfogott sorhajók közül később hetet sikerült kijavítani, és a dán flottában szolgálatba állítani.) Emberveszteségük 1500 halott és sebesült volt, valamint háromezer fogságba esett tengerész, köztük két tengernagy. A győztes dánok ezzel szemben nem vesztettek egyetlen hajót sem, s mindössze négy sorhajójuk rongálódott meg súlyosabban. Élőerőben mintegy 350-400 halottat és sebesültet vesztettek.

Bár az ütközet nagyrészt Stevns előtt zajlott, a csata utólag mégis a közeli Koge-öbölről lett elnevezve – talán azért, mert a Koge Bay jobban hangzik, mint a Stevns –, bár a hajók oda igazából soha nem mentek be. A háborúban ez volt a dán flotta első, teljesen önállóan elért tengeri győzelme, mely nagy visszhangot váltott ki Európa szerte. A dán uralkodóhoz sora érkeztek szövetségeseinek gratulációi, köztük II. Károly angol királyé, aki levelében kijelentette: „Niels Juel ma Európa legnagyobb admirálisa.”

A csatát követően a kontinens minden nagyobb haditengerészeténél újra fellángolt a vita a közelharc, a mélée hívei, és a csatasort előnyben részesítő formalisták között. A két szekértábor egyaránt saját taktikai elképzelései igazolásának tekintette a Koge öbölbeli ütközetet, elvégre a dán flotta nagyrészt a csatasor fenntartásával került fölénybe, és vívta ki előnyös pozícióját, ugyanakkor viszont a végleges döntés az áttörés után kialakult közelharcban, a mélée-ben született meg. Néhány évtizeddel később a vita a formalisták teljes győzelmével ért véget, és ettől kezdve bő egy évszázadon át a szigorúan fenntartott csatasor vált a tengeri harcászat kizárólagos alapelemévé. Csak a XVIII. század végén jelentek meg újra azok a tengernagyok, akik Niels Juelhez hasonlóan elég kezdeményezőek és rugalmasak voltak ahhoz, hogy a két eljárást egymással kombinálva alkalmazzák.

A dán király, V. Keresztély, a falsterbói templomtorony csúcsára felmászva nézte végig az ütközetet, és el volt ragadtatva a látottaktól. Miután másnap megkapta a még korábban a flottához küldött megbízottjának, Niels Juel öccsének, Jensnek a jelentését, a tengernagyot altengernagynak (lieutenant general admiral) léptette elő, és az Elefánt Rend lovagjává ütötte, ami a Dániában kapható legmagasabb elismerés volt. Az elfogott hajók után a tengernagy igen magas összegű zsákmánypénzt is zsebre vághatott, összesen 25 ezer dán dollárt, ami éves fizetésének az ötszöröse volt. A pénzből újabb birtokokat vásárolt, és egy kiváló fekvésű telket Koppenhágában, ahol nagy házat építtetett, mely a későbbiekben téli rezidenciájaként szolgált. A király a csata emlékére érmét is veretett, „A Balti vizeken támadt zavar megfékeztetett” felirattal.

A dánoknak minden okuk megvolt az ünneplésre. A svédek veresége azt jelentette, hogy a dán flotta továbbra is ura maradt a Balti-tengernek, biztosította a Scaniában harcoló csapatok utánpótlását, illetve megakadályozta a német területeken rekedt svéd csapatok hazaszállítását, melyek sorsa ettől fogva megpecsételődött.

Az, hogy a győzelem végül a dánok győzelme lett, egy hajszálon múlott. A régóta várt holland erősítés ugyanis éppen a csata közben érkezett meg Koppenhágába. Tromp messziről hallotta az ágyúdörgést, és hajóival rögtön az ütközet felé indult, azonban már túl későn érkezett meg ahhoz, hogy be tudjon avatkozni az eseményekbe. Ha csak egy nappal korábban érkezik, a csatát az ő irányítása alatt vívták volna meg, és ha ő is győzelemre vezeti a flottát, az ütközetet ma holland győzelemként emlegetné a szakirodalom.

A diadal végre szertefoszlatta azt a bizalmatlanságot, mellyel az 1644-es fehmerni vereség óta a dán flottát saját honfitársai részesítették. A holland befolyás ettől kezdve gyorsan csökkent, s a dánok egymás után eresztették szélnek a holland tanácsadókat. Következő év elején sikerült végre Trompot is lemondatni. A holland tengernagyot természetesen „érdemei elismerése mellett”, címekkel, rangokkal, és kitüntetésekkel elhalmozva bocsátották útjára, de mindenki örült, hogy megszabadultak tőle. A végletekig önfejű, kezelhetetlen Tromp senkivel nem volt képes együttműködni, ráadásul ekkoriban már kezdett rajta elhatalmasodni a delirium tremens is. Az északi népek már az idő tájt is meglehetősen nagyvonalúan határozták meg az iszákosság fogalmát, Tromp azonban még az ő mércéjük szerint is kemény alkoholistának számított.

Tromp 1678 májusában távozott Koppenhágából, és néhány nappal később, május harmincadikán, Niels Juel hivatalosan is átvette az immár tisztán dán hadihajókból álló dán haditengerészet parancsnokságát. Flottaparancsnoki lobogójának felvonását a hajók legénységének hangos üdvrivalgása kísérte. A tengerészek nemcsak annak örültek, hogy végre megszabadultak a hollandoktól. Mindenki úgy gondolta, Juel már régóta megérdemelte ezt a tisztséget, és most az volt az általános vélemény, végre valóban a legmegfelelőbb ember került ebbe a pozícióba. A tengernagy rendkívüli népszerűségnek örvendett a flotta teljes állománya részéről. Nemcsak a beosztott tisztek néztek fel rá, hanem az egyszerű matrózok is bálványozták. Noha a legelőkelőbb nemesi családok egyikéből származott, a tengernagy a legutolsó hajósinasnak is megadta az illő tiszteletet, és elfogulatlanul, nem származásuk, hanem érdemeik szerint kezelte embereit. Általános habitusa leginkább a holland Michiel de Ruyter-ére emlékeztetett. Hozzá hasonlóan az ő kedélye is mindig egyenletesen nyugodt volt, barátságos természetű, sosem indulatoskodott, s döntéseit mindig higgadt fejjel, alaposan mérlegelve hozta meg. Megfontolt és óvatos természetű volt, de alkalomadtán nagy kockázatokat is bátran mert vállalni. Tulajdonképpen mindig jelmondata szerint járt el: Nec temere nec timide. (Kb.: „Sem meggondolatlanul, sem félénken.”)

1678 nyarán a dán haditengerészet a Balti-tengeren addig látott legnagyobb flottával, 84 hadihajóval és 2.400 ágyúval vonult fel a svéd kikötők előtt. A dánok abban bíztak, sikerül csatára kényszeríteni a megmaradt svéd tengerészeti erőket. A megtépázott svéd flotta azonban a túlerővel szemben nem vállalta a harcot, és hajóik a kikötőikben maradtak. A háború hátralevő részében újabb tengeri ütközetre így már nem került sor.

A dán flotta a továbbiakban sikerrel tartotta blokád alatt a svéd partokat, teljesen elvágva a Pomerániába küldött csapatokat az anyaországtól. Az utánpótlás hiánya megpecsételte az itt harcoló svéd sereg sorsát. A csapatok egymás után adták meg magukat, utolsóként a Rügen szigetét megszálló svéd sereg tette le a fegyvert, 1679 elején. A dánok sikeresen harcoltak a norvég hadszíntéren is, és 1677 végére visszafoglalták a harminc évvel korábban elvesztett Jamtland tartományt.

Azonban végül mindez hiábavalónak bizonyult, ugyanis a főhadszíntéren, Scaniában, csapataik vereséget szenvedtek. A flotta támogatásának köszönhetően a svédek teljesen ugyan nem tudták kiszorítani őket Scaniából, de 1678 végére már csak néhány megerősített partmenti településen tartották magukat. A helyzet még így sem lett volna teljesen reménytelen, elvégre egy elhúzódó, hosszú háborúban a svéd partok blokádja előbb-utóbb meghozta volna a maga eredményét. Eddigre azonban a dán költségvetés már teljesen kimerült, az ország az utolsó tartalékait élte fel. Igaz, a svédek sem voltak sokkal jobb helyzetben, azonban mellettük ott állt a kontinens vezető nagyhatalma, Franciaország. A dánok már korábban is tartottak attól, hogy a franciák a svédek segítségére küldik flottájukat, és bár ez végül nem történt meg, ennek lehetősége mégis Damoklész kardjaként függött Dánia feje felett. Miután Hollandia 1678-ban békét kötött Franciaországgal, a dánok már nem számíthattak egyetlen nagyhatalom aktív támogatására sem.

Ebben a helyzetben, az államcsőd és a francia intervenció kettős veszélyétől fenyegetve, a dánoknak nem nagyon volt más lehetőségük, mint engedni a francia követelésnek, és béketárgyalásokat kezdeni a svédekkel. Az 1679 augusztus 23-án megkötött fontainebleaui békeszerződés lényegében visszaállította a háború előtti határokat. A dánok semmit nem nyertek a háborúból, legfeljebb csak a korábbi kudarcok miatt elvesztett presztízsük visszaállítását. A biztató kezdet, és a tengereken elért sikerek után ez a befejezés óriási csalódás volt, és igen nagy elkeseredést keltett Dániában. A költséges háborúba belerokkant az egész ország, és a lakosság a következő években komoly nélkülözésekkel volt kénytelen szembenézni.

Az egyetlen vigasz a haditengerészet által nyújtott kiváló teljesítmény lehetett. A háború lezárását követően a király levélben fejezte ki köszönetét a flottának, hiszen Dánia csak haditengerészetének köszönhetően kerülte el a vereséget.

Niels Juel, aki 1678-tól a Királyi Tanácsnak is tagja volt, a következő években nem csupán a hadműveleti parancsnok feladatait látta el, hanem az idős Bielke helyett fokozatosan átvette a haditengerészet adminisztratív vezetését is. 1683-ban, Bielke halála után, aztán hivatalosan is Juel került a dán Admiralitás élére. Új tisztségében a tengernagy, amennyire a szűkös költségvetés engedte, igyekezett tovább növelni a dán haditengerészet erejét. Ebbéli törekvéseihez elnyerte a király feltétlen bizalmát és támogatását is. A történtekből okulva V. Keresztély is felismerte, hogy Dánia helyzetéből adódóan az ország költségvetésének a fegyveres erőkre fordítható részét inkább a flottára kell összpontosítani, mivel a tengerek feletti uralom ugyanolyan létkérdés az ország számára, mint Hollandiának. Nem sokkal a háború után két új haditengerészeti támaszpontot hoztak létre. Egyet Nyholm-ban, egyet pedig Christiansö-ben, hogy onnan szemmel tudják tartani a túlparti Karlskronában létesített új svéd támaszpontot. A haditengerészet szervezetében is jelentős változtatások mentek végbe, új harcászati előírásokat léptettek életbe, javították a legénység ellátását, a hajók felszereltségét, és amennyire a lehetőségek engedték, igyekeztek növelni a flotta létszámát.

1683-ban ismét felcsillanni látszott a svédekkel szembeni visszavágás lehetősége. A mindig gyorsan változó külpolitikai helyzet ezúttal éppen fordítottja volt a négy évvel korábbinak. Most a dánok álltak szövetségben Franciaországgal, míg a hollandok a svédeket támogatták. Az év nyarán egy erős francia flottakötelék jelent meg Koppenhága előtt, hogy segítse a dán hajóhadat. A franciák úgy tudták, a háború már ki is tört. Augusztusban a két flotta, Niels Juel vezetésével, provokatív felvonulást tartott a svéd partok előtt, készen arra, hogy a háború kitörése esetén azonnal megrohanják az ellenséges támaszpontokat. Ezúttal azonban a diplomáciának sikerült elsimítani az ellentéteket, és a franciák októberben, mondhatni a háború hiánya miatt, dolguk végezetlenül tértek vissza hazájukba.

Ezúttal az egyébként harcias dán uralkodó sem nagyon erőltette a háborút. Dánia továbbra is siralmas anyagi helyzete nem nagyon tette lehetővé a király egyik kedvenc időtöltését – a vadászat és a nők olcsóbbak voltak –, és a következő évben kénytelenek voltak leépítéseket is végrehajtani, a hadseregnél és a flottánál egyaránt.

Néhány évvel később V. Keresztély még egyszer, és utoljára megpróbálkozott egy viszonylag kockázatmentesnek ígérkező területszerző akcióval. Csapataival megszállta a már akkor is vitatott hovatartozású Schleswig tartományt, azonban a nagyhatalmak tiltakozása miatt végül innen is kénytelen volt visszavonulni. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy Dánia elvesztette korábbi jelentőségét, és a világpolitikában nem kezdeményezhet önálló akciókat, csak ha maga mögött tudja valamelyik valódi nagyhatalom támogatását.

A század során a dán flotta további harcokban már nem vett részt. Hátralevő éveiben Niels Juel a haditengerészet szervezetének megszilárdításán, a tisztek képzésének fejlesztésén dolgozott, méghozzá eredményesen. Olyan flottát hagyott hátra, mely kvalitásait tekintve lényegesen felülmúlta a térség összes többi haditengerészetét, és a későbbi háborúkban eredményesen vette fel a harcot az ellenséggel.

Ezekben a háborúkban azonban Niels Juel már nem vett részt. Egészsége 1693-től kezdve kezdett hanyatlani, azonban betegségei ellenére feladatait úgyszólván az utolsó pillanatig ellátta. Dánia egyik legnagyobb tengerésze 1697 április nyolcadikán hunyt el koppenhágai házában. A nagy ceremóniával megtartott állami temetésre június 17-én került sor. A tengernagyot a dán haditengerészet holmeni támaszpontjának templomában helyezték örök nyugalomra.

A dán haditengerészet nagy korszaka Niels Juel halálával még nem ért véget. A flotta IV. Frigyes uralkodása alatt sikerrel harcolt a svédek elleni újabb háborúban is, ezúttal már Ulrik Gyldenlove és Peter Tordenskjold parancsnoksága alatt. A svéd XII. Károly halála után a dánok tulajdonképpen ezúttal is győztesen kerültek ki a háborúból, azonban abból ezúttal se nyertek semmit. A nagyhatalmak által diktált békeszerződések ismét a korábbi status quo-t állították helyre, és bár a svédek nagy összegű kárpótlást voltak kénytelenek fizetni a dánoknak, azok elvesztett területeikből semmit nem kaptak vissza.

A háborúkkal lényegében kialakultak és megszilárdultak a skandináv országok máig fennálló határai, Dánia és Svédország nagyhatalmi versengésében pedig, mint oly sok más esetben, ezúttal is egy nevető harmadik lett a győztes. Míg a két skandináv ország az egymás elleni, szüntelen háborúkkal felőrölte egymás erejét, addig Oroszország lassan, de biztosan erősödött, és terjeszkedett. A XVIII. század elején az oroszok már sikerrel verték vissza a svéd támadást, és a század közepére vitathatatlanul a balti térség vezető hatalmává váltak, alárendelt, másodhegedűsi szerepbe kényszerítve Dániát és Svédországot egyaránt.