Az első világháborút követően a legtöbb kis és közepes haditengerészethez hasonlóan az olasz flotta sem engedhette meg magának nagy hadihajók építését. A súlyos gazdasági nehézségek közepette nem jutott pénz nagy flottafejlesztésekre, s az olaszok, a többiekhez hasonlóan, már csak kényszerből is kénytelenek voltak visszatérni a XIX. század vége felé divatos stratégiához, a kis hajókkal folytatott portyázó hadviselés gondolatához. Ennek fő eszközét korábban a kisebb felszíni hadihajókban, cirkálókban, rombolókban, és torpedónaszádokban látták, az első világháború tapasztalatai azonban megmutatták, hogy a kereskedelmi hajók elleni hadviselés leghatékonyabb fegyvere a tengeralattjáró.

Az olasz hadvezetés 1922 után hozzálátott lecserélni elavult tengeralattjáró állományát. Az új típusok tervezésénél már figyelembe vették a zsákmányolt német tengeralattjárókkal szerzett tapasztalatokat is. A Washingtoni Flottaegyezmény a tengeralattjárók darabszámát és összvízkiszorítását illetően nem szabott korlátokat, azt azonban kikötötte, a nyílt tengeri (ocean-going) tengeralattjárók vízkiszorítása legfeljebb 1500 tonna, a kisebb, elsősorban partvédelmi célokra szolgáló hajóké pedig 600 tonna lehet. Ehhez igazodva az olaszok számos különböző típust fejlesztettek ki, a főleg diverzánsakciókra, és aknatelepítésre szánt törpe tengeralattjáróktól kezdve az óceáni bevetésekre is alkalmas nagy egységekig. Az olasz haditengerészet alapvetően a Földközi-tengeren való működésre készült fel, azonban szükségét látták a nagy hatótávolságú, távoli vizeken is bevethető tengeralattjáróknak is, melyekkel a tervek szerint az ellenség – ekkor még a franciákra gondoltak – utánpótlási vonalat támadták volna az Atlanti-óceánon, illetve – az eritreai támaszpontokról indulva – az Indiai-óceánon.

Az olasz tengeralattjárók minősége, a legtöbb olasz ipari termékhez hasonlóan, változó színvonalú volt, és általában elmaradt a hasonló német és angol egységeké mögött. A hajók lassan merültek, a víz alatt rosszul manővereztek, és nagyméretű parancsnoki tornyuk miatt már messziről könnyen észrevehetőek voltak. Viszonylag gyenge minőségűek voltak a hajókon használt optikai eszközök, és a torpedók is. Az óvatoskodó flottavezetés a tengeralattjárókat elsősorban felderítésre, a felszíni flotta védelmére, és diverzánsakciókra gondolta felhasználni, offenzív fellépést csak a nagy hatótávolságú egységeknek engedélyeztek. Ezek parancsnokai többnyire rámenős, agresszív támadó taktikára készültek fel, ami a későbbiekben nem bizonyult jó elképzelésnek.

A háborúba Olaszország 115 tengeralattjáróval lépett be, vagyis az olaszok a hadviselő felek egyik legnagyobb létszámú tengeralattjáró flottájával rendelkeztek. A flottilla tényleges harcértékét azonban elárulja a tény, hogy a hadüzenettől számítva három héten belül elvesztették az állomány tíz százalékát. Ez részben a hajók műszaki hiányosságainak, részben pedig a hibás taktikai elképzeléseknek volt köszönhető. Az olasz parancsnokok egy nagy része rámenős, fejjel a falnak stílusban, az elemi elővigyázatosságot is mellőzve azonnal nekirontott a láthatáron feltűnő ellenségnek, úgy gondolva, az agresszív támadó taktika a legcélravezetőbb.

Tévedtek. Az olaszok a fegyverszünetig elvesztettek összesen 86 tengeralattjárót, miközben csak 41-et tudtak építeni. A veszteségarány a német tengeralattjárókét közelíti, azzal a különbséggel, hogy az olaszok ezt sokkal rövidebb idő alatt érték el, és közben alig tudtak kárt okozni az ellenségnek.

Az olasz tengeralattjárók a Földközi-tengeren teljes csődöt mondtak. A háború egész ideje alatt alig 100 ezer tonnányi hajóteret süllyesztettek el, ami szánalmasan gyenge eredménynek tekinthető. Az Atlanti-óceánra vezényelt, német parancsnokság alá rendelt nagy hatótávolságú tengeralattjárók azonban meglepő módon egész értékelhető teljesítményt nyújtottak. Ezekből a hajókból az olaszok több csoportban összesen 27 tengeralattjárót küldtek át az atlanti francia kikötőkbe, ahol a németek oldalán vettek részt az itteni harcokban, és összesen közel egymillió BRT hajóteret süllyesztettek el. Az eredmények valószínűleg főleg annak voltak köszönhetőek, hogy a kimondottan a távoli vizeken való tevékenységre tervezett, nagy hatótávolságú hajókat elsősorban az Atlanti-óceán középső és déli részén vetették be, ahol sokkal könnyebb feltételek mellett tevékenykedhettek, mint az észak-atlanti vizeken közlekedő, nagy erőkkel védett konvojok ellen harcoló tengeralattjárók.

A legeredményesebb olasz tengeralattjáró parancsnokok szintén a németekkel összevethető eredményeket értek el. Gianfranco Gazzana-Priaroggia főhadnagy 90 ezer – más források szerint 120 ezer –, Carlo Fecia di Cossato korvettkapitány pedig 86 ezer BRT hajóteret süllyesztett el, melyért az olasz kitüntetések mellett mindketten megkapták a németektől a Lovagkeresztet is. (A későbbiek ismeretében itt hozzá kell tenni, igazolt győzelmekről van szó. Egyébként egyikük sem élte túl a háborút.) A néhány fecske azonban itt sem csinált nyarat, ezek a sikerek csak szépségtapaszok voltak az olasz haditengerészet általános eredménytelensége mellett.

A németek oldalán harcoló tengeralattjárók közé tartozott az 1938 júniusában vízrebocsátott Barbarigo is, a Marcello osztály hetedik hajója. (A névadó Agostino Barbarigo, a lepantói csatában a velencei flotta parancsnoka.) A 73 méter hosszú, 1300 tonnás hajó az olasz haditengerészet nagy tengeralattjárói közé tartozott, és a maga idejében viszonylag modernnek számított. A Barbarigo meghajtásáról a felszínen két háromezer lóerős Diesel motor, a felszín alatt két 1100 lóerős villanymotor gondoskodott. A legnagyobb sebessége a felszínen 17,4 csomó, lemerülve 8 csomó volt. 9,4 csomós gazdaságos felszíni sebességgel legnagyobb hatótávolsága elérte a 7.500 mérföldet.

A tengeralattjáró fő fegyverzete nyolc darab 533 mm-es torpedóvető csőből állt, melyek közül négyet az orron, négyet a taton építettek be. A hajó összesen 16 torpedót tudott magával vinni a bevetésekre. A Barbarigo fel volt szerelve még két 100 mm-es fedélzeti ágyúval, és négy 13,2 mm-es gépágyúval is. A hajó legénysége 57 főből állt. A tengeralattjáró 1938 szeptember 19-én állt szolgálatba.

Olaszország hadba lépése után a Barbarigo a Földközi-tengeren, az algériai partok közelében teljesített két eredménytelen bevetést, majd 1940 augusztusában az elsők között vezényelték át az Atlanti-óceánra, ahol csatlakoznia kellett az ekkor felállított, Bordeaux-ban állomásozó olasz tengeralattjáró flottillához, mely a németek oldalán vett részt az itteni harcokban. Félúton, Madeira közelében, a Barbarigo megtorpedózta az angol Aquila gőzöst, mely azonban a felszínen maradt, és sikerült kikötőbe jutnia. Másnap az olaszok ismét megtámadtak egy angol teherhajót, melyről azonban kiderült, hogy felfegyverzett segédcirkáló, mely kikerülte a rá indított két torpedót, s fedélzeti ágyúival és vízibombáival támadást indított a Barbarigo ellen, mely csak nehezen tudott elmenekülni üldözője elől. A hajó végül szeptember nyolcadikán futott be Bordeaux-ba.

Októberben a Barbarigo már innen indult bevetésre, ezúttal az ír partokhoz, de ezúttal sem járt sikerrel. A hazafelé vezető úton az olaszok torpedót indítottak egy rombolóra, és bár a támadás eredményét nem tudták megfigyelni, hallottak egy robbanást, amit találatnak véltek. A háború utáni vizsgálat azonban ezt nem igazolta, a kérdéses helyen és időben nem süllyedt el, és nem is sérült angol hajó.

Következő év, 1941 februárjában a tengeralattjáró megint az ír vízen portyázott, a viharos időjárás miatt azonban ismét eredménytelenül. Májusban újra ide tértek vissza, és 15-én megtorpedózták az angol Manchester Port teherhajót, mely azonban sérülései ellenére vissza tudott térni kikötőjébe. Az időjárás ismét nagyon megnehezítette az olaszok dolgát, több teherhajót, és egy cirkálót is kénytelenek voltak futni hagyni, mivel a viharban és az erős hullámzásban nem tudtak közel férkőzni hozzájuk.

A hónap végén a Barbarigót is a közeli vizeken megsérült Bismarck segítségére vezényelték, a viharos tengeren azonban a tengeralattjáró nem ért időben a helyszínre, s a csatahajó elsüllyesztése után visszarendelték Bordeaux-ba.

A Barbarigo júliusban érte el első sikereit. 25-én, a gibraltári szoros közelében megtorpedózta, majd fedélzeti lövegeivel elsüllyesztette az angol Macon teherhajót, majd két nappal később a Horn Shell tankhajót.

A tengeralattjáró ezt követően csak október végén indult újabb bevetésre, ezúttal egy új parancsnok, a 33 éves Enzo Grossi korvettkapitány irányítása alatt, aki korábban a Medusa tengeralattjáró parancsnoka volt. A Brazíliában, a Sao Paolo-i olasz kolóniában született Grossi ambiciózus és agresszív parancsnok volt, aki mindenáron gyors sikereket szeretett volna elérni.

Első útja a Barbarigóval alighanem csalódás volt Grossinak, ugyanis ismét nem értek el eredményeket. Az Azori-szigetek és Gibraltár között járőrözve többször is észleltek ellenséges hajókat, de egyiket sem tudták lőtávolságra megközelíteni. A következő bevetés, 1942 januárjában, sem hozott sokkal több eredményt. Január 23-án éjszaka egy ismeretlen nemzetiségű teherhajót észleltek, mely azonban teljes kivilágítás mellett hajózott, ami semleges egységre utalt. A frusztrált, és győzelmekre éhes Grossi azonban sikerrel győzte meg magát arról, hogy a hajó csupán hadicselt alkalmaz, és a lesben álló tengeralattjárókat akarja megtéveszteni. Így aztán megtorpedózta, és elsüllyesztette a hajót, melyről később kiderült, hogy valóban semleges egység volt, a spanyol Navemar tehergőzös. (Semleges hajóként ezt nem is számítják bele a Barbarigo eredményei közé.)

A Barbarigo 1942 április 30-án indult újabb, nyolcadik bevetésére, ezúttal a brazil partok közelébe, ami Grossinak félig-meddig hazai vizeknek számított. Grossi ott folytatta, ahol abbahagyta. Válogatás nélkül megtámadt mindent, ami az útjába került, anélkül hogy akárcsak megpróbálta volna megállapítani, az észlelt egység ellenséges, vagy semleges hajó e? Május 18-án ismét egy semleges hajót, a brazil Commandante Lyra teherhajót torpedózott meg, melyet elsüllyesztettnek jelentett, de valójában a hajót még be tudták vontatni Recife kikötőjébe, bár olyan súlyosan megsérült, hogy már nem javították ki, s a háború után lebontották. A Lyra természetesen riasztotta a brazil partvédelmet, melynek hajói és repülőgépei napokig vadásztak az olasz tengeralattjáróra. (Brazília augusztus 22-én üzent hadat a tengelyhatalmaknak, nagyrészt éppen a felségvizein garázdálkodó német és olasz tengeralattjárók miatt.)

1942 május 20-án kora hajnalban, háromnegyed háromkor, aztán eljött a pillanat, melyről Grossi mindig álmodott. A Barbarigo a Fernando de Noronha szigettől száz mérföldre nyugatra haladt, amikor az ügyeletes tiszt a hídra hívatta az éppen a hajó belsejében, a központi irányítóállásban tartózkodó parancsnokot. Grossi a hídról egy rombolót látott a hajó orra előtt elhúzni, majd a bal oldali őrszem, Cammarata negyedesmester (kb. az őrmesternek megfelelő rang), figyelmeztette, egy másik, még nagyobb hajó is van előttük, tőlük valamivel balra. A kapitány egyetlen pillantással, azonnal azonosítani vélte az ismeretlen hajót, mely tőlük mintegy 650 méteres távolságban haladt, 15 csomós sebességgel: „Egy gyors pillantás megvilágította számomra a helyzetet: Egy észak-amerikai csatahajóval nézek szembe, melyet rombolók kísérnek!”

Grossi azonnal riadót vezényelt, és bár közben egy második rombolót is észrevettek a csatahajó előtt, úgy döntött, a jobb célzás érdekében, és mert az akkumulátorok nem voltak teljesen feltöltve, a felszínen haladva fogja végrehajtani a támadást. Sok ideje nem maradt az előkészületekre, mert perceken belül kilövési helyzetbe került. Az adott időben éppen az orr és a tat két-két csöve volt tüzelésre kész állapotban, így a csatahajóra a tat ötös és hatos számú csövéből indítottak torpedót, az egyiket négy, a másikat kétméteres mélységre beállítva. A torpedókat 02.50-kor lőtték ki, és nem sokkal később hallották is ezek robbanását. „35 másodperccel később két egyidejű robbanás erősítette meg, hogy mindkét kilőtt torpedóval eltaláltam a célpontot. Az ötös számú torpedónak csak a robbanását hallottuk, a hatosnál a másodtiszt, aki a tat felőli körzetet figyelte, a víz alatti robbanás lángjait is látta. Tendi zászlós, aki távcsövén a csatahajót figyelte, figyelmeztetett, hogy az kezd süllyedni. Magam is egyértelműen úgy éreztem, hogy a hajó süllyed. Láttam, ahogy a rombolók a megbénult hajó felé rohannak. Körülbelül 800 méter távolságról láttam, a kolosszus orra a parancsnoki hídig a vízbe merült, és erősen jobbra dőlt.”

A másik két betöltött csövet Grossi arra tartogatta, hogy a rombolókra lője ki a torpedókat, ha azok támadást indítanának ellenük. Nagy meglepetésére azonban a rombolók semmilyen módon nem reagáltak a támadásra. Láthatóan csak a mentésre koncentráltak, és meg sem kísérelték felkutatni az ellenséges tengeralattjárót. A Barbarigo, tartva attól, hogy további amerikai hadihajók is lehetnek a közelben, a tőle telhető legnagyobb sebességgel igyekezett eltávolodni az összecsapás helyszínétől. Közben Grossi jelentette a nagy eseményt az olasz parancsnokságnak. Megtorpedózott és elsüllyesztett egy amerikai csatahajót, melyet egyértelműen egy Maryland, vagy California osztályú hajóként azonosított.

Grossi jelentését alátámasztani látszott, hogy a következő napokban a térségben járőröző olasz tengeralattjárók megélénkülő amerikai tevékenységről számoltak be, és felszínen úszó roncsokat láttak az adott körzetben. Az olaszok úgy vélték, az amerikai hajók tevékenysége nyilván a mentési munkákkal állhat kapcsolatban.

A brazil vizeken való fokozott tengeralattjáró elhárító tevékenység jele volt az is, hogy két nappal később egy repülőgép – valószínűleg a brazil partvédelem járőrgépe – támadta meg a Barbarigót, és összesen nyolc bombát dobott le rá, de egyik sem talált. A már hazafelé tartó tengeralattjáró néhány nappal később újabb győzelmi jelentést adhatott le, 28-án éjszaka megtorpedózta, majd fedélzeti lövegeivel elsüllyesztette az angol Chalbury teherhajót. A Barbarigo június 16-án futott be Bordeaux-ba.

Az amerikai csatahajó elsüllyesztésének híre nagy visszhangot váltott ki az olasz főparancsokságon, mely azonnal rendkívüli közleményben kürtölte világgá a hírt, mely bejárta a világsajtót. (A magyar lapok is kellő terjedelemben foglalkoztak vele.) Voltak persze néhányan, akik nem osztoztak az általános eufóriában. A Bordeaux-ban állomásozó olasz kontingens parancsnoka, Romolo Polacchini ellentengernagy, erősen kételkedett abban, hogy egy Maryland osztályú csatahajó két torpedótól el tudna süllyedni, és kezdetben a haditengerészet főparancsnoksága is úgy vélte, jobb volna várni az ünnepléssel addig, amíg a sikert megbízható források is megerősítik. Az amerikaiaktól természetesen hiába vártak ilyen megerősítésre. A szokásos gyakorlatnak megfelelően ők sem bocsátottak ki hivatalos jelentéseket a veszteségekről, hogy az ellenfél bizonytalan maradjon abban, tulajdonképpen milyen sikereket is ért el, és mennyire gyengítette meg az amerikai erőket. A Maryland elsüllyesztéséről szóló hírt így az US Navy nem erősítette meg, és nem is cáfolta, az újságírói kérdésekre pedig rendszerint azt válaszolták, nem érzik szükségét annak, hogy kommentálják az olasz jelentést.

Voltak tehát kételyek az olasz sikert illetően, azonban az addig jobbára csak szégyenletes kudarcokat és gyalázatos vereségeket felmutatni tudó olasz fegyveres erőknek égetően nagy szüksége volt a győzelmekre, és a háborús hősökre. A legfelsőbb helyeken – az olasz fegyveres erők főparancsnoksága, és maga a Duce – szinte azonnal nemzeti hőssé nyilvánították Grossit, akire záporesőként hullottak a kitüntetések. Fregattkapitánnyá léptették elő, a Duce személyesen fogadta, és gratulált neki, a németek pedig egyszerre tüntették ki a másodosztályú és az elsőosztályú Vaskereszttel. Parancsnoka, Polacchini ellentengernagy, jobb meggyőződése ellenére – és feltehetően felsőbb sugallatra – végül felterjesztette a legmagasabb olasz katonai kitüntetésre, az Arany Vitézségi Éremre, melyet Grossi nem sokkal később meg is kapott.

Miután az ünneplés lassan elült, a Barbarigo augusztus végén ismét bevetésre indult. Az újabb vállalkozás nem indult biztatóan, az Azori-szigetek és a nyugat-afrikai partok környékén járőröző hajó nem talált célpontot, viszont kétszer is alig tudott megmenekülni az angol repülőgépek bombái elől. A Barbarigo légvédelmi ágyúi lelőtték az egyik támadó gépet, de a tengeralattjáró is megsérült, egyik tengerésze pedig halálos sebet kapott. Október első napjaiban a tengeralattjárót átirányították az afrikai Freetown előtti vizekre, ahol hatodikán kora hajnalban ismét nagy nap virradt az olasz haditengerészetre.

Az események majdnem ugyanúgy zajlottak, mint öt hónappal korábban. Tíz perccel hajnali fél három előtt Grossit ismét felhívták a parancsnoki hídra, ahol az őrszemek 13 csomós sebességgel délkelet felé tartó ismeretlen hajókat vettek észre a tengeralattjáró orra előtt. Grossi azonnal riadót rendelt el, tüzelésre készítette elő az elülső vetőcsöveket, és próbálta bemérni a legnagyobb célpontot. A parancsnok tapasztalt szemének ezúttal is csak néhány pillantásra volt szüksége, hogy azonosítsa az ismeretlen egységet: Egy Mississippi osztályú amerikai csatahajó!

A Barbarigo ismét a felszínen támadt, de Grossi ezúttal nem közelítette meg annyira ellenfelét, mint korábban, mivel tartott tőle, hogy a jó látási viszonyok között idő előtt észrevennék a tengeralattjárót. Két perccel fél három után a Barbarigóról indították a hatméteres mélységre állított torpedókat, s kétezer méteres távolságról két másodperces időközökkel kilőtték az amerikai csatahajóra az orr mind a négy torpedóját. Ezután megfordultak a hajóval, hogy gyorsan menekülni tudjanak, és szükség esetén kilőhessék az ellenséges hajóra a tat négy torpedóját is.

Nagyjából abban is időben, amikor a torpedóknak a számítások szerint el kellett érniük az ellenséges hajót, a Barbarigón négy nagy robbanást hallottak, amit úgy értékeltek, hogy mind a négy torpedójuk célba talált. Mikor Grossi pár perccel később hátranézett, látta, ahogy az amerikai csatahajó a víz alá merül. A kísérő rombolók ezúttal is inaktívak maradtak, a süllyedés helye körül keringtek, és nem próbálták meg felderíteni a támadó tengeralattjárót, hanem csak találomra dobtak le néhány vízibombát, melyek robbanásait a Barbarigón is jól lehetett hallani.

Grossi nem próbálkozott merüléssel. A tengeralattjáró a néhány nappal korábbi bombázások során megsérült, nehezen tudott lemerülni, és a víz alatt manőverezni, ezért csak végső esetben próbálkoztak volna ilyesmivel. A parancsnok a felszínen haladva igyekezett távolodni az ellenséges hajóktól, olyan sebességgel, melynél a Barbarigo által felvert hullámok még nem voltak nagyon feltűnőek. A tengeralattjárónak sikerült is gyorsan elszakadnia az ellenségtől, s rádiója reggel hat órakor közölte a parancsnoksággal a világraszóló hírt, melyet az olasz média azonnal világgá is kürtölt, a Barbarigo ismét elsüllyesztett egy ellenséges csatahajót!

A Bordeaux-ba visszatérő hajót és kapitányát természetesen óriási ünneplés fogadta. Grossi megkapta második aranyérmét, német részről pedig maga Dönitz adta át neki a Lovagkeresztet. Rómában az elragadtatott Mussolini a Barbarigo teljes legénységét fogadta a kormány székhelyén, a Palazzo Veneziában, ahol maga adta át a tengerészeknek a kitüntetéseket.

Természetesen ezúttal is voltak, akik semminek sem tudtak örülni. A szakma a német oldalon is meglehetős szkepszissel fogadta az olasz győzelmi jelentéseket, de hivatalosan persze mindenki együtt ünnepelt a szövetségessel, és a német tengeralattjáró-parancsnokok leginkább csak egymás között tettek degradáló megjegyzéseket az olaszokra. A Bordeaux-ban állomásozó olasz tengeralattjárók parancsnoka, Polacchini ellentengernagy, ezúttal is kételkedett, és kételyeinek most már nyíltan hangot is adott. Polacchini egyáltalán nem találta hihetőnek, hogy Grossi ahány bevetésre indul, annyi amerikai csatahajót süllyeszt el, és teljesen valószínűtlennek tartotta, hogy olyan csatahajók, mint a Maryland és a Mississippi, pár torpedótalálattól alig öt perc alatt elmerülnek, ahogy Grossi jelentéseiben állította. Ilyen gyors süllyedés még lőszerrobbanás esetén sem történik mindig, márpedig itt nem is állította senki, hogy a hajóknak felrobbant volna a lőszerraktáruk is.

A kétkedők hangja azonban nem nagyon hallatszott az ünneplés lármájában. A propaganda óriási hűhót csapott a történtek körül, hiszen a háborúban addig még nem fordult elő, hogy egyetlen tengeralattjáró két csatahajót is elsüllyesztett. (Az előző háborúban is csak egyszer. Otto Hersing a Dardanelláknál süllyesztette el az angol Triumph és Majestic páncélosokat.) Az olasz sajtó diadalmámorban úszott, s a fantasztikus győzelemről szóló örömódák mind a német, mind az olasz oldalon sikerrel szorították háttérbe az egyéb frontokon elszenvedett vereségekről érkező híreket. A sokat akadékoskodó Polacchini ellentengernagyot rövidesen leváltották, s helyére az időközben sorhajókapitánnyá előléptetett Enzo Grossit nevezték ki.

Miután Grossi túl nagy ember lett ahhoz, hogy egy vacak kis tengeralattjárót irányítson, a Barbarigo 1943 január tizedikén már egy új parancsnok, Roberto Rigoli hadnagy vezetésével futott ki tizedik bevetésére. A tengeralattjáró ismét a brazil partoknál portyázott, és három teherhajót is elsüllyesztett – két brazilt és egy amerikait –, de már egyértelmű volt, hogy elmúltak a szép idők, és már az Atlanti-óceánnak ez a része sem olyan könnyű vadászterület, mint régen. A területet már itt is állandóan szemmel tartották a nagy hatótávolságú járőrgépek, melyek többször is megtámadták, és merülésre kényszerítették a Barbarigót.

Valószínűleg az addig viszonylag sikeres olasz tengeralattjárók növekvő veszteségei késztették arra a hadvezetést, hogy a megmaradt hajókat kivonják az aktív szolgálatból, és többet közülük szállító tengeralattjárónak alakítsanak át, melyekkel Japánnal akarták fenntartani a kapcsolatot. A Barbarigót szintén leszerelték, minden fegyverzetét eltávolították, és ahol csak lehetett, raktereket alakítottak ki a hajóban. A tengeralattjáró új minőségében, teherhajóként, 1943 június 16-án indult első útjára Szingapúr felé, fedélzetén 130 tonna rakománnyal, és a Szingapúrban létesítendő új támaszpont személyzetének több tagjával. A hajót többé senki sem látta.

A Barbarigo eltűnésének oka azóta sem tisztázott. Általában azt feltételezik, a hajót angol repülőgépek süllyesztették el. A számításba jöhető területeken a brit repülők június 17-én és 19-én két ízben is megtámadtak egy ismeretlen tengeralattjárót, és bár nem jelentették elsüllyesztését, elképzelhető, hogy a hajó végzetes sérüléseket szenvedett. A gond csak az, hogy a kérdéses időpontban a Barbarigo még nem érhette el a jelentett területeket, legfeljebb csak akkor, ha a parancs ellenére végig a felszínen haladt, teljes sebességgel. Persze elképzelhető, hogy a parancsnok, Umberto de Julio korvettkapitány, minél gyorsabban ki akart kerülni a légitámadásnak leginkább kitett övezetből, és ezért a kapott utasításokat megszegve a gyors felszíni menetet választotta. A kérdés továbbra is nyitott.

Grossi kapitány a háború hátralevő részében a Bordeaux-i támaszpont parancsnoka maradt. Az 1943 szeptemberi olasz fegyverszünet – a gyakorlatban inkább fegyverletétel – után is hűséges maradt Mussolinihez, és a Saloi Köztársaság szolgálatába állt. Sok dolga már nem maradt, a Bordeaux-i olasz támaszpont névleg megőrizte függetlenségét, de a gyakorlatban alig volt más, mint a németek másodlagos jelentőségű segédszolgálata.

A fasiszta rezsimnek tett többszöri hűségnyilatkozata a háború után természetesen nem volt jó ajánlólevél Grossinak, aki bölcsen úgy döntött, nem tér vissza Olaszországba, inkább Argentínába emigrál. (Leszármazottai máig ott élnek.) Ezzel nem volt egyedül, a rezsim mellett kitartók közül sokan emigráltak külföldre, hogy elkerüljék a háború utáni, előre borítékolható felelősségre vonásokat.

1945 végén az Egyesült Államok közzétette a hivatalos veszteségadatokat. Igazából nem is nagyon lepődött meg senki, amikor kiderült, hogy az US Navy Pearl Harbor után nem vesztett egyetlen csatahajót sem. A Grossi által jelentett időpontban a Maryland éppen Szamoa környékén tartózkodott, az osztály másik két egysége pedig a nyugati parti kikötőkben javítás, illetve átépítés alatt állt. (Ugyanúgy, mint a California, és a Tennessee.) A Mississippi osztály tagjai pedig állítólagos elsüllyesztésükkor szintén mind a Csendes-óceánon tartózkodtak.

Ebből persze rögtön adódott a kérdés, akkor mégis mi a fenét süllyesztett el Grossi? A háború utáni, válságból válságba tántorgó Olaszországban az embereknek kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzanak, de 1948-ban egy képviselő felvetette az ügyet az olasz parlamentben, s erre reagálva következő évben a haditengerészet végül mégis felállított egy vizsgálóbizottságot, hogy eldöntsék, miért kapta a kitüntetéseit Grossi parancsnok.

A bizottság kérte az amerikai és az angol haditengerészetet, közöljék, a Grossi által jelzett helyen és időben milyen szövetséges egységeket ért támadás, és milyen hajók süllyedtek el? Az US Navy válasza a következő volt: „A megadott helyeken és a megadott időkben sem az Egyesült Államok hajóját, sem pedig semmilyen szövetséges hadi és kereskedelmi egységet nem ért találat, és nem süllyedt el. 1942 május 20-án és október hatodikán egy azonosítatlan tankhajó és egy teherhajó tartózkodott az említett területeken, de egyiket sem érte támadás. A jelzett napokon és helyeken nem tartózkodtak konvojok.” Az angol Admiralitás válasza még tömörebb volt: „Nincs hivatalosan feljegyzett adat Őfelsége Atlanti-óceánon tartózkodó hajóit ért támadásról.”

Az angol és amerikai haditengerészettől kapott válasz alapján a bizottság 1950-ben lezárta a vizsgálatot, és megállapította, a Grossi által adott győzelmi jelentések valótlanok voltak, s az eset csalásnak tekinthető. A jelentés alapján a köztársasági elnök 1952-ben megfosztotta Grossit kitüntetéseitől, és törölték a süllyesztésekért kapott előléptetéseit is.

Grossi dühödten tiltakozott. Magának az államfőnek írt levelet, melyben kijelentette: „Mindenki tudja, hogy mindkét alkalommal a felszínen támadtam, ami azt jelenti, hogy rajtam kívül még legalább hat ember látta, ahogy a torpedók eltalálják a célpontot, és hallotta az ezt követő robbanásokat. Megengedem a kollektív hallucináció lehetőségét, de a robbanásokat a hajó belsejében is hallani lehetett.” Grossi kereken megmondta, szerinte a köztársasági elnök intézkedése, mellyel megfosztotta rangjától és kitüntetéseitől, teljesen megalapozatlan volt, és annak csupán politikai okai voltak. Álláspontja védelmében hazautazott Olaszországba, ami nem volt jó ötlet, mert fasiszta múltja miatt rögtön lecsukták fél évre. Alighanem a megszégyenítés és meghurcoltatás is komoly szerepet játszott abban, hogy a mindvégig ártatlanságát hangoztató Grossi fiatalon, alig 52 évesen hunyt el, 1960 augusztus 11-én.

Már nem sokkal a bizottság jelentésének kiadása után voltak egypáran, akik nem értettek egyet az abban foglaltakkal. Eleinte leginkább Grossi hajdani fasiszta harcostársai tiltakoztak, politikai üldözésnek minősítve a történteket – nyilván nem is teljesen alaptalanul –, de később mások is kezdték úgy vélni, a történteket nehezen lehet szimpla csalásként elképzelni. Az, hogy Grossi egyszerűen csak behasalta a hajónaplóba a két amerikai csatahajó elsüllyesztését, és aztán tartotta a markát az elismerésekért, túl valószínűtlen elképzelésnek tűnt, hiszen ehhez a tengeralattjáró teljes legénységének a konspirációja szükségeltetett volna. A vizsgálatban ezenkívül volt egy nagyon súlyos baki, amit jellemző módon nem a haditengerészet valamelyik tisztje, hanem egy újságíró vett észre.

A gond az idő számításával volt. A világ tengerein hajózó hadi és kereskedelmi hajókon természetesen nem állítgatják át állandóan az órákat, valahányszor egy másik időzónába lépnek át. Az olasz hajókon az óra folyamatosan a római időt mutatta, az angolokon a Greenwich-i időt, az amerikai hajókon pedig – legalábbis az Atlanti-óceánon – a keleti parti időt. Amikor a Grossi ügyet vizsgáló bizottság elküldte kérelmét az amerikai és angol haditengerészetnek, állapítsák meg, milyen hajók tartózkodtak a Grossi által jelentett időben az állítólagos süllyesztések helyszínén, időpontként az olasz hajókon használt római időt adták meg. Az angol és amerikai hajókon viszont a saját időszámításukat használták, ami több órával tért el a római időtől. A kalkulációt tovább bonyolította a nyári időszámítás is, az amerikaiak ugyanis 1942 februárjától a háború végéig folyamatosan a nyári időszámítást használták, az angolok pedig nem egy, hanem két órával állították előre az órákat a nyári szezon ideje alatt. Saját időszámításuk szerint az olaszok hajnali fél három körül hajtották végre a támadásokat, az amerikai órákon viszont ekkor még előző nap késő este volt. Az olasz bizottságnak ezt figyelembe kellett volna vennie, és az előző napra kikérni az adatokat. Hogy a bizottságban helyet foglaló tengerésztisztek közül ez senkinek nem jutott eszébe, arra utal, hogy a háború utáni olasz haditengerészet szakmai színvonala semmivel sem volt jobb a háború előttiénél, sőt.

A dátumok eltérésére már nem sokkal az első vizsgálat után felhívta a figyelmet az egyik újságíró, ám majdnem tíz évet kellett várni arra, hogy a haditengerészet ismét elővegye az ügyet. Az angolszász tengerészetektől újból lekérték az adatokat, ezúttal már az időbeli eltéréseket is fegyelembe véve, és lassan kezdett tisztulni a kép. A második hivatalos vizsgálat jelentését 1962 december 22-én hozták nyilvánosságra, s ebből végre kiderült, valójában mi is történhetett.

1942 májusában az amerikai Task Force 23 cirkálói és rombolói éppen felderítő és kiképző úton voltak az Atlanti-óceán középső részén, a brazil partok közelében. Amikor a Barbarigo megtorpedózta a Commandante Lyrát, a hajók a jelentett térség felé fordultak, hogy üldözőbe vegyék az ellenséges tengeralattjárót. Az amerikai kötelékek és a Barbarigo útvonalának összevetésekor egyértelművé vált, hogy az olasz tengeralattjáró éppen a megadott időben keresztezte a Recife kikötője felé tartó Milwaukee cirkáló, és a Moffet romboló útját, vagyis igen nagy valószínűséggel ezekre lőtték ki a torpedókat. Grossi nyilván a Milwaukee-t tévesztette össze a Maryland-el, ami nehezen érthető, bár valamennyire azért megmagyarázható tévedés.

A közvetlenül az első világháború után épült Omaha osztályú cirkálók négykéményes elrendezésükkel még a régi idők stílusjegyeit viselték magukon. A hétezer tonnás hajók teljes hossza 182 méter volt, vagyis alig tíz méterrel voltak rövidebbek, mint a Maryland osztályú csatahajók. A sötétben, rossz látási viszonyok között tehát a két hajó tömege hasonlónak tűnhetett. A négy kémény nem azonos távolságra volt egymástól, hanem két csoportban, az első és a hátsó kémények viszonylag közel egymáshoz. Ha nem pontosan oldalról, hanem valamilyen szögből, a hajó orra vagy tatja felől nézték a cirkálót, a két csoport összeolvadhatott, és úgy tűnhetett, hogy két kémény van a hajón, mint a Maryland osztályon. Ugyanekkor viszont nehezen magyarázható, Grossinak alig pár száz méteres távolságból - olyan közelről, hogy még a fedélzeten álló embereket is látták - hogyan nem tűnt fel a 406 mm-es lövegtornyok hiánya, és hogy a rácsárbocok helyett tripód árbocok vannak a hajón.

A két hajó naplója alapján világossá vált, az amerikaiak még csak észre sem vették, hogy megtámadták őket. Hogy az olaszok milyen robbanásokat hallottak, és milyen tüzeket láttak, teljes rejtély maradt. Az amerikai hajók az olaszok által számított 15 helyett valójában 25 csomós sebességgel haladtak, ezért a rossz látási viszonyok között nagyon gyorsan eltűntek a Barbarigo tengerészeinek a szeme elől, s feltehetően ez keltette azt a benyomást az olaszokban, hogy a célpontjuk elsüllyedt. Az amerikai hajók sebességének durva alábecslése természetesen azzal a következménnyel járt, hogy a teljesen rossz lőelemek alapján kilőtt torpedók messze elkerülték célpontjukat.

A bizottság jelentése alapján: „A Barbarigo biztosan észlelte és megtámadta a Milwaukee cirkáló és a Moffet romboló által alkotott köteléket. A Barbarigo által kilőtt két torpedó nem találta el a Milwaukee-t, köszönhetően az indításkor megadott teljesen téves adatoknak. Az amerikai egységek nem észlelték sem a Barbarigo jelenlétét, sem a két torpedó indítását. A tengeralattjáró által észlelt nagy egységek téves azonosítása olyan hiba, mely számos más esetben is előfordult, különösen éjszaka. Különben meg kell jegyeznünk, éjszaka a Milwaukee alakja szintén összetéveszthető a Maryland és California osztályú hajókéval.”

A bizottság tisztázta azt is, feltehetően mi történt valójában az 1942 októberi második akció során. Október ötödikén három Flower osztályú korvett futott ki Freetown kikötőjéből, hogy egy érkező konvoj elé indulva biztosítsák annak útvonalát. A rendelkezésre álló adatok alapján úgy tűnik, a Barbarigo ezeket a hajókat vette észre, és a hozzá legközelebb esőre, a Petúniára lőtte ki torpedóit.

A Milwaukee esetében valamennyire még magyarázható, hogyan téveszthették össze egy csatahajóval, ám az már ép ésszel alig felfogható, hogy egy alig ezer tonnás, mindössze 62 méter hosszú korvettet, melynek hajóteste a bálnavadászhajókén alapult, hogyan lehetett összetéveszteni egy Mississippi osztályú csatahajóval? Grossit nyilván, mint a legtöbb olaszt, ezúttal is az érzelmei és a temperamentuma irányították, nem a józan értelem. A becsvágyó, sikerekre éhes tiszt süllyedő csatahajókat akart látni, és azokat is látott.

Az olaszok egyébként ezúttal nem céloztak rosszul. A nagy távolság ellenére a kilőtt négy torpedóból egy biztosan eltalálta volna a Petúniát, ha a torpedókat nem a Grossi által vizionált csatahajónak megfelelő nagy mélységre állították volna be. Így azonban a torpedó robbanás nélkül átment a korvett alatt. A Petunia őrszemei észrevették a torpedókat, de a tengeralattjárót nem. Miután a támadó hajó hollétét nem tudták megállapítani, a korvett találomra ledobott néhány vízibombát, melyek robbanásait az olaszok találatoknak vélték, majd a hajók gyorsan elhagyták a helyszínt.

Az 1962-es vizsgálat tehát tisztázta Enzo Grossit a csalás vádja alól, és megállapította, a kapitány jóhiszeműen járt el. Valóban mindkét esetben támadást indított ellenséges hadihajók ellen, bár ezek nem jártak eredménnyel. A téves célpont azonosítás, és az eredmények erős túlértékelése egyáltalán nem számított ritkaságnak, bár ebben Grossi már alighanem csúcsot döntött, bizonyítva szakmai alkalmatlanságát. Ezt a bizottság is így vélhette, ugyanis Grossi részleges rehabilitációja, és becsületének tisztázása ellenére is jóváhagyták kitüntetéseinek és előléptetéseinek visszavonását.

A néhány tisztázatlan részlet ellenére tehát a Grossi ügy alapjában véve megoldottnak tekinthető. Vannak persze néhányan, akik ezt nem így látják. Ezek kis csoportja főleg Enzo Grossi leszármazottai köré szerveződik, akik úgy vélik, felmenőjük politikai bosszú áldozata lett, mely mögött a nagy liberális világ-összeesküvés, és a szabadkőművesek állnak. Szerintük az angolszász haditengerészetek továbbra is eltitkolják a valódi veszteségadatokat, hogy a fasiszta haditengerészet és Enzo Grossi dicsőségét befeketítsék. (Elméletük szerint Grossi a Californiát és az Idahót süllyesztette el, azonban az amerikaiak régebbi csatahajók átépítésével elkészítették a két hajó hasonmását, hogy eltussolják a veszteségeket.)

Érdekes módon maga az olasz haditengerészet sem igyekszik leszámolni az összeesküvés-elméletekkel, sőt. A flotta újságja, a Naviziario della Marina, 1990 júniusában egy egész számot szentelt a tengeralattjáróknak, melyben megemlékeztek a Barbarigóról is. A cikkben továbbra is tényként beszéltek a két amerikai csatahajó elsüllyesztéséről: „Számos nehéz bevetésen több mint 100 ezer tonnányi hajóteret volt képes elsüllyeszteni. Távoli óceáni területeken, két külön akcióban, egész napos fárasztó portyázás után, éjszaka kísérettel hajózó nagy hadihajókat észlelve vakmerően áthatolt a kísérő hajók vonalán, s merész és ügyes manőverezéssel megtorpedózott és elsüllyesztett két hatalmas ellenséges csatahajót.”

A Barbarigo valójában igazoltan legalább 27 ezer tonna hajóteret süllyesztett el, leszámítva a bizonytalan kimenetelű akciókat, a megrongált egységeket, illetve a semleges hajókat. Ezzel az eredménnyel a Barbarigo a sikeresebb olasz tengeralattjárók közé tartozik, Grossi baklövései ellenére is. Nincs benne tehát semmi különös, hogy a magának a tengeralattjárónak adott elismeréseket Grossi kitüntetéseivel ellentétben nem vonták vissza, és az olaszok a két csatahajó nélkül is elégedettek lehetnének a Barbarigo, és a Bordeaux-i olasz flottilla teljesítményével.

A tisztes eredmények helyett azonban úgy látszik az olaszoknak is világraszóló, hatalmas győzelmek kellenek, hogy kisebbrendűségi komplexusaikat valamivel kompenzálják. A valós eredmények helyett így inkább ők is kitalált csatákat, és nem létező győzelmeket ünnepelnek. Bár az olasz fegyveres erők tényleges háborús teljesítménye összességben véve valóban csapnivaló volt, tevékenységükben azért így is találhatnának olyan példákat, amikre az utókor büszke lehetne. Voltak egyes alakulatok, egyes emberek, akik katonailag és emberileg egyaránt elismerésre méltó teljesítményt nyújtottak. Talán inkább rájuk kéne büszkének lenni, nem pedig holmi titkos amerikai archívumok megnyílásában reménykedni.