A háború, melybe ilyen-olyan formában gyakorlatilag Európa összes állama belekeveredett, még két évig folyt tovább. Zűrzavaros csatározások után végül a franciák kerültek fölénybe, nem olyan nagyba, hogy azzal egyértelmű győzelmet arathattak volna, de az világossá vált, hogy ellenfelei nem tudják legyőzni, vagy legalábbis nem olyan áron, ami bárkinek is megérné. (A feltétel nélküli megadás, és a „győzelem mindenáron” elmebaja ebben az alapvetően racionális korszakban még nem talált táptalajra Európában.) Még Franciaország legelszántabb ellensége, Orániai Vilmos is úgy találta, a háború folytatásának, még ha képesek is lettek volna rá, nincs értelme.

A kölcsönösen kimerült felek 1678 nyarán ültek tárgyalóasztalhoz a hollandiai Nijmegenben, ahol a franciák külön kötötték meg a békeszerződéseket addigi főbb ellenfeleikkel, augusztus tizedikén Hollandiával, szeptember 17-én Spanyolországgal, majd következő év elején a német államokkal és az osztrákokkal. A franciák legerősebb szövetségese, Svédország is megkötötte a békét ellenségeivel, és bár a háború során jelentős területeket vesztett, a dánok és a brandenburgiak francia nyomásra kénytelenek voltak ezeket visszaadni a svédeknek.

A texeli ütközet végett vetett azoknak a reményeknek, hogy az angol–francia haderő majd a tenger felől támadva számolja fel Hollandia ellenállását. A szárazföld felől ugyanekkor a hollandok által elárasztott földek állták útját a francia hadseregnek, mely képtelen volt tovább nyomulni az ország belseje felé. Patthelyzet alakult ki, ami mindenképpen a franciák számára volt előnytelenebb. Hollandia térdre kényszerítése egyre inkább lehetetlen vállalkozásnak tűnt, és XIV. Lajos figyelme kezdett Spanyol-Németalföld felé irányulni, melynek meghódítása amúgy is régi vágya volt. A háború előtt a semlegességért cserébe ugyan ígéretet tett a spanyol és az osztrák uralkodónak, hogy tiszteletben tartja érdekeiket, és a francia csapatok nem lépnek a szóban forgó területekre, de az ilyesfajta ígéreteket Lajos mindig hajlamos volt nagyon rugalmasan kezelni. Maastricht elfoglalásával a franciák teljesen elszigetelték Spanyol-Németalföldet, melyet Lajos csapatai ekkorra már minden irányból körülzártak.

Az események ilyen alakulása határozottan ellentétes volt mind a spanyol, mind pedig az osztrák Habsburgok érdekeivel, akik augusztus végén szövetségre léptek a texeli csata után egyre inkább nyerő helyzetbe kerülni látszó Hollandiával. Lipót császár távozásra szólította fel a bécsi francia nagykövetet, ami a gyakorlatban a hadüzenettel volt egyenlő. A háború menete láthatóan fordulatot vett, és ennek hatására az addig a franciákat támogató német fejedelemségek is változtattak politikai irányvonalukon, s Bajorország, Hannover, és Württemberg kivételével egy éven belül valamennyien aktív vagy passzív támogatói lettek a franciaellenes koalíciónak.

1673 július 27-én a holland flotta a háború kitörése óta először ismét teljes erejét mozgósítva szállt újra tengerre, a 75 sorhajó és a négy fregatt mellett mintegy 30 kisebb hadihajó, főleg gyújtóhajók tartoztak Ruyter parancsnoksága alá. Az angol–francia flotta ekkor már szintén a tengeren volt, és felderítőik azonnal észlelték a hollandok kifutását. Rupert nagy örömmel fogadta a hírt, úgy gondolta, sikerülhet végre elvonni a hollandokat a sekély vizektől, és nyílttengeri ütközetben tud csapást mérni rájuk. Azonnal az ellenség felé fordult, és dél körül a francia elővéd már majdnem lőtávolságra közelítette meg a hollandokat.

Rupert ekkor jelezte az utóvédnek, váltson csapást, és tartson a szél felé, talán azért, mert hátulról akarta átkarolni az ellenséget. Amikor azonban Spragge északnyugat felé fordult, az addig nyugatról fújó szél hirtelen megfordult, és keleti irányra váltott át. Rupert is kénytelen volt fordulni a széllel, és a főerőkkel szintén északnyugatra fordult, az utóvéd felé. Hogy az utóvéd és a derékhad ne fusson egymásba, Spragge ismét irány váltott, és délkeletre kanyarodott, ám Rupert nem sokkal később visszafordulásra utasította. Az ide-oda kanyargások közben a szövetséges flotta harcrendje kora délutánra teljesen szétesett, a derékhad és az utóvéd hajói összekeveredtek egymással. Rupert még élénken emlékezett rá, nem sokkal korábban, a második schooneveldi csatában milyen bajba sodorta őket a flottában kitört zűrzavar. A herceg nem akart egy újabb, megalázó kudarcot elszenvedni, így délután nyugat felé fordította szétesett flottáját, és harc nélkül megkezdte a visszavonulást, erősen tartva attól, hogy a hollandok üldözőbe veszik, és megtámadják őket.

A hollandok azonban egyszerűen nem hitték el, hogy az angolok ennyire bénák legyenek. Ruyter és tisztjei értetlenül figyelték az angolok szerencsétlenkedését, és hadicselre gyanakodtak, arra, hogy a britek béna kacsát játszva próbálják őket elcsalogatni a hazai partok közeléből, kivonni őket a nyílt vizekre, hogy közben az inváziós flotta a hátuk mögött végre tudja hajtani a partraszállást. Ruyter így a számára kedvező körülmények ellenére sem kezdeményezett ütközetet, s késő délután ő is harc nélkül visszavonult délkeletnek, korábbi horgonyzóhelyére.

A Solebay-i csatában elszenvedett károk és veszteségek miatt az angol–francia flotta egészen őszig nem volt képes nagyobb hadműveleteket kezdeni, ezt követően pedig már az időjárás nem kedvezett azoknak. A háború legválságosabb szakaszában Hollandia így időt nyert, ami lehetővé tette számára a túlélést. Következő tavaszra a frontokon már stabilizálódott annyira a helyzet, hogy ismét el lehetett kezdeni a flotta felszerelését, és a hadsereghez átirányított tengerészek hajókra való visszavezénylését. A haditengerészet vezetésében is történt változás, amit azonban valószínűleg csak kevés holland tengerésztiszt érzett pozitívnak. Orániai Vilmos határozott kívánságára Ruyter „kibékült” a haditengerészettől hét évvel korábban kirúgott Cornelis Tromp-al, aki ismét átvette az amszterdami Admiralitás osztagának, és az egyesített flotta utóvédjének a vezetését.

Az egyébként vitathatatlan tehetségű Tromp-ot az előző háborúban bocsátották el a haditengerészettől, miután a Szent Jakab napi csatában fegyelmezetlenségének és önfejűségének köszönhetően megbontotta a flotta harcrendjét, amivel majdnem katasztrófába lökte a hajóhadat. Kirúgásának másik, kimondatlan, de mindenki által tudott oka Trompnak az orániai párt iránti elkötelezettsége volt, amit ő lépten-nyomon igyekezett is hangsúlyozni. Szinte vallásos hittel és buzgalommal szolgálta a pártot és a herceget, még portréin is többnyire narancsszínű köpenyben festette le magát. Az általános vélekedés szerint ő volt az egyik fő szervezője a Witt testvérek meggyilkolásának, melyben talán személyesen is részt vett. Vilmos herceg respektálta is Tromp igyekezetét, és hatalomra jutása után megígérte neki, visszahelyezteti a flottához, melynek Ruytert követően ő lesz a főparancsnoka. A herceg elég egyértelműen célozgatott rá, ehhez nem is kell feltétlenül megvárni Ruyter halálát, vagy nyugdíjba vonulását.

Míg Hollandia a tengereken bármilyen ellenséggel, akár az egyesült angol–francia hajóhaddal szemben is a siker reményében tudta felvenni a küzdelmet, addig a szárazföldön a francia hadsereggel szemben teljesen reménytelennek látszott a helyzete. A Hollandia elleni támadásban közvetlenül 120 ezer francia katona vett részt, de ha ezekhez hozzászámítjuk a hadtápot, a várak helyőrségét, és a többi határon tartalékban álló egységeket, akkor azt látjuk, hogy Franciaország több mint 300 ezer katonát volt képes mozgósítani, ami Európa messze legnagyobb hadserege volt. A mennyiség mellé minőség is társult, ez a hatalmas hadsereg nem csupán létszámát tekintve volt a legnagyobb, hanem felszerelését, kiképzését, és ellátását tekintve is a legjobbak közé tartozott, nem is beszélve arról, hogy kiválóan képzett tisztek irányították, köztük a kor valószínűleg két legkiválóbb hadvezére, Turenne és Condé. A velük szemben álló holland hadsereg összlétszáma alig haladta meg a 80 ezret, és ebben már benne volt az erődök helyőrsége is. Ütközetben a hollandok alig húszezer katonát tudtak volna csak felvonultatni a franciák ellen.

 A második angol–holland háborút lezáró békeszerződések az aláíró felek szándékától függetlenül ambivalens helyzetet teremtettek, mely nem volt sokáig fenntartható. Szinte mindenki olyan hátsó szándékokkal ment bele a békekötésbe, melyek ellentétesek voltak az egyezmények tartalmával. Anglia egyértelmű vesztesként került ki a háborúból, s bár területileg nem sokat veszített, a már ekkor is nagyra duzzasztott nemzeti öntudat és nagyhatalmi presztízs számára óriási csapás és nagy szégyen volt a háborús vereség, nem is szólva arról, hogy a költségek és a kereskedelem háborús veszteségei gyakorlatilag csődbe vitték az államháztartást. A restaurációkor a Parlament 1,2 millió font éves jövedelmet szavazott meg a korona számára, ám ezt az összeget már békeidőben sem tudták előteremteni, még az új füstadó bevezetésével sem. (A korona jövedelme az államháztartás bevételét jelenti, nem azt, hogy ez a pénz a király zsebébe vándorolt, bár Károly persze igyekezett annyit lenyúlni belőle, amennyit csak tudott.) A háború végére az éves bevétel 700 ezer fontra esett vissza, míg az államadósság ennek több mint kétszeresére rúgott, jó másfél millió fontra, ami gyakorlatilag államcsődöt jelentett.

Az első világháború négyéves Armageddonját követően a Balkán térképe is átrendeződött. Noha katonai szempontból teljes vereséget szenvedtek a háborúban, mégis Szerbia és Románia profitáltak a legtöbbet belőle. Mindkét ország hatalmas területeket nyert a szétrobbantott Monarchia kárára. A bolgárok jókora területi és anyagi veszteségeik ellenére viszonylag ép bőrrel megúszták a vereséget, legalábbis szövetségeseikhez képest. Albánia és Görögország nem nyert szinte semmit a háborúból, amit a görögök kaptak volna, azt a törökökkel vívott háborúban el is veszítették.

A legnagyobb változás talán az volt, hogy a Balkán számára Oroszország egy jó időre megszűnt létezni. A pánszláv vonzódás megmaradt, ám egyetlen balkáni ország sem érezte kívánatosnak a barátság erősítését a bolsevik rezsimmel. A Balkán tehát magára maradt. A franciák tettek ugyan kísérletet arra, hogy betöltsék az oroszok helyét, és igyekeztek erősíteni pozícióikat a térségben, főleg az olaszokkal és a németekkel szemben. Romániában és Jugoszláviában komoly befolyásra is tettek szert, ám Franciaország igazából nem volt abban a helyzetben, hogy domináns háttere legyen a Balkánnak.

A Matapan-foknál elszenvedett vereség sokkolta az olasz haditengerészetet, sokkal inkább, mint a fél évvel korábbi tarantói rajtaütés. Végképp nyilvánvalóvá vált, hogy a Royal Navy úgyszólván minden téren nagy fölényben van a Regia Marinával szemben. Az angolok felderítése, az alkalmazott technológiák, az éjszakai harcban és a légi-tengeri hadviselésben való jártasságuk egyaránt messze felülmúlta azt, amit az olaszok fel tudtak mutatni. Ezenkívül természetesen sokkal jobb volt a vezetésük is, de a Supermarina ezt persze nem tartotta szükségesnek bevenni a levonandó tanulságok közé.

Az olaszok nem próbálták, igaz, nem is tudták volna eltussolni a vereséget. A csatáról kiadott hivatalos közleményben elismerték a három cirkáló elvesztését, bár afféle szépségtapaszként hozzátették, az ellenség is elvesztett legalább egy cirkálót. Ha úgy vesszük, nem is lódítottak nagyot, hiszen a barchinók néhány nappal korábban tették tönkre a York cirkálót, néhány nappal később pedig német bombázók süllyesztették el a Bonaventura cirkálót, tehát az angoloknak is megvoltak a maguk veszteségei, még ha ezeknek nem is volt sok közük a matapáni csatához.

Az egész ütközet, melyet később szokás szerint a legközelebbi szárazföldről, a nagyjából 100 mérföldre északkeletre fekvő Matapan-fokról neveztek el, igazából lezajlott nagyjából négy és fél perc alatt. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy az elsöprő túlerőben levő angol hajók rommá lőjék a két olasz nehézcirkálót és az egyik rombolót, majd visszavonuljanak, saját rombolóikra bízva a kegyelemdöfés megadását.

Az olasz hajókat a támadás teljes meglepetésként érte, és arra még csak reagálni sem tudtak. A Zara egyik túlélője szerint a cirkáló parancsnoki hídján észrevették a Pola másodjára fellőtt rakétáit, de sem a cirkálót, sem a már mellettük levő angol csatahajókat nem látták. Amikor a fényszórók megvilágították őket, azt hitték, a Pola kapcsolta fel a saját fényszóróit. A Zara parancsnoka, Luigi Corsi kapitány dühösen meg is jegyezte: „Miért használják a fényszórókat? Mindenki megőrült a Pola fedélzetén?” Amikor az első lövések eldördültek, még akkor is azt hitték, a Pola lő rájuk, mert angol hajókkal tévesztette össze őket. Corsi ezt mondta az első sortűz után: „Most már tüzelnek is ránk! Azonnal adják le az azonosító jelzést!” Az olaszok csak a második sortűz után kaptak észbe, és jöttek rá, hogy nem cirkálólövegekből tüzelnek rájuk. „Ezek 38 centis ágyúk! Csapdába estünk!”

A segítséget kérő Pola és a Zara közti üzenetváltást a Vittorio Venetón is vették, ahol Iachino is csak ekkor szerzett tudomást arról, hogy egyik cirkálóját találat érte. Negyed kilenckor Cattaneo is tájékoztatta főparancsnokát a történtekről, egyben kérte, engedélyezze két romboló visszaküldését a Polához, hogy segítsenek a bajba jutott hajón. A zászlóshajó rádiósainak hibájából azonban az üzenet csak tíz perccel később jutott el Iachinóhoz, aki 20.18-kor, már azután, hogy Cattaneo elküldte üzenetét, de még azelőtt, hogy ő ezt megkapta volna, utasította Cattaneót, két cirkálójával és rombolóival forduljon vissza a Pola megsegítésére. Cattaneo felismerte, hogy az üzenetek elkerülték egymást, ezért nem engedelmeskedett azonnal, hanem 20.24-kor ismét rákérdezett, és kérte az előbbi üzenet megerősítését.

Közben Iachino megkapta Cattaneo első üzenetét, ám úgy vélte, két kis romboló kevés lesz ahhoz, hogy segítséget tudjanak nyújtani a Polának. Ezért 20.45-kor ismét megerősítette az 1.Osztag visszafordulását elrendelő parancsát, majd negyedórával később a biztonság kedvéért azt még egyszer leadatta Cattaneónak.