A zsebcsatahajók sorozatát a német flotta vezetése eredetileg nyolc hajóra tervezte, melyekből az utolsót 1940-ben adták volna át a haditengerészetnek. Ennek megfelelően az építéseket a harmadik egység után is folytatni kívánták. A náci hatalomátvétel csak megkönnyítette a haditengerészet dolgát, Hitler jóváhagyásával ugyanis a tervezők végre szabadabb kezet kaptak, és a továbbiakban már nem kötelezték őket a versailles-i korlátozások látszólagos betartására sem. Ugyanekkor viszont a Führer nem akart konfrontálódni sem az angolokkal, ezért ugyan engedélyezte, hogy a következő két zsebcsatahajó a tervezők által eredetileg is optimálisnak tartott 20 ezer tonnás vízkiszorítással épüljön, de nem engedélyezte az ágyúk kaliberének növelését, és a húszezer tonnás határ átlépését sem. A vízkiszorítás növelését főleg a védettség erősítésére akarták felhasználni, így a flottavezetés egyelőre lemondott a harmadik 28 centis lövegtorony beépítésének már ekkor felmerülő ötletéről.

A náluk erősebb hajókkal szemben a nagy sebesség, a náluk gyorsabb hajókkal szemben pedig az erős fegyverzet jelentette a zsebcsatahajók számára a siker kulcsát. A tervezés során a 210 mm-es és a 380 mm-es űrméret között szinte minden számításba jöhető kaliber felmerült a hajók fő fegyverzeteként. A 305 mm-nél nagyobb kaliberek végül kiestek, egyrészt mert biztosra lehetett venni, hogy a győztes hatalmak nem fognak belegyezni ilyen nagy kaliberű fegyverzet alkalmazásába, másrészt meg a tízezer tonnás hajók nem is bírtak volna el ilyen lövegeket, legfeljebb csak akkor, ha a tűzerő érdekében feláldozzák a sebességet és a hatótávolságot.

A választás végül a flottánál korábban már jól bevált 11 hüvelykes, vagyis 28 centis kaliberre esett, ami még elég könnyű volt ahhoz, hogy a hajók elbírják, de már elég nagy tűzerővel rendelkezett ahhoz, hogy minden cirkálóval szemben fölényes tűzerőt biztosítson a hajóknak. Kezdetben sokan ellenezték ezt a kalibert, és inkább a 305 mm-es lövegek rendszeresítését támogatták volna, a húszas években megtartott hadgyakorlatokon és céllövészeteken azonban végül arra a következtetésre jutottak, a kalibernél fontosabb a tűzgyorsaság, és a pontos célzás. Az egyhüvelyknyi kalibertöbblet nem jelentett akkora előnyt a tűzerőben, ami indokolta volna az általa okozott súlytöbbletet. (Az ágyúk az irodalomban rendszerint a 28 cm-es, vagy a 280 mm-es megjelöléssel vannak ellátva – a 11 hüvelyk amúgy egész pontosan 279,4 mm lenne –, a tényleges kaliber azonban valójában 283 mm volt, mint minden korábbi és későbbi 28 centis német lövegnél.)

Az első világháborúban számos német csatahajó és csatacirkáló fő fegyverzetét alkották hasonló kaliberű ágyúk, melyek kiváló paraméterekkel rendelkeztek, és még ekkoriban is megállták volna a helyüket. A német partvédelemnél még számos ilyen löveg állt szolgálatban, felhasználhatták volna akár ezeket is, vagy ezeket lemásolva gyárthattak volna újakat. A németek azonban úgy döntöttek, teljesen új ágyúkat fejlesztenek ki az épülő hajókra.

A zsebcsatahajók számos különleges vonással rendelkeztek, melyek építésük idején egyedivé tették őket. Legunikálisabb tulajdonságuk azonban szemmel kívülről nem volt látható, ez ugyanis a meghajtás módja volt.

A német haditengerészet ekkor már régóta kísérletezett a dízelmotorok rendszeresítésével, az ilyen irányú kutatások és fejlesztések már jóval az első világháború előtt elkezdődtek. Mondhatni, a német haditengerészet tulajdonképpen ilyen módon kívánt átállni a szénről az olajtüzelésre. A kezdetek persze itt sem voltak zökkenőmentesek. Bár Németország tulajdonképpen a dízelmotor szülőhazája, az új hajtóműben rejlő lehetőséget kezdetben inkább mások aknázták ki.

A dízelmotor megalkotója, Rudolf Diesel, már egy 1893-ban született tanulmányában megjövendölte, hogy a dízelmotor felváltja majd a gőzzel működő hajtóműveket, az augsburgi motorgyár igazgatója, Heinrich Buts, pedig négy évvel később azt nyilatkozta: „Semmi ok arra, hogy túlzásnak vagy fantáziálásnak tartsuk a nehéz hadihajók dízelmotorokkal való felszerelését.” Ennek ellenére nem a németek, hanem a franciák voltak az elsők, akik hadihajók meghajtására használták az új hajtóműveket, és 1905-ben 300 lóerős dízelmotorokkal szerelték fel új tengeralattjáróikat.

Ha a győztes antant országoknak a háború utáni konferenciákon lett volna annyi eszük, hogy meghagynak a németeknek néhány korosabb dreadnoughtot, a Nassau vagy az Ostfriesland osztályból, a kivénhedt csatahajók tatarozgatására elment volna a német haditengerészeti költségvetés nagyobbik része, ráadásul a típusváltást el lehetett volna odázni a harmincas évekig, majd a londoni konferencia után, mely a hajók cseréjére megállapított húszéves életkort 25 évre növelte, a harmincas évek második feléig. A franciák azonban minél jobban meg akarták alázni, és szét akarták zúzni Németországot és a német fegyveres erőket, s ilyetén elvakultságukkal tulajdonképpen éppen ők hozták lépéselőnybe a németeket, akik így már a húszas években hozzáláthattak új hadihajóik építéséhez. Ezeknél a hajóknál a legkorszerűbb megoldásokat alkalmazták, sok technológiai újdonságot itt használtak először. A végeredmény tehát egy a korban nagyon modernnek számító hajóosztály lett, mellyel egyetlen más haditengerészet sem tudott olyan hadihajót szembeállítani, ami minden tulajdonságát tekintve egyenrangú lett volna velük.

Az alkotó pályafutásában általában a hanyatló pályaív kezdetét jelzi, amikor saját elképzeléseinek megvalósítása helyett a közönség igényeit kezdi kiszolgálni. A Csillagok háborúja is addig ért valamit, amíg Lucas a saját ötleteit valósította meg – amíg volt neki ilyesmi –, és nem a rajongók elvárásainak akart megfelelni. Némi aggodalommal tölt el tehát, hogy most magam is engedtem a tömegek nyomásának, és az olcsó népszerűség kedvéért feladtam alkotói szuverenitásomat. Hogy teljesítsem a nép akaratát, a következő sorozatnak olyan témát választottam, amit ugyan már régóta meg akartam írni, de az idei tervek között eredetileg nem szerepelt. Miután azonban már legalább öten kérték, hogy írjak végre a német zsebcsatahajókról, meg kell hajolnom a tömegnyomás előtt.

A sorozatból végül kettő is lett, a Graf Spee-vel, és a La Plata-i csatával foglalkozó anyag ugyanis olyan terjedelmes lett, hogy ez önmagában kitesz majd három-négy részt, amit jobbnak láttam külön sorozatként eladni, bár szorosan követi majd az elsőt. Miután pedig az utolsó zsebcsatahajóról ilyen bőven írtam, az első kettő pályafutását csak vázlatosan ismertetem majd, egyrészt hogy ne legyek túl terjengős, másrészt meg hogy nyitva hagyjam az ajtót további, a témába vágó posztok előtt, mint amilyen a Wunderland cikk is volt.

A Zenta part felé úszó túlélői nem Castellastua felé igyekeztek, hanem a halászfalu előtt fekvő két kis sziklaszigetet – Sveta Nedelja és Katic – vették célba. Egyrészt mert ezek voltak hozzájuk a legközelebb, másrészt mert úgy vélték, ha partra szállnak, a montenegrói katonaság azonnal letartóztatja őket, a szigeteken meghúzódva viszont nyernek még néhány órát, és ezalatt az o-m rombolók vagy torpedónaszádok kimenthetik őket. A kimerült hajótörötteket az utolsó szakaszon már segítették a Castellastuából induló halászbárkák is, melyek segítettek nekik partra jutni Sveta Nedelján, ahol végül a túlélők többsége összegyűlt, és várták a segítségükre érkező hajókat.

Amik viszont csak nem akartak megérkezni. A Cattaróba visszamenekült hajók egész nap tétlenül lapultak az öbölben, várva, a franciák mit fognak most csinálni? Barrynak eszébe sem jutott, hogy gyors rombolóiból és torpedónaszádjaiból kiküldjön néhányat felderítésre, állapítsák meg, hová tűnt az ellenség, és mi lett a Zentával? A támaszpontra visszatérő Ulan parancsnoka csak annyit jelenthetett, nem sokkal kilenc után látta utoljára az ekkor már füstfelhőbe burkolózó cirkálót, melynek további sorsáról semmit sem tudott. Valószínű volt, hogy a Zenta elsüllyedt, és Cattaróban nyilván azt feltételezték, úriemberhez illő módon az ellenség kimentette a cirkáló legénységét. De senki sem vágyott annyira a bizonyosságra, hogy kiküldjön dél felé legalább egy torpedónaszádot, állapítsa meg, mi történt a Zentával. Holott egy romboló vagy naszád Cattaróból egy órán belül elérhette volna Castellastua környékét, és kimenthette volna a hajótörötteket.

1914 júliusában már nyilvánvaló lehetett, hogy általános európai háború van készülőben, de a bekövetkező világvégére aligha számított bárki is. Mint rendesen, ezúttal is szinte mindenki az előző háború megismétlésére készült, és úgy hitte, néhány hónapon belül döntő győzelmet aratnak. A „mire a falevelek lehullanak” ígéret realitásában mindkét oldalon biztosak voltak.

Hogy az események végül ilyen katasztrófában végződtek, annak oka elsősorban a franciák elvakult gyűlölete és bosszúvágya volt, illetve az angol politika ostobasága, amivel hozzákötötte magát az irracionális francia törekvésekhez. Az antant szövetség ugyanis valójában csak laza együttműködés volt, a szerződések nem kötelezték semmire az angolokat, akiknek a háborúban való részvételével a központi hatalmak előzetesen nem is számoltak.

Az angol hadüzenet tehát nagyon kellemetlen meglepetés volt a németek számára, ám ekkor még úgy vélték, a csekély szárazföldi haderővel rendelkező angolok még egy jó darabig nem fogják érdemben befolyásolni az erőviszonyokat, vagyis a gyors német győzelmet nem tudják megakadályozni. Ha pedig a francia hadsereget legyőzték, utána már megegyeznek majd valahogy a britekkel is. A németek arra számítottak, ha ők nem lépnek fel támadóan, a Royal Navy sem fogja megkockáztatni a velük való tengeri összecsapást, s a Kaiserliche Marine szerepe csak annyi lesz, hogy miután a szárazföldön győzelmet aratnak, a flottát ütőkártyaként használják fel a béketárgyalásokon.

A Monarchia hadvezetése hasonló elképzelésekkel élhetett. A hadsereget Galíciában összpontosítva megállítják a várhatóan lassan mozduló oroszokat, kivárják azt a rövid kis időt, amíg a németek legyőzik a franciákat, s az egyesült seregeikkel szemben az oroszok és a szerbek majd kénytelenek lesznek békét kérni. Ebben a haditervben a flottának nem nagyon volt szerepe. (Július végére már nyilvánvaló volt, amit addig is mindenki sejtett, hogy az olaszok nem fogják támogatni szövetségeseiket. Az olasz flottával egy kötelékben végrehajtott támadó hadműveletek így még a háború tényleges kitörése előtt lekerültek a napirendről.)

1942-re a keleti fronton elveszett a gyors győzelem reménye, és a németeknek fel kellett készülniük az elhúzódó, hosszú háborúra. Ilyen kilátások mellett az ellenfél utánpótlási vonalainak elvágása minden korábbinál nagyobb jelentőségű feladattá vált. Ezeknek az utánpótlási vonalaknak volt az egyike az északi szovjet kikötőkbe irányuló teherforgalom, melyen keresztül nagy mennyiségű fegyver és hadi felszerelés áramlott az országba az Egyesült Államokból. 1942 nyarán a német légierő és haditengerészet nagy sikereket aratott az itt közlekedő konvojok ellen, a PQ–17 hajóinak kétharmadát elsüllyesztették, és súlyos veszteségeket okoztak a PQ–18-nak is.

A német haditengerészet vezetése úgy vélte, a helyzet megérett arra, hogy a német tengeri erők kelet felé még jobban kiterjesszék tevékenységüket a sarki vizekre, és elvágják a nyári hónapokban Szibéria partjai mentén közlekedő konvojok útvonalát. Az augusztusra tervezett hadművelet, mellyel csapást mértek volna az Arhangelszk és Vlagyivosztok között közlekedő konvojokra, és támadták volna a Kara-tenger fontosabb kikötőit, a Wunderland, vagyis a Csodaország nevet kapta. (Valószínűleg nem Lewis Carroll könyve nyomán, inkább gúnyos utalás lehetett a Szovjetunióra.)

A derűlátó és magabiztos német flottavezetés a Wunderlandot csak az első lépésnek szánta a német tengeri uralom északi vizeken való megszilárdítása felé. Szeptemberben követte volna a Doppelschlag (Kettős csapás), egy újabb támadás a szovjet kikötők és hajók ellen, majd egy nagyszabású aknarakó hadművelet, a Tzar, és végül, valószínűleg már csak következő évben, a Wunderland 2. A német vezetés azt remélte, megsemmisítő csapást mérhetnek az északi vizeken állomásozó gyenge, kisebb hadihajókból, és néhány rombolóból álló szovjet tengeri erőkre, megszerezhetik a fontosabb szigeteket, és teljesen felszámolhatják az itteni kikötőkbe irányuló teherforgalmat. A merészebb elmékben még a Németország és Japán közti kereskedelmi forgalom beindításának ötlete is felmerült.

Mire Cochrane végül megérkezett Görögországba, már befutottak oda leendő flottájának első hajói is. A Perseverance 1826 május végén készült el, de csak az év végére érte el a görög kikötőket, mert hajtóművei állandóan elromlottak, és Hastings többször is kénytelen volt hosszú ideig vesztegelni az útba eső kikötőkben, amíg a megbízhatatlan gépeken elvégezték a szükséges javításokat. Megérkezése után a görögök a hajót átkeresztelték a Karteria névre – a Perseverance (Kitartás) görög megfelelője –, s végül ezen a néven került be a hajózástörténet lapjai közé. A négyárbocos, szkúnervitorlázattal felszerelt hajó két, egyenként 42 Le-ős gőzgéppel volt felszerelve, melyek egymástól függetlenül működtek, és külön hajtották meg a hajó két lapátkerekét. Ez rendkívüli manőverezőképességet adott a 400 tonnás hajónak, amely nyugodt vízen hat csomós sebességre volt képes gőzgépeivel. A Karteria csupán nyolc, amerikai gyáraktól megrendelt ágyút hordozott fedélzetén, azonban ezek 68 fontos lövegek voltak, melyek félelmetes pusztítóerőt képviseltek. A hajónak volt még egy különlegessége, mégpedig az, hogy az elsők között építettek be rajta vízzáró válaszfalakat. A Karteria volt a haditengerészetek történetében az első gőzhajó, mely tengeri ütközetekben vett részt, méghozzá, elsősorban Hastings kapitánynak köszönhetően, felettébb eredményesen.

A Cochrane-t és kíséretét szállító hajó 1823 március 13-án érkezett meg Rio de Janeiróba. A lakosság itt is nagy lelkesedéssel üdvözölte a híres embert, azonban a felső tízezer köreiben személye inkább gyanakvást ébresztett, és a brazil arisztokrácia lekezelően bánt vele. Brazíliában természetesen szó sem volt liberalizmusról és demokráciáról – pontosabban csak szó volt róla –, az országot és a császárt egy szűk körű oligarchia tartotta a kezében, melynek tagjai gyanakodva figyelték a közismert liberális felforgatót. A korábban szóban és nem hivatalos levelekben tett ígéretek nyomban füstté váltak, mihelyt Cochrane konkrét, írásos szerződésben akarta rögzíteni őket. A főparancsnoki állás helyett csupán egy beosztott tengernagyi rangot ajánlottak fel neki, fizetését pedig az előzetes ígéretekkel ellentétben kisebb összegben akarták megállapítani, mint amilyet távozásakor a chilei haditengerészetnél kapott. (Évi 3.500 font) Megbízatásának időtartamát is olyan zavaros formában akarták meghatározni, amely lehetővé tette volna, hogy indoklás nélkül bármikor felmondjanak neki.

A tengernagy ezeket a feltételeket nem volt hajlandó elfogadni, és pár napos alkudozást követően bejelentette, utazik tovább Európába, ugyanis időközben felkérést kapott az éppen a törökök elleni függetlenségi harcot vívó Görögország flottájának megszervezésére, és irányítására. A brazilok erre kelletlenül beadták a derekukat, és elfogadták Cochrane követeléseit. Március 21-én hivatalosan is bejelentették a Brazil Császári Haditengerészet megalakulását, és Lord Thomas Cochrane kinevezését a flotta élére.