A támadás harmadik napján ragyogó reggelre ébredtek Dakarban. A köd teljesen felszállt, s a kristálytiszta időben a parti erődök megfigyelői már 40 kilométeres távolságról észrevették az angol hajók árbocait.

A nap mindkét oldalon a felderítő repülőgépek kiküldésével kezdődött. A menetrend szerint érkező első Swordfish hat órakor jelent meg a város felett. A nagyszerű idő jó lehetőséget látszott adni arra, hogy az angol hajók az előző napi terv szerint nagy távolságról, a 240 mm-es lövegek feltételezett lőtávolságán kívülről vegyék fel a harcot a Richelieu-vel. A brit kötelék tehát az előző napra kidolgozott haditervet próbálta megvalósítani, vagyis először nagy távolságról semlegesíteni a Richelieu-t, aztán közelről kilőni a partvédelem ütegeit. A francia csatahajóra most a Barham-nak kellett tüzelnie, míg a Resolution Gorée erődjeit lőtte. A két nehézcirkáló közül a Devonshire a Cap Manuel ütegre tüzelt, az Australia célpontja pedig a két francia cirkáló volt. Miután előző nap a Barham-ot megrongálták a 240 mm-es ütegek találatai, Cunningham az éjszaka átszállt a Devonshire cirkálóra. (Ami legalábbis felveti a gyanút, a találatok talán mégsem csak olyan jelentéktelen sérüléseket okoztak, ahogy az angolok állították.)

A tiszta időben a franciák most nem bízhattak abban, hogy a köd majd elrejti hajóikat, ezért igyekeztek maguk gondoskodni a rossz látási viszonyokról. A cirkálókat ezúttal is a két romboló által felvont füstfüggöny fedezte, míg a Richelieu horgonyzóhelye köré füstfejlesztők egész rendszerét építették ki. A tenger felől a Le Hardi romboló és a szlúpok által fejlesztett füst takarta a csatahajót, a kikötőben pedig a Hardi és a Richelieu csónakjaira, illetve a mólókra telepített berendezések produkálták az egész kikötőt beborító füstfelhőt.

A csatahajón is felkészültek a harcra, bár a hajó harcképessége továbbra is komoly kívánnivalókat hagyott maga után. Az I. lövegtorony üzemképes volt ugyan, ám a legénység minden erőfeszítése ellenére reggelig csak 24 lövésre való lőszert sikerült átrakodni a torony raktáraiba. Az előző napi kellemetlen tapasztalatokból okulva az ágyúkhoz eredetileg rendszeresített SD21 kivetőtölteteket ezúttal mellőzték, és helyettük a Dunkerque osztály 330 mm-es lövegeihez készült, most a 38 cm-es ágyúkhoz passzoló zsákokba átcsomagolt SD19 tölteteket használták. Ezek kisebb kezdősebességet adtak a lövedékeknek, viszont kilövéskor alacsonyabb nyomás keletkezett a töltényűrben, ami nem vette annyira igénybe a gránátokat. A kisebb kivetőtöltet okozta kezdősebesség-csökkenés mértékét viszont alábecsülték. A csatahajó tüzértisztjei úgy számolták, az SD19 töltetek használatával az eredeti 830 mps kezdősebesség 805 mps-re csökken, a valóságban azonban ez az érték 785 m/s lett. Ennek megfelelően az első sortüzek később nagyon rövidre sikerültek, és a tűzvezetésnek sok gondot okozott, mire a lőelemeket a vízoszlopok alapján helyesbítve sikerült belőniük a célpontokat.

A kikötő előtt 35-40 kilométer távolságban cirkáló angol hajókat a parti megfigyelőállásokról már fél nyolc körül észlelték, ám azok csak egy órával később fordultak a kikötő irányába, és kezdték megközelíteni a célpontokat. Kilenc órakor, amikor az ellenség már csak 22 km távolságra volt, a hajókon és a kikötőben megkezdték a füst fejlesztését. Lacroix cirkálói is újrakezdték köreiket a külső kikötőben, miközben a két romboló itt is füstfüggönyt vont fel.

Négy perccel kilenc óra után a Richelieu I. tornyának ágyúi tüzet nyitottak a Barhamra. A kétágyús félsortüzek rövidre sikerültek, de a tűzvezetés a felcsapó vízoszlopok alapján módosított az ágyúk beállításain, s a következő sortüzek becsapódásai már egyre közelebb értek az angol csatahajóhoz. A francia csatahajó 15 cm-es ágyúi a Resolutiont vették célba, de a középső, VII. lövegtorony az első sortűz leadása után megint meghibásodott, és csak a jobboldali lövegtorony folytatta a tüzelést. Tüzet nyitottak Gorée 240 mm-es ágyúi, és a francia cirkálók is lőni kezdték az Australiát, noha a lőtávolság meghaladta a 25 kilométert.

Az angol csatahajók kilenc órakor jobbra fordultak, hogy kedvezőbb tüzelési helyzetbe kerüljenek, majd két perccel a Richelieu után ők is tüzelni kezdtek. A fordulattal viszont egyenesen keresztbe fordultak az őket figyelő Bévéziers előtt, mely kiváló lőhelyzetbe került, és öt perccel kilenc után, 2.500 méter távolságról négy torpedót lőtt ki a két csatahajóra. A Barham egy éles jobbfordulóval kikerülte a torpedókat, de a Resolutiont, mely nem a Barham-al együtt, hanem annak nyomvonalában próbált fordulni, az egyik torpedó telibe találta. A torpedó bal oldalon, a hajó közepén csapódott be, és a 310 kg TNT robbanása egy 15×9 méteres léket szakított a hajó külső lemezeibe. A hatalmas léken keresztül a víz pillanatok alatt elöntötte a bal oldali kazánházakat, a hajó 12,5 fokkal oldalra dőlt, orra megsüllyedt. A dőlés miatt a 38 cm-es lövegtornyok és a bal oldali 152 mm-es ágyúk üzemképtelenné váltak, a hajó belsejében nagy tűz tört ki, a villamos hálózat súlyosan megrongálódott. A csatahajó egy rövid ideig még képes volt 12 csomóval haladni, aztán teljesen megállt. A dőlést ellenárasztásokkal, és a bal oldali olajtartályok kiürítésével sikerült megállítani, de a csatahajó egy időre harc és mozgásképtelenné vált. A torpedótalálat szerencsére nem követelt áldozatokat a hajó legénységéből, ami a sérülés nagyságát figyelembe véve kisebb csodának tekinthető. (Bár a csodákat illetően ezúttal is kételyek támadhatnak bennünk, ha arra gondolunk, hogy a hivatalos brit jelentések szerint a Barhamot eltaláló négy gránát sem követelt áldozatokat, az Australia későbbi sérülése sem járt emberveszteséggel, és az első napon megrongálódott Cumberland-ről sem jelentettek személyi veszteségeket. A csodáknak ez a csodás sorozata legalábbis gyanús egy kicsit, és az ember arra gondol, talán itt megint az angolok próbálják csak elmismásolni valódi veszteségeiket.)

Az angol rombolók azonnal üldözőbe vették a Bévézierst, és vízibombákkal többször is támadták, de nem sikerült elsüllyeszteniük vagy megrongálniuk a hajót. Öt perccel a Resolutiont ért torpedótalálat után viszont a Barham-nak sikerült némi kis sovány elégtételt vennie. Háromnapi ágyúzás után a csatahajó egyik 38 cm-es gránátja végre eltalálta a Richelieu-t. A 19 km távolságból kilőtt lövedék negyed tízkor csapódott be a csatahajóba, a parancsnoki torony mögött. A lövedék átszakította a páncélozatlan felső fedélzeteket, majd a páncélfedélzetbe ütközve felrobbant. A gránát az éppen üres legénységi körletekben robbant, és sok kárt nem okozott, emberveszteség sem volt. A robbanás megrongálta a villanyvezetékeket, és tüzeket okozott, amiket viszont gyorsan eloltottak. A páncélfedélzet nem szakadt át, csak egy 20 cm mély horpadás keletkezett rajta a becsapódás helyén. Ez persze nem meglepő, hiszen az angol gránátok ezen a távolságon legfeljebb 70 mm vastag páncéllemez átütésére voltak képesek, tehát esélyük sem volt a Richelieu 15 cm vastag fedélzeti páncéljának az áttörésére.

Ugyanekkor viszont a repeszek súlyos károkat okoztak az elülső kazánháznak a kéményhez vezető füstcsöveiben, aminek következtében két kazánt le kellett állítani, a harmadikat pedig csak kis teljesítménnyel lehetett tovább működtetni. A kikötőben álló hajón mindennek persze nem sok jelentősége volt, de a tengeren ez komoly sebességcsökkenést eredményezett volna. (Egyébként ez tipikusan egy olyan találat volt, amire az „all or nothing” ideológia azt mondja, nem számít. A felső fedélzeten becsapódó gránát nem okozhat komoly károkat, tehát nem is érdemes miatta itt páncélozni a hajót. Nem számít, persze. Csak kiesik a kazánok harmada-fele.)

Nagyjából ugyanebben az időben az Australia cirkáló is két találatot kapott a francia cirkálók 152 mm-es lövegeitől. Az első gránát a tiszti konyhát rombolta szét, a második az egyik gépraktárban robbant. A lövedékek jókora lyukakat szakítottak a cirkáló fedélzetébe, nagy tüzeket eredményeztek, és tönkretették az ivóvíz ellátó berendezést, de súlyosabb károkat nem okoztak a hajónak. A találatok a legénységből sem követeltek áldozatokat, az angolok csodasorozata tehát tovább folytatódott.

A tűzvezetés pontosítására az Australia indította az egyik Walrus felderítőgépét, melyet egy francia vadász szinte azon nyomban le is lőtt. A légteret egyértelműen a francia Hawk vadászgépek uralták, melyek egymás után kergették ki a város fölül az angol felderítő repülőket.

Fél tízkor Cunningham váratlanul beszüntette a tüzelést, és a kikötőtől elfordulva a rombolók által felvont füstfüggöny védelme alatt távolodni kezdett Dakartól. A Resolution nyilvánvalóan végképp kiesett a harcból, a Richelieu tüzelése pedig egyre pontosabbá vált, és az angol tengernagy feltehetően nem akarta leamortizálni még egy hajóját. A franciák szerint az utolsó percekben a Richelieu egyik 38 cm-es gránátja eltalálta a Barham-ot, és ez késztette Cunningham-et a hadművelet félbeszakítására. A Barham-ot ért találatot az angolok hivatalosan ugyan nem ismerték el, de ennek ellenére még egyes angol források is említést tesznek egy 38 cm-es francia gránátról, mely negyed tízkor eltalálta a csatahajó orrát. A dologban tehát lehet valami, vagy a Richelieu, vagy a parti ütegek egy gránátja talán valóban eltalálta a Barhamot, és bár a hajó orrát érve nagy károkat nem okozhatott – valószínűleg robbanás nélkül átment rajta –, az angolok számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Fél tízkor Marzin a Richelieu parancsnoki hídjáról boldogan jelezte Lacroix és Landriau tengernagyoknak: „A két ellenséges csatahajó láthatóan bajban van.”

Ugyanebben az időben az Australia is beszüntette a tüzelést, és ő is megindult vissza a főerők után. A nehézcirkáló több mint kétszáz gránátot lőtt ki a Grand’rade-én fel-alá cikázó francia cirkálókra, de egyetlen találatot sem ért el, ő maga viszont kettőt kapott.

Cunningham rádión jelentette Londonnak a legfrissebb eseményeket, és engedélyt kért a hadművelet lezárására. A hivatalos jóváhagyást meg sem várva hajóival hátat fordított Dakarnak, és a sérült Resolutiontól kitelő legnagyobb, tízcsomós sebességgel megkezdte a visszavonulást Freetown felé. Churchill a sebtében összehívott kabinetülés tanácskozása után fél kettőkor válaszolt: „Hacsak nem történt valami olyasmi, amiről nem tudunk, és ami miatt lehetségesnek tartja a partraszállást, haladéktalanul szakítsa félbe az akciót.” Cunningham azonnal visszatáviratozott: „Egyetértünk az akció félbeszakításában.”

Az ellenség visszavonulása után húsz perccel a franciák abbahagyták a hajókat védő füst fejlesztését, ám továbbra is készültségben maradtak, úgy gondolva, a bombázás beszüntetése után a szokásos menetrend szerint az Ark Royal repülőgépeinek a támadása következik, majd néhány óra szünet után az angol hajók ismét visszatérnek, és újra lőni kezdik a kikötőt. A légifelderítés azonban rövidesen jelentette, az angol hajók folyamatosan távolodnak a kikötőtől, és láthatóan Freetown felé tartanak. Hogy ne is legyen kedvük visszatérni, a parancsnokság támadásra küldte az Ouakam-on állomásozó Glenn-Martin bombázókat, melyek a délelőtt során többször is bombázták az angol hajókat, de közvetlen találatot nem értek el, bár néhány bombájuk a Resolution és a rombolók közelében csapódott be. A dakari rádióállomások közben fogták Cunningham-nek a Menace hadművelet félbeszakítását elrendelő parancsát, s a hírt a parancsnokság azonnal közölte a lakossággal és a flottával. Dél körül lefújták a készültséget a városban, s Lacroix tengernagy cirkálói és rombolói is visszaindultak a kikötőbe.

Landriau tengernagy közben riasztotta a Conakry környékén járőröző Sidi Ferruch tengeralattjárót, és utasította, támadja meg a visszavonuló angol flottát. A tengeralattjáró másnap észlelte is a Force M hajóit, és megpróbálta üldözőbe venni őket, ám az angol repülőgépek észrevették, és támadásaikkal lemerülésre kényszerítették a hajót, mely végül szem elől tévesztette az angol köteléket.

A Force M visszavonulása dicstelen gyászmenet volt. A sérült Resolution-on a kárelhárító brigádoknak csak délutánra sikerült megfékezni a kazánházak környékén tomboló tüzeket. Ez keserves küzdelem volt, mivel a hajót nem készítették fel a trópusi vizeken való szolgálatra, és szellőzőrendszere nem biztosította a megfelelő levegőellátást. A tűzoltók sok rekeszhez hozzá sem tudtak férni, ezeket egyszerűen lezárták, és megvárták, hogy a tűz, miután minden éghetőt felemésztett, magától aludjon ki. A dőlést sikerült megállítani, és valamelyest mérsékelni is, de a hajó igen sok vizet vett fel, és erősen megsüllyedt. A csatahajó egy időre teljesen megállt, de a hajtóművek újraindítása után sikerült tíz csomóra feltornáznia a sebességét. Azonban ezt sem tudta sokáig tartani, és kora délután kénytelen volt öt csomóra csökkenteni a sebességet. Másnap délelőttre aztán a hajó teljesen mozgásképtelenné vált, és a Barham csatahajónak kellett vontába vennie. A mindössze hatcsomós sebességgel vánszorgó kötelék szeptember 28-án reggel ért vissza Freetown-ba. A Resolution oldalán tátongó hatalmas léket a búvárok befoltozták, a sérülés helyét belülről cementtel öntötték ki, majd a hajót az ideiglenes javítások elvégzésére Fokvárosba küldték. A csatahajó teljes kijavítására és korszerűsítésére később az Egyesült Államokban került sor.

A bosszantó malőr nagyon kínos volt a britek számára. A sajtóban, mely hetekkel korábban még elragadtatva ünnepelte a Mers el Kebir elleni támadást, most komoly kritikák érték Churchillt, akit a kudarc fő felelősének tartottak. A jó brit propaganda persze ezúttal is próbálta mentegetni a kudarcot, olyan, az irodalomban időnként máig feltűnő híreket terjesztve, mint például hogy Dakar kormányzója, miután a francia helyőrség teljesen kifogyott a lőszerből, már éppen a megadást bejelentő okmányokat írta alá, amikor az angol kötelék visszavonult a harcból. Ebből természetesen semmi sem igaz. A kormányzó a támadás utolsó napján ugyan valóban elrendelte, hogy a lőszerrel takarékoskodni kell, de a hajók és a helyőrség még messze voltak attól, hogy kifogyjanak a lőszerből, és még hosszú napokig folytatni tudták volna az ellenállást. Úgyszintén nem volt semmi alapja annak a hírnek sem, hogy a város bennszülöttek lakta negyedeiben De Gaulle párti felkelés tört ki, melyet csak úgy tudtak elfojtani, hogy a Richelieu ágyúzta a várost, több száz lakost megölve. Valójában természetesen nem történt semmi ilyesmi, és a lakónegyedekben keletkezett károkat nem a francia ágyúk, hanem a szépszámú célt tévesztett angol gránát okozta.

A szokásos módon igyekeztek felfújni az ellenségnek okozott károk mértékét is, miközben a sajátjaikat próbálták eltussolni. Az angol propaganda a franciák súlyos veszteségeiről számolt be. A Richelieu ezek szerint súlyosan megsérült, és a kikötőben elsüllyedt, a parti erődök szintén súlyos károkat szenvedtek, és több más hadihajó is a veszteséglistára került. A franciák ugyan valóban komoly veszteségeket szenvedtek, de közel sem olyan súlyosakat, ahogy azt a britek állították. A legérzékenyebb csapás kétségkívül a legmodernebb rombolók közé tartozó L’Audacieux elvesztése volt. A kiégett és partra futtatott roncsot következő év februárjában sikerült úszóképessé tenni, és a zátonyról levontatva hazavontatni Toulonba, de helyreállításával nem is próbálkoztak. A kiürített hajótestet a flotta gyakorlatain célhajóként használták. A rombolót 1943 májusában az angolok még egyszer elsüllyesztették, ezúttal Bizertában, egy légitámadás során. A roncsot később kiemelték, és a háború után lebontották.

A franciák elvesztettek még két tengeralattjárót, és a harmadik, a hadművelet sorsát eldöntő Bévéziers sem érte meg a háború végét. A tengeralattjárót 1942 májusában, Madagaszkár egyik kikötőjében süllyesztette el egy angol Swordfish.

Lacroix többi rombolója és két cirkálója épségben megúszta a támadást, csupán a közelben becsapódó ellenséges lövedékektől szenvedtek kisebb sérüléseket. A britek fő célpontjának számító Richelieu is csak csekély károkat szenvedett. Az egyetlen találat és a közeli mellék repeszei által okozott sérülések gyorsan kijavíthatók voltak. A legnagyobb gondokat nem is az ellenséges, hanem a saját ágyúk jelentették a francia hajónak. A hadművelet során a II. torony két lövege is tönkrement, három nappal később pedig, egy próbalövészet során, egy harmadik ágyú is működésképtelenné vált, a kilövéskor idő előtt, még a csőben felrobbanó gránát miatt. Ezt követően a lőszert átszállították az I. toronyhoz, és ide vezényelték át a legénységet is. A megmaradt ágyúk ettől kezdve csak a kisebb robbanóerejű SD19 töltetekkel működhettek, egészen az idő előtti lőszerrobbanások ügyében indított vizsgálat 1942-es lezárásáig, és a szükséges biztonsági intézkedések meghozataláig.

A dakari parti erődök csak a közelben becsapódó gránátoktól szenvedtek kisebb sérüléseket, és nem voltak számottevő személyi veszteségek a tüzérek és a katonák között sem. A francia légierő néhány felderítőgépet, és egy vadászgépet vesztett. A városban a civil lakosság vesztesége mintegy 60 fő volt.

A kudarc okait vizsgálva azt szinte minden elemzés a hadművelet nem megfelelő előkészítésében, és a nem megfelelő erők alkalmazásában látja. Az egész hadműveletet, az ötlettől a kivitelezésig, alig egy hónap alatt dobták össze, sőt, az eredeti elképzelések szerint még ennyi időt sem szántak volna rá, mivel azt már augusztus végén le akarták bonyolítani. A rendelkezésre álló nagyon rövid idő nem volt elegendő a hadművelet megfelelő előkészítéséhez, az alapos felderítéshez, a csapatok felkészítéséhez, és a hadműveletben együttműködő különféle alakulatok tevékenységének összehangolásához. A terveket nagyrészt menet közben rögtönözték, azokat a beosztott parancsnokokkal jóformán még ismertetni sem tudták.

Az idő szűke, és Nagy-Britannia szorult helyzete nem tette lehetővé azt sem, hogy megfelelő erőket szedjenek össze a vállalkozáshoz. A hadműveletben részt vevő angol és francia alakulatok nagyjából azonos erőt képviseltek, ami ebben az esetben mindenképpen azt jelentette, a támadó fél van hátrányos helyzetben. Az idejétmúlt és téves felderítési adatokra alapozó brit hadvezetés messze alábecsülte a védelem erejét, és a valós tényekkel már csak a helyszínen szembesültek.

És végül, de nem utolsósorban, az angolok nem csupán anyagi, de morális értelemben is messze alábecsülték, mondhatni lenézték az ellenséget. A britek hagyományosan nem sokra tartották a franciákat, a szárazföldön is, de főleg a tengeren. Ezt a véleményüket nyilván tovább erősítette a franciáknak a németekkel szembeni gyors katonai összeomlása, és a francia flotta elleni júliusi támadások könnyű sikerei. A britek egyáltalán nem számítottak arra, hogy Dakarban elszánt és szervezett ellenállással találkoznak, s haditerveikben biztosra vették a korábbi akciókéhoz hasonló gyors és könnyű sikert. A helyszínt és az ellenfelet mégiscsak jobban ismerő De Gaulle-t a tervezéskor és a kivitelezéskor egyaránt a háttérbe szorították, terveit és tanácsait nem vették kellően figyelembe. Arthur Marder találóan jellemezte az akciót: „A Menace hadművelet a vágyakat a valósággal összetévesztő gondolkodás klasszikus példája, az olyan gondolkodásé, melyet az objektív és racionális tényezők helyett a személyes vágyak és képzelgések vezérelnek.”

A Menace hadműveletet a brit felső hadvezetés igazából maga sem vette komolyan, és gyorsan lezavarandó, érdektelen és mellékes eseménynek tekintette. A hadművelet eredetileg De Gaulle ötlete lehetett, de végrehajtását Churchill erőszakolta ki. Hogy a Prime Minister miért tekintette ennyire fontosnak Dakar megszerzését, azóta sem egészen világos. A jól felszerelt kikötő, az ott elraktározott nagy mennyiségű arany, és a Richelieu megszerzése nyilván nagy előnyökkel járt volna, de egyáltalán nem volt létfontosságú Nagy-Britannia túlélése szempontjából. Annyira legalábbis biztos nem, hogy az adott helyzetben, amikor még javában tartott az angliai légicsata, és a britek véleménye szerint küszöbön állt a német partraszállás, valamint az olasz hadüzenet után inogni látszottak a britek pozíciói a Földközi-tengeren és Egyiptomban is, egy ilyen lényegtelennek látszó, mellékes hadműveletre ekkora erőket pazaroljanak el. Ahogy a vezérkar egyik tisztje megjegyezte: „A Menace bosszantó, és semmit sem eldöntő mellékcselekmény volt.” Egy másik tiszt véleménye szerint: „Mi nem akarjuk elpazarolni erőinket a franciákkal vívott harcban, amikor minden egyes csapást, amire még képesek vagyunk, a németekre vagy az olaszokra kellene mérnünk.”

Churchill véleménye szerint Dakar stratégiailag fontos hely volt, ahonnan a város birtokosa a közép-atlanti térséget könnyen ellenőrzése alatt tarthatta. Rendkívül fontosnak gondolhatta, hogy ezt a helyet angol ellenőrzés alá vonja, és megakadályozza, hogy az a németek vagy az olaszok kezére kerüljön. A hírszerzés jelentései szerint a város tele volt civil ruhás német és olasz tengerésztisztekkel meg titkos ügynökökkel – a valóságban persze egy se volt ott –, ami azt a benyomást kelthette, a tengelyhatalmak a város megszerzésére, vagy legalábbis saját ellenőrzésük alá vonására törekednek.

Ezeket a félelmeket az óceán túloldalán, az Egyesült Államokban is komolyan vették. Az amerikaiak is erősen aggódtak, Dakar esetleg német fennhatóság, vagy befolyás alá kerül, és onnan kiindulva a németek tovább akarják majd erősíteni már amúgy is számottevő befolyásukat Közép és Dél-Amerika országaiban. Elképzelhető, hogy Churchill, jól ismerve ezeket a félelmeket, a Dakar elleni támadással részben egyszerűen csak az amerikaiaknak akart kedveskedni.

Ha így volt, alaposan melléfogott. Bár a támadás első napján az amerikai kormány nem hivatalosan üdvözölte az akciót, valójában igen komoly aggályai voltak azzal kapcsolatban. Roosevelt, akibe néhány nagyságrenddel több intelligencia, valamint diplomáciai és stratégiai érzék szorult, mint Churchillbe, az eseményeket úgy értékelte, akciójukkal a britek az európai háborút ki akarják terjeszteni a nyugati érdekszférára, az Egyesült Államok érdekövezetének határára. Még ha a Dakar elleni támadás sikerrel is jár, az könnyen azt eredményezhette volna, hogy a németek felmondják a franciákkal kötött fegyverszüneti egyezményt, és megszállják egész Franciaországot, valamint annak afrikai gyarmatait. Ugyanezen a véleményen volt Francia Nyugat-Afrika kormányzója, Pierre Boisson is, aki közölte az amerikai konzullal, ha De Gaulle Dakarnál sikerrel jár, a németek biztosan ráteszik a kezüket Észak-Afrikára, ahonnan már könnyen blokád alá vehetik, és elfoglalhatják Gibraltárt is. (A németek valójában semmi ilyesmit nem terveztek, és még csitították is az angol támadásokat követő francia felháborodást, pedig alighanem tényleg jobban jártak volna, ha a maguk oldalára állítják Vichy-t, és Észak-Afrikában mérnek csapást a britekre.)

Az amerikaiak attól is tartottak, az ellenük indított sorozatos támadásaikkal a britek átpofozzák a németek oldalára a franciákat, akik a végén rákényszerülnek a tengelyhatalmakhoz való csatlakozásra, és önként átadják kikötőiket, vagy legalábbis azok használati jogát. Ez a veszély valóban fennállt. A Vichy kormány több tagja, köztük Darlan, már a Mers el Kebir-i támadás után követelte az Anglia elleni hadüzenetet. Dakar bombázásával egy időben a francia légierő megtorlásként több nagy támadást intézett Gibraltár ellen, melyek ugyan – legalábbis a brit állítások szerint – nem okoztak nagy károkat, de jelezték, hogy a franciák tűrőképességük határára érkeztek. A francia külügyminiszter, Paul Baudion, kijelentette, a júliusi támadások valamelyest még mentegethetők voltak azzal a brit félelemmel, hogy a németek ráteszik a kezüket a francia hadihajókra, most viszont az angolok francia területeket, egy francia várost támadtak, amire már semmilyen indokot, és semmilyen mentséget nem lehet találni. Baudion óvakodott annak kijelentésétől, hogy Anglia és Franciaország között háború zajlik, de közölte, Franciaország nem marad adósa Nagy-Britanniának, és minden ellene irányuló támadást meg fog torolni.

A helyzet további elmérgesedése teljes mértékben ellentétes volt az Egyesült Államok érdekeivel, és ezt az amerikaiak elég világosan a britek tudomására is hozták, amikor az angol támadás után nem sokkal újranyitották dakari konzulátusukat. Az amerikaiak azt is felismerték, hogy a Vichy kormány legitimitása vitán felül áll, bármennyire is nem hajlandó ezt Churchill tudomásul venni. A francia fegyveres erők és a lakosság túlnyomó többsége teljes mértékben támogatja Pétaint, De Gaulle valódi befolyása pedig egészen jelentéktelen.

Ebből értelemszerűen következik, hogy haszontalan és káros erőfeszítés a Vichy rezsim megdöntésével próbálkozni, sőt, az angolszász hatalmak valódi érdekei éppen az ellenkezőjét kívánják, vagyis a Pétain kormány erősítését, és amennyire lehet, a németektől való függésének lazítását. Az amerikaiak tehát igyekeztek tovább erősíteni kapcsolataikat Vichy-vel, aminek hatására az angol kormány is lazított korábbi, Pétain ellenes politikáján. A Mers el Kebir után megszakadt diplomáciai kapcsolatokat ugyan nem állították helyre, de semleges országbeli nagykövetségeiken keresztül az angolok felvették a kapcsolatokat Vichy vezetőivel, és igyekeztek enyhíteni a feszültségeket. Egyebek közt megígérték, hogy nem akadályozzák az élelmiszerszállító hajók eljutását a Vichy által ellenőrzött francia kikötőkbe, és nem fogják engedni, hogy a Szabad Francia Erők további támadásokat intézzenek a francia gyarmati területek ellen. Gondolom szinte felesleges is hozzátenni, hogy az angolok később természetesen egyik ígéretüket sem tartották be.

A Menace hadművelet szégyenletes kudarca igen nagy tekintélyveszteséget jelentett De Gaulle-nak, aki később bevallotta, még az is megfordult a fejében, hogy főbe lövi magát. Emlékirataiban ezt írta: "A következő napok nagyon kegyetlenek voltak. Úgy éreztem magam, mint az ember, akinek a házát földrengés rázta meg, és most a tetőről lehullott cserepek helyén át esik a fejére az eső." A tábornok, akit hazájában távollétében dezertálásért halálra ítéltek, látszólag a süllyesztőbe került, az amerikaiak afféle persona non grata-nak nyilvánították, és egyszerűen nem voltak hajlandók tudomást venni róla. A Menace után láthatóan a britek bizalma is megrendült De Gaulle-ban. Az elfuserált dakari akció saját honfitársai között is mélypontra süllyesztette a tábornok addig sem túl nagy megbecsülését. A francia külügyminiszter ki is jelentette, a Dakar elleni támadás felnyitotta a lakosság szemét De Gaulle-al kapcsolatban. „Egészen eddig feltételezhettük, csak azért helyezte magát angol védnökség alá, hogy folytathassa a harcot korábbi ellenségünkkel szemben, de ő ehelyett most saját honfitársai ellen vezet támadást.”

A Menace hadművelet kudarca után a tábornok nagy lendülettel igyekezett a kudarc felelősségét a brit parancsnokokra kenni – tulajdonképpen nem is egészen alaptalanul –, és időnként egészen visszataszító, személyeskedő stílusban vádaskodva a vele addig baráti viszonyban álló Spears tábornokot nevezte meg a kudarc fő felelősének. Churchill máshol keresett bűnbakot magának. A Menace kudarca miatt a gibraltári támaszpont parancsnokát, Dudley North altengernagyot menesztette, akit pedig ép ésszel aligha hibáztathatott bárki is egy olyan hadművelet kudarcáért, melyről North az akció kezdetéig nem is tudott, és melynek irányításában semmilyen szerepet nem játszott. North azonban már régóta szálka volt Churchill szemében, és a miniszterelnök már hónapok óta kereste az indokot az őt többször is nyíltan kritizáló tengernagy leváltására. A Force Y átengedése a Gibraltári-szoroson tulajdonképpen egészen mellékes esemény volt a hadművelet kimenetele szempontjából, ám megfelelő volt arra, hogy erre hivatkozva ki lehessen rúgatni North-ot.

Az egyetlen dolog, ami De Gaulle karrierjét még életben tartotta, az Churchill változatlan bizalma volt. Erre alapozva a tábornoknak sikerült elnyernie a britek támogatását következő akciójához is. De Gaulle úgy gondolta, ha már úgyis ott vannak Afrikában, és készen vannak a hadművelet tervei is, miért ne hajtanák végre a Gabon elleni támadást, ami korábban a Dakar elleni hadművelet alternatívája volt. Akkora erőket persze nem sikerült ismét szereznie, mint Dakar ellen, de a gyengécske gaboni helyőrség ellen erre nem is volt szükség.

Az október 12-én benyújtott támadási terv lényegében a korábbi Charles hadművelet módosított változata volt. Az akciót a Szabad Francia Erők bonyolították le, némi angol tengerészeti támogatással. Október 27-én a Francia-Kamerunból induló „szabad franciák” elfoglalták Mitzic-t, majd egy héttel később Lambarénét. De Gaulle, ahogy eredetileg Dakarnál is tervezte, nem frontálisan támadt, hanem több irányból kerítette be az ellenállás fészkének számító Libreville-t és Port Gentilt. A tenger felől a néhány kisebb angol hadihajó által is támogatott szabad francia szlúpok fedezték, akik gond nélkül felvehették a harcot a gaboni francia flottával, mely mindösszesen egy szlúpból, és egy tengeralattjáróból állt, melyeket a hadművelet első napjaiban elsüllyesztettek. A csekély létszámú francia helyőrség erős ellenállást tanúsított, ám a főleg gyarmati csapatokból és idegenlégiósokból álló, Philippe Leclerc és Pierre Koenig vezette támadókkal szemben nem volt esélyük a sikerre. A gaboni francia csapatok november 12-én végül kapituláltak. Ezúttal is igazolódott tehát a régi alapigazság, csak jól kell megválasztani az ellenfelet, és akkor nem maradnak el az eredmények…

Az úgynevezett „gaboni csata” tehát De Gaulle sikerét eredményezte, aki ezzel a győzelemmel megszerezte az ellenőrzést Francia Egyenlítői-Afrika felett. A siker azonban szinte semmilyen pozitív hatással nem volt a háborúra, eltekintve attól, hogy a győzelmi jelentések jól mutattak a propaganda anyagaiban. A fejletlen, alig valamilyen gazdasági háttérrel rendelkező gyarmatok nem sok segítséget jelentettek De Gaulle-nak és a briteknek, s katonailag sem erősítették a szabad franciákat. Francia Egyenlítői-Afrika főkormányzója, Georges Pierre Masson, inkább öngyilkos lett, mintsem hogy megadja magát De Gaulle-nak, és a helyőrség elfogott katonáiból sem állt át szinte senki, a katonák inkább fogolytáborban töltötték a háború hátralevő idejét, minthogy beálljanak a szabad franciák közé.

Természetesen buta illúziónak bizonyult az a gondolat is, hogy a megszerzett területekről kiindulva majd hátba támadják a tengelyhatalmak Líbiában harcoló erőit, pedig a támadás előtt De Gaulle egyebek közt éppen erre hivatkozva próbált támogatást szerezni az angoloktól. Amint azt korábban is kitalálhatta volna minden, legalább félig-meddig épelméjű stratéga, a Szahara több ezer kilométeres homoksivatagán keresztül képtelenség volt átküldeni egy egész hadsereget, és biztosítani annak utánpótlását.

A gaboni csata mindazonáltal a Szabad Francia Erők sikere volt, sovány siker, de mégiscsak siker. Ez elég volt ahhoz, hogy De Gaulle karrierjét életben tartsa mindaddig, amíg a háború állása végül meg nem fordult.

A dakari győzelem nagy elégtételt jelentett a Mers el Kebirnél megalázott franciák számára. Az ország diadalmámorban úszott, a dakari helyőrség, valamint a flotta tisztjeire és katonáira hullottak a kitüntetések és előléptetések. További sorsuk viszont már attól függött, 1942 novemberét követően melyik oldalra sodródtak.

A Richelieu parancsnoka, Paul Jean Marzin, 1941 februárjáig töltötte be ezt a tisztséget. Ezt követően visszavezényelték Franciaországba, ahol megkapta ellentengernagyi előléptetését, és a haditengerészet törzskarában szolgált tovább. A háború állásával és a kormány tevékenységével egyre elégedetlenebb Marzin többször is beadta lemondását, és végül 1944 tavaszán végleg kilépett a szolgálatból. Ez a háború után megmentette a hadbíróságtól és a börtöntől, de a haditengerészettől 1946-ban, 52 évesen kényszernyugdíjazták, bár rangját megtarthatta.

Egészen más irányt vett a Bévéziers parancsnokának, Pierre Jean Georges Marie Lancelot korvettkapitánynak a pályafutása, aki 1942 novemberében átállt az angolok oldalára. Nem azért, mert közben De Gaulle párti lett, hanem mert Darlan a többi francia fegyveres alakulattal együtt őt is erre utasította, és mert megfelelő helyen volt ahhoz, hogy ennek az utasításnak engedelmeskedni is tudjon. A „jó oldalra” kerülve Lancelot további pályafutása már olajozottan haladt előre, és megbecsült alakja lett a szabad francia erőknek, noha ő volt az, aki korábban képletesen és szó szerint egyaránt megtorpedózta a dakari vállalkozást.

Tevékenységéért Lancelot-t a britek is kitüntették, és a kitüntetést éppen a Force M korábbi parancsnoka, John Cunningham adta át neki. A legenda szerint Lancelot a kitüntetés átadásakor bemutatkozott az angol tengernagynak, és közölte, ő torpedózta meg a Resolutiont. Cunningham-nek arcizma se rezdült. „Szép lövés volt.”, mondta, és feltűzte a tiszt mellére a kitüntetést. A háború után Lancelot egyre magasabbra emelkedett a ranglétrán, 1957-ben altengernaggyá léptették elő. Szépen ívelő karrierje azonban még ebben az évben tragikus véget ért, mikor egy repülőbalesetben életét vesztette.

A francia haditengerészet legtehetségesebb parancsnokának tartott Emile Lacroix a Menace hadművelet után az Első Cirkáló Osztag, vagyis a francia nehézcirkálók parancsnoka lett. Toulonban közreműködött a flotta önelsüllyesztésénél – bár egyébként ellenezte annak végrehajtását –, majd ezt követően kilépett a szolgálatból, és nyugdíjba vonult. Ennek köszönhetően ő is elkerülte a háború utáni tisztogatásokat, noha hevesen tiltakozott hajdani kollégái meghurcolása ellen. A tengernagy 1949-ben, 66 éves korában halt meg.

Landriau tengernagy Toulon után szintén kilépett a szolgálatból, és nyugdíjba vonult.

Francia Nyugat-Afrika kormányzójának, Pierre Francois Boisson-nak a hatáskörét Vichy 1942 áprilisában korlátozta, miután Boisson megtagadta, hogy az általa alapított és vezetett Fekete-Afrikai Harcosok Légiója részt vegyen a terület zsidóktól és kommunistáktól való "megtisztításában". 1942 novembere után ő is átállt a szövetségesek oldalára, és aktívan együtt is működött velük, ezért a Vichy kormány megfosztotta francia állampolgárságától. Boisson azonban elkövette azt a megbocsáthatatlan bűnt, hogy nem De Gaulle-al, hanem inkább az angolszászokkal, főleg az amerikaiakkal igyekezett együtt dolgozni. 1943 végén De Gaulle, aki veszélyes riválist szimatolt a jó kapcsolatokkal rendelkező, és még a szabad franciák közt is népszerű Boissonban, letartóztatta, és Roosevelt személyes tiltakozása ellenére bírósági ítélet nélkül a háború végéig háziőrizetben tartották. Megromlott egészségi állapota miatt 1945-ben Boissont szabadlábra helyezték, ám 1948-ban ismét bíróság elé állították. Az ítéletet azonban Boisson már nem érte meg, mivel ez év júliusában váratlanul meghalt.

A siker ellenére a Dakar előtti harcok rávilágítottak a francia haditengerészetet szervezetének és fegyvereinek számos hiányosságára is. A korabeli és a mai szakértők általában elég jó véleménnyel vannak a második világháborús francia flottáról, dicsérik a nagyon korszerű, modern hadihajókat, és a francia tengerészek bátorságát. Utóbbit valóban nem lehet kétségbe vonni, de ennek ellenére a francia haditengerészet szerintem eléggé túlértékelt az újabbkori irodalomban. A flotta a mindent átható bürokráciának, a szervezetlenségnek, és a Darlan által bevezetett kegyencrendszernek köszönhetően nem volt elég hatékony, amit a franciákhoz vezényelt angol összekötő tisztek is gyakran megállapítottak.

A haditengerészet műszaki színvonala sem volt olyan magas, mint általában állítják. Maguk a hajók valóban nagyon modern konstrukciók voltak, ám ez a modernség nem minden esetben vált előnyükre. A bajok fő forrása a francia ipar volt, mely soha nem heverte ki az első világháború pusztítását, és a világszínvonaltól való lemaradását csak tovább fokozták a harmincas évek egymást követő politikai válságai. Sem a hajókhoz felhasznált anyagok, sem az építés minősége nem érte el az angol, a német, vagy az amerikai hajógyárak színvonalát. A francia hadihajók gyakran megszenvedték a gyenge minőségű anyagok, és a rossz minőségű munka következményeit.

A hajók fegyverzetével szintén rengeteg probléma adódott. A francia hajóágyúk papíron kiváló konstrukciók voltak, a gyakorlatban azonban eléggé leszerepeltek. Itt is említettem a 38 cm-es lövegtornyok akadozó lőszerellátását, a megbízhatatlan gránátokat, és az állandóan bedöglő 15 cm-es lövegtornyokat. A francia közepes lövegeket az újabb szakirodalom általában lelkesen ünnepli, mivel ezek voltak a csatahajókon közepes tüzérségként alkalmazott első „dual purpose” lövegek, melyeket nagy előrelépésnek szokás tekinteni. A gyakorlatban viszont ezek a lövegek, a Dunkerque osztály 130 mm-esei és a Richelieu osztály 152 mm-esei egyaránt, légvédelmi célokra alig voltak használhatóak, mivel az ágyúk túl nehezek és túl lassúak voltak ahhoz, hogy a modern és gyors repülőgépek mozgását követni lehessen velük. Ezenkívül a kettős rendeltetés miatt megkettőzött lőszerliftek a tornyokat túlzsúfolttá és műszakilag agyonbonyolítottá tették, melyek ezért folyamatosan műszaki meghibásodásokkal küszködtek. Gond volt a töltőberendezésekkel is, amik a gyakorlatban legfeljebb 45 fokos csőállásig tudták utántölteni az ágyúkat, melyek a papíron nyújtott teljesítményük ellenére valójában ugyanolyan egyfunkciós lövegek voltak, mint az újabban annyira lesajnált német vagy olasz megfelelőik.

A francia haditengerészet hajóinak, és a hajókon levő fegyverzetnek a valós műszaki színvonalát jól szemléltetheti az az összecsapás is, mely a Menace hadművelet idején, 1940 szeptember 25-én zajlott angol és francia rombolók között a gibraltári szorosban, ahol a franciák tüntető felvonulást tartottak. A francia Épée rombolón összesen 14 lövés leadása után valamennyi 130 mm-es löveg felmondta a szolgálatot, míg a másik romboló, a Fleuret, tüzet sem tudott nyitni, mivel tűzvezető rendszere összeomlott, és képtelenek voltak bemérni az angol rombolókat.

A háború után az afrikai országokban egy darabig minden úgy folytatódott tovább, mint a háború előtt. A francia gyarmati rendszer átalakítása ugyanis már a háború előtt, a harmincas években elkezdődött, amikor a szocialista kormányok a gyarmati országoknak, melyeket addig lényegében csak nyersanyagkitermelő területeknek tekintettek, igyekeztek nagyobb gazdasági önállóságot adni. A politikai függetlenségről azonban még egy jó ideig nem voltak hajlandók tárgyalni. A háború idején azonban az anyaország német megszállása miatt a gyarmatok szerepe nagyon felértékelődött, mind a Vichy kormány, mind a Szabad Francia Erők számára, ami a nagyobb autonómia megadását, vagy legalábbis annak ígéretét eredményezte. A gyarmati rendszer háború utáni átalakítására már csak azért is szükség volt, mivel a szabad franciák csatlakoztak a népek önrendelkezési jogát elismerő Atlanti Chartához. Bár a gyarmatok függetlenségéről továbbra sem lehetett szó, a háború után fokozatosan kiszélesítették a bennszülött lakosságot megillető polgári jogok körét, a gyarmati rendszert pedig az angol Commonwealth mintájára államszövetséggé próbálták átalakítani. Az 1946-os alkotmány beszélt először a Francia Unió-ról, mely az anyaországból, és az úgynevezett Tengerentúli Megyékből állt.

A gyarmatok lakossága eltérően viszonyult az új rendszerhez. Az arabok lakta észak-afrikai térségekkel ellentétben Fekete-Afrika lakossága alapvetően elfogadta a francia fennhatóságot. (Valószínűleg részben azért, mert Észak-Afrikával ellentétben az iszlám fanatizmus itt még nem vert gyökeret.) Szenegálban még az 1958-as népszavazás is a Francia Unióban való maradás mellett döntött. Indokina és Észak-Afrika függetlenedését követően azonban az egész gyarmati rendszer romba dőlt, noha az 1958-ban létrehozott új szervezet, a Francia Közösség, tovább lazította a gyarmati országok Franciaországtól való függőségét. 1960-ban alig néhány hónap alatt összeomlott az egész francia gyarmatbirodalom, s az addigi gyarmatok egymás után kiáltották ki függetlenségüket.

Szenegál 1960 június 20-án jelentette be elszakadását a Francia Közösségtől. Fekete-Afrika többi országához hasonlóan a lakosság itt sem olyan sötét elnyomásként élte meg a francia uralmat, mint az észak-afrikai arabok, és a gyarmati korszak megítélése nem egyértelműen negatív. Ennek megfelelően a francia befolyás máig nagyon erős, és a két ország szoros kapcsolatokat ápol egymással. Az ország hivatalos nyelve mai napig a francia.

A függetlenedés idejében, és főleg utána, rendkívül népszerű volt az afrikai reneszánsz ideológiája, mely szerint az idegen elnyomás megszűnését követően az afrikai népek addig elnyomott tehetsége végre kibontakozhat majd, és a fekete-afrikai országok csodálatos fejlődés és fellendülés elé néznek. Ennek a csodálatos fellendülésnek azonban máig nem sok jelét látni. A bruttó nemzeti össztermék egy főre jutó értéke Szenegálban a 2019-es adatok szerint 1446 dollár, a munkanélküliség több mint 20 százalékos, az átlagéletkor 63 év. Ezekkel az adatokkal és a viszonylagos belpolitikai stabilitással Szenegál a térség egyik legfejlettebb országának számít.

Az igazi afrikai reneszánszra tehát alighanem még egy kicsit várni kell. Hogy a lakosság addig is erőt tudjon meríteni a boldog jövő ígéretéből, a szenegáli kormány 2010-ben a ma nemzetközi repülőtérként funkcionáló Ouakam repülőtér mellett, a Mamelles hegyen, felállíttatta az Afrikai Reneszánsz Emlékművet. Az ötven méter magas kompozíció egy néger családot ábrázol, amint a rabságból kitörve éppen ők is a boldog jövő felé tartanak. A „műalkotást” egy észak-koreai cég készítette.

Forrásmunkák

Robert Dumas – John Jordan: French battleships 1922-1956

William Garzke – Robert Dulin: British, Soviet, French and Dutch battleships of World War Two

Geoffrey Regan: Haditengerészeti baklövések

Dr. Harouni Brahim: Anglo-Free French strategy in Northwest Africa

https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Dakar

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!