A Mers el Kebir elleni támadással kapcsolatban alighanem mindenkiben felmerül a kérdés, mégis mi értelme volt ennek az egésznek? A már legyőzött, leszerelés előtt álló, a németektől biztos távolságban félreállított francia hadihajók miféle veszélyt jelenthettek volna Angliára? Maga a támadás is a hivatalosan meghirdetett céloknak pont az ellenkezőjét érte el, nem csökkentette, hanem fokozta Anglia fenyegetettségét, és nem csökkentette, hanem növelte annak veszélyét, hogy a németek ráteszik a kezüket a francia flottára. És ez nem utólagos okoskodás, ezt már akkoriban is így látták. De akkor mégis miért volt szükség erre az egészre?
Az első kérdés, amit mindenképpen fel kell tenni, valóban volt rá esély, hogy a németek vagy az olaszok ráteszik a kezüket a francia flottára, és azt felhasználják az angolok ellen? Jómagam erre ugyanazt a választ adnám, mint az angol tengernagyok többsége. Az esély erre nagyon kicsi, vagy éppen egyenesen nulla volt. Ennek bizonyítására már önmagában az is elég lehet, ha ránézünk a térképre. Mers el Kebir a Földközi-tenger nyugati csücskében helyezkedik el, egészen közel Gibraltárhoz. Ami egyben azt jelenti, hogy nagyon távol van minden, akkoriban németek vagy olaszok által birtokolt területtől. A kikötő mindössze 440 km-re van Gibraltártól, míg a legközelebbi olasz területektől, Szardíniától és Líbiától, nagyjából ezer kilométerre, a La Spezia-i olasz flottatámaszponttól pedig 1250 km-re. Az anyaország déli kikötőitől, melyek ekkor még nem voltak német kézen, szintén közel ezer kilométer választotta el a támaszpontot. Német tengerészeti erők nem is tartózkodtak a térségben, a hajók elfoglalására csak az olaszoknak lett volna lehetőségük, ezer kilométeres tengeri, vagy sivatagi út megtétele után. Nagyon életszerű a feltételezés, hogy sikerül ezt az utat észrevétlenül megtenniük, és elfoglalniuk, sőt, el is szállítaniuk az angolok orra előtt, bőven a Gibraltárban állomásozó légierő hatósugarán belül álló hajókat? (És még ha sikerülne is valahogyan komolyan venni a brit aggályokat az oráni flotta német kézre kerülésével kapcsolatban, komolyan veheti e bárki is ép ésszel azt, hogy a közép-afrikai Dakar, vagy a közép-amerikai Martinique kikötőjében horgonyzó francia hadihajókat a németek képesek lettek volna megszerezni?)
Egy ilyen olasz akció egyébként is a fegyverszüneti szerződés felrúgását jelentette volna, és egyenértékű lett volna a Vichy-Franciaországnak adott hadüzenettel, vagyis azt az olaszok mindenképpen csak Hitler jóváhagyásával hajthatták volna végre. Hitler viszont mindenki számára elég egyértelműen kinyilvánította érdektelenségét a francia hadihajók iránt. Mussolini és az olasz haditengerészet elsősorban a francia cirkálókra és rombolókra hajtott, de Hitler beleegyezése nélkül – amit nem kaptak meg – egy lépést sem tehettek azokért. Raeder sokkal drasztikusabb álláspontot képviselt, ő egész Franciaországot német tartománnyá degradálta volna le, a fontosabb francia kikötőket a birodalomhoz akarta csatolni, és az egész francia flottát en bloc besorozta volna a Kriegsmarine állományába. (https://htenger.blog.hu/2021/09/15/vilagbirodalmi_flotta) Azt azonban még ő sem gondolta, hogy a francia hadihajókat az Anglia elleni háborúban még felhasználhatják, tervei a távolabbi jövőre szóltak.
Hitlernek azonban ezúttal is több esze volt, mint a tengernagyainak és Mussolininek. Tudta, hogy a flotta átadására vonatkozó követelés elfogadhatatlan lenne a franciák számára, és végső soron csak azt eredményezné, hogy azok elutasítanák a fegyverszünetet. Ebben az esetben Angliába menekült csapataik, illetve gyarmati katonaságuk tovább folytatná a harcot Németország és Olaszország ellen, a francia flotta pedig angol kikötőkbe menekül, és a Royal Navy kötelékében harcol tovább a németek ellen. Ezt elkerülendő Hitler megelégedett a francia hadihajók leszerelésével. Később még ahhoz sem ragaszkodott, hogy a hajók visszatérjenek anyaországi támaszpontjaikra, és engedélyezte, hogy leszerelésüket a gyarmati kikötőkben hajtsák végre. Június utolsó napjaiban erről az angolok is értesültek.
A francia szándék nyilvánvalóan az volt, hogy flottájukat francia területen, de a tengelyhatalmaktól biztos távolságban őrizzék meg a háború utánra. Mers el Kebir, Dakar, Casablanca, illetve a Godfroy hajóinak kiszemelt Bejrút gyakorlatilag elérhetetlen volt a németek számára, viszont Gibraltárból és Alexandriából jól ellenőrizhetők voltak az angolok számára. A kikötők kiválasztását tekinthetjük gesztusnak is az angolok irányába, akiknek ez a franciák szerint egyféle garanciát jelenthetett volna, hogy a hajóik nem kerülnek a tengelyhatalmak kezére.
Ez a garanciát volt hivatott erősíteni a hajók védelmére meghozott másik intézkedés, az önelsüllyesztés elrendelése és előkészítése, arra az esetre, ha a tengelyhatalmak valamelyike mégis megpróbálkozik a hadihajók megszerzésével. Ezekről a rendelkezésekről a franciák szintén többször tájékoztatták a briteket, azok tehát biztosan tudtak róluk.
Hogyan juthattak volna ezek a hajók mégis német kézre? Az egyik lehetséges módja ennek Spanyolország csatlakozása volt a németekhez, melyre 1940 nyarán sokan számítottak. Maguk a franciák is valószínűnek tartották, az ő kiesésük után Franco élni a fog a lehetőséggel, hogy a határaihoz érő németekkel szövetségre lépjen, és visszaszerezze az angoloktól Gibraltárt. (És valószínűnek tartották azt is, ebben az esetben a háború néhány héten belül véget ér.) Spanyolország hadba lépése után az angolok szinte bizonyosan a Földközi-tenger elhagyására kényszerültek volna. Ebben az esetben az ott álló francia hajók, a Földközi-tenger akármelyik csücskében is dugják el őket, a német befolyási övezeten belülre kerültek volna.
A spanyol kérdés igazából ma is megosztja a történészeket, és máig nem lehet biztosan tudni, mi volt Franco valódi szándéka. Van, aki szerint a németek erőltették a spanyol hadba lépést, és Franco nem állt kötélnek, mások szerint viszont Franco ajánlkozott a németeknek, és azok hárították el a spanyolok csatlakozását. A német álláspontot Hitler később így foglalta össze: „Néha megkérdezem magamtól, jól tettük e, hogy 1940-ben Spanyolországot nem vontuk be ebbe a háborúba? Csak kevés rábeszélés kellett volna, mert Franco nem kívánt semmit jobban, mint hogy Olaszország mellett ő is a győztesekhez tartozzon. Viszont Franco úgy vélte, hogy részvétele nagy árat ér. Mégis úgy vélem, hogy jezsuita sógora fáradhatatlan szabotázsa ellenére végül elfogadható feltételek mellett hajlandó lett volna velünk menetelni. … De mivel nekünk Spanyolország nem jelentett megfogható előnyt, közvetlen beavatkozása nekem nem tűnt kívánatosnak. Persze ez megadta volna a lehetőséget Gibraltár elfoglalására, de emiatt aztán az atlanti parton kilométerek százait kellett volna védeni, San Sebastiantól Cadizig. És egy további következmény: brit ügynökök újra polgárháborúra uszítottak volna. Emellett elköteleztük volna magunkat egy rendszer mellett, mely nekem nem túl szimpatikus, a plutokrata kizsákmányolók rendszere, melyet papok egzecíroztatnak! … A legjobb szolgálatot, melyet Spanyolország ebben a háborúban nekünk nyújthatott, nyújtotta is. Azt, hogy az ibériai félsziget nem folyt bele a háborúba. Bármi is a spanyol katona előnye, a teljesen előkészítetlen és szegény Spanyolország inkább hátráltatott volna bennünket, mint használt volna nekünk.”
1940 nyarán még látszólag indokolt volt az angolok azon félelme, hogy Spanyolország csatlakozik a németekhez. A madridi angol nagykövet francia és portugál kollégáinak megbízható értesüléseire hivatkozva június közepén azt jelentette Londonba, napokon belül várható a spanyol hadüzenet, és a Gibraltár elleni támadás. Hírszerzői jelentések szintén arról számoltak be, bármikor várható a spanyol támadás Gibraltár ellen, olasz repülőgépek és szárazföldi csapatok, illetve a német légierő támogatásával.
A feljegyzések szerint azonban a londoni kormány jobban rálátott az eseményekre, mint a külképviseletek, és nem dőlt be a rémhíreknek. A spanyolországi angol követségről érkező információkat „helyi pániknak” tulajdonították, és június 17-én utasították a követséget, vegyék fel a kapcsolatot a spanyol hatóságokkal, érdeklődjenek Spanyolország szándékai, és Gibraltárral kapcsolatos esetleges igényei felől. Még mielőtt azonban a követség megkapta volna ezt az utasítást, a spanyolok, akik szintén tudomást szereztek a terjedő pletykákról, maguk jelentkeztek a követségen, hogy eloszlassák a britek aggályait. A spanyol külügyminiszter, majd később személyesen maga Franco biztosította az angol nagykövetet arról, Spanyolország nem szándékozik belépni a háborúba, és eltökélten kitart a semlegesség mellett. Ezt a szándéknyilatkozatukat később többször is megismételték. Gibraltár kérdése szóba sem került.
Június végére tehát az angolok biztosak lehettek afelől is, Spanyolország hadba lépésére nem kerül sor, vagy legalábbis belátható időn belül nem. Létezett azonban egy másik lehetőség is, ami a francia flottát német oldalra állíthatta volna, nevezetesen ha maguk a franciák állnak át hozzájuk, és üzennek hadat Angliának. Erre 1940 júniusában ép ésszel aligha lehetett számítani, egy hónappal később azonban már igen. A francia kikötők elleni támadásokkal maguknak az angoloknak sikerült majdnem kiprovokálniuk a francia hadüzenetet, és csak Pétain-nek köszönhették, hogy erre végül nem került sor.
A hivatalos indoklás úgy szólt, a támadásokkal azt a veszélyt kívánják elhárítani, hogy a hajók német vagy olasz kézre kerüljenek. Mint már említettem, erre Oránban vagy Bejrútban szinte semmilyen esély nem volt, hiszen ezek kívül estek a tengelyhatalmak által ellenőrzött övezeten. A kikötők elleni támadásokkal viszont a britek elérték, hogy az épségben maradt francia hadihajókat visszavonták a hazai kikötőkbe, ahol viszont már tényleg egy karnyújtásnyi távolságra voltak csak a németektől és az olaszoktól. A támadások tehát nem csökkentették, hanem éppen hogy nagymértékben növelték a hajók német kézre jutásának veszélyét. (Figyelemre érdemes, hogy a júliusi támadásokat követően az angolok hirtelen elvesztették érdeklődésüket a francia flotta sorsa iránt, és a továbbiakban valahogy már nem féltek annyira a francia hadihajók német kézre jutásától. Meg sem próbálták, hogy újból megtámadják a Dunkerque-et, vagy megakadályozzák annak Toulonba jutását.)
1942 november 27-én ezeket a hajókat süllyesztették el a franciák, amikor a németek valóban megpróbálták megszerezni őket. (https://htenger.blog.hu/2019/11/26/dicsoseg_toulonban) Darlan nem is mulasztotta el az alkalmat, hogy egy levélben meg ne írja Churchillnek, Toulon a bizonyítéka annak, hogy a franciák nem a levegőbe beszéltek, amikor biztosították róla a briteket, hajóik soha nem fognak német vagy olasz kézre kerülni. "Miniszterelnök úr azt mondta nekem: Remélem, soha nem adja fel a flottát. Azt válaszoltam: Szó sincs róla. Úgy tűnik, nem hitt a szavaimnak. A flotta megsemmisítése Toulonban végül bebizonyította, hogy igazam volt." Churchill nem válaszolt Darlan-nak.
De mi történt volna akkor, ha a francia hadihajók valahogyan mégis német/olasz kézre jutnak? A többnyire angolszász szerzők által jegyzett szakirodalom válasza erre az, hogy a francia hajókkal a német vagy olasz haditengerészet fölénybe került volna a Royal Navy-vel szemben, ami súlyosan veszélyeztette volna a szigetországot ellátó kereskedelmi útvonalak biztonságát. Még egy olyan elismert szaktekintély, mint Eric Grove is képes volt olyan hülyeségeket nyilatkozni, mint hogy: „A franciáknak elsőosztályú hadiflottájuk volt. Anglia és Amerika biztonságát fenyegette volna, ha ez német kézre kerül. Az egész haditengerészeti felállás megváltozott volna. Az Egyesült Királyság számára létfontosságú volt a francia hadiflotta semlegesítése.” Ez nagyjából ugyanaz a rizsa, mint amivel a brit propaganda saját polgárait és tengerészeit etette. Ahogy a Hood egyik tengerésze később megfogalmazta: „Teljesen egyetértettem a lépésünkkel, mert ha azok a hajók a németek, vagy az olaszok kezére kerülnek, végképp alulmaradtunk volna, és több embert veszítettünk volna. Tulajdonképpen nagyon örültem, hogy elsüllyesztettük őket.”
Az angol sajtó június közepétől címoldalakon ijesztgette olvasóit azzal, hogy a németek majd a francia hadihajókkal fogják fedezni a brit szigetek megszállását. (Azt a kérdést, hogy a németek hogyan hozták volna ki a hajókat a Földközi-tengerről, az újságírók persze gondosan megkerülték.) Az angol kormány is úgy beszélt a francia hadihajókról, mintha azok vasárnapi megszerzését követően a németek már hétfőn harcba indulnának velük a britek ellen. Az Admiralitás úgy vélte, a németek és olaszok a francia hajók megszerzését követően két-három hónapon belül szolgálatba tudnák állítani őket saját flottájukban.
Miután a brit tengerésztisztek szakmai felkészültségét el kell ismerni, jóindulatúan feltételeznem kell, utóbbi kijelentés csupán a sajtó részére szánt propagandaanyag, és nem az Admiralitás tisztjeinek valódi véleményét tükrözi. Attól számítva, hogy a hajógyár átadta őket a haditengerészetnek, a németek saját csatahajóik felkészítésével, a legénység kiképzésével, a fegyverek és a gépek beállításával is 8-10 hónapot töltöttek. Hogyan boldogulhattak volna hamarabb a számukra ismeretlen, teljesen eltérő felépítésű, más szabványok szerint készült francia hajókkal? Csak a műszaki dokumentációk és az üzemeltetési utasítások németre fordítása több időt vett volna igénybe két-három hónapnál.
Meg kellett volna szervezni a hajók üzemeltetéséhez szükséges hátteret is. Újraindítani a német szabványtól eltérő lőszerek, illetve a karbantartáshoz szükséges alkatrészek gyártását, átvenni és a német igényeknek megfelelően berendezni a franciaországi hajógyárakat és támaszpontokat.
És mindezeken felül, vajon honnan az ördögből vettek volna a németek több tízezer tengerészt, hogy legénységgel lássák el a megszerzett francia hadihajókat? A Kriegsmarine, melynek fejlesztése csak a háború előtti utolsó években kezdett lendületet venni, végig súlyos létszámhiánnyal küszködött. A saját tengeralattjáróikat is alig tudták személyzettel ellátni, honnan a fenéből kerítettek volna akkor elő néhány hónapon belül annyi tengerészt, amennyire a francia flotta megszerzése esetén szükségük lett volna?
Az olaszok helyzete se volt sokkal jobb. A Regia Marina szintén hiányt szenvedett a képzett szakemberekből, és saját erőin felül egészen biztos nem tudott volna még egy flottát legénységgel ellátni. Esetleg azt megcsinálhatták volna, hogy kevésbé értékes hajóikat leszerelik, és legénységüket átirányítják az elfogott francia hadihajókra. Az olasz flotta harcértéke így összességében véve gyarapodott volna, miután azonban az új hajók szolgálatba állításához nagyjából ugyanannyi régebbit ki kellett volna vonni, mégsem lehet azt állítani, hogy mindez valami gyökeres változást idézhetett volna elő az erőviszonyokban.
A brit tengerésztiszteknek, ha megkérdezték volna őket, nagyjából ugyanez lett volna a véleményük. Cunningham meg is írta az Admiralitásnak, nem látja be, hogy a két francia csatacirkáló, és nagyjából két tucat korszerű francia cirkáló és romboló megszerzésével miért kerülne az olasz haditengerészet döntő fölénybe a Royal Navy-vel szemben? A tengernagy úgy vélte, egy ilyen eset, amit egyébként teljesen valószínűtlennek tartott, kellemetlen volna ugyan, de nem állítaná megoldhatatlan kihívás elé a Földközi-tengeri Flottát. A tengernagy véleményét a londoni döntéshozók természetesen ebben az esetben is figyelmen kívül hagyták.
A francia hadiflotta igazából csak egyetlen esetben tudott volna valóban komoly gondokat okozni a briteknek, ha átáll a tengelyhatalmak oldalára. Igazán nem sok híja volt, hogy az angoloknak ezt nem sikerült elérniük. A francia flotta jelentette közvetlen fenyegetés egyébként nagyon mérsékelt volt, és ezt kevésbé drasztikus eszközökkel is – a kikötők elaknásítása, esetleg szabotázsakciók – tovább lehetett volna csökkenteni. És mindezzel Churchill, Pound, és szűkebb környezetük tisztában kellett, hogy legyen.
A francia flotta elleni támadások igazi célja tehát láthatóan nem katonai volt. Katonai szempontból ezek az akciók csak tovább növelték Anglia háborús nehézségeit. Az igazi cél nyilván az volt, hogy bizonyítsák Nagy-Britannia eltökéltségét a háború folytatására, végre valami győzelemfélét tudjanak felmutatni a hazai közönségnek, s elrettentsék valódi és lehetséges ellenfeleiket. (Orosz oldalakon a témával kapcsolatban gyakran szoktak idézni egy mondást: "Verd meg a barátod, hogy féljen az ellenséged.") Az első pontnál azonban automatikusan adódik a kérdés, kinek kellett bizonyítani ezt az eltökéltséget, és miért? És egyáltalán, a magukra maradt britek tulajdonképpen miért folytatták a háborút?
Az angolszász propaganda persze már akkoriban is sűrűn pufogtatta a szokásos szlogeneket a szabadság és a demokrácia védelméről, a zsarnokság elleni harcról, és hasonlókról. 1940 nyarán azonban igazából senki sem értette, mit akarnak még mindig a britek a háború folytatásával? A náci zsarnokság addig egyáltalán nem zavarta őket, ahogy később az orosz sem. Németországnak semmilyen területi követelése nem volt Angliával szemben, és a briteknek se Németországgal szemben. A franciák beletörődtek a vereségbe, az oroszok elvileg semlegesek voltak, a többi állam pedig vagy szintén ragaszkodott semlegességéhez, vagy a németek oldalán állt. Nagy-Britanniának egyetlen szövetségese sem maradt a kontinensen, mely az Északi-foktól Szicíliáig, Brest-től Constancáig a németek irányítása, vagy befolyása alatt állt. Németország ilyen megerősödése nyilván nem állt Anglia érdekében, de az adott körülmények között, amikor esélyük sem látszott a győzelemre, mindenki arra számított, a britek elfogadnak egy kompromisszumos békét a németekkel, ha az lehetővé teszi nekik, hogy érdekeik és tekintélyük minimális veszteségeivel hátrálhassanak ki a háborúból.
A németek fel is kínálták az angoloknak ezt a lehetőséget. Nyugaton Elzász-Lotaringia elcsatolásán, és néhány kisebb határmódosításon kívül nem nagyon voltak területi követeléseik, és keleten sem akartak mást, csak az addigi hódításaik elismerését. Talán még egy csökkentett területű Lengyelország önálló államiságának visszaállításába is belementek volna. Mint szinte mindenki más, Hitler is biztos volt benne, a háborúnak vége, és csak napok kérdése, hogy a britek tárgyalóasztalhoz üljenek. A franciaországi hadjárat befejezése után rendelkezett a hadsereg létszámcsökkentéséről – 35 hadosztályt akart leszerelni –, s a német ipar békebeli termelésre való visszaállításáról. És nemcsak beszélt róla, valóban hozzá is láttak a leszerelésekhez. A fegyverfejlesztések jó részét, melyek nem ígértek azonnali eredményt, szintén leállították.
Hitler láthatóan el akarta kerülni a háború folytatását Anglia ellen. A brit birodalmat jövőbeli szövetségesének tekintette, és nem csak szentimentális okokból, mert csodálta az angolokat. Úgy gondolta, Anglia legyőzéséből nem Németország, hanem az Egyesült Államok és Japán profitálna, akik megszereznék a széthulló brit gyarmatbirodalom darabjait. Július 19-én a birodalmi gyűlésen megtartott beszédében Hitler nyilvánosan is bejelentette, nem látja semmi értelmét a háború folytatásának, és békét akar kötni az angolokkal. „Én nem akartam háborút. Az volt a célom, hogy új, magas kultúrájú szociális államot építsek. Ettől a munkától foszt meg ennek a háborúnak minden egyes éve.” Az angol kormány kapásból elutasította a békeajánlatot, még csak tárgyalni sem volt hajlandó róla.
Mindez meglepte a németeket, akik egész egyszerűen nem értették, mit akarnak a háborúval az angolok. A következő hetekben egyre újabb, és egyre kevesebb német követelést tartalmazó ajánlatokkal álltak elő, és ha az angol kormány nem tárgyalt velük, hát igyekeztek a külföldi angol követségeken, semleges országokon, vagy éppen a Vatikánon keresztül felvenni a kapcsolatot az angol felső körökkel.
Churchillt szemmel láthatóan csak idegesítették a német próbálkozások, melyekről egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni. A külföldi képviseletek diplomatáinak megtiltotta, hogy kapcsolatba lépjenek a németekkel, és bármilyen szinten is tárgyalásokat folytassanak velük.
Alig hinném, hogy ebből lehetne más következtetésre jutni, mint arra, hogy 1940 nyarán és őszén a háború folytatását nem Hitler akarta, hanem Churchill. A németek addigra már nagyjából mindent elértek, amit akartak. Hitler később talán akart volna egy másik háborút keleten, de igazából még ez se biztos. Legalábbis John Lukacs, akit a nemzetiszocialista rendszer iránti elfogultsággal igazán nem lehet vádolni – bár manapság mit lehessen tudni… –, azt írja, amikor Hitler következő év nyarán megtámadta a Szovjetuniót, ezt a szokásos vélekedésekkel ellentétben nem azért tette, mert világot akart hódítani, hanem azért, hogy megfossza Nagy-Britanniát utolsó reménységétől. Hitler úgy gondolta, az angolok csupán az USA és a Szovjetunió segítségében reménykedve folytatják még mindig a háborút. Az Egyesült Államokkal nem tudott mit kezdeni, de úgy vélte, ha a kontinensen legyőzi az angolok egyetlen lehetséges szövetségesét, a britek nem folytathatják tovább az ellenállást, hiszen nem marad semmi reményük a győzelemre.
Az angolok azonban továbbra is rendíthetetlenül hittek abban, hogy nekik isten, vagy természet adta joguk van a vezető szerephez, és aki ezt megkérdőjelezi, az az isteni világrend ellen lázad, tehát nem egyszerűen csak ellenség, hanem erkölcsileg is gonosz. Ez a hit minden józan megfontolást felülírt. Az angol politikai elit nagyobbik része a brit felsőbbrendűség és uralomra való predesztináltság vízióitól megszállva képtelen volt a megváltozott erőviszonyok felismerésére, és az ebből fakadó következtetések levonására. Továbbra is igényt tartottak a szupremáciára, s a németek leverése érdekében minden eszköz bevetését elfogadhatónak tartották. Ahogy Churchill mondta egyszer: „Ha Hitler megtámadná a poklot, az Alsóházban legalábbis kedvezően nyilatkoznék az ördögről.” Ezt azóta is viccesnek tartják...
A németek ellen Churchill minden habozás nélkül szövetséget kötött Sztálinnal, gond nélkül odadobva ezért a bolsevik rezsimnek Európa keleti felét. Amikor három évvel korábban Chamberlain-nek vetették fel ugyanezt az ötletet, ő Churchill határozott rosszallása ellenére ezt válaszolta: „Be kell vallanom a legmélyebb bizalmatlanságomat Oroszország iránt. … Csak abban érdekeltek, hogy mindenki mást egymásnak ugrasszanak, és bizalmatlan vagyok a motivációik iránt, melyek az én szememben nagyon kevés kapcsolódást mutatnak a mi szabadságeszményeinkhez.” Churchill vak elfogultsága azonban nem látott az orosz szövetségben semmilyen problémát. 1941 tavaszán azt mondta a londoni magyar nagykövetnek: „Nekünk most legnagyobb ellenségünk a hitleri Németország. Létkérdés számunkra, hogy legyőzzük, és ennek érdekében ha kell, fél Európát bolsevizáljuk.”
Churchill is úgy gondolta, csak a németekkel kell leszámolni, és aztán magától helyreáll a természet rendje és Isten akarata, vagyis Anglia világhatalma. Érzékelte ugyan Nagy-Britannia nyilvánvaló meggyengülését, ám úgy gondolta, erre a pánangolszász egyesülés, az Egyesült Államokkal való szoros szövetség jelent majd megoldást. Churchill azt hitte, Anglia minden problémája ellenére még mindig potens világhatalom, mely méltó társa és egyenrangú partnere az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak. Mélyen hitt az angolok kultúrfölényében és saját diplomáciai zsenialitásában, mellyel meggyőződése szerint saját elképzeléseit majd úgy fogja tudni érvényesíteni két szövetségesével szemben, hogy azok ezt észre sem veszik. Az amerikaiakról és az oroszokról azonban gyorsan kiderült, hogy egyáltalán nem olyan könnyen manipulálható vidéki bunkók, mint ahogy azt az elbizakodott angolok gondolták. Az pedig, hogy Anglia sem gazdasági, sem katonai téren nincs egy súlycsoportban velük, még hamarabb nyilvánvalóvá vált.
Az angolok figyelmen kívül hagyták Bismarck mondását: „A szövetséghez két fél kell: a szamár, és aki rajta lovagol.” Azzal, hogy náluk sokkal erősebb országokkal kötöttek szövetséget, az angolok maguk hozták magukat a szamár pozíciójába. A békepárti brit ellenzék, akiket utólag nácibarátnak szokás minősíteni, úgy gondolta, Nagy-Britannia csak Németországgal együttműködve őrizheti meg nagyhatalmi pozícióját. (Ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy ők maguk szimpatizáltak volna a náci rendszerrel.)
Az a szövetséges azonban, akire Churchill minden tervét építette, az Egyesült Államok volt. Fanatikus elkötelezettsége az USA mellett némely szövetségesének rosszallását is kiváltotta, leginkább talán De Gaulle-ét, aki egész életében dühös volt az angolokra és Churchill-re, mert azok az általa preferált európai szövetség helyett inkább teljes mértékben Amerika mellett kötelezték el magukat. A háború alatt állandóan próbálkozott a britek Amerikáról való leválasztásával, természetesen minden eredmény nélkül. Próbálkozásait megunva Churchill a következőképpen igyekezett egyértelművé tenni számára a brit álláspontot: "Hogy teljesen világos legyen, minden alkalommal, amikor választanunk kell Európa és a tenger között, mindig a tengert kell választanunk. És valahányszor választanom kell közted és Roosevelt között, mindig Rooseveltet választom."
Egyik beszédében már 1940 őszén, tehát több mint egy évvel az amerikai hadüzenet előtt, Churchill azt mondta: „Nem eresztjük ki Hitlert a markunkból, és nem eresztik ki közös barátaink sem az Atlanti-óceán túlsó partján.” Winston már ekkor teljesen tisztában volt vele, hogy az USA nélkül képtelen lesz megnyerni ezt a háborút, és mindent elkövetett, hogy abba a vonakodó amerikaiakat valahogy belecsalogassa. Levelekkel és táviratokkal árasztotta el Rooseveltet, gyakorlatilag napi rendszerességgel tájékoztatva a fejleményekről, és sűrűn ecsetelve, milyen borzasztó következményekkel járna rájuk a németek győzelme. Időnként egészen abszurd ostobaságokat írt, például amikor felvázolta annak lehetőségét, hogy a német és japán flotta az elfogott francia és angol hadihajókkal kiegészülve vonul fel az amerikai partok előtt. Roosevelt valószínűleg remekül szórakozott a képtelen ötleten. (Roosevelt és Churchill úgynevezett barátsága valójában nem nyúlt vissza túl messzire. Roosevelt a háború előtt igazság szerint szorosabb kapcsolatban állt a brit fasiszta párt vezérével, Oswald Mosley-val, mint Churchill-el, akit "olcsó és közönséges" alaknak minősített.)
Churchill a következőképp indokolta meg az amerikaiak riogatását: „Vigyáznunk kell, nehogy az amerikaiak túlságosan nyugodtan nézzenek elébe a brit összeomlás lehetőségének, mint amiből nekik jutna a brit flotta, és a gyámság a Brit Birodalom felett.” Persze amikor az amerikaiak azt kérték, Anglia veresége esetén a brit flotta hajózzon át amerikai kikötőkbe – vagyis ugyanazt, amit az angolok követeltek a franciáktól –, Churchill fel volt háborodva. „Nem szándékozunk feladni, vagy önként elsüllyeszteni a brit flottát! Vissza kell utasítanunk minden ilyen nyilatkozatot.”
Egy másik alkalommal pedig azt mondta: „Nagy-Britannia hősies küzdelme a legjobb esély arra, hogy bevonjuk őket.” Ezzel kapcsolatban egy érdekes esetet említ meg emlékirataiban De Gaulle, aki élete végéig hálás volt Churchill támogatásáért, tehát nem valószínű, hogy rosszindulatú pletykákat terjesztett volna róla. A sztori szerint 1940 nyarán, még a német légitámadások megindulása előtt, a De Gaulle társaságában levő Churchill türelmetlenül toporogva, és öklét rázva az ég felé kiáltotta: „Mikor jönnek már?” „Annyira fontos Önnek, hogy romba döntött városokat lásson?” – kérdezte De Gaulle. Mire Churchill: „Értse meg, Oxford, Coventry, Canterbury bombázása az Egyesült Államokban olyan felháborodást keltene, hogy azonnal belépnének a háborúba!” (Bár De Gaulle politikusként nagyra tartotta Churchillt, emberileg már valószínűleg nem volt olyan jó véleménnyel róla. Legalábbis erre utal egy későbbi megjegyzése WC-ről: "Egész életében az ördöggel üzletelt, a gonoszság és az alkohol konzerválja.")
A londoni magyar nagykövet, Barcza György is megemlít néhány ezzel kapcsolatos történetet. Egy megbeszélés alkalmával Churchill arra kérte, ugyan szóljon már Hitlernek, bombázza egy kicsit Londont. Annyi ronda épület van ott, amit valahogy el kellene tüntetni. Majd később azt mondta: „Az angolok még mindig nem realizálják teljesen helyzetük komolyságát, és a veszélyt, amelyben forognak. Valamivel fel kellene rázni őket.” Ez ügyben még egy darabig várnia kellett Hitlerre, aki 1940 júliusában még kimondottan megtiltotta az angol városok elleni légitámadásokat, és elrendelte: „Kerülni kell mindent, ami nagyobb károkat okozhat a polgári lakosságnak.” Churchill nem volt ennyire visszafogott. Hivatalba lépése másnapján elrendelte a német városok elleni bombázásokat.
A birodalmi presztízsen kívül volt még egy dolog, amiért Churchill akarta ezt a háborút. Ez pedig egyszerűen a személyes becsvágya. Kora ifjúsága óta meg volt győződve arról, hogy a Gondviselés őt valami különösen nagy dologra szemelte ki, de hogy pontosan mire, azt nem tudta. (Ellentétben De Gaulle-al, aki már 15 éves korában egy olyan fogalmazással örvendeztette meg tanárait, mely arról szólt, hogyan szabadítja majd fel egy De Gaulle nevű tábornok a németek által megszállt Franciaországot.) Ambíciója volt, hogy túlszárnyalja dicső ősei hírnevét, és ezt a bizonyítási kényszert feltehetően az is fűtötte, hogy diákkorában tanárai és rokonai egyáltalán nem tartották valami sokra értelmi képességeit. Haditudósítóként már korán hírnevet szerzett magának, de igazán nagy tettet nem hajtott végre, és az első világháborúban kudarcot vallott az Admiralitás Első Lordjaként is. A húszas évek végétől Churchill teljesen a süllyesztőbe került, még párttársai is utálták. Amikor a harmincas évek elején egy franciaországi látogatása során megbeszéléseket folytatott a francia kormány egyik tagjával, a párizsi angol nagykövet szükségesnek találta levélben tudatni az érintettel: „Az angol kormány nevében meg kell Önnek mondanom, hogy Winston Churchill egy nagy senki. Nem számít, nem létezik többé.” A saját elhivatottságában hívő Churchillt ez alighanem különösen érzékenyen érintette, és növelhette bizonyítási kényszerét. Az újabb visszatérésre pártja német- és fasisztaellenes frakciójának hátán kerített sort a harmincas évek közepén. Ez a sokadik pálfordulása volt, hiszen nem sokkal korábban még arról elmélkedett, a tekintélyelvű vezérek alternatívát jelentenek a gyengülő parlamentáris rendszerekkel szemben. Mussolini iránti csodálatából sem csinált titkot.
A háború kitörésekor, mint emlékirataiban is leírja, úgy érezte, most jött el a pillanat, amire egész életében várt, és ez az a feladat, aminek elvégzésére a Gondviselés őt szánta. Ez az ő személyes háborúja volt, amit eltökélten, semmi mással nem törődve hajtott végig a győzelemig.
A fentiek részben magyarázatot adnak a Mers el Kebir elleni támadásra is. Bizonyítani kellett a háborút finanszírozó amerikaiaknak. Egyrészt azt, hogy Nagy-Britannia még mindig erős és ütőképes, másrészt pedig azt, hogy mindenre el van szánva a győzelemért, és eltökélt a háború folytatása mellett, tehát érdemes kiállni mellette. A franciák elleni támadás kellően drámai hatással bírt ahhoz, hogy mindezt demonstrálni tudja.
Emlékirataiban Churchill ezt teljesen világosan leírta: "A francia haditengerészetnek, mint fontos tényezőnek egy erőszakos akció szinte egyetlen csapásával történő felszámolása mély benyomást keltett minden országban. Itt volt ez a Britannia, melyet már oly sokan leírtak, és amelyről az idegenek azt hitték, az ellene felvonuló óriási hatalomnak való megadás határán inog, és amely most kíméletlenül lecsapott tegnapi legkedvesebb barátjára, jó időre biztosítva ezzel magának a vitathatatlan uralmat a tengerek felett. Nyilvánvaló lett, hogy a brit Háborús Kabinet semmitől sem fél, és semmi sem állíthatja meg." (Itt is megjegyzem, beszédeiben és írásaiban Churchill mindig a németeknek való megadást emlegette a háború alternatívájaként. A németek valójában soha nem követeltek megadást az angoloktól.)
Harry Hopkins, az amerikai kormányzat szürke eminenciása, később kijelentette, éppen a Mers el Kebir elleni támadás volt az, ami valóban meggyőzte Rooseveltet arról, hogy a britek tényleg folytatni kívánják a háborút. Az amerikaiakra ez megnyugtató hatással lehetett, korábban ugyanis a hadsereg és a haditengerészet vezérkari főnökei, Marshall tábornok és Stark tengernagy, annyira aggódtak az Atlanti-óceánon megerősödő német jelenlét miatt, hogy fontolóra vették a Csendes-óceáni Flotta főerőinek átvezénylését az atlanti vizekre.
A franciák elleni támadás másik célja az volt, amit Churchill London német bombázásától is remélt, vagyis hogy felrázza a csüggedt angolokat. Winston ebből sem csinált nagy titkot. Később egy beszélgetés során kijelentette: „Szükségem volt egy pszichológiai sokkra, hogy felrázzam hazámat a francia összeomlás okozta kábulatból.”
Ez szintén sikerült. A francia flotta elleni támadások újraélesztették a lanyhuló harci kedvet, növelték Churchill népszerűségét, és ezzel egy füst alatt csapást mértek a békepártiakra is, akiket Churchill és köre addigra ugyan már kiszorított a hatalom közeléből, ám akik még mindig jelentős támogatottsággal bírtak. Churchill korábban azt gondolta, a francia flotta elleni akciók miatt támadások fogják majd érni a Parlamentben, ám nagy meglepetésére ennek épp az ellenkezője történt. Egy francia szerző erről ezt írja: "Amikor másnap Churchill az Alsóházba érkezett, arra számított, hogy minden irányból támadások fogják érni. Meglepetésére érkezését nem rosszalló csend fogadta, hanem éppen ellenkezőleg, üdvözlő kiáltások hallatszottak. A parlamenti képviselők talpra ugrottak, a napirendi iratokkal hadonásztak, és olyan ujjongás következett, amihez hasonlót az Alsóházban már hosszú évek óta nem láttak. Minisztertársai Churchill körül tolongtak és a vállát veregették, ami számunkra természetellenes és tapintatlan reagálásnak tűnhet csaknem 1300 francia halálára." Emlékirataiban Churchill azt írta, ezen a napon érezte először maga mögött a teljes Parlament támogatását.
Churchill megdicsőülése. Korabeli német karikatúra. A francia zászló alatt süllyedő hajót a rajzoló láthatóan a Montevideo előtt süllyedő Graf Spee-ről mintázta.
Parlamenti beszédét Churchill így zárta: "Akciónk megítélését bizalommal hagyom rá a Parlamentre, ráhagyom a nemzetre, és ráhagyom az Egyesült Államokra. Ráhagyom a világra és a történelemre." Hogy Churchill angol miniszterelnökként a döntéseit elbíráló felsőbb hatalmak közé sorolta be az Egyesült Államokat, az gondolom, sok mindent elárul a két ország viszonyáról. (A háború után egyébként Churchill tett egy olyan kijelentést is, mely szerint a Mers el Kebir elleni támadás az Anglia által a háború idején elkövetett egyik legsúlyosabb hiba volt, és csupán egy szörnyű félreértés okozta azt.)
Az akciót általában a Parlamenten kívül is helyeslés fogadta, a köznép és a felső vezetés részéről egyaránt. Mers el Kebir után VI. György király ezt írta a naplójába: "Személy szerint jobban érzem magam, amikor már nincsenek szövetségeseink, akiket simogatnunk kell."
Az akciók egy másik célja az elrettentés volt. Elrettenteni a németeket, és még inkább a semleges államokat, hogy azok továbbra is semlegesek maradjanak. Ez szintén sikerült. A korabeli visszaemlékezések szerint a támadások különösen nagy hatást gyakoroltak a spanyolokra, és ha Francónak korábban esetleg meg is fordult a fejében, hogy csatlakoznia kellene Hitlerhez, Mers el Kebir után bizonyosan nem érzett már ehhez olyan nagy kedvet.
A francia hadiflotta elleni támadások tehát katonai szempontból semmilyen jelentőséggel nem bíró – sőt, inkább kártékony – erőfitogtatások voltak, melyekkel főleg a semleges országokat igyekeztek ijesztgetni, illetve bizonyítani nekik, a németektől elszenvedett vereségek ellenére a brit fegyveres erők még mindig ütőképes harci erőt jelentenek. Ugyanerre a bizonyításra saját lakosságuk előtt is szükség volt, mely a sorozatos kudarcok híreibe kezdett belefásulni. (Az angol vezetés ezenkívül ekkor már talán a jövőre is gondolt, amikor a németek legyőzése után ismét Franciaország lesz a kontinentális Nyugat legerősebb hatalma. A francia flotta leamortizálásával haditengerészetük megszabadult egyik lehetséges későbbi vetélytársától, ezenkívül gyengítették a franciák pozícióit is a gyarmataikon. Az angolok tehát talán ugyanazt akarták csinálni a franciákkal, mint amit később az amerikaiak csináltak velük.)
A franciák egyszerűen csak jó balekok voltak, könnyű célpontok egy nagyszabású erődemonstrációhoz, ami kellően látványos, ám ugyanakkor viszonylag veszélytelen vállalkozás volt az angolok számára. Ha már a németekkel nem bírtak, hát kerestek inkább egy könnyebb ellenfelet, aki jó pofozógépként szolgálva lehetővé tette a briteknek, hogy valakivel szemben még győzni tudjanak. A morális megfontolások pedig az angolok számára sem jelentettek soha semmilyen problémát.
Madagaszkáron partraszálló katonák.
Hogy valóban erről lehetett szó, azt bizonyíthatja az is, hogy két évvel később az egész történet megismétlődött, ám ezúttal egy másik hadszíntéren. Most az Indiai-óceánon kellett bizonyítani, ahol nem sokkal korábban a japánok verték végig a briteket. Pofozógépként ezúttal is a szerencsétlen franciák szolgáltak, akik már korábban is jól beváltak erre a feladatra. Az angol támadás célpontja ezúttal Madagaszkár szigete volt, a hivatalos indoklás pedig úgy szólt, fennáll annak a veszélye, hogy a japánok Indokinához hasonlóan megszállják ezt a francia gyarmatot is, és ott előretolt támaszpontot hoznak létre, ami súlyosan veszélyeztette volna a térség hajóforgalmát, és a brit érdekeket.
Hogy ez mekkora marhaság, annak belátásához elegendő, ha vetünk egy pillantást a térképre. A legközelebbi, japánok megszállta területtől, az indonéz szigetektől, Madagaszkár több mint ötezer kilométerre fekszik, az Indiai-óceán túlsó végén. Ráadásul úgy, hogy az Indonézia és Madagaszkár közti útvonalon, nagyjából félúton, ott volt a Diego Garcia-i brit légitámaszpont, attól kicsivel feljebb pedig a ceyloni haditengerészeti támaszpontok. Az angol kézen levő dél-afrikai Durban kikötője nagyjából 1500 km-re van Madagaszkártól. Ebben a helyzetben azt állítani, hogy a japánok előretolt támaszpontot létesíthettek volna a szigeten, körülbelül ugyanolyan hülyeség, mintha 1940-ben az amerikaiak megszállták volna Új-Fundlandot, arra hivatkozva, komolyan fennáll a veszély, hogy a németek partra szállnak Kanadában, és ott előretolt támaszpontot létesítenek. Az amerikai hírszerzés ekkorra már egyébként is megfejtette a japán rejtjelkódokat, és jól tudták, hogy azok semmilyen komolyabb hadműveletet nem terveznek az Indiai-óceánon. (A legendás angol történetírás persze nem zavartatja magát az ilyesféle tényektől, van angol történész, aki egyenesen azt állítja, Madagaszkár elfoglalásának döntő szerepe volt Japán későbbi bukásában.)
A japánok által megtépázott brit tekintélyt azonban ebben a térségben is helyre kellett állítani. 1942 május ötödikén 15 ezer angol katona szállt partra a szigeten, melyet 6-8 ezer, rosszul felszerelt és rosszul ellátott, túlnyomó többségében helyi, illetve szenegáli bennszülöttekből álló csapatok védtek. Az angol katonákat erős flotta biztosította a két felfegyverzett teherhajóból, két aknarakóból, és öt tengeralattjáróból álló francia hajóraj jelentette „fenyegetéssel” szemben. A szigeten állomásozó 27 francia repülőgépet, melyeknek egyébként se volt üzemanyaguk, a támadó angol légierő az első órákban a földön megsemmisítette.
A franciák ezúttal is elszántan védekeztek, a túlerő ellen azonban nem volt esélyük. Az angolok néhány napon belül elfoglalták az összes fontos stratégiai pontot, és megadásra kényszerítették a védőket. A veszteség mindkét oldalon körülbelül hatszáz főt tett ki. Egyes francia alakulatok a sziget belsejébe visszahúzódva tovább folytatták az ellenállást, és csak az év végén, Vichy-Franciaország német megszállását követően tették le a fegyvert.
De Gaulle fogadja a háború végén párizsi látogatásra érkező Churchillt.
Mers el Kebir évtizedekre megmérgezte az angol–francia viszonyt. A franciák máig nem bocsátották meg az angoloknak az akciót, amit többnyire ma is aljas orvtámadásnak minősítenek. A Vichy fennhatósága alatt álló alakulatok a továbbiakban sem mutattak semmilyen hajlandóságot az angolszászokhoz való csatlakozásra, ám annál készségesebben működtek együtt a német és olasz fegyveres erőkkel. Később is minden alkalommal teljes erejükből ellenálltak az angol és amerikai támadásoknak, és csak a Vichy területek megszállását követően, 1942 végén álltak át a szövetségesek oldalára, akkor is csak főparancsnokuk, Darlan tengernagy utasítására.
Az angol támadások nagy felháborodást váltottak ki a szabad franciák között is, akik inkább csak kényszerből tartottak ki a kisebb rossznak tekintett britek mellett. Mikor Churchill később felvetette, a francia tengeri erőknek a hatékonyabb működés érdekében be kellene tagolódniuk a Royal Navy kötelékébe, De Gaulle így válaszolt a felvetésre: "A Szabad Francia Haditengerészet legnagyobb öröme az lenne, ha lőhetné a briteket." (Egyik tanácsadója később ezt mondta De Gaulle-ról: "A tábornokot állandóan emlékeztetni kell rá, hogy a fő ellenség Németország. Ha a saját hajlamait követné, az Anglia lenne.")
A szerencsétlen eseményekben résztvevő főtisztek közül North és Wells további pályafutása már említésre került. Somerville 1944 nyaráig az Indiai-óceáni Flotta parancsnokságát látta el, majd a washingtoni angol tengerészeti delegációt vezette. Ő volt az egyetlen angol tengernagy, aki jól kijött az US Navy főparancsnokával, a hírhedten anglofób Ernest King tengernaggyal. A háború végén és utána Somerville számos hazai és külföldi elismerésben részesült, lovaggá ütötték, Somerset Lordja, a Jeruzsálemi Szent János Lovagrend, a Bath Rend és a Brit Birodalmi Rend lovagja lett, s magas kitüntetéseket kapott a holland és az amerikai kormánytól is. A háború végén megkapta tengernagyi (Full Admiral) előléptetését is. 1946 augusztusában vonult nyugdíjba, s három évvel később, szívrohamban halt meg.
A francia tisztek pályafutása általában már nem volt ilyen diadalmenet, és nagyrészt attól függött, 1942 novemberét követően ki mellé álltak. Gensoul tengernagy 1942 októberében kilépett a szolgálatból, ami megmentette a háború utáni tisztogatásoktól, s megtarthatta rangját és nyugdíját is. A Mers el Kebir körüli polémiákban később sem vett részt, visszavonultan élt 1973 decemberében, 93 éves korában bekövetkezett halálig.
A francia flotta hajdani zászlóshajójából, a Dunkerque-ből megmaradt romhalmaz a háború végén.
A Strasbourg parancsnoka, Louis Edmund Collinet sorhajókapitány, néhány héttel Mers el Kebir után megkapta ellentengernagyi, majd 1942 augusztusában altengernagyi előléptetését. A Vichy kormány működésével azonban egyre elégedetlenebb volt, 1942 nyarán visszautasította a haditengerészet vezérkari főnökévé történő kinevezését is. Az átállás Dakarban érte, ezt követően a szövetségesekkel működött együtt, 1944 őszétől a marokkói francia tengerészeti erők, majd a háború után a tartalékflotta parancsnoka. 1949 márciusában hunyt el, mindössze 57 évesen.
Az Alexandriában internált francia kötelék parancsnoka, René Godfroy tengernagy, 1942 novembere után is elég sokáig vonakodott átállni az angolszász oldalra. Végül csak 1943 májusában jelentette be, a parancsnoksága alatt álló hajókkal csatlakozik a szövetségesekhez. De Gaulle-al és az angolokkal azonban nem akart együttműködni, helyettük inkább az amerikaiak által támogatott Giraud tábornokhoz próbált csatlakozni. Miután azonban a hatalmi harcokban Giraud alulmaradt De Gaulle-al szemben, év végén Godfroyt is eltávolították beosztásából, és a Felszabadítási Bizottság rendeletileg kötelezte a nyugdíjba vonulásra. (A tengernagy kényszernyugdíjazását elrendelő határozatot a francia államtanács 1955-ben érvénytelennek nyilvánította.) Godfroy 1981-ben, 96 éves korában halt meg.
Az elesett francia tengerészek közül sokak holttestét később hazaszállították, többségük azonban máig Mers el Kebir katonai temetőjében nyugszik, ahol 236 sír, az azonosíthatatlan tengerészek maradványait tartalmazó csontkamra (osszárium), és Darlan sírboltja található. Algéria 1962-es függetlenné válását követően a kormány vállalta a francia polgári és katonai sírok gondozását. A kilencvenes évek polgárháborúja idején azonban a temetőt megrongálták, a kereszteket mind összetörték, vagy ledöntötték, a névtáblákat lefeszítették és ellopták, a csontkamrát feltörték és feldúlták. Darlan kriptáját szintén feltörték, sírkövét összetörték. A temetőt 2006 után, természetesen Franciaország költségén, felújították, de a keresztek nélkül, merthogy azok politikailag nem korrektek, és sértik a helyi muzulmán lakosság érzékenységét.
A Mers el Kebir-i tengerésztemető 2004-ben.
Forrásmunkák
David Brown: The road to Oran
William Garzke – Robert Dulin: Allied Battleships in World War II
Patrick Buchanan: Churchill, Hitler, és a szükségtelen háború
Padányi Viktor: A nagy tragédia
Hernádi Tibor: A második világháború igaz története
Roger Price: Franciaország története
Andrew Shennan: De Gaulle
John Lukacs: A párviadal
Robert Dumas – John Jordan: French battleships 1922-1956
John Jordan – Philippe Caresse: French battleships of World War One
Dr. Harouni Brahim: Anglo-Free French strategy in Northwest Africa
IPM 1986/08
IPM 1985/10
https://dzen.ru/a/XbROiebLmwCxlvgD
https://fr.wikipedia.org/wiki/Attaque_de_Mers_el-K%C3%A9bir
https://fr.wikipedia.org/wiki/Bataille_de_France
Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.
https://www.donably.com/het-tenger-blog
Köszönet minden támogatásért!