Az angol hadihajóknak nem kellett messze menniük, Mers el Kebir kikötője alig 440 km-re volt Gibraltártól, közvetlenül Oran mellett, melynek egyik külvárosa volt. A kikötő kiépítését a franciák még a XIX. század végén kezdték el, akkor még abból a megfontolásból, hogy innen a torpedónaszádok könnyen támadni tudják a Gibraltár környéki vizeken tartózkodó angol hajókat. Kezdetben csak a naszádok támaszpontjaként használták a kikötőt, a századforduló után azonban nagyobb szabású építkezésekbe fogtak, hogy a kikötő nagy hadihajók befogadására is alkalmas legyen. Mers el Kebir jelentősége igazából azonban csak a harmincas évek közepén értékelődött fel, amikor az addig barátinak tekinthető francia–olasz viszony kezdett ellenségessé válni. Ez nehéz helyzetbe hozta az addigi fő flottatámaszpontokat, Toulont és Bizertát, hiszen mindkettő az olasz területek közelében feküdt, tehát az olasz hadihajók és repülőgépek által könnyen támadhatók voltak. Már 1934-ben Mers el Kebirt jelölték ki a francia Földközi-tengeri Flotta fő támaszpontjává, ahová egy olaszok elleni háború esetén visszavonták volna a főerőket. 1936-ban nagyszabású építkezések kezdődtek, hogy a kikötőt erre a szerepre alkalmassá tegyék. Új dokkokat, mólókat, raktárakat építettek, jelentősen megerősítették a partvédelmet, illetve a kikötő légvédelmét, és a leglátványosabb beruházásként hozzákezdtek a széles, nyílt öblöt a tenger felől lezáró két nagy, összesen mintegy négy kilométer hosszú hullámtörő gát építéséhez.

A háború kitörése miatt azonban a munkálatok még a kezdeti stádiumban félbeszakadtak. A gátakból csak a nyugati gát első 900 métere készült el. A kikötő infrastruktúrája 1940-ben még kezdetleges volt. Nem volt jó az összeköttetés Oránnal sem, s az itt horgonyzó hajók közül csupán a zászlóshajónak, a Dunkerque-nek volt közvetlen telefon összeköttetése a parttal, és az oráni támaszponttal. Nem voltak még kiépítve a kikötő védelmi berendezései sem. A hadihajók ágyúit leszámítva a partvédelem ekkor mindössze a Santoni erődben elhelyezett három darab 194 mm-es ágyúból állt, melyeket a közeli Oran kikötőjének három 240 mm-es, és négy darab 120 mm-es lövegből álló parti ütegei is támogathattak.

A hullámtörő gát mellett álló francia csatahajók.

Az angolokat persze nem a partvédelem, hanem a kikötőben állomásozó hadihajók izgatták. A flotta fő erejét a két kiváló francia csatacirkáló – a franciák saját terminológiája szerint gyors csatahajó –, a Dunkerque és a Strasbourg alkotta. Mindkét hajó közvetlenül a háború előtt készült el, s addig főleg Brestben állomásozva a francia flotta fő csapásmérő erejének, a Force de Raid-nek a gerincét alkották.

A két hajót testvérhajónak tekintik, bár a Strasbourg már egy valamelyest növelt változat volt, jóval erősebb páncélzattal felszerelve, mint a Dunkerque. A teljes vízkiszorítás mellett több mint 35 ezer tonnás hajók fő fegyverzetét nyolc darab 330 mm-es ágyú jelentette. Ezeket a nagy francia hadihajóknál használt elrendezés szerint négyágyús lövegtornyokban helyezték el, melyeket, feltehetően angol hatásra, a hajó orrában építettek be. A kiváló francia lövegek szinte minden paraméterüket tekintve messze felülmúlták a velük nagyjából egyidős angol 356 mm-es ágyúkat, ugyanúgy, mint a Force H hajóinak fő fegyverzetét alkotó régi 38 cm-es lövegeket. A francia csatacirkálók sebességével sem vetekedhetett egyetlen angol hajó sem, a Hood-on kívül. A próbajáratokon mindkét hajó elérte a 31 csomós sebességet.

A két régi veterán, a még 1916-ban szolgálatba állított 26 ezer tonnás Bretagne és Provence, harcértéküket tekintve a közelébe se ért a két modern csatacirkálónak, bár tíz darab 340 mm-es ágyújuk papíron még mindig nagy tűzerőt jelentett. A hajók igazából már elkészültükkor sem tartoztak az élvonalba, és a két háború közti korszerűsítések ellenére ekkor már nagyon elavultnak számítottak.

A teljesen még el nem készült kikötő szűkös befogadóképessége nem tette lehetővé, hogy a Force de Raid cirkálói is Mers el Kebirben kössenek ki, így azok a rombolók egy részével Algír és Oran kikötőjébe távoztak. A csatahajókkal csupán hat romboló maradt, a Mogador, Volta, Terrible, Kersaint, Lynx, és Tigre. Valamennyi a nagyobb rombolók különböző osztályaiból került ki, teljes vízkiszorításuk meghaladta a háromezer tonnát, fegyverzetük 5-8 darab 138 mm-es lövegből állt, és a leglassabb egység sebessége is elérte a 35 csomót.

A Commandant Teste.

A kötelékhez tartozott még az 1932-ben szolgálatba állított, 12 ezer tonnás Commandant Teste hidroplán-anyahajó. A hajó annak idején szükségmegoldásként készült el, egy új repülőgép-anyahajóra ugyanis a francia haditengerészetnek nem volt pénze, ezért jobb megoldás híján megépítették a Commandant Teste-t. Mindössze 22 csomós sebessége nem tette lehetővé, hogy a flotta hadihajóival egy kötelékben hajózzon, de nem is erre szánták, hanem mozgó légibázisként szolgált a hidroplánok számára, illetve repülőgépeket szállított a távoli hadszínterekre. A háború első évében az anyahajó rendeltetésének megfelelően repülőgépeket szállított Észak-Afrika és Franciaország között, s hadműveletekben nem vett részt. A hajót nem sokkal korábban irányították át Oránból Mers el Kebirbe, hogy a túlzsúfolt oráni kikötőben helyet szabadítsanak fel az oda küldött 12 romboló számára.

A nagy hadihajók a kikötőt északról határoló félszigettől kiinduló új kőmóló mellett kötöttek ki. Legbelül, a félszigethez legközelebb, a zászlóshajó, Dunkerque állt. Mellette a Provence, majd a Strasbourg és a Bretagne. A legszélén, a móló végéhez közel, a Commadant Teste zárta a sort. A hajók farral álltak a mólóhoz, ami ugyan gyors kifutást tett lehetővé, viszont a két csatacirkáló számára megnehezítette a tenger felől érkező támadás elhárítását. A csatacirkálók főtüzérségének lövegeit mind az orr részen helyezték el, és hátrafelé, vagyis most a tenger irányába, csak korlátozott szögben tudtak tüzelni. A rombolók a kikötő belső oldalán, a part mellett kikötve álltak. A kikötő bejáratát több sor védőhálóval zárták le.

A hajók legénysége a leszerelését várta, és aggódott otthon maradt családtagjaikért. Az állomány nagy részét a tartalékosok tették ki, akik közül sokan a most németek által megszállt északi országrészekből vonultak be, és többségük már régóta nem kapott hírt szeretteiről. A hangulat nagyon feszült volt, amit fokoztak a tisztek közti ellentétek is. Az autokrata beállítottságú Gensoul nem jött ki a törzs tisztjeivel, és kiélezett volt a viszony a Dunkerque tisztjei, és a hajó parancsnoka, Henri Joseph Marie Agricol Seguin sorhajókapitány között is.

A kötelék parancsnoka, az ekkor hatvanéves Marcel Bruno Gensoul altengernagy, a francia haditengerészet admirálisaira jellemző karriert tudhatott a háta mögött. Tengeri csatákban, mivel ilyenekben a francia flotta nem vett részt, nem arathatott babérokat, tehát elsősorban adminisztratív beosztásokban ért el sikereket. 18 éves korában lépett be a haditengerészethez, torpedóspecialistaként volt számon tartva, s pályafutása első évtizedét főleg különböző hajók, illetve tengeralattjárók torpedótisztjeként töltötte. Az első világháborút nagyobb részt a Republique csatahajó torpedótisztjeként, majd 1917-től a Fanfare romboló parancsnokaként szolgálta végig, ám harci tevékenységben nem vett részt. A háború utáni években főleg irodai állásokban, illetve a kiképző osztagnál tevékenykedett. 1927 és 1929 között a Bretagne csatahajó parancsnoka volt. Ellentengernagyi kinevezését 1932-ben kapta meg, majd öt évvel később altengernaggyá léptették elő.

Marcel Bruno Gensoul.

Legnagyobb erénye, melyet a vele foglalkozó írások mindig megemlítenek, bámulatos nyugalma és türelme volt, melyet a legszélsőségesebb helyzetekben sem vesztett el soha. Az angol kötelékekkel közösen folytatott őrjáratozások idején az angolok közelebbről is megismerhették Gensoult, akit általában elég érdektelen, átlagos képességű alaknak tartottak. Akadtak persze, akik nem voltak túl jó véleménnyel róla, mint például későbbi tárgyalópartnere, Cedric Holland kapitány, aki egy feleségének küldött levelében azt írta, Gensoul szerinte egy „kiérdemesült vén szamár”.

Alig néhány kilométerre Mers el Kebirtől keletre, Oran kikötőjében, további 12 francia romboló, hat tengeralattjáró, és tucatnyi kisebb hadihajó állomásozott, Marcel Louis Hippolyte Jarry ellentengernagy parancsnoksága alatt. Ez a kötelék szintén Gensoul alárendeltségébe tartozott. Az Oránban állomásozó hajók leszereléséhez már hozzáláttak, a gyújtók kiszerelésével hatástalanították a rombolók és tengeralattjárók torpedóit, s a tengeralattjáróknak ekkor már csak fele volt üzemképes. Az erődök ágyúit a závárzatok leszerelésével nagyrészt már használhatatlanná tették. Az oráni repülőtéren állomásozó Curtiss-Hawk 75 és Morane-Saulnier vadászgépek nem voltak feltöltve lőszerrel, a bombázókat és a felderítőgépeket pedig üzemképtelenné tették, tartva attól, hogy a pilóták megpróbálnak velük átrepülni Gibraltárba.

A Valiant.

A jelentősnek mondható francia erővel szemben az angolok igyekeztek felvonultatni mindent, amit a környéken össze tudtak szedni. A Force H gerincét képező három hajó öreg csatalónak számított már ekkor, amiben persze nincs semmi különös, hiszen a második világháborút szinte minden haditengerészet az előző háborúból visszamaradt, elöregedett csatahajókkal kezdte el. A kötelék zászlóshajója, a Hood csatacirkáló, már az első világháború után, 1920-ban készült el, tervezésekor azonban a korábbi, Queen Elizabeth osztályú csatahajókból indultak ki, tehát tipikus első világháborús konstrukcióról volt szó. A Hood ennek ellenére komoly harcértékkel bírt, és a King George V. osztályú csatahajók szolgálatba állításáig általában a Royal Navy legértékesebb egységének tartották. (A Nelson osztályú csatahajók erősebbek, de sokkal lassabbak voltak.) A 41 ezer tonnás hajó nyolc darab 38 cm-es löveggel volt felszerelve, vagyis ugyanolyan tűzerővel bírt, mint a Queen Elizabeth és Royal Sovereign osztályú csatahajók, ám a lövegtornyok eltérő konstrukciójának köszönhetően ágyúi magasabb csőemelkedési szöggel, következésképpen nagyobb lőtávolsággal rendelkeztek, mint a csatahajók lövegei. A Hood ágyúi 30 fokos maximális csőemelkedés mellett 26.520 méter távolságra tudták eljuttatni lövedékeiket, míg a korábbi, csak húsz fokra emelhető lövegekkel ez a távolság alig 21 km volt. A csatacirkáló kategóriájában erősnek számító páncélzattal volt ellátva, melynek vastagsága a vízvonalon elérte a 305 mm-t, a lövegtornyoknál a 381 mm-t. 151 ezer lóerő összteljesítményű hajtóműveivel a Hood a próbajáratain elérte a 32 csomós sebességet. A gépek elhasználódása miatt – miután a hajó többször is betervezett korszerűsítésére nem került sor – 1940-ben ezt a sebességet ugyan már nem tudta elérni, ám még ekkor is képes volt a 29 csomóra, amivel minden más csatahajónál gyorsabb volt.

A kötelék második csatahajója a Queen Elizabeth osztályba tartozó Valiant volt, azon kevés brit csatahajó egyike, melyek még a háború előtt átfogó felújításon és korszerűsítésen estek át. A 30 ezer tonnás hajó 1916-ban készült el, épp időben ahhoz, hogy részt vehessen a skagerraki csatában, amit sérülések nélkül megúszott. A hajót 1937 és 1939 között teljesen felújították, teljes gépi berendezését kicserélték, fedélzeti páncélzatát megerősítették, s új felépítményeket, hangárakat, és a fedélzeten beépített katapultot kapott. A légvédelmi fegyverzetet megerősítették, a fő fegyverzetének számító 38 cm-es lövegek csőemelkedési szögét 30 fokra növelték, a tűzvezető berendezéseket pedig korszerűsítették. A csatahajó páncélvastagsága a vízvonalon és a lövegtornyoknál elérte a 330 mm-t. Az átalakítások miatt megnövekedett vízkiszorításnak és a nagyobb merülésnek köszönhetően a csatahajó eredeti, 24 csomós sebessége még az új, nagyobb teljesítményű hajtóművekkel is csökkent valamelyest, 23 csomóra.

A Resolution 1942-ben.

A harmadik nehéz hajóegység a Royal Sovereign osztályú Resolution volt, melyet 1916 utolsó napjaiban állítottak szolgálatba, az első világháború tengeri csatáiban tehát már nem vett részt. A 30 ezer tonnás, nyolc darab 38 cm-es ágyúval felszerelt csatahajó ugyanolyan vastag, ám nagyobb kiterjedésű, tehát nehezebb páncélzatának köszönhetően valamivel lassabb volt a Queen Elizabeth osztályba tartozó társainál, eredeti csúcssebessége 21-22 csomó körül volt, ám ekkor már csak körülbelül húsz csomóra volt képes. Testvérhajóihoz hasonlóan a két világháború között a Resolution sem esett át különösebb korszerűsítésen, mivel a tervek szerint az új, King George V. osztályú csatahajók szolgálatba állításával az R osztályú csatahajókat leselejtezték volna. A háború kezdetére a csatahajó már eléggé elhasználódott állapotban volt – az osztály egységeit 1943 végétől ki is vonták a szolgálatból –, ám a háború első éveiben a Royal Navy még így is jó hasznát vette. A Resolution részt vett a Norvégia körüli hadműveletekben is, melyek során áprilisban egy bombatalálat megrongálta.

Bár a haditengerészetek hivatalos doktrínái még mindig a csatahajókat tartották a flották fő fegyverének, a brit haditengerészetnél ekkor már kezdett kialakulni az egyelőre még csak hallgatólagos közmegegyezés, ami már az anyahajókat tekintette az elsődleges fegyvernek. A háború első évének tapasztalatai nyomán az anyahajókat a tengeri hadműveletek nélkülözhetetlen elemének tekintették, és nem szívesen küldtek ki bevetésre csatahajókat anélkül, hogy legalább egy anyahajó ne kísérte volna el őket. A Force H kötelékébe a legkorszerűbb brit repülőgép-anyahajót, az 1938 decemberében szolgálatba állított, 22 ezer tonnás Ark Royal-t osztották be. Az anyahajók egy új generációját képviselő hajó elvileg 72 repülőgépet hordozhatott fedélzetein, a gyakorlatban azonban ennél általában jóval kevesebbel, gyakran csak a hordozható állomány felével látták el. Az anyahajó ekkoriban nagyon korszerűnek számított, de repülőgép állományáról ugyanezt már aligha lehetett volna elmondani, a hajó ugyanis a már igencsak ósdinak számító Swordfish torpedóvető repülőgépekkel, és a szintén idejétmúlt Blackburn Skua vadászbombázókkal volt felszerelve. A Mers el Kebir elleni támadás idején az anyahajó 24 Skua, és 30 Swordfish repülőgépet szállított.

Az Ark Royal fedélzete.

A kötelék hajóit 1940 júniusában kezdték átirányítani Gibraltárba. A francia vereséget követően az angolok számítottak rá, hogy egyedül kell szembenézniük az olasz haditengerészettel, s ezért jelentősen megerősítették Földközi-tengeren állomásozó kötelékeiket. Miután azonban az olasz haditengerészet 1940 júniusában még csupán két régi, és a teljes átépítés ellenére is elavult csatahajóval rendelkezett – a másik két felújított csatahajó, és a Littorio osztály első két hajója csak őszre került bevethető állapotba –, könnyen elképzelhető, hogy a döntéshozatal felső szintjén állók, vagyis Churchill és Pound, már június elején is számítottak arra, hogy a francia flotta felkerül a potenciális ellenségek listájára. Az addig igen gyenge alexandriai köteléket májusban erősítették meg a Warspite, Malaya, és Royal Sovereign csatahajókkal, valamint az Eagle repülőgép-anyahajóval, Gibraltárba pedig júniusban kezdték átirányítani a nehéz hajóegységeket. Először a Resolution érkezett meg június tizedikén, majd 23-án, Wells altengernagy parancsnoksága alatt, együtt futott be a Hood és az Ark Royal. Utolsóként a Valiant érkezett meg, június harmincadikán. A hajókból Somerville megérkezése után, június harmincadikán alakították meg a Force H névre keresztelt köteléket.

A kötelékhez tartozott még a 7.500 tonnás, hét darab 152 mm-es löveggel felfegyverzett Enterprise könnyűcirkáló, és az 5.200 tonnás, hat darab 152-es löveggel felszerelt Arethusa könnyűcirkáló. Az Enterprise még első világháborús tervezésű egység volt, építését 1918 nyarán kezdték meg. A modernebb Arethusa 1935-ben állt szolgálatba. Mindkét hajó 32 csomós sebességre volt képes. A Force H rombolófedezetét a Nyolcadik és a Tizenharmadik Romboló Flottilla látta el, összesen 11 rombolóval. (Faulknor, Foxhound, Fearless, Forester, Foresight, Escort, Keppel, Active, Wrestler, Vidette, Vortigern)

Közvetlenül ugyan nem tartoztak a Force H kötelékéhez, de az angol erőkhöz kell még számítani a Proteus és Pandora tengeralattjárókat, melyeket néhány nappal korábban küldtek felderítésre Mers el Kebir, illetve Oran elé.

Bár Somerville aktatáskájában ekkor már ott lapult a Mers el Kebir-ben álló francia flotta elleni támadás haditerve, a kötelék hivatalosan meghirdetett feladata az olasz flotta esetleges kitörési kísérleteinek megakadályozása, illetve az olasz flotta, és az olasz kikötők elleni támadások voltak. Ennek ellenére a franciák mégis megsejthettek valamit, legalábbis erre utal Darlan ezekben a napokban elküldött üzenete, melyben arra utasította a francia hadihajók parancsnokait, az angolok nyíltan ellenséges magatartása miatt korlátozzák a feltétlenül szükséges minimumra a britekkel való érintkezést.

Az Arethusa cirkáló 1943 végén, az amerikai partoknál.

A július harmadikai események nem Mers el Kebirben kezdődtek. Ezen a napon kora hajnalban kilenc angol és négy kanadai kikötőben katonákból és tengerészgyalogosokból felállított alakulatok rohanták meg az ott horgonyzó francia kereskedelmi és hadihajókat. (A Martinique-nál horgonyzó francia hajók elleni támadásra az amerikai tiltakozás miatt nem került sor. A szigetet júliustól angol és amerikai hadihajók vették blokád alá.) A meglepetés teljes volt, a rohamcsapatok egyetlen helyen sem ütköztek ellenállásba, csupán a Plymouth kikötőjében horgonyzó Surcouf tengeralattjárón került sor fegyveres összetűzésre. A hajót az angoloknak itt is sikerült ellenállás nélkül elfoglalniuk, azonban ezt követően a britek óvatlanul engedélyt adtak az egyik francia tisztnek, hogy kimenjen a mosdóba, nem tudván, hogy ott tárolják a tisztek revolvereit. A felfegyverezve visszatérő franciák ezt követően rátámadtak az angolokra, és a kialakult tűzharcban három angol tisztet megöltek, köztük a megszálló osztag vezetőjét, Dennis Sprague korvettkapitányt, az angol Thames tengeralattjáró parancsnokát. A franciák közül egy altiszt esett el, aki a hivatalos jelentés szerint „ráesett egy angol szuronyra.” Ez volt az egyetlen fegyveres összecsapás, melyre az angol és francia tengerészek között sor került. Noha a fegyveres ellenállásra nem volt lehetőségük, a rendelkezésre álló rövid időt kihasználva sok francia hajón a legénység még megrongálta a gépeket és a fegyverzetet, hogy hajójuk ne kerüljön használható állapotban az ekkor már ellenségnek tekintett angolok kezére.

A megszállt hajók legénységét ezt követően gyorsan kitessékelték a partra, ügyet sem vetve a francia tisztek tiltakozásaira. A tengerészek internálótáborokba kerültek, ahonnan a maradni nem akaró többséget később hazai kikötőkbe szállították. A britek felkínálták a franciáknak, hogy hozzájuk csatlakozva harcoljanak tovább a németek ellen, ezt azonban csak igen kevesen találták vonzó lehetőségnek. A Surcouf 150 fős legénységéből mindössze 15-en döntöttek a maradás mellett, és ez az arány a többi hajón sem volt semmivel sem magasabb.

A történtekről értesülve a francia tengerészeti attasé azonnal tiltakozott, és találkozót kért Pound-tól. Ezt délután fél ötre beszélték meg, az adott időpontban azonban sem Pound, sem egyetlen másik angol tengernagy nem jelent meg, és nem is volt elérhető, pedig a franciáknak ekkorra már minden bizonnyal a Mers el Kebir-i helyzetről is lett volna kérdeznivalójuk.

A franciák egyik tengeralattjáró-cirkálója, a Surcouf. A négyezer tonnás hajót két darab 203 mm-es ágyúval, és egy felderítő hidroplánnal is felszerelték. A hajó 1942 februárjában, máig tisztázatlan körülmények között tűnt el a Karib-tengeren.

A Foxhound romboló, fedélzetén Somerville különleges megbízottjával, Cedric Holland kapitánnyal, nem sokkal hat óra előtt érkezett meg Mers el Kebir elé, és fényjelzésekkel kért engedélyt a kikötőbe való behajózásra. (A szövegben található időpontok az Angliában használt időzóna szerint vannak megadva, a francia órák egy órával kevesebbet mutattak.) Ezt fél nyolckor kapta csak meg, ám a rombolóról még az engedély megérkezése előtt többször is leadták a Dunkerque-nek és a parti jelzőállomásoknak a következő üzenetet: „A Royal Navy reméli, hogy az Önöknek, a bátor és dicsőséges Francia Flottának átnyújtandó javaslatunk lehetővé teszi, hogy a mi oldalunkon sorakozzanak fel. Ebben az esetben hajóik az Önök tulajdonában maradnak, és senkinek sem lesz szüksége bármilyen aggodalomra a jövő miatt. A brit haditengerészet Oran előtt várja, hogy üdvözölhesse Önöket.”

A nyílt, és rejtjelezés nélkül leadott üzenet azt a célt szolgálta, hogy az angol flotta megjelenéséről és csatlakozásra való felszólításáról a francia tengerészek is tudomást szerezzenek. Az angolok ugyanis aggódtak amiatt, hogy Gensoul titokban fogja tartani a britekkel folytatott tárgyalásokat, és remélték, az üzenetről tudomást szerző francia tengerészek nyomást fognak majd gyakorolni a parancsnokságra annak elfogadása érdekében. A francia hadihajók legénységének nagyobb része az atlanti partvidék lakosságából került ki, és addig alapvetően baráti érzelmekkel viseltettek az angolok iránt.

A pár perccel fél nyolc előtt megérkező válasz megengedte a Foxhound-nak, hogy horgonyt vessen a kikötő bejáratánál, ám nem tette lehetővé, hogy az angol romboló behajózzon a kikötő belsejébe. A Foxhound így a bejáratnál, a hullámtörő gáttól mintegy három kilométerre horgonyzott le. Holland eredeti szándéka az volt, hogy a megérkezést követően azonnal átmegy a Dunkerque-re, és tárgyalásokat kezd Gensoul-al. Szorította az idő, hiszen délután kettőig eredményt kellett elérnie. A romboló rádiója valószínűleg vette azt a kora reggel Londonból érkező, Somerville-nek címzett üzenetet is, melyben az Admiralitás ismét megsürgette a tengernagyot, hogy még a nappali órákban feltétlenül hajtsa végre az akciót.

A Foxhound.

Gensoul azonban egyéb elfoglaltságaira hivatkozva nem volt hajlandó fogadni az angol tisztet, és maga helyett egyik segédtisztjét, a Hollandot még Párizsból jól ismerő Bernard Jacques Marie Dufay hadnagyot küldte el a Foxhound-ra.

Sokak szerint egyébként a francia tengernagy kimondottan zokon vette, hogy az angolok egy rangon aluli tárgyalópartnert küldtek hozzá, és ebben is a britek lekicsinylésének megnyilvánulását látta. A francia főtisztekre általában tényleg jellemző volt az önérzeteskedés, és ezt a tulajdonságukat az angolok is jól ismerték. Somerville talán bölcsebben járt volna el, ha rááldozza a feladatra Wells tengernagyot, akit Gensoul már vele egyenrangú félnek kellett volna, hogy elismerjen.

Dufay a romboló tatfedélzetén, aktatáskájával a kezében találta Hollandot, aki türelmetlenül toporogva várta, hogy végre átmehessen a Dunkerque-re. Azonban hiába hivatkozott arra, hogy rendkívül fontos dokumentumokat kell átadnia Gensoul-nak, Dufey csak annyit tudott közölni vele, hogy a tengernagy nem fogadja, sőt, megtiltja neki, hogy a kikötőbe belépjen, és rajta kívül bármelyik francia tiszttel érintkezzen. Dufay csak annyit tudott megígérni, megpróbál közbenjárni annak érdekében, hogy Gensoul fogadja az angol tisztet.

Közben a Foxhound újabb üzenetet kapott a kikötő-parancsnokságtól, melyben távozásra szólították fel. A romboló ezért valamivel hátrább húzódott, de továbbra is a kikötő előtt maradt. Holland egy csónakba szállt, és a kikötő bejáratánál maradva várta a franciák válaszát.

Kilenc órakor feltűntek a láthatáron a Force H főerői is. A Gibraltárból idáig vezető út nem volt teljesen eseménytelen, ugyanis másodikán este az Active és a Vortigern is ismeretlen tengeralattjáró torpedótámadását jelentette. A Vortigern egy órán üldözte a tengeralattjárót, de eredmény nélkül. Az eset nem egészen világos, lehet egy olasz tengeralattjáró támadta meg az angol hajókat, de valószínűbb, hogy vaklármáról és téves riasztásról volt csupán szó.

Az angol hadihajókat a kikötőt nyugatról övező dombok tetején reggeli futóedzésüket végző tengerészek vették észre először. Jelzőreflektoraikkal a brit hajók is többször leadták a franciák felé ugyanazt a csatlakozásra felszólító üzenetet, amit korábban a Foxhound is. Baráti válaszra azonban most sem találtak. Jarry ellentengernagy, az oráni kötelék parancsnoka, aki a tengerre jó kilátást nyújtó La Moune erődből figyelte a brit hajók mozgását, a hitetlenkedő tiszteknek az egyik romboló parancsnokát idézte, aki nem sokkal korábban a következőket mondta neki: „Ezek most miránk fognak tüzelni! Emlékezzen Koppenhágára 1807-ben, ott ugyanezt csinálták.” (https://htenger.blog.hu/2023/05/15/a_nagy_flottarablas) Az angolokat jól ismerő Jarry ehhez még hozzátette: „ Ezek potenciális ellenségnek tartanak mindent, ami úszik a vízen. Most minket akarnak elsüllyeszteni!” Gensoul a brit csatahajók feltűnésekor azonnal elrendelte, hívják vissza a hajókra a parton tartózkodó tengerészeket, és helyezzék készültségbe a flottát.

Cedric Swinton Holland.

Holland közben a franciáktól kapott utasítás ellenére megpróbált csónakjával behajózni a kikötőbe, azonban a hullámtörő gát végénél találkozott a Dufay-t szállító francia csónakkal. A két flotta megbízottja kissé groteszk módon a nyílt vízen hánykolódó csónakokból egymásnak átkiabálva tárgyalt, miközben a matrózok az evezőlapátokkal próbálták megakadályozni, hogy a hullámverés egymásnak csapja a két csónakot. Dufay közölte az angol tiszttel, a tengernagy továbbra sem fogadja őt, viszont hajlandó tanulmányozni a Holland által hozott üzenetet, ha azt kézbesítésre átadja a francia hadnagynak. Bár az eredeti elképzelésekben a személyes tárgyalások felvételéről volt szó, Hollandnak, mivel az idő már nagyon sürgetett, nem nagyon volt más választása. Átadta az üzenetet tartalmazó lepecsételt borítékot Dufay-nak, aki azonnal visszasietett vele a Dunkerque-ra, és kézbesítette azt Gensoul-nak.

Az angol üzenet teljes szövege a következő volt:

„Gensoul tengernagy úrnak Somerville tengernagytól.

Őfelsége Kormánya megparancsolta, hogy tájékoztassam Önt a következőkről:

Beleegyeztünk, hogy a Francia Kormány tárgyalásokat kezdjen a Német Kormánnyal, de csak azzal a feltétellel, hogy ha fegyverszüneti egyezményt kötnek, a francia flottát angol kikötőkbe küldik. A Minisztertanács június 18-án kijelentette, hogy a szárazföldi kapituláció előtt a francia flotta csatlakozik a brit erőkhöz, vagy elsüllyeszti magát.

Míg a jelenlegi Francia Kormány összeegyeztethetőnek tarthatja ezeket az ígéreteket a Németországgal és Olaszországgal kötött fegyverszünet feltételeivel, Őfelsége Kormánya korábbi tapasztalatai alapján lehetetlennek tartja elhinni, hogy Németország és Olaszország nem fog minden alkalmas lehetőséget megragadni arra, hogy megszerezze a francia hadihajókat, s azokat Britannia és szövetségesei ellen használja. Az olasz fegyverszünet előírja, hogy a francia hajóknak vissza kell térniük a hazai kikötőkbe, és a fegyverszüneti feltételek megengedik partvédelemre és aknakeresésre használt egységek fenntartását.

Lehetetlen számunkra, akik mindeddig az Önök bajtársai voltunk, hogy megengedjük kiváló hajóikat a német vagy olasz ellenség erőihez jutni. El vagyunk szánva a végsőkig, a végső győzelemig, melyben hiszünk, és sosem fogjuk elfelejteni, hogy Franciaország a szövetségesünk volt, hogy érdekeink ugyanazok, és hogy közös ellenségünk Németország. Ha legyőzzük, ünnepélyesen megígérjük, visszaállítjuk Franciaország tekintélyét, és területi nagyságát. E célból biztosnak kell lennünk abban, hogy a Francia Haditengerészet legjobb hajóit közös ellenségünk nem fogja ellenünk felhasználni.

Ezen megfontolásokból Őfelsége Kormánya utasított arra, hogy követeljem a most Mers el Kebir-ben és Oránban tartózkodó francia flottától, cselekedjen összhangban a következő lehetőségekkel:

Velünk tartanak, és folytatják a harcot Németország és Olaszország ellen.

Felügyeletünk mellett csökkentett legénységgel brit kikötőkbe hajóznak. A csökkentett létszámú legénységet a lehető leghamarabb hazaszállítjuk. Bármelyik lehetőséget választják, a hajókat a háború végén visszaszolgáltatjuk Franciaországnak, vagy kártérítést fizetünk, ha azok közben megrongálódnak.

Amennyiben kötelességüknek érzik, hogy hajóikat ne lehessen felhasználni Németország vagy Olaszország ellen, mivel ezzel megszegnék a velük kötött egyezményt, csökkentett legénységgel hajózzanak át velünk a Nyugat-Indiákra – például Martinique-ra –, ahol hajóikat kívánságunk szerint leszerelik, vagy az Amerikai Egyesült Államok felügyeletére bízzák. A hajók biztonságban lesznek a háború végéig, a legénységet hazaszállítjuk.

Ha a fenti, méltányos feltételeket elutasítják, legmélyebb sajnálatomra azt kell követelnem, hat órán belül süllyesszék el hajóikat. Végső esetben, ha a fenti feltételek nem teljesülnek, parancsom van Őfelsége Kormányától bármilyen erő alkalmazására, ami szükséges ahhoz, hogy megakadályozzuk az Önök hajóinak német vagy olasz kézre jutását.”

A fél tíz körül megérkező ultimátum elolvasása után a franciák előtt végre világossá vált, mit keresnek itt a britek. A reakciójuk azonban egyáltalán nem az volt, amit Somerville remélt. Gensoul azonnal továbbította az ultimátum szövegét Darlannak, ám a harmadik pontot, ami a nyugat-indiai francia szigetekre való áthajózás lehetőségét tartalmazta, kihagyta a szövegből. A francia tengernagy a hadbíróság előtt ezt később azzal indokolta, hogy a rá szegezett angol ágyúkkal szemben elfogadhatatlannak tartotta, hogy bármilyen feltételbe belegyezzen. Utóbb sokan úgy vélekedtek, ha Gensoul ezt a harmadik pontot bent hagyja a szövegben, az események másként alakulhattak volna, mivel ez a lehetőség, a saját távoli területeikre való áthajózás, és a hajóknak a semleges Egyesült Államok felügyelete alá helyezése, talán elfogadható lett volna a francia kormány számára. Ennek azonban igen kicsi a valószínűsége. A britek által felkínált bármelyik lehetőség elfogadása – az önelsüllyesztést kivéve – ellentétes volt a fegyverszüneti egyezménnyel, és annak megsértését jelentette. Az pedig kiszámíthatatlan volt, a németek erre hogyan reagáltak volna. Szélsőségesen rossz esetben akár semmisnek nyilváníthatták volna az egész egyezményt, és megszállhatták volna az összes francia területet. De kedvezőbb esetekben is biztos komoly retorziókkal kellett volna számolni, amit a vichy kormány aligha kockáztatott volna meg.

A francia zászlóshajó, a Dunkerque, 1939-ben, Le Havre kikötőjében.

Ezen kívül pedig a bizalom, hogy finoman fogalmazzunk, korántsem volt teljes az angolokban. A leszerelés előtt/alatt álló francia hajók nem voltak megfelelően ellátva egy atlanti átkeléshez, ehhez először ki kellett volna egészíteni készleteiket. Ezt Mers el Kebir elhagyása után csakis Gibraltárban tehették volna meg. Dél felé már kezdtek szállingózni a hírek az angol kikötőkben álló francia hajók erőszakos elfoglalásáról is. Vajon hogyan képzelhették az angolok azt, hogy a franciák ezek után hajlandóak lesznek többi hajójukat is angol kikötőbe vinni, és megbízni abban az ígéretükben, hogy nem fognak hozzájuk nyúlni?

Gensoul tíz órakor egy papírfecnire firkantott üzenetet küldött a még mindig a kikötő bejáratánál várakozó Hollandnak:

„1. A Gensoul tengernagy által Sir Dudley North tengernagynak adott ígéretek változatlanok maradtak. A francia hadihajók semmilyen körülmények között nem fognak német vagy olasz kézre kerülni.

2. A francia hadihajók erővel is megvédik magukat.”

Dufay kézbesítette ezt az üzenetet is Hollandnak. (A kézzel írt üzenetre azért volt szükség, hogy Gensoul még a látszatát is elkerülje annak, hogy valamiféle hivatalos tárgyalásokat folytat az angolokkal.) Félórával később Gensoul vezérkari főnöke, Lucien Henri Danbé sorhajókapitány is kicsónakázott az angol tiszthez, és a korábban leírtakat megerősítve közölte, a franciák elszántak az ellenállásra, és egyben felhívta az angolok figyelmét arra, hogy az első lövés, amit azok francia hadihajókra leadnak, az egész francia haditengerészetet szembe fogja fordítani Britanniával. Az elcsüggedt Holland csak annyit tudott válaszolni Danbénak: „Mint tiszt a tisztnek, csak annyit tudok mondani Önnek, az Önök helyzetében az én válaszom is hasonló lenne.”

Az angol tiszt ezekkel a nem túl biztató üzenetekkel tért vissza a távolabb várakozó Foxhound-ra, hogy rádión közölje tárgyalásainak eredményét Somerville-el, akivel addig csónakjából természetesen nem tudta felvenni a kapcsolatot. A rombolón tudta meg, hogy az alexandriai francia kötelék belegyezett a hajók leszerelésébe, amit, nyilván követendő példaként, rögtön meg is üzent Gensoul-nak, hozzátéve a Somerville-tól érkező figyelmeztetést, hogy a francia hajók ne kíséreljék meg elhagyni a kikötőt.

A másik francia csatacirkáló, a Strasbourg.

Londonban eközben folyamatosan ülésezett a minisztertanács, Churchill és Pound pedig a vezérkari főnökkel, Sir John Dill-el együtt késő estig a miniszterelnöki hivatalban ült, a beérkező hírekre várva. Megkönnyebbüléssel fogadták az Alexandriából érkező hírt, hogy az ottani francia kötelék belegyezett a hajók leszerelésébe, de értesültek arról is, hogy Mers el Kebir-nél meghiúsultak a tárgyalások. Tizenegy órakor Pound a következő üzenetet küldte Somerville-nek: „Fontolja meg mágneses aknák használatát, hogy megakadályozza a francia flotta kifutását.” Somerville, aki már értesült róla, hogy a francia hadihajókat készültségbe helyezték, nem sokkal korábban már utasította a kikötő bejárata előtt álló Foxhound-ot, hogy az ultimátum elfogadásáig ne engedjen ki egyetlen francia hajót sem a kikötőből. (Oran kikötője elé ugyanezzel a feladattal a Wrestler és Vortigern rombolókat küldte.) Most pedig, nyilván Pound üzenetének hatására, elhatározta, hogy megteszi azt, amiről korábban azt állította, csak a legvégső esetben fog folyamodni hozzá, vagyis elaknásítja a kikötő bejáratát. Nem sokkal 11 óra után utasította az Ark Royal-t, a Swordfish-ek készüljenek fel az aknatelepítésre.

Nem sokkal később az Admiralitás újabb üzenete felhívta a tengernagy figyelmét, amennyiben a franciák felajánlják, elfogadható feltétel lesz a francia hajók brit felügyelet mellett történő, azonnali demobilizálása és leszerelése is. Ezt a lehetőséget, bár az ultimátum végleges szövegében nem volt bent, már a korábbi üzenetek is tartalmazták, és Londonban most attól tartottak, Somerville elfelejtette erről tájékoztatni a franciákat. Holland valójában felhívta már a franciák figyelmét erre a választási lehetőségre is, vagyis hogy a helyszínen történő leszerelést is elfogadják, amennyiben azt angol felügyelet mellett, hat órán belül végrehajtják, és eredményeként a hajók legalább egy évig nem lesznek bevethetők. Gensoul nem sokkal dél után ezt is közölte a francia főparancsnoksággal.

A londoni Admiralitással ellentétben azonban a francia főparancsnokság egyáltalán nem volt képben. Az akció, talán nem teljesen véletlenül, éppen a legrosszabbkor érte őket, az Admiralitás ugyanis pont ezen a napon költözött Nérac-ból Vichy-be. Darlan is éppen úton volt, és a néraci parancsnokságnak, ahová Gensoul üzenetei megérkeztek, egészen délutánig nem sikerült kapcsolatba lépni vele. Délben a Nérac-ban maradt Maurice Athanase LeLuc altengernagy saját felelősségére rendelte el, a Toulonban és Algírban állomásozó cirkálók és rombolók készüljenek fel a kifutásra, hogy támogassák a Mers el Kebir-i és alexandriai kötelékek kitörését, ha kell, harc árán is. Nyilván még nem értesülve a hajnali eseményekről elrendelték azt is, minden angol kikötőben álló hajó azonnal térjen vissza Brestbe.

A Vichy felé tartó Darlant végül akkor sikerült telefonon elérni, amikor Clermont-Ferrand-ba érkezett. Darlan jóváhagyta LeLuc korábbi intézkedéseit, melyeket kiegészített azzal, hogy tengeralattjárókat és repülőket vezényelt a térségbe. Az angolok feltételeit Darlan is elfogadhatatlannak tartotta, és nem kívánt tárgyalni azokról.

Darlan, egy háború előtti hadgyakorlaton.

A Hood parancsnoki hídján közben a hangulat egyre komorabbá vált, különösen amikor délben Holland jelentette a Foxhound-ról, hogy a francia hajók láthatóan kifutásra készülődnek. Nem sokkal később a felderítőgépek is jelentették, hogy a kikötőzárakat megnyitották. Tíz perccel egy óra előtt Somerville utasította az Ark Royal-t, hajtsák végre az aknák telepítését, és tájékoztatta Londont, megtette az előkészületeket, hogy fél kettőkor tüzet nyisson. Negyed kettőkor jelezte Hollandnak: „Van valami, ami elejét veheti a tűz megnyitásának?” Holland tíz perccel később válaszolt: „Semmit sem tudok mondani, amíg meg nem vitatják feltételeinket, és nem kézbesítik a választ. De lehet egy esély az ANVIL – a fegyveres támadás – elkerülésére, ha még az erő alkalmazása előtt a Foxhound vizuális jelzésekkel felveszi a kapcsolatot a franciákkal, van e valami üzenetük.” Somerville Holland jelzésével egy időben kapta meg az újabb jelentést arról, hogy a kikötőzárat ismét visszazárták, a francia hadihajók csónakjai pedig még a hajók mellett a vízen vannak, tehát azok még nincsenek készen a kifutásra. A tengernagy ezért úgy döntött, ad még egy kis időt a franciáknak, és a tűz megnyitását délután háromra halasztja. Az aknatelepítést viszont már nem tudta lefújni, az Ark Royal gépei ugyanis ezekben a percekben, fél kettő körül dobtak le öt mágneses aknát a kikötő bejáratánál, a kifelé vezető csatornába. Két másik aknát az oráni kikötő bejáratánál dobtak le. Az akció pont azt a hatást érte el, amitől korábban Somerville tartott. A franciák ellenséges, és az egész ultimátum komolyságát megkérdőjelező lépésnek tekintették azt.

Somerville a Foxhound közvetítésével ismét üzent Gensoulnak: „Ha elfogadja feltételeinket, húzzon fel egy nagy négyszögletes zászlót a főárbocára, máskülönben 15.00-kor kénytelen leszek tüzet nyitni.” Válasz nem érkezett. A következő óra feszült várakozással telt, ám semmi nem történt egészen fél háromig, amikor a felderítőgépek jelezték, hogy a két csatacirkáló és a Bretagne lövegtornyait az angol hajók felé fordították, a vontatók pedig kezdenek gyülekezni a csatahajók tatja mögött. Somerville ismét jelzett a Foxhound-ra: „Menjen Gensoulhoz. Fogadják el a feltételeinket vagy ürítsék ki a hajóikat, különben 15.30-kor el fogom pusztítani őket.” Ezzel egy időben azonban végre üzenet érkezett Gensoultól is: „Kész vagyok fogadni személyes megbízottját, tisztességes tárgyalások céljából”. Somerville mélyponton levő kedélye azonnal felderült, és az Admiralitást tájékoztatva a fejleményekről elküldte első – és utolsó – optimista üzenetét: „Elhalasztom az akciót. Úgy gondolom, kezdenek gyengülni.”

A Foxhund sietve újra a kikötő bejáratához hajózott, és Holland negyed négykor ismét csónakba szállt, hogy a francia zászlóshajóhoz menjen. Félúton a franciák megállították, és átszállították a Dunkerque egyik csónakjába. Ezen érkezett meg végül a csatacirkáló fedélzetére, negyed ötkor.

A sikertelen tárgyalások után Holland elhagyja a Dunkerque-et. A képen jobbra Danbé sorhajókapitány, elöl pedig Gensoul.

Az angolok derűlátása természetesen teljesen alaptalan volt. A hirtelen francia tárgyalási készség csak az időhúzást szolgálta, ugyanúgy, mint az angol küldött körülményeskedő átszállítása egyik csónakból a másikba. Gensoul feltehetően szerette volna sötétedésig elhúzni a tárgyalásokat, majd utána éjszaka észrevétlenül elhagyni a kikötőt. A tengernagy fél három körül kapta meg Darlan üzenetét: „Tájékoztassa a brit küldöttet, hogy a főparancsnok utasította a Földközi-tengeren tartózkodó összes francia tengerészeti erőt, haladéktalanul csatlakozzanak Önhöz. Az egységek tűzparancsot kaptak. Minden egység felett rendelkezési jogot kap. Erőre erővel válaszoljon.”

Az üzenetet rejtjelezetlenül adták le, nyilván abban a naiv és balga hitben, hogy az angolok majd megijednek tőle, és visszakoznak. Természetesen ezzel ellentétes hatást váltottak ki. Miután vették a francia rádiójelzést, az Admiralitás sürgős üzenetet küldött Somerville-nek: „Gyorsan zárja le az ügyet, különben a francia erősítéssel is szembe kell néznie.” Válaszában a tengernagy közölte, még vár a követének a visszaérkezésére.

A követ az egész napos huzavona után ezekben a percekben találkozott végre személyesen is Gensoul tengernaggyal. A mindig nyugodt Gensoul ezúttal is higgadt volt, de nagyon hűvös fogadtatásban részesítette az angol kapitányt. Ismét közölte vele, az első lövés, amit az angolok leadnak, hadiállapotot jelent Franciaország és Nagy-Britannia között, és az erőszak alkalmazása nem a legjobb módszer arra, hogy maguk mellé állítsák a franciákat. A tengernagy különösen nehezményezte az ultimátum ellentmondást nem tűrő, parancsoló hangnemét, és a kikötő bejáratának elaknásítását, amivel az angolok Gensoul szerint éppen az első három pont teljesítését tették lehetetlenné. A negyedik pont, az önelsüllyesztés, pedig szerinte szóba sem jöhetett. A tengernagy továbbá közölte azt is, nem óhajt az első lenni, aki megszegi a németekkel kötött fegyverszüneti megállapodásokat.

Holland igyekezett ismertetni kormánya álláspontját, és bizonygatta, mennyire szeretnék elkerülni a fegyveres támadást. Közölte Gensoul-al, hogy Somerville már többször is elhalasztotta a tűzmegnyitást, és a saját felelősségére túllépte az engedélyezett határidőt, mivel minden lehetséges módon szeretné elkerülni az erő alkalmazását.

Gensoul tájékoztatta az angol tisztet arról, milyen utasításokat kapott, hogy elkerülje a hajók idegen kézre jutását. Közölte, a parancsoknak megfelelően hajóit minden további utasítás nélkül el kell süllyesztenie, ha valamilyen idegen hatalom megpróbálná megszerezni azokat. Közölte azt is, ezeket a parancsokat semmilyen későbbi utasítással nem lehet érvényteleníteni, és egyértelművé tette, idegen hatalom alatt nem csak a németeket és az olaszokat kell érteni. Tájékoztatta Holland-ot arról is, hogy a legénység létszámát már csökkentették, és megtették az előkészületeket a hajók leszerelésére, melyet helyben hajtanak végre, a hajókat nem kell a francia kikötőkbe visszavinniük. Le Luc és Darlan utasítását, hogy az észak-afrikai kikötőkben álló francia hadihajókat erősítésként hozzá rendelik, Gensoul nem említette meg. Talán az üzenet még nem jutott el hozzá, vagy talán nem volt olyan naiv, hogy azt higgye, a britek ettől meg fognak ijedni, és okosabbnak tartotta hallgatni róla.

A Bretagne hátsó lövegtornyai.

Az egymást sikertelenül győzködő felek közti tárgyalások negyed hatkor értek véget, amikor megérkezett Somerville újabb üzenete: „Ha a brit javaslatok egyikét sem fogadja el 17.30-ig, kénytelen leszek elsüllyeszteni a hajóit”. Ugyanekkor a Force H hajóin elrendelték a harci riadót. Még mielőtt Holland távozott volna, Gensoul az utolsó percben, talán abban bízva, sikerül még egy kicsit húznia az időt, újabb javaslatot tett, mely szerint hajlandó Martinique-re, vagy az Egyesült Államokba hajózni, de csak abban az esetben, ha az ellenség – vagyis a németek és az olaszok – valóban fenyegeti a francia hajókat. Holland közvetítette ezt is, ám ez az erősen feltételes módban megfogalmazott javaslat messze volt attól, hogy az angolok elfogadhatónak tekinthették volna.

Holland öt perccel fél hat előtt hagyta el a Dunkerque-et, épp akkor, amikor a hajókon harci riadót fújtak. Az angol tiszt megfigyelése szerint a francia tengerészek határozatlanul és lassan foglalták el állásaikat, talán mert egyszerűen nem hitték el, hogy valóban ütközetre fog sor kerülni az angolokkal. Tíz perc múlva, a móló végénél, Holland átszállt a Foxhound csónakjába, és megindult kifelé a kikötőből. Gensoul ugyanekkor felkapaszkodott a Dunkerque parancsnoki hídjára, és azt mondta tisztjeinek: "Mindent elkövettem, hogy időt nyerjek. De most már vége."

Fél hatkor lejárt a Somerville által adott újabb határidő is, és továbbra sem történt semmi. Ahogy múltak a percek, a franciák kezdtek bizakodni benne, talán az angolok mégsem merik elszánni magukat a végső lépésre. Aztán öt perccel hat óra előtt az északi láthatáron, az angol hajókat takaró párán és ködön keresztül, a francia megfigyelők hirtelen narancsvörös villanásokat vettek észre.

(Folyt. köv.)

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!