Hét tenger

A második angol–holland háború 05.

2023. november 28. 09:25 - savanyújóska

A Négynapos Csata 1.

Bár a háborút az angolok egy majdnem döntő győzelemmel kezdték, azt kihasználni nem tudták, és a következő hónapokban a holland haditengerészet nemcsak pótolta a lowestofti veszteségeket, hanem még növelte is erejét. Politikailag Anglia helyzete ha lehet, még rosszabb volt. Szövetségeseket szerezni nem tudott, viszont ellene fordult Franciaország és Dánia is. Az államháztartás szokásos pénzügyi nehézségei miatt a flotta fejlesztése is alig haladt előre, és reális veszélynek tűnt, hogy a holland flotta rövid időn belül mennyiségileg és minőségileg egyaránt fölénybe kerül az angollal szemben. Erősen úgy látszott, egy elhúzódó, hosszú háború Anglia gazdasági és katonai összeomlását eredményezheti, s hogy ezt elkerüljék, néhány hónapon belül döntést kellett kicsikarni. Hogy az erre hivatott flottát olyan emberek vezessék, akik képesek is lesznek erre, a britek visszahívták a tengeri szolgálatba a legnagyobb ászukat, az utolsó, még élő Tengeri Tábornokot, Georges Monck-ot. 

Monck - a másik, gyakran használt írásmód szerint Monk - 1608 december hatodikán született egy jó családból származó, de elszegényedett nemes, Sir Thomas Monck második fiaként, a Devonshire megyei Portheridge-ben. Fiatalon menekülnie kellett otthonról, miután megverte a megye helyettes seriffjét, aki Monck szerint igazságtalanul zárta börtönbe az apját. A felelősségre vonás elkerülésének legjobb módja az volt, ha az illető katonának állt, és Monck is ezt tette. Önkéntesként szolgált a spanyolok és franciák elleni háborúkban, majd évekig a holland hadsereg szolgálatában állt, ahol kiváló vezetői képességeinek köszönhetően nagy megbecsülésre tett szert, de 1638-ban kénytelen volt visszatérni Angliába, miután csúnyán összeveszett Dordrecht város vezető tisztviselőivel. Odahaza alezredesként kapott beosztást, és a skótok elleni háborúban ismét kitüntette magát, majd az ír felkelők ellen harcolt, már ezredesi rangban. Egy ideig betöltötte Dublin kormányzói tisztségét is, azonban árulás vádjával nemsokára letartóztatták, és börtönbe zárták. A hadbíróság előtt sikerült tisztáznia magát, s a rövidesen kitörő polgárháborúban a királypárti seregben harcolt. 1644-ben a parlamenti erők fogságába esett, s a következő két évet a Towerben töltötte.George Monck.

George Monck.

 

1646-ban Cromwellék felkérték, csatlakozzon az ír felkelők ellen harcoló sereghez. Miután itt nem a király ellen kellett harcolnia, több társához hasonlóan Monck is úgy érezte, ez a megbízás nem ellentétes a királynak tett esküjével. Írországban régi barátja, Lord Lisle segédtisztje lett, majd Ulster tartomány kormányzójának nevezték ki. A király kivégzése után olyan sokan hagyták el a hadsereget, hogy Monck kénytelen volt felsőbb jóváhagyás nélkül fegyverszünetet kötni az írekkel. Ezért ismét hadbíróság elé állították, az azonban ismét felmentette.

Monck ezután a skót hadjáratban vett részt, s Cromwell hazatérése után egy ideig a skóciai hadsereg parancsnoki tisztségét is ellátta. 1652-ben betegsége miatt visszatért Angliába. Felépülését követően kapta meg első tengeri beosztását, s az angol flottát megreformáló híres Tengeri Tábornokok egyike lett. Tíz nappal azután, hogy 45 évesen első ízben lépett hadihajó fedélzetére, már részt is vett a portlandi ütközetben, három hónappal később pedig, a gabbardi csatában, Blake sebesülése és Richard Deane halála után ő vette át a flotta irányítását. A döntő győzelmet jelentő schenevingeni csatában szintén Monck irányította az angol flottát. A békekötés után visszatért a szárazföldre, és megnősült. Felesége, Anne Clarges, alacsony származású, és ahogy Pepys írta, „minden báj nélküli, lompos nő” volt, akit Monck látogatói gyakran a házvezetőnőjének néztek. Házasságából egy fia született.

1654-ben Monck leverte a skót lázadást, majd öt évig a tartomány kormányzói tisztségét töltötte be. A Cromwell halála utáni zűrzavarban döntő szerepe volt a monarchia visszaállításában, melyért a hálás uralkodó rangokkal és kiváltságokkal halmozta el, ekkor lett Albemarle hercege is. 1665-ben, a nagy londoni pestisjárvány idején a város kormányzója volt, majd következő évben újra a tengerre küldték. 1666 április 23-án csatlakozott ismét a haditengerészethez, ezúttal már mint Albemarle hercege, s Rupert herceggel közösen, társparancsnokokként irányították tovább a flottát. (Ugyanarról a zászlóshajóról.) A két tapasztalt katona egymás régi ismerőse és barátja volt. Annak idején együtt harcoltak I. Károly seregében, s bár később az ellentétes oldalra sodródtak, tiszteletet és barátságot éreztek egymás iránt, ami megkönnyítette együttműködésüket, s működőképessé tette a szokatlan társparancsnoki rendszert.Pfalzi Rupert herceg.

Pfalzi Rupert herceg.

 

Hollandiában közben az egész telet azzal töltötték, hogy felkészüljenek a következő nyárra, a döntőnek várt ütközetekre. Bíztak új szövetségeseikben is, a nem túl erős dán flotta közvetlen segítséget ugyan nem tudott nyújtani, de a megállapodásoknak megfelelően elzárta volna a Balti-tengert az angol hajók elől, ami nagy csapás lett volna a britekre, hiszen a hajóépítéshez szükséges nyersanyagok egy nagy részét, kötelet, kátrányt, és faárukat, a Balti térségből szerezték be.

A francia haditengerészet segítsége döntő jelentőségű lehetett volna, mivel az egyesült holland–francia flotta elsöprő fölényben lett volna a britekkel szemben. A háború kitörésekor a francia flotta fő erői a Földközi-tengeren tartózkodtak, Francois de Vendome duc de Beaufort parancsnoksága alatt, az Abraham Duquesne által vezetett atlanti hajóraj csupán 10-12 sorhajóból állt. A tervek szerint a két hajórajt tavasszal összevonták volna, mialatt a hollandok lekötötték volna az angol flottát, megakadályozandó, hogy az még az egyesülés előtt megtámadja a francia kötelékeket.

A hollandok azonban mindenképpen meg akarták várni új sorhajóik szolgálatba állítását, így május vége előtt nem tudtak fedezetet nyújtani a francia flottának. A Toulonból 32 sorhajóval kifutó Beaufort így másfél hónapig várakozott Lisszabonban, mire a királytól engedélyt kapott a továbbhaladásra. Duquesne-t viszont közben arra utasították, Lisszabonban csatlakozzon Beauforthoz. Mire odaért, a mediterrán flotta már elhagyta a portugál vizeket, így Duquesne visszatért Brestbe, Beaufort pedig Rochefortba futott be. A két francia hajóraj végül csak szeptemberben egyesült, és Dieppe kikötőjében várta a további utasításokat. Amik viszont nem érkeztek meg. A franciák hosszú tárgyalásokat folytattak a hollandokkal a flották együttműködésének megszervezéséről, de kifutási parancsot nem adtak hajóiknak. Lajos egyrészt nem akarta a hollandok kedvéért kockáztatni flottáját, másrészt pedig ekkor már más tervei voltak, s megint azon törte a fejét, angol támogatással megszerzi Spanyol-Németalföldet. A háború során Hollandiának nyújtott francia segítség végül gyakorlatilag kimerült a biztató üzenetekben, és a hollandok nem mentek sokkal többre a dánok segítségével sem.

Ezt azonban ekkor még nem lehetett tudni, és az angolokat nagy aggodalommal töltötte el, amikor május elején tudomást szereztek róla, hogy a Földközi-tengeri francia flotta már úton van, hogy Dunkerque előtt egyesüljön a holland flottával. Május 13-án a királyi tanács (Privy Council) úgy döntött, Rupertet 20, általa kiválasztott sorhajóval, a Zöld Osztagnak keresztelt kötelékkel, a La Manche nyugati bejáratához, Wight szigetéhez küldik, hogy feltartóztassa Beaufort 32, többségében gyengén felszerelt hajóját. Ha Rupert úgy ítélte volna meg, hogy a franciák nem jelentenek veszélyt a britekre nézve, mert flottájuk nincs harcra kész állapotban, vagy mert túl messze vannak, ismét csatlakoznia kellett a főerőkhöz.A francia flottaparancsnok, Francois de Vendome duc de Beaufort, IV. Henrik unokája.

A francia flottaparancsnok, Francois de Vendome duc de Beaufort, IV. Henrik unokája.

 

A másik, nagyobb angol kötelék Monck parancsnoksága alatt a hazai partok előtt maradt, hogy megtámadja a holland flottát, és döntő csapást mérjen rá. Az angolok úgy tudták, a hollandok még nem végeztek új hajóik felszerelésével, és még azelőtt akarták megverni őket, hogy ezt megtehették volna. Monck beleegyezett a flotta megosztásába, azzal a feltétellel, hogy saját kötelékében legalább 70 sorhajó marad. Ezzel elvileg nem is volt semmi probléma, a flotta állományába ekkor 93 sorhajó tartozott. A haditengerészethez csak néhány nappal korábban visszatért Monck valószínűleg nem tudott arról, hogy a papíron meglevő sorhajók egy részét a pénzhiány, vagy a létszámhiány miatt valójában leszerelték, illetve a korábbi ütközetek után még mindig javítás alatt állnak. Így aztán meglepetésként érte, amikor május vége felé leltárt csinált, és kiderült, hogy flottájának alig ötven sorhajója van csupán. Május végén, amikor még mindig csak 56 sorhajója volt, több levelet is írt az Admiralitásnak és a külügyminiszternek, erősítést sürgetve, illetve engedélyt kérve a visszavonulásra, ha úgy találkozik a holland flotta főerőivel, hogy saját flottájának létszáma nem éri el a 70 sorhajót. A Jakabtól érkező válasz nem tartalmazott semmi konkrétumot, csak közölte a tengernaggyal, szabad kezet kap döntéseiben. Ami lefordítva nagyjából annyit jelentett, bármit csinál, övé a felelősség.

Az angol kormány és az Admiralitás ekkoriban úgy gondolta, a hollandok majd körbehajózzák a brit szigeteket, és a francia vagy portugál partoknál egyesülnek a francia flottával, hogy aztán majd délről indítsanak támadást Anglia ellen. Úgy vélték tehát, van még idő a flotta megerősítésére. Az alapvető erőkoncentráció mellőzése azonban így is durva stratégiai hibának minősíthető, ami annál is érthetetlenebb, hogy az előző háborúban az angolok egyszer már elkövették ugyanezt a hibát, ami akkor is súlyos következményekkel járt. Ezt még az egyszerű tengerészek is felfogták. Ahogy a flotta egyik tisztje írta: „A tengerészek között semmi mást nem lehet hallani, csak a panaszkodást amiatt, hogy a flottát megosztották, és Rupert herceget elküldték.” Miután Rupert osztaga május 29-én levált, Monck újjászervezte megmaradt flottáját, melyet Downs-nál gyűjtött össze. Jól tudták, hogy a túlparton kifutásra készül a velük szemben álló, Ostende közelében gyülekező holland flotta is.A holland flotta gyülekező hajói.

A holland flotta gyülekező hajói.

 

A hollandok addigi legerősebb flottájukat gyűjtötték össze, melynek fő ütőerejét 72 sorhajó adta, közülük sok már az új hajóépítési program terméke, nagyobb és erősebb a korábbi holland típusoknál. A flottához tartozott még 13 fregatt, kilenc gyújtóhajó, és 28 kisebb hadihajó. A hajók összesen 4.200 ágyút, és több mint 22 ezer tengerészt és katonát hordoztak fedélzeteiken. A flottát angol mintára három osztagra osztották, az elővédet Cornelis Evertsen, a derékhadat De Ruyter, az utóvédet pedig Cornelis Tromp vezette. Az osztagokat szintén angol mintára további három rajra tagolták, melyek mindegyikét tengernagyi rangban levő tiszt vezette. Ez sokkal rugalmasabb harcrend volt, mint a lowestofti, ahol Wassenaer egyetlen egységként próbálta mozgatni flottáját. Az indulás előtti utolsó haditanácson Ruyter minden lehetőséget számításba vevő, részletes utasításokkal látta el tengernagyait és kapitányait.

1666 június 11-én hajnalban – az új, Gergely naptár szerinti időt használva – a holland flotta kifutott a tengerre, hogy ütközetre hívja ki az angolokat. A hollandok tudták, hogy az angol flottát megosztották, és ki akarták használni a kedvező lehetőséget. A szél azonban délelőtt délnyugati irányra váltott, és viharossá fokozódott. A hollandok így visszatértek Dunkerque közelébe, és horgonyt vetettek, hogy kivárják a támadáshoz kedvezőbb időt.Az ütközet előtti napon megtartott haditanácsra érkező holland parancsnokok csónakjai a De Zeven Provincien felé tartanak.

Az ütközet előtti napon megtartott haditanácsra érkező holland parancsnokok csónakjai a De Zeven Provincien felé tartanak.

 

Az angolok már a reggeli órákban tudomást szereztek arról, hogy a holland flotta a tengeren van. Ők is kifutottak, de a vihar kitörése után már nem számítottak aznap ütközetre. Monck mindenesetre üzenetet küldött Rupertnek, ha lehetősége van rá, térjen vissza a főerőkhöz. Dél körül érkezett meg az angol zászlóshajóra a jelentés, hogy a hollandok tőlük nem messze horgonyt vetettek. Monck-ban ekkor támadt az ötlet, számbeli hátrányuk és a rossz idő ellenére megtámadja a horgonyon álló ellenséget, s megpróbálja bekerekíteni és megsemmisíteni annak déli szárnyát, a Tromp vezette utóvédet. Az angol tengernagy abban bízott, az erős délnyugati szélben a Tromptól északra álló másik két holland osztag nem tud idejében visszafordulni, hogy segítséget nyújtson a megtámadott hajórajnak. Ötletes és merész terv volt, s nem sokon múlott, hogy végül nem járt sikerrel.

Monck 56 sorhajója nem csupán számban volt gyengébb a holland flottánál, hanem ezúttal tűzerőben is, az erős hullámzás miatt ugyanis az alsó ütegsorok ágyúit, a hajók legerősebb ágyúit, nem tudták használni, a lőréseket ugyanis a legtöbb sorhajón be kellett csukni, hogy a hullámok ne csapjanak be rajtuk. A holland hajókon viszont, ahol az alsó ütegsort magasabban helyezték el, valamennyi ágyút használni lehetett. Bár az erős szélben nem tudtak szabályos csatasort sem kialakítani, fél egykor Monck felvonatta a vörös jelzőzászlót, mely a támadásra felszólító jelzés volt, és hajóival a holland flotta felé fordult.

A holland flotta egy délnyugat-északkelet irányú vonalban horgonyzott le, a partoktól viszonylag nagy távolságra, Dunkerque-től északra. Monck a holland vonal délnyugati végén álló nagyjából harminc sorhajót célozta meg, az angol derékhad, illetve a George Ayscue altengernagy vezette elővéd, a Fehér Osztag 35 sorhajójával. A többiek, Thomas Teddeman irányítása alatt, a támadó osztag hátát biztosították a holland elővéd és zöm ellentámadásával szemben. Monck abban bízott, optimális esetben végezhet a holland utóvéddel, és még időben visszaérhet Teddeman osztagához, mielőtt a holland flotta többi része az erős szembe szélben visszafelé haladva közbe tudna avatkozni.

A hollandokat teljes meglepetésként érte a támadás, mivel nem számítottak arra, hogy az angolok ilyen időben ütközetet kockáztatnak meg. A meglepetés azonban nem bénította meg őket, a feléjük tartó angol hajókat látva Tromp gyorsan rájött, mi az ellenfél szándéka. A hollandokban fel sem merült, hogy horgonyon állva várják be az ellenség támadását, ahogy a franciák szokták csinálni. Az angolok már közel voltak, így Tromp nem vesztegette az időt a horgonyok felhúzására, helyette azonnal parancsot adott a horgonykötelek elvágására, és osztagával délkeletnek, a francia partok felé fordult, hogy a zátonyok között keressen menedéket, ahová a mélyebb járatú angol hajók nem tudták követni. Gyors reagálása össze is omlasztotta az angol haditervet, mire a brit támadás kibontakozott, a holland flotta már mozgásban volt, és kitért a támadás elől, mielőtt még az ellenfél lőtávolságon belülre kerülhetett volna, és közelharcban érvényesíteni tudta volna túlerejét. (Monck valószínűleg jobban tette volna, ha nem a nappali órákban támad, hanem éjszaka, vagy másnap hajnalban, a gyújtóhajókkal.) Monck üldözőbe vette Tromp kötelékét, de lassabb és mélyebb merülésű hajóival nem volt sok esélye, hogy utol tudja érni őket.A barokk sorhajók túlburjánzó díszítésének egyik iskolapéldája, a Sovereign of the Seas tatja.

A barokk sorhajók túlburjánzó díszítésének egyik iskolapéldája, a Sovereign of the Seas tatja.

 

Tromphoz hasonlóan De Ruyter sem vacakolt a horgonyok felhúzásával. Ő is elvágatta a horgonyköteleket, és azonnal a szorongatott utóvéd felmentésére indult. Az erős szembe szélben araszolva délután négy óra körül érték el az angol utóvédet, mely a viharos időben nem tudott szabályos csatasort kialakítani, és a vonalban nagy rések tátongtak. Ezt kihasználva a Cornelis Evertsen vezette holland elővéd több helyen is áttörte az angol csatasort, és két oldalról fogták tűz alá Teddeman hajóit.

Az egyre sekélyebb víz miatt aggódva, és látva, hogy a hollandok már az utóvédjét támadják, Monck öt óra után leállította az üldözést, és visszafordult, hogy felmentse Teddemant. A brit támadás nem sokat ért el, eddig egyetlen holland hajót sem tudtak elfogni, vagy elsüllyeszteni, Trompnak csak megrongálódott néhány hajója. A legnagyobb károkat, amik Tromp osztagát érték, a hollandok maguk csinálták maguknak. Amikor ugyanis látta, hogy üldözőik visszafordulnak nyugat felé, ahol közben a holland főerők is beavatkoztak a harcba, Tromp is visszafordította hajóit, és Monck után eredt. A fordulás közben viszont zászlóshajója, a 68 ágyús Liefde, összeütközött a 64 ágyús Groot Hollandiával, és mindkét hajó olyan súlyosan megrongálódott, hogy haza kellett küldeni őket javításra. A rosszul kivitelezett manőver miatt a holland flotta legerősebb sorhajói közül vesztett el kettőt, Trompnak pedig át kellett helyeznie zászlaját egy másik hajóra.

Az ütközést a visszavonuló angol kötelék utóvédjének hajóiról is látni lehetett, melyek késve hajtották végre Monck fordulási parancsát, és lemaradtak a derékhad mögött. Az osztag parancsnoka, Sir William Berkeley ellentengernagy, szintén látta a két összeütközött, és kötélzetüknél fogva egymásba gabalyodott holland sorhajót, s úgy találta, kiváló alkalom kínálkozik arra, hogy egy gyors támadással mindkettőt megsemmisítse. Lowestoftnál többször is sikerült ilyen helyzetben egyszerre három-négy holland hajót is elpusztítani. Akkor a csata után Berkeley-t többen is határozatlansággal – alig burkoltan gyávasággal – vádolták, s a mindössze 27 éves, hivatása iránt elkötelezett tengernagy most nyilván megtépázott szakmai hírnevét is szerette volna helyreállítani.William Berkeley.

William Berkeley.

 

Berkeley saját zászlóshajójával, a 64 ágyús Swiftsure-al indított támadást a két sérült holland sorhajó ellen. Hajórajának viszont úgy látszik nem adott támadási parancsot, vagy ha igen, akkor hajói nem követték parancsnokukat, mert a kötelékből kiválva Berkeley egyedül támadt rá a hollandokra. A támadás sikerére így nem volt sok esély, mikor ugyanis látták, hogy sérült zászlóshajójuk támadás alatt áll, a holland kötelék több sorhajója rögtön a Liefde és a Groot Hollandia segítségére sietett. A Swiftsure-t rövidesen a 70 ágyús Calantsoog és a 72 ágyús Reigersberg fogta közre, melyek heves tűzharcban mindhárom árbocát ellőve mozgásképtelenné tették az angol hajót. Berkeley tehetetlenül dühöngött megbénult zászlóshajója tatfedélzetén, s kardját rázva az ellenséges hajók felé szidta a gyáva hollandokat. „Ti kutyák! Ti gazemberek! Legyen merszetek a fedélzetemre jönni!

A hollandok rövidesen meg is tették Berkeley-nek ezt a szívességet, s a Reigersberg legénysége megrohanta az angol hajót. Tengerészei élén Berkeley a megadást elutasítva hősiesen harcolt, de hamarosan súlyos lőtt sebet kapott a nyakán. Akkor látták utoljára, amikor eltűnt a tiszti kabinok felé vezető lejáróban. Később holtan találtak rá a saját kabinjában, az asztalon kiterítve, tetőtől talpig vérrel borítva. Az angol legendáriumban máig úgy szerepel az eset, hogy a hős Sir Berkeley kabinjába zárkózott, és ott saját torkát elvágva öngyilkosságot követett el, hogy elkerülje a megadás gyalázatát.

A hollandok, az elfogott hajó tengerészeinek elmondása alapján, ezt némileg másként tudják. Szerintük amikor Berkeley eltűnt a fedélzetről, nem a kabinjába vonult vissza, hanem lerohant a lőportárba, és megpróbálta felrobbantani a hajót. Tengerészeit azonban nem fűtötte a vágy a hősi halál után, és miután őrjöngő parancsnokukat másként nem tudták megfékezni, elvágták a torkát. Ezután a megtorlástól tartva kabinjába vitték a holttestet, és azt híresztelték, parancsnokuk maga követett el ilyen szokatlan módon öngyilkosságot, hogy ne kelljen megadnia magát a hollandoknak. Hogy ez a változat egyáltalán nem valószínűtlen, azt az is alátámaszthatja, hogy később majdnem történt még egy hasonló eset az angol flottánál. (Berkeley bebalzsamozott holttestét a hollandok – a korban megszokott módon – később trófeaként közszemlére tették, majd egy érdemeit méltató levél kíséretében visszaküldték Angliába.)

Bár a támadásban valamiért nem vettek részt, a Switsure szorult helyzetét látva több angol sorhajó is visszafordult, és a zászlóshajó segítségére sietett. Ezt nem tették jól, Tromp hajói ugyanis rövidesen őket is bekerítették, és heves tűzharc után elfogtak két másik angol sorhajót is, az 52 ágyús Seven Oaks-ot, és a 42 ágyús Loyal George-ot. A hollandok számára a Seven Oaks elfogása különösen nagy elégtétel volt, ez ugyanis, eredetileg Sevenwolden néven, egyike volt azoknak a holland sorhajóknak, melyeket az angolok előző évben Lowestoftnál zsákmányoltak. Berkeley meggondolatlan, és rosszul kivitelezett akciója tehát három sorhajójukba került az angoloknak, teljesen feleslegesen. Egy negyedik sorhajó szintén kiesett az angol flottából, az 56 ágyús Rainbow-t elszigetelték kötelékétől, és a hollandok által üldözve a semleges Ostende kikötőjébe menekült. (Az 1586-ban szolgálatba állított Rainbow a brit haditengerészet egyik legöregebb veteránja volt.) Üldözése során azonban a hollandok is durva hibát vétettek, a menekülő angol hajónak ugyanis egyszerre tizenkét holland sorhajó eredt a nyomába, az utóvéd állományának a fele, melyek így leváltak a flottáról, és hosszú időre kiestek a harcból, pont amikor a legnagyobb szükség lett volna rájuk. Nem lehet tudni, Tromp miért nem avatkozott közbe, és miért nem rendelte vissza hajóinak legalább a többségét.Az ütközetben elfogott angol hajók egy csoportja a holland partok előtt. Középen Berkeley zászlóshajója, a Swiftsure.

Az ütközetben elfogott angol hajók egy csoportja a holland partok előtt. Középen Berkeley zászlóshajója, a Swiftsure.

 

Az utóvédnél zajló összecsapások közben a két flotta főerői is harcba bocsátkoztak egymással. Az utóvéd felmentésére siető Monck heves összecsapásba bonyolódott Evertsen osztagával, melynek végén mindketten visszavonultak, egy időre beszüntetve a harcot. A rövid szünetet mindkét fél flottája rendezésére, és a hajókban esett károk kijavítására fordította. Este hét körül a hollandok ismét támadásba lendültek, és megrohanták a Monck vezette angol derékhad hajóit. Az akcióba bekapcsolódott Tromp is, aki megmaradt 12 sorhajójával ekkor zárkózott fel újra a flottához. A hollandok nem törekedtek közelharcra, miután a szél az angolok felől fújt, erre nem is volt jó lehetőségük. Viszonylag nagy távolságot tartva vették tűz alá az angol hajókat, ami annál is könnyebb volt számukra, hogy a szél hajóikat az ellenséggel ellentétes irányba döntötte, így az ágyúk magasabb csőemelkedési szöge miatt azok lőtávolsága nagyobb volt, mint az angoloké. Az ágyútűz sok angol hajónak okozott súlyos fedélzeti károkat, elsősorban a hollandok által előszeretettel használt láncos golyók miatt, melyek alaposan megtépázták a brit sorhajók kötélzetét.

Az újabb összecsapás mégis a hollandok számára járt súlyosabb veszteségekkel. A harc közben két sorhajójuk, az 58 ágyús Hof van Zeeland és a 46 ágyús Duivenvoorde is tüzet fogott, legénységük nem tudta megfékezni a lángokat, s rövidesen mindkét hajó felrobbant, és nagy emberveszteséggel elsüllyedt. Két másik holland sorhajó szintén kigyulladt, és olyan súlyosan megrongálódott, hogy haza kellett küldeni őket javításra.

A tűz mindegyik hajón olyan hirtelen, és olyan nagy erővel tört ki, hogy a hollandok arra gyanakodtak, az angolok gyújtólövedékeket használtak. Ezek használatát ugyan nem tiltotta semmilyen egyezmény, de a vitorlás korszak íratlan illemszabályai sportszerűtlennek, és úriemberhez méltatlannak tekintették ezek csatában való alkalmazását. Ez afféle „gentlemen’s agreement” volt, amit többnyire be is tartottak. Természetesen az angolok is szemrebbenés nélkül letagadták, hogy ilyesmit használtak volna, így a holland admiralitások vizsgálóbizottsága később arra a megállapításra jutott, vagy valamilyen lőszerkezelési hiba miatt ütött ki a tűz a sorhajókon, vagy pedig az erős szél visszafújta az ágyúk torkolattüzét a hajókra. Csak jóval később, újkori levéltári kutatások alapján derült ki, hogy az angolok valóban használtak az ütközetben speciális gyújtólövedékeket. Ezek sárgarézből készült, üreges ágyúgolyók voltak, melyeket gyúlékony anyaggal töltöttek meg. A hollandok szerencséjére ezek előállítási költsége olyan magas volt, hogy csak keveset készítettek belőlük, és ezeket már a csata első napján ellövöldözték.A Négynapos Csata. A hullámok és a hajók erős dőlése alapján a festő, Abraham Storck, a csata első napját örökítette meg.

A Négynapos Csata. A hullámok és a hajók erős dőlése alapján a festő, Abraham Storck, a csata első napját örökítette meg.

 

A két flotta a sötétedés beálltáig kétszer csapott össze, majd alkonyatkor beszüntették a harcot, és kölcsönösen visszavonultak. Az angolok északnyugat felé tartva szakadtak el az ellenségtől, de egyik hajójuk, a 70 ágyús, súlyosan sérült Henry, John Harman ellentengernagy zászlóshajója, lemaradt a többiektől. A holland gyújtóhajók, melyek pont az ilyen lemaradt, sérült hajókra vadásztak, nemsokára észrevették az angol sorhajót, és támadást indítottak ellene. Az első gyújtóhajót a Henry elsőtisztjének, bár közben maga is súlyos égési sérüléseket szenvedett, egy csáklyával sikerült ellöknie a sorhajótól, a második azonban ütközött az angol hajóval, és lángra lobbantotta azt. A harmadik gyújtóhajót az angol ágyúk még biztos távolságról kilőtték, de a tűz közben tovább terjedt a Henry-n, és lángra kaptak a vitorlák is.

A Henry lelkésze rémülten rohant oda a tengernagyhoz, hogy megkérdezze, most hogyan meneküljenek? Harman jellegzetes angol akasztófahumorral azt felelte, egy jó lelkész bármikor le tud ugrani a fedélzetről. A tengernagy nem kis megdöbbenésére a pánikba esett lelkész azonnal követte a „tanácsot”, és a tengerbe vetette magát. Példáját követte a legénység közel harmada, bár többségük nem is tudott úszni. Valamennyien a vízbe fulladtak. Látva a pánik elharapózását, Harman kivont karddal rohant emberei közé, azzal fenyegetőzve, keresztülszúr mindenkit, aki a legkisebb hajlandóságot is mutatja a hajó elhagyására. A pánikot végül sikerült megfékezni, s a legénységet a tűz oltására vezényelni.

A gyújtóhajók után közben megérkeztek a holland sorhajók is, és tűz alá vették a Henry-t. Rövidesen az angol hajó két árbocát is ellőtték, az egyik vitorlarúd Harman-ra esett, és eltörte a lábát. A holland elővéd parancsnoka, Cornelis Evertsen, megadásra szólította fel az angolokat. „Ott még nem tartunk.”, válaszolta Harman. Az újra kezdődő tűzharcban a Henry egyik ágyújának lövése széttépte Evertsent, a sötétben pedig az angoloknak sikerült valahogy elszakadniuk a tengernagyuk elvesztése miatt összezavarodott hollandoktól, és végül a tüzet is eloltották. A Henry-t másnap sikerült visszavinni Harwich-ba, ahol Harman embereit és a kikötő munkásait hajszolva egy nap alatt kijavíttatta a súlyosabb sérüléseket, majd újra kifutott a Henry-vel, abban bízva, még sikerülhet újra bekapcsolódnia az ütközetbe. A csata azonban véget ért, mielőtt még ismét csatlakozni tudott volna a flottához. A csatában tanúsított bátorságáért a király később lovaggá ütötte Harmant.Az alacsony sorból származó, az ütközet idején 41 éves, de már tapasztalt veteránnak számító John Harman.

Az alacsony sorból származó, az ütközet idején 41 éves, de már tapasztalt veteránnak számító John Harman.

 

Este tíz körül mindkét flotta horgonyt vetett. Monck merész támadása nem hozta meg a várt eredményt. A meglepetés nem sikerült, s az erős szél és a hullámzás is akadályozta az angol hajókat abban, hogy kifejtsék teljes erejüket. Az angol veszteség jóval felülmúlta a hollandokét, s a nap végére Moncknak csak 44 bevethető sorhajója maradt. A flottában mégis jó volt a hangulat, a brit tengerészek harci szelleme töretlen volt, s a győzelemben bizakodva várták a következő napot. Ugyanis míg a két felgyújtott holland sorhajó látványos pusztulása az egész angol csatasorból jól látható volt, addig azt senki sem látta, mi történt az utóvéd hajóival. Moncknak a csata egész ideje alatt végig fogalma sem volt róla, mi történt Berkeley-vel, és azt hitte, leszakadt a flottától, vagy elmenekült. A dühöngő tengernagy végig azon gondolkodott, milyen látványos büntetést mérjen ki Berkeley-re, ha az majd előkerül a hajóival.

A hollandok hét sorhajót vesztettek, kettő elsüllyedt, öt másik pedig olyan súlyosan megsérült, hogy haza kellett küldeni őket. (Az elfogott hajókat is velük együtt küldték vissza hazai kikötőkbe.) Azt azonban ők sem tudták, mi történt az utóvédjük hajóival, a Rainbow-t üldöző 12 sorhajóval, és Tromp többi hajójával, melyek sötétedéskor szintén elszakadtak a flottától. Hírnevéhez képest Tromp eddig elég gyengén teljesített az ütközetben, s láthatóan nem tudta kézben tartani osztagát, mely a harcok során szinte teljesen szétszóródott.

A hollandok tehát jóval sötétebben látták a helyzetet, mint amilyen ténylegesen volt. Veszteségeiket a valósnál nagyobbnak gondolták, és még nem egészen tértek magukhoz a váratlan angol támadás sokkjából sem, mely kis híján sikerrel járt. Súlyos csapást jelentett számukra Cornelis Evertsen, az egyik legtapasztaltabb holland tengernagy elvesztése is. Elégedettséggel csak az töltötte el őket, hogy sikerült kivédeniük a váratlan angol csapást, és a flotta elviselhető veszteségekkel mentette át magát a következő napra, amikorra is feltett szándékuk volt, hogy saját kezükbe ragadják a kezdeményezést.

 A Négynapos Csata Willam van de Velde festményén.

A Négynapos Csata Willam van de Velde festményén.

 

Az éjszakát mindkét flotta a hajók sérüléseinek javításával töltötte, miközben a parancsnokok a következő napra várható ütközetet készítették elő. Monck úgy vélte, egy erőteljes támadással kicsikarhatja a döntést, és végezhet a holland erőkkel, melyekről az angolok úgy hitték, komoly veszteségeket szenvedtek. Az éjszakai haditanácson ezt mondta kevésbé optimista tisztjeinek: „Ha féltünk volna az ellenség számbeli fölényétől, menekültünk volna. Ha hajóink számát tekintve alulmaradunk is, más dolgokban előnyben vagyunk. Megmutatjuk az ellenségnek, ha flottánk megosztott is, lélekben együtt vagyunk. Legrosszabb esetben is derekabb itt, a mi elemünkben meghalni, mint a hollandoknak nevetség tárgyául szolgálni. A harcban alulmaradni, az megeshet, de csak a gyávák menekülnek.” Hajnalban az angolok délkeletre fordultak, és megindultak az ellenség felé.

 

(Folyt. köv.)

 

Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.

https://www.donably.com/het-tenger-blog

Köszönet minden támogatásért!

10 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr9618268861

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Pájer_ Csaba 2023.11.28. 10:36:55

Wow, nagyon mozgalmas cikk lett. Tisztára, mintha filmet nézne az ember, kb ilyen érzés volt a Midway-i csata gyerekkoromban.

Kérdés: a gyújtóhajók azok hogyan működtek? Hogy kell őket elképzelni, mind kinézetre, mind harcközbeni tevékenységükben? Én utoljára az Age of Empires II-ben találkoztam ezzel a tipussal, ami hát valljuk be, nem a történelmi hitelesség és ismeretterjesztés fellegvára. Persze, rengetegszer olvastam róluk, hogy csatában bevettették őket (pl ebben a sorozatban is...), de még is, valahogy, hiányzik, hogy részletesebben ismerjem őket. Az esetleges váaszt előre is köszönöm.

bz249 2023.11.28. 10:42:13

Amugy szepen megmutatta ez a csata, hogy miert a Royal Navy lett a vilagtengerek ura... ok mindig a donto gyozelemre mentek. (Meg ha ezt a konkret csatat most el is fogjak vesziteni).

Galaric 2023.11.29. 07:27:07

Mozgalmas egy csata volt az biztos. Remekül átjön ez a hangulat az írásodból. :)

savanyújóska 2023.11.29. 08:05:00

@Pájer_ Csaba: "a gyújtóhajók azok hogyan működtek?"

Tervezek erről majd egy posztot, valamikor később. A lényeg, hogy ezek direkt erre épített, vagy gyakrabban selejtezés előtt álló régi, kisebb hadihajók voltak, amiken gyúlékony anyagokat halmoztak fel, és nekivezették őket az ellenség nagy hadihajóinak. Ütközés előtt felgyújtották a hajót, a néhány fős legénység pedig csónakba szállva igyekezett eliszkolni onnan. Hasonló működési elven alapuló hajókat a legújabb korban is használnak, ilyenek voltak például az olaszok barchinói is. en.wikipedia.org/wiki/MT_explosive_motorboat

AkosJaccik 2023.11.29. 09:58:21

A cikk (és egyéb médiumok, videók stb.) kapcsán az jutott eszembe, hogy eltűnődtem már azon, milyen lehet egy "sima" óceáni átkelés, milyen lehet egy ütközet, de most először képzeltem el azt, milyen lehet az ütközet utáni éjszaka, a mocsok, vér, lőporszag, kopácsolás, ordítás, a csónakok a vízen - és a tudat, hogy ebben kéne testben-fejben kimerülve aludnom valahogy egy-két órát, mert világos, hogy a holnap ugyanilyen vagy rosszabb lesz. Ezt a zsúfolt, furcsa, komótos terrort talán a vitorlás korszak "tudja" egyedül.

Pájer_ Csaba 2023.11.29. 12:34:56

@savanyújóska: ó, köszi. Nagyon várom azt a cikket is!

Pájer_ Csaba 2023.11.29. 12:35:32

@Wildhunt: köszi, igen, segítség.^^

Cymantrene 2023.12.10. 23:12:28

Kösz a posztot, tetszett ez is!
süti beállítások módosítása