Hét tenger

Az első angol-holland háború 04.

2022. szeptember 13. 10:06 - savanyújóska

A doveri incidens

Miután Angliában diadalmaskodtak a köztársaságpárti erők, s felszámolták a királypártiak ellenállásának utolsó gócpontjait, sikerült stabilizálniuk a közállapotokat is, helyreállítva a közigazgatást, s rendezve a pénzügyeket. A belpolitikai helyzetet rendeződésével, és hatalma megszilárdításával Cromwell figyelme az ország külső expanziója felé fordult. A Commonwealth folytatta az I. Károly által elkezdett flottafejlesztést, és az 1651-ben kihirdetett Navigation Act törvényeivel igyekezett megtörni a holland tengeri kereskedelem monopolhelyzetét.

Miután a korábbi közös ellenség, Spanyolország jelentette fenyegetés megszűnt, az addig szövetségben álló két ország között felszínre kerültek a lappangó ellentétek. Mindkét állam az északi kereskedelem ütőerének számító La Manche Csatorna mentén feküdt, s természetesen mindketten szerették volna ezt a rendkívül fontos kereskedelmi útvonalat kizárólagosan ellenőrizni, és kézben tartani. A két ország közti viszonyt még feszültebbé tette, hogy korábban, az angol polgárháború idején, Hollandia anyagilag és politikailag egyaránt aktívan támogatta a királypárti erőket, ezért Cromwell kezdettől ellenségként tekintett a hollandokra. Mindezek ellenére is a két ország egyaránt igyekezett elkerülni a háborút. A hollandok alapvetően kereskedők voltak, akik számára nem a háborús dicsőség, hanem a profit számított, és nem állt érdekükben egy költséges háború. Az angolok pedig egyrészt természetes szövetségest láttak a szintén köztársaságpárti és szintén protestáns hollandokban, másrészt pedig tartottak tőle, hogy a félelmetes hírű holland flotta túl kemény diónak fog bizonyulni.

1651 elején népes, 246 fős angol delegáció érkezett Hollandiába, hogy megpróbálja elsimítani a két ország közti ellentéteket. Az angolok megbékélési ajánlatától azonban a hollandoknak leesett az álluk. Ugyanis mint minden rendes diktátor, Cromwell is kezdte egy idő után túl kicsinek érezni országát a zsenije számára, s meggyőződésévé vált, hogy az általa képviselt, egyedül üdvözítő társadalmi renddel, és igaz hittel boldogítania kell a világ többi részét is, melyek nem olyan szerencsések, hogy angolok legyenek. E célja érdekében igyekezett felhasználni a hollandokat, akiknek most nem kevesebbről tettek ajánlatot, mint a világuralom megszerzéséről, és felosztásáról. Az angol javaslat szerint holland kézre került volna egész Afrika és Ázsia, míg ők kapták volna a teljes amerikai kontinenst. A brit világuralom útjába leginkább a spanyolok álltak, a hollandoknak a velük vívott harcban kellett volna segítséget nyújtani az angoloknak, tengeren és szárazföldön egyaránt.Oliver St John, az angol delegáció vezetője.

Oliver St John, az angol delegáció vezetője.

 

A hollandok kicsit sem voltak lenyűgözve a világ meghódításának lehetőségétől. A britekkel ellentétben nekik eszük ágában sem volt birodalmat építeni, ők csak pénzt akartak keresni. Cromwell ötletében csak egy megalapozatlan, gigantomán légvárat láttak, ami kockázatos és költséges háborúba sodorta volna őket, pusztán csak azért, hogy az angoloknak kikaparják a gesztenyét. A hollandok a tengeri kereskedelem szabadságát akarták, márpedig ez volt az a dolog, ami az angolok számára mindenképpen elfogadhatatlan volt. Az angolok jól tudták, hogy azonos feltételek mellett képtelenek állni a versenyt a hollandokkal, akik ekkoriban több kereskedelmi hajóval – kb. 15 ezerrel – rendelkeztek, mint Európa összes többi állama együttvéve. Mintegy három hónapos süketek párbeszéde után az angol delegáció végül eredmény nélkül távozott.

A tárgyalások kudarca után, 1651 októberében a britek kihirdették a Navigation Act rendelkezéseit, melyekkel a saját tengeri kereskedelmüket igyekeztek előnybe juttatni a hollandokéval szemben. A Navigation Act elrendelte, hogy idegen országból származó árukat csak olyan angol hajók szállíthatnak be a brit szigetekre, melyek kapitánya, és a legénység legalább háromnegyed része, angol nemzetiségű. Európából származó árukat a termelő országok hajói is bevihettek Angliába, de magasabb vámok mellett. Angol hajók is csak a termelő országokból szállíthattak be árut, közvetítő országokból nem. A közvetítő kereskedelem, vagyis hogy a termelő országból egy harmadik fél hajói szállítanak árut Angliába, nem volt engedélyezett. A nem brit halászok által kifogott halért dupla vámot kellett fizetni. Az angol hadihajók jogosultak voltak minden, számukra gyanús teherhajót átvizsgálni, melyek az angol vizeken hajóztak. (Angol vizek alá értve a teljes Északi-tengert, és a La Manche csatornát.) Mindezen rendelkezések nyilvánvaló célja a közvetítő kereskedelemből és a halászatból élő hollandok kiszorítása volt a brit vizekről.

Ezek az intézkedések igazából nem voltak újszerűek, vagy félszáz évvel korábban az angolok a kereskedelmi behozatal hasonló szabályozásával adták meg a kegyelemdöfést az észak-német Hanza szövetségnek is. A világ szinte minden államával élénk kereskedelmet folytató Hollandia számára azonban a Navigation Act intézkedései csupán súlyos, de korántsem végzetes csapást jelentettek. Az ebből fakadó veszteség jókora érvágás volt ugyan a holland kereskedelem számára, de egyáltalán nem fenyegetett olyan katasztrófával, amelynek elhárítására céljából háborúba kellett volna lépniük. A hollandok továbbra is ügyeltek arra, hogy ne provokálják az angolokat, és megőrizzék a békét.

Az angol Parlament nem sokkal ezután engedélyezte az angol hajóknak, hogy a királypártiaknak támogatást nyújtó francia, illetve a francia árukat szállító semleges kereskedelmi hajókat megtámadják és elfogják. Nyilván mondani sem kell, hogy ennek a rendeletnek a fő célpontja és fő kárvallottja nem a gyerekcipőben járó francia tengeri kereskedelem, hanem a francia árukat szállító semleges kereskedelmi hajók lehettek, melyek természetesen túlnyomórészt holland nemzetiségűek voltak. Az angolok igazi céljait a hivatalos szövegeknél alighanem jobban megvilágítják Monck tábornok ekkoriban elhangzott szavai: „A hollandoknak túl sok kereskedőjük van, de az angolok el vannak rá szánva, hogy elvegyék őket tőlük.” Cromwell még egyértelműbben megfogalmazta az angol célokat: „Aki uralja a tengert, uralja a világnak a kereskedelmét, aki pedig a kereskedelmet uralja, uralja a világ kincseit, és uralja magát a világot is.A holland Kelet-indiai Társaság egyik épülőfélben levő hajója.

A holland Kelet-indiai Társaság egyik épülőfélben levő hajója.

 

Az angol hajók, különféle ürügyekkel – főleg azzal, hogy a Franciaországba menekült royalistáknak szállítanak –, egyre gyakrabban intéztek támadásokat a partjaik közelében elhaladó holland teherhajók ellen. Az egyre nagyobb veszteségek miatt a holland Parlament, hogy védelmet biztosítson a kereskedelmi konvojoknak, vonakodva ugyan, de hozzájárult 150 kereskedelmi hajó felfegyverzéséhez, ám elutasította Tromp javaslatát a holland admiralitások hajórajainak összevonásáról. Tromp szerint ugyanis az öt Admiralitás hajórajait, melyek a gyakorlatban egymástól függetlenül, külön parancsnokság alatt tevékenykedtek, egyesíteni kellett volna, és ezek így már elegendő erőt képviselhettek ahhoz, hogy a Csatornába kifutva fenyegető jelenlétükkel lekössék az angol flotta hajóit, és ezzel biztosítsák a kereskedelmi konvojok átjutását. A holland Parlament azonban túl provokatívnak találta, és elvetette ezt az ötletet. Ugyanekkor utasították Trompot, hajóival védje meg a támadásoktól a holland teherhajókat, de minden módon igyekezzék elkerülni a fegyveres összetűzéseket az angolokkal.

Nem sokkal később az angolok egy újabb, különös rendelettel adták bizonyságát mindent elsöprő békevágyuknak. A Parlament levéltárából előkotortak egy mindenki által rég elfeledett, még 1202-ben kiadott középkori rendeletet, mely szerint a Csatornán áthaladó hajók kötelesek félárbocra engedett lobogókkal tisztelegni az útjukba kerülő angol hajók előtt. Cromwell, nyilvánvaló provokációs célzattal, most újra hatályba léptette ezt a rendeletet, melynek értelmében az angol hajók akár erőszakkal is kikényszeríthették a kötelező tisztelgést. Bár a holland Parlament és az Admiralitások utasították hajóikat, hogy kerüljék a konfliktust az angolokkal, és ne üljenek fel a provokációknak, sok holland kapitány mégis tűrhetetlennek érezte az angolok arcátlanságát, és megtagadta a tisztelgést a brit hajók előtt. Tromp is kijelentette, nyílt vizeken nem fog tisztelegni az angol hajók előtt. Ahogy az várható is volt, a kötelező tiszteletadás elmulasztása miatt a következő hetekben egy sor összetűzés robbant ki az angol és a holland hajók között, melyek szinte törvényszerűen vezettek egy komoly konfliktus felé. (Ahogy arra az angolok minden bizonnyal számítottak is.)

1652 május 22-én egy Földközi-tengerről érkező, hadihajók által biztosított holland konvoj tűnt fel Plymouth közelében. A térségben tartózkodó három angol hadihajó rögtön a konvoj felé fordult, és annak közelébe érve felszólították a hollandokat, engedjék félárbocra a lobogóikat. A konvoj parancsnoka elegendőnek érzett három üdvlövést az ágyúiból, majd amikor az angolok tovább követelték a zászlóshajó lobogójának bevonását, közölte velük, ha lent akarják látni a lobogót, vonják be maguk. Az angolok nem voltak szívbajosak, átküldtek egy csónakot a hollandokhoz, akik persze nem engedték fedélzetükre a briteket.Holland hadihajók.

Holland hadihajók.

 

Az angolok ezt követően a kíséret hadihajóinál próbálkoztak. Felszólították a kötelék parancsnokát, Joris van der Zaanen kapitányt a kötelező tisztelgésre, azonban ő is elegendőnek érzett egyetlen ágyúlövést. Ezt követően hirtelen irányt váltott, átkerült a meglepett angolok szél felőli oldalára, majd átkiabált hozzájuk: „Na, akkor most ti vegyétek le a kalapotokat!” Az angolok lövésekkel válaszoltak, amit a hollandok is rögtön viszonoztak. Másfél órás, nem túl heves lövöldözést követően, melyben mindkét oldalon több tengerész is meghalt, illetve megsebesült, az ágyúk elhallgattak, és a továbbiakban már csak verbális erőszakra került sor. A hallótávolságon belül haladó hajókról egymásnak átkiabálva az angolok a zászló bevonására, és az okozott kár megtérítésére szólították fel a hollandokat, akik válaszként nyomdafestéket nem tűrő stílusban küldték más tájakra az angolokat.

Mindez azonban csak előjáték volt az egy héttel később bekövetkező eseményekhez. A Maarten Tromp vezette, 41 hajóból álló holland flotta, mely a Van der Zaanen által kísért konvoj útjának utolsó szakaszát biztosította, egy vihar miatt kénytelen volt horgonyt vetni Dover előtt, hogy ott várják ki, amíg az idő jobbra fordul. Hogy biztosítsa őket békés szándékáról, Tromp követeket küldött a doveri kormányzóhoz, és a Robert Blake vezette angol flottához, mely a vihar miatt szintén kénytelen volt horgonyt vetni, és most Rye előtt, illetve a Dovertől északra fekvő Downs-nál, a spanyolok felett 13 évvel korábban aratott emlékezetes holland győzelem színhelyén horgonyzott. Az angolok szerint kötelező tiszteletadással azonban Tromp sem törődött, és akkor sem zavartatta magát, amikor a doveri erődből ágyúlövésekkel próbálták erre felhívni a figyelmét.

Az angol nemzeti becsület ilyen súlyos megsértéséről értesülve Blake május 29-én 15 hajójával kifutott Rye-ból, és erre utasította a Downsnál horgonyzó kilenc hajóját is. Az angolok Dover felé tartottak, hogy erőszakkal kényszerítsék ki a hollandoktól lobogóik félárbocra való engedését. Közben azonban Tromp is kifutott, és Calais felé vette az irányt, amerre a biztosítandó konvoj elhaladását várták. Úgy tűnt, a várható összeütközés ezúttal elmarad, s a britek nem fogják utolérni a gyorsabb holland hajókat. Dél körül azonban a hollandok váratlanul irányt váltottak, s egyenesen visszafordultak a britek felé. A holland zászlóshajó, a Brederode árbocára felvonták a vörös zászlót, ami a támadásra felszólító jelzés volt.

Az angolok úgy vélték, a hollandok őket akarják megtámadni. Valójában azonban az történt, hogy Tromp ekkor értesült az egy héttel korábbi eseményekről, és Van der Zaanen beszámolója alapján úgy vélte, az angolok készülnek támadásra, hogy elfogják a konvojt. Flottájával ezért visszafordult, hogy a briteket feltartóztatva fedezze a konvoj befutását. (Más forrás szerint úgy értesült, hogy az angolok több holland hajót elfogtak, és azért fordult Blake felé, hogy visszaszerezze azokat.)A doveri összecsapás vázlatrajza.

A doveri összecsapás vázlatrajza.

 

Az ezt követő eseményekről, hogy tulajdonképpen ki támadott meg kit, a két fél egymástól eltérő leírásokat adott. Az angolok szerint ők figyelmeztető lövésekkel szólították fel a hollandokat arra, eresszék félárbocra a brit hajók előtt a lobogójukat, mire a hollandok minden figyelmeztetés nélkül tüzet nyitottak rájuk. Az angolok később azt sugalmazták, az orvtámadással az Orániaiak pártján álló Tromp szándékosan akart háborút kiprovokálni, hogy azzal is gyengítse a kormányzó régenseket.

A hollandok szerint ők nem utasították vissza a tiszteletadást, ám úgy vélték, elég lesz, ha csak a zászlóshajó engedi le a lobogót. Az angolok viszont ragaszkodtak hozzá, hogy minden hajó engedje le előttük félárbocra a zászlaját, s követelésüknek nyomatékot adva ágyúikból is leadtak néhány lövést. A „figyelmeztető lövéseket” azonban valahogy betöltött ágyúkból adták le, s az ágyúgolyók eltalálták a holland zászlóshajót, és megsebesítették annak több tengerészét, köztük a hajó kormányosát. Tromp ekkor egy teljes sortüzet leadatott, ám ügyelt rá, hogy ne találjanak el semmit. A többi holland hajón viszont a zászlóshajó lövéseit tűzparancsként értelmezték, és ők már valóban tüzet nyitottak a britekre, akik erre azonnal válaszoltak.

Az elsőség kérdését annál is nehezebb eldönteni, hogy a korabeli visszaemlékezések mindkét tengernagyot igen magas morális elvek szerint élő, egyértelműen becsületes, és szavahihető emberként írják le, akik már csak mély vallásosságuk miatt sem vetemedtek volna hazugságokra, még az államérdek miatt sem. Azonban talán érdemes figyelembe venni, hogy Blake valójában nem volt szemtanúja a történéseknek. A visszaemlékezések szerint amikor a lövöldözés kitört, a tengernagy éppen a kabinjában tartózkodott, és a napi adminisztrációval foglalatoskodott. Amikor az első holland sortűz eltalálta hajóját, és betörte annak összes ablakát, állítólag felnézett a papírjaiból, és nyugodtan azt mondta: „Nem szép dolog Tromp úr részéről, hogy bordélyháznak nézi a hajómat, és betöri az ablakait.” Az eseményekről ő csak a fedélzeten tartózkodó tisztjeinek a beszámolói alapján értesülhetett, akik talán nem álltak mind olyan erkölcsi magaslatokon, mint ő.

A hollandok támadó szándékának hiányát bizonyítja a csata lezajlása is. Tromp megelégedett azzal, hogy hajóit csatasorba állítva az angolok, és a konvoj közé állt, és kísérletet sem tett arra, hogy 41 hajójával megpróbálja elfogni vagy elpusztítani Blake 15 hajóját, melyekhez csak később csatlakozott a Downsból indult kilenc másik hajó. Valójában éppen az angolok voltak azok, akik támadólag léptek fel, és a holland csatasort rohamozva megpróbálták áttörni azt. Tromp visszaverte ezeket a próbálkozásokat, majd miután az éjszakába nyúló tűzharc végén értesült róla, hogy a konvoj elérte a biztonságos vizeket, félbeszakította az ütközetet, és hazavitorlázott. (Később minden bizonnyal nagyon megbánta, hogy nem használta ki az alkalmat az angol flotta megsemmisítésére.)

A hosszú, de nem túl heves összecsapásban egyetlen hajó sem süllyedt el. Az angoloknak több hajójuk súlyosan megrongálódott, viszont elfogtak két harmincágyús holland hajót, bár ezek egyikét a hollandok még az éjjel visszafoglalták. A konvoj másnap sértetlenül befutott a hazai kikötőkbe, és a hollandok számára ez volt az, ami igazán számított. Az angolok szintén győztesnek érezték magukat, mert elfogtak egy holland hajót, és mert Tromp vonult vissza elsőként.XIX. századi grafika a doveri csatáról.

XIX. századi grafika a doveri csatáról.

 

A súlyos incidens kivizsgálására a holland Parlament azonnal vizsgálóbizottságot állított fel, mely vétlennek nyilvánította az ügyben Trompot. A holland tengernagy maga is levelet írt Blake-nek, melyben magyarázkodni próbált, és kérte az elfogott holland hajó visszaszolgáltatását. „Szándékomban állt Önt üdvözölni, de mikor láttam, hogy megtámadtak, úriemberként kénytelen voltam magamat megvédeni. Ma azt a hírt kaptam, hogy egyik hajónk a downsi révbe vontattatott. Barátságunk nevében kérem Önt ennek a hajónak a legsürgősebb visszaszolgáltatására.” Blake válasza gyönyörű példája a felsőbbrendű angol arroganciának: „Jóllehet Ön magát úriembernek nevezi, ennek ellenére durván megsérti az igazságot. Kezelje jelentőségének megfelelően azt, hogy Ön az angol köztársaság Parlamentjének a hajóhadával szállt szembe. Úgy vélem, erre a békés állampolgárokra nézve durva sértésre és vérontásra a Parlament a legkeményebben válaszolni fog majd.

Az incidens után a hollandok magát a miniszterelnököt – Grand Pensionary, a legmagasabb rangú államhivatalnok – Adriaan Pauw-t küldték Londonba, hogy megpróbálja elsimítani az ügyet. Ez természetesen hiábavaló próbálkozás volt. A békeszerető britek ugyanis már hónapokkal korábban felkészültek a háborúra. A hosszú ideig politikusként tevékenykedő Blake-et februárban éppen azért helyezték vissza a flottához, hogy felügyelje a hajógyárakban folyó munkákat, és a flotta hajóinak a felszerelését. A csata után Cromwell személyesen látogatott el Doverbe, ahol intézkedett a hajókban esett károk mielőbbi kijavításáról, és a parti erődök megerősítéséről. A flotta főerőinek, a vörös rajnak parancsnokságát Robert Blake-re ruházták, a másik két köteléket William Penn, és Georges Ayscue tengernagyok alá rendelték. A hollandok által kezdeményezett béketárgyalások így eleve reménytelen próbálkozások voltak. A forró békevágytól égő angol parlament július 10-én hadat üzent Hollandiának.Adriaan Pauw, Hollandia kétszeri miniszterelnöke.

Adriaan Pauw, Hollandia kétszeri miniszterelnöke.

 

Blake nem várta meg a hadüzenetet, már július elsején kifutott flottájával, hogy elfogja az északi vizeken tevékenykedő holland halászhajókat. A hollandok észlelték az észak felé tartó angol hajóhadat, és nem okozott nekik problémát, hogy kitalálják, azok mire készülnek. Tromp maga is kifutott a flottájával, és az angolok után eredt, ám néhány nappal később az Északi-tengeren egy hatalmas vihar csapott le rájuk, mely teljesen szétszórta a holland flottát. Miután a vihar elől a flotta utánpótlásáról gondoskodó teherhajók is visszamenekültek a kikötőikbe, a hadihajók a következő hetekben súlyos ellátási nehézségekkel küszködtek.

Az ekkor már jóval északabbra haladó angol hajók sokkal könnyebben átvészelték a vihart, melynek csak a széle kapta el őket. A célterületre megérkezve aztán hatalmas pusztítást végeztek az ott tartózkodó hatszáz holland halászhajó között. Többnyire 20-30 tonnás kis bárkákról volt szó, melyek olyan, szerény sorban élő halászok tulajdonában voltak, akik rendszerint a hajókon is laktak, egész családjukkal, akik többnyire egyben a legénységet is képezték. Őket Blake nem bántotta, megelégedett azzal, hogy a zsákmányból elvette a törvény szerint a brit hatóságokat megillető tizedet, majd elengedte őket, miután figyelmeztette a halászokat arra, hogy az angol felségvizeken csak az angol hatóságok engedélyével halászhatnak, és a kifogott zsákmány után adót kell fizetniük. (Egyébként ahol Blake nem látta, ott az angolok – a hollandok szerint legalábbis – természetesen az utolsó szardíniáig kifosztották a holland halászbárkákat.)

Miután sikerült valamennyire rendeznie flottáját, Tromp ismét északra fordult, hogy elfogja az angolokat. Augusztus harmadika éjszakáján az északra tartó hollandok, és a már visszafelé tartó, dél felé vitorlázó angolok egymás közvetlen közelében haladtak el, de a vaksötét éjszakában nem vették észre a másikat. Trompnak csak hajnalban jelentették, hogy az éjjel néhány őrszem ismeretlen hajók lámpáit vélte látni. A holland tengernagy sejtette, hogy a régóta keresett britekbe botlottak, s azonnal megfordult, hogy üldözőbe vegye őket, ám még aznap egy újabb vihar csapott le rájuk, mely ismét szétszórta a holland flottát, és ezúttal az angolt is. A viharban Tromp 11 hajója súlyosan megrongálódott, mire a holland tengernagy végképp lemondott az angol flotta elfogásáról, és megtépázott flottájával visszatért a holland kikötőkbe.

Tromp óvatoskodása nagy csalódást keltett Hollandiában. A háború kitörésekor mindenki nagyon egyszerűnek látta a helyzetet, majd jön az ő tengeri hősük, Maarten Tromp, és egy újabb downsi csatában leveri az angolokat is. Tromp maga azonban a legkevésbé sem volt optimista a helyzetet illetően. Rögtön a hadüzenet után összegyűjtötte ugyan teljes flottáját, mintegy 80 hajót, ám a holland Parlament támadásra felszólító üzenete ellenére várakozó álláspontra helyezkedett. Jól tudta, hogy hajói annyira gyengék, és a harci morál olyan pocsék, hogy öngyilkosság volna döntő összecsapást kezdeményezni a britekkel. Az országnak most kellett elszenvednie a pillanatnyi gazdasági előnyökön túllátni soha nem tudó holland kereskedők szűklátókörűségének következményeit. Trompnak a háború előtt tett javaslatait egy erős, professzionális hadiflotta felállítására a fukar régensek, költségkímélési okokból, rendre elutasították. Hiába volt most papíron jelentős számbeli fölényben, hajói nagy többsége sebtében besorozott kereskedelmi hajó volt, rosszul felszerelve, képzetlen legénységgel és megbízhatatlan parancsnokokkal. A kapitányok többsége ugyanis egyben a hajók tulajdonosa is volt, akik érthető módon óvakodtak attól, hogy egy ütközetben túl nagy kockázatnak tegyék ki hajójukat. A fegyelem is rendkívül alacsony színvonalon állt. A későbbi ütközetekben szinte mindennaposnak számított, hogy amikor valamely holland hajó kapitánya úgy ítélte meg, a csata kezd túl heves és veszélyes lenni, egyszerűen kivált a harcrendből és hazavitorlázott.Holland hadihajók Hellevoetsluis előtt. Jobbra Tromp zászlóshajója, a Brederode.

Holland hadihajók Hellevoetsluis előtt. Jobbra Tromp zászlóshajója, a Brederode.

 

A holland hajók kisebbek, és gyengébbek voltak, mint az angol egységek, kevesebb és kisebb kaliberű ágyúkkal voltak felszerelve, a tüzérek pedig többnyire alulképzett újoncokból álltak. Akadozott az utánpótlás is. A belpolitikai helyzet egyenes folyományaként az egész flottában általános volt a széthúzás, az engedetlenség, az egymással való rivalizálás. Mindezzel azonban Tromp nem érvelhetett a nyilvánosság előtt. Visszavonulása óriási csalódást keltett Hollandia szerte, népszerűsége nagyot zuhant, ami remek alkalom volt arra, hogy politikai ellenfelei végre eltávolítsák a flotta éléről.

Az angol flotta ezzel szemben hatalmas fejlődésen ment át az elmúlt években. A britek nem sajnálták a pénzt a flottafejlesztésre, s egymás után bocsátották vízre a hollandokénál rendszerint jóval nagyobb és erősebb sorhajóikat. A háború kezdetekor 18 olyan angol sorhajó állt szolgálatban, amely erősebb volt a legerősebb holland hajónál, az 54 ágyús Brederodénál. A legtöbb holland sorhajó az angol flottában csak fregatt besorolást kapott volna. A flottához vezényelt tábornokok, Cromwell kipróbált harcosai, pedig olyan fegyelmet honosítottak meg a polgárháború tengeri harcaiban edződött brit haditengerészetnél, melyről Tromp legfeljebb csak álmodozhatott. Mindezzel természetesen maga Tromp is teljes mértékben tisztában volt, és jól tudta, ezúttal nem a spanyolokkal állnak szemben. Nem törődve a Parlament rosszallásával, és saját népszerűségének gyors hanyatlásával, nem indult azonnal rohamra az angolok ellen, hanem inkább azzal töltötte idejét, hogy megpróbálta rendbe szedni flottáját. A júliusi kifutás eredménytelenségét, és a flottában keletkezett zűrzavart is nyilván elképzelései igazolásának látta.

A holland Parlament, csakúgy, mint az ország polgárai, azonban azt várta, hogy Tromp rögtön a háború elején majd döntő győzelmet arat, és a flotta sikertelensége nagy csalódást váltott ki. Augusztus huszadikán a Parlament felmentette beosztásából Trompot – akiről köztudott volt, hogy elkötelezett híve az Orániaiaknak –, és helyére régi riválisát, a régensekhez húzó Witte de With tengernagyot nevezte ki a flotta élére. A kinevezés a flottánál nem aratott osztatlan sikert. Johan Evertsen altengernagy, a zeelandi flotta parancsnoka, tiltakozásképpen lemondott, s tengerészek százai dezertáltak, amikor tudomásukra jutott De With kinevezése.Johan Evertsen.

Johan Evertsen

 

A háború első komoly holland győzelmét végül nem Tromp, és nem is De With, hanem a későbbi háborúk csillaga, Michiel de Ruyter aratta, mikor augusztus 25-én, Plymouth előtt visszaverte az általa kísért konvojt támadó, nagy túlerőben levő angol köteléket. Az ekkor commodore rangban levő Ruyter augusztus 10-én futott ki a tengerre 29 hajóból – köztük hat gyújtóhajóból – álló flottájával, hogy egy Földközi-tengerre tartó konvojt kísérjen el a biztonságos atlanti vizekig, majd ott felvegyen egy a karibi térségből érkező másik konvojt, és azt hazakísérje. Az ekkor 45 éves De Ruyter, aki szinte egész addigi pályafutását a kereskedelmi flottánál töltötte, és a zeelandi admiralitás kérésére csak nemrég csatlakozott a haditengerészethez, nem volt elragadtatva flottájától. Leveleiben többször is panaszkodott, hogy hajói rosszul felszereltek, a legénység nagyrészt képzetlen újoncokból áll, és a hajók egy része igencsak elhasznált állapotban van. Mindez már csak azért is nagyon aggaszthatta Ruytert, mert tudta, hogy az általa kísért konvojok útvonalán, a déli angol partok közelében, Georges Ayscue tengernagy 40 hajóból álló flottája állomásozik, mely várhatóan megkísérli majd elfogni a holland konvojokat.

Ruyter először az angol partok közelében végrehajtott tüntető felvonulással igyekezett Ayscue figyelmét elterelni a konvojoktól, de csak a könyékbeli lakosságot sikerült pánikba ejtenie, az angol flotta nem vette őt üldözőbe. Közben ráadásul két hajója összeütközött, az egyik elsüllyedt, a másik pedig olyan súlyosan megsérült, hogy haza kellett küldeni. Az eredménytelen cirkálás után Ruyter visszafordult Calais felé, ahol találkozott az első konvojjal, melyet az atlanti vizekig kellett kísérnie. A tengernagy nagy megkönnyebbülésére a konvojt tíz hadihajó kísérte, melyek csatlakoztak az ő kötelékéhez. Az erőviszonyok így se sok jót ígértek, Ruyter egyik hajója sem volt 40 ágyúnál többel felszerelve, a zászlóshajó, a Kleine Neptunis, például csak 28 ágyús volt. Ayscue flottája viszont közben 47 egységre növekedett, beleszámítva az öt gyújtóhajót, és négy kisebb, a csatasorba nem beállítható hajót is.

Az angolok augusztus 15-én vették észre a már rég várt konvojt, melynek elfogására Ayscue azonnal kifutott, a teljes flottájával. A két kötelék augusztus 16-án találkozott, Plymouth-tól délre. Az angolok abban bíztak, túlerejükkel gyorsan szétszórhatják a holland flottát, majd a konvoj ellen fordulhatnak. Ruyter azonban hajóival nem maradt közvetlenül a konvoj mellett, ahogy az általában szokás volt, hanem elvált attól, hogy idejében fel tudja fogni a britek támadását, még mielőtt azok a teherhajók közelébe érnének. A commodore csatasorba állította hajóit, és az angolok arra számítottak, a szokásos gyakorlatnak megfelelően majd a konvoj és az angol kötelék közé állva igyekszik felfogni a támadók rohamát. Ruyter azonban nem várta passzívan az angolok támadását. Felfigyelt rá, hogy a gazdag zsákmányt szimatoló britek olyan lelkesen loholtak előre a konvoj felé, hogy harcrendjük közben teljesen szétesett. A hét leggyorsabb angol hajó annyira megelőzte a többieket, hogy köztük és a zöm között széles rés nyílt. Ruyter a britek felé fordult, ezen a résen áttörve átkerült azok szél felőli oldalára, és innen visszafordulva megpróbálta a többiektől elszigetelni, és elfogni az elővédet.Sir George Ayscue.

Sir George Ayscue.

 

A hollandoknak sikerült is helyi fölényt létrehozniuk, és nagy zűrzavart kelteniük az angolok soraiban. A körülzárt hajók között volt az angolok mindkét zászlóshajója, míg a lemaradók nagy része felfegyverzett kereskedelmi hajó volt, melyek kapitányai nem mutattak nagy vágyat aziránt, hogy beavatkozzanak közelharcba, utasításokat pedig a zászlóshajóktól már nem kaphattak. Az angolok ugyan keményen harcoltak, ám nagyobb tűzerejük már csak arra volt elég, hogy valahogy kivágják magukat a bekerítésből, és megkezdjék a visszavonulást. A csata csak délután négykor kezdődött, így a közben leszálló éjszaka szintén a briteket segítette a menekülésben.

Ruyter ezt követően ismét meglepte az angolokat, ugyanis agresszív üldözésbe kezdett. A holland parancsnokok fő feladata a kísért konvoj biztosítása volt, nem a győzelemért és a dicsőségért szálltak harcba, hanem hogy a teherhajókat eljuttassák célkikötőikbe. Ha az ellenség visszavonult, általában megelégedtek ezzel a sikerrel. Ruyter azonban még másnap is a briteket hajszolta, abban bízva, sikerülhet elfognia a sérült, és lemaradó hajókat. Ayscue végül úgy döntött, bemenekül a legközelebbi kikötőbe, Plymouth-ba. A hollandok azonban ezt követően sem tágítottak. Ruyter két hajót visszaküldött a konvoj mellé, a többiekkel pedig hetekre blokád alá vette Plymouth-t. Eredetileg azt tervezte, behatol a kikötőbe, és megtámadja a horgonyon álló angol flottát, a kedvezőtlen szél, és a hír, hogy a Blake vezette angol főerők 72 hajója úton van Ayscue felmentésére, azonban eltérítették ettől a szándékától.

Bár végül csak egy gyújtóhajót vesztettek, a plymouthi vereség mégis nagy pofon volt a gyors győzelemre számító angolok számára. Georges Ayscue-t az sem mentette meg, hogy hazatérve először nagy győzelmet jelentett, s rövidesen menesztették beosztásából. (Amiben persze az is nagy szerepet játszott, hogy királypárti érzelmekkel gyanúsították.) Az ütközetben a hollandok embervesztesége 60 halott, és 50 sebesült volt. A brit veszteségekről nincsenek pontos adatok, a halottak és a sebesültek számát 600-700 főre becsülték.

Blake egy 18 hajóból álló köteléket küldött ki Ruyter üldözésére, akit azonban az angolok már nem tudtak elfogni. A holland flotta a közben megérkező másik konvojjal szeptember végén sértetlenül befutott a hazai kikötőkbe. Az időzítés ezúttal is jól sikerült, Ruyter hajóinak ugyanis éppen ekkor fogytak ki a készleteik. A győzelem, mely némi elégtételt jelentett a főerők sikertelensége után, természetesen nagy ünneplést váltott ki Hollandia szerte, és megalapozta De Ruyter későbbi nagy hírnevét.Michiel Adriaenszoon de Ruyter, nem sokkal az első angol–holland háború után, 1655-ben.

Michiel Adriaenszoon de Ruyter, nem sokkal az első angol–holland háború után, 1655-ben.

 

A két haditengerészet főerői addig óvatosan kerülgették egymást, a britek se intéztek támadást a holland vizek ellen, és a hollandok is óvakodtak ütközetet vállalni. A kisebb, portyázásra alkalmas hadihajókkal, illetve a „magánvállalkozók” által felszerelt hajókkal, elsősorban mindkét fél a másik kereskedelmi hajóit igyekezett megritkítani, ez járt a kisebb kockázattal, és ez ígérte a legnagyobb hasznot is. Azonban mindkét országban egyre nagyobb volt a nyomás a flotta vezetésén, a főerők mérjenek döntő csapást az ellenségre, hogy gyorsan le tudják zárni a költséges háborút.

Hollandiában az új flottaparancsnok, Witte de With, korábban minden alkalmat megragadott arra, hogy Trompot támadja, szerinte túlzott passzivitása miatt. Most megkapta a lehetőséget, hogy végre megmutassa, hogyan is kell legyőzni az ellenséget. Valószínűleg ekkor már maga De With sem volt teljesen meggyőződve arról, hogy okos dolog nyílt ütközetet kezdeményezni a britekkel szemben, és amennyire lehetett, most már ő is húzta az időt, de végül egyszerűen nem tehetett mást, ütközetet kellett vállalnia. 1652 szeptember 25-én flottájával megindult a Downsnál horgonyzó angol főerők felé.

With nem rontott neki ész nélkül az angoloknak, miután felderítette azok helyzetét, visszafordult Calais felé, ahol egyesült De Ruyter konvojkíséretből visszatérő flottájával. A várt erősítés azonban nem volt olyan mértékű, amilyennek De With várta. Az út viszontagságai, és hiányos felszereltségük miatt Ruyter hajóiból kilenc már olyan rossz állapotban volt, hogy javításra vissza kellett küldeni őket a hazai kikötőkbe. A hollandok így végül összesen 62 hajót tudtak összeszedni, 1700 ágyúval, ezekkel indultak meg a Robert Blake vezette angol flotta felé, mely ekkor 68 hajóval rendelkezett, fedélzetükön összesen 2.400 ágyúval. A holland flotta elővédjét De With vezette, a zöm De Ruyter, az utóvéd pedig Gideon de Wildt ellentengernagy parancsnoksága alatt állt. Hogy De With harcias magabiztossága erősen megcsappant, mihelyt neki kellett harcba vezetni a flottát, azt az is mutathatja, hogy most maga is csatasorba állította hajóit, holott korábban éppen ő volt a csatasor legnagyobb ellenzője, és azt a gyávaság jelének tartotta.

Az erőviszonyokra való tekintettel De Ruyter azt javasolta a főparancsnoknak, ne vállaljanak ütközetet, elégedjenek meg azzal, hogy felvonulásukkal kicsalják, és észak felé maguk után vonják az angol flottát, szabad utat nyitva ezzel a holland kikötők felé tartó konvojoknak. With azonban el volt szánva a döntő ütközetre, és ettől nem tántorította el az sem, hogy egy közben kitört vihar szétszórta flottáját, és több hajót megrongált. Persze De With is volt olyan jó taktikus, hogy nem rontott neki frontálisan az angoloknak. Flottájával elhaladt Downs előtt, és északnak vette az irányt, a Temze torkolata előtt fekvő sekély, zátonyos vizek felé. Alighanem abban bízott, a zátonyok között manőverezve előnyösebb helyzetbe kerülhet, mint a mély merülésű, nehézkesen mozgó angol sorhajók. Ez a számítása kezdetben be is vált.Ütközetből hazatérő holland hadihajók.

Ütközetből hazatérő holland hadihajók.

 

Az angolok közben maguk is kifutottak, és követték a hollandokat észak felé. A három részre osztott flottát továbbra is a derékhadat irányító Blake vezette, az elővéd parancsnoka William Penn, az utóvédé Nehemiah Bourne volt. Blake az ütközet előtt átszállt a Sovereign of the Seas-ről a közben Resolution névre átkeresztelt Prince Royal-ra, mely kisebb merülése miatt alkalmasabbnak látszott a zátonyos vizeken való harcra. A két flotta lassan közeledett egymáshoz, de 27-én egy újabb vihar csapott le rájuk, mely ismét szétszórta mindkét hajóhadat. A másnap délelőtt így mindkét oldalon azzal telt, hogy megpróbálták rendezni a szétzilált alakzatot, ami csak délutánra sikerült nekik. A két flotta végül 28-án délután négy körül került lőtávolságba egymástól, a Temze torkolat előtti Kentish Knock zátonyoknál.

Közvetlenül az összecsapás előtt ismét történt egy olyan kis közjáték, ami megtépázta a holland parancsnok idegeit, és az ütközet első felében valószínűleg hátrányosan befolyásolta a flotta irányítását. Mikor már minden pillanatban várható volt a harc kitörése, De With váratlanul úgy döntött, zászlóshajójáról, a 36 ágyús Prinses Louise-ról átszáll a flotta korábbi zászlóshajójára, az 54 ágyús Brederodéra. Csónakon átment a hajóhoz, ahol azonban a legénység, a rendkívül népszerű Tromp melletti szimpátiatüntetésként, egész egyszerűen nem engedte fel a fedélzetre a tengernagyot, s kijelentették, ha megpróbál feljutni a hajóra, lőni fognak rá. A hosszú alkudozás végén így De With kénytelen volt másik zászlóshajót választani magának, s átszállni a flotta legnagyobb hajójára, az 56 ágyús Prins William-re. A Kelet-indiai Társaság tulajdonában levő hajó erős, és jól felfegyverzett egység volt, de ugyanakkor lassú és lomha hajó. Megérkezésekor egyébként De With szinte az összes tisztet részegen találta a fedélzeten, a legénységről pedig kiderült, hogy többségükben tapasztalatlan újoncok, akik akik alig tudják kezelni a hajót. A közvetlenül az ütközet előtt végrehajtott zászlóshajó váltás szerencsétlen döntés volt, erre az időre ugyanis a flotta irányítás nélkül maradt, mire pedig De With ismét felvonta zászlaját, az ellenség már alig fél mérföldre volt csak tőlük.

A délnyugati szél az észak felé vitorlázó angolok számára volt előnyösebb, akik a keletről nyugatra tartó hollandok elé tudtak vágni, még mielőtt azok elérték volna a zátonyokat. Blake azt tervezte, a holland elővédnél áttöri az ellenség harcrendjét, ám még mielőtt lőtávolságon belülre jutott volna, a szél jelentősen meggyengült, a hollandok pedig váratlanul délnek fordultak. A két, ellentétes irányba tartó flotta végül elvitorlázott egymás mellett, miközben kölcsönösen tüzet nyitottak a másikra. Az elővédet vezető William Penn közben kissé balra húzódott, hogy szabad utat nyisson Blake mögötte előrenyomuló hajóinak, ám rosszul mérte fel a zátonyoktól való távolságát, s két hajója, a 106 ágyús Sovereign, a flotta legerősebb egysége, és a 66 ágyús James is felfutott a homokpadokra.A Prins Williem újkori replikája. A hajó 2009-ben leégett, nem építették újjá.

A Prins Williem újkori replikája. A hajó 2009-ben leégett, nem építették újjá.

 

Miután elhaladt a hollandok mellett, Blake kelet felé fordult, és hajóival a holland utóvédet támadta, miközben Penn hajóraja a holland zöm hajóit tartotta tűz alatt. A Nehemiah Bourne vezette angol utóvéd az előző napi viharban leszakadt a flottától, de most éppen időben érkeztek meg ahhoz, hogy a holland flotta elé vágva elállják az útjukat, és támadják az elővédjüket. Az angolok tehát három irányból is közrefogták a hollandokat, akik a gyenge szélben nem tudták kihasználni hajóik nagyobb sebességét, és kénytelenek voltak közelharcba bocsátkozni az ellenséggel, holott ezt, az angol hajók nagyobb tűzereje miatt, általában kerülni igyekeztek.

A hollandok kitartóan harcoltak a nagy fölényben levő ellenséggel szemben, és súlyos károkat okoztak nekik. Egy ideig Blake zászlóshajóját is körülzárták, de a többi angol hajó hamarosan kimentette azt a bekerítésből. Nem tartott sokáig, hogy az angolok érvényesíteni tudják tűzfölényüket, különösen miután a két zátonyra futott sorhajót sikerült levontatni, és azok sötétedés előtt be tudtak kapcsolódni a küzdelembe. A britek rommá lőtték De With zászlóshajóját, a Prins William-et is, melynek tisztjei többször is fontolóra vették, hogy megadják magukat, de végül sikerült valahogy kitartaniuk, és visszaverniük az angol támadásokat. A 28 ágyús Burgh van Alkmaer nem volt ilyen szerencsés, a hajó kigyulladt, majd felrobbant, míg két másik 30 ágyús hajót az angolok elfogtak. (Ezek egyikét a hollandok az éjjel visszafoglalták.) A britek egyre szorosabbra vonták a gyűrűt a hollandok körül, akiket a teljes bekerítéstől csak az éjszaka leszállta mentett meg.

A sötétedés beállta után mindkét fél beszüntette az ütközetet, és egymástól valamelyest eltávolodva az éjszakát a hajókban esett károk kijavításával töltötték. Az angolok sem úszták meg olcsón az ütközetet, sok hajójuk megsérült, kettő olyan súlyosan, hogy haza kellett küldeni őket. A hollandok azonban egyértelműen jóval nagyobb károkat szenvedtek, három hajójukat elvesztették, másik három pedig olyan súlyosan megsérült, hogy vontatni kellett őket. Az éjszaka során kilenc hajójuk, nagyrészt a De With-el igen ellenséges viszonyban álló zeelandi hajórajtól, egyszerűen faképnél hagyta a flottát, és hazavitorlázott. Reggelre a holland flotta létszáma 49 hajóra apadt, ezekből is legalább féltucat gyakorlatilag harcképtelen állapotban volt. Az angolok viszont erősítést kaptak az éjjel, és másnap már 84 hajóval várták az újabb összecsapást.

A harcias De With mindezek ellenére egy újabb támadást akart intézni az angolok ellen. Reggel haditanácsot hívott össze, melyen rámordult a kapitányaira: „Szolgálják uraim jobban szülőhazájukat!” A hazafiasságra való hivatkozás azonban nem volt elég ahhoz, hogy With rá tudja venni beosztottait egy újabb ütközetre. A hollandok megdöbbentek az angol hajók tűzerejét látva, és a kapitányok fele kijelentette, ha parancsnokuk tovább erőlteti a harcot, meg fogják tagadni a támadási parancs végrehajtását. A szél sem volt kedvező a támadásra, így With végül kénytelen volt belegyezni abba, amit a nagy többség helyesnek tartott, és elrendelte a visszavonulást a hazai partok felé.Ütközet Kentish Knocknál.

Ütközet Kentish Knocknál.

 

A fölényükben bízó angolok próbálták felújítani az ütközetet, a gyenge szélben azonban nem tudták lerohanni a hollandokat. Csak a leggyorsabb angol hajók tudtak elég közel kerülni ahhoz, hogy délután többször is rövid összecsapásba keveredjenek De With és De Ruyter hajóival, melyek a flotta visszavonulását fedezték. A hollandok lassan vonultak vissza a Schelde torkolata felé, melynek zátonyai között biztos menedéket lelhettek a mély merülésű angol hajókkal szemben. A rendezetlenül menekülő holland flotta látványát De With később így írta le: „Mint a farkasok elől menekülő juhnyáj!

Este, miután belátta, hogy nem tudja elfogni a hollandokat, Blake leállította az üldözést, majd mikor a szél ismét viharossá fokozódott, elrendelte a visszatérést a hazai kikötőkbe. Az ellenség visszavonulásán felbátorodva De With ismét támadásra akarta vezetni flottáját. Úgy tervezte, gyorsan kijavítják a hajók sérüléseit, majd megtámadják a kikötőikbe visszatért angol hajóhadat. Az elképzelést azonban beosztottai hangos tiltakozással fogadták. Ruyter a maga csendes stílusában megjegyezte: „Az ilyesfajta bátorság meglehetősen veszélyes.”, de mások ennél sokkal drasztikusabban fogalmaztak. Látva, hogy gyakorlatilag magára maradt, De With nem erőltette tovább elképzeléseit, hanem most már végérvényesen elrendelte a visszavonulást, és október másodikán hajóival befutott Hellevoetsluis kikötőjébe.

A győzelem hírét Angliában hatalmas ünneplés fogadta, s mindenki meg volt róla győződve, hogy a flotta döntő győzelmet aratott, és a hollandoknak legalább a következő hajózási szezonig – következő év tavaszáig – végük van. Ebben a meggyőződésben az Államtanács (Council of State) – mely a gyakorlatban persze csak Cromwell utasításait hajtotta végre – elrendelte a besorozott kereskedelmi hajók szolgálatból való elbocsátását, a parti erődítmények megerősítésén folyó munkáknak, és az új hajók építésének leállítását. Csökkentették a tengerészek fizetését is, ami persze rossz hatással volt a legénység moráljára. Ezen kívül az Admiralitás elvont a flottától húsz hajót, melyeket a Balti- és a Földközi-tengerre küldtek, hogy a hollandokat onnan is kiszorítsák, és lenyúlják tőlük a két térség jövedelmező piacait is. Blake nem tartozott az optimisták közé, és tiltakozott a flottát meggyengítő rendelkezések ellen, tiltakozása azonban eredménytelen maradt.Az angol tűzfölényt legjobban reprezentáló Sovereign of the Seas.

Az angol tűzfölényt legjobban reprezentáló Sovereign of the Seas.

 

A holland flotta veresége valójában egyáltalán nem volt olyan súlyos, mint azt az angolok gondolták. A flottát nem annyira az elszenvedett károk, hanem sokkal inkább a belső viszálykodások bénították meg. With maga jelentésében elsősorban a beosztott kapitányok fegyelmezetlenségét nevezte meg a kudarc fő okaként. A nagyrészt a kereskedelmi flottától érkező kapitányok nem tudták a csatasort sem rendesen kialakítani, sem fenntartani. Ha a harc túl hevessé vált, gyakran elhagyták a harcrendet, és hátrább húzódtak, vagy egyszerűen hazavitorláztak, hajójukat féltve, mely gyakran a saját tulajdonuk volt. (A későbbi ütközetekben az is gyakran megesett, ha a holland kapitányoknak sikerült elfogniuk egy ellenséges hajót, mely gazdag zsákmányt jelentett számukra, azzal együtt rögtön hazavitorláztak, faképnél hagyva a még harcban álló flottát.) A tengernagy ezenkívül ismét rámutatott az ellenséges hajók tüzérségének elsöprő fölényére, megállapítva, a legtöbb angol fregatt tűzereje is felülmúlja az átlagos holland sorhajókét. With kevesellte a gyújtóhajók számát is, melyekkel szerinte nagyobb zavart tudott volna kelteni az ellenség soraiban.

A holland közvélemény azonban egyszerűbbnek látta a kudarc okát, és a vereségért egyértelműen az amúgy is nagyon népszerűtlen De With-et tették felelőssé. Ahogy egy korabeli, visszafogott stílusban megfogalmazott újságcikk írta: „Ebből a zűrzavarból, és a harc elől való kitérésből is látható és észrevehető, milyen különbséget jelent az, hogy a flottaparancsnok józan, udvarias, és népszerű, vagy pedig olyan, akit emberei nem szeretnek, megvetnek, és félnek tőle. Mindannyian tudjuk, hogy De With altengernagy kiváló katona és merész tengerész, aki nem fél a veszélytől, sőt, magától a haláltól sem. Mindezek ellenére azt is tudjuk, hogy Tromp admirális is rendelkezik ugyanezekkel a tulajdonságokkal, és ezeken a nem mindennapi erényeken felül rendkívül óvatos, istenfélő, és erényes ember, aki nem kutyáknak, kurafiaknak, és ördögfattyaknak nevezi az embereit, hanem a gyermekeinek, barátainak, bajtársainak, s más hasonló kedves és szerető szavakkal szólítja őket. S miután ennyire kedveli az alatta szolgáló embereket, azok is, mint mondják, a tűzbe mennének érte, kockára tennék az életüket is, s ahogy mondani szokták, nem haboznának érte harcba szállni az ördöggel is. Ha egy ennyire tisztelt és szeretett vezetőt elküldenek a flottától, és helyére olyanokat helyeznek, akiket embereik nem kedvelnek, akkor láthatjuk milyen csapásokat és katasztrófákat hoz ez magával.”

Az ellenséges környezetben, a feléje áradó, igazából nem mindig teljesen megalapozott vádaskodások hatása alatt De With novemberben idegösszeomlást kapott, és betegállományba helyezték. A válságos helyzetben ismét felértékelődött Tromp presztízse, akit a Parlament és az Admiralitások már rögtön a Kentish Knock-i csatavesztés után levélben kértek fel arra, Johan Evertsennel együtt, hogy térjen vissza a flottához. Tromp vonakodva bár, de elfogadta a felkérést. Ahogy egy levelében írta, mi mást tehetett volna? Trompot először csak ideiglenesen, De With felépüléséig, ismét a holland flotta élére állították, majd kinevezését a következő év májusában véglegesítették.A jobb sorsra érdemes Witte de With.

A jobb sorsra érdemes Witte de With.

 

Tromp azonnal teljes lendülettel belevetette magát a munkába, s mindent megtett, hogy a megtépázott flottát minél előbb helyrehozza. Ez meglepően rövid idő alatt sikerült is neki. A tengerészek harci moráljára már az ő kinevezése is nagyon jó hatással volt, a flottában esett anyagi károkat pedig a teljes gőzzel dolgozó hajógyárakban szinte néhány hét alatt sikerült helyrehozni. A károk kijavítása, és a hajók készleteinek feltöltése után a flotta decemberre ismét bevethető állapotba került. Tromp erőteljes ösztökélésére a holland államtanács végre elszánta magát a flotta a tengernagyok által már régóta követelt fejlesztésére is, és elrendelték harminc erős, az angolokéval összemérhető nagyságú sorhajó megépítését. Azt persze mindenki tudta, hogy ezek a hajók nem fognak időben elkészülni ahhoz, hogy ebben a háborúban szerepet játszhassanak, de ha hosszú távon fenn akarták tartani a holland tengeri hatalmat, mindenképpen szükségesnek látszott a megépítésük.

A flotta élére Tromp igyekezett a legjobb embereket állítani, a kötelékek parancsnokságát Johan Evertsen, Michiel de Ruyter, és Pieter Floriszoon tengernagyok vették át. Miután a flottát sikerült rendbe szednie, december elsején Tromp 73 hajójával ismét kifutott a tengerre, hogy egy háromszáz hajóból álló kereskedelmi konvojt kísérjen ki az Atlanti-óceánra.

(Folyt. köv.)

 

16 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr3717930385

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

hátramozdító 2022.09.13. 11:56:13

Köszönjük szépen, ez egyre izgalmasabb!

gigabursch 2022.09.13. 19:15:18

Elképesztő sztori.

Az, hogy egy erős árapályú helyen, tölcsértorkaltú folyónál ilyen jellegű l, méretű, kiterjedésű zátonyok legyenek - az fel se merült bennem.
Eddig.

Galaric 2022.09.14. 17:21:10

Egyszer kitérnél arra, hogy hogyan is szervezték meg ezekkel a konvojokkal a találkozókat? Érdekes lenne szerintem nagyon. :)
Közhely, de jöhetne már a folytatás... :)

bz249 2022.09.14. 18:09:57

@gigabursch: azert ez a resz parezer eve meg szarazfold volt... szoval lehet a tengernek nem volt eleg ideje birtokba venni.

savanyújóska 2022.09.14. 18:26:49

@Galaric: Egyszerű, amikor már közeledtek, a konvojkíséret egyik hajója általában előrement, és jelezte az érkezés várható időpontját, illetve a konvoj útvonalát.

at900 2022.09.14. 19:10:51

Köszönöm! Nagyon érdekes a történet.

Galaric 2022.09.15. 12:55:35

@savanyújóska: akkor ezt magamban egy kicsit túlgondoltam. :) azt hittem előre leegyeztettet találka pontok voltak, ahol a kisérőhajók felvették a konvojt. Bár igaz, mindig a legegyszerűbb megoldás a legjobb általában.

O.Endre 2022.09.15. 19:19:09

73 kísérő hajó, és 300 kereskedelmi. Elképesztő, logisztikailag is.

gigabursch 2022.09.15. 22:12:44

@O.Endre:
S ez mind ment gyarmatot fenntartani és élősködni.

O.Endre 2022.09.16. 01:34:48

@gigabursch: Oké, de akkor mégis mi van? Ez volt a történelmünk természetes fejlődése. Mire akarsz ezzel célozni?

gigabursch 2022.09.16. 05:50:37

@O.Endre:
Ennek az erőforrásnak a tizedével a törököt ki lehetett volna tolni Európából....

bz249 2022.09.16. 07:09:00

@gigabursch: es abban mi lett volna a biznic a derek hollandiaknak? Plane ekkoriban amikor azert a torokok ellensegei a spanyolok a hollandiak ellensegei is voltak...

savanyújóska 2022.09.16. 08:15:51

@Galaric: Az útvonal és a menetrend, az ismert széljárások figyelembevételével, megvolt, tehát nagyjából amúgy is tudták, hol és merre jár a konvoj, ha minden jól megy. Ettől függetlenül ha lehetett, igyekeztek előre felvenni a kapcsolatot a kísérőflottával. A Földköziről meg a Balti-tengerről érkező konvojokkal akár a szárazföldön keresztül is lehetett tartani a kapcsolatot, távolabbról érkezők hajókat küldtek előre. Általában nem egy lendülettel tették meg az utat, Szent Ilonán, Kanári-szigeteken megállókat tartottak, innen küldtek előre egy gyorsabb hajót, hogy jelezze, hol tartanak.

@gigabursch: Kereskedelemnek hívják. Ebből lett az az erőforrás, amivel később tényleg kitolták a törököt Európából.

Galaric 2022.09.17. 13:38:07

@savanyújóska: Köszi, hogy így kifejtetted!

Zs_ 2022.09.17. 22:47:12

Elnézést, off kérdés lesz. Polaban van még bármi nyoma a KuK kriegsmarine-nek amit érdemes megnézni? Google nem nagyon mondott semmit. Köszi előre is ha vki válaszol.

savanyújóska 2022.09.18. 21:02:46

@Zs_: Nem sok minden. Régi épületek, és néhány erőd. Tengerészeti múzeum létrehozását úgy tudom, még csak tervezik, bár a meglevő múzeumokban is van tengerészeti anyag.
süti beállítások módosítása