Hét tenger

Az első angol-holland háború 03.

2022. augusztus 31. 11:01 - savanyújóska

Robert Blake

Gyakran kritizálom az angol történészeket, mennyire figyelmen kívül hagyják, illetve lekezelik más nemzetek tengerészeteit és tengernagyait. Az igazság kedvéért azonban meg kell jegyezni, az angol történészek általában a saját tengernagyaikkal se sokat foglalkoznak, ha nem Horatio Nelsonnak hívják őket. A Trafalgar előtti korszak számtalan, saját korában nagyra tartott tengernagya szorult Nelson árnyékába, akik pedig nagymértékben járultak hozzá a brit tengeri uralom és világhatalom létrejöttéhez. El éppen nem felejtették őket, de azt a legnagyobb jóindulattal sem lehetne mondani, hogy Temzét lehetne rekeszteni a róluk szóló írásokkal.

Különösen méltánytalannak tűnik ez a mellőzés azzal az emberrel szemben, akit egyébként a Royal Navy atyjának szoktak nevezni. A jelöletlen tömegsírban nyugvó Robert Blake-nek oroszlánrésze volt az angol tengerészet professzionális haderővé történő átalakításában, a flotta szervezeti és logisztikai hátterének felépítésében, s az új taktikai eljárások kidolgozásában. (Mondhatni, Nelson dolga könnyű volt, ő mindent készen kapott.) Alapvetően Blake volt az, aki megtörte a nagy vetélytárs Hollandia tengeri dominanciáját, megalapozva ezzel Britannia tengeri uralmát.

Robert Blake emlékműve szülővárosában, Bridgewaterben.

Robert Blake emlékműve szülővárosában, Bridgewaterben.

 

Robert Blake 1599 augusztusában született a Somersethire megyei Bridgewaterben, egy jómódú helyi kereskedő, Humphrey Blake, és Sara Williams elsőszülött fiaként. Miután az elemi iskolát kiváló eredménnyel végezte el Bridgewaterben, apja 16 évesen a már akkor is a legpatinásabb és legmagasabb színvonalú egyetemnek számító Oxfordba küldte tanulni. A feljegyzések szerint Blake itt közepes tanulónak számított, és nem igazán tűnt ki semmiben, ám elsajátította azt a műveltséget, melyre egy korabeli, a felső középosztályból származó angol gentlemannek szüksége volt, s elérte a Master of Arts fokozatot is. (Nagyjából doktori cím.)

Blake oxfordi években tanúsított kedvetlensége részben talán annak köszönhető, hogy a törekvő ifjonc hamar rájött, az érvényesüléshez egyáltalán nem tudás és tehetség, hanem mindenekelőtt a felső körökkel ápolt jó kapcsolatok, valamint befolyásos pártfogók szükségeltetnek, márpedig ő ilyenekkel nem rendelkezett. Valószínűleg ezzel kapcsolatban szerzett kellemetlen tapasztalatainak hatására kezdett el érdeklődni a közélet iránt, s lett a puritanizmus híve. Előszeretettel töltötte idejét barátai társaságában, ahol a maga puritán értékrendje alapján szenvedélyesen kritizálta a korabeli társadalmi viszonyokat, illetve a királyi udvar romlottságát. (A puritanizmus korabeli vallási mozgalom, mely a vallások külsőségektől való megtisztítását – purifikálását – tűzte ki céljául. A mozgalom gerincét a skót presbiteriánusok képezték, de számos más, többnyire kálvinista alapon nyugvó felekezet – kvékerek, levellerek, independensek, stb. – is csatlakozott hozzájuk. Maga Blake egyébként baptista vallású volt. Az anglikán egyház nem támogatta a mozgalmat, melynek képviselőit Jakab és Károly uralkodása alatt egyaránt igyekeztek háttérbe szorítani.)

Blake oxfordi éveiről nem sok feljegyzés maradt fenn. Barátai szerint mindig nagyon korán kelt, szerette a szabadtéri sportokat és a vadászatot, s egyik legkedveltebb időtöltése a horgászás volt. Mogorva természetű volt, hajlamos a melankóliára. Kedvelte a klasszikus latin és görög irodalmat, s maga is írogatott verseket és epigrammákat.Oxford patinás egyeteme.

Oxford patinás egyeteme.

 

Az oxfordi csellengésnek Blake apjának 1625-ben bekövetkezett halála vetett véget. Apja halálával Blake vált a népes família családfőjévé, s reá hárult a korábbi években nagy veszteségeket szenvedett családi vállalkozás újbóli felvirágoztatása, s anyjának és tucatnyi testvérének eltartása. (12 fiútestvére volt, akik közül heten érték meg a felnőttkort. Leánytestvéreinek számáról nincs adat, de levelei alapján legalább kettőről lehet tudni, akiket ő házasított ki.) A rendkívül puritán és vallásos, a kortársak szerint is szerzetesi hajlamú, egyesek szerint kimondottan nőgyűlölő Blake soha nem nősült meg, s nőügyeiről sem lehet tudni. A feljegyzések szerint hölgyek társaságában mindig nagyon esetlenül viselkedett.

A következő 15 évet Blake a kereskedői pályán töltötte, s a családi vállalkozás fejeként sikeresen tevékenykedett az üzleti életben. Ezekről az évekről alig maradtak fenn adatok, de úgy tűnik, az idő nagy részét Bridgewatertől távol töltötte. Feltételezhető, hogy a Dorchesterben 1630 körül tevékenykedő Robert Blake nevű kereskedő azonos a későbbi tengernaggyal, és egyes források szerint egy ideig Hollandiában, Schiedam városában is dolgozott.

A családi vállalkozás nagyon nehéz helyzetben volt, mikor Blake átvette annak vezetését. A család birtokai közül többet el kellett adni, hogy a felhalmozott adósságokat valahogy ki tudják fizetni. A kiváló szervezőképességgel és hatalmas munkabírással rendelkező Blake azonban hamar úrrá lett a helyzeten, s rövidesen ismét felvirágoztatta az üzletet. Tekintélyes vagyont szerezve gondoskodni tudott hét öccsének megfelelő neveltetéséről, illetve húgai férjhez adásáról. Testvérei is mind tehetős gazdálkodók, illetve üzletemberek lettek, William öccse pedig a jogtudományok doktora, és a paduai egyetem rektora. Két másik testvére, Humphrey és Benjamin, tengerésznek álltak, és később mindketten elérték a kapitányi rangot.

Az üzleti tevékenység mellett Blake, mint Bridgewater egyik legtekintélyesebb kereskedője, aktívan részt vett a közéletben is. Üzleti és politikai életben szerzett tekintélyének köszönhetően 1640-ben, Bridgewater képviseletében, a király által újra összehívott Parlament képviselőjévé választották.I. Károly háromnézeti arcképe.

I. Károly "háromnézeti" arcképe.

 

I. Károly nem sokkal korábban ugyanis kísérletet tett az egységes egyházi liturgia bevezetésére, ami a nem anglikán felekezetek részéről országszerte heves tiltakozást váltott ki. Különösen nagy volt a felzúdulás a skótok között, akik fegyveres ellenállással fenyegetőztek. A király végül meghátrált, és visszavonta a rendeletet. Közben azonban a skótok felvették a kapcsolatot a francia udvarral, az iránt puhatolózva, egy esetleges háború esetén milyen támogatásra számíthatnak az angolokkal szemben. A franciákkal folytatott levelezés az angol kormány kezére jutott, akik számára úgy tűnt, küszöbön áll a háború a franciák által támogatott skótokkal szemben. A királynak azonban nem volt elég pénze egy hadsereg felszerelésére, ezért, 12 év után először, ismét összehívta a Parlamentet, hogy azzal új adókat szavaztasson meg.

Az 1640 tavaszán összeülő országgyűlés a történetírásban Rövid Parlament néven szerepel, a király ugyanis alig három hét után feloszlatta azt. A képviselők ugyanis egyáltalán nem bizonyultak készségesnek az új adók megszavazásában, ehelyett inkább elkezdték a régi sérelmek felhánytorgatását, követelve a vallásszabadság biztosítását, valamint a Parlament jogainak, és az ország irányításában betöltött szerepének helyreállítását.

A Parlament feloszlatása országszerte általános elégedetlenséget és felháborodást váltott ki. A kedvező helyzet láttán a skót hadsereg is átlépte a határt, és mélyen benyomult az ország belsejébe. A velük szemben álló kis létszámú királyi csapatok, melyek maguk is a zendülés szélén álltak, nem voltak képesek komoly ellenállást tanúsítania. A katasztrófával fenyegető helyzetben a király nem tehetett mást, ismét összehívta a Parlamentet. Az 1640 novemberében összeülő, és egészen 1653-ig tevékenykedő Hosszú Parlament természetesen kihasználta a kutyaszorítóban levő király kiszolgáltatottságát, s néhány hét alatt gyakorlatilag szinte teljesen magukhoz ragadták a hatalmat. A királyt háttérbe szorították, bizalmi embereit letartóztatták.

Azonban nem kellett sok idő ahhoz, hogy a vallási fanatikus puritánok zsarnokoskodása miatt a Parlament népszerűsége is gyors hanyatlásnak induljon. Az ország rövidesen két pártra szakadt, a királypárti nemesség, a cavalierek, és a rövidre nyírt hajú puritánok, a kerekfejűek pártjára. A királyt támogató nemesek saját pénzükből finanszírozták egy hadsereg felállítását, s 1642-re már úgy érezték, elég erősek ahhoz, hogy fegyverrel lépjenek fel a Parlament ellen.Oliver Cromwell.

Oliver Cromwell.

 

A polgárháború 1642 őszén tört ki, s a jobban felkészült királypártiak sikereivel kezdődött. Rövidesen azonban a kerekfejűek is ütőképes sereget toboroztak össze, melyet a tehetősebb puritánok nagyrészt saját pénzből szereltek fel. A rövidesen a parlamentiek vezetőjévé emelkedő Oliver Cromwell is saját pénzén állította fel a híres nehézlovasságot, a vasbordájúakat, akik rövidesen a parlamenti seregek fő ütőerejévé váltak, és később döntő szerepet játszottak a háború ütközeteiben.

Bridgewaterben Robert Blake, akit parlamenti képviselőként nem választottak újra, szintén egy szabadcsapatot szervezett. Kezdettől fogva gyanakodva figyelte a királypártiak szervezkedését, és egyik testvérével, Samuel-el együtt már jóval a polgárháború kitörése előtt elkezdte felállítani a helyi, parlamentpárti milíciát. A saját maga által felállított csapat élén az ekkor 43 éves, minden katonai tapasztalatot és képzettséget nélkülöző Robert Blake kapitányi rangban kezdte el pályafutását.

 

A polgárháború kitörését követő első, kisebb csetepatékban Blake hamar bebizonyította rátermettségét. Csapatával számos sikeres rajtaütést hajtott végre a királypártiak ellen, zavarva a cavalierek helyi alakulatainak felállítását és ellátását. A hozzá hasonló elszánt és lelkes önkéntesek erőfeszítései ellenére a parlamenti erők helyzete a polgárháború első évének végére eléggé kilátástalannak tűnt. A királypártiak számos győzelmet arattak, és az ország területének több mint kétharmadára kiterjesztették fennhatóságukat.

1643 július 13-án a Maurice herceg és Lord Wilmot vezette királypártiak Roundway Down-nál megsemmisítő vereséget mértek a kerekfejűek seregére, és ezzel megszerezték Anglia nyugati része felett az ellenőrzést. Hogy győzelmüket teljessé tegyék, két héttel később ostrom alá vették a térség legnagyobb városát, Bristolt.

A várost jól kiépített erődrendszer vette körül, s Blake kapitányra ezek egyik kulcsfontosságú elemének, a Prior’s Hill nevű erődnek a védelmét bízták. Az ostromlókat a királypártiak legjobb hadvezérei, a két testvér, Rupert és Maurice hercegek vezették.Bristol védelmi rendszere. A Prior’s Hill erőd a védővonal felső csücskében található.

Bristol védelmi rendszere. A Prior’s Hill erőd a védővonal felső csücskében található.

 

A küzdelem egyik gócpontja a Prior’s Hill erőd volt, melyet az ostromlók kezdettől fogva nagy erőkkel támadtak. Blake azonban egyik támadást a másik után verte vissza, nagy veszteségeket okozva az ellenségnek. Erejéből még kisebb ellentámadásokra is futotta. A védelem többi része azonban korántsem teljesített ilyen jól. Néhány napig tartó heves harcok után az ostromlóknak sikerült betörniük a belső védelmi övbe, mire Bristol katonai parancsnoka, Nathaniel Fiennes ezredes, a szabad elvonulás feltétele mellett feladta a várost. Blake dühösen tiltakozott, és visszautasította a megadásról szóló okmány aláírását. Ezt megtudva Rupert azzal fenyegetőzött, hogy felkötteti Blake-et az első fára, s később valószínűleg sokszor megbánta, hogy ezt végül mégsem tette meg. Miután a többi erőd sorra megadta magát, végül Blake-nek sem maradt más választása, s csapatával kivonult a Prior's Hill-ből.

Bristol elestével a királypártiak megszerezték az ország második legnagyobb városát, annak az utánpótlás szempontjából rendkívül fontos kikötőjét, és a város fejlett iparát, mely a következő években komoly mértékben járult hozzá a királyi sereg fegyver és lőszerellátásának biztosításához. Fiennes ezredest a Parlament haditörvényszék elé állíttatta, mely bűnösnek találta és halálra ítélte. Jó kapcsolatainak köszönhetően azonban az ítéletet nem hajtották végre.

A vereség egyik dicsőséges mozzanata a Prior’s Hill hősies ellenállása volt. Blake, aki egyébként a haditörvényszéki tárgyaláson nem volt hajlandó Fiennes ellen tanúskodni, ezzel alapozta meg hírnevét, és indította el katonai karrierjét. Rövidesen alezredessé nevezték ki, és a Popham ezredes vezette nyugati seregbe osztották be, amellyel továbbra is az ország nyugati részén, főleg szülővárosa, Bridgewater közelében tevékenykedett.

Nem sokkal ezután súlyos csapás érte. Öccse, az ekkor kapitányi rangban alatta szolgáló Samuel, akivel kezdettől fogva közösen szervezték az ellenállást, és vettek részt a harcokban, tudomást szerzett arról, hogy alakulatának néhány tisztje dezertálni készül. Abban bízva, hogy sikerül őket lebeszélni szándékukról, Samuel egyedül lovagolt utánuk, és vesztére utol is érte őket. A kirobbant vita, majd veszekedés azonban végül azzal ért véget, hogy a dezertőrök pisztolyt rántottak, és lelőtték parancsnokukat. Blake-et rendkívül érzékenyen érintette kedvenc testvérének elvesztése. Öccsének árváiról a továbbiakban saját gyermekeiként gondoskodott.

Nem sok vigaszt nyújthatott számára a katonai helyzet alakulása sem. Bristol bevétele után a királypárti sereg két részre oszlott. Az egyik rész, a király és Rupert vezetésével észak felé indult, a másik pedig, Maurice herceg parancsnoksága alatt, nyugatnak fordult. A Maurice és Lord Carnarvon vezette cavalierek a következő hónapokban végigsöpörtek a cornwalli félszigeten, és szinte minden fontosabb települést elfoglaltak. Csupán a jól megerősített Plymouth, és néhány kisebb erődítmény maradt a kerekfejűek kezén.Maurice herceg, I. Károly unokatestvére.

Maurice herceg, I. Károly unokatestvére.

 

Miután a Plymouth elleni támadás kudarcot vallott, Maurice könnyebb célpontot keresett magának, és úgy döntött, Lyme ellen fordul. A kicsi, mindössze 900 fős népességű kikötőváros nem volt különösebben fontos település, ám jól védett, mély vizű kikötővel rendelkezett, ami kiváló kirakodóhely lehetett volna a királypártiak részére érkező francia és holland szállítmányoknak. A városkát nem övezték falak, ám a környező sziklás dombok jó természeti védettséget biztosítottak számára.

A védelmet a papírforma szerint a város polgármestere, a kormányzóvá kinevezett Thomas Ceeley vezette, azonban a gyakorlatban később szinte teljesen Blake alezredes vette át az irányítást. Ő építette ki a város védővonalait is, a külső területeken fekvő udvarházak felhasználásával, melyeket jól megerősített, és sáncokkal kötött össze. A kilátások azonban így sem voltak biztatóak. A több mint hatezer fős ostromló sereggel szemben a védők alig 500 katonát tudtak felvonultatni. A támadók azonban nagyrészt kényszersorozott katonákból és külföldi zsoldosokból álltak, akik nem szívesen áldozták életüket I. Károlyért. A védők viszont valamennyien a puritánok ügyének elkötelezett önkéntesekből álltak, akik ráadásul számíthattak a város civil lakosságára is. (A közel kéthónapos ostrom során Blake egyetlen katonája sem dezertált.) Megkönnyítette a védők helyzetét az is, hogy Maurice herceget egy súlyos influenza ledöntötte lábáról, és a harcok során nem tudta csapatait személyesen irányítani.

Lyme védelme az angol polgárháború egyik legragyogóbb fegyverténye volt. Az 56 napos ostrom során a maroknyi védősereg egymás után verte vissza a nyomasztó túlerőben levő ellenség támadásait, súlyos veszteségeket okozva annak. A védelemben részt vettek még a városka asszonyai is, akik szintén fegyvert ragadtak, és a sáncokon harcoltak.

Lyme valószínűleg még így is elesett volna, ha májusban a Lord Warwick vezette flottának nem sikerül a kikötőbe utánpótlást, és némi erősítést eljuttatnia. Így a védelem, hajszál híján ugyan, de mégis kitartott júniusig, mikor a közeledő felmentő sereg hírére Maurice végül feladta az ostromot, és elvonult Lyme alól. Az ostromlók elvesztették seregük harmadát, több mint kétezer embert, többet, mint a térség összes többi városának ostrománál együttvéve.

A védelem hőse ezúttal is Blake volt, akit nem sokkal az ostrom után ezredesnek neveztek ki. A harcokban ő maga is súlyosan megsebesült a lábán, melynek köszönhetően aztán élete végéig sántított.

Cromwell a Marston Moori csatát irányítja.

Cromwell a Marston Moori csatát irányítja.

 

Lyme felmentése után az Essex grófja által vezetett parlamenti sereg tovább vonult nyugat felé, azonban augusztus 31-én Lostwithielnél súlyos vereséget szenvedett az I. Károly, és Brentford grófja által irányított királypártiaktól. Súlyos csapás volt ez a Parlament számára, azonban mint később kiderült, ez volt a királypártiak utolsó nagyobb győzelme. Egy hónappal korábban, északon, Marston Moornál, a parlamenti seregek utóbb döntő jelentőségűnek bizonyuló győzelmet arattak az ostromlott York felmentésére igyekvő Rupert felett. Néhány nappal a Marston Moor-i csata után egy másik, nem ilyen jelentős, de akkor nagy visszhangot kiváltó győzelmet is arattak a kerekfejűek.

Blake, aki értesült a Bridgewatertől délre fekvő Taunton helyőrségének gyengeségéről, és vezetésének megosztottságáról, erőltetett menetben Lyme-ból Taunton alá vezette csapatait, és egy váratlan rajtaütéssel elfoglalta a várost, elvágva ezzel Rupert és Maurice seregei közt az összeköttetést. A győzelmet Londonban fáklyás felvonulással ünnepelték meg, a Parlament pedig Taunton kormányzójává nevezte ki Blake-et.

A királypártiak természetesen nem hagyhatták, hogy a parlamenti kézen levő Taunton beékelődjék seregeik közé, s 1644 októberében körülzárták a várost. Taunton fekvése korántsem volt olyan kedvező, mint Lyme-é, s a helyőrség alig ezer emberből állt. Blake azonban most is elszántan védelmezte a rábízott várost, s az egészen 1645 júliusáig elhúzódó ostromzár ideje alatt három nagy rohamot vert vissza. A város szinte teljesen romba dőlt, s miután az ostromzáron keresztül alig sikerült utánpótlást eljuttatni a helyőrségnek, a védők az éhségtől is sokat szenvedtek. A legnagyobb éhínség idején egyszer még saját beosztottjai is a város feladását javasolták Blake-nek, aki erre válaszul kijelentette, csak akkor fogja feladni Tauntont, ha négy pár csizmája közül hármat már megevett. Egy másik legenda szerint Blake a városban megmaradt utolsó disznót körbehordoztatta a falakon belül, és minden bástyánál megkorbácsoltatta, hogy a kihallatszó malacvisítás azt a látszatot keltse, az ostromlottak még bővében vannak az élelemnek.

Az ostrom komoly erőket kötött le a királypártiak részéről, s ennek nagy szerepe volt abban, hogy 1645 június 14-én, Naseby-nál, a Cromwell és Fairfax vezette kerekfejűek megsemmisítő vereséget mértek a királypártiak főseregére, lényegében eldöntve ezzel a polgárháború kimenetelét.

A vereség hírére az ostromlók beszüntették a harcot, és elvonultak a szinte földig rombolt falak alól. Blake-et ismét a puritánok hőseként ünnepelték országszerte, s a következő évben Taunton parlamenti képviselőjévé választották. Parlamenti képviselőként Blake lemondott a seregben betöltött pozíciójáról, s a következő két évet politikai pályán töltötte. Utolsó tevékenysége a hadseregben az volt, hogy részt vett Dunster Castle ostromában és bevételében, a változatosság kedvéért ezúttal az ostromlók oldalán.

 A délnyugati hadszíntér.

A délnyugati hadszíntér.

 

A maga szigorú puritán nézeteivel Blake hamar elnyerte Cromwellék bizalmát, s az új rezsim fontos alakjává vált. Ennek ellenére, és megrögzött köztársaságpárti nézetei dacára, nem vállalt szerepet a király elítélésében és kivégzésében.

Közben ugyanis I. Károly, a Parlamenttel folytatott eredménytelen alkudozások után, a skótokhoz szökött, abban bízva, földijei között baráti fogadtatásra talál. A skótok azonban – jobban tartva a király katolicizmusától, mint Cromwelltől – Károlyt először felügyelet, majd őrizet alá helyezték, s a Cromwell-el kötött egyezség fejében 1647-ben végül kiszolgáltatták a Parlamentnek.

A következő év során azonban a meglehetősen következetlen skótok, akik úgy vélték, az angolok nem tartották be a megállapodásokat, átlépték az angol határt. Cromwell gyorsan vereséget mért rájuk, majd visszafordulva bevonult Londonba, ahol időközben szintén lázadás tört ki a szélsőséges puritánok zsarnokoskodása ellen. A zendüléseket leverve Cromwell „megtisztította” a Parlamentet, azaz eltávolította a nem eléggé lojális képviselőket, és helyükre saját, megbízható embereit ültette. Ezután perbe fogatta, elítéltette, majd 1649 január 30-án kivégeztette az általa a bajok fő forrásának tekintett királyt. (Vagyis nem népítéletről, hanem közönséges politikai gyilkosságról volt szó. A királyt elítélő határozatot, amit egy arra teljesen illetéktelen hatóság hozott meg, még a Cromwell híveivel megtöltött Parlamenten is csak erőszakkal sikerült keresztülverni.)

A király elfogatása és kivégzése azonban nemcsak, hogy nem oldott meg semmit, hanem inkább olajat öntött a tűzre. A hír hallatán Írországban és Skóciában újult erővel törtek ki a lázadások, s a katonák tömegesen álltak át a királypártiak oldalára, a korábban a Parlamenthez hű flotta nagy részével együtt. Az ír és a skót felkelők rövidesen fölénybe kerültek a helyi parlamenti csapatokkal szemben, nem kis részben azért, mert a Rupert herceg vezette királypárti flottának köszönhetően zavartalanul érkezhettek hozzájuk a francia és holland segélyszállítmányok.

A Parlament korában nem sok jelentőséget tulajdonított a haditengerészetnek, hiszen figyelmét teljesen lekötötte a szárazföldön zajló háború. Miután azonban Angliában döntő győzelmet arattak, nyilvánvalóvá vált, hogy az ír és skót területeken csak úgy tudják ezt megismételni, ha a tengerek felett is megszerzik az ellenőrzést. Hogy a lepusztult állapotban levő, megbízhatatlan flottát rendbe szedjék, a Parlament még 1648 márciusában megbízta Popham, Blake, és Deane ezredeseket, vegyék át a hajóhad irányítását, védelmezzék a brit partokat és a tengeri kereskedelmet, s állítsák helyre a Köztársaság uralmát a tengereken.Edward Popham.

Edward Popham.

 

A Parlament választása első látásra meglepőnek tűnhet, hiszen hármuk közül egyedül Edward Popham ezredesnek, Blake közeli barátjának volt némi ismerete a tengeri szolgálatot illetőleg. Blake-nek mindössze annyi tapasztalata volt a hajózás terén, hogy korábban, üzleti ügyekben utazva, megtett néhány rövidebb tengeri utat, illetve hogy a Lyme ostrománál megsérült lábát Lord Warwick zászlóshajóján műtötték meg. Richard Deane-nek, aki ezt megelőzően a parlamenti sereg tüzérségének a parancsnoka volt, szintén nem volt semmilyen jártassága a tengeri hadviselés terén.

Valójában azonban akkoriban nem volt semmilyen szokatlan ezekben a kinevezésekben. A másik oldalon Rupert herceg korábban szintén a hadseregben szolgált, és a hajózáshoz eredetileg semmit sem értett. De más országok tengerészeteinél is általános gyakorlat volt, hogy a flotta parancsnokait az uralkodó megbízható emberei közül választották ki, tekintet nélkül arra, hogy konyítottak e valamit a hajózáshoz, vagy sem. A tengeri ütközeteket akkoriban főleg a behajózott tüzérek és katonák vívták meg, maguknak a tengerészeknek csak annyi volt a dolga, hogy a katona urakat az ellenség hajói mellé szállítsák. A hajók parancsnokai a katonák voltak, akik egyszerűen közölték a tengerészekkel, hová kell menniük, és aztán rájuk bízták, hogyan jutnak el oda. Maguk a tengerészek tehát csak afféle fuvarosok voltak, szerepük másodlagosnak számított. (Analógiába hozható ezzel a repülés korai időszaka, amikor a pilótára tekintettek hasonlóképpen. A gép fedélzetén a fontos ember, és a repülő parancsnoka, a tiszti állományból kiválogatott megfigyelő, vagy bombázótiszt volt, míg a pilóták a legénységi vagy altiszti állományból kerültek ki.) Csaknem egy évszázadnak kellett még eltelnie, mire a katonai és a tengerészmesterség egybeolvadt, és kialakult a mai értelemben vett tengerésztiszti szakma.

 A brit hadiflotta a polgárháború éveiben többnyire a Parlament pártján állt, de a harcokban nem sok szerepet játszott. Írország laza blokádjától, és a királypártiaknak utánpótlást szállító hajók elleni, mérsékelt sikerű járőrözésektől eltekintve a Warwick gróf, majd William Batten tengernagy parancsnoksága alatt álló flotta nem sok mindent csinált.Robert Rich, Warwick Második Earlje, Lyme ostroma idején a köztársasági flotta parancsnoka.

Robert Rich, Warwick Második Earlje, Lyme ostroma idején a köztársasági flotta parancsnoka.

 

A hajók felszereltsége és a legénység ellátása egyre romlott, a fizetés akadozott. Az egyre rosszabb körülmények, valamint a presbiteránus többségű flotta, és a Parlamentben többségbe került independensek közti ellentétek miatt a hajókon mélypontra süllyedt a hangulat. A király letartóztatását követően megszaporodtak a dezertálások, s nemcsak az egyes tengerészek szökdöstek, hanem több hajó is francia vagy holland kikötőbe menekült, teljes legénységével együtt. A dezertálások miatt Battent leváltották, s a helyére Thomas Rainsborough ezredest nevezték ki. A hajóhadnál erre nyílt lázadás tört ki, a tengerészek megtagadták az engedelmességet az új parancsnoknak, aki képtelen volt úrrá lenni a helyzeten. Végül a Parlament kénytelen volt Battent visszahelyezni a flotta élére.

Batten azonban kissé megneheztelhetett a Parlamentre a leváltása miatt, ugyanis visszatérése után kísérletet tett a király kiszabadítására, és Hollandiába menekítésére. Miután pedig ez a terve kudarcot vallott, a flotta 11 hajójával egyszerűen átvitorlázott Hollandiába, és a Franciaországba menekült trónörökös, a későbbi II. Károly szolgálatába állt. Ezen felbátorodva Károly és Jakab hercegek megpróbálták fellázítani a flotta Downsnál horgonyzó többi hajóját is, azonban a tengerészek itt hűségesek maradtak a Parlamenthez. (Igaz, ugyanakkor kísérletet sem tettek arra, hogy a hercegeket elfogják.)

Rupert és Maurice hercegek, akik még a háború vége felé kegyvesztetté váltak a királynál, majd a Parlament kiutasította őket az országból, a Hollandiába menekült hajórajban remek lehetőséget láttak a köztársaságpártiak elleni harc folytatására. Miután a már ekkor is állandóan anyagi gondokkal küszködő trónörökösnek nem volt pénze arra, hogy a lepusztult állapotban levő hajórajt fenntartsa, Rupert a kötelék legnagyobb hajóját eladta a hollandoknak, majd az így szerzett pénzből kitatarozta és felszerelte a többi hajót, s ezekkel tengerre szállva megindította magán-kalózhadjáratát a Köztársaság ellen. Rupert biztosította a királypártiaknak utánpótlást szállító hajók útját Írország felé, és ugyanekkor eredményesen támadta a Köztársaságnak fuvarozó hajókat. De nemcsak azokat. Rupert válogatás nélkül megtámadt minden útjába kerülő hajót, rendszerint azzal az indoklással, hogy azok elmulasztották a szerinte kötelező tisztelgést a hajóinak. Az elfogott hajók legénységével emberségesen bánt, de rakományukat elkoboztatta, és az azok értékesítéséből szerzett pénzzel a királypárti felkelőket, illetve Károly herceg párizsi udvartartását támogatta.A fiatal Rupert. Talán a képről is látszik, a herceg nemcsak katonai tehetségével, hanem 193 centis magasságával is kitűnt a kortársak közül.

A fiatal Rupert. Talán a képről is látszik, a herceg nemcsak katonai tehetségével, hanem 193 centis magasságával is kitűnt a kortársak közül.

 

A flottánál uralkodó áldatlan állapotok, és Rupert tevékenysége végül cselekvésre késztette a Parlamentet. Ekkor nevezték ki a három Tengeri Tábornokot (General at Sea) a haditengerészet élére. A tábornokok a hajózáshoz ugyan nem sokat értettek, viszont öreg katonák révén rövidesen olyan rendet és fegyelmet teremtettek a flottán belül, ami a korabeli, még mindig a kalózhagyományokon alapuló haditengerészetek között merőben szokatlan volt.

Popham, Blake és Deane feladata volt a flotta teljes átszervezése, illetve a Parlamenthez nem lojális tengerészek eltávolítása, rangjukra való tekintet nélkül. Emellett biztosítaniuk kellett a kereskedelmi hajózás biztonságát, s vissza kellett verniük az ellene irányuló támadásokat. Végül pedig támogatniuk kellett a szárazföldi csapatok tevékenységét, s biztosítaniuk az ír felkelők ellen induló sereg áthajózását, illetve utánpótlását.

A kikötőkbe megérkezve a három újdonsült tengeri tábornok a flotta hajóit és legénységét egyaránt a vártnál is sokkal rosszabb, lesújtó állapotban találta. A megfelelő karbantartást nélkülöző hajók többsége hasznavehetetlen állapotban volt, csakúgy, mint a dokkok és a hajógyárak nagyobb része. A flotta felszerelése finoman fogalmazva is erősen hiányos volt, a fizetetlen, szinte kizárólag kétszersültön és sörön tengődő, betegségektől gyötört tengerészek pedig érthető módon híján voltak minden harci kedvnek, és a legkevésbé sem érezték magukat elkötelezettnek a Parlament iránt. A raktárak üresek voltak, a tartalékkészleteket már korábban a hadsereg kapta meg, illetve egyszerűen szétlopták őket.

Hónapokba tellett, mire Popham, Blake, és Deane nagy keservesen rendet teremtett ebben a káoszban. Válogatás nélkül kirúgtak mindenkit, akiről királypárti hajlandóságot tételezhettek fel, s helyüket megbízható emberekkel, főleg tengerparti és temzei hajósokkal, illetve a hadsereg katonáival töltötték fel. A tisztikarba szintén a hadsereg emberei kerültek, ekkor csatlakozott a flottához például George Ayscue, William Penn, és John Lawson is. Sikerült a készletek feltöltése, az ellátás biztosítása, és az egészségügyi helyzet javítása is. Bár a három tábornok elvileg társparancsnok volt és egyenlő hatáskörrel bírtak, már ekkor nyilvánvalóvá vált Blake vezető szerepe, s hogy hármuk közül ő a flotta tényleges parancsnoka.

A flotta felszerelése és a logisztikai háttér biztosítása után a hajóhadat részekre osztották. Deane hajóraja Downsnál állomásozva a Doveri-szoros és a Temze torkolat hajóforgalmát ellenőrizte. Popham Plymouthban állomásozó köteléke a Csatorna hajózását biztosította, illetve a Scilly szigeteken tanyázó királypárti kalózokon tartotta rajta a szemét. A harmadik kötelék, George Ayscue vezetésével, Dublin közelében horgonyzott, biztosítva a hadsereg csapatainak átkelését és ellátását. A három köteléken kívül felállítottak még egy negyedik, önállóan működő hajórajt is, melyet különleges feladattal, mégpedig kimondottan a Rupert vezette hajók elleni vadászattal bíztak meg. Maga Blake ennek a negyedik köteléknek a parancsnokságát vette át.

Robert Blake.

Robert Blake.

 

1649 április 18-án az ekkor 50 éves Robert Blake első ízben szállt tengerre egy hadihajó-kötelék parancsnokaként. Feladata a Rupert vezette királypárti flotta semlegesítése volt. Az első gól mindazonáltal Ruperté volt, aki nem sokkal ezután elfogta Blake egyik hajóját.

Rupert sikerei azonban ezzel véget is értek. Blake flottája rövidesen szoros blokád alá vette a herceg támaszpontját, az ír Kinsale kikötőjét, mely egyben a királypártiak fő utánpótlási bázisa is volt. Rupert tisztában volt vele, hogy rosszul felszerelt, hiányos legénységgel ellátott hajói, melyek közül a legerősebb is csak 36 ágyús volt, alkalmasak a kereskedelmi hajók elleni támadásokra, de öngyilkosság volna felvenni velük a harcot a Köztársaság flottájával. Így aztán meglapult a parti erődök ágyúinak védelmében, és várt. Hat hónapig tartó blokád után, október végén, az őszi viharok kihajtották Blake flottáját a partok közeléből a nyílt tengerre. Rupert, aki csak erre várt, azonnal felvonta a horgonyt, és flottájával végleg elhagyva az ír partokat eltűnt a köztársaságiak szeme elől.

Az ír lázadók utánpótlásának elvágása aztán döntő szerepet játszott abban, hogy Cromwell, aki személyesen vette át az írországi csapatok vezetését, rövidesen megsemmisítő vereséget mért a felkelőkre. (Cromwell olyan vérfürdőt rendezett az írek között, amit néhányan az újkori európai történelem első genocídiumának, azaz nemzetiségi alapon történő tudatos népirtásának tekintenek. A háború, illetve az utána következő elnyomás és éhínség következtében Írország lakosságának a legóvatosabb becslések szerint is legalább húsz százaléka meghalt, de a veszteségarányt sokan ötven százalék felettire becsülik.)Az írek manapság se nagyon rajonganak Cromwellért.

Az írek manapság se nagyon rajonganak Cromwellért.

 

Rövidesen fény derült Rupert és Maurice új tartózkodási helyére is. A hercegek Lisszabonban, János (Joao), portugál királynál kerestek, és kaptak menedéket. Azonban eszükbe sem jutott, hogy nyugodtan élvezzék a kellemes portugál éghajlatot, hanem a lisszaboni kikötőből kiindulva tovább folytatták kalózhadjáratukat a Köztársaság ellen.

Miután a Parlament értesült a hírről, azonnal felszereltek egy újabb köteléket, mely szokatlan időpontban, a téli szezon közepén, 1650 januárjának végén indult útnak Portugália felé. Miután Popham a Csatorna-flotta vezetésével volt elfoglalva, Deane pedig éppen beteg volt, a mindössze öt hajóból álló kötelék parancsnokságát Blake vette át. A flottának adott utasításban a Parlament ellenségesnek és megtámadhatónak minősített minden olyan hajót, amely a királypárti lázadók tulajdonában van, nekik támogatást nyújt, illetve amely megtagadja a tisztelgést a tengerek uralkodójának, Britanniának a hajói előtt.

A flotta március elején ért a Lisszabon elé, ám János király nem engedte meg, hogy behajózzanak a portugál felségvizekre, az angolok pedig nem merték megtámadni a Tagus torkolatánál, a parti erődök ágyúinak védelmében horgonyzó királypártiakat. Miután a köztársaságiakkal szemben kimondottan ellenséges portugálok minden együttműködést és segítséget megtagadtak az angoloktól, Blake egyszerűen „hitszegő árulók és kalózok fészkének” minősítette Lisszabont, és blokád alá vette a kikötőt. Erősítésként közben megérkezett hozzá Popham is, nyolc hajóval. Kiválóan sikerült az angol flotta ellátásának megszervezése is. A blokád nyolc hónapja alatt a legénység semmiben nem szenvedett szükséget, és komolyabb járványok sem törtek ki, ami az akkori viszonyok között párját ritkító teljesítménynek számított. (Tán érdemes megjegyezni, az utánpótlás megszervezését az angolok amúgy a hollandoktól másolták. Korábban figyelemmel kísérték, a hollandok hogyan oldják meg a Dunkerquet gyakorlatilag éveken át blokád alatt tartó hajóik ellátását, és adaptálták a módszereiket. A britek dolga persze sokkal nehezebb volt, hiszen nekik több ezer kilométer távolságból kellett biztosítaniuk flottájuk ellátását.)

A blokád érzékenyen érintette a portugálokat, akik éppen a szokásos nyári konvoj útra indítására készültek Brazília felé. Hónapokig tartó huzavona következett, se Blake, se János király nem akart engedni. A portugálok végül, semlegességükben bízva, útnak indították a Brazíliába tartó konvojt, melyet azonban a nyílt tengerre kiérve Blake azonnal megtámadott, és annak kilenc hajóját elfogta. Ezek legénységét a britek partra tették, a hajókat pedig saját flottájukba sorozták be.IV. Joao, portugál király.

IV. Joao, portugál király.

 

Hetekkel később az angolok megtámadták a Brazíliából Lisszabonba tartó konvojt is, melynek 23 hajójából csak hét tudott bemenekülni a lisszaboni öbölbe. Ez valóságos katasztrófa volt a portugálok számára. János király személyesen látogatta meg Rupertet a hajóján, és utasította, a portugál hadihajókkal együtt azonnal támadja meg Blake flottáját, és szerezze vissza az elfogott hajókat. A széljárás azonban ezt csak két hét múlva tette lehetővé Rupert számára, amikorra az angolok már kijavították sérült hajóikat.

A sűrű ködben Rupertnek sikerült észrevétlenül az angol flotta közelébe érnie, s a herceg elhatározta, meglepetésszerű támadást indít Blake zászlóshajója ellen. Nem nyitott tüzet, hanem csendben akart az ellenséges hajó mellé állni, hogy aztán emberei megrohanják azt. Az őrszemek azonban gyanút fogtak a közeledő hajó láttán, és még időben riadóztatták a flottát. A rövid összecsapásban Blake tüzérei ellőtték Rupert hajójának előárbocát, mire a herceg visszavonult. A kudarcért a felelősséget át tudta hárítani a portugál parancsnokra – akit ezután menesztettek a szolgálatból –, annak hajói ugyanis, a királyi utasítás ellenére, nem követték Rupertet.

A támadást nem sokkal később, immár a portugál flotta támogatásával, megismételték, ezúttal azonban Rupert volt az, aki kerülte a harcot. Egyrészt mert emberei közt egyáltalán nem dúlt a harci kedv, s tartani lehetett attól, hogy fellázadnak és átállnak a köztársaságiak oldalára, másrészt pedig a herceg nyilván rájött, nyílt ütközetben a kétes harcértékű portugál hajókkal együtt sem lesznek képesek legyőzni a brit flottát.

A portugálok súlyos vereségével végződő ütközet után a király megvonta támogatását Ruperttől, és béketárgyalásokat kezdeményezett az angolokkal. Eközben viszont az angol flotta hajói, melyek részben a portugál kereskedelmi hajókra vadásztak, részben pedig spanyol kikötőkbe vonultak vissza, hogy a hajófeneket megtisztítsák a fúrókagylóktól, egy időre őrizetlenül hagyták a lisszaboni öböl bejáratát, lehetővé téve ezzel Rupertnek, hogy kimeneküljön a kikötőből. (Sokak szerint Blake szándékosan adott egérutat Rupertnek, hogy ezzel végre feloldja a portugálokkal kialakult patthelyzetet.)

Megmaradt hat hajójával Rupert ezután a Földközi-tengerre, spanyol vizekre menekült, s Cartagena és Malaga kikötőjét választva támaszpontjának tovább folytatta a harcot. A herceg ezúttal sem volt válogatós, megtámadt minden hajót, amely az útjába került, többek között a spanyolokat is. Ezúttal is az a helyzet állt tehát elő, hogy egy olyan állam – ezúttal Spanyolország – kikötője nyújtott menedéket Rupertnek, mely államnak a hajóit a herceg a tengeren habozás nélkül megtámadta és elfogta. A spanyol király azonban, francia és portugál kollégájához hasonlóan, oly mértékig gyűlölte a királygyilkos Köztársaságot, hogy az ellene harcoló Rupertnek megadta a támogatást, s az általa elfogott saját hajóit az egyszerűség kedvéért e támogatás részének tekintette.XVII. századi portugál galleon replikája.

XVII. századi portugál galleon replikája.

 

A portugálokkal való békekötés után Blake hajóinak többségét visszarendelték Angliába, s az admirálisnak csupán hét hajója maradt. Mihelyt értesült Rupert hollétéről, Blake azonnal behajózott a Földközi-tengerre, és néhány heti kergetőzés után Cartagénában vélte megtalálni a herceg hajóit. A spanyolokkal Blake nem udvariaskodott annyit, mint a portugálokkal. Nagy ívben lesajnálva a semlegességet, benyomult a cartagenai öbölbe, és felgyújtotta vagy elfogta az összes hajót, melyet odabent talált. Pechjére pont Rupert hajói nem voltak köztük, csak az általa korábban elfogott kereskedelmi hajókat találta meg, és szerezte vissza.

A herceg, Blake közeledésének hírét hallva, korábban már tovább menekült a francia partokhoz, Toulon kikötőjébe. Blake ide is követte, vállalva az újabb összetűzést, ezúttal a franciákkal. Toulon előtt az angol tengernagy most a francia hadihajókkal keveredett fegyveres összecsapásba, elsüllyesztve egyiküket, ám Rupert ismét kicsúszott a kezéből. A herceg elhagyta a Földközi-tengert, és egy időre ismét eltűnt az angolok szeme elől. (Rupert ezután az Atlanti-óceánon, Észak-Afrika partjainál kalózkodott tovább, majd áthajózott a Karib-tengerre, és az ott tanyázó igazi profikkal szövetkezve űzte tovább ezt a szép mesterséget.

A Parlament ezúttal William Penn tengernagyot küldte a herceg után a Karib-tengerre. Rupertet ugyan Penn sem tudta elkapni, ám Barbados elfoglalásával meghiúsította a hercegnek azt a tervét, hogy a szigeten, áthozva ide Károly herceget, önálló royalista államot építsen ki.

Rupert egy ideig még tovább kalózkodott, ám nem sokkal később egy viharban elvesztette szeretett bátyját, Maurice-t. Ezen megrendülve feladta magánháborúját, és visszatért Európába. A restauráció után az angol flotta tengernagya lett, és pályafutását az Admiralitás Első Lordjaként, tehát tulajdonképpen Blake utódjaként fejezte be.)

Blake-et ezután visszarendelték Angliába. A tengernagy útközben, a korábban kapott parancsnak a királypártiakat támogató hajók elleni fellépést elrendelő passzusára hivatkozva, megtámadott és elfogott négy francia hajót. Ezek egyike egy 40 ágyús francia fregatt volt. Mikor ezzel találkozott, Blake a saját fedélzetére hívta a francia parancsnokot, majd amikor az megérkezett, egyszerűen közölte vele, hogy le van tartóztatva, és felszólította, adja át a kardját. A felháborodott francia kapitány ezt megtagadta. Némi huzavona után Blake végül azt a javaslatot tette, a kapitány menjen vissza a hajójára, és ő, biztosítva az egyenlő feltételeket, hajlandó zászlóshajójával megütközni vele. Ebben is maradtak. A francia kapitány visszatért a hajójára, majd több mint kétórás tűzharc után végül bevonta zászlaját, és elismerve a szabályok szerinti küzdelemben elszenvedett vereségét, ezúttal már tényleg átadta a kardját Blake-nek.

 A 76 ágyús London sorhajó rajza.

A 76 ágyús London sorhajó rajza.

 

A hosszú távollét után hazatérő tengernagyot ünneplő tömeg, és egy hadbírósági tárgyalás várta, melynek során felelősségre vonták a portugál és spanyol kereskedelmi hajók elleni támadásokért. A tárgyalás természetesen csupán egy tessék-lássék gesztus volt az érintett kormányok felé. A bíróság végül felmentette Blake-et, kijelentve, a tengernagy a kapott parancsoknak megfelelően járt el. A Parlament ezután hivatalosan is köszönetet mondott neki, és ezer font jutalmat szavazott meg részére.

A Rupert elleni hajsza során Blake egy teljes éven át szinte folyamatosan tengeren volt hajóival, s nyolc hónapig tartotta fenn a lisszaboni kikötő blokádját. Ezalatt sikerrel oldotta meg a legénység ellátását, s a hajók karbantartását, méghozzá úgy, hogy flottája úgyszólván állandóan a tengeren volt, s többnyire ott vették fel az érkező utánpótlást is. Magas szintű volt az egészségügyi ellátás is, a hajókon nem fordultak elő komolyabb járványok. Mindez abban a korban egyedülálló, mondhatni jövőbemutató logisztikai teljesítmény volt.

Az angol flotta megjelenése a mediterrán vizeken, majd az általuk elért győzelemsorozat megmutatta a térség államainak, ki az erős ember a tengereken. A brit befolyás jelentősen megerősödött a térségben, ami egyben a királypártiak támogatottságának csökkenését, illetve a Commonwealth elfogadottságának növekedését is magával vonta.

 

Blakenek ezúttal sem sok ideje maradt arra, hogy megpihenjen a babérain. 1651 tavaszán megbízták a brit szigetek egyik utolsó királypárti támaszpontjának, a Scilly-szigeteknek az elfoglalásával. A Blake és Ayscue vezette flotta áprilisban indult támadásra.

A brit szigetek délnyugati csücskénél fekvő, nehezen megközelíthető, és jól kiépített erődítményekkel védett Scilly-szigetek stratégiai fontosságú ponton feküdtek. Innen ellenőrizni lehetett a Csatorna forgalmát éppúgy, mint a déli és nyugati brit kikötők közti hajóforgalmat. A jól megerősített, erős helyőrség védelmezte kikötőkből induló kalózhajók rendszeresen fosztogatták a területen áthaladó hajókat, s a kifüstölésükre irányuló próbálkozások addig sorra kudarcot vallottak. A Parlament erősen aggódott amiatt is, hogy a királypártiakat támogató hollandok esetleg ráteszik a kezüket a szigetekre.

Blake ismét korát megelőző mutatványt hajtott végre. Hajóival parti erődítményeket támadt, tüzelésével lekötve azokat, amíg az Ayscue által biztosított csapatok partra nem szálltak. A következő hetekben a szárazföldön a Morris kapitány vezette csapatok által támadott, a tenger felől pedig Blake hajói által tűz alatt tartott erődítmények egymás után adták meg magukat. Június másodikán elesett az utolsó erőd is.

Alighogy itt véget értek a harcok, Blake-nek máris egy új hadszíntérre kellett sietnie. Károly herceg ugyanis közben kísérletet tett a visszatérésre, s partraszállt Skóciában. Blake-et először azzal bízták meg, hogy vegye át az Anglia déli részén állomásozó szárazföldi csapatok vezetését, ám röviddel ezután az egy ideje már betegeskedő Popham tengernagy elhunyt, s helyette végül őt nevezték ki a Downsnál állomásozó flotta élére. Fő feladata itt az volt, hogy megakadályozza a királypártiaknak utánpótlást szállító hajók célba érkezését.

Szeptember harmadikán a skótok döntő vereséget szenvedtek Worcesternél, Blake flottája pedig még ebben a hónapban elfoglalta a Stuartok kezén levő utolsó angol területet, a Jersey-szigeteket is. A polgárháború ezzel gyakorlatilag befejeződött, a Köztársaság hadereje mindenhol teljes győzelmet aratott.

(Folyt. köv.)

12 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr2817920239

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

hátramozdító 2022.08.31. 11:41:11

Köszönjük szépen! Stílszerűen szólva ismeretlen vizeken járunk, nem volt a kezem olyan könyv, ami ezt a korszakot ilyen alaposan tárgyalta volna. Várom is a folytatást!

gigabursch 2022.08.31. 17:05:35

S mindeközben beindult az Újvilág brit felfedezése is.
Iszonyatosan mozgalmas időszak volt...

bz249 2022.08.31. 17:26:42

Amugy milyen trükköket tudott Blake, amit a kesöbbiek nem tudtak alkalmazni a logisztikaban?

Timár Lénárd 2022.09.01. 16:41:44

Érdekesség: Az említett Rupert herceg az egyik főszereplője Poul Anderson világszerte elismert (vagyis Magyarországon ismeretlen) A Midsummer Tempest című fantasy regényének. en.m.wikipedia.org/wiki/A_Midsummer_Tempest

gigabursch 2022.09.01. 17:30:02

@Timár Lénárd:
Köszönöm az ajánlót.
Sose hallottam még róla.

Galaric 2022.09.01. 17:59:20

Ez remek volt!!!! Hihetlen izgalmas korszak lehetett.
A logisztikai megoldások engem is nagyon érdekelnének.

Cymantrene 2022.09.02. 02:23:07

@bz249: nem lepődnék meg, ha a puritán sztereotípiaként a sok munka - kevés lopás kombó szerepelne a siker összetevőiben :-)

bz249 2022.09.02. 08:35:38

@Cymantrene: ezesetben Rodney tengernagy valoban az adott kulso kenyszerek altal meghatarozott feltetelrendszerben megoldhatatlan problemakkal szembesult :-)

savanyújóska 2022.09.02. 15:02:41

@bz249: @Galaric: "milyen trükköket tudott Blake"

Nem kell itt olyan nagy csodára gondolni, leginkább csak a racionális szervezettségre, a puritán fegyelmezettségre, és a protestáns munkamorálra. Ez kellett csak ahhoz, hogy fel tudják mérni milyen utánpótlásra lesz szükség, milyen időközönként, azt milyen úton és milyen hajókkal szállítsák, hogyan rakodják át a nyílt tengeren – vagy hogyan oldják meg a biztonságos horgonyzóhelyen való átrakodást úgy, hogy közben a flotta egy része fenntartja a blokádot –, mikor küldjék a következő szállítmányt a feltöltött raktárakból, meg ilyesmik. A friss élelmiszert nem otthonról, hanem a legközelebbi semleges kikötőből szerezték be – ott végezték el a hajók javítását is –, amíg voltak a környéken ilyenek, mert egy idő után mindenkit maguk ellen fordítottak. Utána már voltak gondok az ellátással, emiatt is, meg a hazai pénzügyi nehézségek miatt is. Meg persze kellettek a hajókra jól képzett orvosok is, meg egy fegyelmezett legénység, amellyel be lehetett tartatni a legalapvetőbb higiéniás szabályokat.

@Cymantrene: "puritán sztereotípiaként a sok munka - kevés lopás"

Később azért lesz rá példa, hogy a puritánok sem mindig akartak ellenállni a kísértésnek.

Flankerr 2022.09.03. 03:48:12

@savanyújóska: Én is köszönöm a történelmi összefoglalót, élvezet volt olvasni :)

at900 2022.09.03. 19:45:00

Érdekes egy személyiség volt. Köszönöm az írást, ezeknek az eseményeknek a legnagyobb részéről sose hallottam.
süti beállítások módosítása