Lissa (Vis) szigetéről nyilván mindenkinek az 1866-os tengeri csata jut eszébe, melyben az osztrák hajóhad váratlan győzelmet aratott a jelentős túlerőben levő olasz flotta felett. Azonban az Adria középső részén fekvő kis dalmát sziget stratégiai jelentőségénél fogva korábban is számos alkalommal lehetett tanúja rivális flották összecsapásának. Az első ismert tengeri ütközet i.e. 384-ben zajlott a sziget közelében, mikor az illír flottát győzte le a szicíliai Dionysius. A térség a hozzánk korban jóval közelebbi napóleoni háborúk idején is a nagyhatalmak közti összecsapások színtere volt. Ekkor zajlott le az a mára már jórészt elfeledett tengeri csata, mely ugyan méreteit tekintve messze elmaradt a nagy flottaütközetektől, de jelentősége mégis túlmutatott néhány kis fregatt összecsapásán. Ráadásul különlegessé tette az ütközetet, hogy a francia parancsnok Nelson trafalgári taktikáját próbálta alkalmazni benne.

1803 februárjában véget ért a rövid életű amiensi béke, s kiújultak a harcok Anglia és Franciaország között. Az angol flotta ezúttal is gyorsan blokád alá vette a francia kikötőket, s miután a trafalgari csata, és az ezt követő kisebb ütközetek nyilvánvalóvá tették a brit tengeri hatalom megkérdőjelezhetetlenségét, a blokád hálója átszakíthatatlannak tűnt. Napóleon azonban elhatározta, megfizet az angoloknak, méghozzá egyszerűen csak úgy, hogy saját fegyverüket fordítja szembe velük. Ha britek blokád alá vonják a franciákat, ő ugyanezt teszi az angolokkal, csak éppen nem a tenger, hanem a szárazföld felől. 1806 november 21-én a francia császár kihirdette a kontinentális zárat, azaz kereskedelmi bojkottot minden angol, illetve angol gyarmatról származó termékre. Minden megszállt, vagy francia befolyás alatt álló állam, tehát gyakorlatilag egész Európa, csatlakozott a bojkotthoz. Más választásuk nem is nagyon lehetett. Miután Portugália 1807-ben megtagadta a kontinentális zárhoz való csatlakozást, a franciák lerohanták, és elfoglalták az országot. Ezek után nem akadt több nyílt ellenzője a blokádnak.

A történészek utólag hajlamosak bagatellizálni a kontinentális zár hatását, pedig jókora károkat okozott az angol gazdaságnak, bár arra nem volt képes, hogy alapjaiban rendítse meg azt. Nem csak az gyengítette a bojkottot, hogy a vonakodó szövetségesek ahol csak lehetett, igyekeztek kibújni annak betartása alól, hanem az is, hogy a franciák képtelenek voltak ellenőrzésük alatt tartani Európa minden tengerpartját. Ahogy várható volt, az angol árukkal való legális kereskedelem betiltása természetszerűleg vonta magával az illegális kereskedelem, azaz a csempészet addig soha nem látott felvirágzását. A hosszú és tagolt európai tengerpart minden kis szigete és minden öble egy-egy csempészbanda búvóhelye lehetett. Az angolok természetesen ahol csak tudták, segítették és támogatták a csempészeket.

Az Adriai-tengeren a briteknek komoly gondjaik voltak. Az Adria teljes nyugati területe a Napóleon vazallusainak számító nápolyi, és itáliai királysághoz tartozott, melyeket Napóleon sógora, a nápolyi királynak kinevezett Joachim Murat irányított. A keleti partokon az 1809-es schönnbrunni béke után Ausztria elvesztette minden területét, itt a közvetlen francia irányítás alatt álló Illír Tartomány gyakorolta a hatalmat. Délebbre, a mai Albánia tengerpartján a semleges oszmán birodalom volt az úr, az Adria bejáratát őrző Korfu szigetét pedig ekkoriban az éppen franciabarát oroszok tartották megszállva. Így aztán gyakorlatilag a teljes adriai tengerpart francia ellenőrzés alatt állt. Hogy legyen egy saját támaszpontjuk is a térségben, a britek 1806-ban egy rajtaütéssel elfoglalták az 1802 óta francia megszállás alatt álló Lissa szigetét. A szigetet az angolok nemcsak maguk használták, azt „nagylelkűen" a csempészbandák rendelkezésére is bocsátották. A csempészek és kalózok számára Lissa ideális támaszpont volt, és rövidesen valóságos kalózköztársaság alakult ki a szigeten, amely ekkor élte virágkorát. A sziget lakossága négy év alatt 4000-ről 14.000 főre növekedett. A britek által Port St. George-nak nevezett kikötőből csempész és kalózhajók tucatjai indultak naponta útnak az olasz és dalmát partok felé.

Az egyre rosszabb adriai helyzet végül cselekvésre késztette a császárt is, akinek nagy tervei voltak a térségben. Az 1807-es tilsiti békében a franciák kötelezték magukat, hogy támogatni fogják az oroszokat a török birodalom elleni háborújukban. Miután a Földközi-tengeren az angol flotta volt az úr, a francia csapatok csak az Illír Tartományon keresztül tudtak volna támadást indítani a török területek ellen. Ehhez viszont szükség lett volna legalább az Adria feletti uralom megszerzésére, hogy biztosítani tudják az előrenyomuló csapatok tengerpart felőli szárnyát a brit támadásokkal szemben, illetve hogy a tengeren is tudják szállítani az utánpótlásukat.

Miután az itáliai vazallusállamok ebben az ügyben is tehetetlennek bizonyultak – mint minden másban is –, Napóleon elhatározta, hogy a francia flotta néhány sikeres kapitányának egyikét küldi az Adriára, hogy rendet tegyen ott. A császár választása végül a 37 éves Bernard Dubourdieau-re esett, akit Commodore rangban nevezett ki az adriai francia kötelék élére.

Dubourdieau 19 évesen lépett át a kereskedelmi flottától a haditengerészethez, ahol kormányosként kezdte pályafutását. Végig a tengeri harcok sűrűjében tevékenykedett, háromszor is angol fogságba esett, ahonnan kétszer fogolycsere útján szabadult, egyszer pedig sikerült megszöknie. 1804 májusában Saint Pierre szigetének kikötőparancsnokaként sikerült visszavernie a sziget elleni angol támadást. A Penelope fregatt parancsnokaként tucatnyi angol teherhajót fogott el, és 1809 februárjában egy éjszakai támadással lerohanta és elfoglalta a Proserpine fregattot is. Győzelmeiért sorhajókapitánnyá léptették elő, és megkapta a Becsületrendet is. A Dubourdieau-nak címzett császári parancs most Lissa visszafoglalását, az angolok Adrián állomásozó tengeri erőinek legyőzését, és a csempészek elűzését tűzte ki célul.

A parancsot persze könnyű volt kiadni, teljesíteni viszont annál nehezebb. Az angolok az adriai térségben mindig állomásoztattak legalább egy sorhajót, az adott időszakban éppen a 74 ágyús Montagut, amivel a franciák három-négy fregattja nem volt egy súlycsoportban. Magát a szigetet az angolok nem erősítették meg különösebben, mivel úgy gondolták, hajóik tűzereje elegendő védelmet biztosít Lissának. Sem partvédő ágyúk, sem reguláris brit csapatok nem tartózkodtak a szigeten, melyen a tényleges uralmat a csempészmaffia gyakorolta, akikkel a britek baráti viszonyt tartottak fent, noha azok működése sokszor az ő érdekeiket is keresztezte.

Dubourdieau 1810 nyarán érkezett meg Anconába, ahol nemcsak a fenti nehézségekkel szembesülhetett, hanem olasz szövetségesei tehetetlenkedésével is. Murat, a nápolyi király, a Lissa ellen tervezett invázióhoz ezer katonát ígért, ami ígéret is maradt. A szerencse azonban rövidesen Dubourdieau mellé szegődött. Egy Leukas elleni támadás során a Montagu kormányszerkezete olyan súlyosan megsérült, hogy a hajó kénytelen volt visszatérni Máltára nagyjavításra, Lissa védelmére így csak néhány fregatt maradt hátra. A francia parancsnok úgy döntött, kihasználja a lehetőséget, még úgy is, hogy továbbra sem volt képes szárazföldi csapatokat szerezni a megszálláshoz. Október elejére Dubourdieau összegyűjtötte a rendelkezésére álló hajókat, és a szerencsében bízva 1810 október ötödikén szedett-vedett kis flottájával kivitorlázott a kikötőből.

Dubourdieau kötelékéhez tartozott három 40 ágyús fregatt, a Favorite (a zászlóshajó), az Uranie, és az olasz Corona, valamint két 32 ágyús olasz fregatt, a Bellona és a Carolina, két 16 ágyús korvett, a Jena és a Mercure, valamint három kisebb vitorlás. (Olaszország persze ekkor még nem létezett, a szövegben olaszként jelölt hajók ténylegesen velenceiek voltak, mely ekkor az úgynevezett Itáliai Királysághoz tartozott.) A francia parancsnoknak a chiozzoi kaszárnyából még száz olasz katonát is sikerült az utolsó pillanatban előkerítenie, bár szinte erőszakkal kellett őket a hajókra cipelni. Dubourdieau abban bízott, sikerül meglepnie az angolokat, és hajóikat a kikötőben, horgonyon állva találja.

A Lissán állomásozó angol erők parancsnoka a 30 éves William Hoste volt, aki tulajdonképpen kényszerből állt be a flottához, miután vidéki lelkész apja elverte a fiú taníttatására félretett pénzt. Így végül a szomszédos faluban élő Horatio Nelsont, az Agamemnon sorhajó kapitányát kérték meg, vigye magával az akkor 13 éves fiút a tengerre. Hoste rövidesen Nelson egyik kedvence lett, s későbbi hajóira is magával vitte buzgó tanítványát, aki részt vett a St. Vincent foki, és az aboukiri csatákban is. Hoste 19 évesen már önálló hajóparancsnok, előbb kisebb hadihajókon, majd 1805-től a 32 ágyús Amphion fregatton. Szinte végig a Földközi-tengeren tevékenykedett, ahol főleg a francia kézen levő kikötők elleni rajtaütésekkel szerzett magának hírnevet, és jelentős hadizsákmányt. 1809-ben vezényelték az Adriára, hogy zavarja az ellenséges hajóforgalmat, és támogassa a francia kontinentális zár kárára dolgozó csempészeket.

Hoste hajói állandó járőrtevékenységet folytattak, és már a kifutást követő napon, október hatodikán felfedezték a francia köteléket. Hoste kiváló képességű parancsnok volt, azonban most csak két fregattja volt vele, zászlóshajója, az Amphion – Hoste ragaszkodott a Nelsontól kapott fregatthoz, pedig arra ekkor már ráfért volna egy generáljavítás –, és az Active, így nem tehetett mást, igyekezett minél távolabbról figyelni a túlerőben levő francia flotta mozgását. Dubourdieau először üldözőbe vette a két angol fregattot, azok azonban kitértek a harc elől. A franciák ekkor visszafordultak Ancona felé. Hoste nem követte őket, hanem visszatért Lissára. Október kilencedikén ott csatlakozott hozzá a 32 ágyús Cerberus fregatt, és a 18 ágyús Acorn szlúp. Így megerősödve, és a harci vágytól némileg elvakulva, az angol kötelék Ancona felé indult, abban a hitben, hogy a franciák visszatértek a kikötőbe. A széllel szemben cirkálva napokig tartott, mire elérték Anconát, a kikötőt azonban üresen találták. Az angolok azonnal megfordultak, és száguldottak vissza Lissára, de a franciáknak nyomát sem lelték. Ekkor Hoste Korfu felé indult, abban a hitben, a francia kötelék nyilván oda tart.

Mindeközben Dubourdieau észrevétlenül meghúzódott az angolok háta mögött, és a számára kedvező szélben békésen keringett a Sebenico környéki szigetek körül, várva, hogy szabaddá váljon az út Lissa felé. Október 21-én a kora reggeli órákban megközelítette a szigetet, és miután megbizonyosodott róla, hogy egyetlen angol hajó sincs a közelben, támadásba lendült három fregattjával, a Favorite-al, a Corona-val, és a Bellonával.

Dubourdieau egy percet sem vesztegetett, rövid ágyúzás után partra tette kicsiny csapatát, s rögtön nekiláttak a raktárak lerombolásának, és a kikötőben talált, több tucat csempész és kalózbárka felgyújtásának. A nagyobb és értékesebb hajókra a franciák zsákmánylegénységet tettek, és Anconába vitték őket. A sziget lakói kiürítették a kikötőt, és a hegyekbe vonultak vissza.

Dubourdieau lehetőségei azonban a hajóágyúk lőtávolságán kívül véget értek. A szigetet védő milícia szervezetlen és képzetlen volt ugyan, ám többszörös túlerőben voltak a francia–olasz csapatokkal szemben. A szigetlakók közül sokan lőfegyverekkel is rendelkeztek, s hamarosan muskétagolyók kezdtek el süvíteni az olasz katonák feje körül. A sziget teljes megszállása nyilvánvalóan túl nagy falat lett volna Dubourdieau számára, így a vállalkozás megmaradt afféle jól sikerült kommandós akciónak. Miután a pusztítással végeztek, a csapatok ismét hajóra szálltak, és a kötelék elhagyta Lissát, hogy a gazdag zsákmánnyal együtt visszatérjen Anconába.

Eközben az angolok körbe-körbe keringtek az Adrián, el egészen Korfuig, a franciákat keresve. Miután nem találtak semmit, végül újra északi irányba fordultak. Lissa felé közeledve a még mindig égő raktárak és hajók füstje már messziről megvilágosították Hoste előtt, hogy csúnyán felültették. Az angolok nem sokat kérdezősködtek a szigeten, hanem azonnal Dubourdieau után eredtek. Ekkor azonban már rég késő volt. A franciák zavartalanul futottak be Anconába, a zsákmányolt hajókkal együtt.

A franciák olyan hiányt szenvedtek tengeri hősökben, hogy még Dubourdieau szerény sikere is nagy ünneplést váltott ki Franciaországban. Sorra érkeztek Anconába a gratulációk, köztük Napóleoné, Dubourdieaut pedig 1811 február 24-én ellentengernaggyá léptették elő.

Az angolok számára az első menet nyilvánvaló kudarcot hozott, és a folytatás sem volt sokkal jobb. Az októberi fiaskó után rögtön blokád alá vették Anconát, azonban a blokád meglehetősen hézagosnak bizonyult, különösen azután, hogy novemberben az Amphion és a Volage összeütköztek, s mindkét hajó olyan súlyosan megsérült, hogy javításra Máltára kellett őket vontatni. A britek szerencséjére azonban a Montagu időközben visszatért az Adriára, így Dubourdieau nem tudta kihasználni az alkalmat. Az év végére a franciák is erősítést kaptak, befutott Velencéből két 40 ágyús fregatt, a Danae és a Flore, melyek az angol blokádot könnyedén kijátszva, minden gond nélkül érkeztek meg Anconába.

1811 januárjának végén a Montagut visszarendelték Angliába, méghozzá meglepő módon úgy, hogy nem gondoskodtak a pótlásáról. A franciák ráadásul úgy tudták, még az Amphion sem tért vissza a javításról, Anconából nézve tehát úgy látszott, a körülmények kedvezőek egy újabb lissai vállalkozáshoz. Váratlanul még 500 francia és olasz katonát is sikerült előkeríteni a partraszálláshoz. Dubourdieau ezúttal sem sokat teketóriázott. Miután befejezte hajói felkészítését, 1811 március 11-én kivezényelte flottáját a nyílt tengerre, azzal a céllal, hogy visszafoglalja a franciáknak a kis szigetet, s ezzel ellenőrzése alá vonja az Adriát.

A francia–olasz köteléket három 40 ágyús francia fregatt, a Favorite, a Danae, és a Flore, továbbá három olasz – vagyis velencei – fregatt, a 40 ágyús Corona, valamint a 32 ágyús Bellona és Carolina alkotta. A flottához tartozott még a 16 ágyús Mercure korvett, a szintén 16 ágyús Principessa de Augusta brigg, egy 6 ágyús schebek, és két ágyúnaszád is. A hajók fedélzetén összesen mintegy 2.600 ember tartózkodott, köztük 500 katona, akik a leendő lissai helyőrséget alkották volna.

Az angolok már várták, hogy a franciák újból megpróbálkoznak a sziget elleni támadással. A korábbi történésekből okulva ezúttal nem kóboroltak el messzire, hanem erőiket koncentrálva Lissa közelében várakoztak. Hoste kicsiny flottájához tartozott a 32 ágyús Amphion és Cerberus, illetve a 38 ágyús Active fregatt, valamint a 22 ágyús Volage korvett. Az ágyúk számában meglevő francia fölény még akkor is jelentős, ha figyelembe vesszük, hogy a kisebb hajók nem vettek részt a csatában. Azonban az angoloknak ezúttal is jelentős minőségi fölényük volt, különösen az emberanyag tekintetében. Tüzéreik jobban céloztak, és gyorsabban lőttek, mint a franciák, matrózaik képzettebbek és gyakorlottabbak voltak. A fregattok fiatal kapitányai pedig az innen-onnan összeszedett francia–olasz kötelékkel ellentétben összeszokott csapatot alkottak, mivel az 1810 júniusi, Trieszt elleni támadás óta együtt tevékenykedtek, ráadásul fiatal koruk ellenére valamennyien komoly harci tapasztalatokkal rendelkeztek. És mint utóbb kiderült, döntő fontosságú előny volt, hogy az angolok jobban ismerték a lissai parti vizeket.

1811 március 13-án hajnali három órakor a szigettől mintegy két mérföldre északra cirkáló Active idegen hajók közeledését észlelte északnyugati irányból. A hajó kapitánya, James Gordon azonnal megfordult, hogy tájékoztassa az angol kötelékparancsnokot, aki rögtön szembefordult a közeledő franciákkal. Ahogy kicsit kivilágosodott, már a sziget északi partjáról is látni lehetett a közeledő ellenséget. A franciák nem tudták pontosan, milyen erős ellenféllel állnak szemben, az elszánt francia parancsnok azonban ezúttal is habozás nélkül támadásba lendült.

Valójában Dubourdieau-nak nem is volt rá semmi oka, hogy kitérjen a harc elől. Flottája mintegy kétszeres túlerőben volt, és az újdonsült tengernagy el volt szánva, hogy döntésre viszi a dolgot. Hat óra körül két oszlopba rendezte flottáját. A jobb oldali oszlopot Dubourdieau vezette a Favorite-al, mögötte haladt a Flore, aztán a Bellona, és végül az oszlop végén a Mercure. A bal oldali oszlop élén a Danae haladt, mögötte vitorlázott a Corona, és a Carolina. A bal oszlop mögött haladtak a kisebb hajók is, köztük a szárazföldi csapatokat szállító ágyúnaszádok, melyek azonban a csata kimenetelébe nem szólhattak bele. A francia hadirend tehát valóban Nelson trafalgári csatarendjének másolata volt, s nem véletlenül nevezik néha a történészek ezt az ütközetet "kis Trafalgárnak". (Bár a végeredmény ismeretében találóbb volna a „fordított Trafalgár” elnevezés.)

Az angol hajók felzárkóztak, és hézagmentes csatasorba fejlődtek fel. A köteléket olyan szorosra zárták, hogy az egyes hajókat csak néhány méter választotta el egymástól. Az angol csatasorban nem volt olyan hézag, ahol a harcrenden át lehetett volna vágni, és széttördelni azt, pedig a francia ellentengernagynak nyilvánvalóan ez volt a szándéka.

A britek, a szembe szélben cikk-cakkolva, szintén az ellenség felé tartottak, majd amikor a két flotta már megközelítette egymást, délnyugatra fordultak, Lissa északkeleti partja felé. A gyenge szélben a hajók csak lassan, alig három csomós sebességgel haladtak, így aztán már majdnem kilenc óra volt, mire lőtávolságra közelítették meg egymást. Mielőtt azonban az angolok tüzet nyitottak volna, Hoste leadott még egy utolsó, híressé vált jelzést: "Remember Nelson!", azaz: "Emlékezzetek Nelsonra!" A hatás rendkívül lelkesítő volt. Phipps Hornby, a Volage kapitánya írta később: „Ezer éljenzés tört fel minden torokból. Soha, amíg élek, nem fogok még egyszer ilyen lelkesítő, és dicsőséges pillanatot látni! "

Az angoloknak megvolt az okuk az örömre, Dubourdieau Trafalgar terve ugyanis már az első lövések leadása előtt csődöt mondott. Először is a gyenge szélben hiába feszített ki hajóira minden négyzet-centiméternyi vásznat, mégis keserves lassan, alig háromcsomós sebességgel tudtak csak előre haladni. A hajókból így hiányzott az a lendület, ami szükséges lett volna a szorosra zárt angol vonal áttöréséhez. A francia parancsnok alighanem abban bízott, hogy a Lissa parti sziklái felé közeledő angolok kénytelenek lesznek megfordulni, s fordulás közben aztán már könnyen megbonthatja vonalukat, hajó hajó elleni párbajokra kényszerítve őket, ahol érvényesítheti flottája túlerejét. Az angolok azonban nem fordultak ki, hanem haladtak tovább, egyenesen neki a Lissát övező sziklazátonyoknak.

A legsúlyosabb, utóbb végzetesnek bizonyuló hibát azonban akkor követte el a francia ellentengernagy, amikor nem zárkóztatta fel a hajóit, az oszlop többi fregattja ugyanis messze lemaradt a Favorite mögött. A harci lázban égő Dubourdieau így lényegében egyedül rontott neki az egész angol köteléknek. Nyilván az volt a szándéka, hogy vagy áttörje az angol vonalat az Amphion mögött, vagy pedig orral nekimenjen a brit zászlóshajónak, és így állítsa meg az ellenséges köteléket. A francia zászlóshajó azonban a gyenge szélben csak lassan volt képes ellenfelét megközelíteni, így hosszú ideig remek célpontot nyújtott a brit tüzéreknek, méghozzá úgy, hogy orral az ellenség felé fordulva maga nem volt képes válaszolni az angol ágyúk lövéseire.

8 óra 45 perckor az Amphion és az Active leadta az első sortüzet a közeledő Favorite-ra. A hatás döbbenetes volt. Dubourdieau ugyanis nem tudott arról, hogy az angol fregattokat felszerelték néhány 24-32 fontos karronáddal is. Ezek a rövidcsövű lövegek csak kis lőtávolságon voltak hatásosak, ott azonban mindent elsöpörtek. Lövedékeik átütötték a francia hajó palánkjait, és hosszában végigsöpörték a fedélzeteit.

És volt még egy fegyver az Amphionon, amiről a franciák nem tudtak. Egy 5,5 hüvelykes, forgatható tarackot szereltek fel a hajó tatfedélzetére, amit most 750 muskétagolyóval töltöttek meg, és végigkartácsolták vele a Favorite fedélzetét, szabályos vérfürdőt rendezve a francia hajón. Ekkor esett el Antoine Francois Zavier La Malle La Meilleire kapitány, a Favorite parancsnoka is. Az angolok valószínűleg látták La Meilleire elestét, és azt hitték, a kapitányi ruhában levő alak Dubourdieau volt. Feltehetően ezért olvasható az angol írásokban az, hogy Dubourdieau már az első lövések egyikétől elesett.

Dubourdieau azonban ekkor még élt, és nyilván látta, hogy kutyaszorítóba került. A rohamot nem folytathatta, mivel kiszámíthatta, ha sikerülne is elérnie az angol hajót, mire odaér, nem marad épkézláb embere a fedélzeten. Balra nyilván nem fordulhatott, hiszen mellette elhaladva az angol vonal összes hajója végiglőtte volna, ráadásul ezzel keresztbe fordult volna saját, közeledő hajói előtt. Ha jobbra fordul, és párhuzamosan haladva az Amphionnal tűzpárbajt folytat vele, akkor viszont tat felől kiteszi magát az Active támadásának. A bal oldali oszlop hajói ekkor már harcban álltak az angol vonal két hátsó hajójával, Dubourdieau oszlopának többi hajója azonban még mindig olyan messze volt, hogy az angolok két első fregattja nyugodtan koncentrálhatta tüzét a francia zászlóshajóra.

Így aztán Dubourdieau kockázatos lépésre szánta el magát. Jobbra fordult, de nem haladt párhuzamosan az Amphionnal, hanem megpróbálta megelőzni azt, hogy átvágjon előtte. Merész döntés volt, hiszen a lissai parti sziklák ekkor már alig 250 méterre voltak a hajóktól. Az angolok azonban látszólag olyan nyugodtan hajóztak a sziklák felé, hogy Dubourdieau azt hihette, még van előtte elég tér ahhoz, hogy végrehajtsa a manővert. Tévedett. Az Amphiont még sikerült megelőzni, ám amikor éppen keresztbe akartak fordulni előtte, a Favorite hirtelen erősen megrázkódott. A hajó felfutott az egyik partmenti sziklazátonyra, és mozdíthatatlanul megült azon. A hajótest több helyen léket kapott, és súlyosan megrongálódott az árbócozat is.

Most már Hoste-nak is fordulnia kellett dél felé, hacsak nem akarta zátonyra vinni a flottáját. Egyidejű fordulót vezényelt hajóinak, és miközben kanyarodtak, az Amphion egy pusztító oldalsortüzet zúdított a zátonyon ülő francia hajóra. Gordon kapitány sem tudott ellenállni a kísértésnek, és nem a zászlóshajóval együtt, hanem mögötte fordult, s így az Active is megsorozta a Favorite-ot. Ez a manőver viszont azzal járt, hogy az addig zárt angol vonalban az Active és a Cerberus között nagy rés nyílt.

Ezek a Favorite-ra leadott utolsó lövések végeztek Dubourdieau-vel is. A francia tengernagy nem az angol ágyúgolyóktól esett el, hanem egy a fahajók legénységére még nagyobb veszélyt jelentő ellenség végzett vele, a becsapódó lövedékek által a hajótestből kiszakított, és nagy sebességgel szétrepülő faszilánkok. Ezek sebesítették meg olyan súlyosan, hogy már arra sem maradt idő, hogy levigyék a kötözőhelyre, ott a fedélzeten pillanatok alatt elvérzett. Vele a francia–olasz kötelék elvesztette egyetlen, valamirevaló parancsnokát.

Örök talány, ha életben marad, és sikerül egy másik hajóra átszállnia, Dubourdieau még győzelemre tudta e volna vezetni flottáját. A lehetőség legalábbis meglett volna erre, hiszen egyrészt a franciák még a Favorite elvesztése után is jelentős túlerőben voltak, másrészt pedig a biztató kezdet után a hadiszerencse nemsokára elpártolt az angoloktól. A fordulómanőver után az angol vonal – Gordon szabálytalan fordulása miatt – két részre szakadt, és ez a két rész a küzdelem hevében elsodródott egymástól.

A forduló angol hajók a tatjukat mutatták a közeledő ellenségnek. A Favorite-ot követő francia fregattok még mindig nem voltak hatásos lőtávolságban, a másik oszlop hajói viszont igen, és ki is használták a kiváló lehetőséget, hogy sebezhető tatjuk felől sorozzák meg az angol fregattokat. A Danae egyik szerencsés oldalsortüze rövidesen szétzúzta a Cerberus kormányszerkezetét. A kormányozhatatlan angol hajó így gyakorlatilag kiesett a harcból, igen nehéz helyzetbe hozva ezzel a Volage-ot. A 22 ágyús kis angol korvett ugyanis most egyedül nézett szembe két 40 ágyús fregattal.

Csak kettővel, mert a harmadik fregatt, a Carolina, úgy vett részt a csatában, mintha ott sem lett volna. Részben társai is akadályozták a tüzelésben, de a hajó parancsnoka, Giovanni Palicuccia kapitány is úgy vélhette, az óvatosság fél egészség, s mindvégig igyekezett minél messzebbről szemlélni a harcot. Néha-néha nagy távolságról megeresztett egy sortüzet, de lövedékei vagy célt tévesztettek, vagy el sem értek az angol hajókig.

Az itt kialakuló helyzetet látva Gordon kapitány az Active-al kivált az Amphion mögül, és a Volage segítségére indult, ami miatt viszont rövidesen az Amphion került nehéz helyzetbe. Időközben ugyanis végre befutott a Flore és a Bellona is, s tat felől támadva láthatólag azon igyekeztek, hogy harapófogóba fogják az Amphiont. Ezt elkerülendő, Hoste délkeletnek, majd keletnek fordult. Jean Alexandre Peredier kapitány a Flore-al nagy ívben fordult utána, s igyekezett a tat felől tüzelési helyzetbe kerülni. A két fregatt egyik sortüzet a másik után zúdította az angol hajóra, s tüzéreik olyan gyorsan tüzeltek, ahogy csak bírtak, de az angol tüzérek itt is megmutatták, hogy ők szakmájuk legjobbjai, s minden egyes sortűzre kettővel feleltek.

Hoste végül feladta a kelet felé való menekülést, s hirtelen keresztbe fordult a Flore orra előtt. Az angolok balról, az orr rész felől egy jól irányzott oldalsortűzzel végigsöpörték a Flore fedélzetét, csaknem ugyanolyan pusztító hatással, mint korábban a Favorite esetében. A Flore árbocai megrongálódtak, Peredier kapitány pedig olyan súlyosan megsebesült, hogy le kellett vinni a fedélzetről. A Flore átmenetileg mozgásképtelenné vált, az angolok azonban nem tudtak végezni a meggyengült ellenféllel, mert közben a Bellona tat felől tökéletes lőhelyzetbe került. Kitérni már nem tudtak, így hogy mérsékeljék az elkerülhetetlen csapás súlyosságát, az angol hajón a tisztek és a legénység igyekezett fedezékbe kerülni, és meghúzni magukat az ágyúk mögött. A Bellona sortüze rövidesen valóban eldördült, de szinte semmilyen kárt nem okozott az Amphionban. Egyesek szerint azért, mert attól való félelmükben, hogy eltalálják az angol hajó mellett álló Flore-t is, a sortűzben nem vett részt minden ágyú, de én valószínűbbnek tartom azt a véleményt, miszerint az olasz tüzérek ezúttal is csak ugyanolyan pocsékul céloztak, mint 55 évvel később. Az Amphionnak így sikerült kifordulnia a Flore mellől, s jobb oldalát fordítania a Bellona felé, hogy viszonozza az ágyútüzet. A bal oldali lövegek továbbra is a Flore-t lőtték.

Az angol vonal túlsó végén eközben válságos helyzet alakult ki. A mozgásképtelen Cerberust a Corona tartotta tűz alatt, a Danae pedig a kis Volage-al került szembe. A francia fregatt, túlerejében bízva, először megpróbálta lerohanni az angol hajót, a Volage orrában elhelyezett 32 fontos karronádok azonban hamar más belátásra bírták Eugene Sebastien Camille Villon kapitányt, a Danae parancsnokát. A franciák a közelharc helyett inkább visszahúzódtak biztonságosabb távolságra, a karronádok hatásos lőtávolságán kívülre, s 18 fontos ágyúikkal innen verették a Volage-ot. Rövidesen szinte teljesen harcképtelenné tették az angol korvettet, s végül már csak annak egyik tatfedélzeti 6 fontos lövege tüzelt az ellenségre. A francia–olasz hajók nyerő helyzetbe kerültek. A szinte teljesen harcképtelen Volage, és a kormányozhatatlan Cerberus már nem szólhatott bele a csata kimenetelébe, a közeledő Active-al szemben pedig még a láthatóan semlegességre törekvő Carolina nélkül is túlerőben voltak.

Ekkor azonban váratlan, és érthetetlen dolog történt. A győzelem küszöbén álló három fregatt hirtelen északkeletnek fordult, s minden vitorlájukat felvonva menekülni kezdtek Lessina (Hvar) felé! Bizarr látvány lehetett, ahogy a magányos Active elszántan üldözi a három fregattot, melyek közül kettő külön-külön is erősebb volt nála…(Egyesek azzal próbálják magyarázni a három fregatt érthetetlen viselkedését, hogy azok sorhajónak nézték a közeledő angol fregattot. Ilyen távolságról azonban még távcső nélkül is nehéz lett volna összetéveszteni egy fregattot egy sorhajóval.)

Eközben az Amphion továbbra is harcban állt ellenfeleivel. Az angolok most újra a Flore-ra koncentrálták tüzüket, s ügyes manőverezéssel igyekeztek a Bellonával szemben pajzsként használni a francia hajót. Afféle kergetőzés alakult ki a mozgásképtelen Flore körül, mely végül 11 óra tájékában bevonta zászlaját. Hoste-nak azonban nem sok ideje maradt, hogy örvendezzen sikerének. A Bellona tüzelése egyre több kárt okozott a brit hajóban, és még a 16 ágyús Mercure brigg is elég közel merészkedett ahhoz, hogy tűz alá vegye az angol fregattot.

A Mercure-t az Amphion 18 fontos ágyúinak néhány jól célzott lövése hamar elkergette, a Bellona azonban az olaszoktól szokatlan elszántsággal folytatta tovább a közelharcot. A két hajó tűzpárbaja közben azonban egy váratlan esemény történt. Néhány 18 fontos lövedék, amely az angolok szerint a Bellonáról érkezett, a Flore közelében csapódott be. A francia fregatton viszont úgy látták, hogy az Amphionról lőttek rájuk. A felbőszült legénység zúgolódni kezdett, majd egy tiszt letépte, és a tengerbe hajította a megadást jelző fehér zászlót, érvénytelennek nyilvánítva ezzel a kapitulációt.

Miután a Bellonával vívott harc teljesen lekötötte az angolokat, akik éppen ezért zsákmánylegénységet sem tudtak küldeni a Flore-ra, a franciákat senki sem akadályozhatta meg abban, hogy amennyire lehetett, gyorsan rendbe szedjék a megtépázott hajót, s mialatt az Amphion és a Bellona az utolsó csapásokat mérték egymásra, felhúzzák a vitorlákat, és kelet felé eltávolodjanak a küzdő felektől. Dél körül a Bellona, melyen a parancsnok, Giuseppe Duodo kapitány is elesett a küzdelemben, végül bevonta zászlaját. A haldokló Duodo utolsó erejével még elrendelte, robbantsák fel a hajót, hogy ne kerülhessen az angolok kezére, parancsát azonban tisztjei nem hajtották végre, és ellenállás nélkül átadták a fregattot a csónakokon érkező angol zsákmánylegénységnek.

Eddigre a menekülő Flore már az Amphion ágyúinak lőtávolságán kívülre került. Elhaladt a sérült Cerberus és Volage mellett is, melyeken viszont azt hitték, a hajó már angol kézen van, és a menekülő ellenséget üldöző Active-ot követi, így nem lőttek rá. Az Amphion pedig olyan súlyosan megrongálódott, hogy legénysége nem is gondolhatott a menekülő fregatt üldözésére.

Eközben a sérült Corona egyre jobban lemaradt a Carolina és a Danae mögött, s fél kettő körül az Active utolérte az olasz fregattot, úgyszólván az utolsó pillanatban, mielőtt még az beért volna a lessinai parti ütegek védelme alá. Nicolo Paschaligo kapitány igazából azonban nem annyira a parti ütegek, mint inkább a Danae segítségében reménykedett, Villon kapitány azonban úgy döntött, nem veszi észre, mi történik a hajója mögött, és makacsul tartotta az irányt Lessina felé.

Természetesen nem segített a Carolina sem, mely a harcban az utolsó, a futásban viszont az első volt, és éppen ekkor ért be a lessinai kikötőbe. A Flore az Active mögött haladt, de ő valóban nem volt olyan állapotban, hogy segíteni tudott volna a Coronának. A küzdő feleket nagy ívben kikerülve a súlyosan sérült hajó még éppen be tudott futni a kikötőbe, de alighogy megérkezett, ledőlt a fő és a tatárboca. A magára hagyott Corona egyórás közelharc után végül megadta magát. Fél háromkor Paschaligo kapitány bevonta a hajó zászlaját, és a fedélzetére engedte az Active-ról érkező zsákmánylegénységet.

Miközben az Active tengerészei azt figyelték, hogyan szállja meg a zsákmánylegénység a Coronát, az ellenkező irányból, Lissa felől, egy nagy, fekete füstoszlopot láttak felemelkedni. A zátonyra futott Favorite utolsó pillanatainak lehettek szemtanúi.

A francia fregatt szilárdan megült a sziklazátonyon. Testén lyukak tátongtak, árbocai súlyosan megrongálódtak, fedélzetén mindenhol halottak és sebesültek hevertek. A hajó valamennyi tisztje elesett, vagy súlyosan megsebesült. Az altisztek vezetésével a legénység mindent elkövetett, hogy valahogy levergődjenek a zátonyról, és csatlakozzanak a flottához, de minden erőfeszítés hiábavaló volt. Az irányítást végül Alexander Gifflenga ezredes, a Lissa megszállására vezényelt szárazföldi csapatok parancsnoka vette át. Látva a csata kimenetelét, megparancsolta, hogy a legénység szálljon partra, a hajót pedig gyújtsák fel, hogy ne kerülhessen az ellenség kezére. A sebesülteket csónakkal szállították ki a szigetre, majd a legénységből utolsóként távozók felgyújtották a hajót. Délután négy óra körül a tűz elérte a lőporraktárakat, s több hatalmas robbanás teljesen megsemmisítette Dubourdieau zászlóshajóját. Az eredetileg a fedélzetén tartózkodó közel 400 tengerész és katona közül csak 230 fő maradt életben, s jutott ki a szigetre.

A csata véget ért, de egy váratlan esemény rövidesen további áldozatokat szedett. Az Active által vontatott Coronán váratlanul tűz tört ki. A szétrepülő szikrák az Active-ot is veszélyeztették, ezért elengedték a vontatókötelet. Az olasz legénység között kitört a pánik, és tömegével ugrottak a vízbe, hogy átússzanak az Active-ra. Eközben az angol zsákmánylegénység elkeseredett küzdelmet folytatott a lángokkal, melyeket végül sikerült megfékezni, de nagy árat fizettek érte. Öt brit tengerész vesztette életét, amikor az égő főárboc rájuk dőlt, és a menekülő olaszok közül is sokan a vízbe fulladtak, mikor megpróbáltak átúszni az angol hajóra.

A britek végül összesen 50 halottat és 150 sebesültet vesztettek azon a napon. Hoste maga is a sebesültek között volt, számos zúzódás mellett egy lőtt sebet is kapott a jobb karjába, de a csata végéig nem hagyta el a fedélzetet. A francia–olasz kötelék pontos veszteségét csak megbecsülni lehet, körülbelül 250 halottat, és legalább 500 sebesültet, illetve fogságba esettet írhattak a veszteséglistára.

Az ütközet egyébként rávilágított arra is, Nelson trafalgari taktikája nem igazán célravezető, ha egy jól felkészült, egységes, elszánt ellenféllel szemben próbálják meg azt alkalmazni. Talán a lissai csata tapasztalatai is közrejátszhattak valamennyire abban, hogy a háború után az angol admiralitás újra kötelezővé tette az ütközetekben a csatasor kialakítását.

Miközben a francia–olasz flotta súlyos vereséget szenvedett, kis híján mégis majdnem sikerült elérniük eredeti céljukat, Lissa elfoglalását. A Principessa di Augusta brigg ugyanis leszakadt a köteléktől, s kapitánya úgy gondolta, a már zajló csatába úgysem tud érdemben beavatkozni, ezért a Lodola ágyúnaszáddal együtt inkább az eredeti célpont, a lissai kikötő felé vette az irányt. A hajók megjelenését a helyi vezetők úgy értelmezték, hogy a csata nyilván francia győzelemmel ért véget, és elrendelték a megadást! Csak az Amphion éppen a kikötőben tartózkodó két altisztje vette rá őket hosszas győzködéssel, hogy újra felvonják a zászlót.

Közben Gifflenga is hadrendbe állította épkézláb embereit, és megindult velük a kikötő felé, hogy az eredeti terveknek megfelelően elfoglalja azt. A franciákat ismét az Amphion két altisztje állította meg, akik gyorsan megszervezték a város védelmét, majd követet küldtek a franciákhoz, s közölték Gifflengával, a csatából visszatérő angol hajók legénységének és ágyúinak túlerejével szemben semmi esélyük a győzelemre, viszont kedvező feltételeket kapnak, ha rögtön megadják magukat. Mivel a flotta veresége után a franciák semmilyen támogatásra és utánpótlásra nem számíthattak, Gifflenga rövid gondolkozás után végül elrendelte a megadást. A francia és olasz katonákat és tengerészeket a helyi milícia fegyverezte le. Néhányuknak később sikerült megszökni, és egy zsákmányolt bárkán átvitorlázni Lessinára.

A francia–olasz kötelék többi, kisebb hajója minden nehézség nélkül elmenekült, köszönhetően annak, hogy az angoloknak a csata végére nem maradt ép hajójuk, amellyel üldözőbe vehették volna a szélrózsa minden irányába menekülő kis vitorlásokat. A túlélők többsége később Ragusa (Dubrovnik) kikötőjében gyűlt össze, arra készülve, hogy az utánpótlás megérkezését követően folytatják a hadműveletet, és ismét támadást indítanak Lissa ellen. Az utánpótlást szállító hajót azonban az angolok elsüllyesztették, mire a franciák végleg lemondtak Lissa megszerzéséről, és visszavonultak Anconába.

Közvetlenül a csata után a britek hivatalosan is megszállták Lissa szigetét. Mintegy ezerfőnyi katonaság szállt partra, a kikötőt pedig komolyan megerősítették. Kormányzónak George Duncan Robertson alezredest nevezték ki. Hogy a tenger felől is biztonságban tudják a szigetet, a 74 ágyús Eagle sorhajót is az Adriára vezényelték.

Mivel az angolok vitathatatlannak érezték, hogy a Flore megadta magát, Hoste egy udvarias levélben arra kérte a Flore parancsnokát, hajóját és kardját adja át az angol haditengerészetnek. A súlyosan sebesült Peredier helyett a Danae kapitánya, Villon válaszolt. Hasonlóan udvarias válaszlevelében azt írta, hogy a Flore zászlaját nem bevonták, hanem ellőtték, egyébként pedig Hoste forduljon kérésével a francia császárhoz. Hoste erről inkább lemondott, és rövidesen visszautazott Angliába, ahol lovaggá ütés, kitüntetés, és a tömegek éljenzése várta. A csatában résztvevő angol hajók kapitányai emlékérmet kaptak a győzelemért – ez kitüntetésnek számított –, és minden elsőtiszt megkapta a kapitányi előléptetését.
Az elfogott Corona Daedalus néven, 38 ágyús fregattként állt angol szolgálatba, a Bellonát pedig Dover néven csapatszállító hajóként használták. (A Corona angol pályafutása egyébként nagyon rövid volt, a fregatt 1813 júliusában Ceylonnál zátonyra futott, és elsüllyedt.)

1811 november 29-én a britek egy másik fregattcsatában is nyilvánvalóvá tették, ki az úr az Adrián. Ezen a napon a James Gordon parancsnoksága alatt álló három fregatt, a 38 ágyús Active, valamint a 32 ágyús Alceste és Unite Pelagosa közelében találkozott a 40 ágyús Pauline és Pomone fregattokkal, valamint a kisebb Persanne korvettel. A csata végén csak a Pauline-nak sikerült elmenekülnie a britek elől. A győzelem Gordon egyik lábába került, de ez nem gátolta a tiszt további előmenetelét, bár a napóleoni háborúk után jobbára már csak szárazföldi beosztásokat kapott. 1869-ben, halála évében, Gordon altengernagy volt az aboukiri csata utolsó, még életben levő veteránja.

Kevésbé szerencsésen alakult William Hoste további pályafutása. Angliába való visszatérése után lovaggá ütötték, majd novemberben megkapta a vadonatúj, 38 ágyús Bacchante fregatt parancsnokságát, és visszavezényelték az Adriára. 1812 nyarán már újra Velence előtt cirkált, majd a déli Adrián, és Korfu környékén hajtott végre kisebb rajtaütéseket ellenséges hajók, illetve kikötők ellen. 1813 július harmadikán Thomas Freemantle ellentengernagy helyetteseként vett részt Fiume megszállásában, 1814-ben pedig Trieszt, Raguza, és Cattaro sikeres ostromában. Közben azonban évekkel korábban szerzett tüdőbaja ismét kiújult, és 1814 májusában vissza kellett térnie Angliába. Hazaérve kénytelen volt megállapítani, hogy távollétében a szolgálata során szerzett vagyonát nagy lábon élő apja szinte teljesen felélte.

Miután átmenetileg felépült betegségéből, és a háború is véget ért, Sir William Hoste megnősült, és 1817 áprilisában elvette Lady Harriet Walpole-t. A jól sikerült házasságból hat gyermek született. 1817 után azonban az állandóan betegeskedő Hoste már nem kapott komolyabb beosztást, élete hátralevő éveit a tuberkulózissal vívott harc töltötte ki. 1828 december hatodikán hunyt el, mindössze 48 éves korában.

A lissai csata véget vetett a francia ambícióknak a térségben, és meghiúsította a törökök elleni támadás tervét. (Amit Napóleon valószínűleg amúgy sem vett komolyan, ami minden bizonnyal egyik legnagyobb tévedése volt.) A vereség ezenkívül egy újabb szeg volt a kontinentális zár koporsójába. Az amúgy is ezer helyen eresztő blokád 1813-ban, Napóleon uralmának hanyatlásával végleg összeomlott.

Forrás

Oliver Warner: Great sea battles; Spring Books, 1968

https://coladores.lima-city.de/lissa.html

https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Lissa_(1811)