Hét tenger

A Tengeri Farkas 03.

2020. április 25. 12:58 - savanyújóska

1808-ban Napóleon megfosztotta trónjától, és gyakorlatilag letartóztatta a spanyol uralkodót, IV. Károlyt, s helyére saját bátyját, Joseph-et ültette. Ez volt a császár pályafutásának egyik legszerencsétlenebb döntése. Maga Joseph teljesen alkalmatlan volt uralkodónak, de lett volna bármilyen ragyogó képességekkel megáldva, akkor sem bírt volna boldogulni a feladattal. Királyuk elfogásáról értesülve úgyszólván a teljes spanyol lakosság fellázadt az új király, és a francia megszálló seregek ellen. A szárazföldön a spanyolok ezúttal is veszélyes ellenségnek bizonyultak. A franciák hosszú, véres, és végső soron eredménytelen háborúba bonyolódtak, mely közvetve végül Napóleon bukásának egyik okozójává vált. A harcokba magának a császárnak is be kellett avatkoznia, és bár sorra verte az ellene felvonuló spanyol seregeket, s elfoglalta Madridot, a felkelést ő sem tudta elfojtani.

A felkelőket természetesen az angolok is teljes erejükkel támogatták. A segítségül küldött angol csapatokkal a spanyoloknak végül 1813-ra sikerült kiverniük a franciákat, s a következő évben, Napóleon bukása után, a Bourbon dinasztia visszakerült a trónra.

A spanyolországi eseményeknek volt egy olyan mellékhatása, melyre kezdetben nem sokan figyeltek fel Európában. Az országban dúló háború, és a királyi család átmeneti trónfosztása miatt a spanyol államhatalom szervezete egy jó időre gyakorlatilag felbomlott. Az amerikai spanyol gyarmatok, melyek már régóta sérelmezték az anyaország túlzott gyámkodását, a gazdasági korlátozásokat, és autonóm törekvéseik elnyomását, most igyekeztek kihasználni a központi hatalom meggyengülését.

Bernardo O'Higgins a chilei lovasság rohamát vezeti a rancaguai csatában.

Bernardo O'Higgins a chilei lovasság rohamát vezeti a rancaguai csatában.

 

A gyarmatok helyi arisztokratái közül sokan tanultak, vagy töltöttek el hosszabb időt Európa országaiban, az anyaországon kívül főleg Angliában és Franciaországban. Nem csupán hazájuk gazdasági és társadalmi elmaradottságát tapasztalhatták itt, hanem megismerkedhettek a felvilágosodás liberális eszméivel is. Hazatérve már nem egyszerűen a gyarmati függés enyhítését, hanem a teljes függetlenség elnyerését, és a diktatúra helyett köztársaság kikiáltását tűzték ki céljukul.

Sorra robbantak ki a felkelések, melyeket az északi területeken főleg Simon Bolivar, délen José de San Martin irányított. A kezdeti sikerek azonban nem tartottak sokáig. A spanyolországi helyzet rendeződését követően a rezsim új erőre kapott, és erősítést küldött a gyarmatokra, ahol rövidesen leverték a lázadásokat, és visszaállították a központi kormányzást. A spanyol korona egyetlen helyen nem tudta visszaállítani uralmát, a déli részeken, a mai Argentína és Uruguay területén, ahol a helyiek 1813-ban River Plate Egyesült Tartományai néven kinyilvánították függetlenségüket, és elszakadásukat Spanyolországtól. A következő évek során az új állam seregei a perui alkirály három támadását verték vissza, stabilizálva ezzel országuk helyzetét.

A spanyol hatalom azonban csak egy utolsó fellángolás erejéig kapott erőre. 1817-ben újult erővel lángoltak fel ismét a harcok. Északon Simon Bolivar partra szállt Venezuelában, és vereséget mért az ottani spanyol helyőrségekre, míg délen San Martin seregével átkelt az Andok hegyein és Chacabuco mellett szétverte az ottani spanyol helyőrség ötezres seregét, felszabadítva ezzel a mai Chile középső részét a spanyol megszállás alól. San Martin visszautasította az újonnan kikiáltott chilei köztársaság kormányzói tisztségét, melyet felkínáltak neki, és maga helyett barátját, az ír származású Bernardo O’Higginst, a korábbi függetlenségi harcok egyik hősét javasolta erre a posztra.

San Martin és O’Higgins természetesen tovább kívánta folytatni a spanyolok elleni hadjáratot, azok Dél-Amerikából való teljes kiűzéséig. Azonban most egy új, addig még nem tapasztalt problémával kellett szembesülniük. A spanyolok még megszállva tartották Chile déli részeit, mely nagyrészt a partmenti szigetvilágból állt, melyet a szárazföldi csapatok nem tudtak megközelíteni. Északon pedig a spanyolok még mindig szilárdan kezükben tartották Perut, a spanyol gyarmati hatalom utolsó bástyáját, melyhez az Andok csaknem az óceánig nyúló hegyei miatt Chiléből csak a tengeren, vagy pedig egy keskeny, szinte csak néhány kilométer széles part menti sávon lehetett eljutni.Chile függetlenségének kikiáltása, 1818 február 18-án.

Chile függetlenségének kikiáltása, 1818 február 18-án.

 

A felkelők eddig nem érezték szükségét a tengeri haderőnek, ám most ennek hiányában nem tudták tovább folytatni hadműveleteiket. A térségben állomásozó spanyol tengeri haderő ugyan nem volt túl erős, ekkoriban a Csendes-óceánon csupán két 36 ágyús fregattból – Esmeralda és Venganza –, három 16-18 ágyús korvettből, és tucatnyi kisebb hajóból állt, ám ezekkel is képesek voltak arra, hogy fenntartsák az összeköttetést Peru, és a Chile déli részein levő helyőrségek között, utánpótlást szállítsanak Spanyolországból, és hogy szükség esetén a tenger felől támadják meg a tengerparti úton Peru felé tartó függetlenségi erőket. Ráadásul ugyanekkor blokád alatt tarthatták a felkelők kezén levő kikötőket, megakadályozva ezzel, hogy külföldről utánpótlást, hadiszereket kapjanak.

Mivel a köztársaságpártiak sem hajókkal, sem tengerészekkel nem rendelkeztek, kézenfekvőnek tűnt az ötlet, hogy mindezt külföldről, elsősorban a vezető tengeri hatalomtól, Nagy-Britanniától, és a köztársaságiak számára példaképként szolgáló Egyesült Államoktól szerezzék be.

A két ország közvéleménye egyaránt szimpátiával figyelte a dél-amerikai függetlenségi mozgalmakat, míg kormányaik álláspontja legalábbis megosztott volt. Elvi alapon mindketten támogatták a köztársaságpártiak harcát az önkényuralom ellen, azonban az angolok nem akartak nyíltan szembemenni a szövetséges Spanyolországgal, az amerikaiak – értve ez alatt az Egyesült Államokat – pedig nem tartották elég érettnek déli honfitársaikat egy demokratikus rendszer kialakításához. A hozzájuk látogató követeknek meg is mondták, a dél-amerikai országok szerintük nincsenek a társadalmi érettségnek azon a fokán, ami egy működő demokráciához szükségeltetik. (Amiből mindjárt látni, az akkori amerikai politikusoknak mennyivel több eszük volt, mint legújabb kori utódaiknak, akik láthatóan úgy vélik, elég elkergetni a diktátort, és aztán a demokrácia az csak úgy jön magától.)

Emellett pedig mindkét ország virágzó bizniszt bonyolított le Spanyolországgal, és nem tartották okos dolognak veszélyeztetni a jól jövedelmező üzletet. A fenntartások ellenére azért mindketten engedélyezték, vagy legalábbis eltűrték a dél-amerikai toborzók tevékenységét országaikban.

Sem emberben, sem hajóban nem volt hiány. A napóleoni háborúk végeztével a Royal Navy olyan gyors és nagyszabású létszámleépítésen esett át, amire addig még nem volt példa. A haditengerészet 140 ezres létszáma szinte hónapok alatt 23 ezerre csökkent, a több mint 700 hadihajóból 134 maradt szolgálatban. A flotta 5.250 tisztjének 90%-a nyugdíjba vonult, vagy a szolgálaton kívüli tisztek félzsoldján tengődött.

A chilei megbízottak sikeresen tevékenykedtek mindkét országban. Az Egyesült Államokban több korvettet és brigget vásároltak, Angiában pedig több kisebb hajó mellett két nagy volt East Indiamant vettek meg – a Brit Kelet Indiai Társaság felfegyverzett hajóit –, a 64 ágyús Cumberland-et, melyet átkereszteltek San Martin névre, valamint a 40 ágyús Windham-et, mely a továbbiakban Lautaro néven szolgált a chilei flottában. A hajók fedélzetére több mint kétezer angol és amerikai tengerészt szerződtettek.Az első chilei haditengerészet hajói. Elöl a San Martin, mögötte a Lautaro és a Chacabuco, jobbra az Araucano.

Az első chilei haditengerészet hajói. Elöl a San Martin, mögötte a Lautaro és a Chacabuco, jobbra az Araucano.

 

1817 novemberében hivatalosan is megalakult a chilei haditengerészet, és egyben felállították a Tengerészeti Minisztériumot, melynek első vezetője José Ignació Zenteno lett. A flotta első hajói 1818 közepén kezdtek beérkezni, és rögtön meg is szerezték első győzelmüket. A Valparaiso elé megérkező Lautaro rövid harc után visszavonulásra kényszerítette a spanyol Esmeralda fregattot és Pezuela brigget, felszabadítva ezzel a köztársaság legfontosabb kikötőjét a blokád alól. Az Esmeralda elfoglalására tett kísérlet azonban kudarcot vallott, és az ütközetben elesett a Lautaro parancsnoka, George O’Brian, a Royal Navy volt hadnagya is.

Az újonnan felállított hadiflotta első parancsnoka a hadsereg egy fiatal tisztje, Manuel Blanco Encalada lett, aki korábban kadétként egy rövid ideig a spanyol flottánál is szolgált. Encalada rövidesen bizonyította is rátermettségét, s elfogott egy Peruba utánpótlást szállító spanyol konvojt, az azt kísérő Maria Isabel fregattal együtt, melyet a chilei flottában O’Higgins néven állítottak szolgálatba. Zenteno mégis arra törekedett, hogy egy igazi nagy nevet, egy valóban tapasztalt tisztet szerezzen a flotta élére, aki már bizonyította képességeit.

Manuel José Blanco y Calvo de Encalada, a chilei haditengerészet altengernagyaként 1856-ban.

Manuel José Blanco y Calvo de Encalada, a chilei haditengerészet altengernagyaként 1856-ban.

 

A chilei köztársaság Angliába küldött megbízottja, José Antonio Alvarez, 1817 áprilisában érkezett meg Londonba, ahol a brit liberálisok képviselői, köztük Sir Francis Burdett, szabadságharcosként ünnepelték, és minden segítséget megadtak neki. Valószínűleg Burdett hívhatta fel Alvarez figyelmét Cochrane-re, aki ekkoriban nem tartózkodott Londonban, ugyanis éppen a Hampshire megyei Holly Hill-ben fekvő házát és birtokát védelmezte, melyet szavazói, akik a korábbi parlamenti választások után a szavazatukért szerintük nekik járó összeget követelték, szabályos ostrom alatt tartottak, persze a helyi hatóságok támogatásával.

Alvarez levelezés útján rögtön felvette a kapcsolatot Cochrane-el, aki csak májusban tért vissza Londonba. A következő hónapokat Franciaországban töltötte, részben betegeskedő felesége gyógykezelése miatt, részben pedig mert egy általa feltalált, új típusú köztéri lámpát szabadalmaztatott, melynek rendszeresítésétől jelentős anyagi hasznot remélt. A megállapodást végül csak Londonba való visszatérését követően ütötték nyélbe, és Alvarez 1818 januárjának első napjaiban boldogan jelenthette megbízóinak: „Külön örömömre szolgál, hogy értesíthetem Önöket, Lord Cochrane, Nagy-Britannia egyik leghíresebb és talán legbátrabb tengerésze elhatározta, Chilébe utazik, hogy vezesse tengerészetünket, és közreműködjön a szabadság és függetlenség megszilárdításában. Olyan személy ő, akit a leginkább ajánlani lehet, nemcsak liberális meggyőződése miatt, melyről az angol emberek védelmében mindig tanúságot tesz a Parlamentben, hanem egyéni ambícióktól mentes személyisége miatt is. … Következésképpen egy pillanatig sem haboztam, hogy az Önök által rám ruházott hatalomnál fogva felkínáljam neki Chile tengerészeti erejének vezénylő admirálisi tisztségét.

A hírt Chilében kitörő örömmel fogadták, hiszen a Tengeri Farkas neve minden spanyol előtt jól ismert volt. A kormány azonnal jóváhagyta Cochrane kinevezését a haditengerészet élére, és szemet hunytak azon tény felett, hogy Alvareznek tulajdonképpen nem volt felhatalmazása arra, hogy tisztségeket és pozíciókat osztogasson a jelentkezőknek. A mellőzöttség és a belső száműzetés évei után Cochrane is lelkesen és nagy várakozásokkal készült új feladatára, s márciusban született második fiát O’Higgins tiszteletére a Bernardo névre keresztelte. (Teljes nevén William Horatio Bernardo Cochrane)

Első megbízásaként felügyelnie és irányítania kellett a Temze egyik dokkjában chilei megrendelésre készülő Rising Star nevű gőzhajó építését. A tervek szerint elkészülte után ennek fedélzetén utaztak volna Chilébe. A technológiai újdonságok iránt mindig fogékony Cochrane nagy lelkesedéssel vetette bele magát a munkába, sőt, 3.000 font erejéig saját pénzével is beszállt a gőzhajó építésébe. Más újításokat is szeretett volna élesben kipróbálni. Sikerült megvásárolnia Sir William Congreve röppentyűinek, azaz rakétáinak licencét, melyekből szintén Chilébe küldött néhányat, Congrave egyik munkatársával, Stephen Goldsack-al együtt.A Rising Star egy korabeli metszeten.

A Rising Star egy korabeli metszeten.

 

A Rising Star építése azonban a vártnál jobban elhúzódott, és miután a chilei tengerészet egyre jobban sürgette Cochrane-t, siessen végre Valaparaisóba, ahol jelenlétére egyre nagyobb szükség volt, úgy döntöttek, nem várják meg a gőzös elkészültét. 1818 augusztusában Cochrane, felesége és két fia kíséretében, a Rose nevű vitorlás fedélzetén elhagyta az angol partokat, és útnak indult Dél-Amerika felé.

A Rose november 29-én futott be Valparaiso kikötőjébe, ahol Cochrane üdvözlésére a városka szinte teljes lakossága összegyűlt. Az újdonsült tengernagy érkezéséről értesülve O’Higgins és a teljes chilei kormány is lóhalálában sietett a kikötőbe, hogy üdvözöljék a leendő flottaparancsnokot, akit már előre hősként ünnepeltek. December 18-án Cochrane megkapta a chilei állampolgárságot, valamint altengernagyi előléptetését, és a chilei flotta vezérkari főnökévé való kinevezését. Új beosztásában fizetését évi 1200 fontban állapították meg, ami chilei viszonylatban hatalmas összegnek számított, bár persze sokkal kevesebb volt, mint egy hasonló beosztású angol tiszt fizetése.

A flottaparancsnoki tisztséget commodori rangban addig betöltő Blanco Encaladát ellentengernaggyá léptették elő, és Cochrane helyettesévé nevezték ki. Cochrane utóbb azt állította, Encalada féltékeny volt rá és megsértődött leváltása miatt. Valójában azonban Encalada kinevezése eleve ideiglenes jellegű volt, hiszen akkor már tudni lehetett, hogy Cochrane fogja átvenni a főparancsnoki tisztségét. Kinevezése tehát nem érhette meglepetésként Encaladát, aki egyébként a későbbiekben mindig korrekt és engedelmes beosztottnak bizonyult.

Több gond volt a flottánál már szolgálatot teljesítő angol és amerikai tisztekkel, akik addig mindig érvényesíteni tudták akaratukat a tapasztalatlan, és angolul nem beszélő Encaladával szemben. Új parancsnokukkal is megpróbálták ugyanezt tenni, aminek következménye az lett, hogy a leghangosabb elégedetlenkedőket Cochrane azonnal kirúgta vagy áthelyezte, helyreállítva ezzel – legalább egy időre – a fegyelmet a tisztikarban.

A tengernagy, bár szemmel láthatóan élvezte az ünneplést, amivel Chilében fogadták, nem különösebben kedvelte a bálokat és estélyeket, így mihelyt lehetett, otthagyta a tiszteletére szervezett ünnepségeket, és a flottához sietett, hogy minél előbb munkához láthasson. December 13-án felvonta zászlaját az O’Higgins árbocára, és gyorsan átszervezte a flotta vezetését, új parancsnokokat nevezett ki a hajók élére, és felállította törzskarát. Ezután egy hosszú és terjedelmes utasítással lepte meg beosztottjait, melynek elkészítésébe valószínűleg már a Rose fedélzetén belefogott. A minden részletre kiterjedő dokumentumban meghatározta a flotta stratégiai és taktikai céljait, valamint a harcrendet, és a követendő harceljárásokat.

A hajók felszerelése csak döcögve haladt, így aztán a flottát két divízióra osztották, melyek közül az erősebb hajókkal rendelkező Első Divíziót szerelték fel először. Az osztag négy hajója, az O’Higgins, a San Martin, a Lautaro, és a Chacabuco, Cochrane parancsnoksága alatt 1819 január 14-én, a déli féltekén szép nyári időben, hagyta el Valparaiso kikötőjét. Az Encalada vezetése alatt álló második kötelék azt az utasítást kapta, mihelyt felszerelése befejeződik, azonnal induljon Cochrane után.A chilei flotta kifut Valparaiso-ból.

A chilei flotta kifut Valparaiso-ból.

 

Az indulásnál rögtön adódott egy kisebb bonyodalom. Közvetlenül az indulás előtt a hajón tartózkodó látogatókat, így Cochrane családját, a csónakokkal partra szállították. Azonban a tengernagy ötéves fia elbújt a csónak evezőpadjai alatt, és visszaszökött az O’Higgins fedélzetére. Miután már nem volt lehetőség arra, hogy visszavigyék a partra, csináltak neki egy kis kadétegyenruhát, és felvették a hajó állományába. Ennél azonban sokkal nagyobb bajok is voltak a kötelékkel. A Lautaro fedélzetén már az indulás előtt majdnem lázadás tört ki, amikor az elmaradt fizetés miatt elégedetlenkedő tengerészek összetűztek a hajón szolgálatot teljesítő tengerészgyalogosokkal. A káoszon úrrá lenni nem tudó kapitány lemondott, és a fegyelmet végül csak Blanco Encalada közbelépésével sikerült helyreállítani.

A kifutás után néhány nappal a Chacabuco korvett tűnt el egy éjszaka a kötelékből. Csak jóval később derült ki, hogy a hajó fedélzetén szintén a fizetés miatt tört ki lázadás. Napokba tellett, mire a tisztek valamennyire úrrá lettek a helyzeten, és sikerült a hajót a perui határ közelében fekvő Coquimbo kikötőjébe vezetniük, ahol a helyi hatóságok segítségével végül leverték a zendülőket, akiket vasra verve küldtek vissza Valparaisóba. Miután sikerült kiegészíteni a személyzetet, a hajó hetekkel később újra csatlakozott a kötelékhez.

A kezdet tehát nem volt valami biztató, és a folytatás se volt sokkal jobb. A flotta február közepén érkezett meg a legfontosabb perui kikötő, Callao elé, hogy blokád alá vegye azt, és ezzel elvágja a királypártiak legfontosabb utánpótlási vonalát. Bár a spanyol hajók elvileg túlerőben voltak, nem tettek kísérletet sem arra, hogy elűzzék Callao elől az ekkor mindössze három hajóból álló chilei flottát. A blokád tehát működött, s a chilei hajók február közepétől egymás után fogták el a spanyolok részére árut szállító kereskedelmi hajókat, köztük sok angol és amerikai (USA) hajót, ami komoly diplomáciai bonyodalmakat is okozott.Chilei hadihajók ütközetben.

Chilei hadihajók ütközetben.

 

Cochrane azonban többet akart, mint pusztán fenntartani egy passzív blokádot. Be akart törni a callaói kikötőbe, és elfogni vagy elpusztítani az ott horgonyzó hajókat. A támadást február 23-án éjszakára tervezte, a callaói karnevál napjára, amikor feltételezhető volt, hogy a spanyol katonákat elbágyasztja az ünnep, és az elfogyasztott alkoholmennyiség. Február 23-án éjszaka azonban, alig néhány órával a támadás megindítása előtt, váratlanul sűrű köd szállt le Callao környékére, és ott is maradt egy egész hétig.

28-án reggel a hajókról heves ágyúzást hallottak a kikötő felől. A parti erődök ágyúi valójában a perui alkirályt köszöntötték, aki éppen ekkor tett látogatást a kikötőben, azonban a chilei hajók, melyek a ködben egymást sem látták, azt hitték, valamelyik társuk került bajba, és mind megindultak a kikötő bejárata, és az azt védő erődök 160 ágyúja felé. Mihelyt a spanyolok észrevették a közeledő chilei hajókat, azonnal tüzet nyitottak rájuk. Cochrane észrevett egy spanyol ágyúnaszádot, mely az erődök közelében horgonyzott, és nem törődve a golyózáporral, megrohanta és elfoglalta azt. Ezután azonban gyorsan vissza kellett vonulnia, mert a spanyol tüzérség komoly károkat okozott hajóiban. Cochrane gondjait növelte az is, hogy a csata közben fiát kellett hajkurásznia az O’Higgins fedélzetén. A kis Thomast a lövöldözés kirobbanásakor a fregatt egyik kabinjába zárták, a gyerek azonban kimászott az ablakon, és felkapaszkodott a fedélzetre, hogy segítsen megnyerni a csatát.

Hogy valamelyest elégtételt vegyen a spanyolokon a malőr miatt, március másodikán Cochrane elfoglalta a Callaótól három mérföldre fekvő kis San Lorenzo szigetet, hogy itt építsen ki hajói számára egy támaszpontot. Egyben kiszabadította a szigeten fogva tartott 29 chilei hadifoglyot is.

Március 22-én Cochrane újabb támadást kísérelt meg Callao ellen. A támadás terve nyilvánvalóan az emlékezetes Basque Roads-i ütközet mintájára készült. Az akció első lépéseként egy elfogott kereskedelmi hajóból átalakított „robbanóhajó” átszakította volna a kikötő bejáratát védő két erőd között kifeszített láncot, aztán a chileiek gyújtóhajókat eresztettek volna be a kikötő belsejébe, majd végül Cochrane fregattjai törtek volna be Callaóba, bevégezve a gyújtóhajók által okozott pusztítást.

A szerencse azonban határozottan a spanyolok oldalán állt. Ugyanis éppen mikor a támadást indító robbanóhajó a kikötőt védő lánc közelébe ért, a szél hirtelen elállt. A gyenge szellőben a hajók alig tudtak mozogni, és Cochrane nem tehetett mást, lefújta az akciót.

Joaquín González de la Pezuela Griñán y Sánchez de Aragón Muñoz de Velasco, perui alkirály.

Joaquín González de la Pezuela Griñán y Sánchez de Aragón Muñoz de Velasco, perui alkirály.

 

Április elején Cochrane visszatért hajóival a chilei Huacho kikötőjébe, hogy feltöltse hajói készleteit. Itt találkozott Encalada kötelékével, akik éppen Callao felé tartottak, hogy csatlakozzanak hozzá. A tengernagy a kikötő blokádját Encalada hajóira bízta, maga pedig észak felé indult portyázni. Cochrane itt volt igazán elemében. Az április során végigdúlta a perui partokat, megrohanva a kisebb kikötőket és parti erődöket. Sok hajót elfogott és nagy zsákmányt szerzett, azonban észlelve a blokád meggyengülését, a spanyol fregattok közben kitörtek Callaóból, és elfogták a flotta részére utánpótlást szállító chilei hajót.

Májusban a chilei flotta, a készletek kimerülése miatt, kénytelen volt visszatérni Valparaisóba, ahol a lakosság győztesként fogadta őket. Maga Cochrane, a Callao elleni támadások kudarca miatt, elégedetlen volt a kampánnyal, és úgy érezte, csalódást okozott megbízóinak. A chilei kormány valóban kissé többet várt a flottától, ezt azonban nem éreztették a tengernaggyal. Összességében véve úgy vélték, ahhoz képest, hogy flottájuk alig egy éve létezik, egész jó teljesítményt nyújtott. Felszabadították a chilei partokat, blokád alá vették az ellenség kikötőit, támaszpontjaikra szorították be a spanyol hadihajókat, és komoly károkat okoztak az ellenség kereskedelmi hajózásának, amivel mellesleg jelentős zsákmányt is szereztek az ország számára.

Ez utóbbi pont rövidesen problémákat is okozott, ugyanis Cochrane elégedetlen volt a zsákmánydíj elosztásával. Az angol gyakorlatban ugyanis a zsákmány értékét teljes egészében a flottaparancsnok, illetve az azt megszerző hajó személyzete kapta. Általában a flottaparancsnokot illette a pénz 1/8 része, míg a hajó kapitánya 2/8-ot kapott. A chilei szabályzat szerint viszont a zsákmány fele az államot illette, tehát a maradék rész került csak szétosztásra. Cochrane nehezményezte, hogy csupán feleannyi jut neki, mint amennyit az angol szolgálatban kapna. A chilei kormány szó nélkül teljesítette a tengernagy kívánságát, és az ő zsákmányrészét az angol gyakorlat szerint állapították meg, az állam részéből egészítve ki azt. Úgyszintén ellenvetés nélkül megszavazták a tengernagy fizetésének emelését, ugyanis arra is panaszkodott, családja nem tud kijönni az 1200 fontból. Többszöri fizetésemelés után Cochrane éves járandósága végül elérte a 3.500 fontot.

A pénznek megvolt a jó helye. Cochrane 22 éves fiatal felesége az addigi angliai társadalmi elszigeteltség után most nagy élvezettel vetette bele magát a chilei elit társasági életébe, egymás után adva a bálokat és partikat. Beilleszkedése annál is könnyebben ment, mert maga is spanyol származású lévén, jól beszélte a nyelvet. Az asszonyka estélyei és fényűző életmódja nyelték a pénzt, nem kevésbé lakberendező szenvedélye, mellyel többször is átrendezte, átépítette, és átbútorozta valparaisói házukat.

A tengernagy javadalmazásának kérdése megnyugtatóan rendezve lett, azonban ez a flotta többi tisztje és matróza esetében már nem volt elmondható. A fizetés kevesebb volt, mint amennyit a tengerészek vártak, ráadásul ez a pénz is mindig késve, rendszertelenül került kifizetésre. A hajókon rendszeresek voltak a kisebb-nagyobb tiltakozó megmozdulások és zendülések, s a fegyelem elég alacsony szinten állt.Az O'Higgins modellje.

Az O'Higgins modellje.

 

A flotta szeptemberben futott ki ismét a tengerre, hogy felújítsák Callao blokádját. Bár a chilei vezetés, mely baráti, felszabadítandó területnek tekintette az országot, nem támogatta a perui kikötők elleni támadásokat, Cochrane maga egyszerűen csak ellenségként kezelte a peruiakat, és ezúttal is támadást akart indítani a Callao ellen. A város kikötőjébe most tutajokat akart beúsztatni, melyeket mozsárágyúkkal és Congrave röppentyűkkel szerelt fel, s ezekkel gyújtották volna fel a bent álló hajókat.

Miután megérkezett Callao elé, Cochrane levelet küldött a perui alkirálynak, Joaquin de la Pezuelának, melyben felszólította, küldje ki a spanyol hadihajókat, és nyílt csatában döntsék el a kikötő sorsát. Ha a spanyolok győznek, Callao blokádját megszüntetik, ha a chilei hajók győznek, a kikötő megadja magát. Pezuela persze kapásból elutasította a javaslatot. (Valószínűleg Cochrane is csak poénnak szánta.)

Az első támadásra október elsején éjszaka került sor, majd négy nappal később megismételték azt. A briggek a kikötő elé vontatták a tutajokat – a gyenge szél miatt a láncot most sem tudták átszakítani –, ahol azok tüzet nyitottak a bent álló hajókra, és a parti erődökre. Az eredmény messze alulmúlta a várakozásokat. A mozsarak gyengén teljesítettek, a röppentyűk pedig gyakorlatilag csődöt mondtak. Többnyire működésbe sem léptek, ha pedig mégis, irányíthatatlanul röpültek mindenfelé, és szinte semmit nem találtak el velük. Az okozott károk minimálisak voltak.

Cochrane levonta a következtetést. A jól megerősített Callao túl nagy falat az ő erői számára, tehát más célpontot kell keresnie. Először a királypártiak utolsó nagy chilei támaszpontját, az ország déli részén fekvő Valdivia kikötőjét akarta megtámadni, azonban a tengerészeti miniszter, José Ignacio Zenteno, nem engedélyezte az akciót, és arra utasította Cochrane-t, hajóival maradjon Callao előtt, és tartsa fenn a kikötő blokádját. A tengernagy erre szárazföldi csapatokat kért, hogy azokkal egy nagyszabású partraszálló hadműveletet indítson Callao ellen, azonban ezt a javaslatát sem fogadták el, emlékeztetve rá, hogy a chilei hadsereg létszáma nagyon korlátozott, és mivel minden erőre szükségük van a következő évre tervezett támadáshoz Peru ellen, nem vállalhatnak semmilyen kockázatot.José Francisco de San Martín y Matorras, argentín hadvezér és politikus.

José Francisco de San Martín y Matorras, argentín hadvezér és politikus.

 

Hogy mégis csináljon valamit, Cochrane két hajóját a közeli Pisco erőd elfoglalására küldte. A szeszélyes széljárás azonban ismét meghiúsította a hajnalra tervezett, meglepetésszerű támadást. A hajók késve érték el a partot, és a csapatokat csak fényes nappal sikerült partra tenni, amivel persze riasztották a spanyol helyőrséget. Az erődöt ugyan így is sikerült elfoglalni, azonban a támadás során elesett a tengerészgyalogság parancsnoka, Charles ezredes, az egyik legrátermettebb chilei parancsnok.

Közben aggasztó hírek érkeztek Spanyolországból is. A perui eseményekről értesülve a spanyol kormány komoly tengerészeti erőket irányított a Csendes-óceánra, hogy erősítést küldjenek a szorongatott perui flottának. A felmentésre küldött hajóhad felszerelése komoly problémákat okozott a spanyoloknak. A nem is oly rég még hatalmas spanyol hadiflotta ugyanis a napóleoni háborúk, és az azt követő pénztelen évek következtében szinte teljesen szétzüllött, s alig rendelkezett néhány bevethető hajóval. A helyzet olyan rossz volt, hogy a spanyolok végül Oroszországtól vásároltak öt sorhajót és két fregattot. (A költségeket a nagylelkű angolok állták.)

A hajók rövidesen meg is érkeztek, azonban az azokat átvevő spanyol bizottság rögtön megállapította, kettő kivételével javíthatatlanul rossz állapotban vannak, és annyira szét vannak korhadva, hogy csoda, hogy egyáltalán elérték a spanyol kikötőket. (A Szent Szövetségre hivatkozva egyébként az oroszok készséggel küldtek volna fegyveres csapatokat is a spanyoloknak a dél-amerikai lázadások leverésére. A spanyolok az angol tiltakozás hatására nem fogadták el a felajánlott segítséget.) Végül nagy nehezen sikerült felszerelni és útnak indítani Dél-Amerika felé a 74 ágyús Alejandro és San Telmo sorhajókat, valamint a Prueba fregattot. A két sorhajó megérkezése határozottan a spanyolok oldalára billentette volna az erőviszonyokat, és a chileiek komolyan tartottak tőlük.

A spanyol haditengerészet azonban ezúttal is hozta a szokásos formáját. Az Alejandro – az oroszoktól vásárolt hajók egyike – már az Azori-szigetektől kénytelen volt visszafordulni. A hajó tisztjei ugyanis, egyrészt a sorhajó felszerelésének hiányosságai, másrészt pedig a hajó igen rossz általános állapota miatt, egyszerűen nem merték vele megkockáztatni a Horn-fok körüli utat. Alighanem igazuk volt, ugyanis a másik sorhajó, a jobb állapotban levő San Telmo, a Horn-fok megkerülése közben egy viharban felborult, és teljes legénységével elsüllyedt. Perut így végül csak a Prueba fregatt érte el.

Cochrane eközben egyre inkább elégedetlen volt a Callao előtti unalmas járőrözgetéssel. Decemberben végül elhatározásra jutott, és anélkül, hogy bárkivel is egyeztetett volna, az O’Higgins fedélzetén elindult Valdivia felé. Igen kockázatos döntés volt ez, hiszen a flotta legerősebb hajóját, a San Martint, a fedélzetén kitört tífuszjárvány miatt korábban kénytelen volt hazaküldeni, így az O’Higgins távozásával a blokád fenntartása csupán két kis brigg feladata maradt.A Niebla erőd ágyúi Valdiviában.

A Niebla erőd ágyúi Valdiviában.

 

Miután spanyol zászló alatt elhajózott Valdivia kikötője előtt, és felderítette annak védelmét, Cochrane Talcahuana felé indult, hogy kiegészítse hajója készleteit. A szerencse ezúttal ismét mellészegődött, útközben sikerült elfognia egy gazdag rakománnyal megrakott, Callaóba tartó spanyol hajót. Talcahuanában éppen ott horgonyzott két kisebb chilei hadihajó, a Montezuma és az Intrepido, melyeket Cochrane rögtön besorolt kötelékébe. A tartomány kormányzója pedig készségesen a tengernagy rendelkezésére bocsátott 250 katonát, a Valdivia elleni támadáshoz.

A hajók 1820 január 29-én futottak ki, azonban nem sokkal később kis híján az egész vállalkozás zátonyra futott. Méghozzá szó szerint, ugyanis az O’Higgins éjszaka egy sziklazátonyra futott. A hajóba betört a víz, a szivattyú nem működött, a legénység pedig pánikba esve igyekezett menekülni a hajóról. Cochrane-nek csak nagy erőfeszítések árán sikerült a hajón helyreállítania a rendet. Miután a hajóács semmihez nem értett, a szivattyút is saját maga javította meg. Szerencsére a szél gyenge maradt, és másnap reggel a dagály leemelte a hajót a zátonyról. A sérülést nem sikerült teljesen kijavítani, és az O’Higgins szivattyúját folyamatosan működtetni kellett, hogy a víz ne öntse el a hajó belsejét. Ráadásul a lőportár teljesen víz alá került, és a fregatt gyakorlatilag harcképtelenné vált. Cochrane ennek ellenére folytatta az utat Valdivia felé.

A három folyó – Calle-Calle, Valdivia, Cau-Cau – torkolatában fekvő Valdivia városának kikötőjét az öböl bejáratát védő öt nagyobb erőd, és négy ütegállás védte, melyekben több mint 100 ágyút helyeztek el. A helyőrség 2000 katonából állt. Cochrane elhatározta, éppen az erők és erődök szétszórtságát használja ki, és egyenként végez azokkal, még mielőtt a spanyolok összpontosítani tudnák erőiket, ami az ő 350 embere számára a biztos vereséget jelentette volna. A sérült O’Higginst a láthatár mögött hátrahagyva tengerészgyalogosait és katonáit átszállította a Montezumára és az Intrepidóra, melyekkel február másodikán éjszaka megközelítette a partokat. Hogy a spanyolok ne fogjanak gyanút, a hajók ezúttal is spanyol zászló alatt hajóztak.

A part közelében a katonák csónakba szálltak, és a parti sziklákon felmászva észrevétlenül megközelítették a legészakibb erődöt, a Fort Inglest. A támadás meglepetésként érte a spanyolokat, főleg azért, mert a chileiek nem a tenger felől, hanem az erődöt megkerülve a szárazföld felől támadtak. Mikor a támadók rövid harc után benyomultak az erődbe, a spanyolok közt kitört a pánik, és állásaikat elhagyva a közeli San Carlos erőd felé menekültek, melynek parancsnoka, nem lévén tisztában azzal, mi is történik, kinyittatta a menekülők előtt az erőd kapuit. A kapun azonban a menekülő spanyol katonákkal együtt a chilei csapatok is bejutottak az erődbe, melyet rövidesen szintén elfoglaltak. Miután a spanyolok még mindig nem tudták, mi is történik, ugyanígy sikerült Fort Amargost is elfoglalni. Az öböl bal partján fekvő utolsó erőd, a Castle Corral védői pánikba estek, mikor megtudták, maga Thomas Cochrane támadta meg őket, akiről a spanyolok úgy gondolták, hogy maga a Sátán. Az erőd parancsnokát, Fausto de Hoyos ezredest faképnél hagyva a katonák csónakokon menekültek át a túlsó partra. Az ezredes maroknyi megmaradt emberével hiába próbált ellenállni, a támadók gyorsan legázolták őket. Hajnalra az öböl egész bal partja a chileiek kezére került.A chilei csapatok partra szállnak Valdivia sziklás tengerpartján.

A chilei csapatok partra szállnak Valdivia sziklás tengerpartján.

 

Cochrane azt tervezte, csapatait átszállítja a túlsó partra, és támadást intéz az utolsó, még spanyol kézen levő erőd, Fort Niebla ellen, azonban erre végül már nem volt szükség. Másnap hajnalban az erőd védői ugyanis megpillantották a láthatáron a közeledő O’Higginst, és azt gondolták, a hajó nyilván erősítést hoz a támadóknak, és ágyúival támogatni fogja őket. (Valójában a fregatt azért közeledett, mert ismét betört a víz a hajóba, melyet végül kénytelenek voltak partra futtatni, hogy elkerüljék az elsüllyedését.) Reménytelennek ítélve az ellenállást, a Fort Niebla védői február hatodikán megadták magukat. Még aznap letette a fegyvert a város helyőrsége is, s Valdivia ezzel végleg a chileiek kezére került. A zsákmány hatalmas volt, nemcsak az erődök teljes felszerelése, és tartalék készletei kerültek a chilei csapatok kezére, hanem a város raktáraiban felhalmozott árukészletek is.

Hogy teljessé tegye a sikert, Cochrane megkísérelte a spanyolok utolsó chilei támaszpontjának, a Chiloé-szigetnek az elfoglalását is, azonban a Valdiviából érkező hírek előbb értek el a szigetre, mint a chilei csapatok. A spanyol helyőrség parancsnoka, Quintanilla ezredes, így már felkészülten várta a támadást. Miután a meglepetés nem sikerült, Cochrane rövid harc után lefújta az akciót és elrendelte a visszavonulást, hiszen nem lehetett reménye rá, hogy mindössze 150 emberével szabályos ütközetben sikerülhet elfoglalnia a szigetet.

Közben Chilében elterjedt a perui forrásból származó hír, hogy Cochrane otthagyta Callao blokádját, és hajójával eltűnt a Csendes-óceánon. Az emberek zavartan és értetlenül tárgyalták a meglepő újságot, sokan azt hitték, Cochrane dezertált, és átállt a spanyolokhoz, mások úgy gondolták, visszaindult Angliába. Annál nagyobb örömet okozott a hír Valdívia bevételéről, s a márciusban Valparaisóba visszatérő tengernagyot a hősöknek kijáró óriási ünnepléssel fogadták. A kormány emlékérmet veretett a győzelem tiszteletére, Cochrane fizetését ismét felemelték, kitüntették, és egy nagy földbirtokot adományoztak neki.José Ignacio Zenteno del Pozo y Silva, a chilei hadügyminiszter és tengerészeti miniszter.

José Ignacio Zenteno del Pozo y Silva, a chilei hadügyminiszter és tengerészeti miniszter.

 

A tengerészeti miniszter azonban elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy egy négyszemközti beszélgetésen figyelmeztetni merészelte a tengernagyot arra, hogy neki határozott parancsa volt, tartsa fenn a blokádot Callao előtt, tehát Valdivia elfoglalása akármilyen nagy siker, tulajdonképpen mégis parancsmegtagadásnak tekinthető. Cochrane azonnal vérig sértődött, és a továbbiakban halálos ellenségeként tekintett Zentenóra, ugyanúgy mint mindenki másra, aki bármiben is ellentmondani merészelt neki.

A tengernagy a nagy londoni tőzsdebotrány óta eleve zsigeri gyanakvással figyelt mindenkit, és állandóan ellene irányuló összeesküvéseket szimatolt mindenhol. Gondolkodásának alapelve ekkor már az volt, hogy aki nincs vele, az ellene van. Ráadásul rövidesen ismét összekülönbözött a zsákmánydíj miatt a minisztériummal, ugyanis megint kevesellte a saját részét. A flotta felszerelésének hiányosságait, és a személyzet zsoldjának elmaradását is a kormány szemére hányta. A tengernagy képtelen volt megérteni a chilei kormány komoly pénzügyi gondjait, és azt, hogy a szűkös költségvetés nagy része a Peru ellen készülődő szárazföldi hadsereg felszerelésére megy el. Úgy gondolta, a flotta háttérbe szorulása ismét az ellene irányuló lejárató kampány része. Rövidesen szinte minden chilei politikussal és katonai vezetővel összeveszett, s kezdett foglalkozni az ország elhagyásának gondolatával. Üldözési mániája pszichoszomatikus tünetekkel is társult, ekkor kezdett el szívbántalmakra panaszkodni. Egyedül Bernardo O’Higginsel maradt fenn baráti viszonya, akiről később emlékirataiban is mindig a legnagyobb elismeréssel írt. O’Higgins volt 1820 márciusában született lányának, Elisabeth Josephine-nek a keresztapja is.

(Folyt. köv.)

36 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr7315640136

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Pájer Csaba 2020.04.25. 14:09:21

Köszönet a kiváló cikkért. :-)

"Joaquín González de la Pezuela Griñán y Sánchez de Aragón Muñoz de Velasco" - mindig is csodáltam a spanyol nevek egyszerűségét. :D

Flankerr 2020.04.25. 21:05:05

Ez is nagyon jó lett :)

szs. · http://szabosandor.blog.hu 2020.04.25. 21:33:02

@Pájer Csaba: Rövidnek tűnik, ez szerintem csak a beceneve lehetett.

Galaric 2020.04.26. 04:07:50

Kíváncsi lennék, hogy az átokfióka gyermek később milyen karriert futott be.
Nem semmi lehetett a kissrác... :D

hel45 2020.04.26. 07:11:09

Remek cikk, szokás szerint

hátramozdító 2020.04.26. 10:15:10

Köszönjük szépen, ismét remek volt, szellemes és szabatos, ahogy azt megszoktuk.

oranje2010 2020.04.26. 20:11:31

@Galaric: Senki nem futott be olyan pályát a leszármazottak közül, mint a hősünk! Az ördögfióka a az RN kaitányságáig jutott. A leszármazottai közül a legmagasabb katonai posztot Sir Ralph Alexander Cochrane Aire Chief Marshal érte el, aki bár az RN-nél kezdte a pályafutását, időben váltott a RAF-hoz, és a II. vh.ban a 7., 3.,5., repülőcsoportot irányította, majd a II: vh. után a légierő helyettes parancsnokaként fejezte be pályafutását.

Politkusként Terence Marne O'Neill, Baron O'Neill of the Maine vitte a legtöbbre Észak-Íroszág miniszterelnökeke volt 1963-1969 között. Ő az ördögfióka legidősebb lányának Lady Louisa Katherine Emma Cochrane-nek az unokája volt.

Galaric 2020.04.27. 05:25:59

@oranje2010: Tehát maradt a pályán. :D
Gondolom az ő esetében az apja neve inkább hátráltató mint segítő tényező lehetett.
Egyébként, meg köszönöm az információt, ezért is imádom ezt a blogot.
Remek kis közösség gyűlik össze a cikkek alatt.

savanyújóska 2020.04.27. 14:07:28

@Galaric: Egy ideig a hadseregnél szolgált, aztán később politikai pályára lépett, skót főnemesként a Lordok Házának is a tagja volt. A legnagyobb katonai karriert a leszármazottak közül a harmadik fiú, Arthur Cochrane futotta be, aki a Royal Navy tengernagya lett, és apjához hasonlóan szintén megkapta a Bath Rend lovagi címét.

Galaric 2020.04.27. 19:04:10

@savanyújóska: köszönöm a kiegészítést!!!

Cymantrene 2020.04.30. 17:36:36

@Pájer Csaba: Ha jól követem, akkor Joaquín González volt a két keresztneve, de la Pezuela Griñán az apai vezetékneve, Sánchez az anyai vezetékneve (az "y" az annyi, hogy és), a de Aragón Muñoz de Velasco pedig vagy valamelyik nagyapjáé (hátha meghatottságában többet örökít rá), vagy egy örökletes nemesi név (ami nálunk előnév lenne, mint teszem azt a ecsedi némely Báthoryaknál). Ezt az összeállítást a két kereszt- és két vezetéknévvel kb. ma is tartják, pl. Lorca vagy Picasso is az anyai vezetékneve azoknak, akiknek. Az y közbevetést már ritkán írják ki, csak ha félreérthető lenne, vagy hagyományból stb.
Lopez de Futastan y Ramodón :-)

Pájer Csaba 2020.05.02. 22:44:24

@Cymantrene: Köszönöm a magyarázatot. :-) Én azért a "Maria"-t hiányoltam a felsorolásból. :D

Mint láthatod, számomra ez a szokás baromi vicces. Persze, ettől eltekintve tisztelettel kezelem ezt a kulturális vonást. (Olyasmi ez számomra, mint a rasszista viccek - zsidó, vagy roma viccek - nevetek rajtuk, de egy percig sem veszem őket komolyan.) (Meg aztán a spanyolok legalább jelölik, hogy kinek a fia-borjai ők. Láttál te már középkori japán neveket? Hogyan lett Matsudaira Takechiyo-ból Tokugawa Ieyasu? Hát vagy ötszöri névváltoztatással... XD )

Cymantrene 2020.05.03. 00:20:30

@Pájer Csaba: Nem lenne meglepő :-)
Aztán tudják fokozni, amikor valami vallásos fogalmat adnak névként, mint Concepción avagy Conchita Fogantatás avagy a kis Fogi :-)
Vagy amikor a bonyolultabb Maríakból elszabadulnak a jobban hangzó kiegészítések, jelentsenek amúgy bármit is. María de los Dolores (Fájdalmas Szűzanya) vagy María de las Mercedes (Könyörületes Szűzanya)
Nem tudok amúgy spanyolul, de ezen szórakoztató volt átrágni magam :-)
Azért elég csodálatos, hogy ilyen nevekkel még maradt idejük világbirodalmat építeni...

gigabursch 2020.05.04. 06:31:38

Ez út sem unalmas...

gigabursch 2020.05.04. 06:32:16

@Cymantrene:
Köszönöm az egész eszmefuttatást.

ártéri 2020.05.05. 19:08:44

@Cymantrene: A spanyol nevekben az "-ez" végződés a magyar "-fi"-nak felel meg. Vagyis a Sanchez Sancho fiát jelölte.
Csak hogy még egy csavar legyen a történetben.

Cymantrene 2020.05.05. 23:47:08

@ártéri: Kösz! A Sancho az ráadásul eredetileg szentet jelentett (sanctus), de hamar keresztnévvé lett. Most nézem, hogy az egyik korai navarrai király, Sancho el Mayor előtt-után a trónon Sancho Garcés-ek és García Sánchez-ek váltogatták egymást a trónon vagy féltucat generáción át. A García valószínűleg medvét jelentett, tehát Medvefi Szentek és Szentfi Medvék követték egymás szép sorban :-)
es.wikipedia.org/wiki/Anexo:Cronolog%C3%ADa_de_los_reinos_en_la_pen%C3%ADnsula_ib%C3%A9rica#Reinos_cristianos_durante_la_Reconquista

Cymantrene 2020.05.06. 11:54:15

@Cymantrene: de Sancho Panza legalább egy tudatos vicc eredményeképp lett Szent Bendő (panza: has)

ON: várom a 04. részt!

ártéri 2020.05.06. 18:39:39

@Cymantrene: Ha már vicceknél tartunk:
img-9gag-fun.9cache.com/photo/awBrgzW_700bwp.webp

Oké, ez valójában egy Piloting Boat. Hogy mondják ezt magyarul? Kikötői segédhajó? Állítólag Bostonban van kikötve a USS Constitution mellett.

Untermensch4 2020.05.06. 19:41:09

@ártéri: Sztem nevezzük gördeszkahajónak :)

Pájer Csaba 2020.05.06. 20:48:26

@ártéri: Olyan mint egy popovka... XD

Untermensch4 2020.05.09. 08:34:44

@ártéri: Nem vagyunk tengerésznép, legyen inkább csikóhajó :)

Cymantrene 2020.05.09. 12:33:12

@Untermensch4: Éliás, a kis mentő hajó... (Ez ilyen Thomas, a gőzmozdony utánlövés, szerencsére én is csak DVD borítóján láttam, azon is csak boltban. Még így is beégett :-\

Untermensch4 2020.05.10. 13:33:32

@Cymantrene: Ezt nem kellett volna... :) Thomasék eléggé bizarr mese ha belegondolsz. Van arcuk de csak előre tudnak nézni, plusz szemforgatás. Van szájuk de "enni" üzemanyagot esznek, a saját látóterükön kívül beléjük mászó emberek közreműködésével, akiktől szintén függ a mozdonyok életének fenntartásához szükséges infrastruktúra... eléggé beteg szituáció. :)

ártéri 2020.05.10. 20:05:10

@Untermensch4: @Cymantrene: @Pájer Csaba: Szóval úgy gondoljátok, ha elég halat eszik, majd megnő, és nagy hajó lesz ő is? Lehet. Mindenesetre bátor tengerész lehetett, aki nekiindult ezzel egy fürdőkádnál nagyobb vízfelületnek. Valószínűleg a révkalauz használhatta. Széles terpeszállásban, hogy fel ne boruljon.

Cymantrene 2020.05.10. 23:50:17

@Untermensch4: és ez még emészthető ahhoz képest, ami a Verdáknál mehet. Mégis hogy keletkeznek ott a verdák? ;-)

Cymantrene 2020.05.10. 23:52:18

@ártéri: El nem bírom képzelni, hogy ez egyenesen bírjon menni, és ne pörögjön, mint törpe fején a kalap.

Untermensch4 2020.05.11. 19:06:43

@ártéri: Azt eszik amit főz neki az anyahajója :)

Cymantrene 2020.05.11. 22:29:45

@gigabursch: Uh. Egy 18-as karikát kirakhattál volna. :-)

gigabursch 2020.05.12. 11:56:20

@Cymantrene:
Legalább végignézted a képeket.
:-)

ártéri 2020.05.13. 19:33:14

@gigabursch: Uhh, nem piskóta! Illetve de, az! Ami a tassi zsilipben bródszájdolni tud, az piskóta.
A MaHard-nál felvonyítottam. Hard? Ma Hard, Ma Soul!

ártéri 2020.05.13. 20:13:37

Amúgy a szürke kis hadihajós képnél a felirat a következő:
Fogadjunk, soha nem gondoltad volna, hogy a két kockás hajók (a Torpedó játékból) igaziak, he?

ártéri 2020.05.21. 21:14:09

Mi lett a kedves bloggazdával? Kezdek aggódni, csak nem elkapta ezt a koronás nyavalyát?

savanyújóska 2020.05.22. 06:16:27

@ártéri: Semmi, csak mást csinálok, és tartottam egy kis szünetet. Jövő héten valszeg folytatjuk.