Az új, paramétereik alapján minden más létező vagy tervezett típussal szemben fölényben levő csatacirkálókkal és csatahajókkal a Royal Navy látszólag újra kezébe ragadta a kezdeményezést, és ismét rávert egy kört a riválisokra. Az ország tényleges helyzetével és képességeivel tisztában levő politikusok és katonai vezetők azonban tudták, még ha netán valóban sikerül is megépíteni ezeket a hajókat – és még ezt sem lehetett egészen biztosra venni –, egy fegyverkezési versenyben hosszú távon akkor sincsenek esélyeik az Egyesült Államokkal szemben. Az amerikai ipari kapacitás ekkorra már háromszorosan múlta felül a britekét, a németek elleni háborúba belerokkant angol gazdaságnak pedig esélye sem volt arra, hogy belátható időn belül talpra álljon, és felvegye a versenyt az amerikaiakkal. Minden előrejelzés azt mutatta, ha az amerikaiak valóban komolyan gondolják a flottaversenyt, akárhogy is erőlködnek a britek, az US Navy legkésőbb két évtizeden belül számbeli és minőségi fölénybe fog kerülni a Royal Navy-vel szemben.

Az angolok azonban nyilván tudták, hogy az amerikai közvélemény ha lehet, még az angolnál is vehemensebben ellenzi az új csatahajók építését. A háború után az Egyesült Államokban is nagyon erősek voltak a pacifista mozgalmak, melyek nagyon hangosan és határozottan ellenezték az újabb fegyverkezést. A csatahajók, mint a legnagyobb és legdrágább fegyverek, természetesen kiemelt célpontjai voltak ezeknek a mozgalmaknak, s az emberek szemében ugyanolyan rendkívül népszerűtlen, sátáni fegyverek voltak, mint manapság az atombomba. Az amerikai választók tehát az angolokhoz hasonlóan aligha honorálták volna szavazatokkal az új flottaépítési programot, ami legalábbis erősen elbizonytalanította az amerikai politikusokat is.

A tömegek véleménye tehát ebben az esetben is meghatározó jelentőséggel bírt, s a britek meg is próbálták ezt kihasználni, és a saját javukra fordítani. Egy fogadáson a brit külügyminiszter, laza csevegés közben, szinte csak úgy mellékesen, megemlítette a londoni amerikai nagykövetnek, milyen pompás ötlet volna egy nemzetközi fegyverzetcsökkentési konferencia összehívása. A nagykövet természetesen rögtön jelentette az amerikai külügyminisztériumnak, hogy a britek vevők volnának egy ilyen javaslatra. Az amerikai kormány, mely alighanem ugyanúgy szabadulni igyekezett volna a saját flottaépítési programjától, mint az angol vagy a japán, ráharapott az ötletre, és nem sokkal később már azt is elhitték, hogy tulajdonképpen ők is találták ki az egészet.

1921 nyarán az Egyesült Államok elnöke, Warren Harding, a nyilvánosság elé állt a Washingtonban megtartandó nemzetközi tengerészeti konferencia összehívásának gondolatával. A britek rögtön véresre tapsolták a tenyerüket a remek ötlet hallatán, és nem volt nagy tiltakozás japán részről sem. A konferenciára meghívták még Franciaországot és Olaszországot is, bár a két haditengerészet ekkor már a „futottak még” kategóriába is alig fért bele. A bolsevik Oroszország, és a nagyhatalmak sorából kitörölt Németország nem szerepelt a meghívottak közt, igaz, említésre érdemes haditengerészete egyiknek sem volt már.

Az 1921 novemberében összeülő konferencián már az első tárgyalási napon megállapodtak a lényegben, 10 évre szüneteltetik a nagy hadihajók építését. A nagy egyetértés, és a gyors megegyezés mögött nyilván az állt, hogy mindhárom nagyhatalom – az olaszok és a franciák leginkább csak dekorációként voltak jelen – főleg ezért ment el a tárgyalásokra, hogy megfelelő ürügyet találjon a pénzügyi és politikai krízissel fenyegető flottaépítési programok leállítására. Így mindegyik ország teljes meggyőződéssel mondhatta, az építések leállítása nem az ő gyengeségüket tanúsítja, hanem arról ők saját elhatározásból mondtak le, önkéntes áldozatként a világbéke oltárán. Vagyis egyáltalán nem arról van szó, hogy „nem tudjuk”, hanem arról, hogy „nem akarjuk”.

Az egyetértés itt azonban véget is ért. A konferencia ugyanis nem állt meg itt, hanem szabályozni kívánta a fennálló erőviszonyokat, és le akarta építeni a már meglevő flották méreteit is. A részleteket illetően itt már heves viták zajlottak, időnként még a franciák és az olaszok is nekiálltak arcoskodni, próbálva eljátszani azt, hogy országuk még mindig nagyhatalom. Miután azonban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia megegyezésre jutott, a többieknek már nem volt választásuk, el kellett fogadniuk a megállapodást, bár Japánt csak gazdasági és pénzügyi szankciókkal fenyegetve lehetett rávenni a záróegyezmény aláírására.

A nagy hadihajókat illetően a lényeg az volt, hogy a tízéves moratórium lejártakor, vagyis 1932-ben, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia számára az alapvető kategóriájú hajók terén – „capital ship”, a csatahajók és a csatacirkálók – 525 ezer tonnányi hajótér volt engedélyezve, Japánnak 315 ezer, Franciaországnak és Olaszországnak pedig 175 ezer. Az egyezményt aláíró országok vállalták, hogy a megállapított tonnatartalomba be nem férő hadihajóikat lebontják, illetve az építés alatt álló egységeket nem fejezik be. A megmaradt hadihajókat a gerincfektetésüktől számított 20 év múlva lehetett újra cserélni.

Az egyezmény szabályozta a megépítendő hajók méreteit is. Eszerint a leendő csatahajók vízkiszorítása nem haladhatta meg a 35 ezer tonnát, fő fegyverzetük kalibere pedig a 406 mm-t. Az anyahajók legnagyobb vízkiszorítása 27 ezer tonna lehetett, kivéve a félkész csatahajókból átépített egységeket, melyekből minden ország számára kettőt engedélyeztek, legfeljebb 33 ezer tonna vízkiszorítással. Ezeken kívül egyetlen hadihajó vízkiszorítása sem haladhatta meg a tízezer tonnát, fegyverzetük kalibere a 203 mm-t. Hogy a vízkiszorítás számításánál ne legyen vita, pontosan meghatározták a standard vízkiszorítás fogalmát is. Eszerint az a teljesen felszerelt, lőszerrel ellátott, de üzemanyag és vízkészlet nélküli hajó vízkiszorítása.

Az egyezmény persze rögtön tett néhány kivételt is. Miután az angolok nem rendelkeztek 406 mm-es ágyúkkal szerelt csatahajókkal, a megállapított feltételek mellett engedélyezték nekik két új hajó építését, azzal a kikötéssel, hogy ezek szolgálatba állítása után a többiek közül selejteznek ki néhányat, hogy a megengedett kvótát ne lépjék túl. Ugyanígy a franciák és az olaszok is engedélyt kaptak új csatahajók építésére, maximum 70 ezer tonna összvízkiszorítással, mivel a megengedett kvótát még úgy sem tudták kitölteni, hogy szolgálatban tartották néhány régebbi csatahajójukat is, melyek közül volt amelyik már a washingtoni flottaegyezmény aláírásakor elérte a cseréjére engedélyezett 20 éves élettartamot.

A szerződést a konferencia résztvevői 1922 február hatodikán írták alá, és azt még abban az évben ratifikálta valamennyi ország kormányzata.

Alapjában véve mindenki elégedett volt. Az érintett országok arcvesztés nélkül leállíthatták a flottaépítési programokat, és ésszerű keretek közé szoríthatták haditengerészeti költségvetésüket. Egyedül a japánoknak voltak komoly kifogásaik, ők ugyanis elemzéseik alapján úgy vélték, haditengerészetük nagyságának legalább az US Navy 70 százalékát el kell érnie ahhoz, hogy egy feltételezett háború esetén esélyük legyen a sikerre az amerikaiakkal szemben. Washingtonban foggal-körömmel harcoltak ezért a 70 százalékért, viszont a szerződés csak 60 százalékot engedélyezett nekik. Az egyezmény így nagy elégedetlenséget váltott ki a szélsőséges politikai és katonai vezetők között, akik a következő években a japán belpolitikában fölénybe kerültek a mérsékeltekkel szemben.

A Washingtoni Haditengerészeti Egyezmény megítélése alapvetően azóta is pozitív szinte a teljes szakirodalomban. Előnyeit valóban nehéz lenne tagadni. Véget vetett a haditengerészetek egymással való versengésének, mely ismét irracionális méreteket kezdett ölteni, enyhítette a tengerészeti nagyhatalmak közti feszültségeket, és jótékony hatással volt az adott országok belpolitikai életére is, miután a nagy hadihajók építésének leállításával a költségvetések hatalmas tehertől szabadultak meg.

Jobban belegondolva azonban a szerződés végeredményét néhány pontban nagyon különösnek lehet találni. Elsősorban az amerikai-angol erőviszonyok rendezése az, ami finoman fogalmazva is nehezen érthetőnek tűnik. Sok helyen olyasmit olvasni, miszerint az egyezmény a fennálló status quo-t igyekezett rögzíteni, befagyasztani a kialakult erőviszonyokat. Igazából azonban egyáltalán nem erről volt szó. A szerződéssel a britek önszántukból mondtak le elsőségükről, bár eredetileg az volt a céljuk, hogy ezt megőrizzék. Az amerikaiaknak akkor is évtizednyi időbe került volna a Royal Navy-t utolérni, ha az angolok közben egyetlen hajót sem építenek. A britek most tálcán kínálták fel nekik a paritást, méghozzá úgy, hogy nem az amerikai haditengerészetet fejlesztették fel a Royal Navy szintjére, hanem az angol haditengerészetet építették le az US Navy szintjére. A szerződésben a britek 657 hadihajó, köztük 27 csatahajó és csatacirkáló lebontását vállalták, összesen másfél millió tonna hajótérrel, illetve lemondtak nyolc csatahajó megépítéséről. Ugyanekkor az Egyesült Államok csak négy csatahajót bontott le, és abbahagyta 15-nek az építését. Az angolok tehát teljesen önként leépítették, és visszafejlesztették a flottájukat, méghozzá igen nagy mértékben, hogy az ne legyen erősebb, mint az US Navy. Ez nem volt más, mint teljes kapituláció az Egyesült Államok előtt.

A tízéves hajóépítési moratóriummal pedig az angolok konzerválták technológiai lemaradásukat is az amerikaiakhoz képest. A Hood kivételével a britek valamennyi nagy hadihajója 1916 előtt épült, míg az US Navy gerincét képező tizenkét standard csatahajó mindegyike 1916 után állt szolgálatba. Az amerikaiak kisebb hadihajóinak a többsége szintén vadonatúj volt, nagyrészt a háború idején megkezdett, de csak 1918 után lendület kapó hajóépítési program termékei. A mennyiségi egyenlőség mellett tehát a minőségi fölény az amerikai oldalra került, vagyis az azonos tonnatartalom mellett a műszaki színvonalat és a harcértéket tekintve egyértelműen ők voltak a jobbak. Az ipari és gazdasági hátteret tekintve az amerikai flotta szintén sokkal jobban állt. A washingtoni szerződéssel tehát a két haditengerészet elvileg egyenlő szintre került, ténylegesen viszont az amerikaiak voltak fölényben. És ezzel az angolok tisztában kellett, hogy legyenek.

A flotta leépítésének volt még egy nagyon hátrányos mellékhatása. A haditengerészeti megrendelések elmaradásával a brit acél- és hajógyárak csődbe mentek, vagy profilt váltottak, a hajók építéséhez szükséges szellemi kapacitás, és a magasan képzett szakmunkaerő pedig lassan szétszóródott, utánpótlásukra nem került sor. A Royal Navy leépítése hazavágta az egész brit nehézipart is. Amikor később, a harmincas években, újra beindult a nagy hadihajók építése, komoly problémát jelentett a megfelelően képzett, tapasztalt mérnökök hiánya, illetve az elégtelen acélipari kapacitás, melynek következtében a páncéllemezek egy részét külföldről voltak kénytelenek beszerezni. (Mindez természetesen nagyon is rányomta bélyegét az épülő hajók műszaki színvonalára.)

A kialakult helyzetet egy történész utóbb így összegezte: „ A brit birodalom lemondott arról a tengerészeti fölényéről, amely elidegeníthetetlen előjoga, és legbiztosabb védelme volt. A Royal Navy többé nem garantálta a világ tengereinek biztonságát, és többé nem volt első az egyenlők között sem.” A megmaradt angol flotta még arra sem volt képes, hogy a hatalmas birodalom területének ellenőrzését és védelmet megbízhatóan ellássa. A harmincas évekre sokszor már az is problémákat okozott, hogy a nagy hadihajókból álló kötelékek védelmére megfelelő számú rombolót ki tudjanak rendelni.

Az események ilyen alakulása persze sokakban keltett ellenérzést. A haditengerészet tisztjein kívül sok politikus is tiltakozott az amerikai feltételek elfogadása ellen, és úgy vélte, a megegyezés előnyei távolról sem egyenlítik ki annak hátrányait, a haditengerészeti egyenlőség elfogadását, és a Japánnal kötött védelmi szerződés felmondását, ami az amerikaiak első számú követelése volt. A leghangosabban az ausztrál miniszterelnök, William (Billy) Hughes tiltakozott, aki leginkább a japán szövetség felrúgását kifogásolta. (A „leghangosabb” egyébként szó szerint értendő, Hughes ugyanis teljesen süket volt, és állandóan kiabálva beszélt.) „Maguk azt javasolják, hogy az angol-japán szövetséget, és a brit haditengerészet mindenkit felülmúló erejét egy washingtoni konferenciával helyettesítsük? – ordította Hughes – Nézzék meg a térképet, és kérdezzék meg maguktól, mi lett volna azzal a nagy vörös folttal, Indiától lefelé Ausztrálián át Új-Zélandig, ha nincs az angol-japán szerződés? E nagy, gazdag területből mennyi menekült volna meg, ha Japán semleges marad? És mennyi, ha ellenségünk lett volna? Ha Japán azt választja, hogy Németország oldalán harcol, egészen biztosan vereséget szenvedünk!”

Hughes nem állt egyedül a véleményével. A washingtoni szerződés feltételeinek elfogadása ellen volt a miniszterelnök, Lloyd George, a külügyminiszter, Lord Curson, valamint a hadsereg és a flotta vezetésének nagyobbik része. A Királyi Államtanács elnöke, Lord Balfour, a Parlament elnöke, Austin Chamberlain, illetve a dél-afrikai és a kanadai kormány viszont minden másnál fontosabbnak tartotta az Egyesült Államok jóindulatának elnyerését. Ezenkívül a szerződés, és az amerikai követelések elfogadásának legvehemensebb támogatói közé tartozott természetesen a hadügyminiszter, Winston Churchill is. (Aki anyja révén félig maga is amerikai volt.)

A szerződéspártiaknak két súlyos érvük volt az egyezmény megkötése mellett. Az egyik a pacifista közhangulat. 1914 előtt a háborús paranoia szításával az angolok és a németek fenn tudták tartani a flottaépítések társadalmi támogatását. Még a hajóépítések költségeit fedező új adók bevezetése sem váltott ki komoly tiltakozásokat, és társadalmi elégedetlenséget. A háború után azonban ezt már nem lehetett újra elérni. Négyévnyi vérontás után az emberek most már élesen ellene voltak minden fegyverkezésnek és háborúskodásnak. (Amikor később ismét háborús feszültség alakult ki a békeszerződést megszegő Németországgal, a király, V. György, egy bizalmas beszélgetés során azt mondta, inkább lemegy a Trafalgár térre, és a tüntetők első sorában lengeti a vörös zászlót, minthogy még egyszer háborúba vigye az országot.) Az új hajók építését is hevesen ellenezte a közvélemény, gyalázatos pénzpocsékolásnak tartva azt.

A háború következménye volt a baloldali ideológiák radikális térnyerése is. Az egyén jóléte és biztonsága a társadalom alsó szintjein is fontossá vált, s az emberek már nem voltak hajlandóak nélkülözni a Birodalomért, és elvont eszmékért. Ekkor kezdődött meg a jóléti államok kiépítése, a szociális ellátórendszerek fejlesztése. A szolgáltató szektor, a jóléti kiadások, és az állami bürokrácia kiadásai – mint minden más európai államban – a korábbinak a sokszorosára növekedtek. Olyan, korábban nem is képzelt szociális intézmények jöttek létre, mint az állami nyugdíjrendszer, és az ingyenes, viszonylag magas színvonalú közegészségügyi ellátás. A szociális kiadások ugrásszerű növeléséhez a költségvetésből máshonnan kellett pénzt elvonni, és az elsődleges spórolási lehetőség természetesen a hadikiadások lefaragása volt. A pénz a segélyekre és az ellátórendszerekre kellett, meg persze a hatalmas adósságok törlesztésére, nem a Royal Navy-re. A Birodalom érdekeinek emlegetésével, és elvont eszményekre való hivatkozásokkal a politikusok többé már nem tudtak szavazatokat szerezni, kizárólag csak a még több pénz, és a még nagyobb jólét ígéretével. Végleg véget értek azok az idők, amikor az állami költségvetés harmadát, vagy még többet, a katonai kiadások tették ki.

A szerződéspártiak legerősebb, vagy legalábbis annak tartott érve azonban nem az volt, hogy a csatahajók helyett költsük a pénzt az özvegyekre és az árvákra. A nagy Amerika barátság hátterében valójában inkább a korábban már említett pánangolszász eszme, és a két ország között a britek által feltételezett „különleges kapcsolatok” álltak. A brit elit egy része, mint például Churchill, vagy Balfour, úgy gondolta, az angolszász faj történelmi küldetése, hogy uralkodjon a világ felett, példát mutasson, és vezesse a többi nemzetet. Az új elképzelés szerint a távolba szakadt telepesek leszármazottai is részesei e történelmi küldetésnek, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok tehát természetes szövetségesei, sőt, testvérei egymásnak, s a továbbiakban így is fognak majd együttműködni, szoros barátságban és egyetértésben. Anglia tehát hátat fordított Európának, s teljes mellszélességgel Amerika felé fordult, úgy vélve, a két ország a gyakorlatban majd egyféle Unióként fog kooperálni. Az angolok még évtizedekig igyekeztek elhitetni magukkal, hogy ebben az együttműködésben ők egyenrangú partnerei az amerikaiaknak, majd a második világháború idején tudomásul vették alárendeltségüket, de a testvériségről szőtt ábrándokkal továbbra sem hagytak fel, s a mai napig időnként egészen elképesztő szervilizmussal csicskáznak az amerikaiaknak.

A két ország között a pánangolszász ideológia megszállottjai tehát különleges kapcsolatok létezését tételezték fel, olyan kapcsolatokat, melyek minden más szövetségnél előbbre valóak és értékesebbek, s amelyekért megéri feláldozni a tengerészeti fölényt, és más országokkal kötött szövetségeket. Magától értetődőnek gondolták, hogy egy újabb nagy háború esetén az Egyesült Államok majd a britek segítségére fog sietni, s harcolni fog az angol érdekekért és értékekért, melyeket a magáénak is érez. Ez az Egyesült Államokkal fennálló különleges kapcsolat máig a brit gondolkozás egyik alapeleme, melyben a legtöbb angol mély meggyőződéssel hisz, bár nehéz volna megmondani miért, azt ugyanis semmi nem támasztja alá.

Az angolok figyelmen kívül hagyták, hogy az Egyesült Államok lakosságának túlnyomó része ekkor már nem a brit telepesektől, hanem más országok bevándorlótól származott, olyanoktól, akik vagy közömbösek voltak a britek iránt, vagy pedig, mint például az ír bevándorlók nagy létszámú közössége, kimondottan utálták őket. Az angolok egyébként az angol származású amerikaiak körében sem voltak ekkoriban túl népszerűek. Ekkortájt derült ki ugyanis, hogy a brit propaganda állításai a barbár, csecsemőgyilkos németekről, és a világot meghódítani akaró gonosz német császárról, amivel a háborút eladták az amerikai közvéleménynek, mind hazugságok. Az amerikaiak úgy érezték, a britek becsapták őket, és csak velük kapartatták ki maguknak a forró gesztenyét.

A „különleges kapcsolatok” hívei tehát az Egyesült Államokkal való szövetség mindenáron való elsőbbségét prédikálták, de álláspontjukat egyáltalán nem osztotta mindenki. A szerződés ellenzői úgy gondolták, a csatahajó építések újraindításával, és a japán szövetséggel az Egyesült Államokat kedvezőbb feltételek elfogadására is rá lehet venni, és Angliának nem kell feltétlenül lemondania tengeri dominanciájáról. A Japánnal kötött szövetség hasonló helyzetben egyszer már egyébként is jól bevált.

Anglia még 1902-ben kötött szövetségi szerződést a Távol-Kelet feltörekvő új nagyhatalmával, Japánnal. A szerződés alapvető célja az volt, hogy a szintén kelet felé terjeszkedő, és már a britek pozícióit veszélyeztető orosz birodalom előretörésének gátat állítsanak. Ez remekül sikerült is. A britek masszív gazdasági és politikai támogatását élvező Japán három évvel később súlyos vereséget mért az oroszokra, és elverte őket Kína közeléből. A négyévente rendszeresen megújított szövetség a későbbiekben is hatékonynak bizonyult. Anglia és Japán közrefogta Oroszországot, mely egyikük ellen sem léphetett fel anélkül, hogy a másik részéről ne fenyegette volna a hátbatámadás veszélye.

1918-ban a brit stratégák úgy vélték, Japán ugyanezt a szerepet kiválóan el tudja majd játszani az Egyesült Államok ellen is. Az orosz birodalom addigra megszűnt létezni, az ország évtizedes káoszba és polgárháborúba merült el, tehát hosszú ideig nem jelenthettek semmilyen fenyegetést az angolokra és a japánokra. Viszont ott volt az új kihívás, az Egyesült Államok, melynek haditengerészete nemcsak hogy nem titkolta, hanem egyenesen kérkedett vele, hogy flottaépítő programjuk célja a tengeri uralom megszerzése, és a Royal Navy második helyre való visszaszorítása.

A brit tengernagyok úgy vélték, Japánnal ugyanúgy harapófogóba tudják majd fogni az Egyesült Államokat, mint korábban Oroszországot. A pánangolszász ábrándokban láthatóan nem nagyon osztozó Royal Navy az amerikaiakkal vívott háborút olyannyira valószínű lehetőségnek tekintette, hogy még az erre az esetre vonatkozó haditerveket is kidolgozták. (Ahogy az amerikaiak is.) Bár a brit tengerészeti fölény gyorsan csökkent, nyilvánvaló volt, hogy még sokáig tart, mire az amerikaiak beérik az angol haditengerészetet. És a stratégiai helyzet még egy amerikai túlerőt feltételezve sem volt túl bonyolult. A japán haditengerészet 1918-ban közel akkora erőt képviselt, mint az US Navy, és bár az amerikaiak fölénye velük szemben is gyorsan növekedett, a japán flotta továbbra is nagyon komoly fenyegetést jelentett az Államok hátában. Az amerikai haditengerészet a siker jó esélyével vehette volna fel a harcot a Royal Navy-vel vagy a Császári Haditengerészettel, de a kettővel egyszerre aligha. A japánok semlegesítésére olyan komoly erőket kellett volna elvonni az Atlanti-óceánról, ami lehetetlenné tette volna britekkel szembeni eredményes fellépést.

Akár korábban az oroszok ellen, úgy most az amerikaiak ellen is teljesen azonosak voltak a két szövetséges, Anglia és Japán érdekei. Japán részről nagyjából ugyanezek voltak az elképzelések az USA ellen követendő stratégiáról, így a kölcsönös segítségnyújtási szerződést 1921-ben minden vita nélkül ismét meghosszabbították. A brit és a japán tengerésztisztek egyaránt úgy gondolták, a tárgyalásokon a két haditengerészet együttes, kétirányú fenyegetésével kell kedvező feltételeket kiharcolni.

A brit politikusok ezenkívül azt is tudhatták, az amerikai flottaépítési program társadalmi támogatottsága ugyanolyan gyenge lábakon áll, mint az angolé. A közvélemény itt is hevesen ellenezte a csatahajó építéseket, és a politikusok legkésőbb a következő választások előtt szembesültek volna azzal, hogy a nagyon népszerűtlen építési program felvállalása nem tesz jó hatást újraválasztási esélyeikre. Az Egyesült Államok gazdasági potenciálja ugyan minden gond nélkül kivitelezhetővé tette volna az építési programot, ellentétben a másik két országgal, de a politikai támogatás itt is nagyon bizonytalan volt. Egy jó diplomácia ezt szintén kihasználhatta volna a tárgyalásokon.

Jó diplomáciáról azonban már szó sem volt. A brit politika már évekkel korábban, valószínűleg 1914-ben, megkezdte azóta is tartó ámokfutását, melynek során elképesztő ostobaságok bámulatba ejtő sorozatát produkálja, mind a mai napig. A briteken úrrá lettek az idealista képzelődések, és az érzelmi alapú politizálás, melyekkel egyoldalúan az amerikaiakhoz kötötték magukat, elfelejtve korábbi, hidegfejű és racionalista politikájukat, mely naggyá tette a birodalmat. Pedig nem is olyan sokkal korábban Palmerston még figyelmeztette is utódait, ne engedjék, hogy érzelmi megfontolások felülírják a jól felfogott érdekeket: „Nincsenek örök szövetségeseink, és nincsenek örök ellenségeink. Az érdekek azok, amelyek örökkévalóak és maradandóak, s a mi kötelességünk, hogy ezeket az érdekeket kövessük.”

A washingtoni konferencián helyzeti előnyben levő angolok nem csikartak ki semmilyen engedményeket az amerikaiaktól, sőt, úgy tűnik, meg sem próbálkoztak ilyesmivel. A britek semmilyen ellenállást nem tanúsítottak az amerikai igényekkel szemben, hanem szinte azonnal belelegyeztek azok legfőbb követelésébe, az Anglia számára addig igen komoly előnyökkel járó, és nagy hasznot hajtó japán szövetség azonnali felmondásába. A tárgyalások részleteiről nem sokat tudni, de úgy tűnik, a britek a flottaegyezményért cserébe tulajdonképpen önként ajánlották fel a szövetség felbontását, melyet valószínűleg már 1921-ben is csak azért kötöttek meg újra, hogy majd felkínálhassák az amerikaiaknak annak felmondását.

Mindez olyan hihetetlenül ostoba lépés volt, amit azóta is sokan az újkori angol történelem egyik legnagyobb katasztrófájának tartanak. A szerződés egyoldalú felmondása következtében Nagy-Britannia nemcsak elvesztette egyetlen, valóban erős szövetségesét – az európai országok haditengerészeti szempontból semmit sem értek, és már más szempontokból se sokkal többet –, hanem egyben ellenségévé is tette azt. A japánok vérig sértődtek a britek árulása miatt, melynek okát sehogy sem értették, és úgy vélték, a gőgös és rasszista angolszász nagyhatalmak összeesküdtek ellenük. A japánok már korábban, a párizsi béketárgyalásokon is komolyan megsértődtek a britekre, amikor azok a békeszerződés szövegébe nem voltak hajlandóak belevenni egy Japán által javasolt cikkelyt a fajok egyenlőségéről. A brit szövetség felbomlása súlyosan megrendítette a mérsékelt, angolbarát japán elit tekintélyét, s a következő években a militáns irányzat került hatalomra, mely úgy vélte, Japán csak saját magára számíthat, s biztonságát nem a szerződések, hanem csak a fegyverek szavatolhatják. Ennek jegyében Japán agresszív terjeszkedésbe kezdett, először főleg Kínában, de nemsokára felkerültek a lehetséges célpontok közé az európai országok, Franciaország, Hollandia, majd Anglia távol-keleti gyarmatai is. Ahogy a londoni Admiralitás Első Lordja, Lord Chatfield fogalmazott: „Hűséges, kipróbált szövetségesünkből erős, és veszélyes ellenséget csináltunk.”

A szövetség felbontásának volt még egy kedvezőtlen hatása is. Ahogy az egyik történész írta: „Egyedül a Nagy-Britanniával való tengerészeti együttműködés tartotta meg Japánt a nemzetközi jog és etikett útján, s tartotta féken birodalom utáni vágyát.” Vagyis a japánok alapvetően csak azért tartották be az európai civilizáció emberiességi normáit, mert úgy gondolták, ez is egyik feltétele a britekkel való, számukra létfontosságú szövetségnek, és annak, hogy a nyugati hatalmak elfogadják őket egyenrangú félnek. Mihelyt ez a szövetség megszűnt, megszűnt az ösztönzés is arra, hogy a japánok a nyugati kultúra által civilizáltnak tartott magatartást kövessék.

Az angol döntés a Japánnal kötött szövetségi szerződés felmondásáról leginkább azonban azért tekinthető elképesztő ostobaságnak, mert a britek nem kaptak érte cserébe semmit. A japán szövetségnél kétségkívül többet ért volna egy hasonló, kölcsönös segítségnyújtási egyezmény az Egyesült Államokkal, ilyesmiről azonban szó sem volt. A britek nem kaptak mást, csak magát a flottaszerződést, ami megfosztotta őket addigi tengeri dominanciájuktól, illetve a további konferenciákon született még egy sor homályos, nehezen értelmezhető nemzetközi egyezmény a kialakult status quo fenntartásáról, melyeknek azonban nem volt semmilyen kényszerítő ereje senkire nézve, vagyis igazából nem volt mód azok betartatására.

Másokhoz hasonlóan az angolok is nagy reményeket fűztek a háború után megalakult Népszövetséghez, abban bízva, a vitás kérdéseket majd a nemzetek tanácsa fogja rendezni. A Népszövetségnek azonban szintén nem volt semmilyen eszköze a határozatok érvényesítésére, azokat a tagállamok csak akkor fogadták el, ha éppen nekik is megfeleltek. A szövetség rövidesen ugyanolyan haszontalan, bürokratikus gittegyletté vált, mint napjainkban az ENSZ, senki nem vette komolyan, és senki előtt nem volt tekintélye.

Az Egyesült Államok egy az angol-japánhoz hasonló szövetségi szerződésről még csak tárgyalni sem volt hajlandó, a további együttműködésre vonatkozóan pedig arra sem vették a fáradságot, hogy legalább ígéreteket tegyenek a briteknek. A Népszövetségbe pedig az USA eleve be sem lépett. Az angolok tehát úgy mondtak le tengeri fölényükről, és a számukra nagyon előnyös japán szövetségről, hogy nem kaptak érte mást, csak egy csomó zavaros értelmű nemzetközi egyezményt, melyek betartatására semmilyen garancia nem volt. Sokan gondolták már akkor is úgy, egy ehhez hasonló megegyezést anélkül is el lehetett volna érni, hogy az angolok ilyen hátrányos stratégiai helyzetbe hozták volna magukat. A két flotta közti paritás a japán szövetség mellett Angliának kedvezett volna, enélkül viszont az amerikai dominancia feltétel nélküli elismerését jelentette.

A washingtoni egyezménnyel így egyértelműen csak az Egyesült Államok járt igazán jól. Anélkül, hogy komolyabb áldozatokat kellett volna hoznia érte, gyakorlatilag megszerezte a tengeri dominanciát, szétverte a számára veszélyes angol-japán koalíciót, és nem kellett semmiért semmilyen felelősséget, vagy kötelezettséget vállalnia. Az angolok pedig buzgón hajbókolva asszisztáltak mindehhez. (Az amerikaiak még egy szempontból hasznot húztak a konferenciából. Annak ideje alatt végig lehallgatták a delegációk sűrű üzenetváltásait a hazai minisztériumokkal, és megfejtették a kódjaikat.)

A szerződés persze angol oldalon sem volt mindenkinek a kedvére. Amikor a pánangolszász együttműködés egyik legnagyobb rajongója, Churchill, azt mondta, „Nem lehetne végzetesebb politikát elgondolni, mint hogy tengeri stratégiánkat egy „Japánnal Amerika ellen” kombinációra alapozzuk.”, Lloyd George így felelt: „Van egy még végzetesebb politika, nevezetesen az, amelyik az Egyesült Államok kegyelmére hagyatkozik.” Ugyanekkor azonban úgy vélték, a szerződés elutasítása, és a flottaépítés folytatása súlyos gazdasági és belpolitikai válságot okozna. A miniszterelnök, Lloyd George, személy szerint inkább folytatta volna a csatahajók építését, ezzel helyezve nyomás alá az amerikaiakat, de belátta, hogy ez olyan népszerűségvesztést okozna pártjának, ami annak bukását eredményezné, így végül ő is beadta a derekát. (Pártja később mégis megbukott.)

Az angolok és a japánok stratégiai szempontból tehát egyértelműen rosszabb pozíciókkal kerültek ki a tárgyalásokból, mint amilyennel azt elkezdték. Az angolok igyekeztek jó képet vágni mindehhez, és ezúttal is sikeresen hitették el magukkal, hogy tulajdonképpen nem történt semmi különös, Britannia továbbra is a régi fényében ragyog, és az amerikaiak, hőn szeretett testvéreik, csak azért jutottak paritásra velük, mert ők ezt megengedték nekik.

A japánok pont az ellenkező végletbe estek. Maga a szerződés igazából egyáltalán nem volt számukra előnytelen, az Egyesült Államok és Japán közti erőviszonyokat figyelembe véve – a japán GDP az amerikai 18 százaléka volt – a két haditengerészet 10/6 aránya határozottan kedvező volt a japánokra nézve. Az amerikaiak vállalták azt is, hogy nem erősítik meg a Japánhoz közeli Csendes-óceáni szigeteken létesített támaszpontjaikat, és nem létesítenek újakat. Nagy-Britannia ugyanezt vállalta a Szingapúrtól északra eső területein. A két angolszász nagyhatalom így tulajdonképpen kivonult Japán közvetlen érdekszférájából, ráhagyva a kínai vizek ellenőrzését.

A japán elit militáns szárnya azonban nemzeti tragédiát csinált a hajóépítések leállításából, és abból, hogy Japán nem kapta meg az általa kívánt 70 százalékos arányt az US Navy-hez képest. A leépítések és elbocsátások miatt a flottánál is nagyon rossz volt a hangulat, ami szintén a szélsőségeseknek kedvezett. A mérsékeltebb irányzat képviselői azonban úgy vélték, a szerződés valójában kimondottan előnyös Japán számára, mely az amerikai iparral egyébként sem tudná felvenni a versenyt. Ahogy Yamamoto fogalmazott: „Bárki, aki már látta a detroiti autógyárakat, és a texasi olajmezőket, tudhatja, hogy Japánnak hiányzik az ereje az Amerikával való tengerészeti versenyhez.” A szerződést mégis csak nehezen sikerült elfogadtatni, és az magával vonta a radikálisok térnyerését.

Valójában azonban az angol szövetség felbomlása sokkal súlyosabb csapás volt, minthogy a japánok tíz százalékkal kisebb hajóteret kaptak a kívántnál. Azt jelentette, hogy Japán egyedül maradt, nem számíthat a két másik tengeri nagyhatalom egyikének a támogatására sem. Mindez tovább növelte a japánok paranoiáját, és erősítette azt a véleményüket, mely szerint csak magukra számíthatnak, és csak a fegyverek ereje adhat számukra biztonságot. A washingtoni szerződés tehát Japánnak a Nyugattal való szakítását eredményezte, ami igen súlyos következményekkel járt az egész világra nézve.

A franciák is morgolódtak a szerződés megszorításai miatt, és mert a konferencián véleményük szerint nem tekintették őket az angolszász országokkal egyenrangú partnernek. Tiltakozásuk azonban egyik esetben sem volt megalapozott. Az új hajókat illető megszorítások igazából érdektelenek voltak a franciák számára, mivel a háború utáni gazdasági helyzetben amúgy is képtelenek voltak bármilyen nagy hadihajó építésére. Miután első generációs dreadnoughtjaikkal még az engedélyezett 175 ezer tonnás vízkiszorítást sem tudták kimeríteni – ennek ellenére eredetileg a japánokkal azonos, 315 ezer tonnás hajóteret követeltek maguknak –, elvileg már a tízéves hajóépítési tilalom alatt is építhettek volna csatahajókat, 70 ezer tonnás összvízkiszorítással. Készültek is tervek, azonban a francia költségvetés még sokáig nem tette lehetővé új csatahajók építését. (A 70 ezer tonna egyébként nem feltétlenül két 35 ezer tonnás csatahajót jelentett. Voltak elképzelések arról, hogy az engedélyezett keretet három 23 ezer tonnás, vagy négy 17,5 ezer tonnás hajóval merítik ki.)

Az pedig, hogy az angolszász nagyhatalmak jól láthatóan nem tekintették egyenrangú félnek a franciákat, ismét csak a valós helyzetet tükrözte. A francia flotta 1914 és 1916 között elkészült csatahajói igazából már építésük idején sem tartoztak a legkorszerűbb egységek közé, a húszas évekre pedig már teljesen elavultnak számítottak az új építésű amerikai és japán hajókhoz képest. Valószínűleg egyetlen amerikai csatahajóraj nagyobb ütőerőt képviselt, mint az egész francia felszíni flotta. Franciaország tengeri hatalomként valóban erősen másodrendű volt, katonai szempontból csak a szárazföldön számított még nagyhatalomnak. Gazdasági potenciálját nézve pedig egy lapon sem lehetett említeni az angolszász országokkal.

Az olaszokról nagyjából ugyanazt lehet elmondani, mint a franciákról. Igazából már az is hízelgő volt rájuk nézve, hogy egyáltalán meghívták őket a konferenciára, hiszen haditengerészetük még a franciákénál is gyengébb lábakon állt. Bár a nyilvánosság előtt időnként zord képet vágtak, az olaszok valójában nagyon elégedettek voltak az elért eredményekkel. Delegációjuk eredetileg ugyanis azzal a megbízással utazott Washingtonba, próbálják meg elérni a fő rivális franciákhoz viszonyított 80 százalékos arányt. Ehhez képest egyenlő arányszámot kaptak a franciákkal, amivel rendkívül elégedettek voltak, még akkor is, ha a gyakorlatban képtelenek voltak elérni ezt az egyenlőséget. A szerződés az olaszoknak is engedélyezte 70 ezer tonnányi hajótér építését, de a franciákhoz hasonlóan a gazdasági helyzet miatt ők sem tudták vállalni új csatahajók megépítését.

A szerződés egyértelmű nyertese tehát az Egyesült Államok haditengerészete volt, ami azonban nem jelenti azt, hogy ott mindenki elégedett volt az egyezménnyel. A keményvonalasabb tisztek és politikusok úgy vélték, a szerződés meghátrálás volt az angolok előtt, akiket pedig az amerikai ipar néhány éven belül amúgy is lenyomott volna. Ők nem egyenlőséget akartak, hanem egyértelmű fölényt. Ráadásul az amerikaiakat is kisebbrendűségi érzés fogta el a Royal Navy-vel szemben, és biztosak voltak az angolok technológiai fölényében. Az amerikai tengernagyok egy nagy része úgy vélte, az egyenlőség valójában inkább a briteknek kedvez, azok jobb hajóinak, és jobban kiépített támaszpont hálózatának köszönhetően. Az új hajók építésének abbahagyásával szerintük elszalasztották a lehetőséget arra, hogy megszerezzék a tényleges fölényt a britekkel szemben.

Valószínűleg nem egészen véletlen, hogy a Colorado osztály csatahajóiból, melyek közül a szerződés csak háromnak a befejezését engedélyezte, végül nem a legalacsonyabb készültségi fokon álló West Virginia, hanem a Washington építését hagyták abba. Lehet abban némi szándékosság, és a washingtoni szerződéssel szembeni alig burkolt kritika, hogy a félkész csatahajók közül a haditengerészet éppen a Washingtont süllyesztette el.

(Folyt. köv.)