Az újabb kori kutatások a Patyomkinon történt események lefolyását illetően nagyjából elfogadják az előző posztban ismertetett történetet, a részleteket azonban számos ponton módosították.

Apró kis momentum, hogy nem a hajó teljes személyzetét sorakoztatták fel a tatfedélzeten, hiszen el sem fértek volna ott. Hiányoztak az éppen szolgálatban levők, illetve a gépházak szinte teljes személyzete, akik részint ügyeletben voltak, részint pedig éppen ebédeltek. (Ezek szerint a gépháziak talán nem tagadták meg a borscs elfogyasztását.) A hajó legénységének így legfeljebb talán a harmada-fele gyűlhetett össze a hátsó fedélzeten.

Szmirnov az összegyűlt tengerészek előtt evett néhány kanál borscsot, és ismét kijelentette, az étel minősége kiváló. Ezt követően Golikov jól lehordta tengerészeit, és közölte, akik továbbra is megtagadják az étel elfogyasztását, büntetésre számíthatnak, és felszólította őket, gyülekezzenek a 305 mm-es torony körül azok, akik hajlandóak elfogyasztani az ebédet. Ezt a pontot – bármilyen jelentéktelen is –, viszont nem tartom életszerűnek. A Patyomkin akkoriban hatalmas hajónak számított, mai szemmel nézve viszont egyáltalán nem volt különösebben nagy vízi jármű. A kor csatahajóra jellemző módon a lövegtornyok az orr és tatrészen egyaránt eléggé előre/hátra voltak húzva, vagyis az orr és a tatfedélzeten nem volt valami sok hely. Ha csak 400 tengerésszel számolunk, a tatfedélzetet már ezek is szinte teljesen kitölthették, nem nagyon volt tehát lehetőség arra, hogy ide-oda csoportosítgassák őket. Valószínűbbnek tartom, hogy itt a másik verziónak van igaza, mely szerint csak a sorból kellett egy vagy két lépést előrelépnie annak, aki hajlandó volt engedelmeskedni.

Az első felszólításnak jószerével csak az altisztek, a továbbszolgálók, és a már több éve szolgálatot teljesítő öreg tengerészek engedelmeskedtek. Összesen talán száz ember léphetett ki a sorból. A kapitány ekkor jó hangosan, hogy mindenki hallja, utasította a fedélzetmestert, hogy hívja fel a fedélzetre a fegyveres őrséget. A tengerészek jól tudták, hogy az őrség megjelenése őrizetbe vételeket és fenyítéseket jelent. Hangosan káromkodva és a tiszteket szidalmazva, de egyre többen léptek előre. Egyes visszaemlékezések szerint a csatahajó baloldali szerveződéseinek vezetői egyáltalán nem az ellenállásra buzdították a matrózokat, hanem éppen ellenkezőleg, arra igyekeztek őket rábeszélni, engedelmeskedjenek a parancsnoknak. Egy idő előtt kirobbant lázadás nem állhatott az érdekükben, hiszen az meghiúsította volna a flotta néhány nappal későbbre tervezett általános felkelését. (Ahogy aztán az történt is.)

Kis idő elteltével majdnem az összes tengerész kilépett a sorból, mindössze 30-50 elszánt matróz tartott ki makacsul. Valószínűleg ez volt az a pillanat, amikor Golikov, úgy gondolva, a zavargásnak ezzel vége, leszállt a csörlőről, és a feléje röpködő szidalmakat a füle mellett eleresztve lement a fedélzetről. Ha a tengerészeket ekkor visszazavarják szolgálati helyükre, minden bizonnyal itt véget is ért volna a történet. Ekkor következett be azonban Giljarovszkij elsőtiszt megmagyarázhatatlan és tragikus beavatkozása az eseményekbe.

Giljarovszkij nem agyonlövetéssel fenyegetőzött, hanem egyszerűen csak utasította az altiszteket, írják fel az ellenszegülők neveit. Ez annyit jelentett, hogy az érintetteket a kikötőbe való visszatérés után letartóztatják, és hadbíróság elé állítják. Ezt hallva a már oszlófélben levő tömeg ismét háborogni kezdett, most már nem a borscs, hanem az elsőtiszt eljárása miatt. Az étel elfogyasztásának megtagadása igazából nem számított olyan szintű fegyelmi vétségnek, ami hadbíróság elé kívánkozott volna, az érte járó büntetést a kapitány is kiszabhatta, és miután ő nem tett ilyen intézkedést, a matrózok addig azt gondolhatták, megússzák az esetet a szóbeli megrovással. Hogy az elsőtiszt miért tett így, nem lehet tudni. Lehet, csak meg akarta ijeszteni a matrózokat, vagy pedig úgy gondolta, az eset nem maradhat megtorlatlanul, mert akkor a rendbontók csak még jobban fel fognak bátorodni.

Még innen is lett volna visszaút, ám a nyakas Giljarovszkij nem volt hajlandó meghátrálni az általa is megvetett matrózok előtt. Mikor látta, hogy intézkedésével csak olajat öntött a tűzre, és a matrózok már majdnem meghunyászkodó tömege most ismét zúgolódni kezd, kincstári eszével úgy gondolhatta, még jobban rá kell ijeszteni a csőcselékre, és attól majd észhez térnek. Ekkor utasította a fedélzetmestert, az egyik csónakról hozassa a tatfedélzetre a ponyvát.

A ponyvát közismerten a kivégzéseknél használták, bár már nem az elítéltekre borították, hanem a lábuk alá terítették, hogy a vér ne mocskolja össze a gondosan súrolt fedélzetet. Most mindenki azt gondolhatta – és nyilván Giljarovszkij is ezt akarta elhitetni –, hogy az elsőtiszt az engedelmességet megtagadó tengerészek kivégzésére készül. Giljarovszkijnak ehhez nem volt semmi joga, nyilvánvalóan csak blöffölt, a túlnyomó többségükben újonc matrózok azonban ezzel nem voltak tisztában. Reakciójuk azonban nem az volt, amire az elsőtiszt számított. A ponyva felhozatalát elrendelő parancsával Giljarovszkij nem megijesztette a tengerészeket, hanem kirobbantotta a nyílt lázadást.

A színpadias jelenet, ahol az őrség a ponyvával letakart tengerészekre szegezi puskáit, tehát meg sem történt, az események nem jutottak el idáig. Amikor meghallották Giljarovszkij parancsát, a tömegben valaki – minden bizonnyal Matyusenko – elkiáltotta magát: „Testvérek! Mit akarnak ezek tenni a bajtársainkkal? Ragadjatok fegyvert, és üssétek őket! Ne legyetek rabszolgák!” A matrózok erre hangos „Hurrá!” kiáltással lerohantak a fedélzetről, hogy a fegyvertárat feltörve puskákhoz jussanak. A tatfedélzeten körülbelül hetven tengerész maradt csak, a már teljesen tehetetlen elsőtisztet és az őrséget körülvéve, de fegyvertelenek lévén megtámadni nem merve.

A lázadás tehát nem a forradalmi eszmék, és végeredményben nem is a romlott hús miatt tört ki, hanem a matrózok egymás közti szolidaritása miatt, azért, hogy a tengerészek megvédjék szerintük kivégzéssel fenyegetett bajtársaik életét. A lázadás közvetlen oka nem a romlott hús, hanem a szerencsétlen Giljarovszkij teljesen rossz helyzetfelismerése, és elhibázott intézkedése volt.

Az egyik történész még megjegyzi, a tengerészek hangulatának ilyetén elfajulásában szerepet játszhatott az alkohol is. Ebédhez ugyanis a matrózok szokás szerint megkapták a bögre vodkájukat, amihez viszont magát az ebédet nem ették meg. Az éhgyomorra benyakalt vodka játszhatott némi szerepet abban, hogy a matrózok ilyen szokatlanul ingerültek voltak.

Az sem egészen világos, a parancsnok hol tartózkodott, miközben ezek az események zajlottak. A legvalószínűbb feltevés szerint lement a tiszti szalonba, vagy a kabinjába, de mások szerint végig a fedélzeten volt ő is. Ez nem tűnik igazán valószínűnek, hiszen ebben az esetben nem Giljarovszkij intézkedett volna. Amikor értesült a lázadás kitöréséről, Golikov küldöncökkel a tatfedélzetre rendelte valamennyi tisztet, és maga is felment oda. Tisztjei azonban nem nagyon igyekeztek engedelmeskedni. A részben a kereskedelmi flottától érkezett, részben pedig az akadémiáról frissen kikerült, zöldfülű tisztek igyekeztek távol tartani magukat a veszélyes helyzettől. Mindössze tíz tiszt jelent meg a tatfedélzeten, ahol igyekeztek maguk köré gyűjteni a lojális tengerészeket, miközben a kapitány lement a fegyvertárba, hogy megakadályozza a lázadókat abban, hogy fegyverhez jussanak.

Ezzel azonban már elkésett. Lefelé tartva már a raktárból felfegyverezve visszafelé tartó matrózokkal találkozott. A fegyvertár elé, ahol a kézifegyvereket tárolták – tehát nem tévesztendő össze a lőszerraktárral –, már korábban fegyveres őrt állítottak, aki azonban most nem mert egymaga szembeszállni a matrózok tömegével. A tengerészek félrelökték a rémült őrt, feltörték a raktárt, és puskákkal felfegyverkezve indultak vissza a fedélzetre. Ugyanekkor megszállták a hajó fontos pontjait, az elsők között a rádiósszobát, ahol azonnal elvágták az antennák huzaljait, nehogy valaki értesíteni tudja Szevasztopolt az eseményekről.

A tatfedélzeten levő tisztek, és a velük tartó matrózok helyzete ezzel reménytelenné vált, hiszen nem volt más fegyverük, csak a 12 fős őrség puskái. Golikov most ezeknek adott parancsot, oszlassák szét a lázadók csoportját. Ekkor dördült el az első lövés. Hogy ki adta le, sosem sikerült biztosan kideríteni, talán véletlenül sült el valamelyik fegyver. Azonban mindkét oldal azt hitte, ez a jel a támadásra. Giljarovszkij három őrrel megindult a felépítmény felé, hogy kiverje onnan a lázadókat, akik az ajtókon és ablakokon kiugrálva szintén megindultak a tatfedélzet felé. Általános lövöldözés tört ki, a fedélzeten és a hajó belsejében egyaránt, a matrózok azonnal tüzet nyitottak mindenkire, aki tiszti vagy altiszti rangjelzést viselt.

A tatfedélzetre kitörő matrózok csoportját Grigorij Vakulencsuk vezette, aki néhány lövéssel végzett a csatahajó tüzértisztjével, Nyeupokojev hadnaggyal. (Mások szerint Matyusenko lőtte le a hadnagyot.) Giljarovszkij, és az őrség vele tartó tagjai a 305 mm-es lövegtorony mögött igyekeztek fedezéket keresni, és onnan lövöldöztek a lázadók felé. Hogy kifüstölje őket, Vakulencsuk előbújt fedezékéből, és előrerohant a torony felé. Ekkor érte két lövés, vagy Giljarovszkijtól, vagy az őrség valamelyik tagjától. Vakulencsuk sebesülten a fedélzetre zuhant, de válaszlövése megsebesítette Giljarovszkijt, akivel végül az előretörő matrózokat vezető Afanaszij Matyusenko végzett. Matyusenko ezután, anélkül hogy megpróbált volna segíteni a sebesült Vakulencsukon – állítólag halottnak hitte –, a parancsnoki toronyhoz ment, és átvette a hajó irányítását. Vakulencsuk nem sokkal később magához tért, és a korlátba kapaszkodva felállt, de elvesztette egyensúlyát, és a tengerbe zuhant, ahonnan néhány bajtársa mentette ki, és vitte végre a hajó kórházába.

A tatfedélzeten ezzel véget is ért az összecsapás. A még életben levő tisztek, és a velük tartó matrózok egy része a vízbe ugrott, és igyekeztek átúszni a közelben horgonyzó torpedónaszádra. Sok újonc matróz, akik nem voltak vele tisztában, mi is történik, és megijedtek a lövöldözéstől, szintén a tengerbe ugrott. Mintegy 30-40 ember úszott a hajó oldala mellett, akikre a felkelők céllövészetet tartottak. Ekkor végeztek Livencov zászlóssal, és a megfigyelőként a hajón tartózkodó Grigorjev hadnaggyal. Vahtin alhadnagy súlyosan megsebesült, de így is sikerült átúsznia a torpedónaszádhoz. Az összevissza lövöldöző felkelők valószínűleg sok matróztársukkal is végeztek a vízben.

A tiszti kabinokban bujkáló Golikov ekkor utasította a vele tartó Alekszejev hadnagyot, menjen le a hátsó lőszerraktárba, és robbantsa fel a hajót. A raktár elé azonban a lázadók már őrséget állítottak, Alekszejev tehát visszatért a parancsnokhoz, majd, állítólag az ő utasítására, megadta magát a lázadóknak, akiknek rögtön felajánlotta a csatlakozását. Golikov megpróbált az ablakon át a tengerbe ugrani, de elvesztegette idejét azzal, hogy előtte még ingre-gatyára vetkőzött. Mire ezzel végzett, már nem maradt ideje kiugrani, a matrózok rátörték a kabin ajtaját, elfogták, és a fedélzetre hurcolták. A kapitány tisztességes eljárást és ítéletet követelt maga ellen, de valamelyik tengerész elkiáltotta magát: „Ne várjon sokáig! Egy golyót a fejébe!” A matrózok néhány lövéssel végeztek parancsnokukkal, majd a holttestet a tengerbe dobták.

Közben a hajón az a hír terjedt el, Wilhelm Karlovics Ton hadnagy fel akarja robbantani a hajót. A matrózok keresni kezdték a bujkáló hadnagyot, aki nem sokkal később végül megadta magát. A hadnagy még elfogása után is a tisztektől megszokott hangnemben szidalmazta a lázadó matrózokat. Matyusenkó figyelmeztette, fogja vissza magát, és felszólította, adja át a rangjelzéseit. Ton hadnagy ezt megtagadta, mondván: „Nem maga adta, ezért el sem veheti.” Matyusenkó erre rálőtt a hadnagyra, majd a sebesülten összeeső tisztet néhány másik matróz fejbe lőtte. A holttestet a tengerbe hajították.

Az első gépésztisztet, Nyikolaj Cvetkovot, akkor tartóztatták le, amikor éppen parancsot adott a fenékszelepek megnyitására. Az altisztek igyekeztek elbújni a megvadult matrózok elől, sokukat saját beosztottjaik fedezték. Mint általában, a hajó leggyűlöltebb altisztje a Patyomkinon is a fedélzetmester volt, akit most halálra kerestek a felfegyverzett matrózok. A valóban durvaságáról hírhedt Filip Vakulics Murzaknak azonban szintén sikerült elrejtőznie. Később ugyan őt is elfogták, és kabinjába zárták, addigra azonban már lecsillapodtak az indulatok, és Murzak ép bőrrel átvészelte a zendülést. A hajó pópája, Parmen atya, megúszta azzal, hogy a matrózok beverték az orrát. Az életben maradt tiszteket és altiszteket letartóztatták, rangjelzéseiket letépték, és őrizet alatt a kabinokba zárták őket. Hogy ne tudjanak konspirálni, egymás között csak oroszul beszélhettek. (A korabeli orosz úri társaságnak a francia szinte második anyanyelve volt.)

A Patyomkin közelében horgonyzó No. 267 torpedónaszádon sokáig nem tudták, mi is történik a csatahajón. Az eredetileg Izmail néven vízrebocsátott, 73 tonnás kis hajót még 1886-ban állították szolgálatba, és eddigre már igencsak elavultnak számított. A 17,6 csomós sebességre képes naszád fegyverzete csupán két darab 37 mm-es gyorstüzelőből, és két darab 38 cm-es torpedóvető csőből állt. A naszádon 20 ember teljesített szolgálatot. A hajó 1895-ben kapott név helyett számjelzést, és ekkoriban már nem harci, hanem inkább csak kisegítő egységként használták, főleg futárszolgálatra, és célvontató hajóként. Ez utóbbi minőségében osztották be a Patyomkin mellé is, az aznapra tervezett lőgyakorlaton neki kellett volna a céltárgyat vontatnia.

A naszád tengerészei felfigyeltek a csatahajón támadt zavargásra, majd nem sokkal később már hallották a fegyverropogást is, és látták, hogy a Patyomkin fedélzetéről emberek ugranak a vízbe. A hajó körül süvíteni kezdtek a puskagolyók, néhány a naszád kéményébe csapódott. A No. 267 parancsnoka, báró Klodt von Jürgensburg hadnagy, hamar rájött, mi történik odaát, de úgy vélte, a lövöldözés azt jelenti, hogy a tisztek és a fegyveres őrség tüzet nyitottak a lázadókra, vagyis nemsokára remélhetően elfojtják a zendülést. Csak amikor fedélzetre húzták az első menekültet, a súlyos sebet kapott Vahtin alhadnagyot, vált világossá, mi is történt a Patyomkinon.

A naszád ezzel nagyon kellemetlen helyzetbe került. Menekülni nem tudott azonnal, mivel a horgonycsörlő meghajtása már korábban elromlott, és most, a lázadók puskáinak lőtávolán belül állva, Jürgensburg nem akarta embereit kiküldeni a hajó orrába a csörlőt javítani. Támadni sem tudtak, mert a naszádon sem torpedó nem volt, sem lőszer a gyorstüzelő ágyúkhoz. A szevasztopoli parancsnokságot sem tudták értesíteni, mert a hajó nem volt rádióval felszerelve. A parancsnok tehát megvárta, amíg a naszád felé úszó tiszteket és tengerészeket kihalásszák, majd szétkapcsoltatta a horgonyláncot, és azt a horgonnyal együtt veszni hagyva megfordult, s a csatahajó tatja mögött megpróbált kijutni a nyílt tengerre, Szevasztopol felé. A műveletet tovább hátráltatta, hogy közben el kellett távolítani egy a hajócsavarra tekeredett drótkötelet is.

A torpedónaszád szökési kísérletének hírére azonnal helyreállt a rend a Patyomkin fedélzetén, ahol addig kaotikus állapotok uralkodtak. A tengerészek, akik nem tudták, hogy a naszád teljesen fegyvertelen, attól tartottak, a hajóról esetleg megpróbálják megtorpedózni őket. Matyusenko utasítására a matrózok az ágyúkhoz rohantak, melyekhez a délutánra tervezett lőgyakorlathoz már oda volt készítve a lőszer. Az egyik 47 mm-es ágyúból három figyelmeztető lövést adtak le a No.267-re, mely azonban a közelben becsapódó lövedékekkel nem törődve tovább haladt. Ezután a 76 mm-es ágyúkból tüzeltek tovább. Az első lövés célt tévesztett, a második azonban eltalálta a naszád kéményét, mely erre megfordult, és a jelzéseknek engedelmeskedve a csatahajó mellé állt. A No. 267 tisztjeit, illetve a Patyomkinnak a naszádra menekült tisztjeit letartóztatták, és a többiek mellé zárták, miközben Matyusenko közölte Von Jürgensburggal, hogy hajója immár a nép tulajdona. Bár a Patyomkin tengerészei közül sokan követelték a rájuk ijesztő torpedónaszád tisztjeinek kivégzését, Matyusenko nem engedélyezte a további vérontást. A naszád legénysége is kiállt tisztjeik mellett, és tisztes bánásmódot kértek a számukra. A régebbi irodalomban gyakran olvasható állítás, mely szerint a torpedónaszád magától csatlakozott a felkelőkhöz, tehát nem igaz, a hajó tengerészeit erővel kényszerítették erre.

Délután két órára a felkelés véget is ért, a lázadók átvették az uralmat a csatahajón. Matyusenko először is rendet csináltatott a hajón, majd ismét összehívta a legénységet a tatfedélzetre, hogy megbeszéljék a további teendőket. Most Matyusenko szónokolt annak a csörlőnek a tetején állva, melyről nem sokkal korábban még Golikov szólt a matrózokhoz. Elmagyarázta a tengerészeknek, hogy legfontosabb feladatuk most a rend és a fegyelem fenntartása, amihez létre kell hozni a hajón az új parancsnoki hierarchiát. Ehhez először is felállították a 30 tagú hajóbizottságot, melynek tagjait gyorsan kijelölték, és megválasztották. A bizottság vezetője természetesen Matyusenko lett, három helyettese pedig Fjodor Mikiskin és Joszif Dimcsenko, illetve a súlyos sebesülten a hajókórházban fekvő Grigorij Vakulencsuk. Megválasztásuk után a gyűlést feloszlatták, a tengerészek pedig ismét ebédelni mentek. Az új ebédet ezúttal már a raktárakban talált sózott marhahúsból készítették. A borscsot, és a kukacos marhahúst a tengerbe dobták. A további teendőkről már a hajóbizottság döntött, melynek tagjai a tengernagyi szalonban folytatták az ülésezést.

Matyusenko itt már nem beszélt mellé, nem a forradalom rövidesen bekövetkező győzelméről, és a rájuk váró dicsőségről szónokolt, mint nem sokkal korábban a matrózoknak, hanem igyekezett tudatosítani társaiban, lázadásukkal törvényen kívül helyezték magukat, és a kormány minden rendelkezésére álló erejével fel fog lépni ellenük. A sikerre csak akkor van reményük, ha felveszik a kapcsolatot a forradalmi erőkkel, és velük együtt harcolnak tovább. Matyusenko bízott benne, néhány napon belül sor kerül a flotta általános felkelésére, és akkor majd társaik is csatlakoznak hozzájuk. Addig is azonban meg kellett húzniuk magukat valahol, ahol biztosítani tudják a csatahajó üzemanyag és élelmiszer ellátását, és szimpatizánsokra találnak, akikre támaszkodni tudnak.

Csupán négy nagy kikötő jöhetett számításba, melyekből azonban Szevasztopol, Nyikolajev, és Batum haditengerészeti támaszpontok voltak, tehát ezekben aligha számíthattak baráti fogadtatásra. Egyedül Odessza volt megfelelőnek látszó jelölt, és ez volt a legközelebb is. A Patyomkin tengerészei ráadásul tudták, hogy a városban éppen forradalmi megmozdulások zajlanak, hiszen kifutás előtt értesültek róla, hogy Odesszában zavargások törtek ki, s sztrájkba léptek a gyárak és a kikötő dolgozói.

Az úti cél tehát megvolt, most dönteni kellett a hajó új parancsnokainak személyéről. A matrózok egyrészt tisztában voltak vele, hogy ők maguk nem képesek a csatahajó irányítását és működtetését biztosítani, másrészt pedig lázadás ide, lázadás oda, szükségük volt a tiszti rang által biztosított tekintélyre, és nem vették volna komolyan parancsnoki rangra emelt matróztársaikat. Ezt Matyusenko is jól tudta, és vonakodó társait most rábeszélte, hogy a parancsnoki tisztségekre a megbízhatónak tűnő tiszteket és altiszteket helyezzék vissza, akik a továbbiakban természetesen a hajóbizottság szigorú felügyelete mellett tevékenykednek.

A bizottság végül egyhangú határozattal úgy döntött, a Patyomkin megbízott parancsnokává Alekszejev hadnagyot nevezik ki, aki elfogása óta egyébként is folyton ajánlkozott a lázadókkal való együttműködésre, és bizonygatta, hogy mindig is az ő pártjukon állt. A hajó elsőtisztjének, némileg meglepő módon, Murzak fedélzetmestert nevezték ki, akit nem sokkal korábban még meg akartak lincselni a matrózok. A gépházak irányításával Kovalenkó hadnagyot és Kaluzsnij zászlóst bízták meg, akik mindketten készségesen vállalták a lázadókkal való együttműködést.

Az altisztek visszakapták korábbi beosztásukat. A tisztek és tisztesek természetesen valamennyien a hajóbizottság felügyelete mellett tevékenykedtek, és minden lépésüket figyelték. A tiszti rangban levők közül még egy ember vállalt szerepet a felkelők uralma alá került csatahajón, a hajó segédorvosa, Alekszej Szemenovics Golenko doktor, aki most a sebesülteket ápolta a hajó kórházában.

A csatahajón a felkelés győzelme után is fenntartották az addigi katonai fegyelmet, s szigorú rendet tartottak a hajón. A tengerészek a szokásos gyakorlat szerint naponta felsúrolták a fedélzeteket, lemosták a válaszfalakat, karbantartották a gépeket és a fegyvereket. A rangjelzéseket levették, de a matrózok továbbra is engedelmességgel tartoztak a kijelölt elöljáróknak. Nagyobb rendbontások a lázadás ideje alatt nem is fordultak elő a hajón, a kisebb fegyelmi vétségekért az elkövetőket büntetésként rendszerint négyórás plusz műszakokba osztották be a kazánházakba. A felkelők a legénység lelkiismereti és vallási szabadságát is biztosították, az addigi istentiszteleteket továbbra is megtartották. Az istentiszteletek után pedig rendszerint forradalmi gyűléseket tartottak.

Délután négy órakor a Patyomkin felhúzta a horgonyt, és oldalán a No.267 torpedónaszáddal megindult Odessza felé. A hajót irányító Alekszejev hadnagyot megfenyegették, azonnal lelövik, ha megpróbálja zátonyra futtatni a hajót. Alekszejev bátorságát összeszedve közölte a parancsnoki hídon körülötte álló tengerészekkel, véleménye szerint az lenne a leghelyesebb, ha Odesszába érve átadnák a hajót a hatóságoknak, és kegyelemért folyamodnának a cárhoz. Nem tudta befejezni mondandóját, a matrózok hangos tiltakozása belefojtotta a szót. A csatahajón, a lázadás győzelme, és az ennek örömére kiosztott extra adag vodka miatt igen jó volt a hangulat, a matrózok a fedélzeten összegyűlve énekeltek és táncoltak.

Nem sokkal az indulás után került sor a tisztekkel való leszámolás utolsó fejezetére. A matrózok csak ekkor bukkantak rá az addig a kabinokban bujkáló Szmirnov doktorra. Addigra már lecsillapodtak az indulatok, és a tatfedélzeten sebtében megtartott tárgyaláson elvetették a további kivégzéseket – bár Murzak fedélzetmestert sokan szerették volna lógni látni –, ám az addig is közutálatnak örvendő hajóorvos a lázadás alatt játszott szerepével olyan gyűlöletet ébresztett maga ellen, hogy most nem volt számára kegyelem. A matrózok összeverték, leszúrták, és a tengerbe dobták Szmirnovot. Még arra is volt gondjuk, hogy jelezzék a No.267-nek, ne mentsen ki senkit a tengerből. A naszádról látták, ahogy egy tiszti egyenruhát viselő embert a tengerbe löknek a Patyomkin fedélzetéről, de a csatahajóról érkező jelzés hatására nem mertek beavatkozni.

A lázadás utolsó halálos áldozata nem Szmirnov doktor volt. A két lövéstől súlyosan megsebesült Grigorij Vakulencsuk a kora esti órákban halt bele sérüléseibe. Vele együtt összesen 12 ember halt meg a lázadás során, köztük hét tiszt, akiket a lázadók öltek meg. Utolsó szavaival Vakulencsuk arra kérte társait, holttestét ne dobják a tengerbe. Miután a Patyomkinról később csak Vakulencsuk holttestét tették partra, feltételezhető, hogy a matrózok elesett társaik tetemeivel ugyanazt tették, mint a tisztekével, vagyis a tengerbe hajították őket. (Csak feltételezni lehet, hogy a lövöldözésben talán a bevallottnál többen is elestek a tengerészek közül a felkelés során.)

A Patyomkin az esti órákban, sötétedéskor érkezett meg Odessza elé, és este tízkor horgonyt vetett a kikötő előtt. Az esti sötétségben nem lehetett látni a hajó árbocán lengő vörös zászlót, és a kikötőben általában azt hitték, a csatahajót a karhatalmi erők megerősítésére vezényelték a lázongó kikötővárosba.

Ma tehát nagyjából ez a lázadás hivatalosan elfogadott története. Amit viszont néhány pontban nem igazán tartok valószerűnek.

A csatahajón a forradalmi szervezeteknek a két domináns alakja kétségkívül Grigorij Vakulencsuk, és Afanaszij Matyusenko volt. Az ekkor 28 éves Grigorij Vakulencsuk társainak többségéhez hasonlóan egy dél-ukrajnai faluban született, egy kilencgyerekes parasztcsaládban. Családjával együtt egy cukorgyárban dolgozott, 20 évesen vonult be a haditengerészethez. Már szolgálati ideje alatt, saját erőből tanult meg írni-olvasni, ami egyben meg is nyitotta előtte az előrelépés útját a flottánál. Bár a forrásokban rendszerint matrózként emlegetik, Vakulencsuk valójában altiszti rangban – negyedesmesterként – szolgált a hajó tüzérségénél.

A 26 éves Afanaszij Nyikolajevics Matyusenko egy Harkov melletti faluban született, egy cipész fiaként. Ritka kivételként viszonylag rendes iskolai oktatásban részesült, 11 éves koráig egyházi iskolába járt. A család szegénysége azonban nem engedte meg, hogy tanulmányait folytathassa, így Harkovban a vasútnál vállalt munkát. 21 évesen lépett be a haditengerészethez, Kronstadtban is tanult a gépésziskolán. Több hajón is szolgált, köztük a Berezan iskolahajón, éppen Jevgenyij Golikov kapitány parancsnoksága alatt. 1902 tavaszán került az ekkor még építés alatt álló Patyomkinra, ahol gépkezelőként szolgált. 1904-ben került a szociáldemokraták közelébe, és bár nem lépett be a pártba, ettől kezdve az ő agitátorukként is tevékenykedett. Részt vett több megmozdulás szervezésében, és pártonkívüliként is hamarosan a forradalmi sejtek egyik vezetője lett.

Mindketten részt vettek a júliusi nagy flottagyakorlatra tervezett felkelés előkészítésében. Néhány héttel a lázadás előtt ők kérték a szevasztopoli Matrózközpontot, a Centralkát, engedélyezzék, hogy a Patyomkinon már a flotta általános lázadása előtt, a Tendra-szigetnél tervezett lőgyakorlat alatt kirobbantsák a felkelést. A Matrózközpont ezt a javaslatot elutasította, ám később mégis pontosan ez történt, ami szerintem elég gyanússá teszi az esetet.
Nem egészen világos, miért akartak a Patyomkin szociáldemokrata vezetői a flottától külön, egy saját kis lázadást. Tevékenységük addig nem volt igazán eredményes, a korábbi, kisebb megmozdulások és tiltakozások idején a Patyomkin legénysége mindig lojális maradt a hatalomhoz. A flotta vezetése éppen ezért bízott meg annyira a hajóban, hogy egyedül is ki merték küldeni gyakorlatra. A Patyomkin forradalmárai talán frusztráltak voltak addigi sikertelenségük miatt, és amikor a Csuhnyin takarékossági intézkedései miatt növekvő elégedetlenséget meglovagolva végre eredményeket értek el a hajón, a tevékenységükkel addig valószínűleg elégedetlen Matróztanácsnak bizonyítani akarták, hogy milyen jó munkát végeztek. Amikor a tanács elutasította javaslatukat, valószínűleg tényleg letettek a felkelésről, ám amikor a romlott hús miatt felháborodott tengerészek között valóban forradalmivá vált a hangulat, nem tudtak ellenállni a kísértésnek, és úgy gondolhatták, egyedülálló lehetőséget szalasztanának el, ha most nem használnák ki a helyzetet.

Az események valóban a hús miatti spontán felháborodással kezdődhettek. De ha a vezetőknek nem állt érdekükben a lázadás kirobbantása, már itt beavatkozhattak volna, és rábeszélhették volna a matrózokat, hogy legalább a látszat kedvéért fogadják el az ételt, még ha nem is esznek belőle. Az ebéd elfogyasztásának megtagadása már a felsőbbséggel való nyílt szembeszegülés volt, ami elvileg semmiképp nem lehetett a felkelés szervezőinek érdeke, hiszen ezzel csak saját dolgukat nehezítették volna meg a júliusra tervezett nagy felkelés előtt. Ugyanis ha az események nem végződtek volna nyílt lázadással, akkor is azzal a következménnyel jártak volna, hogy a Patyomkinon megszigorítják a fegyelmi rendszabályokat és az ellenőrzést.

Az is lehet persze, hogy a Patyomkin forradalmárai csak rosszul mérték fel, meddig mehetnek el. A tatfedélzeten állítólag már maguk is arra igyekeztek rábeszélni a matrózokat, lépjenek ki a sorból, és engedelmeskedjenek a parancsnokoknak. De akkor néhány perccel később miért vezették harcba a matrózokat, amikor Giljarovszkij elrendelte az engedelmességet megtagadók neveinek összeírását? Tudhatták, hogy a tervek szerint néhány nap múlva az egész flotta fel fog lázadni, vagyis már nincs semmi jelentősége a nevek összeírásának. A Matyusenkóhoz és Vakulencsukhoz hasonló képzett és tapasztalt öreg tengerészek azt is tudhatták, hogy Giljarovszkij csak ijesztegeti őket a ponyvával, kivégzések elrendeléséhez az elsőtisztnek nincs semmi joga.

Hogy a lázadás spontán módon tört ki, azt szintén megkérdőjelezi a lázadók ezt követő tervszerű tevékenysége, a fegyverraktár feltörése, és a hajó fontos pontjainak, például a lőszerraktáraknak és a rádiósszobának a megszállása. Matyusenko később azt állította, az alapján a forgatókönyv alapján cselekedtek, amit a júliusi nagy felkelésre dolgoztak ki. Csakhogy a júliusi felkelés lebonyolítását valójában egészen másként tervezték. Az első verzió szerint éjszaka, álmukban akarták elfogni a tiszteket, a második változat szerint pedig akkor szállták volna meg a hajókat, mialatt a tisztek ebédelnek. A Centralka mindenképpen fegyver használata nélkül, a vérontást elkerülve akarta megszerezni a hajók feletti ellenőrzést, hogy az erőszakkal ne riasszák el maguk mellől a bizonytalanokat. Egyáltalán nem volt szó fegyveres lázadásról, a tisztek kivégzéséről.

Úgy tűnik, a számukra kedvező hangulatot látva egyesek – leginkább nyilván Matyusenko – már korábban elhatározták a felkelés kirobbantását, ahogy egyébként azt a Centralka tiltása előtt eredetileg is tervezték. Ezzel valószínűleg példát akartak mutatni a flottának, és bizonyítani saját elhivatottságukat és rátermettségüket a Matróztanácsnak. A felkelésben aktívan résztvevő tengerészek nyilvánvalóan szervezetten, és előre megbeszélt terv alapján tevékenykedtek.

Ezenkívül talán a Patyomkin forradalmi sejtjeinek vezetői, vagyis Vakulencsuk és Matyusenko között is lehetett némi rivalizálás. Egyes visszaemlékezések szerint a hajón a lázadás előtti napon gyűlést tartottak az egyik gépházban, ahol Matyusenko a felkelés azonnali kirobbantását követelte, de végül a Vakulencsuk vezette mérsékeltek álláspontja győzött, mely szerint meg kell várni a többiek érkezését. Alighanem aztán az ambiciózus és agilis, saját vezetői képességeit bizonyítani akaró Matyusenko volt az, aki a kedvező helyzetet látva másnap végül mégis csóvát vetett a puskaporos hordóba.

A felkelésben tevékenyen részt vevő tengerészek egy viszonylag kis csoportot alkottak csak. A történészek utólagos becslése szerint a fegyveres lázadásban mindössze mintegy hetven matróz vehetett részt aktívan. Többen valóban nem lehettek, mert a fegyvertárban, ahol a tisztek, az őrség, és az esetleg karhatalmi feladatokkal partra szálló tengerész alakulatok részére tárolták a kézifegyvereket, a pisztolyokkal együtt se nagyon lehetett száznál több fegyver. Ezenkívül a személyzet húsz százaléka, nagyjából 150 fő volt a szimpatizáns, akik ahogy tudták, segítették a felkelőket. A többség, mintegy 500 tengerész, passzív szemlélője volt az eseményeknek, melyek végén természetesen a győztesek oldalára álltak. Körülbelül negyven tengerész lehetett aktív ellenzője a felkelésnek, ők a tiszteket támogatták, fegyver nélkül azonban nem tudtak hatékonyan fellépni a lázadókkal szemben.

A felkelés tehát a tengerészek spontán felháborodását, és indulatait kihasználó tervszerű akció lehetett. Pontos lezajlását illetően valószínűleg soha nem fogunk biztosat tudni. A résztvevők szinte mind másként emlékeztek vissza a részletekre. Az események utáni megtorlás idején igyekezték mentegetni és lebecsülni saját tevékenységüket, az 1917-es forradalom után meg persze mind hősi pózba vágták magukat. Az események azért nagy vonalakban az imént leírtak szerint történhettek. A részleteket illetően azonban számos ellentmondás van a történetben. Golikovval például minden leírás szerint viszonylag „humánusan”, egy vagy két lövéssel végeztek. Amikor azonban néhány héttel később a parancsnok holttestét partra sodorta a víz a Tendra-szigeten, tucatnyi lőtt és szúrt sebet találtak rajta. Ez is alaposan megkérdőjelezi a történtek leírását, és a visszaemlékezők szavahihetőségét.

(Folyt. köv.)