Ha már az ember Los Angelesben jár, és érdeklődése a hajókra van kihegyezve, az Iowa mellett a másik kihagyhatatlan célpont alighanem a tengerek hajdani királynője, a Queen Mary lesz. Ha ezt a két hajót választjuk, célszerű combo jegyet váltani, mely mindkét hajóra érvényes. (Persze a két hajóra külön-külön kell a jegyeket kinyomtatni.) Amennyiben az Iowát vesszük először sorra, a hajótól a tömegközlekedéssel szintén nagyon egyszerű eljutni a Queen Mary-hez. A San Pedro-i városháza – nem lehet eltéveszteni, nagy kockaház az Iowa közelében – utáni kereszteződésben jobbra fordulunk, és körülbelül száz méterre megtaláljuk a LADOT Commuter Express 142-es járatának megállóját. A buszok nem járnak olyan sűrűn, mint Pesten szokásos, én vagy húsz percet vártam rá. Fontos megjegyezni, hogy a Metro kártyák a LADOT járatain nem érvényesek, vagy „Stored value” kártyát használunk, vagy készpénzben fizetünk a sofőrnek. (Egy menet ezen a járaton másfél dollár. A buszon pénzt nem váltanak, készítsük elő az aprót.)
A 142-essel kilenc megállót megyünk. Az utazás maga is egy élmény, a Vincent Thomas hídról remek kilátás nyílik a kikötőre és az Iowára, s az út további szakaszát is nagyrészt a világ egyik legnagyobb kikötőjének a szélén tesszük meg. Úgyszintén egyfajta élményt jelenthet, hogy - tapasztalataim szerint - az amerikai buszsofőrök imádják a sebességet. Némelyik kanyarban komolyan féltem attól, hogy felborulunk.
A sivár kikötőnegyed után elég nagy kontrasztot jelent, amikor beérkezünk Long Beachre, LA egyik legelegánsabb negyedébe. Úgyhogy nem fogjuk eltéveszteni, mikor kell leszállni, a Long Beachre való megérkezés utáni első megállónál, ami az Ocean Blvd/Magnolia St. Innen akár már gyalog is elérhetnénk a Queen Mary-t, mely nem egészen három kilométerre van, de ajánlatosabb lesz inkább busszal megtenni az út hátralevő részét is. (Az amerikai utak nem igazán gyalogosbarátok.) Ha a buszmegállótól előre megyünk, pár száz méterrel előttünk megtaláljuk a Long Beach Transit helyijáratának megállóját. Nem lehet eltéveszteni, jellegzetes piros buszok, melyeket a helyi önkormányzat üzemeltet, és ingyenesek. Elsősorban a turistaforgalom lebonyolítására szolgálnak, de készüljünk fel arra, hogy az ingyenesség vonzza a hajléktalanokat is, akikből még itt is nagyon sok van. Megijedni nem kell tőlük, nem veszélyesek, csak kellemetlenek.
Innen a piros busz hetedik megállója a Queen Mary. Ezt szintén nem tudjuk eltéveszteni, hiszen a hajó igencsak szembeötlő, másrészt meg a busz innen fordul vissza, és itt mindig hosszabb ideig áll. (Visszafelé nem pont ugyanezen az útvonalon közlekedik, tesz egy kitérőt a kikötő felé.)
Ha a LAX környékéről indulunk, az útirány majdnem ugyanaz, mint az Iowa esetében, csak a zöld metróval két megállóval tovább megyünk, a Willowbrook/Rosa Parks megállóig, és itt átszállunk Metro Blue Line járatára. (Ez szintén olyan, mint a HÉV.) A tizedik megállónál, a tulajdonképpeni végállomásnál – Downtown Long Beach Station –, leszállunk, megkeressük a piros busz egyik megállóját, és ezzel megyünk ki a Queen Mary-hez.
A kortársak mindig hajlamosak voltak koruk legnagyobb hajóit szuperlatívuszokban emlegetni, mindenféle hatalmas tengeri óriásoknak, kolosszusoknak, gigászoknak titulálni. A XIX. században még egy tízezer tonnás hajó is irdatlan óriásnak számított, ma már csak kisebb bárka. Az Iowáról sem igazán érzi azt az ember, hogy ez valami irdatlan nagy monstrum lenne, bár ha megállunk a hajó mellett, és felnézünk a parancsnoki híd tetejére, biztosan nem fogunk panaszkodni a méretek miatt. A Queen Mary esetében viszont, ha lentről felnézünk a hídra, aztán tényleg azt mondja az ember: Húúú….
A méretek itt tényleg mellbevágóak, a hajó ennek ellenére mégis nagyon elegáns, szép vonalvezetésű. Ezt azonban igazából a Long Beach-i öböl túlsó oldaláról lehet csak értékelni, ahonnan remek rálátás nyílik a Queen Mary-re. A másik oldalról, akárcsak az Iowánál, mindenféle melléképületeket húztak fel a hajó mellé, amik nagyon lerontják a látványt. Innen igazán jó rálátás csak az orra felől nyílik a hajóra, ahol viszont egy kiszuperált, Foxtrot osztályú orosz tengeralattjáró éktelenkedik, amit isten tudja milyen megfontolásokból tettek éppen a Queen Mary mellé. A rozsdával borított hajó szemmel láthatóan nagyon rossz állapotban van, pár éve egyszer már majdnem el is süllyedt, és persze évek óta nem is látogatható.
A melléképületekre némi mentségül szolgál, hogy a Queen Mary elsősorban úszó szállodaként funkcionál, és csak másodállásban múzeumhajó. A hajó belseje ennek megfelelően elvileg nem is látogatható, csak csoportosan, idegenvezetővel lehet lejutni a hajóba, egy szimpla „self guide tour” jegy csak a felső fedélzeteken való nézelődésre jogosít fel, és néhány kiállítás megtekintésére, mint például a Churchill, és a Lady Diana emlékkiállítás, melyeket magam részéről kihagyhatónak éreztem.
A hajóra a nagyjából középen található épületnél lehet bejutni, a jegypénztár is itt van, a bejárat jobb külső oldalán. Jómagam a neten vásárolt, és előre kinyomtatott jeggyel érkeztem, ami aztán nem kellett a kutyának se. A bejáratnál három-négy ember cseverészett, de egyik sem érdeklődött, mit keresek itt, úgyhogy egyszerűen csak besétáltam a hajóra. Általában azt javasolják, a legfelső szinten kezdjük a túrát. A bejáratnál, bal oldalon van a lift, de a vállalkozó kedvűek lépcsőzhetnek is.
Röviden pár szót ejtenék a Queen Mary történetéről is. A hajó eredetileg a Bremen és Europa nevű német utasszállítókra adott válaszként született. (Bár a Cunard kiöregedőfélben levő hajóparkja ettől függetlenül is frissítésre szorult.) A két német óriást az angolok két még nagyobbal igyekeztek ellensúlyozni, a White Star Line elkezdte a 320 méter hosszú, 80 ezer tonnásra tervezett Oceanic, a Cunard Line pedig a közel ugyanekkora Queen Mary építését. A nagy gazdasági válság azonban keresztbe tett a brit terveknek. Az Oceanicot soha nem fejezték be, és a félkész Queen Mary is több mint két évig rozsdásodott a Clydbank-i hajógyár sólyáján, mire a Cunardnak sikerült a hajó befejezéséhez szükséges összeget kikunyerálnia az államtól. (Az államkassza megnyílásának egyik oka volt, hogy az amerikaiak is ajánlatot tettek a hajó megvásárlására, és ha ők fejezték volna be az építést, az nagy presztízsveszteséget jelentett volna a briteknek.) Az állami kölcsön egyik feltétele volt a két vetélytárs, a White Star és a Cunard fúziója. A Cunard-White Star Line néven létrejött új társaság hatékonyabban tevékenykedett, és fogta össze a szűkös brit erőforrásokat.
A hajó a Hull Number 534 néven épült, elnevezéséről csak a vízrebocsátás előtt született döntés. A soha meg nem erősített, de hihetőnek tűnő híresztelés szerint a társaság eredetileg a Victoria nevet akarta adni a hajónak, mivel addig a Cunard minden nagy utasszállítója „ia” végződésű neveket kapott. A pletyka szerint a Cunard delegációja felkereste az uralkodót, V. Györgyöt, Viktória unokáját, és engedélyt kértek tőle, hogy új hajójukat a legnagyszerűbb királynőről nevezhessék el. A király állítólag itt közbevágott, és közölte a megrökönyödött küldöttekkel, hogy a felesége el lesz ragadtatva. Miután több mint kínos lett volna kimagyarázkodni, a Cunard inkább megtörte a tradíciót, és az új utasszállítót V. György felesége után a Queen Mary névre keresztelték.
81 ezer tonnás vízkiszorításával a Queen Mary elkészültekor a világ legnagyobb hajója volt, ám csak egy rövid ideig, mivel az eredetileg valamivel kisebb Normandie átépítése után kétezer tonnával lett nagyobb angol társánál. De a Queen Mary így is elég nagy volt ahhoz, hogy kellőképpen dagassza a britek nemzeti büszkeségét. A 310 méter hosszú, 36 méter széles hajó tizenkét fedélzetén összesen 2.139 utast tudott szállítani, nem számítva a legénység 1101 tagját. A 24 Yarrow kazán, és a négy Parsons turbina összesen 212 ezer lóerőt tudott leadni a négy hajócsavarnak, mely teljesítménnyel a Queen Mary a próbajáratokon elérte a 32,84 csomós sebességet is.
A hajót 1934 szeptember 26-án bocsátották vízre, és 1936 tavaszán állt szolgálatba. A fő rivális ekkor már nem a két német hajó, hanem a franciák új, nagyon modern utasszállítója, a Normandie volt, mellyel összehasonlítva sokan kritizálták a Queen Mary túl konzervatívnak tartott felépítését. A hajó ettől függetlenül természetesen parádés belső kialakítást kapott, az enteriőr az akkoriban divatos „art deco” stílusban lett kialakítva. A névadó, a közismerten kritikus, mindennel elégedetlen királyné a Queen Mary-n tett látogatását követően ezt írta naplójába: „Nem olyan rossz, mint vártam.”
1936 május 27-én a Queen Mary azzal a nem titkolt céllal indult el első útjára Portsmouth-ból, hogy elhódítsa a francia konkurenciától a leggyorsabb utasszállítónak járó Kék Szalagot. Ekkor ez még nem sikerült, az út utolsó szakaszán leszálló köd miatt ugyanis a Queen Mary kénytelen volt lelassítani. Az angoloknak csak augusztusban sikerült ráverni a francia hajóra, amikor odafelé 30,14, visszaúton 30,63 csomós átlagsebességet értek el, amivel elnyerték a Kék Szalagot. Amit a Normandie következő év nyarán ismét visszaszerzett, és meg is tartott 1938-ig, amikor a Queen Mary 31,69 csomós átlagsebességgel ismét új rekordot állított fel.
A versengésnek a háború vetett véget, mely katonai szolgálatba állította a hajót, és vadonatúj, éppen csak elkészült társát, a Queen Elizabeth-et. (Testvérhajóként szokás emlegetni, pedig nem voltak egyformák.) A hajót átalakították csapatszállítóvá, és 1940-től ilyen minőségében tevékenykedett. A Queen Mary katonai szempontból is rendkívül értékes egységnek számított, hiszen egyetlen fordulóval több mint 15 ezer katonát tudott szállítani a világ bármely pontjára. Nagy sebességének köszönhetően nem nagyon kellett tartania a portyázó német hadihajóktól és a tengeralattjáróktól, ezért akár kíséret nélkül is tevékenykedhetett. A hajó egy alkalommal így is majdnem odaveszett, de nem az ellenségnek, hanem a tomboló elemeknek köszönhetően. 1943 júliusában, a skót partoktól mintegy ezer kilométerre, a Queen Mary heves viharba került, és oldalba találta a tengerek egyik ritka jelensége, egy úgynevezett óriáshullám. (rogue wave) A szemtanúk becslése szerint mintegy 28 méter magas hullám oldalára döntötte a hajót, melynek dőlése elérte az 52 fokot. Mindössze három fok hiányzott ahhoz, hogy a Queen Mary, melynek fedélzetén ekkor a legénységgel együtt több mint 16 ezer ember tartózkodott, felboruljon. (Az eset ihlette az amerikai írót, Paul Gallicót, azóta többször megfilmesített regényének, A Poszeidon kalandnak a megírására.)
A Queen Mary másik komoly balesete volt, amikor 1942 október másodikán ütközött az őt kísérő Curacoa könnyűcirkálóval. A hajó kettészelte a cirkálót, mely legénysége 338 tagjával együtt percek alatt elsüllyedt. A Queen Mary csak kisebb sérüléseket szenvedett, a hajón tartózkodók többsége még csak észre sem vette, mi történt.
A háború után, 1947-től, a Queen Mary ismét utasszállítóként tevékenykedett. Az üzlet még egy jó darabig virágzott, az új utasszállító repülőgépek csak az ötvenes évek végétől kezdték elszipkázni az óceánjárók elől az utasokat. Innentől viszont a hanyatlás egyre gyorsabb volt. A nagy utasszállítók üzemeltetése rövidesen gazdaságtalanná vált, és a hatvanas évek közepére már gyakran előfordult, hogy a hajók fedélzetén nagyobb volt a személyzet létszáma, mint az utasoké. Hogy a veszteségessé vált Cunard be tudja fejezni új utasszállítóját, a Queen Elizabeth 2-t, melyről úgy gondolták, egyedül is le tudja majd bonyolítani az egyre gyérebb transzatlanti utasforgalmat, és üzemeltetése gazdaságosabb lesz, mint a két kihasználatlan óriásé, a társaság 1967-ben kivonta a szolgálatból, és eladásra hirdette meg két nagy hajóját.
A Queen Mary-t végül 1,2 millió fontért a kaliforniai Long Beach városa vette meg, megelőzve egy japán hajóbontó cég ajánlatát. A hajó a „saját lábán” érkezett meg Long Beachre, 1967 decemberében, ahol egy felújítást és átépítést követően 1971 májusától úszó szállodaként, és turisztikai látványosságként működik.
A hajó kívülről lenyűgöző látvány, de a fedélzetén sétálgatva pár perc után már meg lehet állapítani, azért egy hadihajón, mint az Iowa, sokkal több izgalmas látnivaló van. A Queen Mary-n igazából kétszer körbesétáljuk a fedélzetet, és már láttunk mindent, hacsak nem jövünk izgalomba a Lady Diana emlékkiállítástól. Az igazi túra itt is az lett volna, ha megnézem a hajó belsejét, és a gépházakat, ide viszont itt is csak szervezett, csoportos túra keretében lehet lelátogatni. Ezekből délután kettő körül indul az utolsó, és miután nem voltam benne biztos, hogy az Iowa után még időben ideérek, erre nem fizettem be. Ez hiba volt, mert épp időben érkeztem ahhoz, hogy az egyik folyosón összefussak ezzel a csoporttal, amint egy hófehér tiszti egyenruhába öltözött idegenvezető nyomában épp lefelé tartottak.
A Queen Mary belsejében sem lehet csak úgy összevissza kóborolni. A hajón szálloda működik, a nézelődők nem sétálhatnak csak úgy a folyosókon, mert időnként tengerésztiszti egyenruhába öltöztetett londinerekbe botlani, akik megkérdezik az embertől, mi járatban errefelé, és visszatessékelik az eltévedt turistát a felső fedélzetekre.
A felső fedélzeteken nagyon impozáns látvány a kétoldali promenád, melyek vagy kétszáz méter hosszúak, a remek kilátás Long Beach-re, a parancsnoki híd fényesre suvikszolt berendezései, és az egyik folyosón kiállított ragyogó hajómodellek. Ezek között megtalálható több nagynevű utasszállító 1/96 méretarányú, tehát hatalmas modellje is, középen hosszában kettévágva, és a teljes belső berendezés aprólékosan kidolgozva. Egyebek közt látható a Titanic, a Lusitania, és a Normandie is. A modellek persze üvegvitrinekben vannak, és a tükröződés miatt igazán jó képeket sajnos nem tudtam csinálni róluk.
A Queen Mary mögött a parton egy hatalmas, kupola alakú épület található, mely ma a Carnival Cruise Line hajózási társaság irodája, és utasterminálja. Itt, a rakpart végén, többnyire mindig ott áll a Carnival valamelyik hajója, adott időpontban éppen a Helsinkiben épült Carnival Inspiration. A Queen Mary-nél kisebb, 260 méter hosszú, és 70 ezer tonnás, de magas felépítése miatt nagyobbnak tűnő hajó általában néhány napos kirándulásokra szállítja kétezer utasát a mexikói partok környékére.
A Queen Mary jövője sajnos ugyanolyan kérdőjeles, mint a legtöbb múzeumhajóé. Miután egy aktív, működő létesítményről van szó, a fedélzeteken és a folyosókon, és nyilván a kabinokban is, rend van, és láthatóan jól karbantartottak. De ha belenézünk a csónakokba, a teljes lepusztultság látványa fogad minket, és tartok tőle, hogy nem lehet ez nagyon másként a hajó más részein sem, melyek nincsenek szem előtt.
Amennyire én tudom, a Queen Mary stabilan veszteséges, az üzemeltetője állandóan változik. A csődöt csak kölcsönöknek, és néhány nagylelkű, pénzes donátornak köszönhetően tudták eddig elkerülni. Ennek megfelelően nincs pénz a hajó egészének megfelelő szintű karbantartására sem. Egy 2017-es jelentés meglehetősen riasztó képet fest a hajó belső, vízvonal alatti részeinek állapotáról, azt állítva, a korrózió már olyan méreteket ölt, hogy a Queen Mary is könnyen a Texas sorsára juthat, vagyis a korrodálódott lemezeken keresztül a víz előbb-utóbb majd utat talál magának a hajó belsejébe. A Queen Mary teljes felújítása mintegy 300 millió dollárba kerülne, erre pedig egyelőre senkinek sincs pénze, hiába követelik az angolok azt, hogy a kormányuk gyakoroljon nyomást az amerikaiakra a hajó felújítása érdekében. (Persze ha a briteken múlik, a Queen Mary már évtizedekkel ezelőtt eltűnt volna egy hajóbontó mélyén.)
A hajóba persze már eddig is túl sok pénzt öltek bele, és túl nagy értékkel is bír ahhoz, hogy csak úgy hagyják ebek harmincadjára jutni. Előbb-utóbb valószínűleg találnak valamilyen megoldást az állagmegóvás megnyugtató rendezésére. Úgyhogy azért bízhatunk benne, unokáink is látni fogják.
P.S.
Mint a szövegben is említettem, a hajó belsejébe sajnos nem nagyon jutottam el, és a képanyag így szinte kizárólag külső felvételekből áll. Porpáczy Richard szerencsére volt szíves felajánlani saját felvételeit, melyeket 2010-ben készített a hajó belső tereiről, és gépházairól. Ezekből a képekből válogattam ki néhányat.
