A Hieitől 20-30 mérföldre délre több amerikai hajó is hasonló helyzetben volt, mint japán kollégájuk. A mozgásképtelen Aaron Ward-ot korán reggel a Tulagiról érkező Bobolink vontató, és néhány őrnaszád vette vontatókötélre, és bár a Hiei ágyúi megzavarták a műveletet, délelőtt kilencre sikerült a rombolót biztonságba helyezni, s a közeli Tulagin levő támaszpontra vontatni.
A Bobolink ezt követően visszatér a Portland cirkálóhoz, mely a kormány sérülése miatt a Hieihez hasonlóan órák óta irányíthatatlanul keringett körbe. Mire azonban a vontató megérkezett, a Portland kormányát valahogy sikerült egyenesbe állítani, és két megmaradt hajócsavarjával a cirkáló önerőből útnak indult Tulagi felé. DuBose kapitány ezért a Bobolinket inkább a láthatóan súlyos állapotban levő Atlantához irányította. A Portland néhány torpedónaszád és őrnaszád segítségével, mindössze kétcsomós sebességgel vánszorogva, másnap, november 14-én, hajnali fél kettőkor végül befutott Tulagiba.
A saját, és az ellenséges ágyúktól 49 találatot, valamint egy torpedótalálatot kapott Atlanta úszó roncs volt csupán, de még a felszínen lebegett. A cirkáló parancsnoka, Samuel Jenkins -aki csodával határos módon kisebb sérülésekkel túlélte a parancsnoki hidat ért találatokat-, miután a tűzoltóvezetékek többsége tönkrement, vödörbrigádokat szervezett a felépítményekben tomboló tüzek oltására. Hogy könnyítsenek a hajón, kilőtték az összes torpedót, és tengerbe szórták a lőszert, a törmeléket, illetve minden felszerelési tárgyat, amit nélkülözhetőnek találtak.
A tüzeket sikerült is megfékezni, de a vízbetörés tovább terjedt, és a cirkáló gépei is reménytelen állapotban voltak. A hajó önerőből képtelen volt haladni, és az áramlatok egyenesen Guadalcanal japán kézen levő partjai felé sodorták, Jenkins kapitány ezért leeresztette az egyik horgonyt. A reggeli órákban érkező torpedónaszádok kimentették a súlyos sérülteket, majd a tíz óra felé megérkező Bobolink vontába vette a cirkálót, és megpróbált vele eljutni Guadalcanal saját csapatok által ellenőrzött partjaihoz.
A délutáni órákra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a cirkáló menthetetlen állapotban van. A vízbetörés lassan, de megállíthatatlanul terjedt, s a hajó egyre mélyebbre merült a vízbe. Miután a rögtönzött haditanácson tisztjei is egyetértettek vele, Jenkins kapitány kiadta a parancsot az Atlanta elhagyására. A legénységet a Guadalcanalról érkező torpedónaszádok vették fel, majd este nyolckor, miután megérkezett Halsey tengernagy jóváhagyása, a hűtővíz beömlő nyílásokba helyezett robbanótöltetekkel elsüllyesztették a cirkálót.
A hazafelé tartó többi amerikai hajó sem volt még túl a veszélyes övezeten. A közelben több japán tengeralattjáró cirkált, amerikai teherhajókra és hadihajókra vadászva. Köztük volt a Császári Haditengerészet harmadik legeredményesebb tengeralattjárója, a 3.650 tonnás I-26, mely két hónappal korábban megtorpedózta a Saratogát. A japánok 13-án délelőtt észlelték a 13 csomós sebességgel visszavonuló három, sérült amerikai cirkálót. Lemerültek, majd amikor a cirkálók a közelükbe értek, tizenegy órakor két torpedót lőttek ki a kötelék legnagyobb hajójára, a San Franciscóra. A torpedók elvétették a hajót, ám mellette elhaladva egyenesen a tőle jobbra haladó másik két cirkáló felé tartottak. A Helena egy gyors fordulattal kikerülte a feléje tartó torpedót, ám a szinte manőverképtelen Juneau már nem tudott kitérni a másik torpedó elől, mely eltalálta a hajót, bal oldalon, majdnem pontosan ott, ahol a cirkáló az éjszakai ütközetben is találatot kapott. A Juneau lőszerraktára szinte azonnal felrobbant, a cirkáló kettétört, és 20 másodperc alatt elsüllyedt.
A hatalmas robbanás szinte darabokra tépte szét a hajót. A San Francisco egyik tengerésze így írta le a történteket: „Egy hatalmas barna és fehér füstoszlopban az egész hajó felrobbanni látszott, a lángok több száz méter magasra csaptak fel. A Juneau lényegében darabokra hullott szét.” A másik két cirkáló fedélzetére törmelékek hullottak, a San Francisco egyik tengerészét súlyosan meg is sebesítette egy repeszdarab. A Helena felett is roncsdarabok százai süvítettek el, köztük a Juneau egyik 127 mm-es lövegtornya. A cirkáló parancsnoka, Gilbert Hoover kapitány, aki rangidős tisztként egyben a megmaradt amerikai hajók kötelékparancsnoka is volt, nem állította meg hajóit, hiszen azzal, hogy nekiállnak túlélőket keresgélni, potya célponttá tették volna magukat a japán tengeralattjáró számára. Hoover egyébként sem hitte, hogy ezt a robbanást bárki is túlélhette, ezért megelégedett azzal, hogy jelzett egy felettük elrepülő B-17-esnek, jelentse a Juneau pusztulását a parancsnokságnak, és ott intézkedjenek az esetleges túlélők felkutatásáról.
A bombázónak viszont tartania kellett magát a saját parancsnokságától kapott, rádiócsendet elrendelő utasításhoz, ezért a pilóták csak hazatérve jelentették az esetet. Méghozzá úgy, hogy a bevetésről írt jelentésükhöz egyszerűen csak csatolták a Helenáról kapott üzenetet. Azonban a légierő parancsnokságához érkező rengeteg egyéb papír között megbújó jelentésre napokig nem figyelt fel senki. Amikor pedig mégis, a légierő illetékesei úgy vélték, a haditengerészet nyilván már megindította a keresést, míg a haditengerészet ugyanezt gondolta a légierőről. Végül nyolc teljes napba tellett, mire a főparancsnokságon valakinek feltűnt a Juneau hiánya, és elkezdtek kutatni a túlélők után. (Valami hasonló történt három évvel később, az Indianapolis esetében is.)
A Juneau gyors süllyedését valójában viszonylag sokan túlélték, főleg azok, akik a robbanáskor a fedélzeten tartózkodtak. A néhány túlélő becslése szerint a süllyedés után a cirkáló 697 fős legénységéből mintegy 100-120 tengerész maradt életben, akik a cápáktól hemzsegő vízben várták kimentésüket. Mire azonban a mentőalakulatok nyolc nappal később a helyszínre érkeztek, már csak tíz tengerészt találtak életben a Juneau legénységéből. A többiek belehaltak a kimerültségbe, a kiszáradásba, és a cápatámadásokba.
Külön tragédiája volt a Juneau pusztulásának a hajón szolgáló öt Sullivan testvér halála. Az iowai Waterloo városából származó testvérek azért léptek be a flottához, hogy megbosszulják nővérük vőlegényének halálát, aki Pearl Harbornál esett el. (A két legidősebb testvér a háború előtt már szolgált a flottánál.) A kiképzés után saját kérésükre ugyanarra a hajóra osztották be mind az ötüket, a Juneau cirkálóra. Az életben maradtak szerint közülük hárman is túlélték a robbanást, de egyikük néhány órával később belehalt sebeibe. A másik Sullivan testvér következő nap veszett a vízbe, míg a harmadik, a legidősebb, a 28 éves George, csak öt nappal később halt bele a kimerültségbe.
A flotta parancsnoksága az egyes hajók pusztulását sosem hozta nyilvánosságra, hogy ezzel se szolgáltassanak információkat az ellenség felderítésének. A Juneau süllyedését sem jelentették be, de tudták, ha nyilvánosságra kerül az öt testvér halála, mindenki számára világos lesz, hogy a hajó elveszett. A parancsnokság hónapokig hezitált, mit is tegyenek. A Sullivan szülők közben aggódni kezdtek, mert elmaradtak a fiúktól érkező levelek. Miután a haditengerészet nem válaszolt nekik, végül Roosevelthez írtak, kérve, tudassák már velük, mi történt a fiaikkal. A flotta végül csak következő év, 1943 januárjában tudatta a szülőkkel a testvérek halálát. (A család házához érkező tengerésztiszttől az ajtót nyitó családfő csak annyit kérdezett: „Melyik?” A válasz: „Sajnálom. Mind az öt.”)
Az eset természetesen országszerte nagy visszhangot váltott ki. A családhoz sorra érkeztek a részvétnyilvánítások, egyebek közt Roosevelttől, és -katolikus család lévén- XII. Pius pápától. A Sullivan testvérek nemzeti hősök lettek, utcákat, tereket neveztek el róluk, emlékműveket állítottak nekik. Még a háború alatt egy rombolót is elneveztek róluk. A tragédia után a haditengerészet megszüntette azt a gyakorlatot, hogy a testvérek ugyanazon a hajón szolgálhassanak. Addig legalább harminc esetben egyeztek bele abba, hogy három-négy testvér egy hajón szolgáljon. A Sullivan testvérek tragédiája után őket különböző hajókra helyezték át.
A Guadalcanal körül harcoló amerikai haditengerészeti erők főparancsnoka, Halsey tengernagy, a katasztrófáért a Helena kapitányát, Gilbert Hoovert hibáztatta, akit néhány nappal később leváltott beosztásából. A dühében szokása szerint összevissza csapkodó Halsey később maga is belátta, ez hibás döntés volt, és elnézést kért Hoovertől, akinek persze ez aligha jelenthetett nagy vigaszt a kettétört karrierjéért.
Míg az ütközetet túlélő amerikai hadihajók délutánra már mind biztonságba kerültek, a csatatéren maradt Hiei számára szinte semmilyen esély nem maradt a menekülésre. A Savótól északkeletre körözgető csatahajó már kora reggel magára vonta az amerikai légierő figyelmét. Az első támadásra negyed hétkor került sor, mikor a Henderson Fieldről érkező SBD-3 zuhanóbombázók csaptak le a hajóra. Az amerikai pilóták egy biztos találatot jelentettek, de valójában minden bombájuk elkerülte a Hieit.
Egy óra múlva a torpedóvetők következtek, melyek támadásuk után szintén egy találatot jelentettek, szintén tévesen. A gépek számára kellemetlen meglepetést jelentett, hogy a támadás közben három Zero jelent meg a Hiei felett, melyek több amerikai gépet megrongáltak. A vadászok a Junyo anyahajóról érkeztek, mely időközben elég közel ért ahhoz, hogy a nagy hatótávolságú Zerók légifedezetet tudjanak adni róla a csatahajónak. Kilenc órától már folyamatosan hat Zero járőrözött a Hiei felett.
Más biztató fejlemények is történtek. A Hiei mellett maradt két rombolóhoz, a Yukikazéhoz és a Teruzukihoz nem sokkal reggel nyolc után újabb három romboló csatlakozott, a korábban utóvédként a Russel-szigeteknél hagyott Shigure, Shiratsuyu, és Yugure. Ezek a hajók nem vettek részt az éjszakai ütközetben, vagyis lőszerkészletük érintetlen maradt, és legénységük is viszonylag pihent volt. Megérkezésük után Abe negyed kilenckor átszállt a Yukikazéra, mivel a Hiei szétlőtt parancsnoki hídján semmilyen kommunikációs eszköz nem működött, és a tengernagy legfeljebb zászlójelzésekkel tudta volna csak irányítani a hajókat.
Megérkezve a rombolóra Abe azonnal utasítást küldött a Kirishimának, forduljon vissza, és vegye vontába a Hieit. Abe ugyanekkor visszarendelte a Nagarát, és a harcképes rombolókat is. Ha a tengernagynak ez már az éjszaka eszébe jut, és az ütközet után azonnal vontatókötélre veszik a csatahajót, a délelőtti órákban sikerülhetett volna elhagyni a legveszélyesebb övezetet. Eddigre azonban a Kirishima és a többi hajó már messze járt, és bár rögtön visszafordultak, már csak a délutáni órákban érkezhettek volna meg. Abe tehát a többi hajót is visszairányította abba a térségbe, melyet nappal az amerikai bombázók és torpedóvetők uraltak, vagyis veszélynek tette ki még épségben maradt hajóit is.
A Kirishima végül nem is jutott messzire. A hajót néhány órával később ismét visszarendelték, a légitámadások növekvő veszélye, és az amerikai tengeralattjárók jelentette fenyegetés miatt.
A Hiei tehát végképp magára maradt, és csak a mellette tartózkodó rombolók segítségére számíthatott, melyek viszont nem voltak alkalmasak arra, hogy vontába vegyék a náluk mintegy tizenötször nagyobb csatahajót. A Hiei egészen hasonló helyzetbe került, mint másfél évvel korábban a Bismarck. Fegyverzete és hajtóművei kifogástalan állapotban voltak, s a hajótest is csak jelentéktelen sérüléseket szenvedett, vagyis a hajónak sem harcképessége, sem úszóképessége nem szenvedett említésre érdemes károkat. A sérült kormány miatt viszont a csatahajó mégis teljesen magatehetetlen volt.
Az amerikaiak természetesen igyekeztek is kihasználni a számukra kedvező lehetőséget. Mikor tudomására jutott, hogy a japánok Guadalcanal előtt hátrahagytak egy sérült csatahajót, Halsey eltökélte, mindenáron végez a japán hajóval, s azonnali támadásra utasította az Enterprise repülőgépeit. A parancs nem váltott ki osztatlan lelkesedést az amerikai pilóták között, a Hiei ugyanis messze túl volt az anyahajó repülőgépeinek hatósugarán. Halsey ebben nem látott problémát, elképzelése szerint a gépeknek a támadás után Henderson Fielden kellett leszállniuk, és üzemanyagot vételezniük, majd onnan visszatérniük az anyahajóra.
A probléma ezzel csak az volt, hogy az anyahajón senki nem tudta, pontosan mi is történt előző este Guadalcanalon, és abban sem voltak biztosak, egyáltalán amerikai kézen van e még Henderson Field. A gépeket ennek ellenére útnak indították, és reménykedtek benne, hogy a repülőtéren nem a japánok fogják fogadni őket. (Halsey korábban se foglalkozott olyan részletkérdésekkel, mint a repülőgépek hatósugara. Volt rá példa, hogy a pilóták parancsmegtagadással fenyegetőzve kényszerítették a támadási parancs visszavonására, ugyanis olyan célpont ellen akarta küldeni őket, amely kívül esett a gépek hatósugarán.)
Addig is, amíg az Enterprise gépei megérkeztek, a Henderson Fielden állomásozó repülőgépek folytatták tovább a japán csatahajó megpuhítását. A Zerók jelenléte arra késztette az itteni parancsnokságot, hogy ne kis csoportokban indítsák támadásra a repülőket, hanem nagyobb kötelékekkel indítsanak összehangolt támadásokat. Kilenc órakor kilenc SBD bombázó, és három TBF torpedóvető indult támadásra, hét Wildcat vadászgép kíséretében.
Bár a Hiei nem volt kormányozható, de gépei működtek, és Nishida kapitány 15 csomóra növelte a sebességet. A hajó ugyan csak egy irányban tudott haladni, jobbra körbe, de mégiscsak mozgott, ami valamelyest megnehezítette a támadó gépek pilótái számára a célzást. A csatahajó, és a kísérő rombolók légvédelmi ágyúi is megtették ami tőlük tellett, és jól vezetett tüzet zúdítottak a támadókra. A Hiei védekezett mindennel, amije volt, beleértve a 356 mm-es lövegeket, melyekhez most bőven volt lőszer a légvédelmi repeszgránátokból, amit eredetileg Henderson Field bombázására szántak. A csatahajót ezúttal sem érte találat.
Az Enterprise első kilenc torpedóvető gépe fél tizenegykor érkezett meg. Bár a pilóták egy biztos találatot jelentettek, a Hiei valójában ezúttal is sértetlen maradt. A légitámadások növekvő intenzitása viszont arra késztette Abe tengernagyot, hogy feladja a csatahajó vontatására tett kísérleteket, és visszavonulásra utasítsa a feléjük tartó Kirishimát. Abe ugyanekkor azt javasolta Nishida kapitánynak, a rombolók segítségével próbálja meg a csatahajót partra futtatni Guadalcanalon, vagy a Savo-szigeten, ahol a hajó úszóütegként működhetne tovább.
Ez természetesen a Hiei halálos ítéletét jelentette, márpedig Nishida határozottan úgy vélte, hajója még megmenthető. Az addigi támadások nem okoztak nagyobb kárt a csatahajónak, mely a fedélzeti károk és a sérült kormány kivételével kifogástalan állapotban volt. A javítóbrigádok elszánt küzdelmet folytattak a kormány kijavításáért, és úgy látszott, jó esély van rá, hogy sikerrel járnak. A csatahajót erős rombolófedezet vette körül, és ott köröztek felette a Zero vadászgépek. Abe végül hagyta meggyőzni magát, és beleegyezett a Hiei megmentésére tett próbálkozások folytatásába.
Tizenegykor ismét a Guadalcanalról érkező torpedóvetők támadták a hajót, ismét eredménytelenül, és velük szinte egy időben a légierő Espiritu Santóról érkező B-17-es nehézbombázói is bombázták a hajót. A 14 B-17-es összesen 56 darab 250 kilós bombát dobott le, de mint a nagy magasságokból történő bombázások során általában, ezúttal is nagyon rossz találati aránnyal. A Hieit egyetlen bomba találta csak el, és az is csupán jelentéktelen károkat okozott. Nem értek el eredményt a negyedórával később Henderson Fieldről érkező zuhanóbombázók sem. (Bár ők is három találatot jelentettek.)
Az első komolyabb csapás azonban már nem váratott magára sokáig. Fél tizenkettőkor újabb hat torpedóvetőgép érkezett Henderson Fieldről, melyek, miután a Zerók időközben kénytelenek voltak visszatérni az anyahajójukra, nyugodtan végrehajthatták a támadásukat, melyet csak a japán hajók légvédelmi ágyúi tudtak megzavarni. A Hieit ezúttal valóban eltalálta két torpedó, az egyik balra elöl, a másik pedig középen.
Bár a csatahajó most tényleg komoly károkat szenvedett, a sérülések közel sem voltak végzetesek. Az orr részen robbanó torpedó nem sok kárt okozott, a hajó közepét eltaláló viszont jókora vízbetörést eredményezett, melyek következtében több kazán is a víz alá került. A hajó ennek ellenére is mozgásképes maradt, a dőlést ellenárasztásokkal korrigálták.
Dél körül a Hiei tehát még mindig elég jól állt. Az állandó légitámadások dacára a csatahajó addig összesen két torpedó, és egy bombatalálatot kapott csupán, melyek nem okoztak olyan károkat, amik igazán súlyos következményekkel jártak volna rá nézve. Fél egykor ismét megjelentek a csatahajó felett a Zerók, ezúttal Rabaulból, és egészen délután kettőig ott keringtek a hajó felett. És ami a legfontosabb volt, biztatóan haladt a sérült kormányszerkezet kijavításán zajló munka is. A búvároknak sikerült a léket valamelyest elzárni, és csökkenteni a vízbetörést. A kormánykamrából már majdnem sikerült kiszivattyúzni a vizet, és délután kettőkor a kárelhárítás parancsnoka úgy vélte, egy órán belül végezni fognak a javítási munkákkal. Nishida tehát optimista volt esélyeiket illetően, és figyelmen kívül hagyta Abe újabb utasítását, melyben a tengernagy elrendelte a hajó kiürítését.
Az amerikaiak azonban nem adtak még egy órát a japánoknak. Délután kettőkor, mikor a Zerók ismét távozni voltak kénytelenek, újraindították a támadásokat. Tizennégy vadászgép fedezete mellett először 14 bombázó és torpedóvető támadt Henderson Fieldről, majd nem sokkal utánuk négy torpedóvető az Enterprise-ról. A Hieit már az első támadás során két torpedótalálat érte, jobboldalt középen, és hátul. Valószínűleg két másik torpedó is eltalálta a hajót, ezek azonban nem robbantak fel.
A találatok komoly vízbetöréseket okoztak, ám a csatahajó a valóban végzetes sérülést a nem sokkal később következő második támadás során szenvedte el. A Hiei ezúttal is két találatot kapott, egyet jobboldalt középen, egyet pedig a tatján. Ez utóbbi volt az, ami romba döntötte a japánok reményeit a hajó megmentésére. A torpedótalálat következtében ugyanis a tat ismét súlyosan sérült, és nagy léket kapott, melyen keresztül a víz megint elárasztotta a már majdnem szárazra került kormánykamrát.
Ezzel odalett a kárelhárítás minden addigi munkája, az újabb sérülések kijavítására pedig már remény se volt. A csatahajót már csak vontatni lehetett volna, de a folyamatos légitámadások mellett erre gondolni sem lehetett. Arra se nagyon, hogy a hajó kihúzhatja sötétedésig. Három óra után, mikor a támadó gépek távoztak, a Hiei már erősen jobbra dőlt, tatja jól láthatóan megsüllyedt. Abe ismét kiadta a parancsot a hajó elhagyására, és a biztonság kedvéért ezúttal írásban is elküldte a parancsot Nishidának. A Hiei kétségbeesett, ám elszánt kapitánya, aki láthatóan már a sírással küszködött, a parancsnoki hídon tisztjei előtt tépte szét Abe utasítását.
Közben azonban sorra érkeztek a hídra a rossz hírek. A kazánok közül már csak néhány működött, súlyos vízbetörések voltak a turbináknál, és a víztelenítő szivattyúk is egymás után mondták fel a szolgálatot. Délután öt óra felé végül leállt az utolsó, még működő hajtómű is. A csatahajó teljesen mozgásképtelenné vált, belsejében egyre nagyobb területet öntött el a víz. Nishida végül feladta, és elrendelte a hajó kiürítését.
Ahogy az a flottában előírás volt, először a császár arcképét helyezték biztonságba, és csak miután ezt átszállították az egyik rombolóra, kezdték meg a legénység evakuálását. Az utolsó légitámadásra háromnegyed hatkor került sor, amikor a Henderson Fieldről érkező hat bombázó támadta a hajót. Bár a csatahajó teljesen mozgásképtelen volt, találatot nem értek el. Távozóban az amerikai gépek fedélzeti fegyvereikből szokásuk szerint jól megsorozták a hajót, és az azt éppen elhagyó japán tengerészeket. Nishida, akit nem sokkal korábban tisztjei rángattak le a parancsnoki hídról, most a 3. lövegtorony tetején állva irányította a kiürítést. Körülötte csak úgy pattogtak az amerikai géppuskák lövedékei, de a kapitány meg sem próbált fedezékbe bújni, rezzenéstelen arccal vezényelt tovább embereinek.
Fél hétre mindenki távozott a Hieiről, köztük Nishida is. A kapitány hajójával együtt akart elmerülni, és ismét tisztjei voltak azok, akik végül rábírták a távozásra. A lövegtorony tetején, ahol Nishida állt, a hajót elhagyó tengerészek szeme láttára hangos veszekedésre, és dulakodásra került sor a kapitány és a tisztek között, akik el voltak szánva rá, ha kell, erőszakkal is magukkal viszik kapitányukat. Végül, miután jelentették neki, hogy a gépházban a távozók kinyitották a fenékszelepeket, tehát a Hiei mindenképpen el fog süllyedni, Nishida belegyezett a távozásba.
A rombolók több mint 1300 embert vettek fel, köztük 151 sebesültet. A Hiei legénységéből 188 tengerész esett el.
Abe utasította a Shigure rombolót, torpedózza meg, és süllyessze el a Hieit. Erre azonban már nem került sor, nem sokkal ezt követően ugyanis megérkezett Yamamoto utasítása, melyben nyomatékosan megtiltotta, hogy elsüllyesszék a csatahajót. Yamamoto sem bízott már abban, hogy a Hieit meg lehet menteni, de úgy gondolta, a felszínen lebegő roncs továbbra is magára fogja vonni az amerikaiak figyelmét, és mialatt azok a Hiei elsüllyesztésével foglalkoznak, a Guadalcanal felé tartó teherhajók, és a repülőtér bombázására indított újabb kötelék zavartalanul megközelítheti majd a szigetet.
Abe a rombolókkal leírt még néhány kört a Hiei körül, mely erősen jobbra dőlt, tatja pedig annyira lesüllyedt, hogy a víz már majdnem a fedélzet szintjéig ért. Miután Abe már nem tudott mit tenni, hét óra felé megindult északnyugat felé, hogy csatlakozzon Mikawa tengernagy közeledő cirkálóihoz és rombolóihoz. A magára hagyott, lassan sodródó Hiei este hét óra után eltűnt a rombolók mögött, a lassan sötétbe boruló horizonton. Többé senki sem látta. Soha nem derült ki, a csatahajó végül mikor, hol, és hogyan süllyedt el.
Mikor Abe éjfél után Mikawa cirkálóival együtt ismét visszatért, a rombolók már hiába keresték a Hieit. Miután senki sem látta elsüllyedni a hajót, a japánok egy darabig még bizonytalanok voltak a csatahajó sorsa felől. Két nappal később, a következő ütközetben, mikor a South Dakota feltűnt a japán hadihajók előtt, a nehézcirkálók azért késlekedtek a tüzeléssel, mert egy ideig azt hitték, a Hiei került elő. A csatahajót végül december huszadikán törölték a haditengerészet nyilvántartásából. Ez volt az első japán csatahajó, mely a második világháborúban odaveszett, és egyben az első ellenséges csatahajó, melyet az amerikai haditengerészet az 1898-as spanyol-amerikai háború óta elsüllyesztett.
A kilencvenes években Robert Ballard felkutatta a Savo-szigeteknél elsüllyedt hadihajók roncsait. A Hieit is sokáig keresték, de nem találtak rá. Rábukkantak egy Kongo osztályú csatahajó felborult, és kettétört roncsaira, melyet ugyan minden kétséget kizáróan igazából nem sikerült azonosítani, de helyzete és sérülései alapján szinte teljesen biztosra vehető, hogy a Kirishima az. Tehát továbbra is rejtély, a Hiei pontosan hol és hogyan fejezte be pályafutását.
A Hiei elsüllyedése volt a november tizenharmadikai ütközet utolsó felvonása. Ha a japán csatahajót sikerült volna visszavinni támaszpontjára, ma minden történelemkönyv úgy emlékezne meg az ütközetről, mint az amerikai flotta katasztrofális vereségéről. Ezt mutatják a két flotta által elszenvedett veszteségek is, az amerikaiak 1439 tengerészt vesztettek, a japánok 552-t. A Hiei pusztulása azonban bőven ellensúlyozta az amerikaiak veszteségeit. Az ütközet stratégiai szempontból sem végződött jól a japánok számára, hiszen visszavonultak, és lemondtak Henderson Field bombázásáról. A csata így végül minden balfékségük, és hatalmas veszteségeik ellenére is amerikai győzelemnek tekinthető. Hogy ezt nem saját maguknak, hanem az ellenség által elkövetett hibáknak, és a szerencsének köszönhették, az a végeredmény szempontjából teljesen mindegy.
Az amerikai sajtó persze jó nagy hűhót csapott az ütközet körül. A haditengerészet nem adott ki részletes jelentést, és az ütközetben részt vett hajók neveit sem adta meg, de a jelen levő haditudósítóktól, és a tengerészek hazaküldött leveleiből elég sok minden kiszivárgott. A sajtó sokáig cikkezett a hős amerikai rombolókról, melyek legyőzték a hatalmas japán csatahajót. A szakirodalomban egészen máig sokat emlegetik Callaghan „hősi önfeláldozását”, úgy állítva be a dolgot, mintha a tengernagy szándékosan vetette volna oda magát a hatalmas túlerőben levő japán kötelék elé, hogy afféle amerikai Leónidaszként mintegy saját testével tartóztassa fel az ellenséget.
Az ütközetben részt vett tengerészekre a csata után természetesen két kézzel szórták a kitüntetéseket. Mindkét elesett tengernagy megkapta a Kongresszusi Becsületérmet, amit többek között odaítéltek a San Francisco elsőtisztjének, Bruce McCandless-nek, valamint a nehézcirkáló egy másik tisztjének, Herbert Schonlandnak, és az egyik altisztnek, Reinhard Keplernek, akik nagy szerepet játszottak a súlyosan sérült hajó megmentésében. Callaghannal együtt tehát a San Francisco legénységének egyszerre négy tagja kapta meg a legmagasabb amerikai kitüntetést, egyetlen ütközetért. Ez máig rekord az US Navy-nél.
Bár a japánok is győztesnek kiáltották ki magukat, részükről szó sem volt semmiféle ünneplésről, és kitüntetésekről. A visszavonulással eljátszották az utolsó esélyüket Henderson Field semlegesítésére. Másnap, 14-én éjszaka, Mikawa tengernagy nehézcirkálói ugyan ellenállás nélkül eljutottak Guadalcanalig, és ismét ágyúzták a repülőteret, a 203 mm-es lövegek azonban nem tudtak igazán súlyos károkat okozni az amerikaiaknak. Yamamoto éppen ezért a repülőtér elleni támadás megismétlésére utasította az ütközetet túlélő hajókat, és az erősítésként hozzájuk vezényelt cirkálókat és rombolókat.
Az új támadást azonban már nem Abe vezette. A Hiei elvesztése, és a visszavonulás miatt felbőszült Yamamoto már az ütközet másnapján menesztette állásából Abét, akit néhány hónappal később elbocsátottak a haditengerészettől. A Hiei kapitánya, Nishida Masao pályafutása is véget ért. Akármilyen jól is teljesített egyébként, a csatahajó elvesztését nem bocsátották meg neki. Az ütközet után hadbíróság elé állították, mely vétkesnek találta a többi hajóval és a főparancsnoksággal való hiányos kommunikációban, illetve abban, hogy nem működött együtt megfelelően Abéval. Először tartalékállományba helyezték, majd később, amikor a flottánál már kezdtek rohamosan fogyatkozni a tapasztalt és képzett tisztek, ismét aktiválták, de hadihajót többé nem bíztak rá. A háború utolsó szakaszában a haditengerészet különböző szárazföldi támaszpontjain teljesített szolgálatot. (Tisztjeinek, akik rábírták a Hiei elhagyására, soha nem bocsátott meg. Elsőtisztjéről, Sakamoto Matsusaburóról később többször is kijelentette: „Ellopta a halálomat!”)
A november tizenötödikei támadást tehát új parancsnok, Kondo Nobutake altengernagy vezette. A japánok azonban nem tudták, hogy a súlyos veszteségek hatására Halsey leválasztotta kötelékéről két új csatahajóját, a Washingtont és a South Dakotát, és Guadalcanal védelmére küldte őket. A Kirishima tehát ezúttal óriási túlerővel került szembe.
Ennek ellenére nem sokon múlott, hogy az amerikaiak ezt az ütközetet is elbénázzák. A kötelék négy rombolóját néhány perc alatt elsöpörték a japán torpedók, melyek végül három amerikai hajóval végeztek. A South Dakotát a japán hajók ágyúi, és saját villamos hálózatának összeomlása ütötte ki a harcból. A győzelmet, és a Kirishima elsüllyesztését, az amerikaiak végül kizárólag a Washington ágyúinak, és a rátermett kötelékparancsnoknak, Willis Lee ellentengernagynak köszönhették.
Jellemző módon az újabb vereségre Yamamoto már korántsem reagált olyan hevesen, mint két nappal korábban. Abéval ellentétben ugyanis a jó kapcsolatokkal rendelkező Kondo a haditengerészet egyik „erős emberének” számított, és vele szemben Yamamoto valahogy meg tudta őrizni a higgadtságát. Egyébként a jó kapcsolatok mindkét haditengerészetnél sokat számítottak, amit remekül megvilágít a Guadalcanal körüli harcokban szereplő tengernagyok utóélete. Richmond Turner tengernagy, aki az első hónapok vereségsorozatának egyértelmű felelőse volt, semmiféle elmarasztalásban nem részesült, karrierje töretlen lendülettel folyatódott tovább, s még a háború vége előtt megkapta altengernagyi, majd tengernagyi (full admiral) előléptetését. A kezdeti kudarcokért végül az US Navy főparancsnokának, King tengernagynak régi vetélytársát, a korábban a Korall-tengeren, Midwaynél, és a Salamon-szigeteknél is győzedelmeskedő Frank Jack Fletcher altengernagyot tették meg bűnbaknak, aki a távolsági fedezet parancsnoka volt, és az ütközetek idején a közelében sem járt Guadalcanalnak. (Éppen ez volt a vád.) Fletchert leváltották, s rangjához és korábbi pozíciójához képest megalázó szárazföldi beosztásokba helyezték át.
Japán oldalon a Guadalcanal körüli harcok talán legsikeresebb tengernagya, Mikawa Gunichi ellentengernagy bukott meg, amikor hazatérve a főparancsnokságon élesen bírálta a hadvezetést, s az emberéletek és a hadianyag értelmetlen elpazarlásának minősítette a Guadalcanal körüli hadműveleteket. Ezt követően Mikawa is kapott egy szép nagy íróasztalt egy félreeső japán támaszponton, s még a háború vége előtt nyugdíjazták.
Guadalcanalt a japánok végül mégis kénytelenek voltak feladni. A szigetet, miután az újabb „banzai attack” is tömegmészárlásba fulladt, 1943 februárjában kiürítették. A másodlagos jelentőségű hadműveletként induló kampány végül féléves anyagcsatává vált, melyben az amerikaiak felmorzsolták a japánok erőforrásait. Guadalcanal volt az utolsó olyan hadszíntér, ahol a japánok kezdeményezőként léptek fel, a háború további részében már csak védekezni tudtak. Ami talán még nagyobb jelentőségű volt, itt veszett el a japánoknak a győzelembe vetett hite is. 1943 után már nem azért harcoltak, hogy győzzenek, hanem azért, hogy dicsőségesen haljanak meg.