Pontban éjfélkor egy újabb felhőszakadás miatt Abe kénytelen volt ismét csökkenteni a kötelék sebességét, ezúttal 12 csomóra. Ezzel egyben valószínűleg a lemaradt rombolókat is szerette volna felzárkóztatni. A japánok háromnegyed egy körül kerültek ki a zivatarzónából, és a Savo-sziget mellett elhaladva megkezdték a megközelítés végső szakaszát.
Borult idő volt, s az eső még mindig esett. Majdnem teljesen sötét volt, a látási viszonyok nagyon rosszak voltak. Egy óra után tíz perccel a csatahajók lövegtornyaiban Abe utasítására felkészültek a tüzelésre, és betöltötték az ágyúkba a lőszerraktárakból felhozott repeszgránátokat. Negyed órával később a japán hajók elhaladtak az Esperance-fok előtt, s a kötelék valamennyi hajóján harckészültséget rendeltek el.
Pontosan ebben a percben az amerikai kötelék nyolcadik hajóján, a Helena cirkálón, az SG radar ismeretlen hajó felbukkanását jelezte, 27.100 yard, vagyis közel 25 kilométer távolságról. Egy perccel később egy második, még nagyobb hajó is feltűnt a radar képernyőjén, 29 kilométerre a Helenától. A cirkáló radarja a Nagarát, és a Hieit észlelte.
A Helenáról azonnal értesítették a zászlóshajót, azonban a rádiósok tapasztalatlansága és fegyelmezetlensége miatt a hír csak több perces késéssel ért el Callaghanig. A japán hajók ugyanis közben több másik amerikai hajó radarján is feltűntek, és ők is üzeneteket küldtek a San Franciscóra. Azok a hajók pedig, amelyek nem láttak semmit, szintén a rádión keresztül próbáltak meg tájékoztatást kérni. Miután mindenki ugyanazt a frekvenciát használta, az éterben teljes volt a hangzavar, összevissza röpködtek az ide-oda küldözgetett üzenetek. Percekig eltartott, mire a San Francisco parancsnoki hídján végre felfogták, mi történt. Callaghan jobb fordulót vezényelt hajóinak, hogy a japán kötelék elé vágva orruk felől vehessék tűz alá az ellenséges hajókat.
Callaghan azonban még most sem volt egészen tisztában vele, mi is a pontos a helyzet. A beérkező zavaros üzenetekből a zászlóshajón csak annyit sikerült kihámozniuk, hogy valahol előttük japán hajók közelednek feléjük, de sem számukról, sem helyzetükről nem voltak pontos információik. A San Francisco légvédelmi radarja nem adott értékelhető információkat, a tengernagy és tisztjei tehát a parancsnoki hídon állva meregették a szemüket az éjszakába, és miközben a korszerű radarokkal felszerelt hajók már percek óta pontosan követték a japán hajók mozgását, és eddigre már a rombolókat is jelezték, ők arra vártak, hogy vizuálisan is észleljék az ellenséget, és végre tájékozódni tudjanak. Így aztán az a helyzet állt elő, hogy hiába volt néhány amerikai hajó a legkorszerűbb radarokkal is felszerelve, ebből az előnyből semmit nem tudtak kihozni, s a japán tengernagy végül pontosan akkor vette észre az ellenséget, mint amikor végre az amerikai tengernagy is észlelte a japánokat.
01.42-kor a japán és az amerikai kötelék élén haladó rombolók az éjszakai sötétségben és a szakadó esőben szó szerint egymásba rohantak. A találkozás a Yudachit és a Cushingot egyaránt teljesen váratlanul érte. A rádióforgalmazásból a Cushing már tudta, hogy japán hajók vannak a közelben, de fogalmuk sem volt róla, pontosan hol, s egészen a találkozás pillanatáig nem vették észre a közeledő ellenséges rombolókat. A kötelékek élén haladó két japán, és négy amerikai romboló most heves kitérőmanőverekbe kezdett, hogy elkerüljék az összeütközést.
A mintegy kilenc kilométerrel hátrébb haladó Hiei parancsnoki hídján álló megfigyelők ugyanekkor vették észre az amerikai cirkálókat, ahonnan szintén ugyanekkor sikerült végre vizuálisan is észlelni az ellenséget. A két tengernagy azonban továbbra is hezitált, és még mindig nem adott tűzparancsot. Callaghan arra számított, az ellenség az ő kötelékéhez hasonlóan szép libasorban fog haladni, és ő majd hajóinak teljes tűzerejét az elöl haladó néhány japán hajóra tudja összpontosítani. A japánok szétszóródott, összevissza alakzata megzavarta, és nem tudta eldönteni, melyik csoportra is nyisson tüzet. További fokozta zavarát, hogy a köteléke élén haladó rombolók kénytelenek voltak jobbra-balra kitérni, hogy elkerüljék az elöl haladó japán hajókat, így az amerikai kötelék harcrendje is kezdett szétesni. Callaghan tartott attól, hogy saját hajókat talál el, és először rendezni akarta az alakzatot.
Abe úgyszintén nem tudta, mit csináljon. Alig néhány perccel később megkezdték volna Henderson Field ágyúzását, és az ágyúkba már be voltak töltve a repülőtér lövetésére szánt Type 3 IS repeszgránátok, amik viszont a hadihajók ellen teljesen hatástalanok voltak. Az azonnali robbanásra beállított gyújtókkal szerelt gránátok páncélátütő képessége gyakorlatilag nulla volt, a viszonylag kicsi robbanótöltet, és a gyújtóbombák pedig a hajókban szinte semmilyen komolyabb kárt nem voltak képesek okozni. Abe először arra gondolt, csatahajóival visszafordul, amíg kicserélik a gránátokat a felszíni hajók elleni harcra alkalmasabb típusokra, de végül mégis úgy döntött, folytatja útját.
A gránátok cseréjét persze az ellenséges hajók észlelésekor azonnal elrendelte, a szakirodalom szerint páncéltörő -APC- gránátokra. Ez kicsit különös, hiszen Abe tudhatta, hogy csak ellenséges cirkálókkal és rombolókkal áll szemben, ezek ellen viszont a páncéltörő gránátok nem igazán hatásosak. Az APC gránát gyújtóját ugyanis nagy erejű becsapódásra tervezték, és a páncélozatlan, vagy minimális páncélzattal rendelkező rombolók és könnyűcirkálók lemezei általában nem voltak elég erősek ahhoz, hogy a gyújtót aktiválják. A háborúban többször is megesett, hogy a rombolókon, vagy a cirkálók -sőt, a csatahajók- páncélozatlan részein egyszerűen keresztülmentek a csatahajók páncéltörő gránátjai, anélkül hogy felrobbantak volna. És ha a gyújtó aktiválódott is, a páncéltörő gránátok viszonylag nagy -általában 0,035 sec- késleltetése miatt a kisebb hajókon a gránát gyakran akkor is keresztülment, mielőtt a hajó másik oldalán kiérve felrobbant volna. Rombolók és cirkálók ellen bőven elegendőek lettek volna a nagy robbanóerejű HE gránátok is, melyek páncélátütő képessége ugyan szintén gyenge volt, viszont nagy tömegű, 30 kilós robbanótöltetük miatt darabokra szedték volna a rombolókat, illetve a cirkálók felépítményeit.
Ugyanakkor viszont a kor tengeri harcászatának az volt az egyik jellemzője, hogy a csatahajók számára szinte kizárólag csak páncéltörő gránátok használatát írta elő. A háború első éveiben sok haditengerészetnél kizárólag csak APC gránátokkal szerelték fel a csatahajókat. Így végül is elképzelhető, hogy Abe automatikusan a bemagolt doktrínák szerint járt el, és valóban páncéltörő gránátokra cseréltette a repeszgránátokat.
A két tengernagy tehát még mindig nem tudta eldönteni, mit csináljon. A Cushing parancsnoka, Thomas Stokes, rádióüzenetben kért engedélyt Callaghantől a torpedók indítására. „Kiereszthetek rájuk egypár halacskát?” A tengernagy nem adott rá engedélyt, viszont arra utasította a rombolót, térjen ki északra. Ugyanekkor dühösen jelzett a balra forduló Atlantának: „Mit művel?” A cirkáló parancsnoka, Samuel Jenkins, érezhető éllel jelzett vissza: „Kikerülöm a rombolóinkat.”
Miközben Callaghan az ellenséggel a nyakában még mindig azon erőlködött, hogy szép szabályos alakzatba állítsa hajóit, a Hiei és az Akatsuki felgyújtotta fényszóróit, és megvilágították a hozzájuk legközelebb eső, alig három kilométeres távolságban levő amerikai cirkálót, az Atlantát. Erre mindkét flottában kitört a lövöldözés, anélkül hogy a két tengernagy tűzparancsot adott volna.
Az amerikai hajók elsősorban a két fényszórózó japán hajóra tüzeltek, az Atlanta, a San Francisco, a Helena, és legalább két romboló az Akatsukira, a Portland a Hieire. A japánok világítógránátokat lőttek ki, és a hozzájuk legközelebbi amerikai hajóra, az Atlantára összpontosították tüzelésüket.
A zűrzavar, és talán a radar zavaros jelzései alapján Callaghan azt hitte, kötelékét bekerítették, és minden irányból japán hajók tüzelnek rájuk. Ezért egy újabb, értelmetlen utasítást adott ki, amivel csak még jobban összezavarta beosztottait: „A páratlan számú hajók tüzeljenek jobbra, a párosak balra.” (A számok természetesen a hajóknak a kötelékben elfoglalt helyére vonatkoznak.) A kötelék rendje azonban eddigre már felbomlott, és a hajók parancsnokai nem nagyon tudták eldönteni, hajójuk most páratlan, vagy páros helyen áll. A parancsnak engedelmeskedve sokan célpontot változtattak, és a másik irányban látható hajókra kezdtek el lövöldözni, amivel gyakran saját társaikat vették célba. Ez a történt a San Franciscóval is, amikor a tengernagy parancsának megfelelően egy másik irányban látható hajót vettek célba, amelyről később kiderült, hogy az Atlanta. A japánok ellen a cirkáló tüzelése addig nem volt valami hatékony, de saját hajójuk ellen az amerikai tüzérek most remekeltek. Néhány perc alatt 19 találatot értek el az Atlantán, s szétrombolták annak parancsnoki hídját, megölve Scott ellentengernagyot, és törzsének csaknem valamennyi tisztjét.
Ugyanekkor a Nagara, és legalább három japán romboló, szintén az Atlantára tüzelt. A cirkáló a japán hajóktól is számos találatot kapott, és súlyos sérüléseket szenvedett. Pillanatokkal később egy feltehetően az Inazumáról érkező torpedó is eltalálta a hajót, balról, az elülső gépházaknál. A cirkáló hajtóművei leálltak, az áramszolgáltatás megszűnt, az égő hajó teljesen harc és mozgásképtelenné vált, s magatehetetlenül sodródva leszakadt az egymással közelharcot vívó többi hajótól.
Japán oldalon a csata első áldozata az Akatsuki romboló volt, mely fényszóróit felkapcsolva remekül kivilágította magát az amerikai tüzérek számára. A rombolóra legalább öt amerikai cirkáló és romboló tüzelt, melyek pár perc alatt harcképtelenné lőtték az Akatsukit, mely nem sokkal később felrobbant, és csaknem teljes legénységével együtt elsüllyedt.
A két kötelék eddigre már teljesen összekeveredett, és olyan zavaros közelharc bontakozott ki, melyet a Monssen egyik tisztje később úgy jellemzett: „Mint egy kocsmai verekedés, miután leverték a lámpákat.” Callaghan, akinek a legnagyobb gondja még mindig az volt, hogy helyreállítsa flottájában a szabályos harcrendet, úgy próbált meg úrrá lenni a káoszon, hogy -az ütközet kellős közepén- elrendelte a tüzelés beszüntetését. A jelzést azonban, talán valamelyik értelmesebb tisztnek köszönhetően, végül a következő formában adták le: „Tüzet szüntess a saját hajókra.” A jelzés azonban így is nehezen volt értelmezhető, és a Portland parancsnoka, Lawrence DuBose, vissza is kérdezett: „Mi az üzenet? Azt akarja, hogy szüntessük be a tüzelést?” Callaghan, aki ekkor már úgy látszik, teljesen össze volt zavarodva, erre a következőt jelezte vissza: „Küldje a pokolra őket!” Majd rögtön ezután: „A nagyot akarjuk! Először a nagyot kapja el!” (Nyilván a Hieire célzott.)
A Hiei, melynek parancsnoki hídján Abe még mindig azon erőlködött, hogy tisztába jöjjön vele, mi is történik körülöttük, közben egyenesen átvágott szétszóródott amerikai köteléken. A minden fényszóróját felkapcsoló hatalmas hajó természetesen rögtön magára vonta az amerikaiak figyelmét. A Laffey alig 5-6 méterrel kerülte el az összeütközést a japán csatahajóval, és kihasználva annak ilyen célszerű közelségét, valamennyi légvédelmi gépágyújával alaposan megszórta a japán hajó felépítményét, jókora mészárlást végezve az ott tartózkodók között. A tüzérek elsősorban a csatahajó parancsnoki hídjára céloztak, ahol sok tisztet megöltek, és megsebesítették Abe tengernagyot, valamint a Hiei parancsnokát, Nishida Masao sorhajókapitányt is.
A Sterett és az O’Bannon szintén egészen közelről, minden fegyverükből lőtték a csatahajót, melyre néhány torpedót is indítottak, melyek azonban célt tévesztettek, befulladtak, vagy pedig túl közelről indították őket ahhoz, hogy a gyújtószerkezet a kilövés után aktiválódni tudjon. A rombolók olyan közel voltak a csatahajóhoz, hogy annak fedélzeti lövegeit nem lehetett elég mélyre leengedni ahhoz, hogy célba tudják venni az amerikai hajókat, melyek pillanatokon belül eltűntek a Hiei tatja mögött.
A néhány száz méterrel távolabb levő Cushing és Aaron Ward szintén a Hieit lőtte, melyre a Cushing hat torpedót is indított. A torpedók közül egy eltalálta a csatahajót, de nem robbant fel. Mialatt azonban a Cushing tengerészei a Hieire koncentráltak, a Nagara észrevétlenül megközelítette a rombolót, és alig néhány perc alatt rommá lőtte azt. A Cushing valamennyi ágyúja harcképtelenné vált, gépei leálltak, kormánya tönkrement. A romboló teljesen megállt, s mozgás és harcképtelen állapotban, tehetetlenül sodródott tovább a vízen. Miután a japán rombolók is tüzet nyitottak rá, és újabb sérüléseket okoztak neki, legénysége elhagyta a Cushingot, mely néhány órával később elsüllyedt.
A rombolók helyett a Hiei, mely addig főleg a Portlandra tüzelt, és egy lövedéke eltalálta annak hangárjait, most a mindössze 2.300 méter távolságra levő San Franciscót vette célba. A harcba ekkor bekapcsolódó Kirishima, és két romboló, szintén az amerikai zászlóshajót lőtte. A két csatahajó eddig főleg a repülőtér bombázására előkészített repeszgránátokkal tüzelt. Csak most kezdték el használni a lőszerraktárakból a lövegtornyokhoz érkező páncéltörő gránátokat, melyek súlyos sérüléseket okoztak az amerikai cirkálónak. A San Francisco parancsnoki hídját több találat is érte, melyek egy kivételével a tengernagy összes törzstisztjével végeztek. Elesett a cirkáló parancsnoka, Cassin Young sorhajókapitány is. Callaghan is meghalt, amikor rázuhant a parancsnoki híd beszakadó mennyezete.
A különböző kaliberű ágyúktól 45 találatot kapott cirkáló lövegei elnémultak, a hajón összesen 25 helyen törtek ki kisebb-nagyobb tüzek, a hajótestbe több mint 500 tonna víz ömlött. A felépítményekben és a fedélzeteken mindenfelé leszakadt, széttépett acéllemezek, s közöttük halottak és sebesültek tucatjai hevertek. A hajó repeszektől sérült szirénája folyamatosan harsogott.
A San Francisco parancsnokságát az elsőtiszt, Bruce McCandless vette át, aki a hajóval először jobbra fordult, hogy kitérjen a Hiei ágyúi elől, rögtön ezt követően azonban visszakanyarodott nyugatra, és a jóformán harcképtelen cirkálót visszavezette a csatatérre. McCandless úgy vélte, a zászlóshajó távozását látva a kötelék többi hajója is visszavonulna, a San Francisco jelenléte viszont bátorítja, és kitartásra ösztönzi a még harcolókat.
A japán csatahajóval vívott rövid összecsapásban a San Francisco 203 mm-es lövegei mindössze két találatot értek el a Hiein, ezek közül is az egyik befulladt lövedék volt. A másik viszont a lehető legjobb helyen, a taton, a kormánykamránál találta el a japán hajót. A gránát a vízvonal alatt csapódott be, megrongálta a kormányszerkezetet, és az általa ütött léken át a víz lassan kezdte elönteni a kormánykamrát. Miután kézi kormányzásra kellett átállni, világos volt, ha a vízbetörést nem sikerül megállítani, és a tengerészeknek el kell hagyniuk a kormányszerkezet kamráját, a Hiei teljesen kormányozhatatlanná fog válni. Abe ezért utasítást adott a harcból való kiválásra, és a csatahajót, melynek teljes felépítménye lángokban állt, visszafordította északra. A tengernagy ugyanekkor a Kirishimát is visszavonulásra utasította.
A csatahajó távozóban ismét elhaladt a Sterett mellett, mely négy torpedót lőtt ki a Hieire. A romboló parancsnoka, Jesse Coward, később két biztos találatot jelentett, a torpedók azonban valójában ezúttal is célt tévesztettek.
A csatahajónak korábban érzékeny sérüléseket okozó Laffey eközben eltávolodott a Hieitől, ám belefutott a japán kötelékről korábban leszakadt, és késve érkező három rombolóba. Az Asagumo, a Murasame, és a Samidare most heves tüzet zúdított az amerikai hajóra, mely számos találatot kapott, és kigyulladt. A hajóra még a Kirishima is leadott egy sortüzet, melyből egy 356 mm-es gránát szintén eltalálta a rombolót. Rögtön ezután egy torpedó leszakította a Laffey mindkét hajócsavarját, és a kormánylapátját. William Hank fregattkapitány kiadta a parancsot a hajó kiürítésére, ám még mielőtt a tengerészek el tudták volna hagyni a rombolót, a tűz elérte a lőszerraktárakat. A Laffey felrobbant, és legénységének nagyobbik részét magával rántva, pillanatok alatt elsüllyedt.
Eközben a Yudachi egyik torpedója eltalálta a Portland tatját. A robbanás szinte az egész tatrészt szétzúzta, leszakította mindkét jobb oldali hajócsavart, a kormánylapát öt fokkal jobbra kihajtva beszorult, a rázkódás pedig tönkretette a hátsó lövegtorony forgatószerkezetét, és lőszerliftjeit. A cirkáló irányíthatatlanul forgott körben, de üzemképes elülső lövegtornyaiból még leadott négy sortüzet az észak felé hajózó Hieire. Egyik gránát sem talált, ahogy a Hiei viszonzásként leadott lövései sem találták el a Portlandot.
Ugyanekkor az Amatsukaze és a Yudachi, valamint a velük ellentétes irányban haladó Juneau cirkáló egymás mellett elhaladva rövid tűzharcot vívott. Az Amatsukaze négy torpedót is kilőtt, melyekből az egyik eltalálta a Juneaut, komoly vízbetörést, és súlyos sérüléseket okozva a cirkálónak. A Juneau ágyúi -miután először tévedésből a Helenára adtak le néhány sortüzet- viszont súlyosan megrongálták a Yudachit, mely mozgásképtelenné vált, és oldalára dőlve tehetetlenül sodródott tovább a vízen. A sérült Juneau ezt követően keletre fordult, és elhagyta a csatateret.
A közeli Guadalcanalon a messziről is jól hallatszó ágyúdörgés felriasztotta a szendergő katonákat, akik mindkét oldalon a vízpartra siettek, hogy szemtanúi legyenek a történéseknek. A sötét éjszakában tűzharcot vívó hadihajók nem akármilyen látványosságot nyújtottak. Az egyik tengerészgyalogos később így írta le a látottakat: „A felfelé emelkedő világítólövedékek félelmetes, vörös fényt árasztottak. A nyomjelzők villanásai óriási, narancsszínű íveket húztak az éjszakai sötétségben. A tenger polírozott obszidiántükörnek látszott, melyen a hadihajók csak mozdulatlan kis cseppek voltak.” Egy háborús tudósító ezt írta: „A küzdelmet megvilágították a japán keresőreflektorok rövid, vakító felvillanásai, melyeket saját lövegeink szinte azonnal kilőttek, ahogy felkapcsolták őket, valamint a nagy ágyúk torkolattüzei, a nyomjelző lövedékek fantasztikus áradatai, és a hatalmas, narancsvörös villanások, amikor két japán romboló, és az egyik sajátunk felrobbant. A partról mindez olybá tűnt, mintha a pokol kapui nyílnának és csukódnának, újra meg újra.”
A küzdelem, mely még még negyedórája sem zajlott, ekkor már főleg csak a rombolók között folyt. A sötétségben a japán és az amerikai rombolók teljes sebességgel kanyarogva kerülgették egymást, miközben minden fedélzeti fegyverükből tüzeltek egymás hajóra. A rombolók sora indították a torpedókat, melyek többsége azonban célt tévesztett. Az amerikai torpedók ekkor is ugyanolyan gyengén szerepeltek, mint a háború első éveiben majdnem mindig. A torpedók teljesen megbízhatatlanok voltak, iránytartásuk pocsék volt, gyújtószerkezetük rendszeresen csődöt mondott. Mint rendesen, az amerikaiak most is alig értek el velük eredményeket.
A japán torpedók viszont nagyon is jól funkcionáltak. Az Amatsukaze négy torpedót lőtt ki a Monssenre, melyek ugyan célt tévesztettek, de kettő közülük nem sokkal később eltalálta a vadonatúj, alig néhány hónappal korábban szolgálatba állított Bartont, mely kettétört, és pillanatok alatt elsüllyedt. A Barton túlélőinek ritka balszerencséjük volt, a közvetlenül mögöttük haladó O’Bannon ugyanis már nem tudott kitérni, és egyenesen áthajtott rajtuk. Tovább ritkította soraikat, amikor a Barton vízibombái süllyedés közben az előírt mélységet elérve felrobbantak, pont a vízben vergődő hajótöröttek alatt. A romboló legénységének végül több mint a kétharmada, 164 ember, életét vesztette.
A Monssen sem sokáig örülhetett szerencséjének. A hajót elkerülték a japán torpedók, de rögtön ezután több ellenséges romboló kereszttüzébe került, és súlyos sérüléseket szenvedett. A mozgásképtelen, égő hajót legénysége végül elhagyta. A romboló órákkal később felrobbant, és elsüllyedt.
A Sterrett néhány száz méteres távolságról két torpedót lőtt ki a mozgásképtelen Yudachira, melyek közül az egyik eltalálta a japán rombolót. Az egész ütközet során feltehetően ez volt az amerikai hajók által indított egyetlen sikeres torpedótámadás.
Az Amatsukaze közben váratlanul beleütközött a San Franciscóba. A japánok először megijedtek, tartva tőle, hogy a cirkáló ágyúi tüzet nyitnak, és elsöprik őket. A San Francisco azonban már teljesen harcképtelen volt, s egyetlen ágyúja sem volt üzemképes. A japán romboló, mely már kilőtte összes torpedóját, ezt látva tüzet nyitott fedélzeti lövegeiből az ellenség zászlóshajójára. A fellelkesült japánok annyira belefeledkeztek a lövöldözésbe, hogy észre sem vették a hátuk mögött közeledő Helenát, mely közvetlen közelről tüzet nyitott a rombolóra, és súlyos sérüléseket okozott neki. Sérült kormánnyal, és tönkrement ágyúkkal az Amatsukaze csak üggyel-bajjal tudott elmenekülni, az általa felbocsátott füstfüggöny védelme alatt.
A Helena, a zászlóshajó visszavonulását fedezve, ezt követően tűzharcba bocsátkozott több másik japán hajóval is, s megrongálta a Murasame és Ikazuchi rombolókat.
Az összecsapás eddigre már kezdett a végéhez közeledni, a tűzharc hevessége egyre csökkent. A Teruzuki még megrongálta a Sterettet, a visszavonulóban levő Kirishima pedig az Aaron Wardot lőtte mozgásképtelenné. Az utolsó lövést 02.26-kor adták le. Az egész összecsapás nem tartott tovább negyven percnél. A csata véget ért, mindkét fél visszavonulót fújt.
A pillanatnyi helyzet alapján úgy tűnt, az amerikaiak katasztrofális vereséget szenvedtek. Az egész kötelékből csak a Helena cirkáló, valamint az O’Bannon és Fletcher rombolók maradtak harcképes állapotban. A rombolók közül a Cushing, a Laffey, a Barton, és a Monssen elsüllyedt, vagy süllyedőfélben volt, a Sterett és az Aaron Ward súlyosan megsérült. A zászlóshajót, a San Franciscót, a Hiei gránátjai tették harcképtelenné, a Juneau és az Atlanta torpedóktól és gránátoktól szenvedett súlyos sérüléseket, a Portland pedig torpedótalálat miatt vált manőverképtelenné.
Elesett a flotta mindkét tengernagya is. Amikor a Helena kapitánya, Gilbert Hoover, az összecsapás után körberádiózta a hajókat, hogy megtudja, tulajdonképpen ki is vezeti a flottát, rá kellett jönnie, hogy a túlélő tisztek között ő a rangidős. Hoover ezt követően elrendelte a visszavonulást, amivel csak jóváhagyta a már amúgy is fennálló helyzetet, hiszen már minden túlélő hajó, amely még képes volt a mozgásra, visszavonulóból volt, távolodva a csatatértől.
Az amerikai flottavezetés ezúttal is siralmasan szerepelt. Callaghan láthatóan úgy próbálta meg irányítani cirkálóit és rombolóit, mintha egy csatahajó-köteléket vezetett volna. Tevékenységében a kezdeményezőkészség, a rugalmasság, a kreativitás szikrája sem fedezhető fel. A modern technikához láthatóan lövése sem volt, a radar használatához nyilvánvalóan semmit nem értett, és valamennyi hajójával ugyanazon a frekvencián próbálta fenntartani a kapcsolatot, ami jókora zűrzavart eredményezett a rádióforgalmazásban. Ezenkívül nem dolgozott ki csatatervet, beosztott parancsnokainak nem adott ki értelmezhető utasításokat, és semmi mást nem csinált, csak próbálta fenntartani a csatasort, aminek ebben az esetben az égvilágon semmi értelme nem volt. Meg sem próbálkozott azzal sem, hogy a tapasztaltabb tisztektől, például Scottól, tanácsot kérjen. A legtöbb amerikai tiszthez hasonlóan nyilván Callaghan is úgy vélte, a japánok ellen az is elég, ha kidülleszti a mellét a parancsnoki hídon, és belekiabálja a mikrofonba, hogy: „Előre!” Vagy valami hasonlót, például azt, hogy: „Küldje őket a pokolra!”
(Az amerikai felfogásban az agresszivitás mindig is az egyik legfőbb katonai erénynek számított, és ha az angolszász hadtörténeti könyvekben valamelyik tiszt neve mellett ott szerepel az „agresszív” jelző, az egyértelműen az illető nagyszerűségét és kiválóságát jelenti. Emellett az olyan dolgok, mint a megfontoltság, a szakmai tudás, az intelligencia, a kifinomult stratégiai érzék, úgyszólván mellékesnek számítanak. Az agresszivitás, vagy ahogy gyakran emlegetik, a támadó harci szellem, volt Callaghan legfőbb -és talán egyetlen- erénye, ugyanúgy, mint Turner tengernagyé, vagy magáé Halsey-é. A publikum imádta az ilyen vezetőket, és rajongott Halsey-ért, akinek az aranyköpései mindig vezető hírnek számítottak az újságokban. Nyilván lélekemelő érzés volt olvasni a tengernagynak a Santa Cruz szigeteki csatában kiadott magvas és mély értelmű parancsát: „Támadni, támadni, és újra meg újra támadni!” Az meg, hogy ezt a csatát Halsey elvesztette, úgysem került fel az újságok címlapjára.)
Az amerikaiakkal szemben a japán kötelék fél háromkor még jónak mondható állapotban volt. A harcban mindössze két rombolót vesztettek, az Akatsukit, valamint Yudachit, mely ugyan még a felszínen volt, de legénysége már elhagyta a harc és mozgásképtelen roncsot. Egy harmadik romboló, az Amatsukaze, súlyosan megrongálódott, és harcképtelenné vált. A kötelék zászlóshajója, a Hiei, legalább nyolcvan találatot kapott az amerikai hajók 127-203 mm-es lövegeitől, nem számítva a légvédelmi gépágyúk által okozott sérüléseket. A csatahajó igen súlyos fedélzeti károkat szenvedett, melyek azonban sem a hajó harcképességét, sem pedig úszóképességét nem veszélyeztették. A kormánysérülés miatt a Hieinek ugyan vissza kellett vonulnia, de a japán kötelékből még így is bevethető állapotban maradt a sértetlen, vagy csak könnyű sérüléseket szenvedett Kirishima, Nagara, és nyolc romboló.
Úgy tűnt, nincs igazán komoly akadálya annak, hogy a megmaradt japán hajók folytassák a hadműveletet. A rombolóknak ugyan alig maradt torpedójuk, de szükség már nem is nagyon volt rá, az amerikai kötelék verve volt, túlélő hajóik visszavonulóban voltak. A célpont, Henderson Field, már lőtávolságon belül volt, az összecsapás kezdetekor Abe már a tűzparancs kiadására készülődött. Az ütközet legfeljebb csak egyetlen órányi csúszást jelentett volna az eredetileg tervezett ütemtervhez képest. A Kirishima három órára tüzelőállásba tudott volna helyezkedni, és mialatt a Nagarával a repülőteret bombázzák, a rombolók eltakaríthatták volna a csata maradékát, a még felszínen lebegő, sérült amerikai hajókat. Visszavonulóban a kötelék csatlakozhatott volna a Hieihez, melyet szükség esetén a Kirishima vontába vehetett volna. Ha a repülőteret sikerül semlegesíteni, a köteléket legfeljebb a távolabbi támaszpontokról érkező távolsági bombázok fenyegethették volna, melyek viszont mozgásban levő hajók ellen általában nagyon gyenge eredményeket tudtak csak produkálni.
A helyzetet átlátni képtelen, összezavarodott és megsebesült Abe azonban már az ütközet közben, két órakor kiadta a parancsot a hadművelet félbeszakítására, és a visszavonulásra. A japán rombolók ezt követően tulajdonképpen már csak a visszavonuló csatahajókat fedezték. A japán tengernagy erősen túlbecsülte az amerikai kötelék erejét, és tartott attól, ha Henderson Field bombázása nem hozza meg a várt eredményeket, visszavonuló hajói, melyek a rendelkezésükre álló néhány órában nem lesznek képesek eléggé távol kerülni a szigettől, másnap reggel súlyos légitámadásoknak lesznek kitéve.
Abe nem tartotta egyben a visszavonuló köteléket sem. A sérült Hiei mellett csak két rombolót hagyott, a teljesen épen maradt, csak egyetlen, jelentéktelen károkat okozó találatot kapott Kirishima, mely képes lett volna testvérhajója vontatására, a többi rombolóval és a Nagarával a Hieit megelőzve, önállóan vonultak vissza. Utolsóként a Yudachi hajótörötteit kimentő Samidare hagyta el a Guadalcanal előtti vizeket.
Yamamoto két óra után, a Kirishima jelentéséből értesült az éppen folyamatban levő ütközetről, és a japán kötelék veszteségeiről. A tengernagy háromnegyed négykor, a részletesebb jelentések beérkezte után, amikor a hajók már amúgy is visszavonulóban voltak, elrendelte a hadművelet felfüggesztését, és visszarendelte a csapatszállító konvoj hajóit.
Maga az ütközet tehát befejeződött, ám a túlélő hajók számára még nem értek véget a harcok. A csatatéren ott maradt a mozgásképtelenül sodródó Yudachi, az Aaron Ward, és az Atlanta, illetve az irányíthatatlanul keringő Portland. A sérülten visszafelé vánszorgó hajók szintén nem jutottak még túl a veszélyen, hiszen kiváló célpontot jelentettek az ellenséges bombázók és tengeralattjárók számára.
Először a magára hagyott Yudachi végzete teljesedett be. Virradatkor a rombolót észlelték a közelben keringő Portland megfigyelői. A cirkáló két első lövegtornya még üzemképes volt, s ezekből most tüzet nyitott a japán rombolóra. A hatodik sortűz egyik gránátja a Yudachi hátsó lőszerraktárát találta el, mely felrobbant. A romboló felborult, és pár perc alatt elsüllyedt.
A Hiei az éjszakai órákban viszonylag jó tempóban haladt visszafelé, a helyzet azonban a hajón egyre súlyosabb lett. Az elszenvedett sérülések általában véve nem voltak súlyosak, a fedélzeti tüzeket még az éjszaka eloltották, és nem jelentettek különösebb gondot az itt-ott jelentkező kisebb vízbetörések sem. A csatahajó ágyúi is sértetlenek maradtak, bár a tűzvezető állások sérülései, és a villamos hálózatban keletkező rövidzárlatok miatt egy időre üzemképtelenné váltak. A kormánykamrában azonban egyre aggasztóbb volt a helyzet.
A kormányszerkezet villanymotorjainak sérülése miatt a csatahajót csak kézi kormányzással lehetett irányítani, ami annyit jelentett, hogy tucatnyi markos matróznak kellett a kézi kormány helyiségében néhány nagy kerékkel mozgatni a kormánylapátokat. A kézi kormánykerék persze hiába volt többszörös áttétellel ellátva, és hiába állították a legerősebb tengerészeket a kerekek mellé, a hatalmas kormánylapátokat emberi erővel csak viszonylag kis szögben, és a hajó kis sebessége mellett lehetett mozgatni.
Nishida kapitány nem is akart más a kézi kormányzástól, csak hogy a kormánylapátokat középső helyzetben tartsák, és inkább a hajócsavarokkal irányította a hajót. Sikerült is a Hieivel megfordulnia, és a csatateret elhagyva 10 csomós sebességgel megkezdeni a visszavonulást. A San Francisco gránátja által a taton ütött léket azonban nem sikerült elzárni, és azon keresztül folyamatosan áradt be a víz. Reggel hat óra tájban aztán a kormánykamrák teljesen víz alá kerültek, és a tengerészeknek el kellett hagyniuk a helyiséget.
Miután a lapátokat már nem tudták középső állásban tartani, a sérült kormány beállt jobbra kitérített helyzetbe, és a csatahajó végképp irányíthatatlanná vált. A Hiei öt csomós sebességgel forgott körben, nem messze a Savo-szigettől. Néhány tiszt azt javasolta, a csatahajót futtassák partra Guadalcanalon, a lőszert lőjék ki a repülőtérre, aztán a legénység hagyja el a hajót, és csatlakozzon a szigeten harcolókhoz. Nishida kapitány azonban úgy vélte, a hajó még megmenthető, és határozottan elutasította az ilyen javaslatokat.
Negyed hétkor a csatahajó megfigyelői messze maguk mögött észrevették a mozgásképtelenül sodródó Aaron Wardot. A 356 mm-es lövegeket közben üzemképessé tették, és hátsó lövegtornyaiból a csatahajó 14 mérföldes távolságból -vagyis közel 26 kilométerről- leadott néhány sortüzet az amerikai rombolóra. Közvetlen találatot ugyan nem értek el, de a nagy távolság ellenére is nagyon pontosan tüzelő japán ágyúk gránátjai villába fogták a hajót, és kisebb repeszsérüléseket okoztak neki. Az ágyúzással azonban a japánok csak felhívták magukra a figyelmet, és a magatehetetlen óriás rövidesen az amerikai légierő támadásainak kereszttüzébe került.
(Folyt. köv.)
