Kip Wagner nagy visszhangot kiváltó sikerei után szabályos aranyláz kerítette hatalmába a Florida környékén élőket. A tengerpartot és a part menti vizeket kincskeresők hada lepte el, és gomba módra szaporodott a roncsok keresésére és feltárására alapított cégek száma is. Egy utazási iroda a következő szöveggel szervezett utakat egy floridai partoknál elsüllyedt spanyol hajó környékére: „A XVIII. századból származó spanyol gallionon még mesés kincsek várnak Önre!”

Ahogy az várható volt, a kincsvadászok túlnyomó többsége végül hoppon maradt, a kincsek utáni kutatással csak a saját zsebüket ürítették ki. A kincsvadászathoz szükséges felszereléseket árusító boltok viszont virágoztak, és gazdáik valóban megtalálták azt a vagyont, amit kerestek.

Volt persze néhány kivétel, akik valóban találtak valamit, ám csak nagyon kevesen zárhatták pozitív mérleggel a kutatásaikat. E kivételek kétségkívül legnagyobbika az a Mel Fisher volt, aki már Kip Wagnerrel is együtt dolgozott, és később, a hetvenes-nyolcvanas években, a megtalált kincsek értékét tekintve jócskán túl is szárnyalta őt.

Mel Fisher 1922 augusztus 21-én született az Indiana állambeli Hobart-ban. (Más forrás szerint Gary-ben.) Fiatal éveit a család farmján dolgozva töltötte, ahol csirkéket tenyésztettek. Már ekkor élénken érdeklődött a búvárkodás és a kincskeresés iránt, köszönhetően gyerekkora kedvenc olvasmányának, Stevenson Kincses szigetének. A környékbeli vizeken barátaival még búvárkodtak is, bár felszerelésük jobbára csak egy bádogvödörből állt, melybe biciklipumpával nyomták a levegőt.

Fisher az alabamai állami egyetem mérnöki karán tanult, de a háború miatt egyetemi tanulmányait félbe kellett szakítania. A háború alatt, és egy ideig utána is, Franciaországban és Németországban szolgált, a műszaki alakulatoknál. Itteni évei alatt tökéletesítette a hadsereg búvárai által használt légzőkészüléket.

Miután leszerelt, Kaliforniába költözött, ahol a családi hagyományt folytatva csirkefarmot létesített Los Angeles közelében. Nem sokkal később a farm egyik épületében megnyitotta Kalifornia első búvárszaküzletét. Fisher nem egyszerűen csak árulta, hanem tökéletesítette, majd később gyártotta is a búvárkellékeket, és ingyenes leckéket adott azoknak, akik nála vásárolták meg felszerelésüket.

Kalifornia sokáig egyetlen búvárszaküzleteként Fisher boltja komoly bevételt könyvelhetett el, köszönhetően a sportág/hobbi egyre növekvő népszerűségének. A búvárkodást Fisher is igyekezett tőle telhetően népszerűsíteni, és e célból nemsokára elkezdett filmeket is készíteni, főleg az ekkortájt rohamos fejlődésnek induló tévécsatornák számára.

Az üzlet olyan jól ment, hogy 1953-ban Fisher eladta a farmot, és teljesen a búvár bizniszre állt át. Ekkortájt ismerte meg későbbi feleségét, Dolorest, vagy ahogy mindenki hívta, Deo-t. Fisher természetesen őt is megtanította a búvárkodásra, és bevonta az üzletbe. Deo maga is profi búvár lett, aki több rekordot is felállított, például egyhuzamban több mint 55 órát töltött a víz alatt. A pár Floridában töltötte a nászútját, egy búvártúrán, amiről Fisher egy újabb filmet forgatott. A jól sikerült házasságból később öt gyermek született, négy fiú, Dirk, Terry, Kim, és Kane, illetve egy lány, Taffi. (A neveket azért találtam érdemesnek megemlíteni, mert eszembe jutott róluk egy angol könyvben olvasott gúnyos megjegyzés, mely szerint az európaiak a kutyáiknak adnak olyan neveket, mint az amerikaiak a gyerekeiknek.)

Újonnan megnyitott boltjában -Mel’s Aqua Shop- Fisher az egész családot bevonta az üzletbe. (A bolt, persze más néven és más tulajdonossal, ma is működik, mint a világ legrégebbi búvárszaküzlete.) Anyja vezette az üzletet, apja pedig a felszerelések javítását és karbantartását végezte. Fisher ekkor már gyártotta is a saját maga által fejlesztett termékeket.

A hatvanas évekre jól menő üzletének és filmjeinek köszönhetően Fisher már tehetős üzletembernek, és ismert médiaszemélyiségnek számított Kaliforniában. 1962 elején egy férfi sétált be boltjába vásárolni, akiről kiderült, hogy Kip Wagner társa, a Real Eight Company egyik alapító tagja, Louis Ullian. Fisher érdeklődve hallgatta a Wagner által talált roncsok ekkortájt kezdődő feltárásának történetét, és ismét feltámadt benne gyerekkori kincskereső szenvedélye. Ullian próbálta rábeszélni, csatlakozzon hozzájuk Floridában, Fisher azonban inkább saját feje után próbált menni. Búvárokat toborzott, és hamarjában szervezett egy expedíciót, mely Dominika partjainál, az Ezüst-zátony környékén kutatott az ott elsüllyedt spanyol kincsszállító hajók után. A meglehetősen ötletszerűen, minden különösebb előkészítés nélkül összedobott kutatóút természetesen teljesen eredménytelenül zárult.

1963 tavaszán Fisher és felesége meglátogatta Floridában Kip Wagnert, akinek vállalkozása ekkoriban aratta első nagy sikereit, komoly értékeket emelve ki az elsüllyedt hajók roncsaiból. Fisher nagy érdeklődéssel szemlélte a munkálatokat, de meglehetősen amatőrnek találta a Real Eight Company tevékenységét. A társaság főleg lelkes műkedvelőkből állt, akik jobbára csak szabadidejükben, a hétvégéken, illetve szabadságuk alatt foglalkoztak a kutatással. A profi búvár Mel Fisher a roncskutatást is profi módon akarta végezni. Felajánlotta Wagnernek, hivatásos búvárokból álló csoportjával maga is csatlakozik hozzájuk, és teljes munkaidőben folytatják a kutatást, ha az így megtalált értékeken fele-fele arányban osztoznak. (A Florida államnak kijáró 25 százalék levonása után, természetesen.) Wagner elfogadta a javaslatot.

Fisher, nem csekély üzleti kockázatot vállalva, eladta jól menő kaliforniai üzleteit, és családjával Floridába költözött. Megalapította saját kincskereső társaságát, a Treasure Salvors Incorporated-et, melynek a Kaliforniából hozott öt hivatásos búváron kívül tagja volt ő maga, a felesége, és négy –ekkor még kiskorú- fia.

A társaság 1965 végéig dolgozott Kip Wagner kincseshajóinak feltárásán. Nincs adat róla, a felszínre hozott értékekből pontosan mennyi jutott Fisheréknek, de biztosan szép summát zsebelhettek be. A munkák befejezése után Fishernek természetesen eszébe sem jutott nyugdíjba vonulni, és a megszerzett vagyont élvezni. Családjával a floridai Key West-ben telepedett le, és ott folytatta a kincsvadászatot. Egy ideig egy 1733-ban elsüllyedt spanyol hajó után kutatott –nem sikertelenül, az 1971-ben megtalált roncsból hatmillió dollárnyi értéket emelt ki-, azonban rövidesen egy nagyobb zsákmány vonta magára a figyelmét.

A történeti feljegyzések között kutatva Fisher rábukkant egy 1622-ben elsüllyedt spanyol hajó, a Nuestra Senora de Atocha történetére, mely felkeltette érdeklődését. A hajó a spanyol ezüstflottához tartozott, mely 1622-ben nagy késéssel, az Atlanti-óceánon való átkelésre kedvező időjárást elszalasztva kelt útnak Spanyolország felé. A flotta szeptember negyedikén futott ki Havannából, ám rögtön a kifutás után egy nagy erejű hurrikán csapott le a hajókra. Az árbocait elvesztett Atocha a viharban Key West közelében sodródott rá a part menti korallzátonyokra, és tört szét azokon. A hajó fedélzetén tartózkodó mintegy 300 emberből mindössze három tengerésznek és két rabszolgának sikerült partra vergődnie. A flotta egy másik hajója, a Santa Margarita, az Atocha közelében, attól látótávolságon belül futott zátonyra, négy másik spanyol hajó kicsit távolabb süllyedt el.

Az Atocha és a Santa Margarita a flotta legértékesebb hajói voltak, a kubai spanyol hatóságok tehát azonnal mentőexpedíciót indítottak a hajókon szállított kincsek kimentésére. Öt mentőhajót indítottak útnak a hajótörés helyszíne felé, melyre azonban néhány héttel később egy második hurrikán is lecsapott, ami eltüntette a hajótörések nyomait. Csak két évvel később sikerült megtalálni a Santa Margarita roncsait –az azt felfedező búvár-rabszolga jutalomként visszanyerte szabadságát-, és hosszú munkával kimenteni a rajta szállított kincsek mintegy felét. Az Atochának nyoma veszett, noha több mint tíz évig kutattak utána.

Fisher fantáziáját megragadta az eset. A spanyol flotta egyik leggazdagabb kincsszállító hajója, mely érintetlenül fekszik a tenger fenekén, nem bolygatták meg sem a spanyol hajómentők, sem a wreckerek! Valamennyi spanyol roncs közül ezt tartották a legértékesebbnek.

Fisher megfontoltan látott neki a kutatásnak. Mielőtt még egyszer is lemerült volna a kincs után kutatni, részvénytársaságot alapított a Nuestra Senora de Atocha felkutatására, és a rajta szállított kincsek kiemelésére. Fishernek ekkor már jó neve volt a szakmában, így nem jelentett különösebb gondot beszervezni a vállalkozásba a megfelelő számú részvényest, akik a busás nyereségben bízva összeadták a társaság törzstőkéjét, mellyel megindíthatták a kutatásokat. (Kudarc esetén a részvényesek a befektetett pénz 85 százalékát levonhatták az adójukból.) Miután csak hozzávetőlegesen lehetett tudni, körülbelül merrefelé is lehetnek a roncsok, megtalálásuk nem ígérkezett könnyű feladatnak. Nem is volt az, eltartott másfél évtizedig.

A korabeli dokumentumok tanulmányozásából annyi kiderült, hogy a hajdani spanyol mentőexpedíciók Cayos Del Marques környékén, Key West-től mintegy negyven mérfölddel nyugatra keresték a roncsokat. Azt is tudni lehetett, hogy az Atocha nem a partközelben, hanem kissé távolabb, mélyebb vizeken süllyedt el, nyilván ezért is nem találták meg. Fisher módszeresen átkutatta a környékbeli vizeket, de sokáig semmit nem talált. 1972-ben rábukkantak ugyan egy hajóroncsra, de hamarosan kiderült róla, hogy ez egy évszázaddal később süllyedt el, és nem a spanyol ezüstflottához tartozott. A roncsot, mely kincseket nem rejtett, de gazdag régészeti leletanyagot igen, egy évtizeddel később a floridai régészek tárták fel. A megtalált hajóharangból azonosítani tudták a roncsot, melyről kiderült, hogy az 1701-ben elsüllyedt, Henrietta Marie nevű angol rabszolgaszállító hajó.

1973-ban bukkantak rá az első leletre, ami igazolni látszott, hogy jó helyen keresgélnek, és a Nuestra Senora de Atocha valóban valahol a közelben lehet. Fisher fia, Kane, egy ezüstrúdra bukkant, melyről a rá ütött jelzések alapján úgy gondolták, az Atocháról származhat. A kutatások újult erővel folytatódtak tovább. A következő években újabb leletek kerültek elő, további ezüstrudak és pénzérmék, melyek arra utaltak, a keresett hajóroncs nem lehet messze. A Treasure Salvors szerződtetett egy régészt is, Duncan Mathewson-t, segítsen a búvároknak a kutatásban, és a leletek azonosításában.

1975 júliusában Fisher legidősebb fia, Dirk, öt bronzágyút talált a víz alatt, melyek feliratuk alapján az Atochához tartozhattak. Mindenki azt hitte, most már csak karnyújtásnyira vannak a sikertől, és csupán napok kérdése, hogy végre rábukkanjanak a spanyol hajóra. Egy héttel később azonban súlyos tragédia rázta meg a csoportot. Dirk, a felesége, és az egyik búvár vízbe fulladt, amikor csónakjuk éjszaka felborult a nyílt vízen.

Az Atocha azonban, a várakozásokkal ellentétben, továbbra sem került elő. A búvárok a következő években számos pénzérmére és ékszerre bukkantak, magát a hajót azonban nem tudták megtalálni. Még öt évig eltartott, mire a búvárok végre rábukkantak egy hajóroncsra, melyről azonban nemsokára kiderült, hogy még ez sem az Atocha, hanem a vele együtt elsüllyedt Santa Margarita. A búvárok a széttört hajó tatrészét találták meg. A Santa Margaritán szállított kincsek nagy részét a spanyol hajómentők annak idején kiemelték, ám a roncs még így is nagy értékeket rejtett magában.

Fisheréknek nagy szükségük volt már erre a sikerre, mert az évtizedes hiábavaló kutatásban lassan kezdett kimerülni a társaság tőkéje. A roncskutatás sosem volt olcsó mulatság, sikertelenség esetén a kincskeresők igen gyakran teljes vagyonukat ráfizették a kudarcra. A Treasure Salvors-nak napi ezer dollárjába került a kutatás, és a Santa Margarita megtalálása fontos volt a munkák folytatásához.

Fisher-nek azonban az Atochára fájt a foga, nem a félig már kifosztott Santa Margaritára. A roncs feltárási jogát, megfelelő részesedésért cserébe, később átadta egy másik kincsvadász, Keith Webb társaságának, a Blue Water Ventures-nek. Webb-ék a következő években több mint 16 millió dollár értékű aranyat, ezüstöt, gyöngyöket és drágaköveket emeltek ki a roncsok közül.

Az Atochára azonban még újabb öt évet várni kellett. Ez csak akkor lehet meglepő, ha úgy hisszük, a hajóroncsok úgy hevernek a tengerfenéken, ahogy azt filmeken látni, ahol a hajók, majdnem eredeti állapotukban, csak éppen ledőlt árbocokkal, és egy nagy lyukkal az oldalukon ülnek a tenger fenekén. A fahajók valójában 100-200 év alatt teljesen szétesnek, darabjaikra hullanak, a tengeráramlatok pedig, melyek különösen a partközelben erősek, szétterítik a tengerfenéken a hajó darabjait, meg a rakományt, és aztán iszappal hordják be őket. Trópusi vizeken a korallok is benövik a hajó maradványait. A süllyedés után 200-300 évvel a tengerfenéken heverő hajóroncsok már gyakorlatilag felismerhetetlenek. (Ez alól kivételek az északi vizeken elsüllyedt hajók, ahol a hideg vízben nem élnek meg a faanyagukat tönkretevő tengeri férgek és csigák. A hajók itt jóval tovább megmaradnak, különösen ha belesüllyednek az iszapba, mely konzerválja őket.)

A Santa Margaritán talált gazdag leletek láttán a floridai hatóságok úgy érezték, több járna nekik a korábbi szerződésekben kikötött 25 százaléknál. Az 1980-ban meghozott új törvény szerint az állam területén talált roncsok, és az azokban talált értékek az állam tulajdonát képezik. Fisher minden kutatóhajóján jelen kellett lennie egy állami hivatalnoknak, aki ellenőrizte a búvárok munkáját, és szorgosan jegyzetelt, milyen értékeket emelnek ki azok a tengerből. A hozzá kivezényelt állami komiszárok ellátásának költségeit is Fishernek kellett állnia, és ő képezte ki azokat a búvárkodásra is, hogy a búvárokkal együtt ők is le tudjanak merülni a roncsokhoz.

A Treasure Salvors természetesen fellebbezett a döntés ellen, és egészen az amerikai Legfelsőbb Bíróságig vitte az ügyet. Hétévnyi, a sajtó által végig nagy érdeklődéssel kísért pereskedés, 141 tárgyalás, és négymillió dollár perköltség árán Fisherék végül megnyerték a pert. A Legfelsőbb Bíróság, mely egyes európai országokkal ellentétben nem igazán díjazta a visszamenőleges hatályú törvénykezést, az eredeti szerződésben foglaltak betartására kötelezte Florida államot, és megerősítette Fisher tulajdonjogát az Atocha, és a rajta talált értékek felett.

Éppen idejében, 1985-ben ugyanis végre megtörtént a nagy felfedezés. Július elején a búvárok ismét nagy értékekre bukkantak, 13 aranyrudat, ékszereket, és pénzérméket találtak a fenéken, melyek ismét azt jelezték, valahol a közelben lehet a roncs. Fishert azonban alighanem már olyan sok csalódás érte, hogy most nem tulajdonított nagy jelentőséget a leletnek, és a kutatás helyszínét otthagyva elment bevásárolni Key West-be. Július huszadikán a búvárok így a fia, Kane irányításával merültek le ismét. Elképesztő látvány tárult eléjük. Ahogy utóbb Kane leírta: „Ezüstrudak egymásra rakva, mint a farakások, és körös-körül mindenfelé pénzérmék hevertek!” Több mint másfél évtizedes kutatás után, Key West-től 35 mérföldre délnyugatra, 17 méteres mélységben végre megtalálták a Nuestra Senora de Atochát!

Kane megpróbálta rádión felhívni az apját, aki azonban éppen vásárolni volt a városban, és nem tudták elérni. Végül a helyi rádió, adását megszakítva, közölte a felhívást: „Ha bárki látja Mel Fishert, közölje vele, hogy megütötte a főnyereményt!” Fisher onnan tudta meg a nagy hírt, hogy az utcán ismeretlenek gyűltek köréje, és kezét rázva gratuláltak neki.

A következő két év az aratásé volt. Csak ezüstrudakból 1041-et emeltek a felszínre, valamint több mint 114 ezer ezüstnyolcast, aranyrudakat és pénzeket, ékszereket, és a Kolumbia bányáiból származó smaragdokat, melyek a szakértők szerint a valaha látott legszebb ékkövek közé tartoznak. A megtalált kincsek értéke az óvatos becslések szerint is legalább 400 millió dollárt tett ki. (Sokan 500 millióra becsülték.) Az elosztás körül természetesen voltak éles viták és pereskedések, de végső soron az Atocha megtalálására alapított részvénytársaság tagjai nem panaszkodhattak, valamennyien milliomosok lettek. (És, már jóval korábban, az állandó pereskedéseknek köszönhetően persze milliomosok lettek Fisher ügyvédei is.) A Nuestra Senora de Atocha megtalálásával minden kétséget kizáróan Mel Fisher lett a valaha élt legsikeresebb kincsvadász.

A megtalált értékek a számítások szerint az Atochán szállított rakomány nagyjából felét tehették ki. Fisherék úgy vélték, a tatrészt, ahol a kapitány kabinja alatti kamrában tárolták a legértékesebb kincseket, nem találták meg. (Bár egy háromszáz éves hajóroncs esetében azt is nehéz megállapítani, melyik volt a hajó eleje, és melyik a vége.) Az Atocha nyilván kettétört, a tat pedig elsodródott valamerre, és még mindig felfedezésre vár.

Mindez nyilván tovább fokozta a Fisher sikerei nyomán magasra csapó kincskereső lázat, melynek köszönhetően amatőr kincsvadászok ezrei lepték el a floridai partokat. A műkedvelők kincskeresők nem sok érzékenységet mutattak a vízben talált roncsok és a természeti értékek iránt. A floridai partok robbanásoktól visszhangoztak, a kincsvadászok ugyanis minden korallzátonyban elsüllyedt hajót véltek felfedezni, és dinamittal próbáltak meg utat törni a vélt kincsek felé. A barbár pusztítást látva a környezetvédők és a régészek az államhoz folyamodtak segítségért.

Két évvel a nagy visszhangot kiváltó felfedezés után az Egyesült Államok Kongresszusa elfogadta az Abandoned Shipwreck Act címmel beterjesztett törvényjavaslatot, mellyel hatályon kívül helyezték azokat a korábbi törvényeket, melyek a megtalálónak ítélték a vizekben talált roncsok tulajdonjogát. Az új törvény szerint a parttól számított hárommérföldes határig terjedő felségvizeken belül fekvő hajóroncsok, és a rajtuk levő értékek tulajdonjoga az adott államot illeti. (A törvény 1987-től lépett hatályba, tehát Fisherre és az Atochára nem vonatkozott.) 2001-ben az UNESCO javaslata alapján megszületett a víz alatti régészeti lelőhelyeket különleges védettség alá helyező törvény is, mely lényegében véget is vetett az amatőr kincskeresők tevékenységének.

A roncsok feltárásának körülményeit illetően egyébként sok kritika érte Kip Wagnert és Mel Fishert is. Pusztán a régészek szemszögéből tekintve Wagner és Fisher valóban ugyanolyan wrecker, mint háromszáz évvel korábban William Phipps, és a megtalált roncsok régészeti értékére ők se voltak különösebben tekintettel. Ez viszont már csak utólagos értékítélet, a víz alatti régészet ugyanis jobbára inkább csak a nyolcvanas évektől kezdve vált elismert ágává a régészetnek, a szakmában még a hatvanas években is komolytalannak tekintették azt, aki ilyesmivel foglalkozott. A „felszentelt”, és magukat profinak tartó régészek gyakran akkor sem voltak hajlandóak víz alatti roncsokhoz lemerülni, ha hívták őket, a kiemelt leletekről pedig egyszerűen nem vettek tudomást.

A víz alatti régészet egyik úttörője, az amerikai George Bass, a hatvanas évek elején a török partoknál tárt fel egy VII. századi hajót, melyről a bizánci edények addig ismert legnagyobb gyűjteményét hozta a felszínre. Bass munkáját vezető amerikai régészek ostobaságnak minősítették. Mikor Bass egyik tanítványa egy állásinterjún közölte, hogy diplomamunkáját a bizánci hajóroncsról írta, egyszerűen kinevették, egy másik tanítványával pedig az egyetemi vizsgabizottság közölte: „Történészre van szükségünk, nem búvárra!” Még a hetvenes években is sok „komoly” régész adott hangot azon véleményének, mely szerint a víz alatti régészet nem tudomány, hanem sport.

Wagner és Fisher igazság szerint akkoriban nagyobb figyelmet fordított a roncsok régészeti
értékére, mint a legtöbb korabeli történész. Bár senki nem kötelezte őket erre, mindketten foglalkoztattak egy régészt is a feltárásokon, bár inkább csak megfigyelőként, a munkákba beleszólásuk nem nagyon volt. (Amennyire a forrásokból meg lehet ítélni, a víz alatti kutatást ezek a régészek se nagyon tekinthették komoly munkának.) Wagner a régészeti szempontból értékes leletek közül sokat múzeumoknak adományozott, és maga is alapított egy múzeumot. Mel Fisher még az Atocha megtalálása előtt, 1982-ben megalapította a műkincsek és a történelmi szempontból fontos műemlékek védelmére szolgáló „Mel Fisher Maritime Heritage Society” nevű nonprofit alapítványt, mely egy múzeumot is létrehozott Key West-ben. Fishernek köszönhető az is, hogy Key West múzeuma rendelkezik az egyik leggazdagabb, XVII. századi, tengerészeti témájú gyűjteménnyel. Fisher támogatta az általa megtalált rabszolgaszállító hajó, a Henrietta Marie régészeti feltárását is. Nem utolsósorban éppen Wagner és Fisher nagy sajtóvisszhangot kiváltó sikerei voltak azok, melyek a történész szakma figyelmét is ráirányították a víz alatt rejtőző régészeti értékekre, ilyenformán tehát részben nekik is köszönhető a víz alatti régészet szakmai elismerése és legitimálása.

Mel Fisher nagy jólétben, Florida megbecsült és köztiszteletben álló polgáraként töltötte hátralevő éveit, melyekben főleg az általa alapított egyesületekben és alapítványokban végzett munkával foglalkozott, meg persze a Treasure Salvors által megtalált kincsek elosztása miatti pereskedésekkel. Hosszú betegség után, 1998 december 19-én halt meg. Felesége, Dolores, 2009-ben hunyt el, az ő halála után a Treasure Salvors is beszüntette működését. Mel Fisher alapítványait és múzeumát gyerekei és unokái működtetik tovább.

Forrás:

Jacques-Yves Cousteau – Philippe Diolé: Kincskeresés a tenger mélyén; Gondolat, 1983

Gabriele Hoffman: Elsüllyedt világok; Novotrade, 1989

http://www.internationallegendsofdiving.com/FeaturedLegends/Mel_Fisher_bio.htm