Az előző rész után jó nagyot ugrunk előre a történelemben, egészen a huszadik századig. William Phipps ugyanis jó magasra tette a mércét, évszázadokig nem sikerült egyetlen utána következő kincsvadásznak sem az általa megtalált és kiemelt kincsekhez hasonlóan gazdag leletet felfedeznie. Sokan próbálkoztak pedig, néhányan nem is sikertelenül, ám senkinek nem sikerült utolérnie Phipps eredményét. Egészen a huszadik század közepéig.
Új történetünk tehát a modern korban játszódik, amikor azt hihetnénk, a XVII. század ellenőrizhetetlen legendáival szemben precíz és ellenőrizhető adatokból építhetjük fel elbeszélésünket. A valóságban azonban ez egyáltalán nem így van. A modern kincskeresők ugyanúgy igyekeztek ködösíteni, mint a régiek, és nyilvánvalóan ugyanazokból az okokból, sem a megtalált kincs lelőhelyét, sem annak pontos értékét nem szívesen közlik a nagy nyilvánossággal. Amennyire ez lehetséges, általában maguk is igyekeznek a háttérbe húzódni, és személyüket elrejteni a nyilvánosság elől. (Akik nem, azok általában a bulvársajtó által kreált mű-kincsvadászok, akik sosem találnak semmi igazán értékeset, de erről a semmiről egy sereg bombasztikus és hatásvadász „dokumentum” filmet gyártanak az úgynevezett „ismeretterjesztő” csatornáknak.) Jelen cikkünk tárgya is ilyen rejtőzködő típus, nemcsak életéről lehet keveset tudni, hanem arról sem, tulajdonképpen mekkora értéket is emelt ki a vízből? Abban azonban minden forrás egyetért, William Phipps-et követően ő volt a legeredményesebb kincskereső, aki még Phippsénél is nagyobb értéket talált a tenger mélyén. Állítólag.
Kip Wagner 1906-ban született, valószínűleg az Ohio-i Miamisburg-ban. Gyerekkorát bizonyosan ebben a városban töltötte, ahol apja az építőiparban dolgozott. Ő maga is ezt a szakmát választotta, és később építési vállalkozóként egy kis céget alapított.
1921-ben elkísérte bátyját egy autós túrára, ekkor járt először Floridában. A vidék annyira megtetszett neki, hogy a nyári vakációk alatt később is rendszeresen ellátogattak ide. Kedvenc helye a Florida keleti partján fekvő kis falu, Wabasso lett.
Sok évvel később, 1948-ban, miután a háború alatti és utáni gazdasági fellendülés idején kissé megszedte magát, Wagner végre beteljesíthette régi álmát, feleségével és fiával együtt átköltözött Wabasso-ba, s ide telepítette át vállalkozását is.
A legenda szerint ekkortájt történt, hogy az egyik reggelen Wagner egyik alkalmazottja az előző éjszakai buliból még ki nem józanodva jelent meg munkahelyén. Wagner kitámogatta erősen másnapos beosztottját a közeli strandra, hogy a friss tengeri levegő magához térítse. A fickó végigtántorgott a parton, ám közben megbotlott, és a parti homokban hasra esett. Amikor feltápászkodott, hét darab ezüstnyolcast tartott a markában. Wagner hazarohant szerszámokért, majd feltúrta az egész strandot, de nem talált semmit. Ez a nap viszont fordulópontnak bizonyult az életében, ettől kezdve megszállottjává vált a kincskeresésnek.
Eddig a legenda. Más forrásokban nem szerepel az ittas alkalmazott kissé valóban teátrális története, ehelyett arról írnak, hogy az ezüstnyolcasokat Wagner egyik barátja, Steadsman Parker tengerészkapitány találta a Wabasso és Sebastian közti tengerparton. Teljesen józanul. Parker megmutatta leletét Wagnernak, és beszélt neki a közeli partoknál kincsekkel megrakottan elsüllyedt spanyol hajókról is. Wagner kezdetben szkeptikus volt, de végül őt is elkapta az aranyláz, és –felesége kitartó támogatásával- maga is kutatni kezdett. Rövidesen már minden szabad idejét a parton töltötte, a tengerpart homokját szitálva. Évekig nem talált semmit, de lelkesedése nem hagyott alább.
Wagner csak az ötvenes évek közepe táján bukkant rá néhány újabb ezüstpénzre. Ezeket megmutatta barátjának, Dr. Kip Kelso-nak, akit a környéken afféle két lábon járó lexikonként tartottak nyilván, és kívülről fújta Florida történelmét, beleértve a spanyol gyarmati időszakot is. Kelsónak feltűnt, hogy valamennyi érmét 1714 előtt verték, és rögtön eszébe jutott, olvasott egyszer róla, hogy 1715-ben egy egész kincsszállító flotta süllyedt el a floridai partok előtt. Kézenfekvő volt a következtetés, az érmék ezekről a hajókról származhatnak.
Kelso meglátogatta a washingtoni Kongresszusi Könyvtárat, ahol rátalált egy 1775-ben kiadott könyvre, mely nemcsak a katasztrófa történetét mesélte el, hanem egy térképen megjelölte annak helyét is. Kelso a sevillai spanyol irattárból is kikérte a hajótöréssel kapcsolatos információkat, bár több mint egy évig tartott, mire a mikrofilmen elküldött, archaikus spanyol nyelven íródott régi dokumentumokat sikerült lefordítaniuk.
A hajók, melyeknek Wagnerék a nyomukra bukkantak, 1715 júliusában futottak ki Havannából Spanyolország felé, a szokásos rakománnyal, arannyal, ezüsttel, drágakövekkel, bíborfestékkel, selyemmel, és kínai porcelánnal megrakodva. Spanyolország hanyatlásának világos jeleként a flotta mindössze tíz hajóból állt, ezek többsége is külföldi tengerészetektől vásárolt, kivénhedt teknő volt. A zászlóshajó például ekkor már 37 éves volt, eredetileg még az angol flotta számára épült, Hampton Court néven. A franciák fogták el 1690-ben, és ajándékozták később a spanyoloknak. A flottához csatlakozott egy francia hajó is, mely biztonságosabbnak ítélte meg az átkelést a spanyol flotta védőszárnyai alatt.
A flotta a szokásos módon ezúttal is nagy késéssel futott ki Havannából, amivel elmulasztották az átkeléshez kedvező időjárást. Néhány nappal a kifutás után egy hurrikán csapott le a hajókra, és Florida partjainál nekihajtotta őket a zátonyoknak. Mind a 10 hajó széttört a korallszirteken, egyedül a francia hajó menekült meg, melynek kapitánya nem tartotta magát a spanyol tengernagy által megadott útirányhoz, és hajóját távolabb vitte a partoktól.
A spanyolok azonnal a helyszínre küldték a hajómentőket, hogy a partközelben elsüllyedt hajók szállítmányából amennyit lehet, megmentsenek. A mentőcsoport összesen nyolc és fél millió peso értékű rakományt mentett ki, de levették a maguk részét a jamaicai kalózok is, akik megtámadták és kifosztották a spanyol mentőexpedíció táborát. A kincs nagy részét tehát már kiemelték, de az elsüllyedt hajók mélyén maradt még bőven az utókor számára is.
Wagner nem a vízben, hanem a tengerparton kezdett kutatásokba, hogy a könnyebb végét fogva meg a munkának, először az elsüllyedt hajók mentésén dolgozó spanyol csapatok táborának helyét találja meg, ami már jól jelezhette, hol lehetnek a roncsok. A vállalkozás első beruházásaként 15 dollárért vett egy háborúból visszamaradt régi fémdetektort, amivel végigjárta a környékbeli tengerpartot. Rengeteg konzervdoboz és matracrugó után a detektor, több hónapos kutatás után, végre valódi régiségeket talált, néhány tengerészkardot, puskagolyókat, és egy aranygyűrűt. A tábor nagyjából azon a helyen volt, melyet a Kelso által felfedezett térkép is jelzett, a San Sebastian folyó torkolatánál. Wagner egyik ismerőse repülőgépén végigrepült a környék felett, és a folyótorkolat közelében egy hosszúkás árnyékot fedezett fel a vízben. Mikor másnap lemerült, rövid kutatás után egy rég elsüllyedt, és már szétkorhadt hajó ballasztköveit, és tizennyolc ágyút fedezett fel a tengerfenéken. Rátalált a kincsesflotta első hajójára.
A már teljesen szétesett roncsok között nem sok értéket találtak –később gyakorlásra használták ezt a roncsot-, de Wagner végre célnál volt. Itt azonban már véget ért a magányos kutatgatás időszaka, a vállalkozást magasabb szintre kellett emelni. 1959 végén Kip Wagner megalapította a Real Eight Company nevű társaságot, mely vele együtt nyolc főből állt.
A kincsvadászok még ekkoriban is meglehetősen félvad világában a régi szép időkre emlékeztető viszonyok uralkodtak, a nyereséggel kecsegtető roncsok körül az egymással rivalizáló társaságok gyakran fegyveres erőszakkal igyekeztek érvényt szerezni a maguk vélt vagy valós jogainak. A Real Eight Company ezért még a tényleges kutatások megkezdése előtt biztosította a maga számára a területen található roncsok kutatási jogát, és Florida államtól bérbe vette a Sebastian környéki, 80 km-es tengerpartot. Az állam azt is megígérte, hatóságai védelmet biztosítanak a társaságnak a riválisok esetleges támadásaival szemben. Florida állam mindezért 25 százalékos részesedést kötött ki magának a vállalkozás nyereségéből, illetve kötelezte Wagnert, történelmi jelentőségű lelet előkerülése esetén köteles értesíteni, és a feltárásba bevonni az illetékes hatóságokat is.
Miután jogilag mindent szépen elrendeztek, 1961 januárjában végre tényleg elkezdődhettek a kutatások. A következő két év során Wagnerék az itt elsüllyedt tíz spanyol hajóból hétnek a roncsait találták meg, 9 és 18 méter közötti mélységekben. A kutatócsoport egymás után emelte ki a mélyből a régi fegyvereket, edényeket, cipőtalpakat, és ami persze mindenekelőtt érdekelte őket, a hajókkal együtt elmerült ezüst és aranypénzeket. A több tízezer érme mellett ékszereket, drágaköveket, és az egyik roncsból rengeteg épen maradt kínai porcelánt is kimentettek. Az alighanem leglátványosabb leletet Wagner unokaöccse, Rex Stocker találta meg 1962-ben, aki az egyik roncs átkutatása során egy 2.176 szemből álló, négysoros, összesen több mint három méteres aranyláncra bukkant, melynek végén egy szintén aranyból készült sárkány lógott, mely egyszerre szolgált sípként, valamint fog és fülpiszkálóként. „Meglehetősen hasznos ékszer valakinek, akinek már mindene megvan.” – vélekedett Wagner. A láncot, mely valószínűleg a spanyol flotta tengernagyának, Juan Esteban de Ubillának a tulajdona volt, később egy árverésen 55 ezer dollárért értékesítették.
A munkálatok meggyorsítása érdekében Kip Wagner 1963-ban társult egy másik kincsvadásszal, Mel Fisher-el is. Fisher-nek igazából ez volt az első ilyen munkája. Bár ismert személyiség volt már, de vagyonát és hírnevét búvárfelszereléseket gyártó és eladó vállalkozásával, illetve a búvárkodást népszerűsítő filmek készítésével szerezte. Miután megismerkedett a Real Eight Company egyik alapító tagjával, Lou Ullian-al, úgy találta, a kincskeresésben nagyobb fantázia van, mint a búvárfelszerelések gyártásában, s vagyonával maga is beszállt a roncskeresésbe, és székhelyét áttette Los Angelesből Floridába. Ugyancsak ekkortájt csatlakozott a vállalkozáshoz a kezdeteknél nagy szerepet játszó Kip Kelso is.
Fisher új színt hozott a vállalkozásba, és azt professzionális szintre fejlesztette fel. A társulat addig nagyrészt amatőrökből állt, akiknek többsége csak szabadidejében foglalkozott a roncskutatással. Fisher új, hivatásos búvárokat és roncsmentőket foglalkoztató vállalkozást alapított, a Treasure Salvors-t, mely Wagnerékkel szövetkezve folytatta a kincskeresést, ezúttal már munkaidőben, profi szakemberekkel és felszereléssel. A nyereségből Wagner és Fisher fele-fele arányban részesedett.
1965-re a roncsok kimerülni látszottak, egyre kevesebb nemesfém került felszínre róluk. A vállalkozásban részt vevők lassacskán kezdtek szétszóródni. Május harmincadikán azonban még egy utolsó nagy fogásra került sor. Egy napokig tartó, erős vihart követően Kip Wagner először merült le újra a roncsokhoz. A part menti sekély vízben a vihar alatti erős hullámverés elmosta a parti föveny egy részét, és alóla előbukkantak az addig iszappal borított alsóbb rétegek. Wagner alatt valóságos aranyszőnyegen csillantak meg a nap beszűrődő sugarai. Több mint hatvanezer arany és ezüst érme hevert a tengerfenéken, több sorban egymásra halmozva, mellettük egy ezüst étkészlet, és porcelánok.
Ez volt az utolsó nagyobb lelet, amit Wagnerék találtak. Az év végén a Real Eight Company beszüntette működését, pénzzé tette vagyonát, és a tagok, részesedésüket zsebrevágva szétszéledtek.
Bár kezdetben Wagner a régi módszer szerint dolgozott -vagyis figyelmet sem fordított magára a hajóra, és a kincsek utáni vágytól hajtva minden probléma nélkül szétrombolta a hajóroncsokat-, később mégis feltámadt benne egy bizonyos érdeklődés a történelem iránt. Gondot fordított a kevésbé értékes leletek kimentésére is, az értékes műkincsek közül pedig néhányat múzeumoknak adományozott. Magángyűjteményéből maga is nyitott egy kis múzeumot Cap Canaveral közelében. (Az Apolló program befejezése után a környék elvesztette addigi jelentőségét, a turisták elmaradtak, és a múzeum fenntartása veszteségessé vált. Végül 1974-ben, miután egy tűz megrongálta, a múzeumot bezárták. Az épületben ma játékbolt működik.)
A Wagner és Fisher által talált kincsek értéke azóta is találgatások tárgyát képezi. Míg grammra pontosan tudni lehet, William Phipps közel háromszáz évvel korábban mennyi ezüstöt és aranyat emelt ki a tenger mélyéről, a Kip Wagner által talált kincsekről nem készült semmilyen pontos kimutatás. Maga Wagner 1964 végén mintegy hárommillió dollárra becsülte az addig talált kincsek értékét, de persze semmilyen bizonyíték nincs rá, hogy ez valóban hiteles adat.
A pontos értékbecslést tovább bonyolítja, hogy Kip Wagner már egy olyan tényezővel is számolhatott, amivel Phipps még nem, a megtalált régiségek eszmei/muzeális értékével. A XVII. században a műkincseket többnyire egyszerűen beolvasztották, és pénzt vertek belőlük. Ezt többnyire már a spanyolok elvégezték, akik a mai szemmel nézve felbecsülhetetlen értékű azték és inka műtárgyakból arany és ezüst rudakat öntöttek, illetve pénzt vertek. Az óceánon általában már ezeket szállították át Spanyolországba. Az angolok ugyanígy jártak el, a szokásos gyakorlatnak megfelelően ők is csak a különösen értékes műkincsek közül hagytak épségben néhányat, azokat is csak azért, hogy fontos embereknek ajándékozzák őket. (Mely fontos emberek aztán később ezek nagy részét szintén beolvasztották.)
A XX. században viszont a régiségeknek általában a fémértéküknél sokkalta nagyobb az eszmei értékük. Wagner a talált kincsek nagy részét gyűjtőknek adta el, nyilvános aukciókon. Egy ízben –ismét csak állítólag- közel kétmillió dollárt söpört be olyan műkincsek elárverezésével, melyek pusztán fémértéküket tekintve alig ötvenezer dollárt értek.
Ismét csak komoly bevételt hoztak a másodlagos, úgynevezett merchandising termékek, bár az ezek értékesítésében rejlő lehetőségeket később Mel Fisher aknázta ki igazán. A talált kincsekből kiállításokat rendeztek, amivel bejárták egész Amerikát, és jókorát kaszáltak a belépőjegyeken. Szép pénzt hoztak a Kip Wagner nevével reklámozott -és többnyire Fisher által értékesített- búvárfelszerelések, és nem utolsósorban maga a sztori, a kincs megtalálásának története, melyért szintén igen komoly pénzeket fizettek a médiák. (És ezt a sztorit természetesen számos, különféle változatban sokszor eladták a szenzációéhes sajtónak.)
Semmiféle pontos adat nincs arra vonatkozólag, Kip Wagner mindent egybevetve mennyit keresett a hajóroncsokból kiemelt kincsekkel. Csak találgatások vannak, de általában mindenki egyetért abban, összességében véve Wagner alighanem több hasznot húzott a spanyol roncsokból, mint annak idején Phipps, noha a fémsúlyt tekintve -ismét csak valószínűleg- kevesebbet talált.
Kip Wagner további élete szintén a homályba vész. 1965 után visszavonultan élvezte hatalmas vagyonát. A rákkal vívott többéves küzdelem után 1972 februárjában hunyt el, a floridai Vero Beach-ben.
Forrás:
Jacques-Yves Cousteau – Philippe Diolé: Kincskeresés a tenger mélyén; Gondolat, 1983
Gabriele Hoffman: Elsüllyedt világok; Novotrade, 1989
http://thethunderchild.com/GhostGunsVirginia/TreasureWrecks/KipWagner.html
