Néhány évvel ezelőtt a helyi könyvtár leselejtezett könyveinek kiárusításán akadt kezembe egy könyvecske, mely a számomra jól hangzó „Hét tengeren” címet viselte -a blog neve is innen eredeztethető-, és a borítóján látható vitorlás képe is egyértelművé tette, a könyv tartalmát érdekesnek fogom találni. És valóban.

A szerző, az 1883-ban született Sir James Gordon Partridge Bisset, a brit kereskedelmi hajózás egyik kiemelkedő egyénisége. Hosszú és színes pályafutását ő is a vitorlásokon kezdte, innen nyergelt át a Cunard utasszállítóira. A Titanic elsüllyedésekor a túlélőket kimentő Carpathia másodtisztje volt. Pályafutása végén a Cunard rangidős kapitánya, az utasszállító flotta Commodore-ja. 1945 júliusában ütötték lovaggá. Parancsnoka volt a Queen Mary-nek és a Queen Elizabeth-nek egyaránt, utóbbi kapitányaként vonult nyugdíjba 1947-ben.

Nyugalomba vonulását követően Bisset az ausztráliai Sydney-ben telepedett le, és itt adta ki gazdag életútját feldolgozó önéletrajzát, mely három kötetben jelent meg 1958 és 1961 között. Ezt a három vastag kötetet zanzásította össze a magyar kiadó egy alig 300 oldalas kis zsebkönyvbe, lényegében afféle Readers Digest kiadást csinálva Bisset életrajzából. A magyar kiadás a vitorlás évekkel, és persze a Titanic túlélőinek kimentésével foglalkozó részeket viszonylag épségben hagyta, míg az összes többit apró betűs tartalomismertetésként, szinte amolyan olvasónaplóként közlik az olvasókkal. Hogy ennek így mi értelme van, azt döntse el mindenki maga. (Most utána keresve vettem észre, hogy néhány éve megjelent magyarul Bisset életrajzának első két kötete, teljes terjedelemben, és sajnos nem túl olcsón. Megtalálhatók például itt: https://bookline.hu/szerzo/sir-james-bisset/36688 ) (Update - A Bookline-ról közben már el is vitték a könyveket.)

Bisset a maga kissé száraz stílusában számos érdekfeszítő tengerésztörténettel örvendezteti meg olvasóit. Ezek többsége saját élményein alapul, de leír néhány olyan esetet is, melyek hallomás útján jutottak tudomására. Ezek némelyike elég hihetetlen történet, melyek hitelességéért a szerző sem kezeskedik. Viszont elég különlegesek, és úgy gondoltam, némelyiket talán érdemes lehet kis színes sztoriként betenni ide a blogra is, tölteléknek két sorozat közé.

Az első ilyen történet esetében Bisset a hajó, és a kapitány nevét is közli, azonban szorgos guglizás után sem találtam nyomát annak, hogy ezek valóban léteztek. Ez persze nem jelenti azt, hogy a történet valóban légből kapott, hiszen az események valamikor a XIX. század utolsó évtizedeiben történhettek, és sok nyomuk aligha maradhatott a feljegyzésekben.

A történet főhőse a Kingsport nevű teljes vitorlázatú teherhajó, mely a kanadai New-Brunswick egyik kikötőjében, St. John-ban épült. A hajó az építési szezon végén, közvetlenül a tél beállta előtt készült el, és valószínűleg ennek volt köszönhető, hogy az építés végére a hajógyár kezdett kifogyni a szegekből és csavarokból. Miután nem akartak a következő szállítmány megérkezéséig várni, a palánkozást az előírtnál kevesebb szeggel erősítették fel a bordákra, abban bízva, elég lesz ennyi is ahhoz, hogy összetartsa a hajót, és aztán majd az óceán túloldalán, Liverpoool-ban, a megérkezés után megerősítik majd az illesztéseket.

Mire a Kingsport készen állt az indulásra, beállt a tél, és az addig szabadban tárolt, épületfából álló rakomány kopogós keményre fagyott a csikorgó hidegben, melyben, ahogy Bisset fogalmaz, még a porcelánmajomnak is lefagyott volna a füle. Hogy minél gazdaságosabb legyen a fuvar, a hajót olyan passzentosan telepakolták a deszkákkal, lécekkel, és gerendákkal, hogy a raktérbe egy szál gyufát sem lehetett volna többet beszorítani. Miután a Kingsport-ot roskadásig megrakták, december utolsó napjaiban John Mulcahy kapitány parancsnoksága alatt végül útnak indították Liverpool felé.

Az út első fele problémamentes volt. A kedvező szélben a hajó gyorsan kijutott a Golf-áramlat északi ágára, ahol már az áramlástól is segítve jó tempóban haladt a brit szigetek felé. A bajok akkor kezdődtek, amikor a Golf-áramlatba érve a hajó melegebb vizekre került, és a raktérbe bezsúfolt fagyott fa kezdett felengedni. A fa hőtágulási együtthatója viszonylag kicsi, de a Kingsport rakterét annyira megtömték a faszállítmánnyal, hogy még ez a kismértékű térfogat-növekedés is azt eredményezte, hogy a táguló fa kezdte belülről feszíteni a hajó oldalát. Az amúgy sem megfelelően rögzített palánkok illesztései kilazultak, a hullámok pedig apránként kimosták a palánkok közti kóctömítéseket. A víz a réseken át először csak szivárgott, aztán már ömlött be a hajóba. A legénység éjjel-nappal folyamatosan szivattyúzott, a hajó belsejében azonban megállíthatatlanul emelkedett a víz szintje.

A raktérbe beáradó víz még tovább rontotta a helyzetet, mivel a hajón szállított fa most már nemcsak a felmelegedés miatt tágult, hanem a rakteret elöntő víz miatt még dagadt is. A rakomány most már nem csak oldalra, hanem felfelé is nyomta a hajót, és még a fedélzet deszkái is kezdtek felhasadozni. A Kingsport nyilvánvalóan kezdett szétesni.

A betörő víz önmagában még nem jelentett volna pusztulást a hajó számára, hiszen a fával megrakott Kingsport nem tudott elsüllyedni, s a rakomány felhajtóereje akkor is a felszínen tartotta volna a hajót, ha annak teljes belsejét elönti a víz. A melegtől és a víztől megdagadt faáru azonban azzal fenyegetett, hogy szétfeszíti a hajó testét, és az az Atlanti-óceán közepén a darabjaira fog széthullani. A mentőcsónakok ugyan épek voltak, de a téli időszakban az északi vizeken körülbelül a legutolsó dolog, amire egy tengerész vágyik, hogy mentőcsónakban tegye meg az út hátralevő részét.

Mulcahy kapitány azonban nem esett kétségbe. Eszébe sem jutott, hogy elrendelje a hajó elhagyását, vagy akár hogy segítséget kérjen a közelben elhaladó hajóktól. Leállíttatta a szivattyúzást, és a fedélzetre rendelt minden tengerészt. Ezután a horgonyláncból letekertetett egy hajóhossznyi darabot, és ezt kihúzatta a fedélzeten. Az előárboc előtt egy kötelet húztak át a hajó alatt, majd a kötélhez erősítették a lánc egyik végét, és ezt is áthúzták a Kingsport alatt, lényegében körbetekerve vele a hajót. A lánc két végét az árboc előtt drótkötelekkel kötötték össze, majd a csörlővel feszesre húzták. Ezt a műveletet mind a három árboc előtt megismételték, tehát a horgonylánccal három helyen kötözték át a hajót, nehogy szétessen.

Mire a szorítókötésekkel végeztek, a rakteret teljesen elöntötte a víz, a Kingsport pedig egészen a fedélzet szintjéig a vízbe merült. A hajóból csak a főfedélzetnél egy szinttel magasabb orr és tatfedélzet állt ki a vízből, na meg persze a három árboc. A Kingsport egy háromárbocos tutajjá változott, de mivel a három „haskötő” megmentette a széteséstől, a farakománynak köszönhetően a felszínen maradt, és két-három csomós sebességgel vánszorgott tovább Liverpool felé.

A hajón persze így is siralmas állapotok uralkodtak. A tengerészek még a főfedélzeten is bokáig tocsogtak a vízben, hiszen a mellvédek alig emelkedtek a vízszint fölé, és minden nagyobb hullám átcsapott rajtuk. A legénységi szállások és a konyha szintén víz alatt volt, meleg ételre gondolni sem lehetett. A tengerészek az utolsó napokban már kizárólag csak kétszersültön éltek, és az út végén már kezdtek jelentkezni rajtuk a skorbut első tünetei is.

Mulcahy kapitánynak azonban meg sem fordult a fejében, hogy segítséget kérjen, valószínűleg azért, mert a segítségnyújtás árát a Kingsportot birtokló társaságnak ki kellett volna fizetnie, és ezt a tulajdonosok aligha köszönték volna meg Mulcahy-nak. A kapitány még arra sem gondolt, hogy lerövidítse az utat, és Liverpool helyett a legközelebbi ír kikötőbe fusson be. (Ami szintén veszteséget jelentett volna a társaságnak.) Mintha minden a legnagyobb rendben lenne, nyugodtan megkerülte az ír szigeteket, átszelte az Ír-tengert, és több mint negyven nap után végül megérkeztek a Mersey torkolatához. A Kingsportnak szerencséje volt, az utat az évszakhoz képest nyugodt időben tették meg, a nagy viharok elkerülték a megnyomorodott hajót.

A Liverpoolba való befutás szintén szórakoztatóra sikeredett. A kikötő nem közvetlenül a tengerparton, hanem egy folyó, a Mersey torkolatában fekszik, ahová révkalauznak kell bevezetnie a hajót. A révkalauzi szolgálat viszont akkoriban még nem volt úgy szabályozva, mint manapság. A révkalauzok magánvállalkozók voltak, akik folyamatosan figyelték, mikor érkezik hajó a kikötő elé, és egymással versenyezve igyekeztek elsőként a fedélzetére jutni. A révkalauzok díjazása szintén nem volt rögzítve, alku kérdése volt, a kapitány mennyit fizet a szolgáltatásért.

A Kingsportot már messze a partok előtt, hatvan mérföldre Liverpooltól kiszúrta egy vontató, mely felajánlotta, vontatókötélre veszi, és bevezeti a hajót a kikötőbe. Miután azonban úgy látszott, a hajó szorult helyzetben van, a kapitány a szokásosnál magasabb árat, 150 fontot kért, gondolván, a Kingsport-nak nem nagyon van más választása, ha még a közelgő vihar megérkezése előtt biztonságba akar jutni.

Mulcahy kapitánynak azonban alighanem skót vér folyhatott az ereiben, mert a viharfelhőkkel mit sem törődve a kért összeg felét volt csak hajlandó felajánlani. Hosszas, és egyre ingerültebb hangú alkudozást követően a vontató kapitánya végül dühbe gurult, és a Kingsportnak hátat fordítva elhajózott.

Messzire azonban nem mert menni, mivel tartott tőle, ha a vihar kitör, és a Kingsportnak valami baja esik, rá fogják lőcsölni a felelősséget. Ha kiderül, hogy megtagadta a segítségnyújtást egy bajba jutott hajótól, annak minden bizonnyal igen komoly következményei lettek volna. Így néhány órányi várakozás után, abban bízva, a Kingsport kapitánya közben jobb belátásra tért, visszatért a hajó mellé. Egy újabb, rövid szóváltást követően végül egyezség született, Mulcahy kapitány száz fontot fizetett a vontatásért.

A fedélzetig vízbe merült Kingsport így végül megérkezett a célkikötőjébe, ahol azonnal dokkba állították. A láncokkal körbetekert hajónak csodájára járt a kikötő népe. A hajót biztosító társaság pénzjutalmat, és egy arany zsebórát adott Mulcahy kapitánynak, aki jókora összeget spórolt meg nekik azzal, hogy megmentette, és kikötőbe vitte a szétesés határán álló Kingsportot. A matrózok bérét ugyanakkor egyetlen penny-vel sem toldották meg. Az ő jutalmuk, ahogy Bisset írja, az volt, hogy agyondolgozhatták magukat.

Aki nem hiszi, járjon utána.