A napóleoni háborúk tengeri harcainak egyik legnagyobb, és meglepő módon viszonylag kevéssé ismert katasztrófája a spanyolok két legnagyobb sorhajójának, a 112 ágyús Real Carlosnak és San Hermenegildónak a tragikus pusztulása volt a Gibraltári-szorosban, az 1801 július 12-ről 13-ra virradó éjjelen megvívott második algecirasi csatában. A két hajó fedélzetén több mint 1700 spanyol tengerész veszett oda, ami nagyobb veszteség, mint amit a spanyol részvétellel megvívott másik két nagy tengeri csatában, a St. Vincent-foki és a Trafalgári ütközetben a spanyolok összesen elszenvedtek. Az eset külön érdekessége, ami egyben némileg tragikomikus színezetet is ad a történteknek, hogy a két hatalmas spanyol hadihajó egymást süllyesztette el.
A történtek előzményei a három évvel korábbi aboukiri csatáig nyúlnak vissza, melyben Nelson megsemmisítette a francia Mediterrán Flottát, és elvágta az Egyiptomban harcoló francia csapatokat az anyaországtól, és az utánpótlástól. A világraszóló diadalt követően a britek a Földközi-tenger térségében teljesen helyreállították a korábbi években megrendült pozícióikat, ismét blokád alá vették a francia és a spanyol kikötőket, s megszállták Málta és Korfu stratégiailag rendkívül fontos szigeteit.
Hogy visszaszerezzék befolyásukat a térségben, és helyreállítsák az összeköttetést az egyiptomi csapatokkal, a franciáknak meg kellett erősíteniük itteni tengeri erőiket. Napóleon parancsára 1801 januárjában hét sorhajót vezényeltek Brestből a Földközi-tengerre, azzal az utasítással, hogy állítsák helyre a Toulon és Alexandria közti összeköttetést. A Honore Ganteaume ellentengernagy vezette kötelék a tavasz és a nyár során három ízben tett kísérletet az Egyiptom felé való áttörésre, ám a túlerőben levő brit flotta mindannyiszor útjukat állta.
Egyéb gondjai mellett a francia flotta mint rendesen, ezúttal is szűkében volt a tengerészeknek. Májusban ezért Ganteaume három sorhajóját és egy fregattját visszaküldte Toulonba, hogy többi hajójának hiányos állományát ezek legénységéből végre feltölthesse. A francia hadvezetés azonban úgy vélte, nem jó ötlet a három sorhajót tétlenül vesztegelni hagyni Toulonban.
Nem sokkal korábban Napóleon és IV. Károly spanyol király megegyezett arról, hogy a spanyolok hat sorhajót adnak át a francia haditengerészetnek, hogy azok is erősítsék az igencsak megtépázott francia Földközi-tengeri erőket. Május végén Toulonból két francia fregatt indult útnak Cadiz felé, Pierre Dumanoir le Pelley ellentengernagy parancsnoksága alatt, hogy francia személyzetet szállítson a spanyoloktól bérbe vett hajókra. Ekkor merült fel az ötlet, Ganteaume három sorhajója is csatlakozzon ehhez a cadizi hajórajhoz, ahol a franciák így számottevő erőt, kilenc sorhajót állíthattak volna fel. A tervek szerint ez az erős hajóraj vagy az angol támaszpontként szolgáló portugál Lisszabon ellen intézett volna támadást, ahol siker esetén igen komoly hadizsákmányra számíthattak, vagy pedig kelet felé indultak volna meg, hogy Málta környékén egyesüljenek Ganteaume hajórajával, és az itt álló brit erőkkel szemben fölénybe kerülve visszaszerezzék a környező vizek feletti francia ellenőrzést, és helyreállítsák az Egyiptommal való összeköttetést.
A három sorhajó, a 80 ágyús Formidable és Indomptable, valamint a 74 ágyús Desaix, melyek személyi állományát a hadseregtől átvezényelt katonákkal töltötték fel, június 13-án futott ki Toulonból, Charles Linois ellentengernagy parancsnoksága alatt. A brit Mediterrán Flotta főerői ekkor még mindig Ganteaume hajóit hajkurászták a Földközi-tenger keleti medencéjében. A touloni blokádot fenntartó köteléket is a Málta környéki vizekre rendelték, abban bízva, ott talán sikerül majd elkapni Ganteaume hazafelé tartó hajóit. Toulont így csak néhány angol fregatt tartotta szemmel, melyek természetesen nem tudhatták feltartóztatni Linois kötelékét.
A gyenge szélben a francia hajóraj kényelmes tempóban hajókázott dél felé, átfésülve az útba eső vizeket, ahol jónéhány angol kereskedelmi hajót elfogtak. Csak július elsején érték el Gibraltárt, és ellenállás nélkül benyomultak a szorosba. Gibraltár kikötője ugyanis üres volt, az itt állomásozó angol flotta éppen Cadiz előtt állt lesben, a spanyolok kihajózását várva. A Gibraltári-szorosban a franciák hosszas üldözés után elfogták a 16 ágyús angol Speedy brigget, mely óvatlanul túl közel merészkedett a francia hajókhoz, akiket a britek először spanyol konvojnak hittek. A Speedy parancsnoka, Thomas Cochrane, kissé meggondolatlanul kifecsegte a franciáknak, hogy a teljes gibraltári flotta Cadiz előtt áll. Erről értesülve Linois nem merte megkockáztatni az út folytatását, mivel attól tartott, a túlerőben levő brit flotta vereséget mérne rá, még mielőtt a cadizi spanyol erők segítségére tudnának sietni. A franciák ezért visszafordultak, és befutottak az Algecirasi-öbölbe, a gibraltári angol támaszponttal szemközt fekvő Algeciras jól védett kikötőjébe. Innen Linois azonnal futárokat küldött Cadizba, erősítést kérve az ottani parancsnokságtól.
Gibraltárból úgyszintén azonnal futárok indultak útnak, hogy értesítsék a Cadiz előtt járőröző hajórajt a franciák feltűnéséről. A hír hallatán az angol erők parancsnoka, Sir James Saumarez ellentengernagy, azonnal visszaindult hajóival Gibraltár felé, ahová július ötödikén este érkezett meg. Látva, hogy a franciák még mindig Algecirasban horgonyoznak, Saumarez támadásra szánta el magát.
A július hatodikán megvívott első algecirasi ütközet a maga módján szintén különlegesnek tekinthető. A napóleoni háborúk tizenkét nagy tengeri ütközete közül ugyanis ez volt az egyetlen, mely egyértelmű angol vereséggel zárult, dacára az angol flotta túlerejének.
Saumarez reggel hétkor indította támadásra hat sorhajóját –a 80 ágyús Caesar, illetve a 74 ágyús Spencer, Venerable, Hannibal, Audacious, Pompée-, melyek azonban a gyenge szélben csak lassan vánszorogva tudták megközelíteni a francia hajókat. Linoisnak így volt ideje felkészülni a harcra. Elkerülendő, hogy az angolok át tudják karolni csatasorát, ahogy azt Aboukirnál is tették, a francia tengernagy igyekezett olyan közel húzódni a parthoz, amennyire csak lehetett. Ez olyan jól sikerült, hogy a három francia sorhajóból kettőt sikerült felfuttatni a partra.
A támadó angol hajókat a francia sorhajók és a spanyol parti ütegek heves tüzelése fogadta. A tűzharc egész délelőtt zajlott, de az angolok nem tudták megtörni a francia ellenállást. Egyik hajójuk, a Pompée, súlyosan megsérült, és mozgásképtelenné vált, a segítségére siető Hannibal pedig zátonyra futott. Nem sokkal délután két óra előtt Saumarez elrendelte a visszavonulást. A Pompée-t sikerült visszavontatni Gibraltárba, de a zátonyon ülő Hannibal a franciák zsákmánya lett. A franciák vesztesége 160 halott és 300 sebesült tengerész és katona volt, az angoloké valamivel kevesebb, ha nem számítjuk a Hannibalon fogságba esetteket.
A csata után mindkét fél teljes erővel készülődött az újabb összecsapásra. Mindketten erősítést kértek, Linois Cadizból, Saumarez pedig Máltáról, és nagy erőfeszítéseket tettek a sérült hajók mielőbbi kijavításáért. Az angol oldalon a Pompée, és a zászlóshajó, a Caesar, olyan súlyosan megsérült, hogy Saumarez nem látott reményt arra, időben sikerülhet megjavítani őket. A két hajó legénységét ezért a többi sorhajóra irányította át, segítsék az ott folyó javítási munkálatokat. A Caesar parancsnoka, Jahleel Brenton, azonban arra kérte a tengernagyot, engedje meg, hogy legénysége a hajó maradhasson, és ígéretet tett arra, időben végeznek a javítással. Saumarez nem volt egészen meggyőzve, de végül engedett Brenton-nak. A következő napokban a Caesar legénysége gőzerővel dolgozott a javításokon, több műszakban, éjjel-nappal folyamatosan dolgoztak a hajón.
Az öböl túlsó partján szintén lázas készülődés folyt. A francia hajókat és az angol Hannibalt levontatták a zátonyokról, s keményen dolgoztak sérüléseik kijavításán. Az angolok javaslatát elfogadva a csatát követő napon a franciák az elfogott angol tiszteket kicserélték Gibraltárban fogva tartott francia tisztekre. A franciák szabadon engedték a sebesült angol tengerészeket is. (A franciák által elfogott Hannibal és Speedy parancsnokait, Solomon Ferris-t és Thomas Cochrane-t, a britek később hadbíróság elé állították, amely azonban mindkettejüket felmentette.)
A megismételt francia kérésnek, és a már Cadizban tartózkodó Dumanoir tengernagy nógatásának engedve a spanyol flottaparancsnok, Don Jose de Mazzaredo, felállított egy hat sorhajóból álló köteléket, mely az általában legtöbbre tartott spanyol tengernagy, Don Juan Joaquin de Moreno altengernagy parancsnoksága alatt kilencedikén hajnalban kifutott a kikötőből, hogy felmentse az Algecirasba beszorított francia hajórajt. A kötelékbe tartoztak a spanyol haditengerészet legnagyobb hadihajói közé számító 112 ágyús, 2.100 tonnás sorhajók, a Real Carlos és a San Hermenegildo, valamint a 96 ágyús San Fernando, a 80 ágyús Argonauta, és a 74 ágyús San Agustin. A hajórajhoz csatlakozott még a 74 ágyús San Antonio, a franciáknak bérbe adott hat spanyol sorhajó egyike. A hajót néhány nappal korábban adták át a franciáknak, akik átnevezték a Saint Antoine névre. A sorhajó személyzetének nagyobb részét a korábban a francia fregattokkal érkezett legénység adta, de még sok spanyol is szolgált a fedélzetén. A kötelékhez tartozott még három 40 ágyús fregatt, a francia Libre és Indienne, illetve a spanyol Sabina, valamint a Vautour lugger is.
Moreno hajóraja kilencedikén este vetett horgonyt Algeciras előtt. Másnap Moreno javasolta Linoisnak, intézzenek támadást a gibraltári kikötő, és az ott horgonyzó három angol sorhajó ellen –a Pompée és a Caesar még dokkban állt-, a néhány nappal korábbi csatában szerzett babérain üldögélő francia parancsnok azonban túl kockázatosnak tartotta az akciót.
Az angol parancsnok nem számíthatott gyors segítségre. Saumarez erősítést kérő üzeneteket küldött a brit Mediterrán Flotta főparancsnokának, Lord Keith-nek, azonban az Egyiptom előtti vizeken cirkáló főerők túl messze voltak ahhoz, hogy támogatni tudták volna a gibraltári hajórajt. Az egyetlen erősítés, ami érkezett, Saumarez hetedik sorhajója volt, a 74 ágyús Superb, melyet korábban Cadiz megfigyelésére hagytak hátra, és most Moreno hajónak nyomában haladva tizedikén futott be Gibraltárba.
Saumarez kezdetben nem aggódott túlzottan. Úgy vélte, a sérült francia hajók kijavítása legalább két hetet igénybe fog venni, és ez elég lesz ahhoz, hogy beérkezzen a várt erősítés. Linois hajói azonban nem szenvedtek olyan súlyos sérüléseket, mint az angolok gondolták, és javításukkal néhány nap alatt végeztek. Július 11-én a franciák láthatóan kezdték megtenni az előkészületeket a kifutásra, ezért Saumarez is készenlétbe helyezte hajóit. Másnap reggel a franciák valóban felvonták a horgonyt, és délelőtt csatlakoztak az öböl bejárata előtt horgonyzó spanyol hajórajhoz, majd a déli órákban lassan nyugatnak fordultak, és a gyenge szélben megindultak Cadiz felé. Ezzel kissé meglepték az angolokat, akik egészen addig azt hitték, a szövetséges flotta kelet felé fog indulni, és Cartagenába hajóznak majd. Indulás előtt Moreno az addigi zászlóshajóról, a Real Carlosról, átszállt a Sabina fregattra, ahol csatlakozott hozzá a francia parancsnok, Linois tengernagy is.
A franciák megpróbálták magukkal vinni trófeájukat, az elfogott Hannibalt, melyet azonban a rosszul felszerelt algecirasi kikötőben nem tudtak teljesen kijavítani, és mozgásképessé tenni. Linois az Indienne fregattot bízta meg, vegye vontába a sorhajót, ám a gyenge szélben az alig bírta megmozdítani a hatalmas hajótestet. Moreno, tartva attól, hogy a Hannibal lelassítja az egész köteléket, végül visszaküldte Algecirasba a sérült sorhajót, az Indienne-el együtt.
Az angol flotta délután háromkor futott ki Gibraltárból. Saumarez az utolsó pillanatban ismét erősítést kapott. Pontosan délben, a helyőrségi zenekar indulói mellett, illetve a dokkok és a hajók személyzetének hangos éljenzésétől kísérve, a Caesar elhagyta a gibraltári szárazdokkot, és ismét csatlakozott a hajórajhoz, ahol Saumarez újra felvonta rá zászlaját. Az éljenzésre valóban megvolt az ok, a hajó személyzete emberfeletti teljesítményt nyújtott. Az egyéb sérülések javítása mellett gyakorlatilag a sorhajó teljes árbócozatát és kötélzetét ki kellett cserélni, ami hatalmas munka volt, ám a legénység öt nap alatt elvégezte.
Saumarez így végül öt sorhajóval futott ki Gibraltárból, és indult a kilenc spanyol-francia sorhajó után. A gyenge szélben azonban csak lassan tudta megközelíteni őket, és sötétedéskor még mindig öt mérföld választotta el a három oszlopban haladó ellenséges kötelék hátsó hajóitól. A kora esti órákban a szél megélénkült kissé, és ezt kihasználandó Saumarez utasította leggyorsabb hajóját, a Superb-et, menjen előre, és az ellenség utóvédjét támadva próbálja lelassítani a köteléket. Miután szabályos ütközetre már nem nagyon lehetett számítani, az angol parancsnok este nyolc után elrendelte az általános üldözést, vagyis a hajóknak nem kellett tovább tartaniuk az alakzatot, hanem legjobb belátásuk szerint egyénileg folytathatták az üldözést, és szállhattak harcba az ellenséggel.
Moreno és Linois tengernagyok jól látták, hogy a gibraltári angol flotta is kifutott, és követi őket, azonban úgy vélték, az előző ütközetben megtépázott brit erők nem fogják megkockáztatni az újabb ütközetet a náluk jóval erősebb szövetséges hajórajjal, különösen éjszaka nem. Arra számítottak, a britek csak követik őket Cadizig, aztán állást foglalnak a kikötő előtt, hogy továbbra is fenntartsák annak blokádját. Ebben a hitben Moreno maga mellett tartotta a kötelék kisebb hajóit, ahelyett hogy hátraküldött volna néhány fregattot, tartsák szemmel a briteket, és jelentsék azok mozgását.
A Superb este tizenegy óra után lőtávolságra közelítette meg az ellenséges kötelék hátsó sorában haladó három sorhajót, a spanyol Real Carlost és San Hermenegildót, illetve a francia Saint Antoine-t. A sötét, holdfény nélküli éjszakában az üldözést és a célpontok azonosítását megkönnyítette, hogy az angol és a francia hajókkal ellentétben a spanyolok égve hagyták a tatlámpáikat. Az angol parancsnok, Richard Goodwin Keats, 23.20-kor nyitott tüzet az ellenségre, mintegy 300 méteres távolságról.
A csata kritikus pillanata volt ez, és vitatott, pontosan hogyan is történtek az események. A legelterjedtebb feltételezés szerint Keats a két spanyol óriás közé hatolt be hajójával, és egyszerre nyitott tüzet mindkettőre, majd néhány sortűz leadása után tüzet szüntetett, gyorsaságát kihasználva megelőzte a spanyolokat, majd délre fordult, és a Saint Antoine-ra támadt.
A szakértők azonban általában nem tartják valószínűnek ezt a forgatókönyvet. Akármilyen merész is volt Keats kapitány, aligha vállalt volna akkora kockázatot, hogy behajózik a két, nála külön-külön is sokkal erősebb spanyol hajó közé. A gyenge szélben az angol hajónak egyébként is legfeljebb egy-két csomós sebességfölénye lehetett csak, ami kevés volt ahhoz, hogy gyorsan és észrevétlenül el tudjon tűnni a spanyol hajók közül. Ráadásul ebben az esetben csak az orra felől tudta volna támadni a két spanyol hajóval egy vonalban, a San Hermenegildótól balra hajózó Saint Antoine-t, melyet viszont a visszaemlékezések szerint a tatja felől ért az angolok támadása.
Valószínűbb tehát, hogy a Superb valahonnan hátulról, a tatja felől nyitott tüzet a Real Carlosra. (Miután sokan valószínűsítik, hogy sötétedés után a szövetséges flotta alakzata felbomlott, a hajók elhelyezkedését illetően több más elképzelés is van. Egyesek szerint például a San Hermenegildo hajózott a kötelék jobb szárnyán, az északi oszlop végén, és a Superb ezt a hajót támadta először. Mások azt feltételezik, éjszaka a Saint Antoine átkerült a spanyol hajók bal oldaláról a jobbra, a part felőli oldalra.) Az angolok mindössze három sortüzet adtak le a spanyol hajóra, az azonban igencsak hatásosnak bizonyult. A Real Carlos előárboca kettétört, az árboc felső része a vitorlákkal együtt rádőlt a hajó oldalára, és takarta az ott elhelyezett ágyúk nagy részét. A sorhajón nagy tűz tört ki, melyet a spanyolok nem tudtak megfékezni, és az gyorsan terjedt tovább a fedélzeten. A hajó olyan nagy lángokkal égett, hogy a tűz fényét még Gibraltárból is látni lehetett. A lángokban álló Real Carlost látva a még mindig a spanyol flotta mögött haladó Saumarez így fordult zászlóshajója, a Caesar kapitányához: „Úristen Sir, ezt nézze! Ez a nap most a miénk lesz!” (A spanyolok később azt állították, a tűz kitörése és gyors terjedése annak volt köszönhető, hogy az angolok gyújtólövedékeket, vagyis felizzított ágyúgolyókat használtak. Ezek alkalmazását ugyan semmilyen egyezmény nem tiltotta, de a tengerésztisztek általában „sportszerűtlen” dolognak tekintették használatukat. A spanyolok állítását azonban nem támasztja alá semmilyen bizonyíték.)
A Superb alighanem a Real Carlossal együtt a tőle valamivel délre haladó San Hermenegildóra is tüzelt, vagy talán véletlenül érte néhány lövés a spanyol hajót. A spanyolok balszerencséjére az első lövések egyike halálosan megsebesítette a hajó kapitányát, Manuel Antonio Ramon de Emparan y Orbe-t, s a parancsnokságot a tapasztalatlan elsőtiszt, Francisco Vizcarrondo vette át. Mire az első percek zavarából magukhoz térve a San Hermenegildo tisztjei tájékozódni kezdtek, a Superb már be is szüntette a tüzelést, és a spanyol hajó mögött eltűnt az éjszakában. A spanyol tisztek már csak Real Carlost láthatták, amely meglehetősen összevissza lövöldözött az angolok után, és a San Hermenegildóról nézve látszólag egyenesen feléjük tüzelt. A sötétben és a füstben a spanyolok nem tudták azonosítani saját hajójukat, és azt hitték, az őket megtámadó angol hajót látják.
A San Hermenegildo megzavarodott és bepánikolt legénysége tüzet nyitott testvérhajójukra, ahonnan a tüzérek szintén viszonozták a lövéseket. Miközben a két spanyol hajó heves tűzharcot vívott egymással, a Superb észrevétlenül elhaladt mögöttük, és kiszemelte magának a kötelék déli szárnyán hajózó Saint Antoine-t, mely a maga 74 ágyújával a Superb-el egy súlycsoportba tartozott. Keats a tatja felől csapott le a francia/spanyol hajóra, és félórás ágyúzás után végül megadásra kényszerítette ellenfelét. Az angolok zsákmánylegénységet küldtek át az elfogott hajóra, melynek legénységét a hajófenékbe zárták. Keats megelégedett addigi sikereivel, és nem folytatta tovább az üldözést. Az elfogott francia hajó közelében maradva az angolok nagy érdeklődéssel figyelték, a két spanyol óriás hogyan lövi szét egymást.
Néhány leadott sortűz után a Real Carlos tisztjei viszonylag hamar rájöttek, hogy a hajó, amellyel tűzharcban állnak, saját testvérhajójuk. Beszüntették a tüzelést, és minden lehetséges módon próbálták figyelmeztetni honfitársaikat a tévedésükre. A San Hermenegildo zöldfülű parancsnoka azonban képtelen volt rendet teremteni, és megfékezni a hajón eluralkodó káoszt. A sorhajón lényegében megszűnt a központi irányítás, a Real Carlos jelzéseire senki nem figyelt, a tüzérek pedig ahogy csak bírták, lőtték az ellenségesnek vélt hajót. A San Hermenegildo lassan közeledett a már alig irányítható Real Carloshoz, arra készülve, hogy megrohanják azt. Nem sokkal éjfél után a két sorhajó végül egymásnak ütközött, s a tüzelésbe belefeledkezett tengerészek csak ekkor jöttek rá, kire is lövöldöztek.
A tragikomikus események ezt követően folytatódtak. A San Hermenegildo megpróbált elszakadni az ekkor már teljes hosszában lángokban álló Real Carlostól, azonban az egymásnak ütköző két hajó kötélzete annyira összegabalyodott, hogy a hajók nem tudtak elválni egymástól. A tűz a kötélzeten keresztül gyorsan átterjedt a San Hermenegildo vitorláira, majd onnan a hajótestre. A spanyolok ezen a hajón sem tudták megfékezni a tűz terjedését, s néhány perc múlva már mindkét spanyol sorhajó lángokban állt. A tűz megállíthatatlanul terjedt, és nemsokára elérte a lőszerraktárakat is. Fél egy után először a Real Carlos robbant fel, majd nem sokkal később a San Hermenegildo is erre a sorsra jutott.
A két sorhajó tisztjei közül mindössze ketten maradtak életben, őket 36 másik túlélővel együtt a Superb halászta ki a vízből. A San Hermenegildo 262 emberét a már angol kézen levő Saint Antoine mentette ki, míg a Real Carlos 40 tengerésze a hajó egyik bárkáján, másik nyolc tengerésze pedig egy kisebb csónakban szerencsésen partra evickélt a spanyol kézen levő marokkói Tangier közelében. (A Real Carlos bárkáját a sorhajó kapitánya, Joseph de Ezquerra y Guirior, állítólag már a hajó pusztulása előtt útnak indította, hogy a csónak parancsnoka, Fernandez Flores kadét, jelenteni tudja a cadizi parancsnokságnak, mi is történt a hajókkal. Ezquerra az inasát is a csónakba tette, vigye meg a halálhírét családjának.) A két hatalmas spanyol hajón tartózkodó több mint kétezer emberből tehát alig 350 tengerész élte túl a katasztrófát.
Az ellenséges flottát üldöző angol hajókról a britek örvendezve figyelték a két spanyol hajó pusztulását. Közben azonban majdnem ugyanazt a hibát követték el, mint a spanyolok. Bár az elfogott Saint Antoine-on már felvonták az angol zászlót –miután a lobogórudat ellőtték, a kötélzetre-, a mellette elhaladó angol hajók mindegyike végiglőtte a sorhajót, és csak a szerencsén múlott, hogy nem okoztak súlyosabb károkat.
Az angolok rendületlenül folytatták tovább az éjszaka szétszóródott szövetséges flotta üldözését, ám a gyenge szélben továbbra sem tudták utolérni az ellenséget. Mikor megvirradt, nyilvánvalóvá vált, hogy a már Cadiz előtt járó hajókat nem tudják ütközetre kényszeríteni. A köteléktől az előző csatában szerzett, és teljesen még ki nem javított sérülései miatt lemaradt francia Formidable azonban elérhetőnek tűnt. A legelöl járó angol hajók, a Venerable sorhajó és a 32 ágyús Thames fregatt, hajnali negyed hatkor, a Trafalgar-fok közelében lőtávolságra közelítették meg a szorosan a partok mellett hajózó francia sorhajót, és tüzet nyitottak rá, annak tatja felől.
Miután utolérték a franciákat, a Venerable felzárkózott a Formidable mellé, és a két sorhajó oldalsortüzeket zúdított egymásra, miközben a Thames fregatt a tatja felől igyekezett támadni az ellenséget. Az összecsapásban azonban, némileg meglepő módon, a franciák bizonyultak jobbnak. Tüzéreik súlyos károkat okoztak az angol hajónak, s végül ellőtték annak főárbocát is. Nem sokkal később a már alig irányítható Venerable zátonyra futott, s ledőlt az előárboca is. A Formidable ezt követően már zavartalanul hajózhatott tovább, hogy csatlakozzon a már Cadiz előtt járó főerőkhöz.
A mögöttük zajló összecsapást látva Moreno megpróbálta visszafordítani hajóraját, hogy a Formidable segítségére siessen, a gyenge szélben azonban a hajók alig tudtak mozogni. Mire sikerült visszafordulniuk, a láthatáron már feltűnt a többi angol sorhajó is. Moreno nem kockáztatta meg az összecsapást, s megelégedett azzal, hogy biztosította a Formidable visszavonulását, majd azzal együtt befutott Cadizba.
Az angolok azonban sokáig biztosak voltak benne, a spanyolok ellentámadást indítanak, hogy megszerezzék a zátonyra futott Venerable-t. Saumarez ezért utasította a Venerable parancsnokát, Samuel Hood-ot, ha a spanyolok megtámadnák őket, szállítsa át a Thames fregattra a legénységét, majd gyújtsák fel a sorhajót. A spanyolok azonban ezúttal sem kockáztatták meg a harcot, a Venerable-t így végül a Thames-nek és a sorhajók csónakjainak sikerült levontatniuk a zátonyról. A mozgásképtelen hajót vontába vették. Másnapra sikerült egy szükségárbocot felállítani, és a Venerable végül önerőből tért vissza Gibraltárba.
Saumarez két sorhajóját hátrahagyta Cadiz előtt, hogy továbbra is fenntartsák a kikötő blokádját. Többi hajójával július 14-én, a helyőrség és a lakosság ünneplése mellett tért vissza Gibraltárba.
A visszafelé tartó úton a Saint Antoine fedélzetén fogva tartott spanyolok -a hajó legénységének spanyol tagjai, illetve a San Hermenegildóról kimentett tengerészek- zendülést akartak kirobbantani, hogy visszaszerezzék a hajót az angol zsákmánylegénységtől. Tervükbe beavatták a franciákat is, akik azonban úriemberhez méltatlannak tartották, hogy fellázadjanak, miután egyszer már megadták magukat. A franciák nemcsak nem támogatták a spanyolokat, hanem jelentették a briteknek, hogy azok lázadásra készülnek. Az angolok a franciáktól elkülönítve a hajófenékbe zárták a spanyolokat, és miután nem volt elég emberük, azok őrzésével a franciákat bízták meg.
Az angolok csatában elszenvedett vesztesége mérsékeltnek volt mondható, egy sorhajójuk súlyosan megrongálódott, és elvesztettek 19 halott, és 103 sebesült tengerészt, nagy többségüket a Venerable legénységéből. A szövetséges flotta vesztesége ennél nagyságrenddel magasabb volt, két elsüllyedt, és egy elfogott sorhajó. Az emberveszteségről pontos adatok nem ismertek, de a spanyolok és a franciák körülbelül mintegy háromezer elesett, megsebesült, és fogságba esett tengerészt tehettek veszteséglistára.
A csatának volt még egy különös mozzanata. Az észak-afrikai partoktól hazafelé tartó 34 ágyús spanyol Perla fregatt az éjjel valahogy belekeveredett az összecsapásba, és olyan súlyosan megsérült, hogy másnap elsüllyedt. A különös az, hogy később sem sikerült kideríteni, melyik sorhajó nyitott tüzet a spanyol fregattra. Sem az angol, sem a szövetséges flotta sorhajóin nem tettek említést arról, hogy éjszaka összecsapásba bonyolódtak volna egy fregattal. Legvalószínűbbnek talán az tűnik, hogy a Perla a Real Carlos és a San Hermenegildo közti tűzharcba keveredett valahogy bele, és valamelyik 112 ágyús sorhajóról érték a végzetes sortüzek. A két sorhajóról nem sok túlélő maradt, nem lehet tehát meglepő, hogy nem találtak tanúkat. Ezt a feltevést valószínűsíti egyébként az is, hogy a két spanyol sorhajó összevissza lövöldöző tüzérei saját zászlóshajójukra, a Sabina fregattra is tüzet nyitottak, és több lövéssel el is találták.
A csata után a franciák és az angolok egyaránt győzelmet ünnepeltek. Linois, és a Formidable kapitánya, Amable Troude, nem győzte ünnepeltetni magát. Troude –aki csak néhány nappal korábban vette át a Formidable parancsnokságát, miután annak kapitánya az első algecirasi csatában elesett- jelentésében azt állította, nemcsak a Venerable-al, hanem az egész angol flottával felvette a harcot, és feltartóztatta őket, amíg a főerők biztonságba nem kerültek. Troude jól menedzselte önmagát, s a csata után egy jó ideig ő volt Franciaország első számú tengeri hőse -„a francia Horatius Cocles”-, még Napóleon is fogadta egy kihallgatáson. (A kapitány egyébként valóban nem volt tehetségtelen tengerész. Később is eredményesen tevékenykedett, s a háborút már altengernagyi rangban fejezte be.)
Saumarez szintén nagy győzelmet jelentett, és nyilván több joggal. A diadal feledtette a néhány nappal korábbi algecirasi kudarcot, és ez nyilván nagy megkönnyebbülést jelentett a briteknek. Saumarez a Bath Rend lovagja lett, és a Parlament évi 1200 font évjáradékot szavazott meg neki. Az ütközetben részt vevő sorhajók elsőtisztjei a csata után megkapták kapitányi előléptetésüket. A kitüntetésesőből jóformán csak az a tiszt maradt ki, aki szinte egymagában kivívta a győzelmet a britek számára, vagyis a Superb parancsnoka, Keats kapitány. A történészek szerint a beosztottjára féltékeny Saumarez volt az, aki igyekezett Keats érdemeit letagadni, illetve alábecsülni. Ettől függetlenül persze Keats karrierje már olajozottan haladt előre. A kapitány néhány évvel később kitüntette magát a Santo Domingói, majd a második koppenhágai csatában is, s a háborút altengernagyként fejezte be.
Az elfogott Saint Antoine-t kijavítása után az angolok San Antonio néven állították újra szolgálatba, bár a hajót nem sorolták be az aktív flotta kötelékébe, s az leselejtezéséig állomáshajóként teljesített szolgálatot a Portsmouth-i kikötőben. A Hannibalt a franciák Annibal néven sorozták be flottájuk kötelékébe, ahol 1824-es leselejtezéséig teljesített szolgálatot. Az ütközetet túlélő francia és spanyol hajók többsége négy évvel később, a trafalgári csatában pusztult el, vagy került angol kézre.
A csata utáni általános vígalomban csak a spanyolok nem vettek részt, akik úgy érezték, a semmiért szenvedtek el hatalmas veszteségeket. Két legnagyobb sorhajójuk, és az igazából szintén spanyol Saint Antoine veszett oda, és ezért cserébe nem értek el semmit, azon kívül, hogy sikerült biztonságba helyezniük Linois három sorhajóját. A brit flotta továbbra is blokád alatt tartotta Cadizt, a meggyengült francia-spanyol flotta pedig a kikötőben ragadt. Nem került sor sem a lisszaboni, sem az egyiptomi vállalkozásra. Az ütközet igazából csak tovább mélyítette a franciák és a spanyolok közötti, amúgy is súlyos ellentéteket. A britek pedig továbbra is szilárdan uralták a Földközi-tenger vizeit, s az Egyiptomban rekedt francia hadsereg 1801 szeptemberében végül megadta magát az angoloknak.
Forrás:
http://www.todoababor.es/articulos/des-1801.htm
https://en.wikipedia.org/wiki/Second_Battle_of_Algeciras
http://home.arcor.de/thomas_siebe/algeciras.html
