1940 augusztus nyolcadikai vízrebocsátása után a Yamato építése a gépek és a fegyverzet beszerelésével, valamint a felépítmény építésével folytatódott. A csatahajó 1941 őszén került olyan készültségi szintre, hogy el lehetett kezdeni a próbajáratokat. Az utolsó hónapokban már lehetett tudni, hogy közeleg Japán háborúba való belépése, így a csatahajó építésének ütemét igyekeztek felgyorsítani. A feszített tempó és a kapkodás valószínűleg nem hatott előnyösen sem a hajógyári munkásokra, sem a hajó legénységére, a decemberben megtartott első lőgyakorlatok ugyanis olyan pocsékul sikerültek, hogy Yamamoto személyesen látogatott el a hajóra rendet csinálni, és alaposan kiosztani a tiszteket. A következő teszteket már alaposabban előkészítették, és a csatahajó tüzérsége néhány hetes intenzív tréning után végül hozta az elvárt eredményeket. A hajót 1941 december 16-án egy minden felhajtás nélkül megtartott, mondhatni szigorúan zártkörű ünnepségen hivatalosan is szolgálatba állították, bár a próbajáratok és a lövészetek valójában még hosszú hetekig eltartottak. A Takayanagi Gihachi sorhajókapitány parancsnoksága alatt álló Yamato a Nagato és a Mutsu társaságában, az 1. Csatahajó Osztag kötelékében állt hadrendbe.

A Yamato osztályú csatahajókon használt 460 mm-es kaliberű lövegek a modern csatahajókon beépített legnagyobb kaliberű fegyverek voltak. (Ehhez hasonló, 457 mm-es kaliberű ágyúkkal csak az angol Furious csatacirkálót szerelték fel 1917-ben, de csak egy rövid időre.) A löveget hivatalosan a „40cm/45 Type 94” jelzéssel látták el, hogy kalibert illetően megtévesszék a többi haditengerészetet. Ez olyan jól sikerült, hogy az amerikaiak a háború végéig meg voltak győződve arról, hogy a hajók 406 vagy 410 mm-es ágyúkkal vannak felfegyverezve.

A különösen nagy kaliberű ágyúk kifejlesztését a japánok azért tartották szükségesnek, mert számítottak rá, hogy hajóiknak számbeli fölényben levő ellenséggel kell megküzdeniük, és ezért nagy jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy a mennyiségi fölény híján legalább a minőségi fölényt, azaz ebben az esetben a nagyobb tűzerőt a magukénak tudhassák. Már az első világháború alatt, 1916-ban nekiálltak egy 48 cm-es kaliberű ágyú kifejlesztésének, ám végül úgy találták, ez az űrméret túl nagy a csatahajókon való használatra, és a tervezett új csatahajók részére inkább a 46 cm-es kalibert választották. Egyébként ennek a 48 cm-es kísérleti lövegnek éppúgy, mint a Nagato osztályon használt 410 mm-esnek, vagy a Yamato osztályra beépített 46 cm-esnek, az angol 380 mm-es Mark I hajóágyú szolgált mintaként, melyből a tervezők kiindultak. (Az első világháború után az amerikaiak is tervezték ilyen kaliberű ágyúk rendszeresítését, de a fejlesztést leállították, mielőtt még az első prototípus elkészült volna.)

Miután az eredetileg tervezett 294 méteres hosszúságot racionális megfontolások miatt erősen csökkenteni voltak kénytelenek, a hajók végül egy rendkívül széles, zömök hajótestet kaptak. Ennek ugyan számos előnye volt, viszont a széles hajótest nagy ellenállása komoly kihívást jelentett a tervezőknek, hogy ezzel is elérjék az eredetileg kitűzött 27 csomós sebességet, ugyanis a kezdetben hagyományos orrkialakítással tervezett hajók a számítások szerint ennél jóval lassabbak lettek volna. A megoldást végül a hosszú és komoly kutatómunkával kifejlesztett bulbaorr jelentette, amely teljes sebességnél több mint nyolc százalékkal csökkentette a hajótest ellenállását, és így a rendelkezésre álló teljesítmény mellett is lehetővé tette a kívánt sebesség elérését.
Az előtervekben szinte az utolsó pillanatig vegyes, turbina/dízel meghajtással kalkuláltak a mérnökök, és a már ismertetett okok miatt csak közvetlenül az építések megkezdése előtt tértek át a tisztán turbinás meghajtásra. A hajtóműveknél a japánok nem kísérleteztek semmilyen újítással. A csatahajók a japán haditengerészet standard típusának számító Kampon Mark R0 kazánokat, és a szintén Kampon gyártmányú turbinákat kapták.

A Washingtoni Flottaegyezmény által megállapított 10 éves csatahajó-építési tilalom, a „naval holiday”, az eredeti elképzelések szerint 1931 december 31-én járt volna le. Ezután az időpont után vált volna lehetővé, hogy a japánok új hajókra cseréljék le legrégebbi, Kongo osztályú csatahajóikat. A haditengerészet két legjobb mérnöke, Hiraga Yuzuru és Fujimoto Kikuo kapott felkérést az előzetes tanulmánytervek elkészítésére, s azokat már 1930-ban benyújtották a tengerészetnek. A haditengerészet vezérkara által megállapított előzetes követelmények nagy fontosságot tulajdonítottak a hajók nagy hatótávolságának, sebességének, és tűzerejének, ám ugyanakkor a washingtoni szerződés által meghatározott korlátozásokat is be kívánták tartani.
A két konstruktőr így először szembesülhetett azzal a feladattal, hogy a haditengerészet magas igényeit és a washingtoni szerződés korlátozásait hogyan lehet összeegyeztetni egymással. Az elkészült tervek elég jól rávilágítottak arra, hogy sehogy. Mindkét elkészült tervezet egy 230×32 méteres csatahajót vázolt fel, 35 ezer tonnás standard és 38.500 tonnás teljes vízkiszorítással, valamint tíz darab 410 mm-es ágyúval. A 35 ezer tonnás korlátozás miatt azonban a hajók páncéllal védett részeit igyekeztek a lehető legjobban minimalizálni, s a páncélöv a csatahajók vízvonalhosszának kevesebb, mint felére terjedt volna csak ki. (45, illetve 47%-ra.) A két tervező egyaránt úgy számította, a 35 ezer tonnás súlykorlátozás és a tíz 410 mm-es ágyú beépítése mellett a csatahajók maximális sebessége legfeljebb a 26 csomót érheti el. (Hiraga csatahajójának tervezett sebessége 26,3, Fujimotóé 25,9 csomó volt.)
A haditengerészet valóban nem volt elragadtatva a tervektől, de végül az egész munka elméleti jelentőségű maradt, ugyanis az 1930-as Londoni Tengerészeti Konferencia a hajóépítési tilalmat újabb öt évvel meghosszabbította, 1936 december 31-ig.

A háború, melybe ilyen-olyan formában gyakorlatilag Európa összes állama belekeveredett, még két évig folyt tovább. Zűrzavaros csatározások után végül a franciák kerültek fölénybe, nem olyan nagyba, hogy azzal egyértelmű győzelmet arathattak volna, de az világossá vált, hogy ellenfelei nem tudják legyőzni, vagy legalábbis nem olyan áron, ami bárkinek is megérné. (A feltétel nélküli megadás, és a „győzelem mindenáron” elmebaja ebben az alapvetően racionális korszakban még nem talált táptalajra Európában.) Még Franciaország legelszántabb ellensége, Orániai Vilmos is úgy találta, a háború folytatásának, még ha képesek is lettek volna rá, nincs értelme.

A kölcsönösen kimerült felek 1678 nyarán ültek tárgyalóasztalhoz a hollandiai Nijmegenben, ahol a franciák külön kötötték meg a békeszerződéseket addigi főbb ellenfeleikkel, augusztus tizedikén Hollandiával, szeptember 17-én Spanyolországgal, majd következő év elején a német államokkal és az osztrákokkal. A franciák legerősebb szövetségese, Svédország is megkötötte a békét ellenségeivel, és bár a háború során jelentős területeket vesztett, a dánok és a brandenburgiak francia nyomásra kénytelenek voltak ezeket visszaadni a svédeknek.

A texeli ütközet végett vetett azoknak a reményeknek, hogy az angol–francia haderő majd a tenger felől támadva számolja fel Hollandia ellenállását. A szárazföld felől ugyanekkor a hollandok által elárasztott földek állták útját a francia hadseregnek, mely képtelen volt tovább nyomulni az ország belseje felé. Patthelyzet alakult ki, ami mindenképpen a franciák számára volt előnytelenebb. Hollandia térdre kényszerítése egyre inkább lehetetlen vállalkozásnak tűnt, és XIV. Lajos figyelme kezdett Spanyol-Németalföld felé irányulni, melynek meghódítása amúgy is régi vágya volt. A háború előtt a semlegességért cserébe ugyan ígéretet tett a spanyol és az osztrák uralkodónak, hogy tiszteletben tartja érdekeiket, és a francia csapatok nem lépnek a szóban forgó területekre, de az ilyesfajta ígéreteket Lajos mindig hajlamos volt nagyon rugalmasan kezelni. Maastricht elfoglalásával a franciák teljesen elszigetelték Spanyol-Németalföldet, melyet Lajos csapatai ekkorra már minden irányból körülzártak.

Az események ilyen alakulása határozottan ellentétes volt mind a spanyol, mind pedig az osztrák Habsburgok érdekeivel, akik augusztus végén szövetségre léptek a texeli csata után egyre inkább nyerő helyzetbe kerülni látszó Hollandiával. Lipót császár távozásra szólította fel a bécsi francia nagykövetet, ami a gyakorlatban a hadüzenettel volt egyenlő. A háború menete láthatóan fordulatot vett, és ennek hatására az addig a franciákat támogató német fejedelemségek is változtattak politikai irányvonalukon, s Bajorország, Hannover, és Württemberg kivételével egy éven belül valamennyien aktív vagy passzív támogatói lettek a franciaellenes koalíciónak.

1673 július 27-én a holland flotta a háború kitörése óta először ismét teljes erejét mozgósítva szállt újra tengerre, a 75 sorhajó és a négy fregatt mellett mintegy 30 kisebb hadihajó, főleg gyújtóhajók tartoztak Ruyter parancsnoksága alá. Az angol–francia flotta ekkor már szintén a tengeren volt, és felderítőik azonnal észlelték a hollandok kifutását. Rupert nagy örömmel fogadta a hírt, úgy gondolta, sikerülhet végre elvonni a hollandokat a sekély vizektől, és nyílttengeri ütközetben tud csapást mérni rájuk. Azonnal az ellenség felé fordult, és dél körül a francia elővéd már majdnem lőtávolságra közelítette meg a hollandokat.

Rupert ekkor jelezte az utóvédnek, váltson csapást, és tartson a szél felé, talán azért, mert hátulról akarta átkarolni az ellenséget. Amikor azonban Spragge északnyugat felé fordult, az addig nyugatról fújó szél hirtelen megfordult, és keleti irányra váltott át. Rupert is kénytelen volt fordulni a széllel, és a főerőkkel szintén északnyugatra fordult, az utóvéd felé. Hogy az utóvéd és a derékhad ne fusson egymásba, Spragge ismét irány váltott, és délkeletre kanyarodott, ám Rupert nem sokkal később visszafordulásra utasította. Az ide-oda kanyargások közben a szövetséges flotta harcrendje kora délutánra teljesen szétesett, a derékhad és az utóvéd hajói összekeveredtek egymással. Rupert még élénken emlékezett rá, nem sokkal korábban, a második schooneveldi csatában milyen bajba sodorta őket a flottában kitört zűrzavar. A herceg nem akart egy újabb, megalázó kudarcot elszenvedni, így délután nyugat felé fordította szétesett flottáját, és harc nélkül megkezdte a visszavonulást, erősen tartva attól, hogy a hollandok üldözőbe veszik, és megtámadják őket.

A hollandok azonban egyszerűen nem hitték el, hogy az angolok ennyire bénák legyenek. Ruyter és tisztjei értetlenül figyelték az angolok szerencsétlenkedését, és hadicselre gyanakodtak, arra, hogy a britek béna kacsát játszva próbálják őket elcsalogatni a hazai partok közeléből, kivonni őket a nyílt vizekre, hogy közben az inváziós flotta a hátuk mögött végre tudja hajtani a partraszállást. Ruyter így a számára kedvező körülmények ellenére sem kezdeményezett ütközetet, s késő délután ő is harc nélkül visszavonult délkeletnek, korábbi horgonyzóhelyére.

A Solebay-i csatában elszenvedett károk és veszteségek miatt az angol–francia flotta egészen őszig nem volt képes nagyobb hadműveleteket kezdeni, ezt követően pedig már az időjárás nem kedvezett azoknak. A háború legválságosabb szakaszában Hollandia így időt nyert, ami lehetővé tette számára a túlélést. Következő tavaszra a frontokon már stabilizálódott annyira a helyzet, hogy ismét el lehetett kezdeni a flotta felszerelését, és a hadsereghez átirányított tengerészek hajókra való visszavezénylését. A haditengerészet vezetésében is történt változás, amit azonban valószínűleg csak kevés holland tengerésztiszt érzett pozitívnak. Orániai Vilmos határozott kívánságára Ruyter „kibékült” a haditengerészettől hét évvel korábban kirúgott Cornelis Tromp-al, aki ismét átvette az amszterdami Admiralitás osztagának, és az egyesített flotta utóvédjének a vezetését.

Az egyébként vitathatatlan tehetségű Tromp-ot az előző háborúban bocsátották el a haditengerészettől, miután a Szent Jakab napi csatában fegyelmezetlenségének és önfejűségének köszönhetően megbontotta a flotta harcrendjét, amivel majdnem katasztrófába lökte a hajóhadat. Kirúgásának másik, kimondatlan, de mindenki által tudott oka Trompnak az orániai párt iránti elkötelezettsége volt, amit ő lépten-nyomon igyekezett is hangsúlyozni. Szinte vallásos hittel és buzgalommal szolgálta a pártot és a herceget, még portréin is többnyire narancsszínű köpenyben festette le magát. Az általános vélekedés szerint ő volt az egyik fő szervezője a Witt testvérek meggyilkolásának, melyben talán személyesen is részt vett. Vilmos herceg respektálta is Tromp igyekezetét, és hatalomra jutása után megígérte neki, visszahelyezteti a flottához, melynek Ruytert követően ő lesz a főparancsnoka. A herceg elég egyértelműen célozgatott rá, ehhez nem is kell feltétlenül megvárni Ruyter halálát, vagy nyugdíjba vonulását.

Míg Hollandia a tengereken bármilyen ellenséggel, akár az egyesült angol–francia hajóhaddal szemben is a siker reményében tudta felvenni a küzdelmet, addig a szárazföldön a francia hadsereggel szemben teljesen reménytelennek látszott a helyzete. A Hollandia elleni támadásban közvetlenül 120 ezer francia katona vett részt, de ha ezekhez hozzászámítjuk a hadtápot, a várak helyőrségét, és a többi határon tartalékban álló egységeket, akkor azt látjuk, hogy Franciaország több mint 300 ezer katonát volt képes mozgósítani, ami Európa messze legnagyobb hadserege volt. A mennyiség mellé minőség is társult, ez a hatalmas hadsereg nem csupán létszámát tekintve volt a legnagyobb, hanem felszerelését, kiképzését, és ellátását tekintve is a legjobbak közé tartozott, nem is beszélve arról, hogy kiválóan képzett tisztek irányították, köztük a kor valószínűleg két legkiválóbb hadvezére, Turenne és Condé. A velük szemben álló holland hadsereg összlétszáma alig haladta meg a 80 ezret, és ebben már benne volt az erődök helyőrsége is. Ütközetben a hollandok alig húszezer katonát tudtak volna csak felvonultatni a franciák ellen.

 A második angol–holland háborút lezáró békeszerződések az aláíró felek szándékától függetlenül ambivalens helyzetet teremtettek, mely nem volt sokáig fenntartható. Szinte mindenki olyan hátsó szándékokkal ment bele a békekötésbe, melyek ellentétesek voltak az egyezmények tartalmával. Anglia egyértelmű vesztesként került ki a háborúból, s bár területileg nem sokat veszített, a már ekkor is nagyra duzzasztott nemzeti öntudat és nagyhatalmi presztízs számára óriási csapás és nagy szégyen volt a háborús vereség, nem is szólva arról, hogy a költségek és a kereskedelem háborús veszteségei gyakorlatilag csődbe vitték az államháztartást. A restaurációkor a Parlament 1,2 millió font éves jövedelmet szavazott meg a korona számára, ám ezt az összeget már békeidőben sem tudták előteremteni, még az új füstadó bevezetésével sem. (A korona jövedelme az államháztartás bevételét jelenti, nem azt, hogy ez a pénz a király zsebébe vándorolt, bár Károly persze igyekezett annyit lenyúlni belőle, amennyit csak tudott.) A háború végére az éves bevétel 700 ezer fontra esett vissza, míg az államadósság ennek több mint kétszeresére rúgott, jó másfél millió fontra, ami gyakorlatilag államcsődöt jelentett.