Az atlanti partok nagy múltú francia kikötőiről olvasva az ember hatalmas kikötővárosokat képzel el, és aztán meglepődik amikor kiderül, némelyik még magyar viszonylatban is csak kisváros minősítést kapna. Ilyen például Cherbourg, melynek hatalmas kikötője Napóleon egyik nagy presztízsberuházása volt, bár a négy kilométer hosszú hullámtörő gátak építését igazából már a forradalom előtti időkben elkezdték, és aztán majd csak XIX. század végén fejezték be. A kikötő, mely eredetileg Napóleon angliai inváziójának fő támaszpontja lett volna, a XIX. század második felében az Amerikába irányuló személyszállítás – vagyis a kivándorlás – egyik legforgalmasabb kiindulópontja volt, ez volt a Titanic utolsó kikötője is, mielőtt az elindult volna New York felé. Az első világháború alatt a város az országba érkező angol, majd az amerikai expedíciós csapatok egyik legfontosabb kikötője volt, majd a két háború között ismét a személyforgalom központja. A második világháborúban, a németektől való visszafoglalása után, az Európában harcoló amerikai csapatok utánpótlásának központja, a kikötő forgalma ezekben a hónapokban kétszer akkora volt, mint New York kikötőjének.

A Coronelt túlélő angol hajók a csata után azonnal visszaindultak Falkland felé, mivel teljesen nyilvánvaló volt, ha a chilei vizeken maradnak, ők sem kerülhetik el a Good Hope és a Monmouth sorsát. Miután sikerült leráznia üldözőit, a Glasgow nyugat felé egy nagy kanyart megtéve déli irányba fordult, és három napon át húsz csomó feletti sebességgel haladva egyenesen a Magellán-szoroshoz hajózott. A cirkáló itt várta be a Canopust, mely a tőle telhető legnagyobb, kilenccsomós sebességgel kínlódta el magát a szorosig. A Canopus közben kétszer is csak néhány mérfölddel kerülte el a sérült angol hajók után kutató német cirkálókat, akik a rossz időben szerencsére nem vették észre a kivénhedt csatahajót. A Canopus és a Glasgow november hatodikán találkozott a Magellán-szoros bejáratánál, és innen együtt mentek Falklandra. A Canopus hajtóművei útközben kétszer is felmondták a szolgálatot.

Az Otranto, hogy biztosan elkerülje a dél felé haladó német hajókat, a csata után kétszáz mérföldet hajózott nyugat felé, ki a Csendes-óceánra. A segédcirkáló csak ezután fordult délnek, és a Magellán-szorost elkerülve a biztonságosabbnak gondolt Horn-fok körüli utat választva jutott vissza a Falkland-szigetekre.

Londonba először nem az ütközet híre jutott el, hanem az, hogy a német hajók november harmadikán befutottak Valparaisóba. A vereségről egy nappal később szereztek tudomást, amikor a németek nyilvánosságra hozták Spee Berlinbe küldött jelentését, és ünnepelni kezdték győzelmüket.

Az anyagi veszteség tulajdonképpen nem volt jelentős, csupán két, már nem egészen korszerű páncéloscirkáló veszett oda, melyek elvesztése nem rendítette meg a Royal Navy-t. Alig egy hónappal korábban Otto Weddigen egyetlen tengeralattjáróval három angol páncéloscirkálót küldött a tenger fenekére – majd néhány héttel később egy negyediket is –, nagyobb veszteséget okozva ezzel a briteknek, mint Spee egész hajóraja. Ezúttal azonban másról volt szó, nem egy lesből támadó tengeralattjáró véletlen szerencséjéről. A brit flotta kötelékek közötti, felszíni tengeri ütközetben akkor már több mint száz éve, az 1810-es Grand Port-i ütközet óta nem szenvedett vereséget. A coroneli vereség tehát valódi jelentőségét messze felülmúló döbbenetet okozott Angliában, és diadalmámort Németországban.

A háború kitörésekor Németországnak két cirkálója, és három segédcirkálója tartózkodott az Atlanti-óceánon. A Dresden néhány heti portyázás és két teherhajó elsüllyesztése után áthajózott a Csendes-óceánra, így az eredetileg az ő leváltására érkezett Karlsruhe maradt az egyetlen német hadihajó a térségben.

A 139 méter hosszú, 4.900 tonnás Karlsruhe vadonatúj, alig fél évvel korábban szolgálatba állított hajó volt, a német haditengerészet egyik legkorszerűbb egysége. A négykéményes cirkáló 26 ezer lóerős turbináinak köszönhetően elérhette a 28 csomós sebességet is, fegyverzete azonban ugyanúgy csak 105 mm-es ágyúkból állt, mint a korábbi német cirkálóknak.

A hajó augusztus hatodikán Pernambuco közelében találkozott a Kronprinz Wilhelm utasszállítóval, melyet a berlini utasításoknak megfelelően fel kellett fegyvereznie, hogy a hajó a továbbiakban segédcirkálóként tevékenykedjen a térségben. A cirkáló által hozott fegyvereket átszállították a Kronprinz Wilhelm fedélzetére, és éppen arra készültek, hogy üzemanyagot vételeznek az utasszállító tágas széntárolóiból, amikor váratlanul feltűnt a láthatáron az angol Suffolk cirkáló, a brit Negyedik Cirkáló Kötelék parancsnokának, Sir Christopher Cradock ellentengernagynak a zászlóshajója. A két német hajó az éppen megkezdett szenelést azonnal félbeszakítva menekülni kezdett, a Karlsruhe északra, a Kronprinz Wilhelm délre. A Suffolk a német cirkálót követte, és közben rádión riadóztatta a közelben tartózkodó Berwick és Bristol cirkálókat is. A Berwick túl lassú volt ahhoz, hogy a német hajót utolérhesse, a gyors járatú Bristol könnyűcirkáló viszont jó helyzetben látszott lenni ahhoz, hogy elvághassa a németek menekülési útvonalát.

Mint mindenki mást, a Kelet-ázsiai Hajórajt is teljesen váratlanul érte a háború kitörése. 1914 júniusában a hajóraj még békésen készülődött a német kézen levő Csendes-óceáni szigetek közötti szokásos nyári körútjára. A két páncéloscirkálón esedékes javításokat ezúttal is a japán Nagasaki kikötőjében végezték el, ahonnan a két hajó június 28-án futott ki első úti célja, a Carolina-szigeteken fekvő Truk felé. Ide július hetedikén érkeztek meg, és 15-én indultak tovább Ponapéra. Innen néhány nap múlva tovább kellett volna hajózniuk a Bismarck-szigetek és Új-Guinea felé, azonban Spee ekkor már érezte a puskaporszagot a levegőben.

A XVII. század végére egyértelművé vált, hogy a tengerek ura Nagy-Britannia maradt. Uralkodó pozíciójukat az angolok Gibraltár 1704-es, majd Málta 1798-as megszállásával tették vitathatatlanná és megtámadhatatlanná. A britek ezzel gyakorlatilag bekerítették Európát. Erről a három pontról – hazai kikötőikből, Gibraltárról és Máltáról – az angolok lényegében Európa tengeri kereskedelmének valamennyi útvonalát ellenőrzésük alatt tudták tartani. Ettől kezdve a tengereken, és közvetve egész Európában csak az történhetett, amit a britek akartak, illetve amit megengedtek.

A három évvel ezelőtti angliai körút alapvetően pozitív tapasztalatokkal járt, az ország egész kellemesnek és érdekesnek bizonyult, olyannak ahová szívesen látogatnék el újra. Azt azonban nem gondoltam, hogy erre a látogatásra a közeljövőben sor kerülne, és egyébként is inkább az északi, skót területeket terveztem be következő úti célként. Azonban úgy adódott, hogy idén ismét lehetőség nyílt egy angliai kirándulásra, és nem láttam okát annak, hogy ne éljek vele. A célpont ezúttal kimondottan Portsmouth volt, innen indultunk tovább más kikötők felé.

Az angliai beutazás ezúttal korántsem volt olyan egyszerű, mint három éve, mivel éppen indulás előtt két hónappal tették itt is kötelezővé a beutazási engedélyt. A hasonló amerikai engedély megszerzése annak idején nagyon egyszerű volt, a neten ki kellett tölteni és be kellett küldeni egy formanyomtatványt, be kellett fizetni az illetéket, és gyakorlatilag automatikusan megküldték a beutazási engedélyt, hacsak az ember nem nyilatkozott úgy, hogy beutazásának célja terrorista merényletek elkövetése, és az USA államrendjének megdöntése. Az angol engedély beszerzése már jóval macerásabb, le kell tölteni hozzá egy külön applikációt, és be kell szkennelni az útlevelet. A legtöbb gondot szerintem mindenkinek a fényképes azonosítás okozza, a rendszer elég nehezen fogadja el a szelfiket. Végeredményben nem egy ördöngösség, nekem félóra se kellett az egészhez, de elég bosszantó, és szerintem feleslegesen bonyolult. Az engedély két évig érvényes.

A Tennessee-t néhány nappal a leytei ütközet után visszavezényelték a nyugati partra, a régóta esedékes nagyjavításra. A csatahajó november 26-án érkezett meg Bremertonba, ahol a hajó szárazdokkba állt, a legénységet pedig szabadságolták. A Big Five többi csatahajója a Hetedik Flotta kötelékében tovább folytatta a Fülöp-szigeteken előrenyomuló csapatok tüzérségi támogatását, melynek során majdnem mindegyikük szerzett kisebb-nagyobb sérüléseket, többnyire a kamikazéknak köszönhetően.

A Coloradót november 27-én találta el két kamikaze, melyek súlyos fedélzeti károkat, és nagy emberveszteséget okoztak a hajónak, melynek legénységéből 19 tengerész meghalt, 72 megsebesült. Sérülései ellenére a csatahajó december közepéig folytatta a szigetek ágyúzását, és csak ezt követően tért vissza a Manus-szigeti támaszpontra, ahol elvégezték a sérülések ideiglenes javítását. A Colorado 1945 január elsején tért vissza a flottához, hogy részt vegyen a Lingayen-öbölben tervezett partraszállás előkészítésében. Kilencedikén azonban ismét megsérült, ezúttal „baráti tűz” következtében. A mélyrepülésben támadó japán gépekre tüzelő légvédelmi ágyúk tüzérei sokszor annyira belefeledkeztek a lövöldözésbe, hogy lövegeikkel akkor is követték a támadó gépeket, amikor azok már saját hajók közelébe, vagy éppen takarásába kerültek. Az ilyesfajta balesetek nem mentek ritkaságszámba, és gyakran komoly veszteségekkel jártak, mint ebben az esetben is. A Colorado nyitott állásokban elhelyezett légvédelmi ágyúinak kezelői között nagy pusztítást végeztek a becsapódó gránátok repeszei, melyek 18 tengerészt öltek meg, 51-et pedig megsebesítettek. Magában a hajóban nem keletkeztek komolyabb károk, az Ulithinél elvégzett javítások után a Colorado néhány héttel később ismét csatlakozott a már az okinawai partraszállásra készülődő flottához.

A Fülöp-szigeteki partraszállás hevenyészve összecsapott hadművelet volt, melynek szokatlan módon nem volt főparancsnoka. A flotta és a hadsereg nem egyeztetett, és nem hangolta össze a tevékenységét. Nimitz nagylelkűen MacArthur parancsnoksága alá rendelte az egész Hetedik Flottát, melyhez a régi csatahajók is tartoztak, míg a korszerű egységekből álló, és a flotta fő csapásmérő erejének számító Harmadik Flotta, melynek feladata a várható japán ellentámadás elhárítása volt, William Halsey parancsnoksága alatt önállóan tevékenykedett. A két flotta tevékenysége nem volt kellően összehangolva, és a köztük levő kommunikáció is akadozott, ami később sok probléma forrása lett.

A japánok szintén szétaprózták erőiket, három, egymástól gyakorlatilag függetlenül tevékenykedő hajórajra osztva őket. A tervek szerint a hadműveletet Ozawa Jisaburo tengernagy északról érkező köteléke nyitotta volna meg, melynek faladata az volt, hogy a figyelmet magukra vonva elcsalogassák az amerikai főerőket Leyte közeléből. A partraszálló erők elleni támadást ezután Kurita Takeo tengernagy nyugatról, és Shima Kiyohide altengernagy délről érkező köteléke hajtotta volna végre, harapófogóba kapva a Leyténél álló amerikai erőket. Kurita és Shima kötelékének a légifedezetét a szigeteken állomásozó, Onishi Takajiro altengernagy irányította légierő biztosította volna. Elvileg mindegyik támadó csoportot Toyoda Soemu tengernagy irányította volna a tokiói főhadiszállásról, azonban a japán rádió-összeköttetés teljesen csődöt mondott. Toyodának végig fogalma sem volt róla, mi történik a Fülöp-szigetek környékén, tehát nem volt lehetősége semmilyen központi irányításra.

A Puget Sound hajógyárában megtartott tíznapos próbaüzemet követően az újjáépített Tennessee 1943 május 23-án futott ki ismét a tengerre, és indult útnak San Pedro felé. A csatahajó egy teljesen új legénységgel a fedélzetén kezdte meg új életét. A Tennessee régi embereiből alig néhányan kerültek vissza a hajóra, akik az elmúlt hónapokat különböző továbbképzéseken töltötték. A tengerészek zöme teljesen zöldfülű, frissen toborzott önkéntes volt, akik elég sok fejfájást okoztak a csatahajó kapitányának, Robert Stevenson Haggart-nak. A San Pedro felé vezető tíznapos úton a csatahajó riasztócsengői úgyszólván állandóan szóltak, Haggart éjjel-nappal, folyamatosan gyakorlatoztatta újdonsült tengerészeit, akik Pearl Harbor után bevonulva nemrég kerültek csak ki a haditengerészet gyorstalpaló kiképzéséről, és ott szerzett tengerésztudásuk szakmai értéke legalábbis kétes volt. Ennek megfelelően az első gyakorlatok rendszerint bohózatba illő felfordulásba és káoszba fulladtak. Mire azonban San Pedróba értek, az intenzív tréningnek köszönhetően már javult a helyzet. A Tennessee tengerészei kezdtek megismerkedni hajójukkal, és egyelőre még inkább csak elméleti tengerésztudásukat lassan már képesek voltak átültetni a gyakorlatba is.

A csatahajó május 31-én futott be San Pedróba, azonban nem időzött ott sokáig, mivel jelenlétére már szükség volt a hadszíntéren is. Egy tankolást és a készletek kiegészítését követően a hajó a Portland cirkáló kíséretében már következő nap, június elsején kifutott első harci bevetésének színhelye, Alaszka felé.