Az év eleji újsághírek között találtam rá véletlenül egy szomorú, de nem váratlanul érkező hírre, ami a blog törzsvendégeit is érdekelheti, hiszen annak egyik főszereplőjéről többször is esett már itt említés. A hír röviden abból áll, hogy az US Navy eladta két leselejtezett anyahajóját egy hajóbontó cégnek, darabonként 1 centért. A két szóban forgó anyahajó a Kitty Hawk, és a John F. Kennedy.

Utóbbi hajóról esett már itt is szó, a Belknap cirkálóval való összeütközéséről született egy poszt ( https://htenger.blog.hu/2018/04/26/eges_183 ), illetve nemrégen írtam egy összefoglalót az amerikai múzeumhajók járvány alatti sanyarú helyzetéről ( https://htenger.blog.hu/2020/11/13/sarga_zaszlo ), melyben a Kennedy szintén említésre került. Az anyahajó igazából nem volt múzeumhajó, bár a szolgálatból való 2007-es kivonását követően a haditengerészet felajánlotta egy alapítványnak, mely egy Rhode Island-i emlékparknál szerette volna kiállítani a hajót. Az adománygyűjtés és a felújítási munkák szervezése azonban olyan nyögvenyelősen haladt – pontosabban sehogy sem haladt –, hogy a haditengerészet 2017-ben visszavonta a hajó „donation hold” minősítését, és ismét a bontásra kijelölt egységek közé sorolta be a Kennedy-t.

A versaillesi egyezmények által rájuk kényszerített kvóták betartásával a németek a húszas években kezdték el a háború utáni első nagy hadihajóik építését, melyek tízezer tonnás engedélyezett vízkiszorítása nem tett lehetővé olyan képességeket, amik a német haditengerészet kívánalmait kielégítették volna. A zsebcsatahajók később alapvetően jó konstrukcióknak bizonyultak, melyek továbbfejlesztett változatai alighanem megfeleltek volna a német haditengerészet tényleges szükségleteinek és lehetőségeinek, ám a flotta már tervezésükkel egy időben tanulmányterveket készíttetett 305 mm-es ágyúkkal felszerelt csatacirkálókról, melyek jobban megfeleltek a tengernagyok ízlésének, akik úgy vélték, a méretek és kaliberek terén állandóan egymásra licitáló haditengerészetek vetélkedéséből nem maradhatnak ki ők sem.

A tízezer tonnás keretet feltűnően túllépő vízkiszorítású hadihajók építése azonban a harmincas évek elejéig nem volt lehetséges a németek számára. A versaillesi egyezmények betartását ekkor már nem ellenőrizték olyan szigorúan, mint korábban, ami lehetővé tette, hogy a zsebcsatahajók valós vízkiszorítását óvatosan felemeljék 14 ezer tonnáig, de a további méretnövekedés már nagyon szembeötlő lett volna, kiváltotta volna a volt antant országot tiltakozását, és az egyezmények megsértése valószínűleg szankciókat is vont volna magával.

Az előző posztban részletesen tárgyaltuk, hogyan bénította meg egyetlen torpedó az angolok akkor legmodernebb csatahajóját, a Prince of Wales-t. Említettem, hogy a hasonló esetek nem mentek ritkaságszámba, a különösen sebezhető hajócsavarok és kormánylapátok szinte mágnesként vonzották az ellenséges torpedókat. Itt a blogon is volt már szó ilyen történetekről, például a Scharnhorst tatját eltaláló torpedóról, és hasonló, már szintén említett eset volt a japán Hiei csatacirkálóé is, melyet egy 203 mm-es gránát tett béna kacsává. Összeszedtem még egy-két hasonló, érdeklődésre számot tartható történetet, ezeket ismertetem most itt a következő néhány posztban.

Az első világháború és a washingtoni flottaegyezmény által okozott két évtizedes szünetet követően a francia haditengerészet 1934-ben kezdett ismét nagy, 35 ezer tonnás csatahajók építésébe. A franciáknak volt azonban egy komoly problémájuk. Akárcsak az angolok, ők is még az első világháborút megelőző időkben építették dokkjaik nagyobb részét, és ezek túl kicsik voltak az új csatahajók számára.

A japán gépek második hulláma 11.38-kor indított támadást az angol hajók ellen. A Genzan ezred tizenhat, torpedókkal felszerelt G3M bombázója két hullámban közeledett az angolok felé. Kilenc bombázó a Prince of Wales, hét a Repulse ellen indult. A gépek a Type 91 légitorpedókkal voltak felszerelve, melyek 150 kg-os, tehát viszonylag kicsinek számító robbanótöltettel rendelkeztek. A szokásos gyakorlatnak megfelelően a torpedóvetőgépek a tat felől közeledtek a Prince of Waleshez.

Phillips tengernagy, aki a rossz kilátást nyújtó tengernagyi híd helyett ezúttal is a parancsnoki hídon, Leach mellett foglalt helyet, nyugodtan ült karosszékében, és ahogy a túlélők utóbb elmondták, szinte figyelemre se méltatta a támadó gépeket. A tengernagy, a legtöbb angol tiszthez hasonlóan, meg volt róla győződve, hogy a kétmotoros gépek bombatámadásra készülnek. Az angolok nem tudták, hogy a japánok képesek bombázókról torpedókat indítani, így tehát most nagyon meglepődtek, amikor látták, hogy a közeledő repülőgépekről torpedókat dobnak le. A britek egyszerűen nem hitték el, hogy a japánok jobb repülőgépekkel rendelkeznek, mint ők, és most megdöbbentek, amikor ezeket a gyors és modern repülőgépeket összehasonlították a saját Swordfish gépeikkel. A hajók légvédelmi tüzéreinek korábban még soha nem volt dolguk ilyen gyors torpedóvető gépekkel, és most komoly nehézségeket okozott nekik, hogy a gyorsan, 280-330 km/h sebességgel közeledő célpontokon tartsák lövegeiket.

Miközben a britek Európában a németekkel küszködtek, a Távol-Keleten a japánok egyre rámenősebben nyomultak előre, kihasználva az európai országok meggyengülését. Miután az amerikaiaknak benyalni akaró britek 1922-ben felmondták a több évtizedes múltra visszatekintő, és addig mindkét fél számára nagyon előnyös angol–japán együttműködési és segítségnyújtási szerződést, a japánok úgy vélték, a továbbiakban teljesen magukra vannak utalva, és országuk számára a fejlődés egyetlen lehetséges útja a területi gyarapodás, vagyis a nyugati mintára történő gyarmatosítás. Korea annektálása után megszállták Mandzsúriát, majd háborút kezdtek Kínával, elfoglalva annak szinte összes partmenti területét. 1940 szeptemberében, kihasználva, hogy Franciaország német megszállás alá került, és nem volt képes erősítést küldeni gyarmataira, a japánok benyomultak Francia-Indokínába is, és megszállták a területet.

A japán előretörés súlyosan sértette az amerikai érdekeket, ezért Roosevelt – a flotta vezetésének tiltakozása ellenére – a San Diegóban állomásozó Csendes-óceáni Flottát 1941 februárjában áttelepítette az addig csak ideiglenes nyári támaszpontként használt Pearl Harborba, arra számítva, ezzel megijeszti majd a japánokat. Ugyanebből a célból, az „elrettentés” végett döntöttek az ekkor már állandóan az amerikaiakat utánzó angolok is egy erős flottakötelék térségbe vezénylése mellett. 1941 májusában Sir Dudley Pound úgy döntött, a Nelson és a Revenge osztály csatahajóit, valamint a Hood elsüllyesztése után megmaradt két csatacirkáló egyikét küldik az Indiai-óceánra. A Földközi-tengeren a Queen Elizabeth osztály öt hajója tartotta volna sakkban az olasz haditengerészetet, míg a hazai vizeken a King George osztály hajói, illetve egy csatacirkáló állt volna készenlétben, hogy felvegyék a harcot a németek nagy hadihajóival, ha azok megkísérelnék a kitörést a nyílt vizekre. Az Indiai-óceánra vezénylendő kötelék parancsnokává Pound a helyettesét, Thomas Phillips altengernagyot nevezte ki.

A béke rövid éveit Duguay-Trouin nagyrészt a szárazföldön töltötte, St.Malóban, és Brestben vásárolt birtokán. Még a békekötés évében, 1697-ben, egy újabb párbajba keveredett, természetesen ezúttal is permanens nőügyei miatt. A helyi rendőrfőnök azonban tudomást szerzett a készülő párbajról, és mivel az ilyesmi hivatalosan tiltott szórakozás volt, lecsukatta mindkét gavallért.

Mint a haditengerészet tisztje, Trouin természetesen részt vett a flotta éves hadgyakorlatain is. A háború kitörése a 110 ágyús Dauphine Royal sorhajó elsőtisztjeként érte.

Ez azonban inkább csak névleges beosztás volt. A Dauphine Royal, a többi francia sorhajóhoz hasonlóan, ugyanis leszerelve vesztegelt a kikötőben, és amúgy is éppen leselejtezés előtt állt. Trouint a hadüzenet után gyorsan fel is mentették ebből az állásából, és olyan feladattal látták el, amely lehetővé tette számára, hogy képességeit a lehető legjobban ki tudja fejteni az ország javára. Ez a feladat természetesen a brit kereskedelmi hajózás elleni portyázó hadviselés volt, melyet Duguay-Trouin ezúttal már nem korzárként, hanem a haditengerészet tisztjeként hajtott végre. Megbízása szerint egy négy fregattból álló kötelék parancsnokságát kellett volna átvennie, hogy ezekkel a brit szigetektől északra vadásszon az angol és holland kereskedelmi hajókra. Brestbe érkezve azonban rá kellett jönnie, az egész támaszponton összesen két felszerelt, és hadra fogható fregatt van csupán, a 38 ágyús Bellone, és a 24 ágyús Railleuse. Ezekkel indult tehát útra, és hogy kötelékét erősítse, felkért két St.Malói korzárhajót is, hogy csatlakozzanak hozzá.

Több kereskedelmi hajó levadászása után a Diligente május harmadikán összeakadt a 60 ágyús angol Prince of Orange-al. A britek üldözőbe vették a francia hajót, amely azonban gyorsan lerázta nála lassabb ellenfelét. Az angol hajó néhány elülső ágyújából több lövést is leadott ellenfelére, a nagy távolság miatt azonban találatot nem ért el. Válaszként a franciák is leadtak néhány lövést, méghozzá úgy, hogy a hajó árbocán angol zászló lengett. Nem egyértelmű, egyszerűen csak elfelejtették az előzőleg megtévesztésként felvont brit lobogót bevonni, vagy pedig ezzel is ingerelni akarták az ellenfelet. (Utóbbi feltevést látszik erősíteni, hogy a francia hajó az üldözés közben felvonta a „Jöjjön a fedélzetre” jelzést is.) Akárhogy is történt, Trouin ezzel súlyosan megsértette a tengeri jog írott és íratlan szabályait. Idegen zászló felvonása az ellenség megtévesztése érdekében általánosan elfogadott eljárás volt, azonban hogy idegen lobogó alatt nyissanak tüzet ellenséges hajókra, az már durva szabálysértésnek, és úriemberhez nem méltó viselkedésnek számított.

1667-től kezdve XIV. Lajos uralkodásának végéig, 1715-ig, Franciaország szinte folyamatosan hadban állt, úgyszólván Európa összes államával. A francia hadseregek időnként szép sikereket értek el, és viszonylag nagy területeket hódítottak meg, melyeket azonban a háborúk végére nagyobb részt újra elvesztettek. Azokat a gazdasági erőtartalékokat, melyeket Colbert pénzügyminiszterségének két évtizede alatt az ország felhalmozott, mind elpocsékolták. Az ország 1715-re gyakorlatilag csődbe került.

A nagy áldozatok árán felfejlesztett francia haditengerészet egy darabig képes volt az eredményes tevékenységre, ám ahogy a tartalékok kezdtek kimerülni, és ahogy egyre kevesebb pénz érkezett az államkasszából, a flotta kezdett összeomlani. Tourville 1690-ben még 75 sorhajót vezetett harcba Beachy Headnél, két évvel később azonban már csak 44 sorhajót volt képes felszerelni. Újabb két évre rá a tengeri hadműveleteket hivatalosan is leállították, a pénzt, az embereket, és a felszerelés nagy részét a kielégíthetetlen hadsereg nyelte el. 1695-ben, a Vauban féle doktrína kihirdetésével, hivatalosan is szentesítették a haditengerészet hadseregnek alárendelt helyzetét. Miután az ellenség, vagyis Anglia hadiflottájával szemben nem tartották reális lehetőségnek a győzelmet, a flotta sorhajói ettől kezdve a kikötőkben álló „fleet in being”-ként működtek, olyan erőként, melynek feladata csupán az volt, hogy puszta jelenlétével lekösse az ellenséget.

A Dreadnought megépítéséhez az angolok eredetileg azt a reményt fűzték, hogy a hajóval véget fog érni a gazdaságilag már akkor is nagyon megterhelő flottaépítési verseny. A britek úgy vélték, a Dreadnought meggyőző erővel fogja demonstrálni az angol ipar és az angol haditengerészet felsőbbrendűségét, s félelmetes tűzereje láttán a rivális haditengerészetek majd belátják, hiába is próbálnak versenyre kelni a Royal Navy-vel.

A Dreadnought által kiváltott hatás azonban ennek pont az ellenkezője volt. A többi haditengerészet teljesen le volt nyűgözve a Dreadnoughttól, mint a gyerekek a most megjelent legújabb játékszertől, és azonnal ilyen hajókat követeltek maguknak is. A flottaépítési verseny nemcsak nem állt le, hanem éppen ellenkezőleg, minden korábbinál jobban felpörgött, és még vagy két évtizeden át folyamatosan egyre nagyobb sebességre kapcsolt, mígnem végül már eszelős méreteket öltött.

A nagyhatalmak közt a XIX. század végén kezdődő navalista versengés nagyon súlyos következményekkel járt a Nyugatra nézve. Nem nagy túlzás azt állítani, a nyugati nagy- és középhatalmak közti viszonyt ez az értelmetlen vetélkedés mérgezte meg, és tette tönkre. Közvetve ez volt az egyik oka a két világháborúnak, és Európa velejáró pusztulásának. A legsúlyosabb következményekkel nyilván az angol–német flottaverseny járt, mellyel a Mahan elméleteitől megrészegült II. Vilmos olyan vállalkozásba erőltette bele országát, amitől az semmilyen érdemi nyereséget nem remélhetett, viszont amivel kiváltották az addig baráti Anglia gyanakvását, féltékenységét, majd gyűlöletét.