A Duguay-Trouin osztályú cirkálókon a franciák a világon először adaptálták a csatahajókon használt 4×2-es lövegtorony elrendezést cirkálókra is. A négy ikerlövegtorony tervezésénél is a csatahajók lövegtornyainak mintájából indultak ki, a tornyok többé-kevésbé ezek kicsinyített változatai voltak. A későbbi cirkálókon is ezt az elrendezést használták, egészen a La Galissonniere osztályig, melynek hajóin először rendszeresítették a háromágyús lövegtornyokat, amiket a későbbi nehézcirkálókon is használni akartak.

Az Algerie 203mm/55 M1931 ágyúi a korábbi nehézcirkálókon használt lövegek módosított változatai voltak, nem teljesen új konstrukciók, de számos változtatást hajtottak végre rajtuk az előző típushoz képest. Az ágyúcsövet itt is több belső cső egymásra húzásával állították elő, s a Naval Weapons of WWII szerint a belső „A” jelű cső átmérője az Algerie-n kisebb volt, mint a korábbi nehézcirkálókon, és más volt a závárzat felépítése is. A legnagyobb különbség azonban a cső hossza volt, a korábbi 50 kaliberhosszúságú ágyúcső helyett 55 kaliberhosszúságút használtak. A források többsége szerint azonban az Algerie-n legfeljebb csak tervezték használni az új típusú löveget, de végül valójában ugyanazt az M1924 típust építették be, mint az előző osztályokon. (Az ember nem gondolná, hogy a XX. századi, jól dokumentált hadihajók esetében, melyek tervrajzai többnyire mind fennmaradtak, ilyen bizonytalanságok előfordulhatnak, pedig a talán legismertebb csatahajó, a Bismarck esetében a szerzők még abban sem tudnak egyetértésre jutni, tulajdonképpen milyen hosszú is volt a hajó?) Az M1931 löveget papíron 1933-ban rendszeresítették, ám egyes források szerint ténylegesen végül csak 1936-ban állították szolgálatba. Ha ez igaz, megmagyarázhatja, az Algerie építésénél miért a régi típusú ágyú mellett döntöttek. Az új ezek szerint túl későn készült el ahhoz, hogy az Algerie-t felszerelhessék vele, és legfeljebb csak a következő, a negyvenes évek elején a Duguay-Trouin osztály pótlására megépíteni szándékozott C5 jelű nehézcirkálókon tudták volna csak felhasználni. Az egyszerűség kedvéért elfogadva ezt a hipotézist, a továbbiakban az 1928-ban rendszeresített M1924 löveget ismertetném, mely egyébként is majdnem ugyanazokkal a paraméterekkel rendelkezett, mint a bizonytalan egzisztenciájú M1931 típus.

A korábbi nehézcirkálók alapvetően ugyanazzal a hajótesttel épültek, mint a sorozat első darabja, a Duquesne. Kisebb-nagyobb módosítások persze mindig történtek, az egyes osztályoknál, vagy akár azokon belül is, más volt a csavarok és a kormánylapátok elrendezése, a páncélzat felépítése, és a belső elrendezés sem volt a hajókon teljesen egyforma. A hajótest általános konstrukciója azonban alapvetően ugyanaz maradt.

Az új cirkáló azonban más követelmények alapján épült mint elődei, és ez más jellegű hajótestet is igényelt. A tervezőknek ezúttal egy egészen új konstrukciót kellett létrehozniuk. A tervezésnél nyilván figyelembe vették az előző osztályok jól sikerült hajótestét, de ezúttal alapvetően más irányba indultak el.

A győzteseket és veszteseket egyaránt megrendítő első világháborút követően széles körben elfogadottá vált a vélemény, a katasztrofális eseményeket elsősorban a nagyhatalmak közt kialakult flottaépítési verseny idézte elő, mindenekelőtt az egyre nagyobb dreadnoughtok eszetlen tempójú építése. Nemcsak a háborúért, hanem a gazdasági válságért, a növekvő szegénységért is a csatahajókat tették felelőssé, melyek építése kimerítette a nemzetek költségvetését, és elvonta a jóléti kiadásokra szánt összegeket. Ezek a kritikák tulajdonképpen nem is voltak egészen megalapozatlanok. A háborúért ugyan túlzás volt csak a flottaépítési versenyt hibáztatni, de az kétségtelen, hogy ez a nagyhatalmak közti versengés valóban messze túllépett már a józan ész határain, rossz hatással volt a nemzetközi kapcsolatokra, és közgazdasági szempontból is nagyon kártékony volt.

A háború utáni erőfeszítések, hogy korlátok közé szorítsák az egyes nagyhatalmak fegyverkezési szándékait, igazából tehát teljesen ésszerűek, és indokolhatóak voltak. A haditengerészetek erőviszonyait az 1922-es Washingtoni Haditengerészeti Szerződés szabályozta, mely elsősorban a legtöbb gondot okozó nehéz hadihajók (capital ship), vagyis a csatahajók és csatacirkálók számának és méretének korlátozásával foglalkozott. A kisebb hadihajókra nem sok figyelmet fordítottak, a cirkálók esetében azok vízkiszorítását legfeljebb tízezer tonnában, főfegyverzetük kaliberét pedig 203 mm-ben állapították meg. Az ennél nagyobb és erősebb hajók a szerződés értelmében már capital ship-nek számítottak, és az azok számára engedélyezett vízkiszorítást merítették le. A határértékeket elsősorban az angolok igényeihez igazodva állapították meg, a britek ugyanis ekkoriban kezdték szolgálatba állítani új, Hawkins osztályú cirkálóikat, melyek hasonló paraméterekkel bírtak. (Közel tízezer tonna vízkiszorítás, 191 mm-es ágyúk.) Az angolok a szerződéssel igyekeztek megakadályozni, hogy riválisaik ütőképesebb cirkálókat tudjanak építeni, mint az ő új hajóik.

A háborúban a francia flotta ha tengeri fölényt nem is vívott ki, de korábbi önmagához képest határozottan jó teljesítményt nyújtott, és ezúttal végig nyitva tartotta a tengeri kereskedelmi útvonalakat. A haditengerészet visszaszerezte tekintélyét, ami az ország siralmas gazdasági helyzete ellenére is lehetővé tette egy új flottafejlesztési program beindítását. De Castries vezetése alatt a flotta nem csupán mennyiségi növekedést tűzött ki célként, hanem minőségit is. A 64 ágyús sorhajók építését nem folytatták tovább, és a meglevőket is kivonták a szolgálatból, a típust ugyanis túl gyengének találták a zömmel már 74 ágyúsokból álló angol sorhajókkal szemben. A standard, egységes típus a francia flottában is a 74 ágyús lett, és ezek mellett kisebb számban folytatták a 80 ágyúsok építését, valamint egy új, 118 ágyúval felszerelt nehéz típust is építeni kezdtek. A fregattok méretét és tűzerejét is tovább növelték, az új hajókat többnyire már 18 fontos ágyúkkal szerelték fel. A tengerésztisztek képzését is megreformálták, a Garde de la marine helyére 1786-ban új tengerésziskolát hoztak létre, melynek tananyagát a modern követelményekhez igazították, és melybe csak felvételi vizsgával lehetett bekerülni. A flottánál mindenki bizakodva tekintett a jövő felé, úgy gondolva, a francia haditengerészet Colbert ideje után a második aranykora előtt áll.

A francia hajóraj 15 sorhajóból állt, melyeket három fregatt kísért, a Cleopatre, a Bellone, és a közben újra felszerelt Coventry. A Franciaországból kapott utasítások között szerepelt, hogy Suffren-nek a továbbiakban semmilyen személyes kockázatot nem szabad vállalnia, így a várható ütközetet a tengernagy nem valamelyik sorhajóról, hanem a Cleopatre fregattról tervezte irányítani. Így nem kellett személyesen is a tűzvonalban tartózkodnia, másrészt pedig a csatasortól bizonyos távolságot tartó fregattról jobban át tudta tekinteni a helyzetet, és mindig jelen tudott lenni azon a ponton, ahol irányítására éppen szükség volt. A francia kormány De Grasse után nem akart még egy flottaparancsnokot elveszíteni, ezért utasították Suffrent a kockázat kerülésére, nem akarván, hogy a tengernagy elessen, vagy az ütközetben körülzárt zászlóshajóján fogságba essen, ahogy az De Grasse-al történt. Közvetlenül indulás előtt érkeztek a flottához a ceyloni holland kormányzótól az első hírek arról, hogy Európában már folynak a béketárgyalások.

A Trincomalee elfoglalását ünneplő franciák 1782 szeptember másodikán nagy díszebédet tartottak a kormányzóság épületében, melyre meghívták az elfogott angol tiszteket is. Az asztal még meg volt terítve, és a résztvevők még javában folytatták az ebéd utáni csevegést, amikor délután háromkor a Héros két ágyúlövéssel jelezte az angol flotta érkezését. Suffren azonnal lezárta az ünnepséget, és tisztjeivel visszatért a hajókra, majd másnap kora reggel, háromnegyed hatkor elrendelte a kifutást. A köztes időben megtartott haditanácson azonban egy újabb összetűzésre került sor Suffren, és a Boudin de Tromelin által vezetett kapitányok között, akik arra szólították fel a tengernagyot, a flottával maradjon a kikötőben, a parti erődök védelmében, és ne veszélyeztesse egy kétes kimenetelű ütközettel a frissen megszerzett pozícióikat. Ez teljes mértékben megfelelt a francia flotta szokásos gyakorlatának, melynek egyik kedvenc taktikája volt, hogy biztonságosnak gondolt, parti ütegekkel is védett horgonyzóhelyeken várták be az ellenség támadását. (Ebben a szokásukban az sem zavarta őket, hogy az ilyen akciók majdnem minden esetben az ő vereségükkel végződtek.)

Suffren így felelt a tisztjeinek: „Mindez igaz, Uraim. De mint kiderült, Hughes-nak nem tizenhét, hanem csak tizenkét hajója van. Nekünk tizennégy van. Így további kérdések nincsenek.” A frissen érkezett erősítéssel a francia flotta most 14 sorhajót számlált, és Suffren, aki tudott róla, hogy a britek is erősítést várnak, nyilván úgy érezte, soha vissza nem térő alkalom kínálkozik arra, hogy végre döntő vereséget mérjen ellenfelére, még mielőtt az is erősítést kapna. A szél is kedvező volt a támadáshoz. Számbeli fölényét kihasználva Suffren ismét az ellenséges vonal átkarolását tűzte ki célul, a haditerv szerint mialatt ő leköti az angol csatasort, azalatt a Vengeur, és az erős felépítésű, 18 fontos ágyúkkal felszerelt Consolante fregatt hátulról megkerülte volna az angol vonalat, hogy a főerőkkel ellentétes oldalról vegye tűz alá annak utolsó hajóit, és helyi fölényt kialakítva felszámolják azok ellenállását.

1782 július hatodikán hajnalban mindkét flotta felszedte a horgonyt, és megindultak egymás felé. Suffrent rögtön az indulásnál kellemetlen meglepetés érte, kiderült, hogy az Ajax javításával még mindig nem végeztek, így sérüléseire hivatkozva a hajó nem csatlakozott a flottához, bár Suffren erre utasította. Ez annál is inkább bosszantó volt, hogy Suffren előző este felajánlotta az Ajax parancsnokának, Joseph Bouvet sorhajókapitánynak, hogy segítségül átküldi neki a Héros ácsait is, Bouvet azonban elutasította a segítséget, kijelentve, önerőből is meg tudják oldani a javításokat. A franciák így most azonos létszámú erővel néztek szembe, mindkét flotta 11 sorhajót számlált, de az angol hajókon több ágyú volt.

A délnyugati szél ezúttal a briteknek kedvezett, ők kerültek a szél felőli pozícióba, és Hughes nem is habozott kihasználni a lehetőséget, nem sokkal reggel hét után elrendelte a támadást. A Suffren és Hughes által megvívott öt ütközet közül ez volt az egyetlen, ahol az angolok támadtak. Suffren próbálkozott azzal, hogy amennyire lehetett, széllel szemben haladva az angol utóvéd mögött haladjon el, és ezzel egyrészt átkerüljön a szél felőli oldalra, másrészt pedig ismét az ellenséges utóvédet tudja támadni. A francia hajók azonban nem tudtak ennyire széllel szemben préselni, az élen haladó Brilliant el is vesztette a szelet, és egy időre irányíthatatlanná válva elsodródott az alakzattól, majd miután visszaszerezték az irányítást a hajó felett, a csatasor közepére állt be újra. Suffren, alighanem attól tartva, hogy egész flottája szétesik, ha tovább erőlteti ezt az irányt, végül feladta ezt az elgondolást, és nagyjából az angolokkal megegyező irányba fordult.

Az angol flotta főerői, kilenc sorhajóval, a kikötőben horgonyoztak, és Suffren erős kísértést érzett, hogy a meglepetés erejét kihasználva lerohanja őket. A Porto Praya-i kellemetlen tapasztalatok azonban óvatosságra késztették, ezenkívül tartott attól is, hogy belecsúsznak az éjszakába, márpedig az ismeretlen vizeken való manőverezés az esti sötétségben különösen kockázatos vállalkozásnak ígérkezett. A támadást így másnapra halasztotta.

Másnap reggel a csatasorba rendeződött francia flotta ismét megközelítette a kikötőt, de észrevették, hogy az angol hajók közben helyet változtattak, és a parti erődök előtt, azok ágyúinak védelme alatt horgonyoztak le. Suffren ismét habozott, nem rendelt el támadást, hanem ő is horgonyt vetett, és ismét haditanácsot rendelt el. A tanácskozáson a felderítésre előreküldött fregatt parancsnokán kívül mindenki azon a véleményen volt, az angol flotta pozíciója olyan erős, ami kivitelezhetetlenné teszi az eredményes támadást. Aggódtak a szél miatt is, ami a támadáshoz kedvező volt ugyan, de baj esetén a mozgásképtelen hajókat kisodorta volna a partra, az angol erődök ágyúi elé. Sürgősen partra kellett tenni a csapatokat is, a hadsereg katonáit a kéthónapos tengeri út nagyon kimerítette, és harmaduk elkapta a skorbutot. Fel kellett tölteni a hadihajók fogyatkozó készleteit is. Hyder Ali csapatai Madrasztól mintegy száz mérfölddel délre ellenőrzésük alatt tartottak egy kisebb kikötőt, Porto Novo-t – a mai Paringipettai –, mely flottatámaszpontnak ugyan nem volt megfelelő, de az utánpótlás partra szállítására alkalmasnak tűnt. A kapitányok úgy vélték, ez a fontosabb feladat, amit nem lehet veszélyeztetni egy az angol flotta elleni, bizonytalan kimenetelű támadással.

A touloni flotta hazatérése után leadott jelentéseiben d’Estaing nem győzte dicsérni Suffrent. „Ez a kapitány valószínűleg a legjobb kötelékparancsnok, akit Őfelsége a szolgálatában tudhat!” A tengerészeti miniszterrel együtt a királynál kötelékparancsnoki – chef d’escadre, a francia terminológiában a tengernagyi rangot jelöli – előléptetésre javasolták Suffrent, aki előtt azonban akkoriban még 40 előléptetésre váró tiszt állt a rangsorban, a király pedig a többi főtiszt tiltakozásától tartva, és a hivatalos protokolltól eltérni nem akarva nem merte jóváhagyni a felterjesztést, melyre végül csak annyit írt: „Nem lehet.” A kötelező nyugdíjazást akkoriban ugyanis még nem ismerték, a magas rangú tisztek a végelgyengülésig szolgálhattak a haditengerészetnél, ha maguk nem döntöttek úgy, hogy kilépnek a szolgálatból. A ranglétrán való előrehaladás így nagyon lassú volt – a Royal Navy-nél is –, s nemegyszer előfordult, hogy valaki hadnagyi rangban lépett be a tengerészethez, és negyven évvel később hadnagyi rangban is lépett ki onnan.

Suffren azonban már ettől függetlenül is a sínen volt. Neve már a legmagasabb körökben is ismert volt, és már csak idő kérdése volt, mikor jut fel a csúcsra. A tengerészeti miniszter, Antoine de Sartine, 1780 márciusában ezt írta neki: „Őfelsége úgy tekint Önre, mint az egyik legalkalmasabb tisztre ahhoz, hogy rövidesen századait vezényelje, és szándéka az, hogy amennyire csak lehet, felgyorsítsa előrehaladását. Addig is hogy megmutassa elégedettségét mindazzal, amit Ön cselekedett, 1500 livre évjáradékot biztosít Önnek, és egy 74 ágyús parancsnokságát.”

Suffren következő két évéről semmit sem lehet tudni, a legközelebbi feljegyzés róla 1769 októberéből származik, amikor ismét szabadságot kért a tengerészeti minisztertől, hogy harmadszor is visszatérjen Máltára. Valószínűsíthető, hogy a köztes időben Suffren nem kapott olyan beosztást a flottánál, mely ambícióinak megfelelt volna, ezért kívánkozhatott vissza Máltára, ahol több feladatot kaphatott. Még visszatérése előtt, november 30-án, Marseille-ben letette a fogadalmat, mellyel a Máltai Szent János Katonai és Ispotályos Rend teljes jogú tagjává vált. Máltára visszatérve átvehette a San Antonio gálya parancsnokságát, melyet már távollétében, franciaországi tartózkodása alatt megkapott.

Bár a legtöbb nagy haditengerészet eddigre már kivonta a gályákat a hadrendből – bár kisebb evezős ágyúnaszádokat továbbra is szolgálatban tartottak –, a máltai lovagrend flottájában egészen a század végéig még mindig nagy számban szolgáltak ilyen hajók, melyek a változékony széljárású Földközi-tengeren továbbra is jól használhatóak voltak, különösen a sekély partmenti vizeken végrehajtott kisebb hadműveletek végrehajtására. (A gályák eltűnéséről a magyar irodalom láthatóan nem tud, ennek köszönhető, hogy a XIX. század elején játszódó Aranyemberben Jókai gályarabságra küldi Krisztyán Tódort, csakúgy, mint Szepes Mária A vörös oroszlánban Ernst Müllert.)