A két világháború után a történészek között, és a közvéleményben is széles körben elfogadottá vált az a nézet, mely szerint Európa XIX. század végén kezdődő válságáért, majd az első világháború kitöréséért Németországot terheli a felelősség, méghozzá elsősorban a fegyverkezési versenyt kirobbantó német flottafejlesztések miatt. E vélemény szerint az a nagy flottaépítési verseny, mely a világ minden haditengerészetét megfertőzte, és komoly szerepet játszott az első világháború kirobbanásában – bár ez utóbbi állítást a történészek nagy része ma már nem tartja megalapozottnak –, az 1898-ban elfogadott német tengerészeti törvénnyel, és a német haditengerészet ezt követő gyors növekedésével indult el. Azonban ha az ember jobban utánanéz a történteknek, nem nagyon juthat más következtetésre, mint arra, hogy ennek a flottaépítési láznak a kezdete igazából tíz évvel korábbra vezethető vissza, és annak első résztvevői nem a németek voltak, hanem az angolok, és a velük szemben álló francia-orosz szövetség.

 Az előző két poszt eredetileg egy sorozat első részeinek készült, melyben azt akartam volna szemléltetni, a két világháború pusztításaiért nem csak és kizárólag a németek, illetve a japánok a vétkesek, hanem a győztes nagyhatalmak is igen nagy mértékben osztoznak ezen a felelősségen. Menet közben aztán úgy találtam – és nem azért, mert egyesek vallási érzékenységét sértettem vele –, hogy erre ez a módszer, az angolszász erők által elkövetett egyes háborús bűntettek bemutatása, nem igazán célravezető, és helyesebb lenne más irányból megközelíteni a kérdést. A két megírt rész után ezt a sorozatot tehát most nem folytatom -a harmadik részt később azért majd befejezem-, és inkább indítok egy másikat.

Úgy gondoltam, annak megvilágítására, hogy hogyan jutottunk el idáig, talán menjünk vissza kicsit hátrébb az időben, s az első világháború előtti nagy flottaépítő versenyen keresztül mutassuk be az európai nagyhatalmak közti viszony elmérgesedését, a politikai erőegyensúly felborulását. Valószínűleg ez nem lesz olyan izgalmas, mint a lövöldözős történetek, de a történelem iránt valóban érdeklődők számára alighanem többet mond majd, és talán tanulságosabb is lesz. (Bár előre jelzem, elég hosszú is lesz.)

1945 májusának első napjaiban úgy látszott, a háború már lényegében véget ért. Hitler öngyilkos lett, Berlin elesett, a német csapatok pedig -legalábbis a nyugati fronton- gyakorlatilag beszüntették az ellenállást. A hajdani birodalom romjainak irányítását a Führer végakaratának megfelelően a flottaparancsnok, Karl Dönitz tengernagy vette át, aki abban bízott, talán sikerülhet különbékét kötnie az angolszász országokkal. A szövetségesek megosztására tett próbálkozások azonban kudarcot vallottak, s május hetedikén a német fegyveres erők nevében Jodl kénytelen volt aláírni a feltétel nélküli fegyverletételről szóló előzetes megállapodást.

A XX. századi legendárium egyik fontos eleme, hogy a két világháború során háborús bűnöket, emberiség elleni bűncselekményeket, meg hasonlókat elkövetni a németek és a japánok privilégiuma volt. Időnként persze az angolszász vitézek is megbotlottak, és csináltak nem egészen tisztességes dolgokat, ezek az esetek azonban sajnálatos kivételek voltak, melyekről általában sikeresen levezették, hogy ezek is az ellenség hibájából történtek meg.

Boldogult fiatalkorom szocreál köztéri alkotásainak, domborműveknek, freskóknak, egyik kedvelt témája volt a felszabadító szovjet hadsereg hős katonáinak ábrázolása. Az alkotásokon a hős szovjet katona egyik kezével általában a dobtáras géppisztolyt markolta, a másikkal meg kenyeret osztott az éhezőknek, rendszerint gyerekeknek, illetve kisgyerekes fiatal anyáknak. (Akiket egyébként a hős szovjet katonák tényleg nagyon kedveltek.) Nyugaton meg a történelmi témájú könyveknek rendszeresen visszatérő motívuma volt az „amerikai tengerészgyalogosok okinawai csecsemőket simogatnak” feliratú fotográfiák.

A hős szovjet katona nimbusza a valóságban persze sosem ragyogott túl fényesen, a rendszerváltás óta meg kimondottan rossz a sajtójuk. Az angolszász fegyveres erők történetének bizonyos nem publikus -bár nem is teljesen ismeretlen- fejezetei viszont csak az utóbbi időkben kezdtek előkerülni a cukormáz alól. Úgy gondoltam, a permanens nácizás közepette frissítő, és bizonyos szempontból szórakoztató olvasmány lehet néhány ilyen eset rövid összefoglalója, és mivel egy hajózástörténeti blogról van szó, itt természetesen a tengereken történt „sajnálatos esetekre” koncentrálunk.

Még mielőtt megint nekiállna valaki lármázni, hogy elfogult németbarát -és feltételezhetően náci szimpatizáns- vagyok, talán nem árt előrebocsátani, egyáltalán nem áll szándékomban, hogy itt valamilyen módon a németeket/japánokat próbáljam meg tisztára mosni, vagy akárcsak relativizálni, amit ők műveltek. Csupán arra szeretnék rámutatni, hogy a XX. század történelme egyáltalán nem olyan fekete-fehér, mint ahogy nekünk tanították, és a történtekért a felelősség nem kizárólagosan csak az egyik oldalt terheli.

A „jó” oldal által a tengereken elkövetett gazemberségekről alighanem legtöbbeknek a Wilhelm Gustloff esete ugrik be, éppen ezért ezt itt most nem tárgyaljuk. A történet gondolom, elég jól ismert, Günther Grass könyve ismét ráirányította a figyelmet, és ezt követően végre a mainstream történetírás is hajlandó volt foglalkozni az eseménnyel, melyet végül is elég jól feltártak.

Elsőként itt inkább egy másik, jóval korábbi esetet választottam, amely ugyan szintén jól ismert, de úgy vélem, nem lehet kikerülni. Ez volt ugyanis a XX. századi európai történelemben talán az első eset, amikor szándékosan és előre megfontoltan védtelen és fegyvertelen hajótörötteket gyilkoltak le, amivel az addig is kegyetlen tengeri hadviselés brutalitását egy új szintre emelték. A történtek bizonyos szempontból a humanizmus és a racionalizmus korának végét jelezték -ahogy az egész első világháború is-, és a totális háborúk korszakának kezdetét.

Miután Ausztráliában befejezte az adománygyűjtést, Scott Új-Zélandon csatlakozott ismét a Terra Novához. Itt rakodták be a felszerelés zömét is, közte a 34 kutyát, 19 pónit, és a három motoros vontatót. Az út az Antarktisz felé egyáltalán nem volt zökkenőmentes. A Terra Nova igen erős viharba került, melyben kis híján elsüllyedt, majd az Antarktiszhoz megérkezve csaknem három hétre beszorult a jégtáblák közé. A hajó végül csak 1911 januárjában érkezett meg a Ross-tengerre, a McMurdo szorosnál korábban létesített bázishoz.

A gatyarohasztó augusztusi hőségben hidegebb égtájakra kívánkozva kezembe került az Antarktisz felfedezőiről szóló „A sarkcsillag nem vezérelte őket” című könyv, boldogult fiatalkorom egyik kedves olvasmánya. (A Világjárók sorozatban 1978-ban megjelent könyv Alina és Czeslaw Centkiewicz munkája.) A könyvet átlapozgatva rögtön néhány blogbejegyzés kecsegtető lehetősége merült fel bennem, bár a téma igazából csak mellékszálon kapcsolódik a tengerhez. A legérdekesebb sztori talán a nagy vesztes, Robert Falcon Scott története, és nemcsak a tragikus, ám dicsőséges vég miatt.

Scott az utóbbi évtizedekben bálványból ellentmondásos, és sokak számára ellenszenves figurává vált, s glóriáját alaposan megtépázták. Egy 2002-es közvélemény-kutatás során például felmérték, a britek kit tartanak a 100 legnagyobb angolnak, és ezen a listán Scott az 54-ik helyezést érte el. Ez nem is tűnik rossz eredménynek, amíg észre nem vesszük, hogy ugyanezen a listán a nagy rivális Shackleton a 11-ik helyen végzett.

Az angol történetírók természetesen próbálnak úgy tenni, mintha Scott romló megítélése kizárólag csak annak volna köszönhető, hogy a sarki expedíciók szervezése során több súlyos hibát is vétett, elsősorban azt, hogy kezdeti rossz tapasztalatai után mereven elutasította a kutyák alkalmazását, és helyettük mandzsúriai pónikkal próbálkozott, ami utóbb végzetes tévedésnek bizonyult. A XXI. századi publikum persze nem pusztán csak ezért tekint kissé fanyalogva Scottra, hősünk egyes jellemvonásai és cselekedetei mai szemmel nézve valóban nem túl rokonszenvesek, és érdekes módon nagyrészt pont azok, melyek bő egy évszázaddal ezelőtt ünnepelt hőssé tették Britannia szerte.

Guadalcanal után itt van megint egy újabb második világháborús évforduló, amit nem szeretnék kihagyni. Különösebben ugyan nem vagyok rákattanva az évfordulókra, és nem érzem úgy, hogy minden ilyen alkalommal valami megemlékezésfélével kellene megpróbálni feldobni a blog látogatottságát, de Pearl Harbor talán mégis elég különleges téma ahhoz, hogy próbáljunk róla valami érdekeset mondani. Ez első ránézésre elég nehéz lesz, hiszen magának a támadásnak a története ugyanolyan lerágott csont, mint mondjuk a Bismarck elsüllyesztése, vagy a trafalgári csata. Ezeregy könyvet írtak már róluk, és a hivatásosok se nagyon tudnak már mást, mint egymást ismételgetni.

Így tehát most ezúttal sem annyira magáról az eseményről, hanem inkább egynéhány vele kapcsolatos, közhasználatban levő tévedésről, és félremagyarázásról szeretnék ejteni pár szót. Nem hiszem persze, hogy különösebben sok újdonságot tudnék mondani, inkább csak szeretném a szokásostól kissé eltérő szemszögből megközelíteni a történteket.

A Hieitől 20-30 mérföldre délre több amerikai hajó is hasonló helyzetben volt, mint japán kollégájuk. A mozgásképtelen Aaron Ward-ot korán reggel a Tulagiról érkező Bobolink vontató, és néhány őrnaszád vette vontatókötélre, és bár a Hiei ágyúi megzavarták a műveletet, délelőtt kilencre sikerült a rombolót biztonságba helyezni, s a közeli Tulagin levő támaszpontra vontatni.

A Bobolink ezt követően visszatér a Portland cirkálóhoz, mely a kormány sérülése miatt a Hieihez hasonlóan órák óta irányíthatatlanul keringett körbe. Mire azonban a vontató megérkezett, a Portland kormányát valahogy sikerült egyenesbe állítani, és két megmaradt hajócsavarjával a cirkáló önerőből útnak indult Tulagi felé. DuBose kapitány ezért a Bobolinket inkább a láthatóan súlyos állapotban levő Atlantához irányította. A Portland néhány torpedónaszád és őrnaszád segítségével, mindössze kétcsomós sebességgel vánszorogva, másnap, november 14-én, hajnali fél kettőkor végül befutott Tulagiba.

Pontban éjfélkor egy újabb felhőszakadás miatt Abe kénytelen volt ismét csökkenteni a kötelék sebességét, ezúttal 12 csomóra. Ezzel egyben valószínűleg a lemaradt rombolókat is szerette volna felzárkóztatni. A japánok háromnegyed egy körül kerültek ki a zivatarzónából, és a Savo-sziget mellett elhaladva megkezdték a megközelítés végső szakaszát.

Borult idő volt, s az eső még mindig esett. Majdnem teljesen sötét volt, a látási viszonyok nagyon rosszak voltak. Egy óra után tíz perccel a csatahajók lövegtornyaiban Abe utasítására felkészültek a tüzelésre, és betöltötték az ágyúkba a lőszerraktárakból felhozott repeszgránátokat. Negyed órával később a japán hajók elhaladtak az Esperance-fok előtt, s a kötelék valamennyi hajóján harckészültséget rendeltek el.

Nyolc hónappal a váratlan, és megrendítő Pearl Harbor-i csapás után az US Navy vezetése úgy érezte, már eléggé összeszedték magukat ahhoz, hogy felhagyjanak a passzív védekezéssel, és indítsanak végre egy komolyabb támadó hadműveletet a japánok ellen. Az amerikaiak azért próbáltak óvatosak lenni, nem valamelyik nagyobb japán támaszpontot szemelték ki célpontnak, hanem egy periférikus, de stratégiailag valamennyire mégiscsak fontos területet, a Salamon-szigeteket.

A szigetcsoportot a japánok 1942 tavaszán szállták meg. A szigetek birtoklásával fedezték a térség legnagyobb japán támaszpontját, Rabault, másrészt kelet felől átkarolták Ausztráliát. Stratégiai jelentősége ellenére a japánok nem állomásoztattak itt nagyobb erőket, és még ezeket is szétszórták a sok kisebb-nagyobb sziget védelmére. Az amerikaiak tehát gyors, és könnyű győzelemre számítottak.

A hadművelet célpontja eredetileg Tulagi, és a Santa-Cruz szigetek voltak, ám a támadásra való felkészülés közben a hírszerzés tudomására jutott, hogy a japánok repülőtér építésébe fogtak Guadalcanal szigetén. Egy itteni repülőtérről a japán bombázók támadni tudták volna Ausztrália keleti partjait, illetve Új-Guinea kikötőit, s ez hirtelen felértékelte Guadalcanal jelentőségét. A Santa-Cruz elleni hadműveletet tehát törölték, és az ide szánt csapatokat Guadalcanal elfoglalására irányították át.

A partraszállásokra végül 1942 augusztus nyolcadikán került sor. Úgy tűnt, az amerikaiak számítása bejön, a szigeteket viszonylag könnyen elfoglalták. Tulagin, és a környező kis szigeteken a japánok keményen védekeztek, de kis létszámú csapataikat a túlerő gyorsan elnyomta. Guadalcanal szintén kis létszámú helyőrsége a japánoktól szokatlan módon szinte érdemi ellenállás nélkül feladta állásait, s felszerelését és készleteit hátrahagyva a sziget belsejébe menekült. A félkész repteret így tíz nappal később már az amerikaiak fejezték be, és keresztelték el egy Midway-nél elesett pilóta után Henderson Field-re.

Az ezután következő események viszont már nem az amerikai elképzelések szerint alakultak. Bár addig elhanyagolták a szigeteket, a japánok most mégis úgy döntöttek, mindenáron visszaszerzik Guadalcanalt. A gyors, elsősorban inkább a csapatok harci moráljának javítására, és tapasztalatszerzésre szánt hadműveletből fél éven át tartó anyagcsata bontakozott ki, mely végül döntő hatást gyakorolt a Csendes-óceáni háború menetére.