A Glorious leválása az evakuációt végző kötelékről látszólag igen nagy könnyelműség volt, ami végzetes következményekkel járt. A szakirodalom nem egységes abban, mi volt az oka annak, hogy az anyahajót mindössze két romboló kíséretében önállóan indították vissza Scapa Flow felé. A legelterjedtebb hipotézis, hogy a Glorious bosszúszomjas parancsnoka minél előbb el akarta ítéltetni vele szembeszegülő repülőparancsnokát, és azért kért engedélyt az idő előtti visszatérésre, hogy minél hamarabb meg tudják tartani a hadbírósági tárgyalást. A források azonban nem utalnak arra, hogy D'Oyly-Hughes maga kérte volna a visszatérést, arra minden jel szerint Wells tengernagy utasította őt. Egyébként sem tűnik életszerűnek, hogy Wells ilyen pitiáner okok miatt engedélyezte volna azt, hogy anyahajóinak egyike önállósítsa magát.

1940 májusában a világ figyelme Dunkerque városára irányult, ahol a hadtörténet talán legnagyobb szabású evakuációja zajlott, mellyel a vereséget szenvedett francia és angol csapatokat a tengeren mentették ki a német bekerítésből. A hadművelet végső soron sikerrel zárult, s a németek egérutat adtak a menekülő ellenségnek, talán szándékosan, talán mert ők is kimerültek, vagy talán mert fel sem fogták, mekkora győzelmet arattak. (A történészek erről azóta is vitatkoznak.) Sokkal kevesebb figyelmet kapott az ezzel egy időben zajló másik kiürítés, mellyel Narvik környékéről vonták ki a még ott harcoló szövetséges csapatokat.

Az Alphabet hadművelet június másodikán indult. Az angol, francia, lengyel, és norvég csapatokat két nagy konvojjal szállították haza, az első június hetedikén indult Narvikból, hat nagy csapatszállítóval és nyolc teherhajóval, melyeket a Vindictive cirkáló, és öt romboló kísért. A hajók körülbelül 15 ezer katonát vettek fel. A konvojhoz a nyílt tengeren csatlakozott a Valiant csatahajó is, ennek fedezete alatt jutottak el a Clyde torkolatáig.

A második, tízezer katonát szállító konvoj június nyolcadikán reggel indult, hét csapatszállítóval, valamint a Southampton és Coventry cirkálókkal, illetve tizenegy rombolóval. A konvoj távolsági fedezetéhez tartozott még az Ark Royal és a Glorious anyahajó, valamint a később csatlakozó Valiant csatahajó. Tizennegyedikére minden hajó épségben megérkezett a hazai kikötőkbe.

A Norvégia elleni invázióra induló német alakulatok közül a legnehezebb feladat kétségkívül a legészakibb ponton, Narviknál partraszálló csapatokra, és az őket szállító hajókra hárult. A déli helyszínek, Oslótól Bergenig, viszonylag jól megközelíthetőek voltak a németek számára, gyorsan és könnyen tudtak erősítést eljuttatni itteni erőikhez, akiket a Luftwaffe bombázói akár a németországi támaszpontokról felszállva is támogatni tudtak. Trondheim már északabbra esett, mondhatni kívül a németek komfortzónáján, de a déli területekről vasúton és közúton is viszonylag könnyen elérhető volt. A csekély norvég ellenállást leküzdve a németek ezeket a helyeket már nagyobb probléma nélkül biztosítani tudták a maguk számára.

A partraszállási körzetek közül a legdélebbi Kristiansand 375 mérföldre volt Trondheimtől, Narvik viszont még ez utóbbitól is 400 mérfölddel északra feküdt. Az itt partraszálló csapatok magukra voltak utalva mindaddig, amíg a délről a nehéz hegyi terepen előrenyomuló főerőik is el nem érték a várost. Erősítésre a tenger felől sem nagyon számíthattak, északi támaszpontjairól az angol haditengerészet jól ellenőrizni tudta ezt a térséget. A vállalkozás sikere a meglepetésen múlott, és miután ezt kijátszották, már nem reménykedhettek abban, hogy a felriasztott angol tengeri erőkön keresztül egy második támadó hullámot is el tudnak majd juttatni Narvikba.

A Norvégia által nyújtott lehetőségek nem csupán a britek, hanem a németek figyelmét is felkeltették. Már az első világháború elején születtek javaslatok a norvég kikötők megszállására, ahol a német flotta kiváló támaszpontokra találhatott, és ahonnan könnyebben ki tudták volna játszani az angol tengeri blokádot. A háború után írt könyvében Wolfgang Wegener tengernagy a norvég invázió ötletének elvetését a Németország által elkövetett egyik legsúlyosabb stratégiai hibának nevezte.

Wegener és Raeder azonban ősellenségek voltak, akik ott tettek keresztbe egymásnak, ahol csak tudtak. Pályájuk kezdetén ugyan még jó barátok voltak – Wegener nagyobbik fiának Raeder volt a keresztapja –, de stratégiai kérdésekben alkotott eltérő véleményük szembeállította őket egymással. Raeder a Tirpitz vezette csatahajó-hívő, mahanista tisztek csoportjához csatlakozott, míg Wegener a cirkálókkal folytatott portyázó hadviselés, a „guerre de course” támogatói közé.

A Németország elleni háborút az angol és a francia stratégák egyaránt úgy képzelték el, hogy annak döntő, és szinte kizárólagos hadszíntere a francia–német határon húzódó front. Az első világháború négy éve szinte végig azzal telt, hogy a két hadviselő fél ezen a fronton, pontosabban annak nagyjából Ypres-től Verdun-ig terjedő 200 kilométeres szakaszán igyekezett áttörni az ellenfél védelmén, hogy döntő csapást mérjen rá. Minden más hadszíntér másodlagos jelentőségűnek számított, és a feltétlenül szükséges minimumnál nem fordítottak rájuk több figyelmet. A következő háborút úgyszintén itt, a Maginot vonal mentén gondolták megvívni.

Az antant háborús vezetői közül szinte csak egyetlen ember volt, aki nem frontálisan akart nekirohanni a német állásoknak, ott, ahol azok a legerősebbek, hanem ott akart csapást mérni az ellenségre, ahol az nem számít rá, az északi, vagy a déli szárnyon. Az illető természetesen Winston Churchill volt, akinek mindkét háborúban fixa ideája volt, hogy Németországot a leggazdaságosabban, vagyis a legkisebb veszteségekkel, délről, a Balkán és Olaszország felől, vagy északról, a skandináv államok irányából lehet legyőzni.

Szinte történelmi közhelynek számít, hogy a háború 1939-es kitörése váratlan meglepetésként érte a teljesen felkészületlen német haditengerészetet. A német felszíni flotta 1939 szeptemberében úgyszólván nem is létezett, a Bismarck, a Tirpitz, és a Prinz Eugen még javában épült, míg a két csatacirkáló elvileg már szolgálatba állt ugyan, de a menet közben felfedezett konstrukciós hibák miatt mindkettőn komoly javításokat és átépítéseket kellett végrehajtani, és november előtt nem voltak bevethető állapotban. A Graf Zeppelin kínos lassúsággal zajló építése is még javában tartott – és soha nem is fejeződött be –, az Admiral Scheer éppen nagyjavításon volt, a két nehézcirkáló, a Blücher és az Admiral Hipper pedig a próbajáratait végezte, és ezek is csak év végére állhattak ténylegesen is szolgálatba. A kisebb egységek, és néhány könnyűcirkáló mellett a német haditengerészetnek tehát összesen két nagy hadihajó állt rendelkezésére, a Deutschland és az Admiral Graf Spee.

A német flotta tehát nem sok mindenből gazdálkodhatott, de azt a keveset, amije volt, rögtön bevetette. Még a háború kitörése előtt kiküldték a tengerre a két zsebcsatahajót, és a bevethető tengeralattjárókat, melyek a háború első napjaiban okozhattak volna kellemetlen meglepetéseket az angoloknak, ha a békés megegyezésben még mindig bizakodó Hitler nem tiltja meg nekik az akciókat. A Führer csak hetekkel később engedélyezte a szövetséges hajók elleni támadásokat, amikorra már elmulasztották a legjobb alkalmat a meglepetésszerű támadásokra.

Néhány héttel a Genova elleni támadást követően az Ark Royal ismét elhagyta a mediterrán térséget, és visszatért az Atlanti-óceánra. Előző hónapban ugyanis a németek két csatacirkálója kitört az óceánra, hogy ott az angol kereskedelmi hajózást támadják. A Force H március nyolcadikán azzal az utasítással futott ki Gibraltárból, hogy a Kanári-szigetek környékén cirkálva biztosítsa a Gibraltár és Freetown közti útvonalat, és adjon védelmet az ott haladó konvojoknak. Március 17-én a köteléket északabbra vezényelték, hogy a Vizcayai-öböl előtt kutassanak a várhatóan Brest felé tartó német hajók után.

A franciák veresége, és az olaszok hadbalépése után az angol haditengerészet helyzete válságosra fordult a Földközi-tengeren. Az olasz haditengerészetet általában nem sokra tartották, számbeli fölénye azonban papíron olyan nyomasztó volt, hogy az angolok komolyan foglalkoztak a gondolattal, kiürítik az egész Földközi-tengert, és erőiket Gibraltárba vonják vissza. Csak a mediterrán flotta parancsnokának, Andrew Cunningham tengernagynak Churchill által is támogatott határozott tiltakozása vette rá az Admiralitást, hogy eltekintsen a kiürítéstől, és a franciák kiesése után is folytassa a hadműveleteket az olasz flotta ellen.

Az Ark Royal vízrebocsátására alig 19 hónappal a gerincfektetés után, 1937 április 13-án került sor. A hajó keresztanyja az Admiralitás Első Lordjának, Sir Samuel Hoare-nak a felesége volt. A pezsgősüveg csak a negyedik próbálkozásra tört szét a hajó orrán, de ettől eltekintve az esemény problémamentesen lezajlott. Az Ark Royal ezt követően több mint egy évet töltött a hajógyár mólójánál, mialatt beépítették a felépítményt, felszerelték a hajó berendezéseit, és lefolytatták az első próbajáratokat is. A haditengerészet 1938 december 16-án vette át a hajót, melynek első parancsnoka Arthur John Power sorhajókapitány lett.

A legénység kiképzésével, és a próbajáratok teljes programjának lefolytatásával 1939 nyarára végeztek. Hazatérése után a hajón látogatást tett a király, VI. György is. A nyáron érkeztek meg az anyahajóra a Skua és Swordfish gépek is. Az állandó repülőgéphiány miatt a teljes állományt ezúttal sem tudták feltölteni, a hajóra öt repülőszázad települt, 18 Skua és 30 Swordfish géppel. Az Ark Royal 1939 augusztusára került teljesen hadrafogható állapotba, amikor is a brit anyahajók parancsnokának, Lionel Victor Wells altengernagynak a zászlóshajója lett.

Lissa (Vis) szigetéről nyilván mindenkinek az 1866-os tengeri csata jut eszébe, melyben az osztrák hajóhad váratlan győzelmet aratott a jelentős túlerőben levő olasz flotta felett. Azonban az Adria középső részén fekvő kis dalmát sziget stratégiai jelentőségénél fogva korábban is számos alkalommal lehetett tanúja rivális flották összecsapásának. Az első ismert tengeri ütközet i.e. 384-ben zajlott a sziget közelében, mikor az illír flottát győzte le a szicíliai Dionysius. A térség a hozzánk korban jóval közelebbi napóleoni háborúk idején is a nagyhatalmak közti összecsapások színtere volt. Ekkor zajlott le az a mára már jórészt elfeledett tengeri csata, mely ugyan méreteit tekintve messze elmaradt a nagy flottaütközetektől, de jelentősége mégis túlmutatott néhány kis fregatt összecsapásán. Ráadásul különlegessé tette az ütközetet, hogy a francia parancsnok Nelson trafalgári taktikáját próbálta alkalmazni benne.