Hét tenger

Versenyfutás Norvégiáért 6.

2021. augusztus 08. 09:30 - savanyújóska

Bemutató a németeknek

A Glorious leválása az evakuációt végző kötelékről látszólag igen nagy könnyelműség volt, ami végzetes következményekkel járt. A szakirodalom nem egységes abban, mi volt az oka annak, hogy az anyahajót mindössze két romboló kíséretében önállóan indították vissza Scapa Flow felé. A legelterjedtebb hipotézis, hogy a Glorious bosszúszomjas parancsnoka minél előbb el akarta ítéltetni vele szembeszegülő repülőparancsnokát, és azért kért engedélyt az idő előtti visszatérésre, hogy minél hamarabb meg tudják tartani a hadbírósági tárgyalást. A források azonban nem utalnak arra, hogy D'Oyly-Hughes maga kérte volna a visszatérést, arra minden jel szerint Wells tengernagy utasította őt. Egyébként sem tűnik életszerűnek, hogy Wells ilyen pitiáner okok miatt engedélyezte volna azt, hogy anyahajóinak egyike önállósítsa magát.

A Glorious egyébként sem rohant vissza teljes sebességgel Scapa Flow felé. Az anyahajó nem sokkal hajnali három óra előtt vált le Wells kötelékéről, és indult vissza 22 csomós sebességgel Scapa felé. Kíséretében a szokásos négy helyett csak két romboló volt, az Ardent és az Acasta. A két 1700 tonnás, „A” osztályú romboló nem a legújabb típusba tartozott, mindkettőt 1930-ban állították szolgálatba. Ennek ellenére még ütőképes egységeknek számítottak, a négy 120 mm-es ágyú mellett fő fegyverzetüket nyolc darab 533 mm-es torpedóvetőcső jelentette, sebességük pedig elérhette a 36 csomót is.

Virradatkor a kötelék sebességét 17 csomóra csökkentették, és a tengeralattjárók elleni szokásos védekezésként cikk-cakkban haladtak tovább. Emiatt feltételezik többen azt, hogy az anyahajó kifogyóban volt az üzemanyagból, és ezért indult vissza a többiek előtt a hazai kikötők felé. Ez valamelyest indokolná az anyahajónak a későbbi ütközetben tanúsított furcsa magatartását is. Azt azonban nem nagyon lehet megindokolni, hogy a Glorious üzemanyaga miért fogyott volna ki korábban, mint a vele egy kötelékben hajózó többi hajóé? A lassú konvojban haladva a Glorious egyébként is kevesebb üzemanyagot fogyasztott volna, mind egyedül cikk-cakkozva hazafelé.A Renown, mögötte a Glorious és a Furious 1934-ben, egy hadgyakorlaton.

A Renown, mögötte a Glorious és a Furious, 1934-ben, egy hadgyakorlaton.

 

Csak az újabb keletű kutatások hozták összefüggésbe a Glorioust a Churchill által annyira dédelgetett Paul hadművelettel. A korábban már ismertetett teória szerint az anyahajó azért vált le a többiektől, és indult előttük hazafelé, hogy repülőgépeinek átfegyverzését minél előbb végre tudják hajtani, s a megérkezést és a gyors tankolást követően azonnal vissza tudjanak indulni a norvég partok, közelebbről a Vestfjord felé, hogy még a németek megérkezése előtt végre tudják hajtani a svéd Lulea kikötőjének elaknásítását. Miután a Glorious elsüllyedésével kapcsolatos iratokat az angolok 100 évre titkosították, mindez egyelőre csak bizonyíthatatlan elmélet, de összes közül ez tűnik a legépkézlábabbnak, ami sok mindent megmagyaráz az anyahajó elsüllyedése körüli talányok közül.

Ezek egyike, hogy miért nem szállt fel egyetlen repülőgép sem az anyahajóról, hogy felderítést végezzen? Utóbb ezért a hajó kapitányát tették felelőssé, azt állítva, D'Oyly-Hughes nem értett a repüléshez, és a légi hadviseléshez, s ha nem ő, hanem az ekkor éppen fogdában ülő Heath korvettkapitány irányítja az anyahajó repülőit, ilyesmi nem fordulhatott volna elő. Bár D'Oyly-Hughes valójában már jóval korábban megtanult repülni, a légi hadviselésben való járatlanságát minden visszaemlékezés megerősíti. Ennek ellenére úgy tűnik, valójában nem járt el másként, mint ami ilyen esetekben akkoriban szokásban volt.

A Glorious egyik túlélője, Ian Murray McLachlan alhadnagy, a vizsgálóbizottság előtt később azt állította: „Nem volt szokásban, hogy légi járőrbe induljunk, miután elhagytuk a Feröer-szigeteket.” Vagyis az északi norvég vizeken az anyahajók gépei nem hajtottak végre légi felderítéseket a tenger felett. Ennek oka egyszerűen csak az volt, hogy senki sem számított német hadihajók feltűnésére. A német flotta április közepe óta nem hagyta el a hazai vizeket, és az elkényelmesedett britek nem is gondoltak arra, hogy ismét ilyen messzire merészkednek. Az angol hajók kizárólag repülőgépek, és tengeralattjárók feltűnésére számítottak, utóbbiakra is csak a norvég partok közelében. Nyolcadikán délután négykor, amikor már több mint száz mérföldre távolodtak el a partoktól, a Glorious is abbahagyta a cikk-cakkozást, és egyenesen Scapa Flow felé fordult. Ha az Admiralitás nem hagyja figyelmen kívül a hírszerzés jelentéseit, és legalább megemlíti a hajók parancsnokainak, hogy bizonyos jelek szerint a német flotta ismét készül valamire, alighanem a Gloriouson is óvatosabbak lettek volna. Azonban nem érkezett semmilyen figyelmeztetés.A láthatóan nem a korabeli csúcstechnológiát képviselő Gloster Gladiator vadászgép.

A láthatóan nem a korabeli csúcstechnológiát képviselő Gloster Gladiator vadászgép.

 

Az adott időben az anyahajón összesen 34 repülőgép tartózkodott. A RAF tíz-tíz Hurricane és Gloster Gladiator vadászgépe, melyek természetesen nem voltak alkalmasak a Gloirousról való üzemeltetésre, valamint az anyahajó saját gépei közül kilenc Gladiator vadászgép, és öt Swordfish. (A RAF gépeket leszállították a hangárakba, azok tehát a sok helyen olvasható állítással szemben nem a fedélzeten álltak, és nem ezek tették lehetetlenné az anyahajó saját gépeinek az indítását.) A repülőgépeknek tehát csak annyi jelentősége lehetett volna, hogy idejében riaszthatták volna a Glorioust, és az egész flottát. A német hajók elleni támadásokra csak az öt Swordfish lehetett alkalmas, melyek közül viszont csak három volt üzemképes, a másik kettőt éppen javították. A gépekről eltávolították a torpedók felfüggesztésére szolgáló pilonokat, a torpedókról pedig leszerelték a robbanófejeket, és a bombákkal együtt visszaszállították őket a raktárakba. Amikor az egyik pilóta emiatt érdeklődött a torpedókért felelős tisztnél, az talányosan csak annyit válaszolt, ők már egy lappal előrébb járnak.

A legénység optimistán azt feltételezte, a gépek leszerelése már annak a jele, hogy a norvég hadműveletek lezárulta után a hajó dokkba áll, és megkezdik a szabadságolásokat. Újabb feltételezés, hogy valójában mindez már a Paul hadműveletre való felkészülés kezdetét jelenthette. A hadművelethez szükséges nagy hatótávolságot lehetővé tevő póttartályok beszerelése legalább 24 órás munkát jelentett, s miután sürgetett az idő, D'Oyly-Hughes talán már menet közben szerette volna a munka nagyját elvégeztetni, hogy az öt Swordfish minél előbb kész legyen a bevetésre. (A hajó többi 13 Swordfish gépe, melyeket már felszereltek a póttartályokkal, a skóciai és az Orkney-szigeteki repülőtereken állomásozott.) A torpedókra sem látszott már szükség, az aknák felszerelésére másfajta pilonok kellettek. A Swordfishek tehát az adott időben csak felderítő feladatokra lettek volna alkalmasak, melyet viszont a magukat biztonságban tudó angolok nem tartottak szükségesnek. A német hajók feltűnése után pedig nem volt már jelentősége a gépek indításának, a szétszerelt, és raktárakba levitt torpedók felszerelésére nem volt már idő, és egyébként is, a három üzemképes repülőgép gyakorlatilag semmit sem jelentett volna. Marschall egyébként tartott az anyahajó repülőitől, és elrendelte, a csatacirkálók repülőgépeit is helyezzék készültségbe, de indításukra végül nem volt szükség. (Az Arado hidroplánoknak jó esélyeik voltak a Swordfishek ellen.)Guy D'Oyly-Hughes.

Guy D'Oyly-Hughes.

 

Az angol hajók egyike sem volt felszerelve radarral, de ennek nem is volt jelentősége. A tiszta időben szabad szemmel is messzebb lehetett látni a korabeli radarok hatótávolságánál. A németek sem radarral vették észre az angol hajókat, mindegyiket a hajók őrszemei szúrták ki. Utólag azért is gyakran kritizálják a Glorious parancsnokát, amiért nem küldött fel senkit az árbockosárba, s csak a hídon tartózkodó őrszemek figyelték a látóhatárt. Azonban mint már többször említettem, az angolok részéről senki sem számított német hadihajók feltűnésére, nemcsak a Gloriouson, hanem a többi angol hajón sem. Mindenki csak a légteret figyelte, illetve periszkópokat keresett a tengeren, amihez nem kellett felmászni az árboc tetejére. A „varjúfészekben” ülő őrszem valamivel előbb jelezhette volna a német hajókat, nagyjából akkor, amikor azok is észrevették őket. Ez a legfeljebb 20 perc különbség csak a hajó végét odázhatta volna el valamelyest, aminek nagy jelentősége szintén nem lett volna.

A Glorious parancsnoka tehát követett el hibákat, de alapvetően csak a szokásos gyakorlatnak megfelelően járt el. A figyelmét valószínűleg már a Paul hadműveletre való felkészülés kötötte le, és mindenki máshoz hasonlóan ő sem számított olyan lehetőségre, hogy esetleg német hadihajókkal keveredik majd felszíni összecsapásba. Az anyahajó a tengeralattjárók és a repülőgépek támadásaira számítva, s az ezeknek megfelelő szokások és előírások szerint haladt. Nincs rá semmilyen bizonyíték, hogy a többi angol hajó parancsnoka ebben a helyzetben másként járt volna el.Torpedók előkészítése a Gloriouson.

Torpedók előkészítése a Gloriouson.

 

A Glorious őrszemei délután öt órakor fedezték fel a láthatáron az ismeretlen hajókat. A jelentést megkapva D'Oyly-Hughes utasította az Ardent rombolót, menjen előre, és azonosítsa a hajókat, s ugyanekkor elrendelte, emeljék a fedélzetre az üzemképes Swordfish gépeket, melyekre jobb híján néhány tengeralattjárók ellen használatos vízibombát függesztettek. Húsz perccel öt óra után elrendelte a harci riadót, de nem változtatott irányt, és nem is növelte a sebességet.

Az Ardent közben az ismeretlen hajók felé tartott, s pár perccel fél hat előtt fényjelzésekkel szólította fel őket, azonosítsák magukat. A németek ezt rögtön meg is tették, a Scharnhorst 15 centis ágyúi tüzet nyitottak az angol rombolóra, s 15 kilométeres távolságból már az első sortűzzel el is találták azt, megrongálva az egyik gépházát. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy ellenséges hajókkal állnak szemben, D'Oyly-Hughes az Ardentet arra utasította, indítson torpedótámadásokat a német hajók ellen, hogy feltartóztassa azokat, az Acastát pedig az anyahajó mellett tartotta, hogy füstfüggöny fejlesztésével fedezze azt. Utóbb többen úgy vélték, D'Oyly-Hughes okosabban járt volna el, ha mindkét rombolóját támadásra utasítja, maga pedig a németekkel ellentétes irányba fordul az anyahajóval, és teljes sebességre gyorsítva igyekszik meglépni az ellenség elől. Valóban máig nem világos, a Glorious miért nem próbált menekülni. A hajó 30 csomós sebességre lett volna képes, többre, mint a Scharnhorst, és a Gneisenaunak is alig több mint egy csomós sebességfölénye lett volna csak vele szemben. Ha a rombolók kis ideig képesek feltartóztatni a németeket, a Gloriousnak lettek volna esélyei a menekülésre.Az Ardent.

Az Ardent.

 

Az angolok azonban bizonytalanok voltak a támadók pontos kiléte felől. Az anyahajó egyik túlélője szerint a Scharnhorstot először a Hipperként, a valamivel távolabb levő Gneisenaut pedig a Leipzig cirkálóként azonosították. A parancsnoki hídon pedig egy ideig valószínűleg azt hitték, zsebcsatahajókkal állnak szemben, és azt gondolták, van idejük, hogy átvágjanak előttük amíg az Ardent feltartóztatja azokat, és aztán nagyobb sebességük révén lerázzák őket. És persze van egy még egyszerűbb magyarázat arra, D'Oyly-Hughes miért nem próbált azonnal menekülni az ellenség elől. Ezt az okot az Acasta parancsnoka később így fogalmazta meg: „A Flotta nem tesz ilyet.” Vagyis D'Oyly-Hughes talán a flotta becsületével és a saját büszkeségével összeegyezhetetlennek érezte az ellenség elől való menekülést.

A Glorious csak néhány kisebb irányváltást tett, délnyugatról fokozatosan dél felé fordulva. A források többsége szerint sebességét sem növelték, de ez így valószínűleg nem igaz. A hajón az addigi 22 csomós sebesség fenntartásához szükséges 12 kazán üzemelt csak a 18-ból, a sebesség növeléshez fel kellett fűteni a többit is, ami hosszabb időt vett igénybe. Miután azonban az első lövések leadásakor a hajó már 24 csomóval, majd másfél órával később a maximális 30 csomóval haladt, D'Oyly-Hughes minden bizonnyal már rögtön az első percekben elrendelte a többi kazán felfűtését is.

Az Ardentre leadott első lövések idején a Glorious még 28 kilométeres távolságban volt a német hajóktól, és a romboló parancsnoka, John Frederick Barker korvettkapitány (Lieutenant Commander) mindent elkövetett azért, hogy a németek ne tudják gyorsan csökkenteni ezt a távolságot. Rombolójával füstfüggönyt vont fel, s annak védelmében meghúzódva gyors kitöréseket indított, kilőtt egy torpedót a németek felé, majd visszahúzódott a füstfüggöny mögé. Hogy az ellenség számára megnehezítsék a célzást, az Ardent állandóan változtatta irányát és sebességét. Barker hét ilyen támadást indított a németek ellen, melyek során kilőtték a romboló mind a nyolc torpedóját. Találatot nem értek el, bár az egyik torpedó alig kerülte el a Scharnhorstot. Folyamatosan tüzelt a romboló négy 120 mm-es lövege is, melyek egy találatot értek el a Scharnhorston, ami természetesen csak jelentéktelen repeszsérüléseket okozott. Tüzet nyitottak az anyahajó 120 mm-es lövegei is, de találatot nem értek el.A Scharnhorst ágyúi a Glorioust lövik.

A Scharnhorst ágyúi a Glorioust lövik.

 

A két csatacirkálón figyelő német tisztek le voltak nyűgözve az angol rombolótól. A Scharnhorst parancsnoka, Hoffmann kapitány, később ezt írta: „Az Ardent különösen bátran és okosan viselkedett. Nagyon ügyesen manőverezte ki a becsapódásokat, füstöt fejlesztett, és azt nagy hozzáértéssel használta, hogy takarja a Glorioust, s közben 10 és 35 csomó között változtatta a sebességét. Mindezzel nagyon nehézzé tette fegyvereink feladatát.

A romboló persze csak zavarni tudta a két csatacirkálót, feltartóztatni nem. Nem sokkal fél hat után a Scharnhorst 28 centis ágyúi 26.150 méteres távolságról tüzet nyitottak a Gloriousra. A valamivel távolabb haladó Gneisenaun valószínűleg még nagynak tartották a távolságot, mert ők csak negyedórával később adták le az első lövéseket az anyahajóra. A németek szokásuk szerint hosszan és alaposan céloztak, majd megfigyelték a lövedékek becsapódását, s csak azt követően adták le a következő sortüzet, az irányzékon való szükséges módosítások után.

A módszer ezúttal is bevált. Alig hat perccel az első lövések leadása után a Scharnhorst harmadik sortüzének egyik gránátja már el is találta a Glorioust, rekord nagy távolságról, 24.175 méterről. Ez a legnagyobb távolság, melyről egy hadihajó ágyúi mozgó célpontot valaha is eltaláltak. (Az elsőségről persze van némi vita. Pár héttel később a Warspite 38 centis ágyúi nagyjából ugyanilyen távolságról találták el az olasz Cesare csatahajót.) A gránát a repülőfedélzet elülső részén csapódott be, és a hangárban robbant, ahol nagy tüzet okozott az ott álló Hurricane vadászgépek között. A robbanás hatalmas lyukat ütött a fedélzetbe, s az abból kiszakított nagyméretű lemezdarabok Marschall tengernagy szerint úgy röpültek fel a levegőbe, mint ahogy a lábasról repül le a fedő. A repülőfedélzet használhatatlanná vált, és a repeszek tönkretették a már a fedélzetre emelt két Swordfish gépet is. Az anyahajó tehát végképp elvesztette a lehetőséget arra, hogy indítsa a repülőket, bár ennek amúgy sem volt már sok jelentősége.A két romboló füstfüggönye által takart látóhatár a Scharnhorstról nézve.

A két romboló füstfüggönye által takart látóhatár a Scharnhorstról nézve.

 

A repeszek megrongálták a kéményt is, és a füstgázok beszivárogtak a kazánokba áramló levegőt szállító csövekbe. Két kazánnál emiatt átmeneti nyomáscsökkenés lépett fel, és a hajó sebessége 23 csomóra esett vissza. A meghibásodást a gépészek nagyon gyorsan elhárították, és az anyahajó tíz perccel hat előtt már 26 csomós sebességgel haladt. A hangárfedélzeten tomboló tüzet szintén sikerült gyorsan megfékezni. Nem sokkal háromnegyed hat után a Glorious keresztezte a német hajók útját, és pont a feléje közeledő csatacirkálók elé került. D'Oyly-Hughes csak ekkor rendelte el a fordulást, a németekkel azonos irányba, délkelet felé. Az ellenséges hajók így a Glorious tatja mögé kerülték, s az angol parancsnok alighanem abban bízott, a gépeket túlterhelve sikerülhet elég nagy sebességre felgyorsítania ahhoz, hogy a rombolók által is zavart csatacirkálókat le tudja rázni. A célzást többszöri irányváltással igyekezett megnehezíteni az ellenségnek. (A németek hivatalosan 26 csomót adtak meg a csatacirkálók legnagyobb sebességeként. Az angolok persze tudták, hogy ennél többre képesek, de pontos információik valószínűleg nem voltak.)

Vagy az első találatnak, vagy egy másik, közelben robbanó gránátnak a repeszei valószínűleg az antennákat is megrongálták, ugyanis a Gneisenau rádiósai nem sokkal később fogták a Glorious első segítségkérő adásait, melyeket a jel erőssége és ingadozása alapján nagy valószínűséggel a kisebb teljesítményű tartalék rádióállomásról adtak le. A parancsnoki híd alatt levő rádiósszoba nem kaphatott még találatot, így csak arra lehet gondolni, hogy az antennái sérültek meg. A szomszédos helyiségben levő kisegítő állomás, melyet csak a főállomás üzemképtelensége esetén használtak, másik antennáról működött. (Egyes feltételezések szerint egy gránát talán már korábban eltalálta a hajó árbocát, és bár nem robbant fel, elszakította az antennákat.)A Glorious felépítménye.

A Glorious felépítménye.

 

A térségben műveletező angol hadihajók rádiói a 230 kHz és a 3,7 MHz frekvenciákat használták. Az eredeti tervek szerint másnap, június kilencedikén, 07.40-kor kellett volna frekvenciát váltaniuk, és átállni a 253 kHz-re, ezt az utasítást azonban eddigre már visszavonták. Ismeretlen okból azonban a Glorious rádiósai már ezen a napon, nyolcadikán délután egykor átváltottak erre a frekvenciára, és adásaikat, melyeket a Gneisenaun, és nem sokkal később a közelben haladó Devonshire cirkálón is fogtak, főleg ezen adták le. (Később a 8,29 MHz – a Scapa Flow-i támaszpont frekvenciája – és a 3,7 MHz frekvenciákon is fogtak jeleket a Gloriousról.) A váltás oka szintén nem ismert, az anyahajó rádiósai talán nem kaptak pontos információkat a frekvenciaváltásokról, vagy talán a Paul hadműveletre készülő D'Oyly-Hughes próbálta ezzel is lerövidíteni a felkészülést, hogy minél előbb indulni tudjanak majd visszafelé. (Bár sok értelme ennek sem látszik, hiszen a frekvenciaváltást egy perc alatt végre lehetett hajtani.)

A következménye ennek az lett, hogy a Glorious adásait szinte senki sem vette észre, mivel olyan frekvencián sugároztak, melyet senki sem figyelt. Az Admiralitás később az összes angol rádióállomásnál érdeklődött, de egyikük sem vette a Glorious jeleit. A 3,7 MHz-n pedig, melyen szintén adtak le néhány jelzést, éppen nagy volt a torlódás, mivel az Ark Royal vezette kötelék 13 hajója is főleg ezt a frekvenciát használta, s a nagy „hangzavarban” úgy látszik senki sem figyelt fel az anyahajóról érkező gyenge jelekre.

A németek által fogott jelzés nagyjából a következő volt: „Mindenkinek a Gloriousról. Sürgős. Két csatacirkáló tőlem 308 fokra, 15 mérföldre. Helyzetem 690 N 040 E. Ismételje meg, ha veszi az adást.” (Az üzenet eredeti formájában, kódolva, egyébként így nézett ki: VE MTA V OW2 OU 2BC 308 15 030 154 GQOX 11 BT 1615 IMI A) A németek természetesen igyekeztek zavarni az adást, olyan módon, hogy ugyanazon a frekvencián nagy teljesítménnyel hamis üzeneteket adtak le. A német rádiózavarást utóbb nagyon hatékonynak szokták beállítani, bár ebben az esetben úgy néz ki, senkit sem tévesztettek meg vele, legalábbis az angol források nem tesznek említést arról, hogy egyáltalán fogták volna a német jelzéseket. A Glorious eredménytelen rádiózása egyszerűen csak annak volt köszönhető, hogy rossz frekvenciát használtak.Egy Swordfish század a Glorious felett.

Egy Swordfish század a Glorious felett.

 

Az anyahajóról sugárzott jelzéseket a németeken kívül csak egyetlen angol hajón fogták, az ekkor az összecsapás helyétől 50 mérföldre nyugatra haladó Devonshire nehézcirkálón. Hat óra körül a cirkálón egy töredékes, nehezen értelmezhető jelzést fogtak a 3,7 MHz hullámhosszon. (Más forrás szerint viszont a cirkálón teljesen tisztán fogták az adást.) Az érdekessége ennek, hogy a Devonshire rádiósai által fogott jelzésben már nem csatacirkálókról (BC), hanem zsebcsatahajókról (PB) volt szó. Ezek szerint a Gloriouson még mindig bizonytalanok voltak az ellenség azonosítását illetően, és ez magyarázhatja azt is, miért gondolhatta D'Oyly-Hughes azt, hogy le tudja rázni az üldözőit.

A Devonshire azonban különleges küldetésen volt, ez a hajó szállította Angliába a norvég királyi családot, a norvég kormány több tagját, és a norvég nemzeti bank aranykészletét. A feladat lebonyolításával John Cunningham altengernagyot bízták meg, aki szigorú rádiócsend betartására kapott utasítást. Az anyahajó jelzésének vétele után Cunningham azonnal teljes sebességet, és harci riadót rendelt el, de az nyilván nem jöhetett szóba, hogy visszaforduljon segíteni a Glorious-nak. A rádiócsend megtörésére sem tudta elszánni magát, s végül haditanácsot hívott össze, melyen a norvég király, VII. Haakon is részt vett. A tanácskozáson úgy határoztak, tartani kell magukat eredeti küldetésükhöz, melyet nem veszélyeztethetnek azzal, hogy rádiózással hívják fel magukra a figyelmet. A Glorious adását így nem továbbították, s csak következő napon, a támaszpontra való befutás után értesítették arról a parancsnokságot. (Cunningham-et utóbb nagyon furdalta a lelkiismeret, amiért nem segítettek a Gloriousnak, és biztos volt benne, ezért hadbíróság elé fogják állítani.)A norvég király, és a trónörökös a Devonshire fedélzetén.

A norvég király, és a trónörökös a Devonshire fedélzetén.

 

Pár perccel hat óra előtt, nem sokkal a délkeletre való fordulás után, a Glorious újabb találatot kapott. A Gneisenau egyik gránátja az árbocot találta el, a parancsnoki híd felett. A robbanás, és a hídra zúduló repeszáradat mindenkit megölt, köztük az anyahajó parancsnokát, Guy D'Oyly-Hughes sorhajókapitányt is. A parancsnokságot az elsőtiszt, Arthur Lovell fregattkapitány (Commander) vette át. A németek ezt követően beszüntették a tüzelést, a Glorious ugyanis teljesen eltűnt a rombolók által fejlesztett füstben. A húszperces tűzszünetet az anyahajón arra használták, hogy a hajó sebességét a gyakorlati maximumra, 30 csomóra növelték, és ismét délre fordultak. A fordulattal a Glorious átkerült a német hajók jobb oldalára, és elvileg szabad út nyílt előtte Scapa Flow felé. Sebessége azonban nem volt elég ahhoz, hogy a csatacirkálókat le tudja rázni.

Eközben a Gneisenau jobbról előzte a Scharnhorstot, mely a notórius kazánhibák miatt kénytelen volt 27 csomóra csökkenteni sebességét. Mivel a németek azt feltételeztek, az angol hajók rádiói már amúgy is elárulták helyzetüket, Marschall nem sokkal hat óra után megtörte a rádiócsöndet, és jelentette a berlini főparancsnokságnak az addig történteket. (A források alapján úgy tűnik, az angolok nem vették észre a németek rádiózását sem.) A német hajók ágyúi ekkor csak az Ardentet lőtték, mely utolsó torpedóit kilőve ágyúiból tovább tovább tüzelt a csatacirkálókra, és füstöt fejlesztve még mindig a Glorious menekülését próbálta fedezni. A romboló már elég közel volt ahhoz, hogy a Scharnhorst 105 mm-es ágyúi is tüzet nyissanak rá. Az egyre súlyosabb állapotban levő Ardent sorra kapta a találatokat, a hajó teljes hosszában lángokban állt, árboca ledőlt, sebessége tíz csomóra csökkent. A romboló végül északra fordult, hogy kivonja magát az ellenséges tűz alól, de messzire már nem jutott. Húsz perccel hat óra után az Ardent végül teljesen megállt, oldalára dőlt, majd felborult, és nem sokkal fél hét előtt elsüllyedt.John Frederick Barker korvettkapitány, az Ardent parancsnoka.

John Frederick Barker korvettkapitány, az Ardent parancsnoka.

 

Ez volt az a pillanat, amikor a felszakadozó füstön át a németek ismét megpillantották a Glorioust, és miután sikerült bemérni, újra tüzet nyitottak az angol anyahajóra. A német tüzéreknek ezúttal sem kellett sok idő a belövéshez, rögtön az első sortüzek egyikével döntő találatot értek el. Egy 280 mm-es német gránát könnyedén átütötte a Glorious mindössze 25 mm vastag páncélfedélzetét, és a hajó középső gépházába csapódott be. Az anyahajót hatalmas robbanás rázta meg, sebessége rögtön csökkenni kezdett, és a hajó ugyanekkor dőlni kezdett jobbra. Minden bizonnyal a kormányszerkezet is megsérült, mert a hajó balra fordult, és irányíthatatlanul körözni kezdett.

Az Acasta mindeddig szorosan az anyahajó mellett maradt, és füstfüggönyt felbocsátva próbálta fedezni azt. Nem sokkal a végzetes találat előtt azonban a hajó elfordult a Glorioustól, és miközben délnek, majd nyugatnak fordult, teljes sebességre gyorsítva távolodni kezdett tőle. A rombolón mindenki azt hitte, a reménytelen helyzetet látva az Acasta menekülni próbál, hogy aztán majd később visszatérjenek a hajótörötteket menteni. Tulajdonképpen ez lett volna az egyetlen logikus lépés, a romboló parancsnoka, Charles Eric Glasfurd fregattkapitány, azonban nem a racionalitást tartotta szem előtt. Nem sokkal később tájékoztatta a legénységet a helyzetről, s a romboló egyetlen túlélője szerint a következőket mondta: „Most azt gondolhatják, hogy megfutamodunk az ellenségtől. De a Flotta nem tesz ilyet. Cimboránk, az Ardent, elsüllyedt, a Glorious süllyedőben van. Az egyetlen, amit még tenni tudunk, hogy tartunk egy bemutatót a németeknek. Sok szerencsét mindnyájuknak. Az Úr legyen velünk!” (A „tartunk egy bemutatót a németeknek” az én hozzáköltésem a szöveghez, ami szerintem a szó szerinti fordításnál jobban kifejezi a mondanivalót. Az eredeti mondat így hangzik: „The least we can do is make a show.”)Charles Eric Glasfurd fregattkapitány, az Acasta parancsnoka.

Charles Eric Glasfurd fregattkapitány, az Acasta parancsnoka.

 

A német hajók közben tovább lőtték a Glorioust, és újabb találatokat értek el rajta. A német tengernagy, aki minden bizonnyal úgy vélte, a nagy összecsapás, a konvoj és kísérőhajói ellen, még hátravan, azonban kezdett aggódni a lőszerfelhasználás miatt. Különösen a Scharnhorst aggasztotta, mely folyamatosan tüzelt, és ehhez nem kért engedélyt a zászlóshajótól. Hat óra után Marschall egyre ingerültebb hangvételű üzenetekben szólította fel a Scharnhorst lövöldözésbe belefeledkezett parancsnokát a lőszerrel való takarékoskodásra, de nem sok eredménnyel. Az utolsó üzenet fél hétkor, amikor a Scharnhorst ismét engedély nélkül nyitott tüzet az Acastára, már így hangzott: „Megtiltom a lőszer további pazarlását!

A németek valószínűleg szintén azt gondolták, az előttük átvágó, és tőlük nagyjából tíz kilométerre nyugatra tartó Acasta menekülni próbál. A romboló azonban éppen torpedótámadást készült indítani. Bár a távolság ehhez elég nagy volt, nem volt rá sok remény, hogy sikerülhet jobban megközelíteni a német hajókat. Korábban az Ardent a torpedótámadásokkal elsősorban az időt akarta húzni, így egyenként lőtte ki torpedóit a német hajók felé, hogy irányváltásokra kényszerítse őket, és ezzel lassítsa előrenyomulásukat. Most erre már nem volt szükség, az ütközet lényegében eldőlt, a Glorious süllyedőben volt. Az angolok már tényleg nem tehettek mást, minthogy a németeket meglepve egy frappáns csattanóval zárják le az ütközetet. Glasfurd így nem egyenként lőtte ki torpedóit, hanem két négyes sorozatot indított a német hajók felé, amivel számításai szerint nagyobb esélye volt a találatra. Az első négy torpedót három perccel fél hét után lőtte ki a Gneisenaura, körülbelül nyolcezer méteres távolságból. Rögtön ezután megfordult, és élesen visszakanyarodva kelet felé a másik négy torpedót a Scharnhorstra lőtte ki. A romboló közben több találatot is kapott a közepes kaliberű német lövegektől, de ő is folyamatosan tüzelt az ágyúiból.

A Gneisenaun észlelték a torpedók indítását, és kitértek előlük, miközben figyelmeztették a Scharnhorstot is a veszélyre. A két csatacirkáló 280 mm-es ágyúiból eddig folyamatosan lőtte a már csak tíz kilométeres távolságban levő Glorioust. Az anyahajó számos találatot kapott, erősen jobbra dőlt, teljes hosszában lángokban állt, és irányíthatatlanul körözött lassan balra. A hajónak láthatóan vége volt, így a lőszer miatt aggódó Marschall 18.40-kor elrendelte a tüzelés beszüntetését.A Scharnhorst parancsnoki hídja, a csata közben. Hátul balról a második Kurt Caesar Hoffmann, a csatacirkáló parancsnoka.

A Scharnhorst parancsnoki hídja, a csata közben. Hátul balról a második Kurt Caesar Hoffmann, a csatacirkáló parancsnoka.

 

A torpedók elől a Scharnhorst is kitért, és északra fordult, három perccel később azonban Hoffmann kapitány visszafordította hajóját az eredeti irányba, úgy gondolva, a torpedók már elmentek mellettük. Bár a parancsnoki hídon többen is túl korainak tartották a visszafordulást, a harcias Hoffmann nem akart túl sokáig kimaradni a lövöldözésből. Alighogy visszafordultak az eredeti irányba, a csatacirkálót hatalmas robbanás rázta meg, pont akkor, amikor Marschall beszüntette a tüzelést. Bár az angol torpedó igen éles, körülbelül 15 fokos szögben csapódott be, gyújtószerkezete mégis működött – ami a korabeli torpedókra ilyen esetekben nem mindig volt jellemző –, és mintegy három méteres mélységben robbanva hatalmas, nagyjából 14×6 méteres lyukat szakított a Scharnhorst jobb oldalába.

A torpedó ott találta el a német hajót, ahol a torpedók általában eltalálni szokták a csatahajókat, vagyis a csavartengelyeknél. Ott is a legrosszabb helyen, ahol a tengely a hajótestből kifelé tartva áthaladt a torpedóvédő válaszfalon, a kivezetésnél meggyengítve annak szilárdságát. A rugalmas acélból készült válaszfal feladata az volt, hogy az őt érő lökéshullám hatására deformálódva elnyelje a robbanás energiáját. A Wotan weich (Ww) lemezekből készült válaszfal akár 25 százalékos alakváltozást is képes volt elszenvedni, mielőtt átszakadt volna. A torpedóvédő rendszer a számítások szerint akár 350 kg TNT robbanásának is képes volt ellenállni, így elméletben védenie kellett volna a hajót a 330 kilós töltettel szerelt angol torpedókkal szemben.

A torpedó azonban hátul találta el a hajót, ahol a rendszer mélysége a csökkenő szélességű hajótesthez igazodva már jóval kisebb volt, mint középen, ráadásul a kimenő csavartengely is gyengítette. A nagy baj azonban nem ez volt, hanem az, hogy a válaszfal és a páncélfedélzet csatlakozásánál a rögzítés nem bizonyult megfelelőnek. A robbanás ereje a torpedóvédő válaszfal felső rögzítését mintegy tíz méter hosszan kiszakította, s a válaszfalat több mint másfél méterrel benyomta. Az itt keletkezett hatalmas résen át a víz akadálytalanul zúdulhatott be a hajóba.

A torpedó szétzúzta a jobb oldali csavartengelyt is, s a víz elárasztotta a tengely alagútját. Egy tengerészt nem sokkal korábban küldtek be ide, hogy a tengelycsapágyak kenőrendszerének valamilyen meghibásodását kijavítsa. Hogy társukat mentsék, a középső gépházban, ahol nyilván nem voltak tisztában a sérülés mértékével, kinyitották az egyik ajtót, abban a hitben, hogy lesz még idejük azt újra becsukni. Ebben azonban tévedtek. A vízbetörés olyan gyors volt, hogy az ajtót már nem tudták újra rögzíteni, s azon keresztül a víz, és a megrepedt tartályokból szivárgó fűtőolaj elöntötte az egész gépházat, melyet ki kellett üríteni. A középső csavart meghajtó, felforrósodott turbinára hirtelen rázúduló jéghideg víz deformálta a turbinaházat. Nem repedt meg, de a hirtelen lehűlő öntvény annyira összezsugorodott, hogy elérte a turbina lapátsorát. A turbina beszorult, és teljesen le kellett állítani. A Scharnhorstnak csak a bal oldali csavarja maradt üzemképes, mellyel a hajó legfeljebb 20 csomós sebességet tudott csak elérni.95.jpg

A torpedó okozta sérülés.

A torpedó okozta sérülés.

 

A csatacirkáló hátsó lövegtornya a rázkódás, és az elektromos berendezések rövidzárlatai miatt üzemképtelenné vált. A lőszerraktárakban néhány kivetőtöltet tüzet fogott, de a német lőpor jó tulajdonságainak köszönhetően nem robbant, csak égett, s a tüzet gyorsan sikerült eloltani. A lőszerraktárak több helyiségét elöntötte a víz, a tornyot kiürítették, s elrendelték a raktárak teljes elárasztását, de miután kiderült, hogy nincs olyan tűz, ami robbanással fenyegetne, ezt a parancsot később visszavonták. A jobb hátsó 15 centis lövegtorony a vízbetörés, és a rövidzárlatok miatt szintén üzemképtelenné vált, a légvédelmi ágyúk hátsó tűzvezető állása a rázkódás miatt rongálódott meg. A Scharnhorst több mint 2.500 tonna vizet vett fel, mely részben vagy egészben elárasztotta a hajó 30 helyiségét. A csatacirkáló tatja három méterrel megsüllyedt, s a hajó három fokkal megdőlt jobbra. A legénységből 48 ember vesztette életét.

Az Acastán a legénység nagy éljenzéssel fogadta a találat hírét, s Glasfurd kapitány gratulált a torpedósoknak. A romboló azonban továbbra sem próbált menekülni, teljes sebességgel a süllyedő Glorious felé tartott, miközben ágyúival folyamatosan tüzelt a németekre, s ismét füstfüggönyt vont fel, hogy a süllyedő anyahajót takarja az ellenség elől.

A találat után a Scharnhorst beszüntette a tüzelést, és élesen jobbra fordulva elhaladt a Gneisenau mögött, majd annak jobb oldalára átkerülve visszaállt az eredeti irányba. A tüzelést csak a zászlóshajó folytatta, mely közepes kaliberű ágyúival tovább lőtte az Acastát. Pár perccel hét óra után aztán Marschall ismét beszüntette a tüzelést, nyilván hogy spóroljon a lőszerrel. Az angol romboló eddigre már számos találatot kapott, és láthatóan súlyos állapotban volt, azonban még mindig lőtte a német hajókat, s egyik utolsó gránátja eltalálta a Scharnhorst „B” lövegtornyát. A torony erős páncélzatában persze semmilyen kárt nem tudott okozni, viszont a csatacirkáló 15 centis lövegei ezt követően ismét tüzet nyitottak a rombolóra, s néhány újabb találattal megadták annak a kegyelemdöfést. Negyed nyolckor Glasfurd kapitány beszüntette a tüzelést, és elrendelte a süllyedő hajó elhagyását.Az oldalára dőlt, égő Glorious.

Az oldalára dőlt, égő Glorious.

 

Nagyjából ugyanekkor a Glorious sorsa is megpecsételődött. Az egyre jobban oldalára dőlő anyahajó végül teljesen ráfeküdt a vízre, és negyed hét körül elmerült a hullámokban. Alig néhány perccel később az Acasta is követte a hullámsírba. A hajókat a legénység többségének sikerült elhagynia, s a három hajó után most több mint ezer tengerész hánykolódott a hullámokon, csónakokban, mentőtutajokon, vagy mentőmellényekben, sokan anélkül, a roncsokba kapaszkodva. Az enyhe szélben a hullámzás csak mérsékelt volt, a víz azonban jéghideg, fagypont közeli hőmérsékletű, bár már javában benne voltak a nyárban. Akiknek nem jutott hely a tutajokon és a csónakokban, csak az azonnali segítségben bízhattak, máskülönben gyors halálra voltak ítélve.

A német hajók negyed nyolckor beszüntették a tüzelést. Eddigre már nyilvánvaló volt, hogy a Scharnhorst sérülései sokkal súlyosabbak, mint kezdetben gondolták, s a hajót minél előbb kikötőbe kell juttatni. Marschall nyilván most bánta csak igazán, hogy a Hippert és a rombolókat délben visszaküldte Norvégiába. A sérült Scharnhorst hazatérését mindenképpen biztosítani kellett, és a kisebb hajók hiányában ezt most csak a Gneisenauval lehetett megoldani. A biztatóan induló hadműveletet tehát félbe kellett szakítani. A németeknek abba kellett hagyniuk a konvoj keresését, és vissza kellett indulni a norvég partok felé.

A kisebb hajók hiánya azt is jelentette, hogy nem volt mivel menteni. A sérült, egyetlen csavarral hazafelé bicegő Scharnhorsttal Marschall most nem tehette meg azt, hogy leáll a hajótörötteket menteni, mint a Rawalpindi elsüllyesztésekor. A németek ráadásul tudták, hogy a közelben számos angol hadihajó tartózkodik, s biztosak voltak benne, a Glorious vészjeleit fogva ezek az összecsapás helyszíne felé tartanak, és órákon belül megérkeznek. A két csatacirkáló tehát a norvég partok felé fordult, és a sérült Scharnhorsttól kitelő legnagyobb, 20 csomós sebességgel megindultak egyenesen Trondheim felé, hogy a hajót minél előbb biztonságba juttassák. Úgy gondolták, a hajótöröttek mentését a rövidesen megérkező angol hajók majd elvégzik.Az ütközet vázlatrajza.

Az ütközet vázlatrajza.

 

A Glorious jelzéseit azonban csak a Devonshire cirkáló fogta, mely a már említett okoknál fogva nem reagált azokra, és nem is továbbította őket. A két romboló egyáltalán nem adott le vészjelzéseket, ami elég nehezen érthető. A kötelékparancsnok, D'Oyly-Hughes sorhajókapitány, nyilván szigorú rádiócsendre utasította kísérőrombolóit, annak fenntartása azonban nem volt indokolható, amikor már támadták őket a német hajók. A rombolók parancsnokai nyilván úgy gondolták, az anyahajó rádiói majd riasztják a többieket, és a harc közben talán nem is volt értekezésük a rádiózással foglalkozni.

Az angol parancsnokságnak, és a többi angol hajónak – a Devonshire kivételével – így fogalmuk sem volt arról, mi történt. A Glorious eltűnését jó egy napig észre sem vették. A hajótöröttek teljesen magukra voltak utalva, nem számíthattak senkinek a segítségére. A jeges vízben úszók legfeljebb egy órát maradhattak életben, azokkal szerencsésekkel pedig, akik helyet kaptak a túlzsúfolt, peremükig a vízbe merülő mentőcsónakokban és tutajokban, másnapra kezdett végezni a kihűlés. Drámai jelenetek zajlottak le, amikor a tengerészeknek végig kellett nézniük, ahogy társaik sorra halnak a vízben, és a csónakokban. Víz és élelem alig volt a csónakokban, a második napon már ezek hiánya is kezdte szedni az áldozatait.

Az Admiralitás csak másnap, kilencedikén délelőtt szerzett először tudomást a német csatacirkálók jelenlétéről, amikor a hazai partokhoz közeledő Atlantis kórházhajó találkozott a Valiant csatahajóval, és jelentette neki a német hajók előző napi felbukkanását. Valamivel később a kikötőbe befutó Devonshire is jelentette a Gloriousról az előző nap fogott jelzéseket, s a lassan kapcsoló angolok csak ekkor kezdtek gyanakodni arra, a Glorious jelzéseinek, és a német csatacirkálók felbukkanásának talán van valami köze egymáshoz.

Biztosat még ekkor sem tudott senki, az anyahajó hiánya azonban már nagyon feltűnő volt. Még előző nap két újabb rombolót küldtek ki a konvojtól a Glorioushoz, hogy erősítsék annak fedezetét, a Vanoc és a Veteran azonban akárhogy keresték, sehogy sem találták az anyahajót. Az Ark Royal vezette konvoj másnap délben majdnem pontosan az előző napi csata helyszínén haladt el, de nem vettek észre semmit. (Az Ark Royal egyik gépe pont a Glorious egyik mentőcsónakja felett repült el, de nem vették észre azt.) Nem sokkal dél után a konvoj fedezetéhez tartozó Southampton cirkáló három holttestet talált a vízben, nem emelték ki őket, de a cirkáló pozíciója alapján szinte biztos, hogy ezek a Glorious, vagy az Ardent tengerészei voltak. Az anyahajó elsüllyedése még mindig nem volt megerősítve, és az angolok még akkor is hitetlenkedtek, amikor a német propaganda kilencedikén elkezdte ontani a győzelmi jelentéseket a Glorious elsüllyesztéséről. Az angol parancsnokság csak ezt követően, kilencedikén délután kezdte el keresni a Glorioust, és küldött ki hajókat a német csatacirkálók elfogására.A Gneisenau, a német haditengerészet zászlóshajója.

A Gneisenau, a német haditengerészet zászlóshajója.

 

A németek ekkor már biztonságban voltak Trondheim kikötőjében, ahová kilencedikén délután érkeztek meg, a Glorious hajótöröttjei azonban még mindig a nyílt vízen hánykolódtak. A maroknyi túlélőt végül teljesen véletlenül találták meg, s nem is a keresésükre küldött angol hadihajók, hanem norvég halászhajók. Június tizedikén délután először a Tromsöből délre tartó Marita bukkant rá a csata maradékaira, tutajokra, holttestekre, roncsokra, és egy nagy olajfoltra. A norvégok nem tudták mi történt, és túlélőket nem találtak. Aznap késő éjszaka, az ütközet utáni második napon, a Borgund teherhajó is belefutott ugyanebbe a roncsmezőbe, s a norvégok másnap reggelig 21 mentőtutajt szedtek össze, rengeteg holttesttel, és mindössze 39 túlélővel. A tutajok addigra már jó 30 mérföldre elsodródtak az ütközet helyétől. A norvég hajó a Feröer-szigeteki Thornshavn kikötőjében tette partra a hajótörötteket, akiket néhány nappal később a Veteran romboló szállított Rosyth-ba.

Egy másik norvég halászhajó, a Svalbard II, később még öt túlélőt mentett ki, ezek közül az egyik később belehalt sérüléseibe. A hajót nem sokkal ezután a németek elfogták, így a hajótöröttek fogolytáborban töltötték a háború hátralevő részét. Az Ardent két tengerészét egy német hidroplán szedte fel, de egyikük később szintén meghalt. (A másikat rossz egészségi állapota miatt 1943-ban hazaengedték Angliába.) Összesen így a három elsüllyedt hajó 46 tengerészét mentették ki, akik közül végül 42 maradt életben. Az ütközet így végül körülbelül 1500 emberébe került a Royal Navy-nek, ami a háború egész ideje alatt a legsúlyosabb egyszeri veszteség volt. Az Ardent és az Acasta pusztulását mindkét rombolóról csak egy-egy tengerész élte túl.

Az angol rombolók viselkedése különösen mély benyomást tett a németekre. A Scharnhorst egyik tisztje később ezt írta: „Nem csak a rombolók taktikai irányítása, hanem a rettenthetetlen bátorságuk is kiemelkedő volt. Erről az akcióban részt vevő valamennyi tiszt ugyanazon a véleményen volt. A rombolók mindent beleadtak a feladatba, bár az ő helyzetükben a siker kezdettől fogva lehetetlen volt.” Nagyrészt a rombolóknak volt köszönhető, hogy a német hajóknak igen magas lőszerfogyasztásba került a győzelem. A Gneisenau az ütközet alatt 175 lövést adott le 280 mm-es ágyúiból, és 306-ot a 15 centis lövegekből. A Scharnhorst mint általában, ezúttal is több lőszert fogyasztott, a nagykaliberű ágyúkból 212 lövést adott le, a 15 centisekből 850-et, a 10,5 centisekből pedig 136-ot. A szokatlanul magas lőszerfogyasztás részben a nagy lőtávolságnak volt köszönhető, részben pedig a rombolók mesteri manőverezésének, és az általuk fejlesztett füstfüggönynek. (Miután nem lehet tudni, az angol hajókat pontosan hány találat érte, találati arányt sem lehet megállapítani, bár az biztosan nagyon rossz volt. A megfigyelők szerint egyébként a lassabban tüzelő Gneisenau célzott pontosabban.) A német hajók a 15 centis ágyúk lőszerének körülbelül a felét használták el a két romboló elsüllyesztésére, ami kétségeket ébreszt afelől, milyen eredményeket érhettek volna el a kilenc romboló által védett csapatszállító konvoj hajóival szemben.Az Acasta.

Az Acasta.

 

Az Acasta viselkedése racionális szemmel vizsgálva nagyon ésszerűtlen volt. A lehetőségeket és az esélyeket mérlegelve nem nagyon lehet mást gondolni, mint hogy romboló akkor járt volna el a leghelyesebben, ha gyorsasági fölényével élve a füst védelme alatt visszavonul, rádióján riasztja a flottát, majd a német hajók távozása után visszatér a hajótörötteket menteni. A torpedó, amivel eltalálta a Scharnhorstot, végzett legalább ezer angol tengerésszel is, köztük az Acasta saját legénységével. Azonban ahogy a háborúkban oly gyakran megesik, ezúttal sem a racionális mérlegelés bizonyult helyesnek. Az Acasta sokat kockáztatott, és ha minden torpedója célt téveszt, amire jó esély volt, utólag nyilván felelőtlen és kártékony vakmerősködésnek lehetne minősíteni azt, amit csinált.

A torpedó azonban célba talált, és füstté változtatta a németek reményeit az Ark Royal, és a csapatszállító konvoj elfogására. A sérült Scharnhorsttal a Gneisenau is kénytelen volt visszafordulni, a hadművelet tehát félbeszakadt. Ez nagy szerencse volt az angoloknak, mivel a konvoj az ütközet időpontjában már csak kevesebb mint száz mérföldre volt a németektől északkeletre. Másnap délelőtt az Anglia felé tartó konvoj útja pontosan az ütközet helyszínén vezetett keresztül. Ha a német hajók nem kényszerülnek visszafordulásra, a légifelderítésük jó eséllyel észrevehette volna a briteket, akiket az éjszakai sötétség sem rejthetett el, hiszen ezen a szélességi körön nyáron szinte egész éjjel világos van.

Az elképzelt ütközet kilátásait persze csak találgatni lehet. Tekintve, hogy a kíséret nélküli csatacirkálókat két angol romboló is mekkora nehézségek elé állította, elég valószínű, hogy nem úszták volna meg ép bőrrel a konvoj kísérő kilenc rombolóval – más forrás szerint ekkor már csak öt romboló volt a konvoj mellett –, két cirkálóval, és az Ark Royal repülőgépeivel vívott összecsapást. Viszont a német hajók, ha nem a kormánylapátnál és a hajócsavaroknál érte őket találat, igen súlyos sérüléseket is kibírtak, így ha a konvojt is sikerül meglepniük, kis szerencsével lett volna esélyük rá, hogy kilőjék az Ark Royalt, és aztán még jó néhányat a konvoj hajói közül, mielőtt sérüléseik, és a lőszer kifogyása miatt kénytelenek lettek volna visszavonulni. Az Acasta torpedója így közvetve végzett ezer angol tengerésszel, viszont megmentett tízezer másikat.A Scharnhorst a kieli csatornán.

A Scharnhorst a kieli csatornán.

 

Ugyanekkor a németek sem panaszkodhattak. A remélt nagy győzelmet ugyan elszalasztották, de azért így is komoly eredményeket értek el. A hajók egyetlen nap alatt 57 ezer tonnányi ellenséges hajóteret semmisítettek meg, köztük a Home Fleet három anyahajójának egyikét. Ez mindenképpen nagyobb eredmény volt, mint amit a már kiürített harstadti kikötő ágyúzásával elérhettek volna. Amennyiben a teherhajók elsüllyesztését nem tekintjük nagy hőstettnek, és ha figyelembe vesszük, hogy a Hood elsüllyesztése után három nappal a Bismarck is ment a tengerfenékre, akkor nem nagy túlzás az az állítás, mely szerint a Glorious elsüllyesztése volt a legnagyobb siker, melyet a német felszíni flotta nagy hadihajói a háború egész ideje alatt elértek. Nem olyan siker, ami a háború sorsát is befolyásolta volna, és az erőviszonyokat figyelembe véve nem is olyan nagy harci dicsőség, de mégis egyértelmű, teljes győzelem, amilyet a németek felszíni ütközetben az 1914-es coroneli ütközet óta nem arattak a Royal Navy-vel szemben.

Mindezek alapján nyilván az lenne várható, hogy hazatérve a német hajókat és legénységüket nagy ünneplés fogadja, s hullanak rájuk a kitüntetések, ahogy az ilyenkor szokásban volt. A korábbi részekben leírtakat is figyelembe véve azonban talán nem meglepő, hogy ez egyáltalán nem így történt.

 

(Folyt. köv.)

36 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://htenger.blog.hu/api/trackback/id/tr7016652052

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

hátramozdító 2021.08.08. 10:22:15

Köszönjük szépen! Persze megint egy izgalmas, sokat sejtető kérdés jutott a végére felütésként, de ugye mindig jut valami, amiért nagyon várjuk a folytatást.

Macroglossa 2021.08.08. 21:42:37

Köszönjük szépen!

Már a múltkor is meg akartam kérdezni, hogy mi az a Glorious felépítményéről a fedélzet felé nyúló bazi nagy gerenda? Egyszerűen nem látom funkcióját azon kívül, hogy egy átstartoláskor kiválóan fel lehet rá kenődni...

Akos Gergely 2021.08.09. 01:08:39

@Macroglossa: Navigációs híd szárny, hogy a hídról nem tól jól belátható port side-melletti objektumokat is szemügyre lehessen venni szűk vizeken, pl kikötő bejáratokon való áthajózáskor.

Német hadihajókon is megtalálható, szintén behajtható formában, mint itt is, persze felszíni hajókon mindkét oldalon volt és kisebb kinyúlással.

Galaric 2021.08.09. 11:54:42

Remek lett megint! Én már nagyon olvasnám a folytatást. :)

apro_marosan_petergabor 2021.08.09. 15:15:41

Nem egyszerű dolog a tengeri háború, sem az U-boot-on, sem a hordozó fedélzetén, vagy a romboló gépházában, de még a tengernagyi , főparancsnoki fotelben sem. Azt látni, mind a brit 500 éves haditengerészet, mind a tízenéves Kriegsmarine egyaránt követ el szarvas hibákat - aztán sok lúd disznót győz, főleg, ha a disznó még beképzelt is (pl. Enigma ügy...) illetve, ha a fő-fő parancsnok egy káplár.
Itt, képernyő előtt ülve, azért könnyebb...

Macroglossa 2021.08.10. 08:23:35

@Akos Gergely: Biztosan igazad van, ez lehet a jó válasz, csak még mindig nem teljesen áll össze a kép, az előző részben van egy fotó, ahol a máltai kikötőben áll a 3 hordozó, az egyiken ki van hajtva a navigációs híd szárny, pont szemből-felülről látszik, és épp csak a hajó középvonaláig ér el, onnan is szinte minden takarásban van.

Akos Gergely 2021.08.10. 11:30:50

@Macroglossa: Nem kellett ahhoz függőlegesen lefelé látni feltétlenül, elsősorban a hajó középvonalát kellett érezni, ahhoz meg elég széles volt; minden esetre sokkal jobb volt így is mint ha semmi nem lett volna.
Amcsi hordozókon rengetegszer látni pl h fából ácsolt rács szerű szerkezetet tettek a sziget mellé pl a Panama csatornán való áthaladáskor, ők így oldották meg. Az is csak a középvonalon túlra ért picit.

upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/e/ed/USS_Boxer_%28CVS-21%29_transiting_the_Panama_Canal%2C_circa_in_1958.jpg

www.alamy.com/the-us-navy-aircraft-carrier-uss-ranger-cv-4-transits-through-the-panama-canal-in-1945-image338712783.html

www.worldwarphotos.info/gallery/usa/us-navy/bunker-hill/bunker-hill-panama-canal-17-september-1943/

www.czimages.com/CZMemories/Photos/photoof517.htm

A lényeg az volt, hogy segítsék a navigációt a szűkebb helyeken, ahol a bal oldalra eltolt kormányállás hátrányt jelentett.

szs. · http://szabosandor.blog.hu 2021.08.10. 11:47:58

Az az Arado vs Swordfish légiharc érdekes lett volna, volt ilyesmire valamikor példa?

gigabursch 2021.08.10. 12:52:24

Uhhhh, ez megint izgi és tanulságos volt.

@Akos Gergely:
Köszönöm a linkeket.
Én csak folyami hajókról tudok valamit mondani, ott is a kerékállás szintje ugyanezért ér ki a hajó oldalának síkjáig.

szs. · http://szabosandor.blog.hu 2021.08.10. 14:57:08

@szs.: Rákerestem és 1:72es méretarányban lehet kapni a két érintett repülőgépet együtt csomagban, mint légiharc készletet (Amazon). Semmi újat nem lehet kitalálni már ebben a modern világban...

Akos Gergely 2021.08.10. 17:32:39

@szs.: SBD-vel is lőttek le Zerót, sőt ha jól rémlik Skyraiderrel is Mig-15-öst, de majd Molni javít ha tévedek utóbbiban, szóval nem esélytelen az Arado a Swordfish ellen egyáltalán :D

bz249 2021.08.10. 18:22:52

@Akos Gergely: azert amig a 7.92-es geppuskaval a felhajtoero elvesztesehez elegseges mennyisegu lyukat lonek a vaszonra az eltart egy darabig. ;)

savanyújóska 2021.08.10. 19:23:47

@szs.: „Az az Arado vs Swordfish légiharc érdekes lett volna, volt ilyesmire valamikor példa? „

Arado vs Albacore mérkőzésről hallottam, ami egy-egyes döntetlenre végződött. (42 márciusában a Tirpitz gépei lőttek le egy Albacore-t, egy veszteség mellett. Állítólag, a legtöbb könyvben ugyanis nem említik az esetet.)

BölcsÉsz 2021.08.10. 19:29:05

OFF Többször olvastam már a füstfüggönyről. Ez hogy működik?

Maga Lenin 2021.08.10. 21:18:39

@Akos Gergely: Ez mekkora, az életben nem láttam/nem tűnt fel, köszi az infót erről!

omron 2021.08.10. 21:55:22

@BölcsÉsz: Vegyészmérnök és korvetkapitány mesterséges köddel eltakarja a hajókat az ellenség célzóitól.

Cymantrene 2021.08.10. 22:29:34

@BölcsÉsz: a működése látszik valamelyik képen, szépen betakarja a láthatárt.
A füstfejlesztés meg tudtommal úgy ment, hogy a kazánba nyomtak plusz olajat, direkt úgy, hogy ne tudjon rendesen elégni. Rossz dízelek is tudják ezt produkálni...
Mark Twain azt írta hogy a Mississippii gőzösök kazánjába a kikötő előtt szurokfenyőt dobtak, hogy messziről lássék a füstről a hajó érkezte.

Cymantrene 2021.08.10. 22:36:54

@omron: ehhez nem kellett vegyészmérnök :-)
Tűz amúgy is volt a kazánban, csak rossz, kormozó égést kellett produkálni. Ahhoz meg elég, aza pont nem ég el rendesen egy kis többlet olaj.
A röpülök is így húzzák a csíkot, egy kis benzin/kerozin a forró kipufogó gázba.
Vegyész a ködgránát gyártáshoz kell. A Központi Kémiai Kutató régi Hungária körúti épülete tudtommal le is égett az '50-es években, amikor az füstbombába való alumínium vegyületek gyártásával próbálkoztak.

Sigismundus · https://csakugyirkalok.blogspot.com/ 2021.08.11. 05:36:09

@BölcsÉsz: Én a brit 617-es bombázószázad , A Gátrobbantók, történetében a Tirpitznél olvastam olyat, hogy a fjordban álló csatahajót egy második légitámadásnál már nem tudták elrejteni, mert az elsőnél kifogyott a füstképző anyag a hajó, és a fjord partjain felszerelt csövekből. Ebből én arra következtetek hogy más hajókon is, valami külön csöves füstképző-szóró lehetett.

savanyújóska 2021.08.11. 05:57:02

@BölcsÉsz: @Cymantrene: A vegyi füstfejlesztés gyakoribb. A módszerekről itt egy összefoglaló: en.wikipedia.org/wiki/Smoke_screen

MZoli 2021.08.11. 07:57:19

@Sigismundus:

Az mas eset. Ott a Tirpitz ki volt kotve, igy a kazanjai sem voltak begyujtva. Igy nem is tudhatott fustot fejleszteni vele.

Masik ismert eset Brest kikotoje, ott hasznaltak a nemetek rengeteg fustot 41-ben.

Cymantrene 2021.08.11. 14:16:44

@savanyújóska: ha jól látom, az itteni kép az éppen egy klasszikus kormoló kazán füstöt mutat. Még az is látszik, hogy kezd fölszállni, mert fekete lévén a Nap fölmelegíti.
De igazad van, pont ezért kezdték használni a titán tetrakloridot. Az nedvességgel fehér aprószemű titándioxid füstöt (titánfehér) és sósavat ad, és a festékiparban már elég nagyban használták.
Gondolom, ahol éppen nem volt működő kazán vagy motor, mint a kikötött Tirpitznél, ott ezt használták.
De ehhez sem kell vegyész, csak ki kell nyitni a szelepkereket :-)

Untermensch4 2021.08.11. 15:23:53

@Cymantrene: Vegyész ahhoz kell hogy vki egyáltalán tudjon a titán tetraklorid létezéséről... :)

omron 2021.08.11. 16:44:31

@Untermensch4: Ugye? Kellett ott lenni egy vegyésznek, valahol a hajógyár és a csata közt. :)

Cymantrene 2021.08.11. 21:42:40

@Untermensch4: a periódusos rendszer kidolgozása óta világos, hogyha van szilícium tetraklorid, akkor lennie kell titán tetrakloridnak is.
:-)

Untermensch4 2021.08.11. 22:03:08

@Cymantrene: Persze, világos... de én vhol a kovalens kötésnél elvesztettem a fonalat kémiából. Gyanús hogy sokan vannak ezzel így. Gondolom a tetra-kloridok jóval később jönnek :)

Cymantrene 2021.08.11. 22:24:44

@Untermensch4: pedig ezek éppen meglehetősen kovalens kötésű molekulák, és nem ionrácsos vegyületek, mint teszem azt a nátrium klorid. A metánhoz (vagy a tetraklómetánhoz, azaz széntetrakloridhoz) hasonló alakúakat, és meglehetősen illékonyak, mert a molekulák közti kölcsönhatások gyengék.
És ez különösen fontos, ha hadihajókról van szó :-)

Blam kapitány 2021.08.12. 08:50:22

@Cymantrene: A szén-tetrakloridot pedig tűzoltóanyagként alkalmazták...

Cymantrene 2021.08.12. 14:04:51

@Blam kapitány: így van, bár a bromidok még jobbak csak ezt a szempontot figyelve.

Untermensch4 2021.08.12. 15:30:56

@Cymantrene: Pontosítanám a korábbi közlésemet. A kovalens kötés mibenlétének megértése előtt vesztettem el a fonalat... tehát az eddig általad leírtakból nekem annyi értelmezhető hogy "só". :)

Wierosssz 2021.08.12. 20:38:03

kicsit OFF: pár éve a norvégok megpedzintették, hogy a németek fizessenek környezetvédelmi kompenzációt, amiért a Tirpitz füstfejlesztői anno szétsavazták a környező a Trondheim-fjord környéki talajt és döglik a növényzet...

at900 2021.08.14. 22:48:36

@bz249: Nem Ar-196A-2-k voltak ezeken a hajókon? Mert azoknak már két db 20 mm-es gépágyúja is volt. Úgy rémlik, hogy ez a gép viszonylag mozgékony volt, és a sebessége is nagyobb volt a Swordfishnél, úgyhogy nem lett volna esélytelen egy összecsapásban.

Cymantrene 2021.08.15. 12:48:25

Most nem olvastam vissza számolgatni, de azért meglepő, hogy kb. a teljes angol hajófedélzeti legierő elfért volna egy Essex osztályú hordozón. Ok, férőhely még lett volna, de gép nem volt. És azok is milyen gépek nem voltak, hú. Nem csodálom, hogy nehéz volt őket komolyan venni.

omron 2021.08.15. 16:50:13

@Cymantrene: Az egész huszadik századi Britanniát nem lehet komolyan venni. Létrehozták a világ legnagyobb birodalmát, most meg örülhetnek Gibraltárnak.
süti beállítások módosítása