Több kereskedelmi hajó levadászása után a Diligente május harmadikán összeakadt a 60 ágyús angol Prince of Orange-al. A britek üldözőbe vették a francia hajót, amely azonban gyorsan lerázta nála lassabb ellenfelét. Az angol hajó néhány elülső ágyújából több lövést is leadott ellenfelére, a nagy távolság miatt azonban találatot nem ért el. Válaszként a franciák is leadtak néhány lövést, méghozzá úgy, hogy a hajó árbocán angol zászló lengett. Nem egyértelmű, egyszerűen csak elfelejtették az előzőleg megtévesztésként felvont brit lobogót bevonni, vagy pedig ezzel is ingerelni akarták az ellenfelet. (Utóbbi feltevést látszik erősíteni, hogy a francia hajó az üldözés közben felvonta a „Jöjjön a fedélzetre” jelzést is.) Akárhogy is történt, Trouin ezzel súlyosan megsértette a tengeri jog írott és íratlan szabályait. Idegen zászló felvonása az ellenség megtévesztése érdekében általánosan elfogadott eljárás volt, azonban hogy idegen lobogó alatt nyissanak tüzet ellenséges hajókra, az már durva szabálysértésnek, és úriemberhez nem méltó viselkedésnek számított.

1667-től kezdve XIV. Lajos uralkodásának végéig, 1715-ig, Franciaország szinte folyamatosan hadban állt, úgyszólván Európa összes államával. A francia hadseregek időnként szép sikereket értek el, és viszonylag nagy területeket hódítottak meg, melyeket azonban a háborúk végére nagyobb részt újra elvesztettek. Azokat a gazdasági erőtartalékokat, melyeket Colbert pénzügyminiszterségének két évtizede alatt az ország felhalmozott, mind elpocsékolták. Az ország 1715-re gyakorlatilag csődbe került.

A nagy áldozatok árán felfejlesztett francia haditengerészet egy darabig képes volt az eredményes tevékenységre, ám ahogy a tartalékok kezdtek kimerülni, és ahogy egyre kevesebb pénz érkezett az államkasszából, a flotta kezdett összeomlani. Tourville 1690-ben még 75 sorhajót vezetett harcba Beachy Headnél, két évvel később azonban már csak 44 sorhajót volt képes felszerelni. Újabb két évre rá a tengeri hadműveleteket hivatalosan is leállították, a pénzt, az embereket, és a felszerelés nagy részét a kielégíthetetlen hadsereg nyelte el. 1695-ben, a Vauban féle doktrína kihirdetésével, hivatalosan is szentesítették a haditengerészet hadseregnek alárendelt helyzetét. Miután az ellenség, vagyis Anglia hadiflottájával szemben nem tartották reális lehetőségnek a győzelmet, a flotta sorhajói ettől kezdve a kikötőkben álló „fleet in being”-ként működtek, olyan erőként, melynek feladata csupán az volt, hogy puszta jelenlétével lekösse az ellenséget.

A Dreadnought megépítéséhez az angolok eredetileg azt a reményt fűzték, hogy a hajóval véget fog érni a gazdaságilag már akkor is nagyon megterhelő flottaépítési verseny. A britek úgy vélték, a Dreadnought meggyőző erővel fogja demonstrálni az angol ipar és az angol haditengerészet felsőbbrendűségét, s félelmetes tűzereje láttán a rivális haditengerészetek majd belátják, hiába is próbálnak versenyre kelni a Royal Navy-vel.

A Dreadnought által kiváltott hatás azonban ennek pont az ellenkezője volt. A többi haditengerészet teljesen le volt nyűgözve a Dreadnoughttól, mint a gyerekek a most megjelent legújabb játékszertől, és azonnal ilyen hajókat követeltek maguknak is. A flottaépítési verseny nemcsak nem állt le, hanem éppen ellenkezőleg, minden korábbinál jobban felpörgött, és még vagy két évtizeden át folyamatosan egyre nagyobb sebességre kapcsolt, mígnem végül már eszelős méreteket öltött.

A nagyhatalmak közt a XIX. század végén kezdődő navalista versengés nagyon súlyos következményekkel járt a Nyugatra nézve. Nem nagy túlzás azt állítani, a nyugati nagy- és középhatalmak közti viszonyt ez az értelmetlen vetélkedés mérgezte meg, és tette tönkre. Közvetve ez volt az egyik oka a két világháborúnak, és Európa velejáró pusztulásának. A legsúlyosabb következményekkel nyilván az angol–német flottaverseny járt, mellyel a Mahan elméleteitől megrészegült II. Vilmos olyan vállalkozásba erőltette bele országát, amitől az semmilyen érdemi nyereséget nem remélhetett, viszont amivel kiváltották az addig baráti Anglia gyanakvását, féltékenységét, majd gyűlöletét.

A német csatacirkálók kilencedikén délután érkeztek meg Trondheimbe, ahol azonnal hozzáláttak a kárelhárításhoz. A búvárok felmérték a Scharnhorst sérüléseinek mértékét, a Huascaran és Parat műhelyhajókról érkező szakemberek pedig azonnal nekifogtak az ideiglenes javításoknak. Az rögtön nyilvánvaló volt, hogy a hajónak dokkba kell állnia, mivel a lék befoltozása, és a szétzúzott jobb csavartengely javítása a helyszínen nem volt megoldható. A középső gépház víztelenítése után viszont az itteni turbinát napokkal később sikerült üzemképes állapotba hozni, s a hajó ettől kezdve képes volt a 25 csomós sebességre is, amivel már meg lehetett kísérelni a Németországba való visszatérést.

A Gneisenau nem sokáig vesztegelt Trondheimben. Miután kiegészítették az üzemanyag és a lőszerkészleteket, Marschall már másnap, tizedikén megint kifutott a tengerre a Gneisenauval, valamint a közben ismét hozzájuk csatlakozó Hipperrel, és a négy rombolóval, abban a reményben, talán még sikerülhet elkapnia valamelyik konvojt, mielőtt még a Home Fleet főerői is megérkeznének. Messzire azonban nem jutott. A kifutás után nem sokkal a légifelderítés a német hajóraj közelében észrevette Forbes tengernagy flottáját, két csatahajóval, s tucatnyi cirkálóval és rombolóval. A német hajók őrszemei ráadásul egy lesben álló angol tengeralattjárót is felfedeztek a közelükben. Miután meglepetésről már nem lehetett szó, s az angolok láthatóan figyelték és követték őket, Marschall félbeszakította a hadműveletet, és másnap visszatért flottájával Trondheimbe.

A Glorious leválása az evakuációt végző kötelékről látszólag igen nagy könnyelműség volt, ami végzetes következményekkel járt. A szakirodalom nem egységes abban, mi volt az oka annak, hogy az anyahajót mindössze két romboló kíséretében önállóan indították vissza Scapa Flow felé. A legelterjedtebb hipotézis, hogy a Glorious bosszúszomjas parancsnoka minél előbb el akarta ítéltetni vele szembeszegülő repülőparancsnokát, és azért kért engedélyt az idő előtti visszatérésre, hogy minél hamarabb meg tudják tartani a hadbírósági tárgyalást. A források azonban nem utalnak arra, hogy D'Oyly-Hughes maga kérte volna a visszatérést, arra minden jel szerint Wells tengernagy utasította őt. Egyébként sem tűnik életszerűnek, hogy Wells ilyen pitiáner okok miatt engedélyezte volna azt, hogy anyahajóinak egyike önállósítsa magát.

1940 májusában a világ figyelme Dunkerque városára irányult, ahol a hadtörténet talán legnagyobb szabású evakuációja zajlott, mellyel a vereséget szenvedett francia és angol csapatokat a tengeren mentették ki a német bekerítésből. A hadművelet végső soron sikerrel zárult, s a németek egérutat adtak a menekülő ellenségnek, talán szándékosan, talán mert ők is kimerültek, vagy talán mert fel sem fogták, mekkora győzelmet arattak. (A történészek erről azóta is vitatkoznak.) Sokkal kevesebb figyelmet kapott az ezzel egy időben zajló másik kiürítés, mellyel Narvik környékéről vonták ki a még ott harcoló szövetséges csapatokat.

Az Alphabet hadművelet június másodikán indult. Az angol, francia, lengyel, és norvég csapatokat két nagy konvojjal szállították haza, az első június hetedikén indult Narvikból, hat nagy csapatszállítóval és nyolc teherhajóval, melyeket a Vindictive cirkáló, és öt romboló kísért. A hajók körülbelül 15 ezer katonát vettek fel. A konvojhoz a nyílt tengeren csatlakozott a Valiant csatahajó is, ennek fedezete alatt jutottak el a Clyde torkolatáig.

A második, tízezer katonát szállító konvoj június nyolcadikán reggel indult, hét csapatszállítóval, valamint a Southampton és Coventry cirkálókkal, illetve tizenegy rombolóval. A konvoj távolsági fedezetéhez tartozott még az Ark Royal és a Glorious anyahajó, valamint a később csatlakozó Valiant csatahajó. Tizennegyedikére minden hajó épségben megérkezett a hazai kikötőkbe.

A Norvégia elleni invázióra induló német alakulatok közül a legnehezebb feladat kétségkívül a legészakibb ponton, Narviknál partraszálló csapatokra, és az őket szállító hajókra hárult. A déli helyszínek, Oslótól Bergenig, viszonylag jól megközelíthetőek voltak a németek számára, gyorsan és könnyen tudtak erősítést eljuttatni itteni erőikhez, akiket a Luftwaffe bombázói akár a németországi támaszpontokról felszállva is támogatni tudtak. Trondheim már északabbra esett, mondhatni kívül a németek komfortzónáján, de a déli területekről vasúton és közúton is viszonylag könnyen elérhető volt. A csekély norvég ellenállást leküzdve a németek ezeket a helyeket már nagyobb probléma nélkül biztosítani tudták a maguk számára.

A partraszállási körzetek közül a legdélebbi Kristiansand 375 mérföldre volt Trondheimtől, Narvik viszont még ez utóbbitól is 400 mérfölddel északra feküdt. Az itt partraszálló csapatok magukra voltak utalva mindaddig, amíg a délről a nehéz hegyi terepen előrenyomuló főerőik is el nem érték a várost. Erősítésre a tenger felől sem nagyon számíthattak, északi támaszpontjairól az angol haditengerészet jól ellenőrizni tudta ezt a térséget. A vállalkozás sikere a meglepetésen múlott, és miután ezt kijátszották, már nem reménykedhettek abban, hogy a felriasztott angol tengeri erőkön keresztül egy második támadó hullámot is el tudnak majd juttatni Narvikba.

A Norvégia által nyújtott lehetőségek nem csupán a britek, hanem a németek figyelmét is felkeltették. Már az első világháború elején születtek javaslatok a norvég kikötők megszállására, ahol a német flotta kiváló támaszpontokra találhatott, és ahonnan könnyebben ki tudták volna játszani az angol tengeri blokádot. A háború után írt könyvében Wolfgang Wegener tengernagy a norvég invázió ötletének elvetését a Németország által elkövetett egyik legsúlyosabb stratégiai hibának nevezte.

Wegener és Raeder azonban ősellenségek voltak, akik ott tettek keresztbe egymásnak, ahol csak tudtak. Pályájuk kezdetén ugyan még jó barátok voltak – Wegener nagyobbik fiának Raeder volt a keresztapja –, de stratégiai kérdésekben alkotott eltérő véleményük szembeállította őket egymással. Raeder a Tirpitz vezette csatahajó-hívő, mahanista tisztek csoportjához csatlakozott, míg Wegener a cirkálókkal folytatott portyázó hadviselés, a „guerre de course” támogatói közé.

A Németország elleni háborút az angol és a francia stratégák egyaránt úgy képzelték el, hogy annak döntő, és szinte kizárólagos hadszíntere a francia–német határon húzódó front. Az első világháború négy éve szinte végig azzal telt, hogy a két hadviselő fél ezen a fronton, pontosabban annak nagyjából Ypres-től Verdun-ig terjedő 200 kilométeres szakaszán igyekezett áttörni az ellenfél védelmén, hogy döntő csapást mérjen rá. Minden más hadszíntér másodlagos jelentőségűnek számított, és a feltétlenül szükséges minimumnál nem fordítottak rájuk több figyelmet. A következő háborút úgyszintén itt, a Maginot vonal mentén gondolták megvívni.

Az antant háborús vezetői közül szinte csak egyetlen ember volt, aki nem frontálisan akart nekirohanni a német állásoknak, ott, ahol azok a legerősebbek, hanem ott akart csapást mérni az ellenségre, ahol az nem számít rá, az északi, vagy a déli szárnyon. Az illető természetesen Winston Churchill volt, akinek mindkét háborúban fixa ideája volt, hogy Németországot a leggazdaságosabban, vagyis a legkisebb veszteségekkel, délről, a Balkán és Olaszország felől, vagy északról, a skandináv államok irányából lehet legyőzni.