1782 július hatodikán hajnalban mindkét flotta felszedte a horgonyt, és megindultak egymás felé. Suffrent rögtön az indulásnál kellemetlen meglepetés érte, kiderült, hogy az Ajax javításával még mindig nem végeztek, így sérüléseire hivatkozva a hajó nem csatlakozott a flottához, bár Suffren erre utasította. Ez annál is inkább bosszantó volt, hogy Suffren előző este felajánlotta az Ajax parancsnokának, Joseph Bouvet sorhajókapitánynak, hogy segítségül átküldi neki a Héros ácsait is, Bouvet azonban elutasította a segítséget, kijelentve, önerőből is meg tudják oldani a javításokat. A franciák így most azonos létszámú erővel néztek szembe, mindkét flotta 11 sorhajót számlált, de az angol hajókon több ágyú volt.

A délnyugati szél ezúttal a briteknek kedvezett, ők kerültek a szél felőli pozícióba, és Hughes nem is habozott kihasználni a lehetőséget, nem sokkal reggel hét után elrendelte a támadást. A Suffren és Hughes által megvívott öt ütközet közül ez volt az egyetlen, ahol az angolok támadtak. Suffren próbálkozott azzal, hogy amennyire lehetett, széllel szemben haladva az angol utóvéd mögött haladjon el, és ezzel egyrészt átkerüljön a szél felőli oldalra, másrészt pedig ismét az ellenséges utóvédet tudja támadni. A francia hajók azonban nem tudtak ennyire széllel szemben préselni, az élen haladó Brilliant el is vesztette a szelet, és egy időre irányíthatatlanná válva elsodródott az alakzattól, majd miután visszaszerezték az irányítást a hajó felett, a csatasor közepére állt be újra. Suffren, alighanem attól tartva, hogy egész flottája szétesik, ha tovább erőlteti ezt az irányt, végül feladta ezt az elgondolást, és nagyjából az angolokkal megegyező irányba fordult.

Az angol flotta főerői, kilenc sorhajóval, a kikötőben horgonyoztak, és Suffren erős kísértést érzett, hogy a meglepetés erejét kihasználva lerohanja őket. A Porto Praya-i kellemetlen tapasztalatok azonban óvatosságra késztették, ezenkívül tartott attól is, hogy belecsúsznak az éjszakába, márpedig az ismeretlen vizeken való manőverezés az esti sötétségben különösen kockázatos vállalkozásnak ígérkezett. A támadást így másnapra halasztotta.

Másnap reggel a csatasorba rendeződött francia flotta ismét megközelítette a kikötőt, de észrevették, hogy az angol hajók közben helyet változtattak, és a parti erődök előtt, azok ágyúinak védelme alatt horgonyoztak le. Suffren ismét habozott, nem rendelt el támadást, hanem ő is horgonyt vetett, és ismét haditanácsot rendelt el. A tanácskozáson a felderítésre előreküldött fregatt parancsnokán kívül mindenki azon a véleményen volt, az angol flotta pozíciója olyan erős, ami kivitelezhetetlenné teszi az eredményes támadást. Aggódtak a szél miatt is, ami a támadáshoz kedvező volt ugyan, de baj esetén a mozgásképtelen hajókat kisodorta volna a partra, az angol erődök ágyúi elé. Sürgősen partra kellett tenni a csapatokat is, a hadsereg katonáit a kéthónapos tengeri út nagyon kimerítette, és harmaduk elkapta a skorbutot. Fel kellett tölteni a hadihajók fogyatkozó készleteit is. Hyder Ali csapatai Madrasztól mintegy száz mérfölddel délre ellenőrzésük alatt tartottak egy kisebb kikötőt, Porto Novo-t – a mai Paringipettai –, mely flottatámaszpontnak ugyan nem volt megfelelő, de az utánpótlás partra szállítására alkalmasnak tűnt. A kapitányok úgy vélték, ez a fontosabb feladat, amit nem lehet veszélyeztetni egy az angol flotta elleni, bizonytalan kimenetelű támadással.

A touloni flotta hazatérése után leadott jelentéseiben d’Estaing nem győzte dicsérni Suffrent. „Ez a kapitány valószínűleg a legjobb kötelékparancsnok, akit Őfelsége a szolgálatában tudhat!” A tengerészeti miniszterrel együtt a királynál kötelékparancsnoki – chef d’escadre, a francia terminológiában a tengernagyi rangot jelöli – előléptetésre javasolták Suffrent, aki előtt azonban akkoriban még 40 előléptetésre váró tiszt állt a rangsorban, a király pedig a többi főtiszt tiltakozásától tartva, és a hivatalos protokolltól eltérni nem akarva nem merte jóváhagyni a felterjesztést, melyre végül csak annyit írt: „Nem lehet.” A kötelező nyugdíjazást akkoriban ugyanis még nem ismerték, a magas rangú tisztek a végelgyengülésig szolgálhattak a haditengerészetnél, ha maguk nem döntöttek úgy, hogy kilépnek a szolgálatból. A ranglétrán való előrehaladás így nagyon lassú volt – a Royal Navy-nél is –, s nemegyszer előfordult, hogy valaki hadnagyi rangban lépett be a tengerészethez, és negyven évvel később hadnagyi rangban is lépett ki onnan.

Suffren azonban már ettől függetlenül is a sínen volt. Neve már a legmagasabb körökben is ismert volt, és már csak idő kérdése volt, mikor jut fel a csúcsra. A tengerészeti miniszter, Antoine de Sartine, 1780 márciusában ezt írta neki: „Őfelsége úgy tekint Önre, mint az egyik legalkalmasabb tisztre ahhoz, hogy rövidesen századait vezényelje, és szándéka az, hogy amennyire csak lehet, felgyorsítsa előrehaladását. Addig is hogy megmutassa elégedettségét mindazzal, amit Ön cselekedett, 1500 livre évjáradékot biztosít Önnek, és egy 74 ágyús parancsnokságát.”

Suffren következő két évéről semmit sem lehet tudni, a legközelebbi feljegyzés róla 1769 októberéből származik, amikor ismét szabadságot kért a tengerészeti minisztertől, hogy harmadszor is visszatérjen Máltára. Valószínűsíthető, hogy a köztes időben Suffren nem kapott olyan beosztást a flottánál, mely ambícióinak megfelelt volna, ezért kívánkozhatott vissza Máltára, ahol több feladatot kaphatott. Még visszatérése előtt, november 30-án, Marseille-ben letette a fogadalmat, mellyel a Máltai Szent János Katonai és Ispotályos Rend teljes jogú tagjává vált. Máltára visszatérve átvehette a San Antonio gálya parancsnokságát, melyet már távollétében, franciaországi tartózkodása alatt megkapott.

Bár a legtöbb nagy haditengerészet eddigre már kivonta a gályákat a hadrendből – bár kisebb evezős ágyúnaszádokat továbbra is szolgálatban tartottak –, a máltai lovagrend flottájában egészen a század végéig még mindig nagy számban szolgáltak ilyen hajók, melyek a változékony széljárású Földközi-tengeren továbbra is jól használhatóak voltak, különösen a sekély partmenti vizeken végrehajtott kisebb hadműveletek végrehajtására. (A gályák eltűnéséről a magyar irodalom láthatóan nem tud, ennek köszönhető, hogy a XIX. század elején játszódó Aranyemberben Jókai gályarabságra küldi Krisztyán Tódort, csakúgy, mint Szepes Mária A vörös oroszlánban Ernst Müllert.)

A francia haditengerészetet viszonylag jó állapotban érte az újabb háború kitörése. Az előző háborúban a konvojcsatákban és balesetekben 29 sorhajót és fregattot vesztettek, eddigre azonban nemcsak ezeket a veszteségeket sikerült pótolni, hanem még tovább is tudták növelni a flotta erejét. A király állandó óvatoskodása és takarékoskodása, valamint a flotta fejlesztését ellenző politikai és katonai lobbi erős ellenállásának dacára a tengerészeti miniszter, Jean Fréderic Phélypeaux de Maurepas, majd az őt követő Antoine Louis Rouille, nagyon sikeresen tevékenykedett, és 1755-re hatvan sorhajóra és 22 fregattra növelte a flotta létszámát. A hajók a legmagasabb színvonalat képviselték, a legénységi állomány és a tisztikar minősége azonban már erős kívánnivalókat hagyott maga után.

Az ekkor hadnagyi rangban levő Suffrent 1756 májusában visszavezényelték Toulonba, ahol a 64 ágyús Orphée sorhajón kapott beosztást. Ezúttal is éppen időben érkezett ahhoz, hogy ne maradjon le a háború első nagy tengeri ütközetéről.

Hollandia tengeri hatalomként való hanyatlásával a XVIII. századra a tengereken a francia flotta vált az angol haditengerészet legfőbb ellenfelévé. Azonban míg korábban a hollandok egyenrangú ellenfelei voltak a briteknek, és gyakran felül is múlták őket, addig a franciák egy-egy ritka győzelmüktől eltekintve végig alárendelt szerepet játszottak a Royal Navy-vel szemben, könnyű tengeri győzelmek egész sorához, és a későbbi világhatalmukat megalapozó gyarmatok sokaságához juttatva az angolokat.

A francia haditengerészet összességében véve siralmas teljesítménye nem csupán annak volt köszönhető, hogy a flotta által követendő stratégiát a hadsereg tábornokai határozták meg, akik a tengeri hadviselés jelentőségéből semmit sem értettek meg, hanem annak is, hogy a francia társadalom merev kasztrendszere a flottára is jellemző volt. A már ekkor is demokratikus, polgári értékrendre alapuló angol társadalomban – ugyanúgy, mint például a hollandban – az egyes társadalmi osztályok között határ egyáltalán nem volt átjárhatatlan, s a tehetség és a rátermettség mindenki előtt megnyithatta az érvényesülés útját. Alacsony sorból származó tengerészek tehetségük és szerencséjük révén igen magas tisztségekre emelkedhettek, amit Drake-től Nelsonig számos példa bizonyít. A „felkapaszkodottak” nem számítottak lenézett kívülállónak a régi nemesség körében sem – ez a fajta sznobizmus majd csak a viktoriánus időkben alakul ki –, az úri társaság általában gond nélkül befogadta, és magával egyenrangúaknak tekintette őket.

A franciáknál és a spanyoloknál viszont az ilyesmi majdnem elképzelhetetlen volt. A kasztok határai szinte áthághatatlanok voltak, ritka, és a szabályt erősítő kivételnek számított, ha valakinek ez néha mégis sikerült. A tiszti pálya a hadseregnél, és főleg a haditengerészetnél, a nemesek számára volt fenntartva. A tudás és a tehetség mellékes körülmény volt, ami jóformán semmivel sem mozdította elő az illető tiszt előmenetelét, ellenben a jó származás és a jó kapcsolatok biztos és kiszámítható karriert ígértek. Néhány sikeres korzár, mint Jean Bart vagy Duguay-Trouin, a király személyes közbeavatkozására már eleve magas rangban lépett át a haditengerészethez, ahol azonban frissen szerzett nemességükkel végig kívülállók maradtak, és a tiszti kar teljesen soha nem fogadta be őket. Ha ők is a haditengerészetnél kezdik pályafutásukat, aligha érhettek volna el a fedélzetmesterinél magasabb rangot.

A kasztok közti átjárhatatlanság erősen beszűkítette a flotta tisztikarának az utánpótlásbázisát is. A tisztek a társadalom egy szűk rétegéből kerültek ki, ahol nem volt túl sok lehetőség a szelektálásra. A tisztikar állandó létszámhiánnyal küszködött, és nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is nagyon komoly hiányosságai voltak. Ahol nem a képesség, hanem a származás határozza meg az előmenetelt, ott csak a szerencsének köszönhető, ha a származás egyben tehetséggel is jár együtt. Ez, legalább néhány esetben, mégis megtörtént.

A támadás harmadik napján ragyogó reggelre ébredtek Dakarban. A köd teljesen felszállt, s a kristálytiszta időben a parti erődök megfigyelői már 40 kilométeres távolságról észrevették az angol hajók árbocait.

A nap mindkét oldalon a felderítő repülőgépek kiküldésével kezdődött. A menetrend szerint érkező első Swordfish hat órakor jelent meg a város felett. A nagyszerű idő jó lehetőséget látszott adni arra, hogy az angol hajók az előző napi terv szerint nagy távolságról, a 240 mm-es lövegek feltételezett lőtávolságán kívülről vegyék fel a harcot a Richelieu-vel. A brit kötelék tehát az előző napra kidolgozott haditervet próbálta megvalósítani, vagyis először nagy távolságról semlegesíteni a Richelieu-t, aztán közelről kilőni a partvédelem ütegeit. A francia csatahajóra most a Barham-nak kellett tüzelnie, míg a Resolution Gorée erődjeit lőtte. A két nehézcirkáló közül a Devonshire a Cap Manuel ütegre tüzelt, az Australia célpontja pedig a két francia cirkáló volt. Miután előző nap a Barham-ot megrongálták a 240 mm-es ütegek találatai, Cunningham az éjszaka átszállt a Devonshire cirkálóra. (Ami legalábbis felveti a gyanút, a találatok talán mégsem csak olyan jelentéktelen sérüléseket okoztak, ahogy az angolok állították.)

A tiszta időben a franciák most nem bízhattak abban, hogy a köd majd elrejti hajóikat, ezért igyekeztek maguk gondoskodni a rossz látási viszonyokról. A cirkálókat ezúttal is a két romboló által felvont füstfüggöny fedezte, míg a Richelieu horgonyzóhelye köré füstfejlesztők egész rendszerét építették ki. A tenger felől a Le Hardi romboló és a szlúpok által fejlesztett füst takarta a csatahajót, a kikötőben pedig a Hardi és a Richelieu csónakjaira, illetve a mólókra telepített berendezések produkálták az egész kikötőt beborító füstfelhőt.

A Dakar ellen vonuló inváziós flotta hajói szeptember 14 és 16 között mind összegyűltek Freetown kikötőjében, azonban sokáig nem tudták eldönteni, onnan hová is indulnak majd tovább. A Force Y megérkezése mindenkiben azt az érzést keltette, a franciák nyilván tudnak a terveikről, ezért küldtek erősítést Dakarba. Az előkészületek szinte a teljes nyilvánosság előtt zajlottak, majd a flotta 34 hajója napokig vesztegelt Freetown-ban, ahonnan jelenlétük híre már szintén könnyen eljuthatott Dakarba. Mindenki biztos volt benne, a meglepetésre nem számíthatnak, a francia helyőrség felkészült a fogadásukra, és a Menace talán mégsem lesz olyan diadalmenet, mint korábban gondolták. Ilyen körülmények között az inváziós erők vezetése egy ideig ismét fontolóra vette, talán mégis inkább Gabonban kellene partra tenniük a csapatokat. Az Admiralitás, bár egyértelműen a dakari partraszállást részesítette előnyben, a helyszínen levő parancsnokokra bízta a döntést, Dakar, vagy Duala ellen támadnak e.

Hosszas hezitálás után, feltehetően Churchill ösztökélésére, Cunningham és Irwin végül úgy döntött, mégis maradnak az eredeti elképzelésnél. Szeptember 19-én kora reggel a teherhajók felvonták a horgonyt, és Freetown-t elhagyva néhány szlúp kíséretében nehézkesen megindultak Dakar felé. A nehézkes szó szerint értendő, a korábbi számításokkal ellentétben ugyanis a teherhajók 12 helyett mindössze nyolc csomóval tudtak csak haladni. A főerők, a Force M és a csapatszállítók, két nappal később, szeptember 21-én délelőtt indultak utánuk.

A XIX. század második felében az európai nagyhatalmak szinte egész Afrikát megszállták, és felosztották egymás között. A nemzetközi egyezményekkel kialakított határok már csak az első világháború után változtak nagyobb mértékben, amikor a győztes országok újraosztották a német gyarmatokat. Csak két ország őrizte meg függetlenségét, az Egyesült Államokban felszabadított és hazaszállított rabszolgák által alapított Libéria, és Etiópia, mely sikeresen verte vissza az olaszok gyarmatosítási kísérleteit.

Afrikai területeiket a franciák három közigazgatási körzetre osztották. Algéria, Tunézia és Marokkó Francia Észak-Afrikához tartozott, bár Algériát nem gyarmatként, hanem Franciaország szerves részeként kezelték. Az 1910-ben létrehozott Francia Egyenlítői-Afrika öt államból állt, Francia-Kongó, Gabon, Oubangui-Chari, Csád, és 1920-tól Francia-Kamerun. A kormányzóság székhelye a gaboni Brazzaville városában volt. Francia Nyugat-Afrikát (Afrique Occidentale Francaise – AOF) nyolc állam föderációja alkotta. Tagjai voltak Mauritánia, Szenegál, Francia-Szudán (a mai Mali), Francia-Guinea, Cote d’Ivore (Elefántcsontpart), Felső-Volta (Burkina Faso), Dahomey (Benin), és Nigéria. Az 1895-ben megalakult föderáció fővárosa először a Szenegál-folyó torkolatánál fekvő Saint-Louis, majd 1902-től Dakar volt.

A gyarmatosítók többsége az angolokat utánozta, és lehetőleg mérsékelt erőszakkal próbálta fenntartani uralmát. A franciák nem próbáltak meg mindent centralizálni, és maguk irányítani, hanem próbáltak együttműködni a helyi elöljárókkal, és rajtuk keresztül kormányozni. A bennszülött elitet igyekeztek asszimilálni, iskolázni, és bevonni őket a gyarmati közigazgatásba. Ugyanakkor a gyarmati lakosság nem kapta meg a francia állampolgárságot, tehát a polgárjogokat sem. A kivétel az úgynevezett Quatre Communes volt, Szenegál négy legrégebben lakott francia települése, Saint-Louis, Gorée, Dakar, és Rufisque. Az itt születettek francia polgárjogokat élveztek, és állandó képviseletet kaptak a francia Parlamentben. Az első fekete parlamenti képviselőt, Blaise Diagne-t, 1914-ben választották meg.

A bennszülött halászfalvak helyére épített Dakar a század első évtizedeiben virágzó várossá nőtte ki magát. Algír, Bejrút, és Hanoi mellett ez volt a legfontosabb francia gyarmati település. A jól felszerelt kikötő a hadi és a kereskedelmi tengerészet fontos támaszpontja volt, melynek védelmére nagy létszámú katonaság állomásozott a városban. Dakartól északnyugatra létrehozták Ouakam repülőterét, ahol a légierő bombázói és vadászgépei állomásoztak.

Az 1940-es összeomlást követően a többi gyarmathoz hasonlóan Francia Nyugat-Afrika is elfogadta a fegyverszünetet, és legitimnek ismerte el a Pétain kormányt.

A Mers el Kebir elleni támadással kapcsolatban alighanem mindenkiben felmerül a kérdés, mégis mi értelme volt ennek az egésznek? A már legyőzött, leszerelés előtt álló, a németektől biztos távolságban félreállított francia hadihajók miféle veszélyt jelenthettek volna Angliára? Maga a támadás is a hivatalosan meghirdetett céloknak pont az ellenkezőjét érte el, nem csökkentette, hanem fokozta Anglia fenyegetettségét, és nem csökkentette, hanem növelte annak veszélyét, hogy a németek ráteszik a kezüket a francia flottára. És ez nem utólagos okoskodás, ezt már akkoriban is így látták. De akkor mégis miért volt szükség erre az egészre?