Londonba először nem az ütközet híre jutott el, hanem az, hogy a német hajók november harmadikán befutottak Valparaisóba. A vereségről egy nappal később szereztek tudomást, amikor a németek nyilvánosságra hozták Spee Berlinbe küldött jelentését, és ünnepelni kezdték győzelmüket.

Az anyagi veszteség tulajdonképpen nem volt jelentős, csupán két, már nem egészen korszerű páncéloscirkáló veszett oda, melyek elvesztése nem rendítette meg a Royal Navy-t. Alig egy hónappal korábban Otto Weddigen egyetlen tengeralattjáróval három angol páncéloscirkálót küldött a tenger fenekére – majd néhány héttel később egy negyediket is –, nagyobb veszteséget okozva ezzel a briteknek, mint Spee egész hajóraja. Ezúttal azonban másról volt szó, nem egy lesből támadó tengeralattjáró véletlen szerencséjéről. A brit flotta kötelékek közötti, felszíni tengeri ütközetben akkor már több mint száz éve, az 1810-es Grand Port-i ütközet óta nem szenvedett vereséget. A coroneli vereség tehát valódi jelentőségét messze felülmúló döbbenetet okozott Angliában, és diadalmámort Németországban.

A britek azonnal elkezdték keresni, ki a felelős a megalázó kudarcért, és egyáltalán hogyan történhetett meg velük ilyesmi. A vereségről beérkező első hírek után természetesen azonnal mindenki igyekezett a flottaparancsnokra, Cradock ellentengernagyra hárítani a felelősséget. Churchill első reakciójával leostobázta a tengernagyot, mondván, Cradock nem volt képes összevonni „jelentős túlerejét”, és az ő parancsai ellenére vállalta a harcot. A háború után megjelent könyvében még Arthur Pollen is egyértelműen Cradockra mutogat, és bár nem mondja ki olyan nyíltan, mint Churchill, de félreérthetetlen célzásokat tesz rá rá, hogy a kudarc fő oka a tengernagy szakmai alkalmatlansága volt. Pollen véleménye nehezen mentegethető tájékozatlansággal, hiszen könyvének megírása idején már ismertek voltak azok a dokumentumok, melyek megvilágították Cradock eljárásának okait.

A kapott utasításoknak megfelelően a tengernagynak védelmeznie kellett a kereskedelmi útvonalakat, s fel kellett kutatnia és meg kellett semmisítenie az azokat veszélyeztető ellenséges hadiegységeket. Mindezzel nem is volt semmilyen probléma, amíg a Karib-tenger környékén tevékenykedve a Negyedik Cirkáló Köteléknek néhány német könnyűcirkáló és segédcirkáló jelentette fenyegetést kellett elhárítania. A helyzet azonban egészen más fordulatot vett, amikor Spee hajóraja felbukkant a Cradock köteléke által védelmezett vizeken. Az angol tengernagynak nemcsak hogy a korábbinál sokkal erősebb ellenséggel kellett szembenéznie, hanem ráadásul egyszerre két, egymással közvetlen összeköttetésben nem levő területet kellett biztosítania – Dél-Amerika keleti és nyugati partjait –, ami arra kényszerítette, hogy erőit megossza. A helyzet tehát nagymértékben megváltozott, az Admiralitás korábbi utasításai azonban továbbra is érvényben maradtak. Hogy az új szituációban is helyt tudjon állni, Cradock több ízben is kérte hajórajának megerősítését. Az Admiralitás jóváhagyta a hajóraj kettéosztását, ám úgy vélte, Cradock kötelékének az a fele, mely a chilei vizeket biztosította, elegendő erőt képvisel a németekkel szemben. A tengernagy többszöri sürgetése ellenére elutasították csatacirkálók átvezénylését, sőt, még páncéloscirkálókat sem voltak hajlandók küldeni. Mindez elsősorban Churchill felelőssége volt, aki Battenberg és Sturdee véleménye ellenére sem tartotta szükségesnek a hajóraj megerősítését.

A Canopus átvezénylését Cradock alighanem rossz tréfaként foghatta fel. A tartalékállományból előkapart, egyszer már leselejtezett páncélos szinte használhatatlan volt, régi ágyúinak lőtávolsága még a német 21 cm-es lövegeknél is kisebb volt, elöregedett, nem megfelelően karbantartott gépei állandóan felmondták a szolgálatot, és ha éppen működtek, se tudtak 12 csomónál nagyobb sebességet adni a hajónak. De az ütközet idején a csatahajó például már csak 9 csomóra volt képes, és a Falklandra visszafelé vezető úton kétszer is kénytelen volt géphiba miatt hosszabb időre megállni a viharos tengeren.

Pollen azt hozza fel érvként a páncélos „citadellaként” való használatának churchilli ötlete mellett, hogy maga Spee is tartott a csatahajótól, melynek jelenlétéről tudomása volt, és nem is értette, az angolok miért nélküle vették fel a harcot? Csakhogy Spee valójában azt hitte, nem a Canopus, hanem valamelyik újabb, Queen, vagy King Edward osztályú csatahajó van jelen a chilei vizeken, melyek ténylegesen képesek voltak a 18-19 csomós sebességre, és korszerűbb lövegekkel voltak felszerelve, mint a Canopus. Egyébként valóban nehezen érthető, miért nem vette a fáradságot az Admiralitás arra, hogy csatacirkáló helyett legalább egy modernebb, King Edward, vagy akár Lord Nelson osztályú csatahajót küldjön Cradocknak. Hasonló hajókból volt a Royal Navy-nek legalább egy tucat. A németekkel szemben sok hasznukat nem vették, a Földközi-tengeren sem volt rájuk még szükség, a déli vizeken viszont sokat jelentett volna a jelenlétük.

Hogy a sok száz hadihajó felett rendelkező Admiralitás miért zárkózott el ilyen mereven minden erősítés kiküldésétől, nem nagyon érthető. Homályos utalások azonban vannak arra, hogy Cradock és Churchill viszonya egyáltalán nem volt barátinak mondható, ami talán részben megmagyarázza az Első Lordnak az ügyben tanúsított magatartását. A falklandi kormányzó szárnysegédje, Henry Stanley-Turner, tíz évvel az események után egy levelében így emlékezett vissza a történtekre: „Jól emlékszem rá, amikor Cradock erősítést kérő üzenetére végül megérkezett a végleges válasz. Nem állíthatnám, hogy ennyi idő után szó szerint emlékszem az üzenet tartalmára, de a lényege az volt, hogy haladéktalanul ismét tengerre kellett szállnia, hogy felkutassa az ellenséget és megütközzön vele. Az aznap estét Cradock a kormányzó házában töltötte, és véleményem szerint ideges volt, bár szokásos derűs modorával ezt nagyrészt leplezni tudta. Emlékszem rá, hogy két levelet írt, egyet Meux tengernagynak, egyet pedig a rokonainak. A leveleket a kormányzó irodájának kandallópárkányára tette, és csak miután megérkezett a Good Hope elsüllyedésének híre, akkor postázták őket. Szintén emlékszem rá, hogy a reggelinél Cradock ezt mondta: „Winston mindig ellenségesen viselkedik velem szemben a Delhi eset óta.” Később, nyilvánvalóan az előbb említett üzenetre célozva hozzátette: „Ez Winston műve.” Nagyon feldúltnak látszott.”

Az említett „Delhi esettel” Cradock a Delhi nevű utasszállító balesetére célzott, mely 1911 decemberében futott zátonyra Tangier közelében. Miután a hajó utasai közt nagy számban képviseltették magukat a brit arisztokrácia tagjai, a fél gibraltári flottát a mentési munkálatokhoz vezényelték, Sir John Jellicoe tengernagy vezetésével. Cradock kitüntetést kapott a viharos tengeren sikerrel végrehajtott mentésben való részvételéért. Semmit sem lehet tudni róla, hogy végül is min különbözött össze az Admiralitás élére frissen kinevezett Churchillel.

Mindezeken kívül van még egy dolog, ami megmagyarázza, a tengernagy miért vállalta az ütközetet a túlerőben levő ellenséggel szemben. Cradock nyomon követhette azt a hadbírósági eljárást, melyet ekkoriban indítottak meg barátja és akadémiai évfolyamtársa, Sir Ernest Troubridge tengernagy ellen. A patinás tengerészcsaládból származó Troubridge ellen az volt a vád, négy páncéloscirkálójával kitért a német Goeben csatacirkálóval való összecsapás elől, és ezzel lehetővé tette, hogy az Konstantinápolyba meneküljön.

Troubridge cirkálói jelentős tűzerővel rendelkeztek, mely a lövedéksúly alapján papíron felülmúlta a Goeben lövegeit, azonban a német hajó gyorsabb volt, ezen kívül sokkal erősebb ágyúkkal és vastagabb páncélzattal rendelkezett, mint a brit cirkálók. Ráadásul az Admiralitás korábban arra utasította Troubridge közvetlen parancsnokát, Archibald Milne altengernagyot, két csatacirkálójával ne kezdeményezzen ütközetet a Goeben ellen, csak ha a francia hadihajók is támogatják. Az üzenetet a Földközi-tengeri Flottának adták le, tehát Troubridge számára is érvényes volt. A tengernagy úgy gondolta, ha Milne-re vonatkozik az utasítás, akkor nyilván rá is, tehát nem vállalta a harcot, amikor lehetősége lett volna keresztezni a német hajó útirányát.

Az Admiralitás nem díjazta Troubridge ellentengernagy álláspontját, akit szeptemberben leváltottak beosztásából, és visszarendelték Angliába, hogy ott hadbíróság elé állítsák. Cradock jól volt informálva a történtekről, és úgy érezte, helyzete pontosan ugyanolyan, mint Troubridge-é, s az Admiralitás tőle is azt várja el, hogy egy saját hajórajánál sokkal erősebb ellenséget tartóztasson fel. Ha pedig nem vállalja a harcot, az csaknem olyan súlyos következményekkel járt volna, mint a Goeben szökése. Spee hajóraja ebben az esetben kijut az Atlanti-óceán déli részére, ahol igen súlyos fenyegetést jelentett volna a gyarmatok és az anyaország közti hajóforgalom számára. A tengernagy biztos volt benne, ebben az esetben ugyanazokat a vádpontokat sózzák majd a fejére, mint barátjának. Lényegében tehát az Admiralitás által kényszerítve érezte magát arra, hogy vállalja a nem sok sikerrel kecsegtető harcot. Ahogy a Falklandról való kifutás előtt, nyilván Troubridge esetére utalva megjegyezte: „Negyven tengeren töltött év után nem szándékozom meg nem hallgatott vádlottként távozni.” Közeli jó barátjához, Meux tengernagyhoz küldött levelében Cradock szintén világosan fogalmazott, nem kíván Troubridge sorsára jutni.

Pár héttel a coroneli ütközet előtt az Admiralitás álláspontja felpuhulni látszott, és végre engedélyezték a Defence páncéloscirkáló átvezénylését a dél-atlanti kötelékhez. Október 22-én Cradock táviratban értesítette az Admiralitást, hogy a géphibákkal küszködő Canopust hátrahagyva indul cirkálóival a chilei partok mentén északnak, és utasítást hagy hátra a Defence-nek, hogy a lehető leghamarabb csatlakozzon hozzá. Churchill 27-én kapta meg a táviratot, és még aznap elküldött válaszában közölte, Cradock köteléke elég erős ahhoz, hogy feladatát el tudja látni, a Defence pedig parancsot kapott rá, hogy maradjon Dél-Amerika keleti partjai előtt, és ne Cradock, hanem az északi kötelék parancsnokságát néhány héttel korábban átvevő Archibald Peile Stoddart ellentengernagy cirkálóhoz csatlakozzon! A Canopus hátrahagyásához Churchill nem tett megjegyzést. A táviratot a Glasgow coroneli befutásakor megkapta, és azt néhány órával a csata előtt kézbesítették Cradocknak. Hogy a tengernagy mit érezhetett Churchill üzenetét olvasva, könnyen elképzelhetjük.

Ugyanezen a napon, október 27-én, fontos változás történt a Royal Navy vezetésében. Az addigi főparancsnokot, Louis Alexander Battenberget leváltották, és helyére a brit haditengerészet enfant terrible-je, Jacky Fisher tengernagy került. Churchill igazából nagyon jól kijött a First Sea Lord tisztségét 1912 decembere óta betöltő Battenberg-el, akinek befolyásolhatósága lehetővé tette számára, hogy elképzeléseit ráerőltesse a flottára, melynek irányítása Battenberg – és hasonlóan erélytelen elődjei, Arthur Wilson és Francis Bridgeman – vezetése alatt gyakorlatilag egy személyben Churchill kezében összpontosult. A háború előrehaladtával azonban a sajtóban és a politikai életben egyaránt egyre komolyabb támadások érték Battenberget, a németek ellen felheccelt lakosság ugyanis egyre hangosabban tiltakozott az ellen, hogy a brit flottát egy osztrák területen, Grazban született német herceg irányítsa. (A királyi család is csak úgy kerülte el a népítéletet, hogy német származását megtagadva a Saxe-Coburg and Gotha helyett a Windsor nevet vette fel.) Churchill végül októberben kénytelen volt lemondásra kérni Battenberget, aki mint mindig, most is engedelmeskedett, s meggyengült egészségére és rossz idegállapotára hivatkozva október végén kérte felmentését.

Battenberg helyére Churchill egy régi veteránt, az ekkor 74 éves, mindenki által Jacky-ként ismert John Arbuthnot Fisher tengernagyot nevezett ki First Sea Lordnak. A posztot korábban egyszer már betöltő Fisher visszahozatala nem ment minden nehézség nélkül, ugyanis a meglehetősen megosztó személyiségű tengernagy reaktiválását nemcsak kollégái nagy része, hanem a király is ellenezte, aki inkább Hedworth Meux tengernagyot, Cradock közeli barátját szerette volna az Admiralitás élén látni. Churchill azonban ezúttal is keresztülvitte akaratát, és október 27-én Fisher ismét elfoglalhatta a First Sea Lord székét.

Churchill mindig is csodálta és magához hasonló rokonlélekként tisztelte Fishert, akivel korábban is rendszeres kapcsolatot tartott. A háború kitörése után Fisher úgyszólván állandó vendége volt Churchill irodájának. A két egyformán önfejű és akaratos ember együttműködése nem ígérkezett gyümölcsözőnek, azonban Churchill mély tisztelete Fisher iránt sokkal nagyobb mozgásteret adott neki, mint elődjének. Winston tengerészeti ügyekben tekintélynek ismerte el Fishert, és a hadműveleti kérdésekben többnyire ráhagyta a döntéseket. Ezúttal nem támasztott kifogást az ellen sem, hogy Fisher egyik első intézkedéseként utasította a Defence páncéloscirkálót, a korábban kapott parancsokkal ellentétben azonnal, a lehető legnagyobb sietséggel csatlakozzon Cradock hajórajához. Fisher ugyanekkor végre érthető és világos utasítást küldött Cradocknak is, a Canopus nélkül ne vállalja a harcot. Fisher üzenetei azonban már nem jutottak el Cradockhoz.

Az ütközetet elemezve látni lehet, Cradock nem rontott neki ész nélkül a németeknek. Igyekezett kedvező helyzetbe kerülni, és mikor ez nem sikerült, nem kezdeményezett harcot, hanem megelégedett az ellenséges hajók követésével. Igazából a németek voltak azok, akik végül tüzet nyitottak, amit aztán a britek habozás nélkül viszonoztak.

Az angol tengernagy eredetileg talán nem is akart sötétedés előtt harcba bocsátkozni, hanem éjszakai ütközetet szeretett volna, ahol az ellenség nem tudja érvényesíteni fölényes tűzerejét. Az is lehet, abban bízott, hajói képesek lesznek a sötétedésig hátralevő fél-egy órában állni az ellenség tüzét. Az biztos, harc nélkül nem akart visszavonulni, hiszen ha így tesz, a németek az éjszaka során könnyen kereket oldhattak volna, ami után Cradock meggyőződése szerint rá már csak a hadbíróság, s nevének és becsületének meggyalázása várhatott volna. Viszont ha felveszi a harcot, és legalább egy ideig kitart a német cirkálókkal szemben, már hivatkozhatott volna arra, mindent megtett az ellenség feltartóztatása érdekében.

Utóbb sokan állították, a győzelemre szinte semmi esély nem volt, és ezt Cradock is jól tudhatta, nagyfokú felelőtlenség volt tehát a csata vállalása. Valóban, minden arra utal, hogy a tengernagy tényleg tisztában volt vele, legfeljebb matematikai esélye van a győzelemre. Csakhogy nem kellett feltétlenül győznie. Elég lett volna annyira megrongálni a német hajókat, hogy azok sebessége csökkenjen, vagy hogy kénytelenek legyenek a sérüléseik kijavítására semleges kikötőbe vonulni. Ez lehetővé tette volna, hogy az angolok összevonják túlerejüket a német hajórajjal szemben. Az Australia csatacirkáló akár egy héten belül is megérkezhetett volna Chiléhez. Ezen kívül Cradock talán ismerte a Troubridge elleni vádirat szövegét, és annak egyik mondatát is: „Valós esélye volt anyagi megrongálása révén késleltetni a Goebent.”

Az utólag okos szakértők egy része szerint a tengernagynak, élve hajói gyorsaságával, el kellett volna menekülnie a túlerejű német hajóraj elől. Csakhogy Cradock ha akart, sem tudott volna elmenekülni. Az amúgy sem sok mindenre használható Otranto segédcirkáló a viharos tengeren ugyanis csak 16 csomóra volt képes, az angol köteléknek, melynek cirkálói elvileg valóban gyorsabbak voltak valamivel a németeknél, tehát a gyakorlatban nem volt sebességi fölénye. Legfeljebb csak akkor tudtak volna elmenekülni, ha az ellenségnek kiszolgáltatva hátrahagyják az Otrantót, ami viszont szintén hadbíróság után kiáltó eset lett volna.

Cradock cselekvési szabadsága tehát erősen korlátozott volt. A tengernagy a körülmények valós vagy vélt kényszerének engedve szűk kényszerpályán mozgott, és nem nagyon tehetett mást, mint amit végül tett. Hogy végül is ki volt a felelős a történtekért, azt a Churchill-lel máskülönben kimondottan baráti viszonyban álló David Beatty elég világosan megfogalmazta: „Haláláért, valamint a hajóknak és a rajtuk szolgáló derék emberek életének elvesztéséért az Admiralitás hozzá nem értését terheli a felelősség.”

Az utólagos magyarázatok általában azt állítják, a németek olyan elsöprő fölényben voltak Coronelnél, hogy az ütközet semmilyen más eredménnyel nem végződhetett, és a brit hajók eleve pusztulásra voltak ítélve. Bár egyetlen ütközet kimenetele sincs előre borítékolva, Coronelnél az angol hajóknak valóban erős hendikepjük volt. Az ütközetben részt vevő angol cirkálók ugyan nem voltak olyan elavultak, ahogy a vereséget mentegetni igyekvő írások hajlamosak állítani, de kétségtelenül nem érték el a két német páncéloscirkáló színvonalát. A brit kötelék zászlóshajója, a Drake osztályba tartozó Good Hope 1901-ben állt szolgálatba, hat évvel a német hajók előtt. Maga a hajó alapvetően nem volt rosszabb német társainál. A 161,4 méter hosszú, 14 ezer tonnás Good Hope jóval nagyobb volt az ellenség azonos kategóriájú hajóinál, s a nagy hajótest jó tengerállóságot biztosított, és viszonylag erős páncélzat beépítését tette lehetővé. A vízvonalon és a lövegtornyoknál 152 mm vastag páncélzat védte a hajót, a parancsnoki torony páncélzata pedig elérte a 305 mm-t is. A cirkáló 23 csomós sebessége kategóriájában kiválónak számított, és fegyverzete is megfelelt a követelményeknek. A hajó orrán és tatján egy-egy 234 mm-es, zárt lövegtoronyban beépített ágyút hordozott, oldalán pedig 16 darab, kazamatákba beépített 152,4 mm-es ágyúval volt felszerelve. Ezeket az ágyúkat azonban az akkoriban szokásos gyakorlatnak megfelelően két sorban helyezték el, ami azzal a következménnyel járt, hogy az erősebb hullámzás zavarta, sok esetben lehetetlenné tette az alsó ütegsor ágyúinak működését. A Good Hope ezeken kívül még tucatnyi, kis kaliberű gyorstüzelő löveggel, és két darab, a vízvonal alatt beépített 457 mm-es torpedóvető csővel is fel volt szerelve.

A 141,3 méter hosszú, tízezer tonnás Monmouth, a tíz egységből álló osztályának névadó hajója, az Admiralitás egy különös kísérlete volt egy olcsó, nagy számban és gyorsan előállítható cirkálóosztály létrehozására. Méreteik alapján a hajókat páncéloscirkálóként kategorizálták, páncélzatuk és fegyverzetük azonban ezen a kategórián belül gyengének számított. A hajókat a vízvonalon 102, a lövegtornyoknál 127 mm vastag páncéllemezek védték, fegyverzetük pedig 14 darab 152,4 mm-es ágyúból állt, ami inkább egy standard cirkáló fegyverzetének felelt meg. Az ágyúkból négyet a hajó orrán és tatján helyeztek el, két zárt ikerlövegtoronyban beépítve, a többit a hajó oldalán levő kazamatákban szerelték fel, a Good Hope-hoz hasonlóan két sorban. A hajók a 23 csomós sebességet érhették el.

A Town osztályba tartozó Glasgow volt a kötelék legmodernebb hajója. Az 1910-ben szolgálatba állított, 4.800 tonnás cirkáló minden téren jobb volt a német könnyűcirkálóknál, azonban a két páncéloscirkálóval természetesen nem volt egy súlycsoportban. A hajót felszerelték két 152,4 mm-es ágyúval, melyet az orrán és tatján építettek be, ezenkívül oldalt 10 darab 102 mm-es löveget hordozott fedélzetén. A Glasgow fel volt szerelve két darab 457 mm-es torpedóvető csővel is. A cirkáló páncélzata a vízvonalon 50 mm vastag volt, 22 ezer lóerős Parsons turbináival pedig elérhette a 25 csomós sebességet is.

A 12.100 tonnás Otranto eredetileg az Orient társaság részére készült, személyszállító gőzösként. A háború kitörésekor legtöbb társához hasonlóan az Otrantót is besorolták a Royal Navy kötelékébe. Fedélzetére négy darab – más források szerint nyolc darab – régi típusú 120 mm-es ágyút szereltek, a hajó irányítását pedig a haditengerészet emberei vették át. A legfeljebb 18 csomós – Coronelnél az erős hullámzásban csak 16 csomós – sebességre képes segédcirkálónak Cradock sok hasznát nem vette, legfeljebb a hasonló kategóriájú német hajók, vagy a kisebb ágyúnaszádok ellen lett volna használható.

Cradock rögtön az ütközet kezdetén ki is állította a csatasorból az Otrantót, így angol oldalról lényegében csak három cirkáló vett részt az ütközetben. A kis kaliberű gyorstüzelőket, és a Glasgow 102 mm-es ágyúit leszámítva, melyek sok kárt nem voltak képesek okozni a német hajókban, a britek két darab 234 mm-es, és 32 darab 152 mm-es ágyút tudtak a németek ellen felvonultatni. Miután a hajók oldalán beépített ágyúk közül értelemszerűen csak az ellenség felőli oldalon elhelyezett lövegek tudtak az oldalsortüzekben részt venni, a 152 mm-es ágyúk száma 19-re csökkent. Némely forrás szerint ugyan a Glasgow a Leipzigre tüzelt, de mások szerint viszont a Gneisenaura, és annak hátsó lövegtornyát a brit cirkáló egyik 152 mm-es lövedéke tette egy időre harcképtelenné. Miután a Glasgow 152 mm-es lövegei voltak a brit kötelék legmodernebb ágyúi, magam is valószínűbbnek tartom, hogy ezekkel a német páncéloscirkálókat vették célba, és legfeljebb a 102 mm-esekkel tüzeltek a Leipzigre.

A német hajók közül, melyek adatait korábban már ismertettem, a két páncéloscirkálón kívül csak a Leipzig volt jelen az ütközet kezdetén, a Dresden később futott be, a Nürnberg pedig már csak a csata után érkezett meg, s szerepe kimerült abban, hogy megadta a kegyelemdöfést a sérült és harcképtelen Monmouthnak. Ugyanazon okból, amiért a Glasgow 102 mm-es ágyúit kihagytam a számításból, mellőzném a német könnyűcirkálók 105 mm-es ágyúit is. A nagyon erős hullámzásban ide-oda hánykolódó hajókról nagyobb lőtávolságra szinte lehetetlen volt pontosan célozni – az ezer tonnával nagyobb Glasgow jobban bírta a hullámverést –, ráadásul, mint az később Falklandnál is kiderült, ezeken a nagyobb lőtávolságokon a német lövedékek még a cirkálók gyenge páncélzata ellen sem voltak hatásosak. A Leipzig és a Dresden az ütközet alatt a Glasgow-ra és az Otrantóra tüzelt, de csak a csata végén, a menekülő hajó üldözése közben értek el az angol cirkálón öt találatot, melyek egyébként nem sok kárt okoztak.

A német könnyűcirkálók ágyúit leszámítva német oldalon hatásos fegyverként a két páncéloscirkálón elhelyezett 16 darab 210 mm-es, és 12 darab 15 cm-es löveg marad. (A 88 mm-es ágyúkat itt szintén figyelmen kívül lehet hagyni.) Ezekből egy oldalsortűzben 12 darab 210 mm-es és hat darab 150 mm-es ágyú vehetett részt. Ha pusztán az oldalsortűzben részt vevő ágyúk számát nézzük, az angolok oldalán mutatkozik némi számbeli fölény – 21/18 –, ami azonban a gyakorlatban semmilyen előnyt nem jelentett, figyelembe véve a német ágyúk nagyobb kaliberét és a gránátok nagyobb tömegét.

A szakirodalom szerint egyébként az angol hajók csak a fedélzeti ágyúikat tudták használni, az oldalt, a fedélzet alatti kazamatákban beépített lövegeiket az erős hullámzás hasznavehetetlenné tette. A kazamatákban elhelyezett ütegeket persze csak az angol hajóknál számítják le az összehasonlításoknál, a németeknél nem. Holott ha elfogadjuk, hogy a britek nem tudták használni ezeket az ágyúkat, akkor ugyanezt kell gondolnunk a német cirkálók 15 cm-es ágyúiról, melyeket a főfedélzeten elhelyezett 210 mm-es lövegek alatti kazamatákban építettek be. Jelentésében Spee egyébként tényleg meg is említette, hogy az igen erős hullámzás nagyon zavarta ezeknek az alacsonyan elhelyezett ágyúknak a tevékenységét, melyeknek tüzérei az ellenséges hajóknak jóformán csak a kéményeit látták. A németek ennek ellenére képesek voltak ezeket az ágyúkat is használni, bár feltehetően csekély eredményességgel. Ebben az esetben viszont ugyanezt kell gondolni az angolok hasonló elhelyezésű ágyúiról, vagyis hogy a hullámzás minden bizonnyal nagyon zavarta, de azért teljesen nem tette használhatatlanná őket. Hatékonyságuk azonban, mindkét fél kazamatás ütegeit beleszámítva, igen alacsony lehetett. Angol részről tehát a gyakorlatban két darab 234 mm-es, és 12 darab 152 mm-es ágyút tudtak használni, míg német oldalon az ütközetet gyakorlatilag a két páncéloscirkáló 12 darab 210 mm-es ágyúja vívta, és nyerte meg.

A nagyobb kaliber értelemszerűen azt jelentette, hogy a német ágyúk a viszonylag nagy távolságról elkezdett ütközet első fázisában is hatékonyan tudtak tüzelni az ellenségre, míg a zömmel kisebb kaliberű angol lövegek hatástalanok voltak a német cirkálók erős páncélzatával szemben. Cradock ezért erőlködött azon, hogy jobban megközelítse az ellenséget, csakhogy mire ez sikerült neki, hajóit lényegében már kiütötték a harcból.

Az ütközet gyakorlatilag az első húsz percben eldőlt. A lenyugvó nap által remekül megvilágított angol cirkálókat a német hajók szétlőtték, még mielőtt azok ágyúik hatásos lőtávolságán belülre meg tudták volna közelíteni az ellenséget. A német tüzérség valódi fölényét rögtön megvilágítja, ha nem az ágyúk számát, hanem a kilőtt lövedékek súlyát hasonlítjuk össze.

A német páncéloscirkálókon használt, 1898-ban rendszeresített 21 cm-es ágyúk – tényleges kaliberük 209,3 mm – nem voltak már a legkorszerűbbek, de megbízható és jól bevált fegyverek voltak. Az akkoriban szokatlanul nagynak számító, 30 fokos maximális csőemelkedésnél a lőtávolságuk elérte a 16.300 métert. (Az oldalt elhelyezett ágyúk legnagyobb csőemelkedése 16 fok, lőtávolsága 12.400 méter volt.) A gránátok súlya 108 kg volt, tehát a 12 ágyú oldalsortüze által kilőtt lövedékek tömege összesen 1296 kg-ot tett ki.

Az angolok csupán két, hasonló kaliberű löveget tudtak felmutatni, a Good Hope két darab 234 mm-es ágyúját. Az 1900-ban rendszeresített ágyúk pontatlan fegyver hírében álltak, melyek nagy szórással tüzeltek. A gránátok tömege 172,4 kg volt, a lőtávolság a mindössze 15 fokos csőemelkedésnek köszönhetően viszont csak 14.170 méter.

A brit hajók ezen kívül csupán 152 mm-es ágyúkkal rendelkeztek, melyek 45,3 kg súlyú gránátokat voltak képesek kilőni, a kis csőemelkedés miatt itt is viszonylag kicsi, 10-12 ezer méteres távolságra. Az ütközet kezdetén tehát ezek az ágyúk hatótávolságuk legszéléről tüzeltek.

Két darab 234 mm-es és 12 darab 152 mm-es ágyút számítva a brit kötelék hajói által kilőtt oldalsortűz teljes tömege 890 kg volt, ami messze elmarad a német ágyúk 1,3 tonnás oldalsortüzeitől. Ha a számításba mindkét oldalon belevesszük a kazamatákban elhelyezett lövegeket is, az arányok akkor sem változnak számottevően. Az így 1536 kg-os lövedéktömeggel a német hajók változatlanul nagy fölényben voltak az 1208 kg-os oldalsortűzre képes britekkel szemben. Ha ezen kívül figyelembe vesszük, hogy a németek az ütközet első tíz percében kilőtték mind a Good Hope, mind a Monmouth első lövegtornyát, akkor pedig az angol hajók végképp esélytelennek mondhatók.

Cradock nyilván jól látta ezt, és aligha azért szállt harcba, hogy legázolja az ellenséget. Egyrészt, mint fentebb már említésre került, a Troubridge eset riasztó példája miatt kényszerítve érezte magát a csata vállalására, másrészt pedig tudta, nem kell feltétlenül valami fényes győzelmet aratnia, elég ha súlyos sérüléseket okoz a német hajóknak, lelassítva és a szükséges javítások elvégzése végett egy időre kikötőbe kényszerítve őket, ami elég időt adott volna az angoloknak arra, hogy egy túlerőben levő hajórajt vonjanak össze a németek ellen. Ezen kívül a támaszponttal és utánpótlással nem rendelkező német hajók számára pótolhatatlan volt minden ellőtt lőszer, és ezen a téren Coronel tényleg jókora érvágás volt számukra, hiszen a két páncéloscirkáló lőszerkészletének csaknem a felét elhasználta.

Gyakran megemlítik, hogy az angol hajók legénységének a színvonala is elmaradt a németekhez képest, hiszen az Ostasiengeschwader remekül képzett, összeszokott tengerészeivel ellentétben a brit hajókon főleg a háború kezdetekor behívott tartalékosok szolgáltak. Valóban igaz, hogy a német hajóraj a Kaiserliche Marine egyik elit alakulata volt, ahol a német tengerészek legjavából válogatott legénység szolgált. Ezt a kiváló emberanyagot Spee tengernagy az állandó gyakorlatozással jól képzett és tapasztalt gárdává formálta.

Az angol hajókon ezzel szemben valóban sebtében behívott tartalékosok szolgáltak, ami viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy szakmai színvonaluk elmaradt a német tengerészekétől. Az, hogy tartalékosok voltak, ugyanis azt jelenti, hogy korábban 12 évet húztak le a Royal Navy kötelékében, míg a legöregebb, nem hivatásos, hanem besorozott német tengerészek sem szolgálhattak három évnél régebben a hajókon, a német flottánál ugyanis ennyi volt a sorállomány kötelező szolgálati ideje. Miután a háború elején nyilván nem a legrégebbi évjáratokat hívták be először, feltételezhető, hogy az angol cirkálókon szolgáló tengerészek legfeljebb egy-két évvel korábban szerelhettek csak le, szakmai tudásuk és gyakorlatuk tehát még eleven volt. Három-négy hónap pedig elég lehetett arra, hogy a hajókon összerázódjon a kollektíva. Nagyobb baj volt, hogy nem volt idő elegendő lőgyakorlatra, a cirkálók tüzérei tehát valószínűleg közel sem voltak olyan gyakorlottak, mint a németek. (Egyébként később a falklandi csatában részt vevő angol páncéloscirkálók legénysége nagyrészt szintén tartalékosokból állt, az ő esetükben azonban senkinek sem jutott eszébe azt mondani, hogy ez lerontotta a hajók harcértékét.)

A vereség első híre november negyedikén jutott el Londonba, és azt másnap a hivatalos német sajtóközlemény is megerősítette. A Monmouth elsüllyedését hivatalosan is bejelentették, a Good Hope sorsa azonban még sokáig bizonytalan volt. A hajót senki sem látta elsüllyedni, és maguk a németek is, akik még napokig keresték a chilei partok előtt az angol cirkálót, csak feltételezték annak pusztulását. Londonban sokáig nem tudtak semmit a másik három hajó, a Glasgow, a Canopus, és az Otranto sorsáról sem, egy darabig tehát a vereség mértéke nagyobbnak látszhatott a ténylegesnél.

Azonban igazából nem is az anyagi veszteség volt sokkoló a britek számára, hanem maga a vereség ténye. Angol flotta a nyílt tengeren akkor már több mint száz éve nem szenvedett vereséget, és britek önérzetét nagyon mélyen sértette a kudarc. Azonban nem csak a britek önbecsülése szorult sürgős restaurációra, hanem a nemzetközi tekintélyük is. A korábban legyőzhetetlenként reklámozott Royal Navy kudarca, melyet a német propaganda természetesen igyekezett minél nagyobbra felfújni, biztatást adhatott az amúgy is erős angolellenes mozgalmaknak világszerte. Különösen a környékbeli dél-amerikai országokban egyre növekvő német befolyás adott okot az aggodalomra, és tette sürgőssé a vereség minél gyorsabb megtorlását. Mindezt belátva Churchill ezúttal nem támasztott kifogást az ellen, hogy csatacirkálókat vonjanak el a hazai vizeken állomásozó flottától, és a dél-atlanti térségbe küldjék őket.

A britek értesültek róla, hogy a német hajók, melyek az ütközetben nem szenvedtek nagyobb sérüléseket, befutottak Valparaisóba, majd néhány nap múlva el is hagyták a kikötőt. További céljaikat illetően azonban már csak találgatásokra voltak utalva. A legnyilvánvalóbb lehetőségnek az tűnt, a németek áthajóznak az Atlanti-óceánra, és az angolok úgy számították, Spee november közepe táján feltűnhet a Falkland-szigetek környékén. Miután azonban ez nem történt meg, elbizonytalanodtak, és kezdték komolyabban venni azt a korábban nem túl valószínűnek tekintett lehetőséget, hogy a németek a nyugati kanadai kikötők ellen vonulnak, vagy pedig a Panama-csatornán keresztül próbálnak meg átjutni az atlanti térségbe, és ott a Karib-tenger környékén támadják a brit érdekeltségeket.

Az ausztrál vizeken állomásozó brit kötelék még korábban, a coroneli vereségről befutó első hírek után parancsot kapott, hogy induljon az amerikai partokhoz. Azonban nem a dél-amerikai vizekre irányították őket, hanem Mexikó nyugati partjaihoz, a Chamela-öbölbe. Az Admiralitás úgy gondolta, a németek esetleg a nyugati partokon fekvő kanadai angol kikötőket fogják támadni, az ekkor még semleges Egyesült Államok kikötőit használva utánpótlási bázisként. A kötelék parancsnoka, Patey altengernagy, ismét tiltakozott, ugyanis ő biztos volt abban, a németek a chilei partok előtt maradnak, és aztán később a Horn-fokot megkerülve, vagy a Magellán-szoroson keresztül áthajóznak az Atlanti-óceánra. Patey tiltakozását ismét figyelmen kívül hagyták, és flottáját, melyhez az Australia csatacirkálón és a Newcastle cirkálón kívül csatlakozott a japán Asama és Izumo páncéloscirkáló, valamint a Hizen – a volt orosz Retvizan – csatahajó is, Mexikóba vezényelték, ahová a kötelék november 14-én érkezett meg. Miután azonban a németek nem jelentek meg sem Falklandnál, sem az Egyesült Államok és Kanada nyugati partjai előtt, december elején Patey flottáját délebbre irányították, hogy a perui partok előtt és a Galapagos-szigetek környékén kutassanak a német hajók után.

A Karib-tenger környékét egy másik angol csatacirkáló biztosította a német hajók ellen, a Princess Royal, mely eredetileg az Észak Atlanti-óceánon közlekedő kanadai csapatszállító konvojokat biztosította, és november végén vezényelték át Jamaicára.

A legvalószínűbb lehetőségnek azonban továbbra is az tűnt, hogy a németek a dél-atlanti vizeken fognak felbukkanni. Az itt megmaradt brit tengerészeti erők még a Defence csatlakozása után sem képeztek igazán meggyőző túlerőt a németekkel szemben, és sürgős megerősítésre szorultak. Fisher a coroneli vereség első hírére azonnal leválasztotta a Grand Fleet-ről az Invincible és Inflexible csatacirkálókat, és Plymouthba küldte őket, hogy ott azokat a lehető legrövidebb idő alatt felkészítsék a hosszú útra. Fisher a kötelék parancsnokává Sir Frederick Charles Doveton Sturdee altengernagyot nevezte ki.

A választás meglepőnek tűnhetett, ugyanis Fisher és Sturdee régi ellenségek voltak. Az ekkor 55 éves altengernagy Fisher egyik fő vetélytársa volt, akinek nagy része volt Fisher négy évvel korábbi lemondatásában is. Fisher természetesen nem békülékeny gesztust tett Sturdee kinevezésével, hanem egyszerűen csak meg akart szabadulni tőle. Battenberg lemondása után az új főparancsnok ugyanis a szokásoknak megfelelően megörökölte elődje törzstisztjeit, és így az a kényelmetlen helyzet állt elő, hogy vezérkari főnökeként Sturdee-val kellett volna együttműködnie. Az új kötelék felállítása és a világ másik végére való kiküldése remek alkalom volt arra, hogy az új Első Lord újabb sértődés nélkül szabaduljon meg egy veszélyes riválisától. Sturdee nyilván tisztában volt mindezzel, de ennek ellenére alighanem ő is elégedett volt ezzel a megoldással. Nyilván szívesebben vállalta az önálló parancsnoki beosztást, mint hogy utált ellenségével kelljen együtt dolgoznia.

A régi tengerészcsaládból származó Sturdee, aki 12 éves kora óta teljesített szolgálatot a Royal Navy kötelékében, Fisherhez hasonlóan nem volt igazán népszerű a haditengerészet vezetésében. Konok makacsságával és önfejűségével gyakran kergette az őrület szélére kollégáit, akik többnyire ki nem állhatták. A tengernagy természetesen nem volt jó beosztott sem. A befolyásolható, engedékeny Battenberggel jól kijött, de a hozzá hasonlóan önfejű és akaratos Fisherrel előbb-utóbb egymásra borították volna az asztalt.

Sturdee képzett és tapasztalt tengerésztiszt volt. Kollégái szerint kiváló kötelékparancsnok, de a magasabb stratégiai érzék hiányzott belőle. Mint sokan mások, ő is mindent a saját kezében akart összpontosítani. Törzsének tisztjeit, akik véleménye szerint csak az ő parancsainak a végrehajtására szolgáltak, nem vonta be a döntéshozatalba, és rendszerint a tanácsukat sem kérte ki. A tengernagyot nem sokkal korábban súlyos kritikák érték, mivel a másfél hónappal korábban az U9 által elsüllyesztett páncéloscirkálókat ő vezényelte a holland partok közelébe, holott tudtak a tengeralattjáró veszélyről. A felelősség persze csak kisebb részben volt Sturdee-é, a három hajó pusztulása hibás vezetői döntések és fatális véletlenek egész sorozatának volt köszönhető, azonban az eset így is csorbát ejtett a tengernagy tekintélyén, amit sürgősen ki kellett köszörülni.

Sturdee vezetésével a két szénnel és lőszerrel túlterhelt csatacirkáló november 11-én hagyta el Devenportot, bár az Invincible fedélzetén még ott voltak a hajó javításán dolgozó gyári munkások. Bár a helyzet sürgető volt, a két csatacirkáló a gazdaságos 10 csomós sebességgel haladt dél felé, hogy a szénkészlet elegendő legyen a hosszú útra. A hajók két héttel később, november 26-án érték el a gyülekezőhelyként kijelölt Abrolhos Rocks kis sziklaszigeteit Brazília partjai előtt, ahol a déli vizeken állomásozó flotta megmaradt hajói már várták őket.

(Folyt. köv.)