Bár ezt akkor még nem lehetett előre látni, de 1776-ban egy új fejezet kezdődött a fehér ember, vagyis a görög-római-keresztény civilizáció történetében. Ezt a civilizációt mindaddig európainak nevezték, képviselői azonban ebben az évben a kontinensen kívül alapítottak új államot. Nem holmi gyarmatról, kolóniáról, hanem az európai országoktól független, önálló államról volt szó, melyet az európaiak is alapvetően maguk közül valónak ismertek el, bár sokáig csak afféle jelentéktelen, periférikus országnak tekintették, mint a Balkán államait. Az európai nagyhatalmak sem fontosságot nem tulajdonítottak az új országnak, sem figyelmet nem fordítottak rá.

Pedig az óvilágban alighanem jobban tették volna, ha odafigyelnek kicsit, mi történik az óceán túlsó partján. Európához képest az Államok kezdetben valóban elég provinciális jellegű volt. Lakosságának nagy részét önálló kiskereskedők, kézművesek és farmerek tették ki, eltekintve a főleg gyapottermelésből élő déli államoktól, ahol kialakult egy ültetvényes arisztokrácia. Ez volt a klasszikus aranykor, a szabadságon és egyenlőségen alapuló társadalom Cooper és Kenneth Roberts regényekből ismert kora, ami fél évszázaddal később már el is tűnt, és csak a vadnyugaton élt tovább még egy ideig. Az iparosodás igazából csak a XIX. század húszas éveiben indult el, főleg a keleti part nagyvárosaiban, majd az északi államokban. A bőséges nyersanyagkészletek, az Európából egyre nagyobb tömegben bevándorló olcsó munkaerő, a vasúthálózat, a gyárak gépesítése és tömegtermelésre való átállítása olyan gyorsuló tempójú gazdasági növekedést eredményezett, melyre sem korábban, sem későbben nem volt példa a történelemben. Voltak évek, amikor a gazdasági növekedés megközelítette a 70%-ot.

Az igazi áttörést az iparilag fejlett északi államok győzelmével végződő polgárháború jelentette. Az északi és déli államok közti, háborúba torkolló feszültség igazi oka természetesen nem a rabszolgatartás ügye volt, hanem a gazdasági és politikai kérdésekről alkotott eltérő nézeteik. Észak protekcionista gazdaságpolitikát folytatott, azaz védte a belső piacokat, melyeket saját termékekkel látott el, míg a Dél a szabadkereskedelmet részesítette előnyben, vagyis a nyersanyag – ebben az esetben főleg a gyapot – kivitelért cserébe külföldről hozta be a készárukat. Észak erős központi kormányzatot akart, míg a déliek az egyes államok nagyfokú önállóságát lehetővé tevő laza konföderációt. A rabszolgakérdés már csak a szokásos ürügy volt, bizonyítandó, hogy a háború ezúttal is magasztos elvek miatt folyik, nem holmi földhözragadt anyagi és gazdasági érdekek miatt.

A polgárháború az északi államok, vagyis a nagyipar győzelmével végződött. Nagyjából ezzel egy időben találtak rá az első olajmezőkre az Államok területén, ami szintén jelzi, ezek az évek milyen fontos választóvonalat jelentettek az ország történetében. A felpörgő gazdasági fejlődés természetesen a nagyiparnak kedvezett, ekkor jöttek létre az első vállalat-összevonások, vagyis a trösztök. Az önálló kiskereskedők és kisiparosok lassan eltűntek, s helyüket átvették a nagy ipari monopóliumok. A társadalmi különbségek csaknem európai szintűre növekedtek, azzal a különbséggel, hogy a nemesi arisztokrácia helyét itt a pénzarisztokrácia töltötte be. Ez persze azt is jelentette, hogy az osztályok közti határvonal itt sokkal átjárhatóbb volt, mint ott, ahol alapvetően a születés határozta meg az ember társadalomban betöltött helyzetét, tehát Amerika továbbra is az ígéret földje maradt, ahol az ember szerencsével és ügyességgel bekerülhetett a felső tízezer közé. Ami az esetek túlnyomó többségében persze csak álom maradt, de egy szorgos és ügyes munkás általában azért jobb körülményeket tudott teremteni magának és családjának, mint amilyenre az óhazában lehetősége lett volna.

A mezőgazdaságban szintén a nagybani termelésnek, vagyis a nagybirtoknak kedvezett a fejlődés. A bölények és az indiánok kiirtása után szinte korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló termőföldeken a gőzmeghajtású traktort, illetve az arató és cséplőgépeket használó, nagyvállalatok vagy részvénytársaságok által üzemeltetett nagybirtokok az iparihoz hasonló tömegtermelést tettek lehetővé.

Aki kicsit odafigyelt, annak számára a század végére már nyilvánvaló lehetett, szép csendben egy új nagyhatalom lépett a világ színpadára. A polgárháború után született új birodalom európai megítélése azonban elég felemás volt, és tulajdonképpen a mai napig az. A borúlátóbbak közé tartozó Egon Friedell a harmincas években imígyen kommentálta a történteket: „Mi, európaiak, vegyes érzelmekkel nézzük az eredményt. Felszabadítják a négereket – ez jó. Ha emberszámba vennék őket, az talán még jobb lenne. Ellenséges testvérek kibékülnek és újra békés célok egyesítik őket – ez örvendetes. Kevésbé örvendetes, hogy ebből a frigyből aztán rémisztő-rettenetes Leviathán született, megalomániás gazdaságból, technikaimádatból, megafonbömbölésből és pszichoanalízisből összeálló káosz, amely lassanként elnyelni készül egész bolygónkat.”

A belső expanzióval természetesen ezúttal is párhuzamosan járt a külső. Általában a század végére teszik az amerikai terjeszkedés megindulását, pedig az Államok tulajdonképpen soha nem folytatott bezárkózó politikát, és születése pillanatától kezdve egyre újabb és újabb területeket nyelt el. Csak éppen ezeket az őslakos indiánoktól, amit a történetírás legfeljebb csak a lábjegyzetekben említ meg.

1803-ban potom pénzért óriási területeket vásároltak meg Napóleontól, aki a jó francia hagyományok szerint semmilyen jelentőséget nem tulajdonított a gyarmatoknak, és könnyű szívvel adta el Louisiánát, a Mississippi szinte teljes vízgyűjtő területét Jefferson elnöknek. A keleti partról induló amerikai telepesek rövidesen átszelték a kontinenst, és eljutottak a Csendes-óceánig. Északnak, a kanadai angol területek felé nem terjeszkedhettek tovább, ezért délnek fordultak, és a század közepén fegyverrel szerezték meg Mexikótól területének csaknem felét, a mai Texas, Új-Mexikó, Arizona, Utah, Nevada, és Kalifornia államokat.

Az Egyesült Államok ezzel nagyjából elérte mai határait, nem számítva a nem sokkal később az oroszoktól megvásárolt Alaszkát, illetve a bennszülöttektől elfoglalt Hawaii-szigeteket. Ezt követően azonban az USA nem kezdett az európai országokéhoz hasonlító gyarmatosításba, hanem e helyett annak egy régebbi formájához tért vissza.

Egészen a XIX. század közepéig a gyarmatosítást és a gyarmatok gazdasági kiaknázását különféle társaságok bonyolították le, természetesen komoly állami támogatással a hátuk mögött. A gyarmatok tulajdonképpen ki voltak adva gebinbe, egészen a XIX. század második feléig, amikor kezelésük a társaságokat fokozatosan háttérbe szorító állam kezébe került. Ettől kezdve a gyarmatokat többé-kevésbé az anyaország részének tekintették, és úgy kezelték őket, mint afféle elmaradott, felzárkóztatásra szoruló távoli megyéket. Az állam – az angol, francia, német és olasz egyaránt – igen komoly összegeket fordított a gyarmati infrastruktúra kiépítésére, ami elsősorban persze saját érdekeit szolgálta, de közvetve a bennszülöttek is sokat profitáltak belőle.

Az USA azonban ehelyett lényegében a régi, kereskedelmi társaságok által lebonyolított gyarmatosításhoz tért vissza. Eszük ágában sem volt, hogy a szóban forgó területeket az Egyesült Államok részének vagy tulajdonának nyilvánítsák, hanem megelégedtek az illető országra érvényes gazdasági koncessziók megszerzésével. Az adott ország hivatalosan önálló és független maradt, a gyakorlatban azonban vezetése egy teljesen az USA befolyása alatt álló bábkormány kezébe került, melyet az amerikaiak tetszésük szerint váltottak le, ha azok nem az ő akaratuknak megfelelően tevékenykedtek.

Az amerikaiak nem tartották katonai megszállás alatt az érdekövezetükbe tartozó országokat. Csupán a stratégiailag különösen fontos pontokon létesítettek néhány támaszpontot, melyek területét hivatalosan csak bérbe vették az illető országtól. Miután ezek az országok a papírforma szerint nem tartoztak az Egyesült Államok fennhatósága alá, az amerikaiak természetesen semmiféle felelősséget nem vállaltak a lakosságért, és eszük ágában sem volt, hogy egyetlen centet is költsenek arra, hogy támaszpontjaik, gyáraik és ültetvényeik határain kívül iskolákat, kórházakat, vízvezetékeket és utakat építsenek a bennszülötteknek. (Ilyesmivel legfeljebb csak a jótékonysági szervezetek foglalkoztak.)

Ez a kvázi gyarmatosítás a XIX. században még nem az USA kormányának, hanem a nagy amerikai trösztöknek és pénzintézeteknek a megbízásából zajlott. Ahol fegyveres beavatkozásra volt szükség, ott nem az Egyesült Államok hadserege, hanem az államokban toborzott zsoldosokból felállított, és a társaságok által pénzelt magánhadseregek kerültek bevetésre, mint például a hírhedt Amerikai Falanx. A Közép- és Dél-Amerikában uralkodó kaotikus belpolitikai viszonyok közepette az adott országokban általában nem volt nehéz olyan politikai csoportosulást találni, mely szemben állt az éppen kormányon levő párttal, és támogatásával legalizálta az amerikai intervenciót. Ezeket az ellenzéki csoportokat az amerikaiak a zsarnokság ellen küzdő szabadságharcosoknak kiáltották ki, az amerikai beavatkozás tehát ettől kezdve hivatalosan a szabadságharc támogatásaként zajlott le.

A fentiekre jó példa lehet Panama elszakítása Kolumbiától 1903-ban. A kolumbiai kormány ugyanis nem volt hajlandó a területén épülő csatornára megadni az amerikaiak által igényelt privilégiumokat, melyekkel a csatorna területe tulajdonképpen az Egyesült Államok birtokába került volna át. Az amerikaiak erre fellázították a kormányzat ellen a panamai földbirtokosokat, majd az általuk kreált és általuk pénzelt „függetlenségi harcot” támogatva fegyveresen is beavatkoztak a „szabadságharcosok” oldalán. Hadihajóikkal blokád alá vették a kolumbiai kikötőket, megakadályozva ezzel, hogy a Panamában harcoló kormánycsapatokhoz erősítést tudjanak eljuttatni. Az év végén függetlenné váló új állam, Panama vezetői aztán a támogatásért hálásan készségesen megadtak az amerikaiaknak minden kedvezményt, amire csak igényt tartottak. (A kolumbiai kormánynak pár évvel később 25 millió dollárral tömték be a száját, hogy elismerjék Panama elszakadását.)

A XIX. század második felétől ehhez hasonló kisebb-nagyobb intervenciók egész sora zajlott le Közép- és Dél-Amerikában, ahol az Egyesült Államok megítélése máig olyan, mint Kelet-Európában Oroszországé. Latin-Amerikában ekkortájt született meg a mondás: „Oly távol Istentől, és oly közel az Egyesült Államokhoz!”. A század végén már az USA reguláris fegyveres erői is bevetésre kerültek, s 1898-ban az Államok megvívta első komoly háborúját is Spanyolországgal, Kuba és a Fülöp-szigetek birtoklásáért.

A katonát persze nem lehet azzal lelkesíteni és csatába küldeni, hogy a gazdasági életnek és a tőzsdének jót tesz, ha ő vásárra viszi a bőrét a spanyolok ellen. Azt is elég nehéz lett volna megmagyarázni az amerikai katonának, hogy a Fülöp-szigeteken vagy Kubában a hazáját védi a hitványul felszerelt, szedett-vedett spanyol csapatokkal és a bennszülöttekkel szemben. A harci morál biztosítása érdekében mint rendesen, ezúttal is elvont, és lényegében afféle internacionalista eszmékhez kellett nyúlni. Az amerikai katona és tengerész tehát ettől kezdve a Demokráciát, a Szabadságot, az Emberi Jogokat, vagyis az Egyedül Igaz és Üdvözítő Hitet védte és terjesztette, illetve harcolt a zsarnokság és az elnyomás erői ellen. Mondhatnánk, az amerikaiak saját meggyőződésük szerint a Fényt voltak hivatva terjeszteni a sötétségben. Ahogy Albert Beveridge szenátor megfogalmazta: „Isten a világ legfőbb rendteremtőivé tett minket, hogy rendszert vigyünk oda, ahol a káosz uralkodik. … Valamennyi fajunk közül Ő az amerikait jelölte ki az irányításra, a világ újjáteremtésére kiválasztott népnek. Ez Amerika küldetése.”

Az amerikaiak világboldogító küldetéstudata mára kissé megkopott ugyan, de azért még mindig létezik, és továbbra is meg vannak róla győződve, a világ népei mind őket csodálják, és semmire sem vágynak jobban, mind hogy ők is a misztikus Amerikai Életforma szerint élhessenek. Egy ismerősöm éppen Washingtonban dolgozott a 2001 szeptemberi sajnálatos események idején, és elmesélte, mennyire meg voltak rökönyödve a helybeliek, akik sehogyan sem értették, miért bántják őket, amikor pedig ők csupa jót tesznek a világban?

A hivatalos indoklás szerint tehát az amerikaiak a haladás erőit voltak hivatva támogatni, hogy teljesen önzetlenül felszabadítsák a bennszülött lakosságot az elnyomás alól, és elvigyék számukra a demokrácia áldásait. A XIX. század végén a repertoár egy újabb elemmel bővült, a demokrácia felkent bajnokainak néhány országot meg kellett védeni attól is, hogy a koronás zsarnokok által uralt európai államok kiterjesszék rájuk káros befolyásukat, és despotikus államrendszerüket. Közép- és Dél-Amerika országait kezdetben főleg Spanyolországtól kellett megvédeni, a század vége felé azonban Németország is szemet vetett a térségre, ahol igyekezett gazdasági befolyását növelni. Nem is csekély sikerrel, a térség országai ugyanis valahogy jobban szimpatizáltak a gonosz német császárral, mint a Szabadság és a Demokrácia fellobogózott zászlóshajójával, az Egyesült Államokkal. (Fidel Castrót kérdezték egyszer, az USA helyett miért a Szovjetuniót választotta szövetségesének? „Mert az volt messzebb.”) Ez azzal a következménnyel járt, hogy az amerikaiaknak egynéhány németbarát politikust és államfőt is meg kellett buktatniuk, utóbbiakat rendszerint úgy, hogy támogatták az ellenük „spontán” kitört forradalmakat. Nehogy már a Kaiser belerondítson a csodálatos latin-amerikai demokráciákba!

Voltak persze, akik nem vették be a magasztos, világmegváltó küldetés maszlagát. Nem sokkal a spanyol–amerikai háború után a búr háborúban szerzett élményeiről írt könyvével haknizó fiatal Churchill felolvasókörútra érkezett az Egyesült Államokba. New York-i előadásának bevezető beszédét Mark Twain tartotta, aki miután Nagy-Britannia jövendő miniszterelnökeként üdvözölte az ifjú tehetséget, megállapította, a spanyol és a búr háborúk után a két nemzet már nemcsak származásban, vallásban, ideálokban azonos, hanem az imperializmus bűnében is. Vagyis, ahogy Twain maró gúnnyal hozzátette, most már valóban „teljes a harmónia”.

A kiábrándult Nietzsche nagyjából ebben az időszakban állapította meg, hogy a német szellemiséget kiirtották a német birodalom kedvéért. Ugyanekkor valami hasonló történt az Egyesült Államokkal is, ahol elsőként foglalták törvénybe, hogy: „Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad”. Ez az ország most maga is beállt a sorba, s gazdasági érdekeinek érvényesítése, és hatalmának növelése érdekében kíméletlenül legázolta kisebb-nagyobb államok egész sorát.

A hangzatos jelszavak mögött nem volt semmi, az amerikai tőkések ugyanúgy kizsákmányolták az érdekszférájukba tartozó országokat, mint az angolok a gyarmataikat. A demokrácia védelmezői, akik oly önzetlenül megvédték Európát Vilmostól és Hitlertől, a harmadik világ országaiban nekik dolgozó szélsőjobboldali tömeggyilkos diktátorok egész sorát pénzelték, és tartották fenn uralmukat. A kizsigerelt országokból távozva mögöttük nem maradt más hátra, mint politikai káosz és gazdasági nyomor. (Ha nem volna nyilvánvaló, a lényeget tekintve a jelenlegi amerikai elnök se csinál mást, mint elődei, csak éppen a maga vadbarom módján, mértéktartás nélkül, és a látszatra semmit se adva. Valószínűleg hiú remény, de ebből talán az európaiaknak is leesik végre, hogy az Egyesült Államok soha nem volt a szabadság és a demokrácia védelmezője, hanem mindig csakis és kizárólag a saját érdekeinek a védelmezője.)

Ahogy Hegel és Heine Németországának Krupp és Moltke Németországa lépett a helyébe, ugyanúgy eltűnt Cooper, Mark Twain, Whitman és az Alapító Atyák Amerikája, és helyére a Rockefeller, Rothschild, Morgan, és Ford féle Egyesült Államok lépett. Ahogy egy angol író a huszadik század első felében megfogalmazta: „Amerika nagy ígéret volt. De az is maradt.”

Miután terjeszkedése a kontinensen elérte lehetséges határait, az Államok távolabbi területeken igyekezett érvényesülni. Ekkor vetődött fel egy jól ismert probléma, melybe nagyjából ugyanekkor a németek is beleütköztek, nevezetesen hogy a távoli területeken való érdekérvényesítéshez szükséges egy ütőképes, távoli vizeken is bevethető haditengerészet. Ilyennel, a németekhez hasonlóan, az amerikaiak sem rendelkeztek.

Az Egyesült Államok haditengerészetének egészen a XIX. század végéig a partvédelem, illetve az ellenség kereskedelmi hajózása elleni portyázó hadviselés volt a feladata, és a polgárháborút követően egészen a század végéig legfőbb ütőerejét a monitorok alkották. A maguk idejében ezek a hajók a partmenti vizeken és a folyótorkolatokban kiválóan megfeleltek a partvédelemre, ám alacsony felépítésük miatt használhatatlanok voltak a nyílt tengeren. A nyílt vizekre épített hadihajók viszont többnyire a kereskedelmi hajózás elleni portyázó, félkalóz hadviselésre készült kisebb egységek voltak, melyek a többi nagyhatalom nagy hadihajóival szemben nem állhattak volna helyt.

Az amerikai Kongresszus sokáig makacsul ellenállt a roppant költséges flottaépítési terveknek, és csupán 1883-ban járult hozzá nagy hadihajók megépítéséhez, amikor gyors egymásutánban Brazília, Chile és Argentína is páncélos hadihajókat építtetett az európai hajógyárakban. Az amerikaiakban ekkor tudatosult a kínos felismerés, hogy az adott pillanatban még Brazília és Chile hajóhada is erősebb, mint az övék. Ahogy a tengerészeti államtitkár fogalmazott: „Ha az óceán közepén elavult flottánk összecsapásba keverednék a Riachuelo-val – a brazilok új csatahajója –, erősen kétséges, hogy akadna egyetlen, amerikai zászlót viselő hajó, mely valaha is visszajutna a kikötőbe.”

A helyzetet orvosolandó a Kongresszus 1886-ban végül jóváhagyta egy új, nagy, nyílt tengeri hadihajó építését. Bár az új hajó elkészítését nyilván az európai hajógyárak is készségesen vállalták volna, az amerikaiak a hazai ipar támogatása érdekében úgy döntöttek, csatahajójuk teljes egészében hazai gyárakban kell hogy készüljön. Miután az amerikai mérnökök teljesen tapasztalatlanok voltak ilyen hajók építésében, megvásárolták egy sor európai, főleg angol hadihajó tervrajzait, és ezeket alaposan tanulmányozva készítették el a saját hajójuk terveit.

A tapasztalatlanság mellett az amerikaiaknak szembesülniük kellett más problémákkal is, mint például a megfelelő méretű sólyák és dokkok hiánya, vagy a hazai nehézipar felkészületlensége. Az 1886-ban megrendelt hajó építése így végül csak három évvel később kezdődhetett meg, és a késedelmes szállítások miatt hat évig elhúzódott. A végül Texas névre keresztelt páncélost csak 1895 nyarán állíthatták szolgálatba. A 6.400 tonnás, két 305 mm-es, és hat 152 mm-es ágyúval felszerelt másodosztályú csatahajó tulajdonképpen már el is avult, mire elkészült. A Texas ráadásul, éppen a hajógyárak és az építésben közreműködő üzemek tapasztalatlansága miatt, pályafutása során végig egy sereg konstrukciós hibával küszködött. A hajót úgyszólván állandóan toldozni-foldozni kellett, mivel a beépített szerkezeti anyagok túl gyengének bizonyultak, és nem bírták a terheléseket. A legénysége által csak Old Hoodoo – kb. Vén Bajkeverő – néven emlegetett Texas ráadásul balszerencsés hajó volt, pályafutása során többször is zátonyra futott, egy nagyjavítás során pedig az egyik hűtővízbeömlő vezeték törése miatt New York kikötőjében el is süllyedt. (Szerencsére csak sekély vízben, ahonnan könnyen ki tudták emelni.)

Az US Navy fejlődése azonban végre beindult, és többé nem lehetett megállítani. A Texast követően megrendelt három újabb páncélos, az Indiana, Massachusetts és Oregon építését 1890-ben kezdték el, azonban a hajók majdnem előbb elkészültek, mint a Texas. Az Indiana alig néhány hónappal a Texas után, 1895 novemberében állt szolgálatba. Ezek a hajók 70%-al nagyobbak, és kétszer olyan erősek voltak, mint a Texas. Ugyanakkor azonban még ezek a hivatalosan partvédő páncélosként készült hajók is elmaradtak a vezető európai haditengerészetek hasonló kategóriájú egységeitől.

A Texas megrendelése után, 1889-ben, a tengerészeti államtitkár, Benjamin Tracy, nagyszabású flottaépítési tervet terjesztett be a Kongresszus elé, nem utolsósorban a Mahan féle lobbi befolyásának köszönhetően. A 15 éves program 10 elsőosztályú, és 25 másodosztályú csatahajó megépítését tűzte ki célul, melyeket 3-2 arányban osztottak volna el az Atlanti és a Csendes-óceán között. A tíz nagy csatahajó már kimondottan a nyílt vizekre készült volna, 10 ezer kilométeres hatótávolsággal, és 17 csomós sebességgel. Az építések tervezett költsége csaknem 300 millió dollár lett volna, annyi, mint a megelőző 15 év teljes haditengerészeti költségvetése. Az összeg sokkolta a Kongresszust, mely hosszas viták után végül csak újabb partvédő páncélosok építését hagyta jóvá. A tervezők persze nagyvonalúan értelmezték a partvédelem fogalmát, de a kényszerű kompromisszumok miatt az Indiana osztály hajói így is a kívánatosnál kisebb oldalmagassággal épültek, ami stabilitásukat és tengerálló képességüket egyaránt lerontotta. Ennek ellenére ezek voltak az USA első igazi csatahajói, amit számozásuk is megmutat. A BB–1 jelű Indiana nyitotta meg az Egyesült Államok csatahajóinak hosszú névsorát, melyet fél évszázaddal később a BB–64 jelű Wisconsin zárt le. (A BB jelzést 1921-ben vezették be, az Indiana eredetileg Battleship No. 1-ként volt nyilvántartva.)

A vonakodó Kongresszustól csak két évvel később sikerült kicsikarni a jóváhagyást egy nyílt tengeri csatahajó megépítéséhez, bár a látszat fenntartása végett még ezt a hajót is félig-meddig a partvédő kategóriába sorolták be, a meglehetősen nyakatekert „tengerálló partvédő páncélos” (seegoing coastline battleship) megjelölést akasztva rá. A bizarr elnevezés ellenére az 1897-ben szolgálatba állított hajón, az Iowán végre sikerült kiküszöbölni az Indiana osztály hiányosságait.

1896-ban újabb két hajó, a Kearsarge és Kentucky, majd újabb egy évre rá az Illinois osztály három egységének az építése kezdődött meg. A hajók építését finanszírozási nehézségek lassították, közben ugyanis ismét fellángolt a vita a hajóépítések értelméről és szükségességéről. Az ellenzéki republikánusok vehemensen támogatták, míg a kormánypártiak, köztük az elnök, William McKinley, és a tengerészeti államtitkár, John Long, ellenezték a csatahajók építését. A flottaépítés támogatói leginkább Nagy-Britannia tengeri fölényével riogatták a kétkedőket, felvázolva a Royal Navy hadihajóinak tüzérsége által lerombolt tengerparti városok, például a főváros, Washington rémképét. A flottaépítés ellenzői mindezt merő agyrémnek tartották, és úgy vélték, az országnak a partvédő páncélosok megfelelő védelmet nyújtanak, nincs szükség a méregdrága óceánjáró csatahajó flottára.

1898-ban azonban minden vita véget ért, amikor a spanyolok elleni háborúban az US Navy két győztes csatával bizonyította létezésének jogosultságát. A spanyolok és az amerikaiak között Kuba miatt éleződtek ki az ellentétek, mely elvileg spanyol felségterület volt, gazdaságát azonban gyakorlatilag teljes egészében amerikai cégek tartották kézben. (A kubai cukor 95%-át az Egyesült Államokba exportálták.) Az országban már régóta erősek voltak a szeparatista mozgalmak, és 1895-ben kitört a függetlenségi háború. Az Egyesült Államok kezdetben vonakodott a felkelők nyílt támogatásától, bár a háttérben azért segítették őket. Egy független Kuba létrehozása az amerikaiak érdekében is állt, egyrészt hogy gyámságuk alá tudják vonni a szigetet, másrészt pedig biztonságpolitikai okokból, hogy Spanyolország ne tudja fegyveres erőit az Államok közvetlen közelében állomásoztatni.

1898 első heteiben új, liberális kormány került hatalomra Spanyolországban, mely tárgyalásokat kezdett a felkelőkkel, autonómiát kínálva a szigetországnak. Bár a radikálisabb lázadó csoportok elutasították a kormány ajánlatát, mégis úgy látszott, jó esély van a békekötésre, és a polgárháború kompromisszumos befejezésére, ami a spanyol fennhatóság legalább névleges megmaradását jelentette volna Kubában. Február 15-én azonban az éppen Havannában tartózkodó amerikai Maine páncéloscirkáló – más kategorizálás szerint másodosztályú csatahajó – felrobbant és elsüllyedt, s több mint 200 amerikai tengerész pusztult el a hajóval. A Maine felrobbanásának oka máig sem tisztázott. A hivatalos amerikai álláspont szerint a spanyolok robbantották fel a hajót, míg a spanyolok szerint szándékos és előre eltervezett amerikai provokáció történt. A legésszerűbb magyarázat szerint a lőpor öngyulladása miatt következett be a katasztrófa.

A hazai sajtó által óriásira duzzasztott felháborodást kihasználva az USA április végén hadat üzent Spanyolországnak, majd néhány héttel később amerikai csapatok szálltak partra Kubában, Puerto Ricóban, és a Fülöp-szigeteken. A háború néhány hét alatt eldőlt. A teljesen tapasztalatlan és többnyire képzetlen, de lelkes amerikai önkéntesek a hibát hibára halmozó hadvezetés sorozatos baklövései ellenére is különösebb nehézségek nélkül szórták szét a még náluk is rosszabbul vezetett, és minden harci kedvet nélkülöző spanyol gyarmati csapatokat. Decemberben a párizsi békeegyezménnyel Puerto Rico az Egyesült Államok birtokába jutott, Kuba és a Fülöp-szigetek pedig amerikai megszállás alá kerültek. Később, a szokásos eljárás szerint, mindkét országban amerikai kézi vezérléssel működő bábkormányokat állítottak fel, melyek kiszolgáltatták az ország gazdaságát az amerikai cégeknek. A függetlenségi harcok pedig mindkét országban folytatódtak tovább, de ezúttal már az amerikaiak, és helyi csatlósaik ellen.

A háborúban elért sikert a haditengerészet tette lehetővé, mely biztosította a katonaság átkelését a tengereken, blokád alá vette az ellenséges kikötőket, és tönkreverte a térségben állomásozó spanyol kötelékeket. A Fülöp-szigeteken állomásozó spanyol cirkálókat Dewey pusztította el május elsején, a kubai spanyol flottát pedig Sampson ellentengernagy hajóraja semmisítette meg július harmadikán, Santiago előtt. (Utóbbi eset érdekessége, hogy az osztrák–magyar Maria Theresia páncéloscirkáló éppen a csata közben érkezett Santiago elé, és jelenléte némileg összezavarta az amerikaiakat, akik állítólag néhány lövést is leadtak a hajóra.)

Egyik tengeri ütközet sem volt valami igazán dicsőséges, nagy diadal. Az amerikaiak mindkét esetben igen nagy számbeli és technológiai fölényben voltak, s az ütközetek kimenetele igazából nem nagyon lehetett kétséges. (Ezt a veszteségadatok is jól mutatják. Az amerikaiak a két ütközetben összesen két halottat – egyikük szívrohamban halt meg – és 19 sebesültet vesztettek, míg a spanyolok veszteségei meghaladták a 850 főt.) De mégis ezek voltak az első, igazi tengeri győzelmek, melyeket az Egyesült Államok flottája elért, ami óriási lelkesedést és ünneplést váltott ki odahaza. Dewey flottájának visszaérkezésekor több lőszert lőttek el az üdvözlésükre, mint amennyit ők a manilai csatában elhasználtak. A flotta látványosan bizonyította létezésének értelmét, ami egy csapásra elsöpörte a Kongresszusnak a flottafejlesztés iránti aggályait. Már májusban három új csatahajót rendeltek meg – az osztály első hajóját a Maine névre keresztelték –, és a korábbi partvédő teóriát végleg elvetve elkötelezték magukat a nyílttengeri flotta építése mellett.

A Maine osztály csatahajóit most már gyors egymásutánban követték a többiek, a Virginia osztály öt, majd a Connecticut osztály hat, és végül a Mississippi osztály két hajója. A spanyol háború tengeri győzelmei népszerűvé tették a haditengerészetet, mely nemcsak a közvélemény, hanem a politikai és gazdasági döntéshozók támogatását is elnyerte. Kihasználva a hirtelen jött költségvetési bőséget 1898-ban új flottaépítési programot hirdettek, melyben évente két első osztályú csatahajó megépítését tűzték ki célul. Az előzetes elképzelések szerint a hajók építési ideje négy év lett volna, és 18 évi szolgálat után minősítették volna át őket másodosztályú egységekké. A hosszú távú tervek szerint az US Navy 1927-re 36 első osztályú csatahajóval rendelkezett volna.

1903-ban tovább emelték a tétet. 1919-re nem kevesebb, mint 54 csatahajót akartak szolgálatba állítani, melyeket hat, egyenként kilenc hajóból álló kötelékbe osztottak volna szét, minden köteléken belül három csatahajó rajjal. A 16 ezer tonnás hajók szabvány fegyverzete négy darab 305 mm-es, és nyolc darab 203 mm-es ágyúból, illetve négy torpedóvető csőből állt, hatótávolságuk elérte a hatezer mérföldet, sebességük a 19 csomót. (A Virginia, Connecticut, és Mississippi osztály hajói már ebbe a sorozatba tartoztak.)

Az új doktrínák szerint a flotta fő ellensége már nem az angol és a francia, hanem a német és a japán haditengerészet volt. Az Angliával való viszony az 1812-es háború óta elég hűvös volt, és a britek iránti felebaráti érzelmeket nem igazán erősítette a polgárháború idején a Konföderációnak nyújtott erőteljes angol támogatás sem, de a század végére a két ország, üzleti és politikai vonalon egyaránt, kezdett egymásra találni, és szorosabbra fűzték kapcsolataikat. Ezen kívül az amerikaiak, lehetőségeiket józanul felmérve, tudomásul vették, hogy még hosszú ideig el fog tartani, mire elég erősek lesznek ahhoz, hogy kihívhassák a Royal Navy-t, és addig ajánlatosabb lesz békésen megegyezni velük. A franciák közben kiszorultak a térségből, haditengerészetük pedig erősen visszaesett, tehát a továbbiakban ők sem jelentettek közvetlen fenyegetést az amerikai érdekekre.

A feltörekvő, fiatal Egyesült Államok érdekei tehát egészen szükségszerűen két másik, szintén feltörekvő, és akkori formájukban szintén fiatal állammal, Németországgal és Japánnal kerültek ellentétbe. Az amerikaiak természetesen ebben az esetben is tagadják, hogy holmi alantas materiális megfontolások miatt kerültek volna szembe az említett két országgal. Szerintük ezúttal is magasztos elvek – demokrácia, szabadság, polgárjogok, blablabla… – miatt éleződtek ki az ellentétek.

Norman Friedman amúgy kiváló könyve az események valami egészen érdekes értelmezését adja. A jeles szerző szerint Nagy-Britannia és Franciaország azért került le a potenciális ellenségek listájáról, mert az amerikaiak rájöttek arra, hogy a két szabad és demokratikus ország szabad és demokratikus sajtója által tájékoztatott népe nem engedné meg, hogy országaik holmi sötét erők hatására háborút indítsanak a szintén szabad és demokratikus Egyesült Államok ellen. Ezzel szemben a tekintélyelvű és önkényuralmi Németország és Japán rezsimje ellenőrzése és irányítása alatt tartotta a sajtót, melyen keresztül manipulálni tudta saját közvéleményét, vagyis el tudott volna adni nekik egy háborút a szabad és demokratikus USA ellen.

Az érvelésre a nevetséges jelző azt hiszem túl finom kifejezés. Távol álljon tőlem, hogy a német, és pláne a japán sajtót mai értelemben véve szabadnak minősítsem, de az újságírók azért elég tág határok között mozoghattak. A tömegmanipulációkra a legjelesebb példákat már akkor is éppen az amerikai sajtó praxisában lehetett megtalálni, hogy csak a Maine esete körül csapott hisztériakeltést, uszítást és rémhírterjesztést említsem meg. Az amerikai iparmágnások és pénzmogulok sokkal jobban ellenőrzésük alatt tartották a saját országuk sajtóját, mint Vilmos a magáét, ha másért nem hát azért, mert az ő tulajdonukban volt az egész.

Az ellentétek valódi oka természetesen az volt, hogy Németország és Japán azokra a területekre készült behatolni, melyekre az Egyesült Államok is szemet vetett. Japán esetében a Csendes-óceáni szigetek, Németország esetében pedig elsősorban Közép- és Dél-Amerika voltak az ütközőövezetek. Mindhárom ország a világ újrafelosztására törekedett, és első lépésként a Nagy-Britannia által még be nem kebelezett területeken kívánták befolyásukat megerősíteni. Ilyen területből már nem volt nagyon sok, legalábbis nem elég ahhoz, hogy ők hárman meg tudjanak osztozni rajtuk. Az amerikaiakat elsősorban a szomszédos Latin-Amerikában egyre növekvő német befolyás aggasztotta, nemkülönben a viharos gyorsasággal növekedő német haditengerészet, mely egyre erőteljesebben fokozta jelenlétét a távoli területeken. Egy 1909-es kalkuláció úgy számolt, az US Navy csatahajóflottájának legalább 25%-al felül kell múlnia a német haditengerészet erejét, még akkor is, ha a hajók 25%-a éppen karbantartáson vagy készletfeltöltésen van. Az 1898-as német flottaépítési program egyik ösztönzője, és egyben mintaképe is volt az ekkoriban elfogadott amerikai flottaépítési programnak. A kétfelől érkező fenyegetés volt a legfőbb oka a Panama-csatorna megépítésének és megszerzésének is.

A XX. század első évtizedére az Egyesült Államok flottája világviszonylatban is az egyik legjelentősebb haditengerészetté nőtte ki magát, és az amerikaiak úgy gondolták, ideje, hogy mindezt a világ tudomására is hozzák. 1907-ben az akkori elnök, Theodore Roosevelt, olyan mutatványt hajtatott végre a flottával, amilyet a világ addig még nem látott. Gyakorlatilag az egész amerikai flottát útnak indította, hogy körbehajózva a Földet megmutassák minden érdekeltnek az Egyesült Államok tengerészeti erejét, és azt, hogy ezt a tengerészeti erőt a világ bármelyik pontján képesek érvényesíteni. 1907 december 17-én a Connecticut vezetésével 16 csatahajó indult útnak, fedélzetükön 14 ezer tengerésszel, hogy világszerte demonstrálják az US Navy erejét. (A flotta nem haladt végig együtt, egyes kötelékek időnként külön utakra tértek.)

A Hampton Roadsról kiindulva a hajóhad Trinidad és Rió érintésével megkerülte Dél-Amerikát, majd a Magellán-szoroson keresztül áthajózott a Csendes-óceánra. (A Panama-csatorna ekkor még nem volt kész.) Peru és Mexikó kikötőiben megállót tartva a flotta 1908 május elején érkezett meg San Franciscóba. Júliusban továbbindulva egy honolului kitérő után meglátogatták az ausztrál kikötőket, ahol nagy ünnepléssel fogadták őket, ugyanúgy, ahogy a Fülöp-szigeteken is. A turné egyik legfontosabb állomása Japán volt, ahol a flotta egyik legfőbb riválisa előtt kellett, hogy demonstrálja erejét és ütőképességét. A japánok természetesen nem szándékoztak konfrontálódni az amerikaiakkal, s hogy békés szándékaikat szemléltessék, a Yokohamába befutó flotta üdvözlésére sok ezer, amerikai zászlót lobogtató embert vezényeltek ki, és általában is igyekeztek a legbarátságosabban fogadni a konkurenciát.

Egy újabb Fülöp-szigeteki megállót követően a flotta Szingapúr és Ceylon érintésével a Szuezi csatornán át behajózott a Földközi-tengerre. Itt éppen jókor érkeztek meg ahhoz, hogy a földrengés által romba döntött olasz Messina városában részt vegyenek a mentési munkákban.

Mintegy 80 ezer kilométer megtétele után a hajóhad 1909 február 22-én érkezett vissza a Hampton Roadsra, ahol hatalmas ünneplő tömeg élén maga az elnök, Roosevelt fogadta őket.

Az amerikai hadihajók fehérre festett hajóteste nyomán a flottára gyorsan ráragadt a Nagy Fehér Flotta elnevezés, s a szakirodalomban azóta is ezen a néven emlegetik.

A Nagy Fehér Flotta körútja a puszta erődemonstráción kívül rengeteg hasznos tapasztalattal is járt, mely összességében véve nagy nyereséget jelentett a haditengerészetnek. Nemcsak a hajók tengerállóságát, és a legénység felkészültségét tesztelték, hanem magát a flotta szervezetét is. Az úton részt vett néhány hajógyári mérnök is, akik hosszú és aprólékos tanulmányokban részletezték, az út tapasztalatai alapján szerintük milyen változtatásokat kell végrehajtani az új csatahajók konstrukcióján. Az amerikaiak mindeddig ugyanis a külföldi tervek tanulmányozása, és elméleti számítások alapján építették hajóikat, melyek képességeit most vizsgáltak meg először a gyakorlatban.

Az egyik legfontosabb következtetés az volt, hogy a hajók hatótávolságát tovább kell növelni, és e célból a mérnökök ismét javasolták a gőzgépek gőzturbinákra való leváltását. Ezekkel a hajók sebessége is növekedett volna, illetve – az előzetes elképzelések szerint, melyet a gyakorlat később nem igazolt – kisebb lett volna az üzemanyag-fogyasztás is, mely különösen a régebbi páncélosokon volt aggasztóan magas. (A jelentés a legöregebb hajóról, a Maine-ről megállapította: „Nincs gazdaságos sebessége. A kikötőben állva is eléget naponta 30 tonna szenet.”)

Nem volt megfelelő a hajók tengerállósága sem. Különösen az orrfedélzet bizonyult „nedvesnek”, de a süllyesztett tatfedélzetet is gyakran elárasztotta a víz. Bár e téren általában a többi haditengerészet hadihajói sem voltak sokkal jobbak, az amerikai mérnökök szükségesnek látták, hogy javítsanak hajóik tengerállóságán, s e célból újfajta orrkiképzést, a lövegtornyok megemelését, illetve a szabad oldalmagasság növelését javasolták. Általában véve mindez természetesen a hajók méretének további növelését tette szükségessé.

A tapasztalatok alapján megkérdőjeleződött a főfedélzet alatti kazamatákban beépített ágyúk használhatósága is. A jelentés szerint a hajók orrán, a horgonylánc nyílások közelében beépített kiskaliberű, torpedónaszádok ellen szánt lövegek már gyenge hullámzásnál, kis sebességgel haladva is gyakorlatilag használhatatlanok voltak. A hajók oldalán beépített másodlagos tüzérség lövegei is hasonló problémákkal küszködtek. Tízcsomós sebességgel haladva már közepes hullámzás mellett is komoly problémák jelentkeztek, különösen a hajók szél felőli oldalán. Az ágyúk ugyan még képesek voltak tüzelni, de tevékenységüket komolyan megnehezítette az ágyúnyílásokon becsapó víz, ami csúszóssá tette a fedélzetet, akadályozta a célzást, rosszabb esetben pedig a lőszerlifteken keresztül beömlött még a lőszerraktárba is. Teljes sebességgel haladva pedig már ezek az ágyúk is szinte teljesen használhatatlanoknak bizonyultak. A logikus következtetés mindebből az volt, hogy a hajók oldalán, a főfedélzet alatt beépített kazamatákat lehetőleg meg kell szüntetni, és a továbbiakban a fedélzeten, illetve felette, a felépítményeken és a lövegtornyok tetején kell a másodlagos tüzérséget, valamint a kiskaliberű ágyúkat felszerelni.

Egy másik, meglepő felfedezés volt, hogy a hajók dülöngélése következtében a páncélöv alsó része még viszonylag mérsékelt hullámzás mellett is gyakran a vízvonal közelébe került, vagyis az itt becsapódó gránátok ilyenkor jó eséllyel a páncélöv alatt érték el a hajótestet, ami még kis kaliberű lövedékekkel szemben is sebezhetővé tette a hajókat. Úgyszintén ekkor jöttek rá arra, hogy a hajók orránál felvert hullámok már tízcsomós sebességgel haladva is jó egy méterrel az orr páncélöve fölé érnek, vagyis a páncélöv feletti részekbe becsapódó lövedékek által ütött nyílásokon át a víz itt akadálytalanul hatolhat be a hajók belsejébe. Mindezek kiküszöbölésére szükségesé vált a páncélöv mélységének minél nagyobb növelése, illetve hogy az orr részen a páncélöv kövesse a hullámok alakját.

A tapasztalatok alapján szükségesnek látszott a parancsnoki híd méretének növelése, illetve javasolták, hogy az addigi gyakorlattal ellentétben a továbbiakban a hajóosztályok tagjai közül már az építés előtt jelöljenek ki egyet zászlóshajónak, és csak ezt lássák el a vezénylő tengernagy és törzse számára szükséges plusz munka- és lakótérrel, melyek beépítése a többi hajóra felesleges helypazarlás volt. A mérnökök ezen kívül javasolták az addig használt, szerintük túl sérülékeny antennaárbocok lecserélését a nemrégiben kifejlesztett rácsárbocokra.

A Nagy Fehér Flotta még csak a Csendes-óceánon hajózott, amikor a mérnökök az út első szakaszának tapasztalatai alapján készített első jelentésüket – amit később még kettő követett – 1908 tavaszán már el is juttatták a haditengerészet vezérkarának. A jelentésben összefoglaltak, és a javasolt változtatások nagyjából megfeleltek annak, amit a flotta újabb generációjának újító szellemű tisztjei már korábban is hangoztattak. Az úgynevezett radikálisok, mint például William Sims, Bradley Fiske, vagy Albert Key, már korábban is javasoltak hasonló változtatásokat, ötleteiket azonban a tengerészeti vezérkar akkor elutasította, tartva tőle, hogy az új technológiák bevezetése miatt megtorpan a flottaépítés lendülete. A reformerek most maguk mellé állítva a vezető hajógyári mérnököket, és magát az elnököt, Theodore Rooseveltet is, ismét támadásba lendültek, és sikerült kierőszakolniuk egy tengerészeti konferencia összehívását, mely megvitatta a csatahajó-építés aktuális kérdéseit.

Az 1908 nyarán megtartott konferencia, melynek ülésein Roosevelt is többször részt vett, végül többé-kevésbé elfogadta a jelentésekben foglalt változtatások szükségességét. Az orrban elhelyezett kazamatás lövegeket a továbbiakban mellőzték, a régebbi hajókról pedig leszerelték őket. A kis kaliberű torpedó(naszád)elhárító lövegeket a később épült hajókon a fedélzeten, illetve a lövegtornyok tetején helyezték el. A csatahajók szabad oldalmagasságát tovább növelték, a kazamatás lövegeket pedig – melyek egy darabig még megmaradtak a hajókon – igyekeztek a lehető legjobban elszeparálni egymástól, hogy a találatok miatt keletkezett tüzek és robbanások ne tehessenek kárt a szomszédos lövegekben is. Növelték a parancsnoki tornyok méretét, bevezették a rácsárbocokat, a csatahajók hajtóműveiként a továbbiakban gőzturbinákat használtak, és növelték a hajók üzemanyagkészleteit is. Mindezeken kívül a csatahajók páncélzatának elrendezésében is jelentős változtatásokat eszközöltek, melyek végül az úgynevezett „all or nothing” elrendezés megszületéséhez vezettek.

Ezen kívül jelentős változtatások történtek a flotta szervezeti felépítésében is, melyek azonban már nem annyira a tengerésztiszteknek és a hajógyári mérnököknek, hanem inkább az Egyesült Államok 26-ik elnökének, Theodore Rooseveltnek voltak köszönhetőek.

(Folyt. köv.)