A Covid hisztéria és egyéb bajok után tavaly hagytam el először az országot az amerikai utazás óta, de messze nem mentem, csak a legközelebbi tengerpartig. Időközben ugyanis elkezdtem vitorlázni, ami a pénzégetés egyik leghatékonyabb módja, vagyis kontinenseken átívelő utazásokra a belátható időn belül aligha lesz ismét módom. Maradok tehát a vén hülye Európánál, és a kapcsolt részeinél. Idén nagy nehezen ismét ki tudtam izzadni egy ilyen utazás költségeit, és a választás ezúttal a jó öreg Britanniára esett. Azokat az úti állomásokat pedig, melyek valamilyen kapcsolatban állnak a hajózástörténettel, ezúttal is megörökítem itt egy-egy posztban.
Hogy maga az utazás is élmény legyen, nem a repülős, hanem a buszos utazást választottam, a Csatornán való kompátkeléssel. Tényleg egy élmény volt elmenni a melki apátság mellett, keresztülutazni Brüsszelen, és legalább messziről látni a kölni dómot, de azért hozzá kell tenni, egész nap egy szűk buszban zötykölődni embertelen megpróbáltatás. A sokat dicsért német autópályákat egyébként semmivel se találtam jobbnak, mint a hazaiakat, dugó dugó hátán, útfelújítások, kamionhegyek. A közúti forgalom eszelős méretű mindenhol, ha nem repülőre ülök, akkor legközelebb inkább vonattal próbálkozom.
Ha nehezen is, de azért végül csak elvergődtünk Calais kikötőjébe. A kompra való feljutás nem volt túl nehéz, bár a kikötőben körülbelül ötször kellett megállni ilyen-olyan ellenőrzések miatt, de pár percnél tovább sehol sem akadékoskodtak. Ha fehér ember vagy, érvényes útlevéllel – pláne uniós tagországéval –, simán átengednek.
A kompok körülbelül mind egyformák. Többszintes úszó garázsok, a felső emeleteken éttermekkel és boltokkal. Amit nehezményeztem, hogy az egész hajón egyedül a tatfedélzet egy része van megnyitva az utasok előtt, a felső fedélzetek többi része le van zárva. Nem tudom ebben mi a ráció, talán attól félnek, hogy az utasok különben tömegével ugranának a tengerbe. Nagy érdeklődés egyébként nem volt a szabad levegő iránt, az átkelők többsége nyilván nem először utazott kompon, és megelégedtek azzal, hogy a hajó belsejéből, a hatalmas ablakokon át nézték a tengert. A komp egyébként se oda, se vissza nem volt tele, igazából viszonylag kevesen voltunk a hajón, annak ellenére, hogy már főszezon volt, a nyár közepe. Ezért is néztem nagyot, amikor pár héttel később, már ismét idehaza, olvastam a hírekben, mekkora tumultus van a calaisi és doveri kompkikötőkben. (A Csalagút egyébként nem jöhetett számításba. Nem tudom, most mi a helyzet, de akkor személyforgalmat éppen nem bonyolítottak le azon keresztül.)
A Csatorna szélessége Calais és Dover között a legkisebb, alig 40 kilométer. Tiszta időben, amilyen nekünk mindkétszer volt, jól látni a túlpartot. A szigetek inváziójára is ez a környék tűnik a legkézenfekvőbbnek, nyilván ezért volt Dover vára a legfontosabb angol erődítmények egyike. Persze nem kicsit kell ostobának lenni ahhoz, hogy valaki éppen a doveri sziklák alatt próbáljon egy hadsereget partra tenni. Julius Caesar, aki csak annyit tudott, hogy itt a legkeskenyebb a csatorna, és a túlparton egy jó természeti tulajdonságokkal rendelkező kikötő van, első expedícióján először itt próbálkozott. Aztán amikor közel érve már saját szemével is látta a terepet, lefújta a partraszállást, horgonyt vetve itt éjszakáztak, majd másnap tovább hajóztak észak felé, és végül valahol Ramsgate környékén szálltak partra. A későbbi római inváziós erők is ezen a környéken hajtották végre a partraszállásokat, míg Hódító Vilmos 1066-ban Dovertől nagyjából 70 kilométerre délkeletre, Hastingsnél szállt partra seregével.
Az, hogy maga Dover természeti adottságainál fogva nem nagyon lehetett egy nagy inváziós erő célpontja, a hely stratégiai jelentőségét nem csökkentette. A dombtetőről át lehetett látni az egész csatornát, és ellenőrizni lehetett az ott folyó forgalmat, a kikötő pedig kiváló flottatámaszpont volt. A környéken szintén számos kiváló horgonyzóhely található, melyek az ókortól az újkorig kedvelt tartózkodási helyük voltak a viharok elől menedéket kereső hajóknak. Az akkor Dubris néven emlegetett város már a rómaiak idején is az egyik legfontosabb hadikikötő volt, bár a fő flottatámaszpont nem ez volt, hanem a túlparti Gesoriacum, a mai Boulogne.
Dover afféle belépő kikötő volt a brit szigetekre, a római provinciába a kontinensről érkező szállítmányok és csapatok nagy része itt, vagy a környező kikötőkben ért partot. A város a tartomány egyik legjelentősebb települése volt, tehát a rómaiak értelemszerűen alaposan megerősítették. A régi római erőd a korábbi feltételezésekkel ellentétben valószínűleg nem a mai vár helyén állt, hanem lent a völgyben, a mai belváros területén, a Dour folyó bal partján. A normannok általában a régi római erődök helyére építették fel saját váraikat, hiszen a rómaiaknál jobban senki sem tudta felmérni azokat a pontokat, ahonnan uralni lehetett a környező területeket. Valószínűleg ezért tételezték fel automatikusan, hogy a régi római erőd nyilván a ma is látható normann vár helyén lehetett valamikor. Az újabb kutatások alapján azonban úgy tűnik, a normannok ebben az esetben kivételt tettek, és nem a folyóvölgyben, a római erőd helyén építették fel a saját várukat, hanem a város feletti dombtetőn, a korábbi szász földvár helyén.
A várostól keletre és nyugatra a rómaiak, valamikor az első század második felében, két világítótornyot is építettek a dombtetőkön. A keleti torony ma is áll, a nyugatinak csak az alapjai maradtak fenn. A mai vár területén található torony nyilván annak köszönhette fennmaradását, hogy a középkorban és az újkorban a mellette épült templom harangtornyaként funkcionált. Angol területen ez a legnagyobb méretű – legmagasabb –, viszonylagos épségben megmaradt római kori műemlék. (A Wikipédia szerint 80 láb, vagyis nagyjából 24 méter magas. Nekem feleakkorának se tűnt. A 24 méter talán a torony eredeti magasságára vonatkozik.)
A rómaiak távozása után a várost a szászok lerombolták, és köveiből építették fel saját településüket. A város a kenti királyság egyik legfontosabb települése volt, majd az Öt Kikötő (Cinque Ports) szövetségének vezető tagja. A szövetséget még a normann hódítás előtt hozta létre Hitvalló Edward angol király, hogy az akkoriban fontos kikötők királyi kiváltságok fejében átvegyék az angol partok védelmét. Az öt alapító tagon kívül később még mintegy harminc másik tengerparti település is társult a szövetséghez, melyet a doveri kikötő mindenkori kormányzója vezetett. A szövetség nagyjából a XV. századra már elvesztette jelentőségét, de hivatalosan csak az ezernyolcszázas években szűnt meg, a városok ekkor vesztették el addigra már amúgy is tartalom nélküli kiváltságaikat.
A szász időkben épült a város feletti dombon az első ismert erődítés, egyelőre még csak egy földvár. (Valószínűleg még régebben, a rómaiak előtti időkben is állt már itt egy erődítmény.) A normann hódítók gyorsan felismerték a hely jelentőségét, és a lerombolt szász erődítmény helyén nem sokkal hatalmuk megszilárdítását követően nekiálltak egy új kővár építésének. Az akkoriban hatalmasnak számító erődítmény – mely ma sem kicsi – 1190-re készült el. Éppen jókor, néhány évtizeddel később ugyanis már át is kellett vészelnie történetének legsúlyosabb ostromát.
1216-ban egy francia sereg szállt partra Dovernél, Lajos herceg, a későbbi VIII. Lajos francia király vezetésével. Az éppen aktuális belháborút kihasználva Lajos, a brit főnemesek egy részének támogatásával, szerette volna megszerezni magának az angol koronát. Annyi eszük természetesen a franciáknak is volt, hogy nem a sziklák alatt próbálkoztak, hanem a környék egyetlen, partraszállásra alkalmas pontján, a Dour folyó torkolatában, a város előtt. Az angol védelem gyenge volt, és ostoba módon megosztott. A sereg egyik fele a völgyben próbált védekezni, a másik pedig fent a dombtetőn, a vár közelében. Az angol csapatok felállása persze azt eredményezte, hogy a franciák könnyedén szétszórták mindkét csoportot, és ostromzár alá vették a várat, melynek elfoglalásával kezükre kerülhetett volna az egész kenti grófság.
Mellesleg szólván, az események szerintem azt támasztják alá, hogy a rómaiak mégsem voltak bolondok, amikor nem a dombtetőn, hanem a folyóvölgyben építették fel saját erődjüket. A doveri partszakaszon ugyanis ez volt az egyetlen pont, mely ki volt téve a tenger felől érkező támadásoknak. A domboknak a meredek parti sziklák önmagukban is jó védelmet adtak, eredményes partraszállásra csak a folyótorkolatban volt lehetőség. Egy itt felépített erődre támaszkodó védelem csirájában fojthatta volna el a partraszállási kísérletet, míg a dombtetőn álló várból – nagy lőtávolságú ágyúk hiányában – semmit sem tudtak tenni ennek megakadályozása érdekében, legfeljebb csak a támadók további előrenyomulásának tudták útját állni.
Végül pont ez történt, a franciák elakadtak a vár alatt. Az ostrom három hónapig tartott, a franciák elfoglalták a külső erődítményeket, de a belső várral nem boldogultak. Miután kifutottak az időből, és közben flottájuk is vereséget szenvedett, végül kénytelenek voltak visszavonulni. Dover vára tehát megmentette Angliát az újabb, ezúttal francia hódítástól. 1295-ben a franciák ismét Dovernél próbálkoztak, elfoglalták és felgyújtották a várost, de messzebb most sem jutottak, és az angol csapatok ezúttal gyorsan kiverték őket. A következő évszázadokban egyébként az inváziós veszély majdnem végig Franciaország felől fenyegetett.
A szigetország és a kontinens közötti forgalom egy jó része továbbra is legrövidebb tengeri útvonalon, Doverből indulva, vagy oda érkezve zajlott le. A város igen nagy forgalmat bonyolított le – bár Portsmouth vagy Plymouth fontosabb kikötők voltak –, és a következő évszázadokban az európai történelem sok fontos személyisége megfordult itt. Utazásaik során gyakorlatilag az összes angol uralkodó eltöltött hosszabb-rövidebb időt Doverben, de járt itt számos francia uralkodó is, a hadifogolyként érkező Jánostól a menekültként érkező III. Napóleonig, valamint Zsigmond német-római császár – és magyar király –, V. Károly császár, és utódja, II. Fülöp, a belga Lipót király, és persze a német II. Vilmos, hogy csak néhány nevet említsünk a hosszú névsorból. Többen, mint például I. Napóleon, vagy Hitler Adolf, csak szerettek volna eljutni Doverbe, de be kellett érniük azzal, hogy a túlpartól kukkolták távcsövükön keresztül a fehér sziklákat.
A nemkívánatos látogatók távol tartása érdekében az erődöt többször is átépítették és megerősítették. Komoly munkák zajlottak VIII. Henrik és III. György uralkodása alatt, mindkétszer a francia fenyegetés hatására. A XIX. század végétől kezdődő újabb átépítésekre aztán már a feltételezett német inváziós veszély elhárítása érdekében került sor, s ugyanekkor jelentősen bővítették és korszerűsítették a kikötőt is. A németek már az első világháborúban is bombázták a várost, de igazán súlyos károkat a második világháborús támadások okoztak. Nemcsak a légierő bombázta Dovert, hanem a túlparton telepített nagy hatótávolságú ágyúkkal is többször lőtték a várost és az erődöt. (A Dynamo hadműveletnek, a Dunkerque-nél bekerített angol–francia erők kimentésének hadműveleti központja is Doverben volt.) A harcok során a városban több mint tízezer ház rongálódott meg, és 216 civil lakos vesztette életét. A háború után Dover, részben a légi szállítás és közlekedés egyre nagyobb térhódítása miatt, némileg vesztett korábbi jelentőségéből, bár a növekvő turistaforgalom ennek a kiesésnek egy részét kompenzálta.
Dover legnagyobb turistalátványossága kétségkívül a település feletti dombtetőt uraló ősi vár. A terület a városon kívül esik, a környező dombok beépítetlenek, vagyis modern épületek nem rontják le a látvány értékét. A bejárat a tengerrel ellentétes oldalon van, a várkapitány kapujánál (Constable’s Gate), a szomszédos domboldalban található parkolóval szemközt. A belépti díj a magyar átlagfizetésnek nem olcsó, alapesetben, kedvezmények nélkül egy felnőtt jegy 23,6 font, amit itt is ki lehet egészíteni a donációval, amivel együtt az ár 26 font. És mivel az ember általában persze nem akar csórónak látszani, a támogatás beleszámításával együtt kéri a jegyet. Megjegyzem, egy átlagos magyar pénztárca szempontjából nézve az angol múzeumok általában elég drágák, a 23 fontos doveri belépőjegy még nem is számít kiugróan magasnak.
A külső védővonal kapuján átbotorkálva a hatalmas lakótornyot övező belső vár falaihoz jutunk. A vár középkori hangulata érintetlen, mivel a többi angol várral együtt Dover is megőrizte eredeti formáját. A középkor elmúltával ugyanis Angliában már nem nagyon voltak olyan nagy háborúk, amik szükségessé tették volna a régi erődök korszerű formában való újjáépítését, mint például Magyarországon, ahol ezeket a régi erődítményeket vagy elbontották, vagy korszerű, fülesbástyás védővonalat építettek köréjük, mint például Gyulán.
Ami rögtön szembeötlő, hogy a többi, korabeli angol erődítménnyel ellentétben a vár bástyái itt nem kerek formájúak, hanem szögletesek, mintha LEGO kockákból építették volna őket. Ez nem valami esztétikus, viszont nagyon impozáns, erőt sugárzó megjelenést ad a robusztus erődítménynek, és lehet, hogy éppen ez is volt az építők célja. A robusztus megjelenés persze még inkább jellemző a belső vár közepén álló, hatalmas méretű lakótoronyra (Great Tower), mely a legnagyobb ilyen építmények közé tartozik, nagyobb még a londoni Tower tornyánál is. Magyarországon hasonló építmény a jóval kisebb visegrádi Salamon torony, és a sokkal későbbi építésű Vörös torony Sárospatakon. Méretben azonban a közelében sincs egyik se a doveri lakótoronynak.
A tornyot II. Henrik építtette, állítólag egy nem várt királyi látogatás következményeként. 1179-ben ugyanis váratlanul Doverbe érkezett VII. Lajos francia király, hogy Canterbury-be zarándokolva imádkozzon nagybeteg fia, Fülöp felépüléséért. (Az ekkoriban kibontakozó Beckett kultusz által a közeli Canterbury-be vonzott zarándokok tömege a doveri kikötő forgalmának jelentős részét tette ki.) A látogatást nem jelentették be előre, az meglepetésként ért mindenkit. A francia királyt és kíséretét sebtében, uralkodóhoz méltatlan körülmények között tudták csak elszállásolni Doverben, amit Henrik, aki egész éjszaka lovagolt, hogy üdvözölhesse a váratlan vendéget, nagy szégyennek érzett. Henrik és Lajos együtt utaztak tovább Canterbury-be, hogy közösen virrasszanak és imádkozzanak a kilenc évvel korábban éppen Henrik által megöletett Beckett Tamás sírjánál. (Egyébként jól imádkoztak, Fülöp herceg ugyanis meggyógyult.)
Két évvel korábban történt már egy hasonló eset, amikor Henrik jó cimborája, Flandriai Fülöp gróf érkezett váratlanul Doverbe, hogy Beckett sírjánál imádkozva igyekezzen jó pontokat szerezni magának a túlvilágon. Már az ő elhelyezésük is gondot okozott, és Henrik most elhatározta, ilyen szégyen nem ismétlődhet meg még egyszer, s olyan kastélyt építtet, mely magas rangú vendégek fogadására, és uralkodói rezidenciának egyaránt alkalmas. Ezt követően épült meg, hatalmas költségek árán, a Great Tower.
A lakótorony nagyrészt kemény szürke kenti mészkőből, és Caenből importált fehér mészkőből készült. Ezeket eredetileg úgy építették be, hogy a szürke és a fehér sávok jól elváljanak egymástól, a torony tehát dekoratív, csíkos külsőt kapott. A napfényben csillogó fényes fehér mészkő messziről is jól látható volt, a torony tehát a nappali órákban tájékozódási pont is volt a hajósok számára. Ez a csíkozás a későbbi javítások és átépítések során nagyrészt eltűnt, de néhány helyen még manapság is jól kivehető.
Valószínűleg a Great Tower építésével egy időben készült el a belső várnak a lakótornyot körbevevő védvonala is. Ez feltételezhetően a régebbi szász földvár sáncainak a helyére épült rá, ezt azonban bizonyítani nem lehet, mert az építés során a korábbi erődítéseket teljesen „eldózerolták”, így a régebben itt álló erődítmények helyét és formáját illetően csak találgatásokra vagyunk utalva.
A lakótorony belsejében igyekeztek helyreállítani a hajdani királyi udvartartás pompáját, ami persze csak nagy körvonalakban sikerülhetett. Az eredeti királyi lakosztályok valószínűleg nem voltak olyan szegényesek, mint újkori replikájuk, de a középkori dizájn és életmód érzékeltetésére azért ezek is alkalmasak. A torony lapos, teniszpályányi tetejéről pedig remek kilátás nyílik a kikötőre, és a Csatornára. Persze jó sokat kell csigalépcsőzni, mire idáig felér az ember. Egyébként ugyanez a helyzet a többi angol várban is, az angliai turné után meg is jegyeztem, legalább egy évig nem akarok több csigalépcsőt látni.
A belső vár épületeiben még több más kiállítás is van, itt található például a korábban a doveri helyőrség magját alkotó Princess of Wales Royal Regiment múzeuma is. A belső vár területét a nagy, szögletes bástyák közti hátsó kapun, a vár eredeti főbejáratán elhagyva a külső védővonal által körbekerített hatalmas területre jutunk. Ez már a doveri erődítmény modern korszakát képviseli, az itt felépült laktanyákkal, sáncokkal, és ütegállásokkal.
A külső vár közepén található magaslaton azonban két, nagyon is ódon építmény áll. Itt található a régi római világtorony, és a mellette épült templom. A világítótorony eredetileg valószínűleg nyolcszintes volt, amikből mára csak négy maradt, a viharvert épület azonban így is a legnagyobb, viszonylagos épségben megmaradt római kori műemlék Angliában. A római épületekből ugyanis általában csak az alapok maradtak meg, mint a másik, a közeli dombokon található világítótoronyból. Dover városában is csak néhány falmaradvány emlékeztet a római időkre.
A torony annak köszönhette fennmaradását, hogy a későbbi időkben a középkorban mellette felépült templom harangtornyaként használták. A St. Mary in Castro ma látható épülete valamikor az első ezredforduló tájékán épült, de a helyén a régebbi időkben is állt már egy templom, mely valamikor a VI. század vége felé épülhetett. (Ez is csak találgatás, mert semmi sem maradt meg belőle. Egyes feltételezések szerint egyébként már a római időkben is állhatott itt egy szentély.) A templomot, mely elsősorban a vár helyőrségének lelki épülését szolgálta, de civileket is kiszolgált, a későbbi korokban többször is bővítették, és átépítették. A XVIII. század második felétől a lepusztult épület az erőd egyik raktáraként funkcionált, templomként csak a XIX. század végén állították helyre.
A dombról, ahol a templom és a világítótorony áll, szintén remek kilátás nyílik a városra, a Csatornára, és a vár hátsó részére, ahol a nagyrészt a XIX. században épült tiszti és legénységi laktanyákat, kórházakat, ütegállásokat találhatjuk. Megtekinthetőek a két világháború idején használt, akkoriban nagy titoktartással övezett földalatti parancsnoki állások, ahonnan egyebek közt a Dynamo hadműveletet is levezényelték. Ezek most múzeumként funkcionálnak, a hajdani földalatti kórházzal együtt.
A hatalmas területű külső vár azonban elég kopárnak tűnik, ami nem nagy csoda, hiszen területe az újkorban főleg gyakorlótérként és ütegállásként volt használva. Sokkal érdekesebb a belső vár, ami úgyszólván teljesen megőrizte középkori jellegét. Ez a magyar szem számára elég szokatlan, hiszen a mi középkori épületeink szinte mind elpusztultak az évszázados háborúk alatt, s jelenlegi műemléképületeink túlnyomó többsége a barokk korból származik. Az a kevés, ami a középkorból megmaradt, nagyrészt rom, vagy jó esetben romos állapotú. (És ha a romokból újjáépítik a régi épületet, ami újabban tendencia, az sem valódi, csak replika.) Az angoloknak viszont megvan az egész középkoruk, jóformán csak az pusztult el belőle, amit ők maguk romboltak le. Az angol városokban sétálva gyakran olyan érzés fogja el az embert, mintha skanzenben lenne. Britannia ódon hangulata igazán megkapó.
(Folyt. köv.)
