A zsebcsatahajók sorozatát a német flotta vezetése eredetileg nyolc hajóra tervezte, melyekből az utolsót 1940-ben adták volna át a haditengerészetnek. Ennek megfelelően az építéseket a harmadik egység után is folytatni kívánták. A náci hatalomátvétel csak megkönnyítette a haditengerészet dolgát, Hitler jóváhagyásával ugyanis a tervezők végre szabadabb kezet kaptak, és a továbbiakban már nem kötelezték őket a versailles-i korlátozások látszólagos betartására sem. Ugyanekkor viszont a Führer nem akart konfrontálódni sem az angolokkal, ezért ugyan engedélyezte, hogy a következő két zsebcsatahajó a tervezők által eredetileg is optimálisnak tartott 20 ezer tonnás vízkiszorítással épüljön, de nem engedélyezte az ágyúk kaliberének növelését, és a húszezer tonnás határ átlépését sem. A vízkiszorítás növelését főleg a védettség erősítésére akarták felhasználni, így a flottavezetés egyelőre lemondott a harmadik 28 centis lövegtorony beépítésének már ekkor felmerülő ötletéről.

A negyedik és ötödik, „D” és „E” jelzéssel épülő hajó így is annyira különbözött elődeitől, hogy külön osztályként kezelték őket, s a szakirodalomban „D” osztályú cirkálóként szerepelnek. (Az osztály később nyilván az első hajó nevét kapta volna meg.) A különbség leginkább a méretekben volt szembeötlő. A hajók teljes hossza 210 méter, szélessége 25,5 méter volt, merülésük 8,5 méter. A korábbiaknál jóval nagyobb és nehezebb hajótestnek a rendelkezésre álló dízelmotorok nem tudták volna a kívánt sebességet biztosítani, ezért ezeket a hajókat ismét a hagyományos turbinás meghajtással szerelték volna fel. A hajtóművek 125 ezer lóerős teljesítménye a tervek szerint a 29 csomós sebesség elérésére lett volna elegendő. (A hatótávolságról nincs adat, de alighanem jóval kisebb lett volna, mint a dízelmotorokkal hajtott egységeké.)

A fegyverzet gyakorlatilag a korábbi zsebcsatahajókéval lett volna azonos. Nyilván francia hatásra felmerült ugyan, hogy a háromágyús helyett négyágyús tornyokat építsenek be, nyolcra növelve ezzel a csőszámot, végül azonban maradtak a korábbi lövegtornyoknál, valószínűleg a súlyproblémák miatt, és mert a négyágyús tornyok megtervezése jelentősen késleltette volna az építést. A legnagyobb különbség így az volt, hogy a 15 centis ágyúkat nem egyesével építették volna be, hanem négy ikerlövegtoronyban, kettőt-kettőt helyezve el a hajó mindkét oldalán, a felépítmények mellett. Az ágyúk maximális emelési szöge a korábbinál valamivel nagyobb volt, 40 fokos, ami 23 kilométeres lőtávolságot tett lehetővé. A Drh L C/34 jelű lövegtornyokat később a Scharnhorst osztályon rendszeresítették.

Az új zsebcsatahajókat már eredetileg is a 105 mm-es légvédelmi ágyúkkal szerelték volna fel, a kisebb kaliberű légvédelmi ágyúk számát és elrendezését nem véglegesítették. A süllyesztett tatrészen két darab háromcsövű torpedóvetőt építettek volna be. A felderítő repülőgépet a kémény mögötti katapultról indították, és valószínűleg ott is tárolták volna.

A páncélzat jókora előrelépést jelentett a korábbi zsebcsatahajókhoz képest, igazából talán indokolatlanul is nagyot. A haditengerészet ugyanis olyan hajókat szeretett volna, melyek védettsége megfelelő ahhoz, hogy akár még a Dunkerque-el szemben is helyt tudjanak állni. A páncélöv vastagságát ezért 220 mm-re növelték, ami gyakorlatilag ugyanolyan erős volt, mint a francia csatacirkálóé, bár a lemezeket ezúttal függőlegesen építették be, nem megdöntve. A páncélfedélzet lemezeinek vastagsága 70-80 mm lett volna, a felső fedélzeté 35 mm. A lövegtornyok és a parancsnoki híd különösen erős védettséget kapott, a tornyok homloklemezeinek vastagsága 360 mm lett volna, vagyis alighanem azt azt új lövegtornyot akarták beépíteni, amivel aztán később a Scharnhorst osztályt szerelték fel. A parancsnoki híd lemezeinek vastagsága elérte volna a 300 mm-t.

Az új zsebcsatahajók közül az elsőnek 1934 február 14-én fektették le a gerincét a haditengerészet Wilhelmshaven-i hajógyárában. A hajót a flotta zászlóshajójának szánták, így elhelyeztek rajta egy külön tengernagyi hidat, és egy tengernagyi lakosztályt is. A második egység gerincfektetését ez év júliusára tervezték.

A flotta vezetésének azonban időközben mégis sikerült meggyőznie Hitlert arról, hogy feltétlenül szükséges beépíteni a hajókra egy harmadik 28 centis lövegtornyot is. A vonakodó Führer ennek érdekében végül engedélyezte a húszezer tonna átlépését, bár a nagyobb kaliberű ágyúk beépítését továbbra is elutasította. A „D” jelű hajó építését így júliusban leállították, az „E” jelű zsebcsatahajó erre a hónapra tervezett gerincfektetését törölték. A terveket a flotta mérnökei néhány hónap alatt teljesen átdolgozták, beépítettek egy harmadik lövegtornyot, s még jobban megerősítették a páncélzatot. Az új hajók, a későbbi Scharnhorst és Gneisenau építését 1935 közepén kezdték el. A hajókat névleg 26 ezer tonnásként jelentették be, standard vízkiszorításuk azonban valójában elérte a 32 ezer tonnát, teljes terhelés mellett pedig a 40 ezer tonnát közelítette. (A londoni angol–német flottaegyezmény ekkor már hivatalosan is hatályon kívül helyezte a versailles-i korlátozásokat.)

A zsebcsatahajók építésének leállítása alighanem a Kriegsmarine egyik legrosszabb háború előtti döntése volt. A hajók igazából nagyon jól megfeleltek a német haditengerészet igényeinek és lehetőségeinek, s teljesítették volna azokat az elvárásokat, melyeket Németország a haditengerészete iránt táplálhatott. Mint azt már az előző háború is bizonyíthatta (volna), az ország helyzete és lehetőségei nem tették lehetővé azt, hogy a németek olyan haditengerészetet építsenek fel, mely képes nyílt flottaütközetben megmérkőzni a Royal Navy-vel. A franciákkal vagy az oroszokkal szemben pedig a németek úgyszólván semmit nem nyertek volna egy győztes tengeri ütközettel. A flotta iránti német igény nagyjából az volt, hogy az védje meg a hazai partokat, és zavarja az ellenség tengeri kereskedelmét. A partvédelem legfontosabb eszköze az akna, a torpedónaszád, a partvédő üteg, és a légierő volt, a portyázó hadviselésé pedig a tengeralattjáró, illetve a radar és a nagy hatótávolságú repülőgépek megjelenése előtt a cirkáló. A nagy csatahajóknak a németek semmi hasznát nem vették. Ahhoz, hogy flottaütközetbe bocsátkozzanak, túl kevés volt belőlük, arra meg, hogy ágyúikkal a partvédelmet erősítsék, felesleges volt ekkora hajókat építeni, és ugyanilyen felesleges volt azért megépíteni őket, hogy kereskedelmi hajókat hajkurásszanak a nyílt tengeren. Azért, hogy mint „fleet in being” lekössék az ellenség csatahajóit, szintén nem volt sok értelme ennyi pénzt költeni rájuk. Azt, amire a németek a csatahajóikat használták, vagyis elsüllyeszteni a kereskedelmi hajókat, felvenni a harcot a cirkálókkal – ha nagyon muszáj –, és elfutni az ellenséges csatahajók elől, a zsebcsatahajók is ugyanilyen jól el tudták volna látni, sokkal kisebb ráfordítással. És ugyanilyen jól megfeleltek volna a reprezentációs feladatokra is.

A német haditengerészet, akár az összes többi, állandóan a riválisokat leste, és ahelyett, hogy a tényleges igényekhez és lehetőségekhez szabta volna hozzá stratégiáját, mindig csak a konkurencia lépéseire próbált válaszolni. A Scharnhorst és a Gneisenau a Dunkerque-ra adott teljesen felesleges válasz volt, de több szempontból tulajdonképpen már a „D” osztályra is ezt lehet mondani. A francia csatacirkáló megjelenése igazából nem kellett volna, hogy nagy hatással legyen a német fejlesztésekre, azoknak tovább kellett volna vinni az eredeti koncepciót. Ehelyett a zsebcsatahajók iránti elvárásokat kiegészítették azzal a teljesen felesleges és értelmetlen követelménnyel, hogy azok legyenek képesek felvenni a harcot a francia hajóval is. A „D” osztály 6-7 ezer tonnás plusz vízkiszorítását szinte teljesen a páncélzat erősítésére fordították, a sebesség gyakorlatilag ugyanaz maradt, mint az előző hajókon, a hatótávolság pedig jóval kisebb lett, ami a magányos portyázóként való alkalmazást erősen korlátozta volna. A 22 centis páncélzat azonban a 15-20 centis cirkálólövegekkel szemben feleslegesen erős volt, ám a kaliberhez képest meglepően nagy átütőerejű 33 centis francia ágyúk gránátjai még ezt is simán át tudták volna ütni, minden számításba jöhető – vagyis 30 km alatti – lőtávolságon. Elég egyértelmű, hogy a Dunkerque-al szemben az lett volna az értelmes válaszlépés, ha nem a páncélzatot akarják átüthetetlenné tenni, hanem inkább az új francia hajókkal szemben is sebességi fölényt vívnak ki.

Úgy tűnik, némi késéssel végül a németek is erre a következtetésre jutottak. A flottavezetés 1937-ben ugyanis ismét tervpályázatot írt ki a zsebcsatahajók növelt változatára, ahol az egyik fő követelmény a 34-35 csomós sebesség volt. A vízkiszorítás ezúttal is húszezer tonna, a fő fegyverzet pedig a megszokott két 28 centis, háromágyús lövegtorony volt. A flotta több mint 20 tervezetből választotta ki a megvalósításra szánt változatot, melyből az első tervek szerint tizenkettőt akartak megépíteni. A hajók besorolásuk szerint továbbra is a páncéloshajók közé tartoztak, talán ennek megfelelően kapták a „P” jelzést is. Az első egység gerincét 1940 február elsején fektették volna le, s a hajógyárakkal meg is kötötték a szerződéseket a tizenkét hajó megépítésére.

A nagy sebesség hosszú és karcsú hajótestet igényelt, melynek teljes hossza 230 méter, szélessége 26 méter, merülése 8 méter volt. A vízkiszorítás végül nagyobb lett a tervezettnél, a végleges változatnál elérte a 23.700 tonnát. A német hadihajóknál szokatlan módon a hajó tatja nem a hagyományos kerek fartükröt kapta volna, hanem a „levágott”, sík fartükröt (transom stern). A 13 vízmentes keresztválaszfallal rekeszelt hajótest teljes egészében hegesztéssel épült volna.

Miután ezek a hajók is kimondottan a távoli vizeken végrehajtott portyázásokra készültek, meghajtásuknál visszatértek a takarékos üzemű dízelmotorokhoz. A hajók hajtóműrendszere gyakorlatilag megegyezett a H–39 jelű csatahajókéval, a hajócsavarokat itt is tizenkét darab kilenchengeres, kétütemű, egyenként 13.750 lóerős MZ 65/95 dízelmotor hajtotta volna meg. A MAN motorjai percenként 260 fordulattal forgatták meg a 4,3 méter átmérőjű csavarokat, csak itt nem négy motor hajtott egy csavart, mint a csatahajók esetében, hanem három, a hajók ugyanis négycsavarosak voltak. A 165 ezer lóerős összteljesítmény a tervek szerint 33 csomós maximális sebesség elérését tette lehetővé. A hajók ötezer tonna olajat voltak képesek magukkal vinni, ami a 13 csomós gazdaságos sebesség mellett a szenzációs 25 ezer mérföldes hatótávolság elérésére volt elegendő.

A fő fegyverzet ezeken a hajókon is a jól bevált 283 mm-es ágyúkból állt volna. Bár voltak 3×2 ágyús elrendezéssel készült tervek is, a feltehetően végleges változat a szokásos háromágyús tornyokkal volt szerelve. Hogy ezek az ágyúk a korábbi zsebcsatahajókon használt SK C/28 lövegek lettek volna, vagy pedig az ugyanilyen kaliberű, de nagyobb teljesítményű, a Scharnhorst osztályon használt SK C/34 lövegek, azt nem lehet biztosan tudni.

És igazából azt sem lehet biztosan tudni, valóban a 28 centis ágyúkkal látták e volna el ezeket a hajókat. Ekkor ugyanis már fejlesztés alatt állt egy új, 305 mm-es hajóágyú, és sok forrás szerint a „P” osztályú páncéloshajókat már ezekkel tervezték felszerelni. Ami valóban ésszerű feltételezésnek tűnik, ezeket az ágyúkat ugyanis sehol máshol nem tudták volna felhasználni. Az egyenként 66,8 tonna tömegű, 17 méter hosszú lövegek 415 kilós gránátjai 865 mps kezdősebesség és 49 fokos csőemelkedés mellett 42,8 kilométeres lőtávolságot értek el. Ezek az ágyúk valóban számottevően nagyobb tűzerőt adtak volna a hajóknak, mint a korábbi 28 centisek, tehát megérhette volna ezekre cserélni őket. Amennyire tudni lehet, a háború kitörését követően a fejlesztési munkák leálltak, és a 305 mm-es löveg végül sosem állt szolgálatba.

A közepes tüzérség 15 centis ágyúinak száma és elrendezése szintén megváltozott. A hajókon csak négy ilyen ágyút helyeztek volna el, két ikerlövegtoronyban, melyeket a főtüzérség lövegtornyai mögött, emelt elrendezésben építettek volna be. (Van olyan változat is, melyen az elülső lövegtornyok közül a 15 centis torony van elöl, s mögötte és felette a 28 centis lövegtorony.) Ez ésszerű elrendezésnek tűnik, hiszen így két lövegtoronnyal is ugyanolyan tüzet tudtak kifejteni mindkét oldalra, mint korábban néggyel. (Az persze még ésszerűbb lett volna, ha a 15 centis ágyúknál is háromágyús tornyokat használnak.) A lövegtornyok ugyanolyan Drh. L C/34 jelű ikertornyok voltak, mint amilyeneket a Scharnhorst és Bismarck osztály csatahajóin is használtak.

A légvédelmi tüzérséget a „P” osztályú hajóknál igen egyszerűre méretezték. A hajókon mindössze négy 105 mm-es, és négy 37 mm-es ikerlöveget helyeztek volna el, ami még a tervezés idejét figyelembe véve is nagyon gyenge légvédelemnek tekinthető. A kiskaliberű ágyúk számát később nyilván itt is jelentősen növelték volna, és alighanem rákényszerültek volna a nehéz légvédelem erősítésére is.

A hajókat felszerelték még hat darab 533 mm-es torpedóvető csővel is, melyeket ezúttal a hajótestben, a vízvonal felett építettek be. Ütközetekben ezek sebezhető pontokat jelentettek volna, de ezeket a hajókat arra tervezték, hogy kerüljék az ütközeteket, és csak a kereskedelmi hajókat támadják. A felderítést két repülőgép biztosította volna, melyeket a hajó közepén, a fedélzeten, a két kémény között beépített katapultról lehetett indítani. A repülőgépeket az elülső kémény mögé épített hangárban tárolták volna.

A páncélzatnál a tervezők feladták a korábbi törekvést, miszerint az a nagykaliberű gránátokkal szemben is védelmet adjon a hajóknak, és tulajdonképpen visszatértek az első zsebcsatahajók védettségéhez. A páncélzat a vízvonalon 120 mm vastag lett volna, míg a páncélfedélzet középen 70 mm, a lefelé hajlított széleken 100 mm vastag. A felső fedélzet páncélvastagsága csak 20 mm lett volna, a torpedóvédő válaszfalé 30 mm. Nehezen érthető módon a páncélövet ezúttal sem döntötték meg, pedig az jelentősen növelte volna annak ellenálló képességét. Nem építettek a hajóra vízvonal alatti dudort (bulge) sem, pedig az növelte volna a torpedóvédelem mélységét, és csak csekély mértékben, vagy éppen semennyire sem csökkentette volna a sebességet.

A 280 mm-es lövegtornyok barbettái 100 mm vastag lemezekkel voltak védve. A lövegtornyok páncélzatáról nincs adat, de minden bizonnyal ezek is a korábbi zsebcsatahajókéhoz hasonló, 100-150 mm vastag védettséget kaptak volna.

Végül éppen ez a páncélzat okozta a hajók vesztét, a tervezett építések törlését. A Kriegsmarine vezetése ugyanis jó szokása szerint megint mindent akart egyszerre, nagy sebességet, nagy tűzerőt, és erős páncélzatot. Végig kritizálták a „P” osztály általuk gyengének tartott páncélzatát, ami legfeljebb a cirkálók ágyúival szemben lett volna elegendő. Feladatkörük alapján ugyan nem is kellett volna más hajókkal szembeszállniuk, csak a konvojokat védő cirkálókkal és rombolókkal, de a Kriegsmarine mégis ragaszkodott az erős páncélzathoz. Hogy miért, nehéz volna megmondani. (A Scharnhorst osztály 35 centi vastag övpáncélzata nagyon erősnek számított, mégis megtiltották nekik, hogy nagy hadihajókkal összecsapást vállaljanak. Lehetőleg még a cirkálókkal vívott tűzharcot is kerülniük kellett. Rejtély, hogy a németek akkor miért érezték mégis szükségét a nagyon erős páncélzatnak.)

A tűzerőt szintén kevesellték, holott az a cirkálókkal és rombolókkal szemben teljes mértékben megfelelt az elvárásoknak. A flotta vezetése azonban nagyobb tűzerőt, lehetőleg 38 centis ágyúkat akart a portyázó hajókra, hogy azok képesek legyenek nagy hadihajókkal szemben is felvenni a harcot. Hogy mégis miért, az megint teljes rejtély.

1939 nyarán Raeder végül úgy döntött, lemondanak a „P” osztályról, és helyette inkább az „O” osztályú csatacirkálókat építik meg, melyek tervezése a páncéloshajókéval párhuzamosan zajlott. A flottavezetés valamiért nagyobb lehetőségeket látott ezekben a 30 ezer tonnás, hat darab 38 centis ágyúval felszerelt hajókban, melyeket pedig a beosztott tisztek, és maguk a hajókat tervező mérnökök is értelmetlen, és szinte semmire sem használható egységeknek tartottak. A 38 centis ágyúk mellett a hajók csak 19 cm vastag páncélzatot kaptak, ami a nagykaliberű tüzérség ellenére is alkalmatlanná tette őket a nagyobb felszíni hadihajók elleni harcra. Hogy akkor mégis minek kellett rájuk a 38 centis főtüzérség, az ismét teljesen érthetetlen. (Bővebben az „O” osztályról itt: https://htenger.blog.hu/tags/csatacirk%C3%A1l%C3%B3 )

A zsebcsatahajók építése tehát a Graf Spee szolgálatba állításával végleg abbamaradt. A hajók azonban jelentős hatást fejtettek ki a rivális haditengerészetekre, melyek közül többen is foglalkoztak hasonló egységek megépítésének gondolatával. Ezekről itt nem lenne érdemes hosszabban értekezni. Az olasz tervezetről azért nem, mert régebben már írtam itt róla (https://htenger.blog.hu/2016/06/24/design_914), a már többször is említett franciáról meg azért, mert igazából alig lehet róla tudni valamit.

A zsebcsatahajók azonban más módon is hatottak a többi haditengerészetre. Az általuk jelentett veszély ismét életre keltette a csatacirkáló kategóriát, mely a gyors csatahajó megjelenésével már eltűnni látszott a flották kötelékéből. A csatahajóhoz hasonló méretű, de gyengébb páncélzatú és fegyverzetű típus első új példánya a zsebcsatahajók leküzdésére tervezett Dunkerque volt, melynek páncélzatát kimondottan a 28 centis német gránátok ellen méretezték. (A franciák egyébként a Dunkerque-et csatahajóként tartották nyilván.) A Dunkerque-re válaszul jelentek meg a német csatacirkálók, majd utánuk a 305 mm-es lövegekkel tervezett – de végül soha el nem készült – orosz hajók. Az Alaska osztállyal beálltak a sorba az amerikaiak is, és tervezték hasonló hajók építését az olaszok, a japánok, és a hollandok is.

Ezek a hajók végül nem futottak be nagy karriert. Túlspecializált, egyetlen feladatra, a zsebcsatahajókkal és az egymással vívott harcra tervezett egységek voltak, melyeket nem lehetett hatékonyan és gazdaságosan más célokra használni. A három zsebcsatahajó végül nem jelentett akkora problémát, ami létezésüket indokolta volna, csatahajókkal szemben túl gyengék voltak, cirkálókkal és rombolókkal vívott harcra meg feleslegesen nagyok.

A zsebcsatahajók szintén nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Túl kevés volt belőlük ahhoz, hogy komolyan zavarni tudják az angolok kereskedelmi útvonalait, s az egy, vagy két üzemképes hajó inkább csak bosszantó, mint veszélyes tényező volt. Ezenkívül nem csupán csekély számuk miatt féltették őket a kockázattól, hanem mert elvesztésük komoly anyagi veszteséget is jelentett volna a haditengerészetnek. A zsebcsatahajók ugyanis, mint általában a nagy német hadihajók, borzasztóan drágák voltak. A korszerű technika, és a magas műszaki színvonal szó szerint megkövetelte a maga árát, jelen esetben ez darabonként több mint hetvenmillió birodalmi márkát, vagyis – az angol pénznemben számolva – közel négymillió fontot jelentett, ami több mint fele volt a 38 ezer tonnás angol King George osztályú csatahajók árának. A La Plata-i csatában résztvevő három angol cirkáló együttes építési költsége alig húsz százalékkal volt nagyobb, mint a Graf Spee-é.

A zsebcsatahajókkal vívott portyázó hadviselés logisztikai költségei is gazdaságtalanul nagyok voltak. Hiába volt a hajóknak extrém nagy hatótávolsága, a távoli vizeken folytatott több hónapos tevékenységhez mégis meg kellett szervezni az utánpótlásukat, amit legalább két ellátóhajónak kellett volna biztosítania. Az üzemanyag, lőszer, élelmiszer utánpótlás, és a karbantartás költségei tetemes summát tettek ki, és emellett ott volt a méregdrága hajók elvesztésének állandó kockázata is. A németek számára a kilenc elsüllyesztett teherhajó, és a néhány megrongált cirkáló jelentette nyereség valószínűleg messze nem állt arányban a Graf Spee pusztulása jelentette veszteséggel.

És bár a németek ezt végig nem ismerték fel, de a háború közepére egyébként is idejétmúlttá vált az egész, felszíni hajókkal folytatott portyázó taktika. Nem annyira a gyors csatahajók jelentettek nagy veszélyt a zsebcsatahajókra, hanem inkább a radarok, és a haditengerészeti légierő, melynek gépei nagyjából 1943-ra már képesek voltak lefedni szinte a teljes óceáni térséget. Egyre kisebb esély volt arra, hogy a hajóknak tartósan sikerülhet észrevétlenül maradniuk, és hogy esetleges felfedezésük után el tudnak menekülni üldözőik elől. A magas költség és a magas kockázat a felszíni hadihajók számára értelmetlenné tette az egész portyázó hadviselést, amit szinte teljes egészében a sokkal gazdaságosabb és hatékonyabb tengeralattjárók vettek át.

A harmincas években persze ezt még nem lehetett biztosan előrelátni. A német haditengerészet mindent a portyázó hadviselésnek rendelt alá, és gyakorlatilag valamennyi nagy hadihajójukat erre a célra szánták. A végeredmény, mint közismert, csúfos kudarc lett. Néhány hajó ért csak el kisebb sikereket, ami azonban legfeljebb csak szépségtapasz lehetett a felszíni flotta általános eredménytelenségén.

A zsebcsatahajók pályafutása sem volt igazán dicsőségteljes. A Deutshland egész pályafutása alatt összesen kettő darab ellenséges teherhajót süllyesztett el, 6.962 tonnával. A Graf Spee egyetlen bevetésén kilenc teherhajót süllyesztett el, 50 ezer tonnányi hajótérrel, viszont maga is odaveszett az úton. Egyedül az Admiral Scheer ért el említésre érdemes sikereket, összesen 115 ezer tonnányi hajótérrel végzett, ami nem rossz eredmény, de némileg talán árnyalja a képet, ha figyelembe vesszük, hogy körülbelül 25 német tengeralattjáró ért el hasonló, vagy nagyobb sikereket. (Pontos számot nem lehet mondani, a tengeralattjárók által elsüllyesztett tonnatér nagyságán, ugyanúgy, mint az egyes pilóták által lelőtt ellenséges repülőgépek számán, máig vitatkoznak.) A relatív sikertelenség persze nem annyira maguknak a hajóknak köszönhető, hanem sokkal inkább a német haditengerészet vezetésének, és az általuk alkalmazott taktikának.

 A Graf Spee pályafutásáról, és a La Plata-i ütközetről egy újabb, ezután következő sorozat készült. A két másik hajóról már többször is írtam, történetüket itt most csak röviden áttekinteném.

Az elsőként elkészült hajó, a Deutschland, az újjászülető német haditengerészet jelképe volt. Vízre bocsátására az ennek megfelelő hatalmas ünnepség közepette került sor 1931 május 19-én. A keresztapa a kancellár, Heinrich Brüning volt, s a ceremónián részt vett az államfő, a német nemzeti bálvány, Paul Hindenburg is.

A Deutschland pályafutása rögtön egy malőrrel kezdődött, Brüning még javában tartotta avatóbeszédét, amikor a hajó megindult a sólyán, és vízrebocsátotta saját magát. A kis közjáték nem volt jó előjel, s mintegy előre jelezte a hajó későbbi sorsát. A Deutschland a későbbiekben ugyanis ritka balszerencsés hajónak bizonyult, úgyszólván valamennyi hadműveletben, melyben részt vett, súlyosan megsérült, miközben szinte semmilyen eredményt nem ért el.

A Deutschlandot 1933 április elsején adták át a haditengerészetnek – a dátum ismét afféle ómen volt –, felszerelésével, próbajárataival, a legénység kiképzésével decemberre végeztek. A korszerűsítések már következő évben elkezdődtek, az elavult 88 mm-es légvédelmi ágyúk, és az 500 mm-es torpedóvető csövek cseréjével. A katapult és a felderítő repülőgép csak 1935-ben került fel a hajóra. Ebben az évben a Deutschland egy hosszabb utat tett a Karib-tengeren és Dél-Amerika partjainál, a hagyományos német érdekövezetekben. Év végén a Scheer-el együtt gyakorlatozott az Atlanti-óceánon, és a skandináv vizeken. Stockholmi látogatásuk során a hajókat a svéd király is megtekintette.

A spanyol polgárháború idején a zsebcsatahajók a német flotta képviseletében vettek részt az úgynevezett semlegességi őrjáratokban, melyek fő feladata a spanyol vizeken való kereskedelmi forgalom biztosítása, és a fegyverszállítmányok feltartóztatása volt. Bár az őrjáratokban résztvevő nemzetközi kötelékek elvileg pártatlanok voltak, a spanyol nemzeti erők iránti szimpátiájuk kezdettől fogva teljesen nyilvánvaló volt. Ahogy a köztársaságiak egyre inkább a szélsőbal felé tolódtak, az őrjáratok úgy váltak egyre inkább a köztársasági erők blokádjává, miközben a francoisták részére gyakorlatilag szabadon érkeztek a külföldi szállítmányok. A háború vége felé a német és olasz alakulatok feladták a semlegességnek még a látszatát is, és nyíltan Franco oldalára álltak.

A köztársasági légierő bombázói gyakran támadták a kikötőket, és nem sokat vesződtek azzal, hogy megkülönböztessék a spanyol, és az idegen hadihajókat. 1937 május 24-én két, orosz személyzettel repülő SB–2 bombázó az Ibizánál horgonyzó Deutschlandra dobra le bombáit. A zsebcsatahajót csak két 50 kilós bomba találta el, de azok is súlyos károkat okoztak. Az első bomba az egyik jobb oldali 15 centis lövegtorony tetején robbant, s repeszei kilyukasztották a közeli katapulton álló felderítő repülőgép üzemanyagtartályát. A kiömlő benzin belobbant, és nagy tüzet okozott a hátsó felépítményben.

A második bomba a híd mellett csapódott be, és a felső fedélzetet átütve a hajó belsejében robbant, ahol nagy tűz tört ki. Az elülső 15 centis lőszerraktárat a biztonság kedvéért elárasztották, de az ágyúk mellett felhalmozott készenléti lőszert elmulasztották eltávolítani. A jobb első 15 centis ágyúk lőszere félórával a támadás után felrobbant, tovább növelve ezzel a pusztítást.

A támadás pillanatában a hajó felső fedélzetei tele voltak a riadó után harcállásaikra igyekvő német tengerészekkel, akik között a tüzek és a robbanások hatalmas pusztítást végeztek. A Deutschland teljes vesztesége végül 31 halott, illetve 71 súlyos, és 39 könnyebb sebesült volt. A sérülések ideiglenes kijavítását a gibraltári angol támaszponton végezték el, itt temették el az elesetteket is. (Akiket tíz nappal később Hitler parancsára exhumáltak, és visszaszállítottak Németországba.) A hajó ezt követően visszatért Németországba nagyjavításra. A Deutschland a következő években még többször visszatért a spanyol vizekre, és több hadgyakorlaton is részt vett az atlanti térségben.

A háború kitörése előtt egy héttel a Deutschland elhagyta a hazai vizeket, és Grönlandtól délre foglalt állást, hogy onnan kiindulva támadja az angol és francia kereskedelmi hajózást. A hajó kijelölt hadműveleti övezete nagyjából a Grönland, a Bermudák, és az Azori-szigetek közötti térség volt. A Graf Spee ugyanekkor a dél-atlanti vizeken portyázott. A támadásokra azonban a zsebcsatahajók csak szeptember végén kaptak engedélyt, Hitler ugyanis egészen addig bízott abban, hogy sikerül megegyeznie az angolokkal. A hajók még ekkor is a zsákmányjogi szabályok szigorú betartására kaptak utasítást, és kerülniük kellett minden összecsapást az ellenséges hadihajókkal, még a náluk gyengébb erőkkel is.

Bár a legforgalmasabb atlanti útvonalon portyázott, kéthónapos tevékenysége alatt a Deutschland mégis mindössze két kisebb angol teherhajót süllyesztett csak el, ami még a zsebcsatahajó által felhasznált olaj értékét sem térítette meg. Eredménytelensége, illetve a semleges amerikai zászló alatt hajózó City of Flint gőzös elfogása és lefoglalása által okozott diplomáciai botrány miatt a parancsnokság november elején visszarendelte a Deutschlandot, mely 17-én futott be Gotenhafenbe.

Hazatérése után a zsebcsatahajót korszerűsítették, és átépítették. A két megmaradt hajót ugyanekkor páncéloshajókból átminősítették nehézcirkálóknak. Hogy tengerállóságán javítsanak, a Deutschland új klipper orrot kapott, ami két méterrel növelte meg a hajó hosszát, 187,9 méterre. Jelentősen megerősítették a légvédelmi tüzérséget is. Hitler utasítására a hajót átkeresztelték, új neve Lützow lett. A névváltoztatásra nem a Graf Spee elvesztése miatt került sor, ugyanis már jóval korábban, november 15-én átkeresztelték a hajót. A Führer egyszerűen csak nem akarta, hogy az angolok esetleg elsüllyesszék a „Németországot”, ami több mint kínos lett volna a propaganda számára. A tengerész hagyomány szerint a hajó átkeresztelése mindig balszerencsét hoz, és az élet ezúttal sem cáfolt rá a babonára.

A felújítással 1940 márciusára végeztek, az eredeti tervek szerint a hajó ezt követően ismét egy atlanti portyára indult volna. Időközben azonban a vezérkar elhatározta Dánia és Norvégia megszállását, ami a teljes flottát igénybe vette. A Lützow a norvég főváros, Oslo megszállására induló csoportba került. A kockázatmentesnek induló hadművelet azonban csúfos kudarcba fulladt, amikor a szűk Drobak-szoroson áthaladva a hajókra tüzet nyitottak a norvég partvédelem ágyúi, és torpedóvetői. A zászlóshajó, a Blücher nehézcirkáló, két torpedótól és számos 15 és 28 centis gránáttól eltalálva végül elsüllyedt. A mögötte haladó Lützow három találatot kapott a partvédelem 15 centis ágyúitól. Az elülső lövegtornyot ért találat – ami lehet, hogy valójában a 280 mm-es ágyúktól származott – egy órára üzemképtelenné tette a tornyot, és két 28 centis ágyút tönkretett, a két másik gránát pedig nagy tüzeket okozott a hajó belsejében. A Lützow hat halottat és tíz sebesültet vesztett.

Sérüléseinek kijavítására a hajót azonnal visszarendelték Németországba. Április 11-én, a hazafelé vezető úton azonban az angol Spearfish tengeralattjáró megtorpedózta a német zsebcsatahajót. A torpedó a kormánylapátot találta el, és leszakította azt, a hajó teljes tatrészével együtt. A megroggyant tatot jóformán csak a fedélzet lemezei tartották a helyén. A teljesen manőverképtelen Lützowot a vontatók és aknaszedők vontatták be Kielbe, s nagy szerencse volt, hogy ez alatt a két nap alatt nem érte újabb támadás a hajót. A Lützow legénységéből a torpedótalálat következtében újabb 15 tengerész elesett, a hajó kijavítása pedig, miután a teljes tatrészt újjá kellett építeni, majdnem egy évet vett igénybe. A hajó kapitánya, August Thiele, bátorságáért, és az oslói visszavonulás lebonyolításért mindazonáltal megkapta a Lovagkeresztet.

A Lützow-ot csak 1941 március 31-én nyilvánították ismét hadra foghatónak. A parancsnokság megint ki akarta küldeni a hajót az óceánra, hogy megismételjék a Scheer előző évi sikeres portyáját. A két zsebcsatahajó június 12-én hagyta el a német partokat, ám a következő napon angol torpedóvető repülőgépek támadták meg a Norvégia felé tartó hajókat. A Lützow ismét torpedótalálatot kapott, ezúttal a hajótest közepén. A találat után a hajó 20 fokkal balra dőlt, a gépházak felét elárasztotta a víz. A kárelhárításnak végül sikerült a dőlést mérsékelnie, s egyetlen működő hajócsavarral, és 12 csomós sebességgel a Lützow végül saját erőből tért vissza Kielbe, az újabb nagyjavításra.

A javítások 1942 januárjáig elhúzódtak, ám a szokatlanul kemény téli időjárás egészen tavaszig nem tette lehetővé az újabb bevetéseket. Májusban a hajót átvezényelték Norvégiába, ahol a Második Harccsoport parancsnokának, Oskar Kummetz altengernagynak a zászlóshajója lett. A Lützow ebben a minőségében vett volna részt a Rösselsprung hadműveletben, a PQ–17 konvoj elleni támadásban. Július harmadikán, rögtön a kifutás után, a hajó azonban felfutott egy a térképen nem feltüntetett sziklazátonyra, és ismét súlyosan megrongálódott. A sérülés miatt a nyárra tervezett újabb óceáni portyát is törölték, s a Lützownak vissza kellett térnie Kielbe az újabb nagyjavításra, mely október végéig tartott.

A Lützow novemberben tért vissza Norvégiába, s december végén részt vett a Szivárvány hadműveletben, az JW 51B jelű konvoj elleni támadásban. A hajó ezúttal meglepő módon nem szenvedett újabb sérüléseket, ám az akció ennek ellenére is teljes kudarccal végződött. (Részletesebben itt: https://htenger.blog.hu/2019/12/31/az_utolso_fiasko ) A Lützownak ugyan sikerült lőtávolságon belül jutnia a konvoj hajóihoz, de a közben megkapott visszavonulási parancs miatt alig húsz perce maradt a tüzelésre. A német tüzérek buzgón lövöldöztek, és több mint száz lövést leadtak, de nem találtak el semmit.

Az újabb kudarc a flottaparancsnok, Raeder tengernagy bukását jelentette. A felbőszült Führer parancsot adott valamennyi nagy hadihajó lebontására, ám a Kriegsmarine új parancsnokának, Dönitz tengernagynak, végül sikerült megmentenie a hajókat. A Lützow-ot a szolgálatban álló többi nagy hadihajóval együtt a Norvégia északi részén fekvő Altenfjordba helyezték át, ahonnan magányos támadásokat kellett volna indítaniuk az északi útvonalakon közlekedő konvojok ellen. Hitler azonban nem engedélyezte ezeket az akciókat, ami nyilván helyes döntés volt.

Elhasználódott hajtóművei miatt a Lützow 1943 szeptemberében ismét visszatért Németországba egy nagyjavításra, ami 1944 januárjáig tartott. A zsebcsatahajót már nem vezényelték vissza Norvégiába, iskolahajóként tevékenykedett tovább a Balti-tengeren. Nyáron egy újabb felújítást hajtottak végre rajta, korszerűsítették és megerősítették légvédelmi fegyverzetét.

Őszre a németeknek már csak két nagy hadihajójuk maradt harcképes állapotban, a Lützow, és a Prinz Eugen. Októbertől mindkét hajó részt vett az előrenyomuló szovjet csapatok elleni támadásokban, Riga környékén támadták az orosz állásokat. A Lützow ágyúi 1944 október 11-én nyitottak ismét tüzet az ellenségre, először a két évvel korábbi Barents-tengeri csata óta. A kiskaliberű gránátok mellett a zsebcsatahajó a hónap végéig több mint háromszáz 28 centis gránátot lőtt ki a célpontokra. Januárban a hajók ismét visszatértek ezekre a vizekre, ezúttal Kelet-Poroszország partjainál lőtték az orosz csapatokat.

A vég ekkor már közel volt Németország, és a flottája számára. A hajókat állandóan bombázták a szövetséges repülőgépek. 1945 április 16-án angol nehézbombázók hattonnás Tallboy bombákkal támadták a Swinemünde közelében horgonyzó hajót. Közvetlen találatot nem értek el, ám a közelben robbanó bombák is olyan súlyos sérüléseket okoztak a Lützownak, hogy a vízbetörések miatt az a kikötő sekély vizében megfeneklett. A hajó lövegtornyai üzemképesek maradtak, és tovább lőtték velük a szovjet csapatokat, majd azok közeledtével május negyedikén legénysége felrobbantotta a Lützow-ot. (Egy az áprilisi támadásból visszamaradt, fel nem robbant Tallboyt néhány héttel ezelőtt találtak meg a lengyel búvárok. A hatástalanítás nem sikerült jól, amiről nagyon látványos videó készült. https://www.youtube.com/watch?v=4gFbaip0Tiw )

A zsebcsatahajó további sorsa sokáig nem volt tisztázott. A hivatalos álláspont szerint a hajót 1946 tavaszán kiemelték, majd szovjet kikötőbe szállították, és 1949-ig lebontották. Az újabb kutatások szerint azonban a lebontott Lützow az ezen a néven épülő, és 1940-ben félkész állapotban a szovjeteknek eladott nehézcirkáló volt. A hajdani Deutschland kiemelése után célhajóként működött tovább, és végül 1947 július 22-én süllyesztették el Swinemünde közelében, a szovjet flotta egy új fegyvereket tesztelő kísérletsorozata során.

A sorozat második hajóját, az Admiral Scheer-t, 1934 november 12-én állították szolgálatba, teljes felszerelése és felkészítése azonban csak következő év őszére fejeződött be. Első komolyabb küldetése ennek a hajónak is a spanyol vizeken végzett járőrtevékenység volt. Először 1936 nyarán látogatott a spanyol kikötőkbe, ahol a német nemzetiségű lakosok evakuálásában segédkezett. A német hajók fő feladata elvileg a kereskedelmi forgalom biztosítása, és a fegyverszállítmányok feltartóztatása volt. A gyakorlatban azonban ez általában úgy működött, hogy feltartóztatták a köztársaságiaknak fegyvert szállító, főleg szovjet nemzetiségű teherhajókat, és ugyanekkor biztosították a nemzetieknek fegyvert és lőszert szállító német hajók útját.

A Deutschland bombázását követően a Scheer utasítást kapott, támadja meg Almeria kikötőjét, és megtorlásként süllyessze el az ott horgonyzó Jaime I. csatahajót. Bár a Scheer kapitánya, Otto Ciliax, tudta, hogy a kiöregedett köztársasági csatahajó valójában Cartagenában horgonyoz, jó német parancsnokként nem bírálta felül a kapott utasításokat, és még csak rá sem kérdezett a parancsra. Június 26-án reggel inkább tíz kilométeres távolságból mintegy húsz percen át lőtte az üres Almeria-i kikötőt. A támadásnak katonai szempontból eleve nem sok értelme volt, és a reggeli pára miatt a német tüzérek nem is látták jól a célpontokat. A 200 kilőtt gránát így leginkább csak lakóházakat és középületeket rongált meg, s megölt 20 civilt, és megsebesített ötvenet. A köztársasági kormány tiltakozott a francia és az angol kormánynál, akiktől azonban azt a választ kapták, a német akció jogszerűnek tekinthető. A Scheer 1938 nyaráig még kétszer tért vissza a spanyol vizekre, hogy részt vegyen az ottani járőrtevékenységben.

A háború kitörésekor az Admiral Scheer éppen az esedékes nagyjavításon volt Wilhelmshavenben, és a kezdeti hadműveletekben nem vett részt. 1939 szeptember negyedikén egy angol légitámadás során a hajót két közeli mellé megrongálta. A Scheer kapott egy telitalálatot is, a bomba azonban nem robbant fel.

Az 1940 nyaráig tartó átépítés során elvégezték a zsebcsatahajó gépészeti rendszerének a felújítását, a dízelmotorok talapzatának megerősítését. A híd mögötti tornyot leszerelték, és helyette a Deutschlandéhoz hasonló csőárbocot építettek be, a kémény pedig egy áramvonalazó burkolatot kapott, ami a füstgázokat hátrafelé terelte, el a parancsnoki hídtól és az árboctól. A Scheer orr része új kialakítást kapott, az úgynevezett „atlanti orrtól” a hajó tengerállóságának javulását várták. Korszerűsítették és megerősítették a zsebcsatahajó légvédelmét is, a 88 mm-es ágyúkat ekkor cserélték le 105 mm-esekre. A hajó 1940 július 27-én állt ismét szolgálatba.

Első harci bevetésére a Scheer október 28-án indult a norvégiai Stavaneger kikötőjéből. A Theodor Krancke sorhajókapitány parancsnoksága alatt álló hajó három nappal később kijutott az Atlanti-óceánra, ahol november ötödikén rátalált a felderítés által már jelzett HX–84 jelű konvojra. A konvoj parancsnoka, Edward Fegen sorhajókapitány, azonnal utasította a konvoj hajóit, szóródjanak szét, ő pedig zászlóshajójával, a Jervis Bay segédcirkálóval megpróbálta feltartóztatni a német zsebcsatahajót. Az elsöprő túlerővel szemben ez csak rövid időre sikerülhetett, a Scheer ágyúi félóra alatt végeztek a Jervis Bay-el. Ez az idő azonban elég volt ahhoz, hogy a konvoj hajóinak többsége a rossz látási viszonyokat, és a rövidesen leszálló éjszakát kihasználva elmeneküljön a németek elől. A konvoj 37 hajójából a Scheernek végül csak ötöt sikerült elsüllyesztenie.

Miután a konvoj elleni támadás elárulta a Scheer jelenlétét az északi vizeken, Krancke délebbre vitte hajóját, az Atlanti-óceán középső és déli vizeire. 1941 februárjában áthajózott az Indiai-óceánra, ahol a Madagaszkár és a Seychelle-szigetek körüli vizeken tevékenykedett, szorosan együttműködve az Atlantis segédcirkálóval.

A zsebcsatahajó március elején indult vissza a hazai partok felé, és április elsején futott be Kielbe. Csaknem féléves útja során a Scheer több mint 85 ezer kilométert tett meg, és 17 ellenséges teherhajót süllyesztett el, összesen 113 ezer tonnányi űrtartalommal. Ez volt a német zsebcsatahajók legsikeresebb portyája, sőt, tulajdonképpen ez volt az egyetlen, igazán sikeres bevetésük.

A nyár során a németek ismét bevetésre akarták küldeni a két megmaradt zsebcsatahajót – melyek ekkor már hivatalosan nehézcirkálónak voltak átminősítve –, ám a Lützow sérülése, és az Atlanti-óceánon tevékenykedő ellátóhajók elvesztése miatt az akciót lefújták. A sorozatos légitámadások miatt a Scheert szeptemberben visszarendelték Norvégiából a Balti-tengerre, ahol az újonnan megalakított Balti Flotta kötelékében tevékenykedett. A még felszerelés alatt álló Tirpitz-el együtt a Scheer az Aaland-szigetek környékén járőrözött, hogy útját állják az orosz Balti Flotta hajóinak, ha azok a Luftwaffe által folyamatosan támadott Kronstadt kikötőjéből megpróbáltak volna kitörni a semleges svéd vizek felé, hogy ott internáltassák magukat.

1942 februárjában a Scheer a Tirpitz-el és a Prinz Eugen-el együtt ismét visszatért a norvég kikötőkbe, először Trondheimbe, majd Narvikba. Kijavítása után csatlakozott hozzájuk a Lützow is. A két zsebcsatahajóból egy külön köteléket állítottak fel, az úgynevezett „alacsony sebességű csoportot”. A parancsnokság ugyanis határozottan elégedetlen volt a zsebcsatahajókkal, lassú, sérülékeny hajóknak tartották őket, melyeknek a tengerállósága sem volt elég jó ahhoz, hogy a viharos észak-atlanti vizeken tevékenykedjenek. Az általános vélemény az volt, a két hajó nem elég gyors ahhoz, hogy a Tirpitz-el lépést tudjanak tartani, ezért igyekeztek önálló csoportként bevetni őket. A megmaradt flotta gerincének a Tirpitz-et, illetve a Hippert és a Prinz Eugent tekintették, a zsebcsatahajókat másodvonalbeli egységeknek tartották.

A két hajó külön csoportként vett volna részt a PQ–17 konvoj elleni támadásban is, a Lützow zátonyra futását követően azonban a Scheert átirányították a Tirpitz és a Hipper kötelékébe. Az akciót végül lefújták, még mielőtt a német hajók egyáltalán elérték volna a konvojt.

A Lützow újabb sérülése miatt a két zsebcsatahajó nyárra tervezett közös Atlanti-óceáni portyáját ismét törölték. A parancsnokság úgy döntött, az egyetlen működőképes zsebcsatahajót inkább az északi vizeken vetik be, a szovjet kereskedelmi hajózás ellen. A cél a Szibéria északi partjain mentén zajló teherforgalom volt. Kihasználva a szokatlanul meleg nyári időjárásban északra húzódó jégtakarót, a németek minden korábbinál messzebbre merészkedtek kelet felé, egészen a Kara-tenger keleti kijáratáig, a Vilkickij-szorosig. A Scheer augusztus végén egy hétig cirkált az általában forgalmas vizeken, de a németeknek nem volt szerencséjük, a Scheer felderítőgépe egyetlen konvojt észlelt csak, de mire a hadihajók elérték volna, a leszálló ködben szem elől tévesztették az orosz hajókat. Az egyetlen siker, amit a németek elkönyvelhettek, a Szibirjakov jégtörő elsüllyesztése volt augusztus 25-én.

Megunva a hiábavaló keresgélést, a Scheer parancsnoka, Wilhelm Meendsen-Bohlken, úgy döntött, megtámadja a térség egyik legjelentősebb kikötőjét, Diksont. A felderítés szerint a kikötőt csak néhány kiskaliberű, tartalékosok által működtetett partvédő ágyú védte, ezért a németek partra akartak dobni néhány alakulatot, hogy elfoglalják és lerombolják a kikötői létesítményeket.

A német hajó augusztus 27-én ért Dikson elé, ahol azonban a Szibirjakov vészjelzései által már felriasztott partvédelem felkészülten fogadta őket. A támadók nagy meglepetésére a kikötőt egy 15 centis nehézágyúkból álló üteg is védte, s Meendsen-Bohlken ezt látva lefújta a partraszállást, és rövid ágyúzás után visszavonult. A kikötőben két teherhajó súlyosan megsérült, és több raktár kigyulladt, a károk azonban így is mérsékeltnek voltak tekinthetők. A német zsebcsatahajó augusztus 30-án tért vissza Narvikba. ( https://htenger.blog.hu/2020/07/27/csodaorszag_hadmuvelet )

Novemberben a Scheer visszatért Németországba, az újabb nagyjavításra. 1943 februárjától a hajót a Balti-tengeren működő kiképző osztaghoz osztották be, és iskolahajóként működött egészen 1944 novemberéig, amikor a javításra visszatérő Prinz Eugent váltotta le a Balti-tenger keleti részén, az evakuálásokban résztvevő kötelékben. A Scheer részt vett Ösel kiürítésében, majd a következő hónapok során többször támadta a szovjet parti állásokat Königsberg térségében.

1945 márciusára a hajó ágyúi teljesen elhasználódtak, és a béléscsövek cseréjére vissza kellett volna térnie Kielbe. A kikötő környékét azonban a szövetségesek közben teljesen elaknásították, így a Scheer csak Kolberg-ig jutott. A város védelmében a hajó ellőtte maradék lőszerét, majd az aknamezők közben felderített résein át március 18-án menekültekkel zsúfolva megérkezett Kielbe. Itt megkezdték az ágyúk cseréjét, de az állandó bombázások miatt a munkák csak lassan haladtak előre.

Április kilencedikén éjszaka a RAF 300 bombázója támadta Kiel kikötőjét. A Scheer öt találatot kapott, és a móló mellett állva felborult. A hajót a háború után részben lebontották, a dokkot, ahol a roncs feküdt, törmelékkel töltötték fel. Az Admiral Scheer maradványai felett ma egy park, és a kieli katonai kikötő egyik parkolója található.

(Forrásmunkák a Graf Spee sorozat végén.)