A náluk erősebb hajókkal szemben a nagy sebesség, a náluk gyorsabb hajókkal szemben pedig az erős fegyverzet jelentette a zsebcsatahajók számára a siker kulcsát. A tervezés során a 210 mm-es és a 380 mm-es űrméret között szinte minden számításba jöhető kaliber felmerült a hajók fő fegyverzeteként. A 305 mm-nél nagyobb kaliberek végül kiestek, egyrészt mert biztosra lehetett venni, hogy a győztes hatalmak nem fognak belegyezni ilyen nagy kaliberű fegyverzet alkalmazásába, másrészt meg a tízezer tonnás hajók nem is bírtak volna el ilyen lövegeket, legfeljebb csak akkor, ha a tűzerő érdekében feláldozzák a sebességet és a hatótávolságot.

A választás végül a flottánál korábban már jól bevált 11 hüvelykes, vagyis 28 centis kaliberre esett, ami még elég könnyű volt ahhoz, hogy a hajók elbírják, de már elég nagy tűzerővel rendelkezett ahhoz, hogy minden cirkálóval szemben fölényes tűzerőt biztosítson a hajóknak. Kezdetben sokan ellenezték ezt a kalibert, és inkább a 305 mm-es lövegek rendszeresítését támogatták volna, a húszas években megtartott hadgyakorlatokon és céllövészeteken azonban végül arra a következtetésre jutottak, a kalibernél fontosabb a tűzgyorsaság, és a pontos célzás. Az egyhüvelyknyi kalibertöbblet nem jelentett akkora előnyt a tűzerőben, ami indokolta volna az általa okozott súlytöbbletet. (Az ágyúk az irodalomban rendszerint a 28 cm-es, vagy a 280 mm-es megjelöléssel vannak ellátva – a 11 hüvelyk amúgy egész pontosan 279,4 mm lenne –, a tényleges kaliber azonban valójában 283 mm volt, mint minden korábbi és későbbi 28 centis német lövegnél.)

Az első világháborúban számos német csatahajó és csatacirkáló fő fegyverzetét alkották hasonló kaliberű ágyúk, melyek kiváló paraméterekkel rendelkeztek, és még ekkoriban is megállták volna a helyüket. A német partvédelemnél még számos ilyen löveg állt szolgálatban, felhasználhatták volna akár ezeket is, vagy ezeket lemásolva gyárthattak volna újakat. A németek azonban úgy döntöttek, teljesen új ágyúkat fejlesztenek ki az épülő hajókra.

Az 1930-ban szolgálatba állított, 28cm/52 SK C/28 jelzésű új fegyver végül valóban modernebb és ütőképesebb lett, mint elődje, bár ugyanakkor nehezebb is. Az első világháborús csatacirkáló löveg 41,5 tonnájával szemben a zsebcsatahajók ágyúi 48,2 tonnát nyomtak. Ez részben nyilván a nagyobb csőhossz miatt volt, ugyanis a régi ágyú 50-es kaliberhosszával szemben az új 52,35 kaliberhosszúságú lett, vagyis a cső teljes hossza 14,815 méter volt. A cső belseje 11,4 méter hosszan volt huzagolva, s nyolcvan darab 6,72 mm széles, és 3,25 mm mély huzag adta meg a stabil repüléshez szükséges perdületet a kilőtt lövedéknek.

A haditengerészet mérnökeinek az ágyúknál sokkal nagyobb kihívást jelentett a lövegtornyok megtervezése, a német flottánál addig ugyanis még soha nem használtak háromágyús lövegtornyokat. Bár az első világháború előtt felmerült néhányszor az ötlet, az még a vázlattervekig sem jutott el, így a német konstruktőröknek most a nulláról kellett kiindulniuk. A háromágyús tornyok iránt támasztott egyik fő kifogás addig az volt, hogy a tornyok széles barbettáinak kivágásai jóval nagyobb mértékben gyengítik a főfedélzetet, és közvetve a hajó hosszanti szilárdságát, mint az ikertornyoké. Emellett a nagyméretű, következésképpen jó célpontot nyújtó tornyokat ért találat miatt a fő tüzérség nagyobb hányada esik ki a harcból, mint az ikertornyok esetében. Komoly gondot okozott a középső löveg lőszerellátása is, a barbettákon belüli szűkös helyre nehéz volt bezsúfolni még egy lőszerliftet. A zsebcsatahajókra azonban nem tudtak volna beszorítani három ikerlövegtornyot, a négyágyús főtüzérség pedig nem tűnt elfogadható alternatívának, így végül mindenképpen kénytelenek voltak a háromágyús tornyokat választani.

A zsebcsatahajók részére tervezett Drh LC/28 jelzésű tornyok később jól sikerült konstrukciónak bizonyultak. (Ésszerű feltételezésnek tűnik, hogy az archívumokban a tervezők talán utánanéztek az osztrák-magyar Tegetthoff osztály háromágyús lövegtornyainak is. Ezek szerkezeti megoldásait a német haditengerészet egyébként már az első világháború idején is tanulmányozta. Hogy valóban így történt e, és merítettek e valamit az osztrák konstrukcióból, azt nem lehet tudni.) A tornyok teljes tömege egyenként 600 tonna volt, ennek harmadát tette ki a páncélzat súlya. A tornyokat jobbra-balra 145 fokban lehetett elforgatni, vagyis a teljes kilövési szög 290 fok volt. Ez elég jó érték, a lövegtornyoknak csupán a mögöttük levő 70 fokos szögben nem volt kilövésük.

A tornyok alatti barbetták legalsó szintjénél, a hajófenék felett, a gránátok, a felette levő szinten pedig a kivetőtöltetek raktára helyezkedett el. Ez szokásos elrendezésnek számított, és abból a megfontolásból indult ki, hogy a hajófenék alatt robbanó akna vagy torpedó a beszerelt gyújtó nélkül önrobbanásra igen kevéssé hajlamos gránátok közt nem tud lőszerrobbanást előidézni. Ez a kockázat viszont a kivetőtöltetek esetében már igen magas volt, így ezek a biztonságosabb felső szintre kerültek, ahol alulról a lövedékek raktára, felülről pedig a páncélfedélzet védte őket a robbanásokkal és a tűzzel szemben.

A páncélfedélzet feletti szintet a barbettákon belül a lövegtornyot és az ágyúcsöveket mozgató berendezések foglalták el. A tornyokat villanymotorok, az ágyúcsöveket víz/glicerin keverékkel működő hidraulika mozgatta. A lövegtornyok forgatási sebessége 6-7 fok/másodperc volt, a csöveké pedig 8 fok/másodperc. Az ágyúcsöveket a -10/+40 fokos szögtartományban lehetett emelni. A nagykaliberű hajóágyúk között magasnak számító negatív szög jelzi, hogy az ágyúkat egészen közeli célpontok ellen is használni akarták. Ez nyilván a szabályszerűen megállított, átvizsgált, majd kiürített teherhajókat jelenti, melyeket a néhány száz méterre mellettük álló zsebcsatahajók ágyúi süllyesztettek volna el.

A barbetták felső szintjén, a lövegtornyok alatt, a lőszerkezelő helyiség helyezkedett el. A lőszerraktárakból ide érkeztek a gránátok és a kivetőtöltetek, itt szortírozták, és rakodták át őket a töltőliftekbe. A tornyok tervezésénél éppen ezeknek az elhelyezése volt az egyik legnagyobb probléma, mivel a középső ágyúhoz lőszert szállító liftet nehezen tudták beszorítani a rendelkezésre álló szűkös térbe. A zsebcsatahajókon végül a bal oldali ágyú lőszerliftjét a bal oldali és a középső löveg között helyezték el, a másik kettőt pedig a középső és a jobb oldali löveg között. A két lift itt egymás mögött volt, s a középső ágyúé helyezkedett el hátul.

Az ágyúcsövek utántöltése csak egy bizonyos szögben volt lehetséges, ebben az esetben a +2 fokos csőemelkedésnél. Ez némileg bonyolította a töltési folyamatot, és lelassította a tüzelés tempóját, hiszen elsütés után a csövet a töltési helyzetbe kellett hozni, majd újra tüzelési szögbe emelni. Ugyanakkor viszont ez a megoldás egyszerűsítette a torony szerkezetét, következésképpen csökkentette a mechanika meghibásodásra való hajlamát. Az egyszerűbb szerkezet csökkentette a lövegtorony zsúfoltságát is, ami a háromágyús torony szűkös belső tere miatt szintén fontos szempont volt. Az elméleti tűzgyorsaság így is igen magas volt, mint általában a német hadihajóknál. Az ágyúkból elvileg percenként három lövést lehetett leadni, de persze csak addig, amíg a tornyokban felhalmozott készenléti lőszer tartott. Ha már minden lövés előtt a lőszerraktárakból kellett felhozni a lőszert az ágyúkhoz, az lassította a tüzelést. Ha az ágyúk magas csőemelkedésnél tüzeltek, szintén lassult a tüzelés tempója, hiszen a csövet vissza kellett engedni a töltési helyzetbe, majd újra visszaemelni. A gyakorlati tűzgyorsaság így legfeljebb percenként két lövés volt, ami még szintén jó értéknek számít, és a gyakorlatban nem is volt szükség ennél többre.

A 280 mm-es ágyúkhoz háromféle gránátot rendszeresítettek, ugyanúgy, mint a német haditengerészet minden nagykaliberű lövegéhez. Erősen páncélozott célpontok ellen a fenékgyújtóval, és a gránát lepattanását gátoló sapkával ellátott páncéltörő gránátokat használták. (Panzersprenggranate mit Haube) A páncéltörő (APC) gránátok teljes hossza 104,7 cm volt, tömegük 300 kiló. A robbanótöltet tömege 7,84 kg volt. A gyújtó rendszerint 0,035 sec késleltetéssel lépett működésbe, hogy a gránát ne közvetlenül ütközésre robbanjon, hanem legyen ideje a páncélzat átütésére.

Gyengén páncélozott, vagy páncélozatlan célpontok esetében persze az APC gránát gyújtója vagy nem lépett működésbe, vagy pedig a késleltetés miatt a lövedék már csak akkor robbant fel, amikor már átment a hajón. Az ilyen célpontok ellen ezért a nagy robbanóerejű (HE) lövedékeket használták, melyekből a német hajókon kétféle típus volt rendszeresítve. Az első típus – Sprenggranate Bodenzünder mit Haube – ugyanúgy késleltetett fenékgyújtóval és sapkával volt felszerelve, mint a páncéltörő gránát, de a könnyített gránáthéj nem tette lehetővé vastagabb páncélzat átütését. Viszont ennek köszönhetően növelni tudták a robbanótöltet tömegét, 16,94 kilóra, az APC gránát töltetének több mint kétszeresére. Ezzel a gránáttal nagy pusztítást végezhettek a nagy hadihajók felépítményeiben is, de elsősorban gyengébben páncélozott célpontok, könnyűcirkálók vagy rombolók ellen használták. Ezek gyenge páncélzatát általában még ezek a gránátok is át tudták ütni, ezért is nevezik őket gyakran félpáncéltörő (SAPC- Semi Armor Piercing Cap) gránátoknak. A lövedékek teljes hossza 118,8 cm volt, tömegük az APC gránátokéval megegyező 300 kg.

A HE lövedékek másik típusa a becsapódásra azonnal működésbe lépő orrgyújtóval felszerelt gránát – Sprenggranate Kopfzünder mit Haube – volt, amit főleg páncélozatlan célpontok, rombolók vagy teherhajók ellen használtak. A gránát teljes hossza 118,8 cm, tömege pedig 300 kg volt, míg a robbanótöltet tömege ennél volt a legnagyobb, 23,3 kg, ami a lövedék teljes tömegének 7,8 százalékát teszi ki.

A háború késői szakaszában használtak még egy negyedik gránátfajtát is, melyet légvédelmi gránátként fejlesztettek ki. Ez tulajdonképpen az orrgyújtóval szerelt HE gránát módosított változata volt, amit időzített gyújtóval láttak el. A gyújtó a beállított időben és a kívánt távolságon hozta működésbe a lövedéket, ami így elvileg alkalmas volt arra, hogy az alacsony magasságokon támadó repülőgépek elé zárótüzet lőjenek vele. Ezt a típust a gyakorlatban később mégis inkább csak repeszgránátként használták, és főleg az élőerő ellen volt hasznos, amikor a Balti-tenger partján előrenyomuló szovjet csapatokat lőtték vele. A gránátot az áramvonalazó kúp nélkül használták, így tömege valamivel kisebb volt, mint a többi típusé, 296 kg.

A lőszerjavadalmazás csövenként 100 gránát volt – később 120-ra növelték –, vagyis összesen hatszáz lövedéket tároltak a két lőszerraktárban. Rendszerint mindhárom típusból azonos mennyiséget, 200-200 darabot tároltak, így a tüzérek kiválogathatták a célpontnak leginkább megfelelő gránátokat. Ez viszont azzal a következménnyel járt, hogy ütközetekben rendszerint gyorsan ellőtték az adott célpontnak megfelelő típust, és csak azok a gránátok maradtak a raktárakban, amiket nem tudtak hatékonyan felhasználni. A La Plata-i ütközetben például a Graf Spee ellőtte mind a kétszáz HE gránátot, a SAPC gránátokból 184-et, míg a páncéltörő gránátokból csak harmincat használt el.

Miután a különböző típusú gránátok súlya egységesen 300 kg volt, kivetőtöltetként is ugyanazt a fajtát használhatták. Az RPC38 jelű „füst nélküli” lőporból álló töltetet két részletben töltötték a csőbe a gránát mögé. Az első töltetet bársonyzsákba csomagolták, tömege 36 kg volt, és rendszerint kézzel emelték a töltőtálcára, a gránát mögé. A második, 71 kilós fő töltetet egy 127,1 cm hosszú réz töltényhüvelybe csomagolták, s ez került hátulra. A réz hüvelynek az volt a szerepe, hogy tömítse a závárzat réseit, és megakadályozza, hogy az ágyú elsütésekor azokon kifújjanak a lőporgázok.

A két töltet igen magas, 910 mps kezdősebességet adott a gránátoknak. Az ilyen nagy kezdősebesség, és a kilövéskor keletkező magas, ez esetben 3.200 att nyomás a töltényűrben általában a cső gyors elhasználódását vonta magával, ám itt sikerült ezt kiküszöbölni. A csövek számított élettartama a teljes töltettel leadott sortüzek esetén 340 lövés volt, ami nagyon jó értéknek számít.

A lövegtornyok ágyúit nem egyszerre sütötték el. Először a középső ágyú tüzelt, majd 10-20 ms múlva a két szélső. Ennek az volt a célja, hogy az egymáshoz viszonylag közel levő három ágyú gránátjai ne zavarják egymás röppályáját, ami azonos idejű tüzeléskor, amikor a három gránát egyszerre hagyja el a csöveket, bekövetkezett volna. Csak 10 ms késleltetést számítva a középső ágyú lövedéke mintegy tíz méterrel előzte meg a másik kettőt. A késleltetésnek köszönhetően a gránátok szórása így jóval kisebb lett, vagyis pontosabb volt a tüzelés.

A maximális 40 fokos csőemelkedésnél az ágyúk legnagyobb lőtávolsága 36.475 méter volt, ami akkoriban nagyon jó értéknek számított. A lövedék röppályája a német hajóágyúk között szokatlanul magas volt. A németek ugyanis az észak-atlanti vizeken megvívott összecsapásokra készültek, és mivel ezen a területen általában rossz látási viszonyok uralkodtak, nem számítottak 20 kilométernél nagyobb lőtávolságokra. Nagy hadihajóikat is a kis lőtávolságokon megvívott harcra tervezték, ahol a gránátok jellemzően a hajók oldalpáncélzatát, és nem a fedélzetét érik. (Ami teljes ellentéte volt az angolszász taktikai elképzeléseknek.) A hajóágyúk lövedékeinek ballisztikai tulajdonságait is erre optimalizálták, vagyis arra tervezték őket, hogy viszonylag kis lőtávolságokról kilőve és kis szögben becsapódva az ellenséges hajó övpáncélját, illetve toronypáncélját üssék át. Ennek megfelelően a német gránátok páncélátütő képessége az övpáncél esetében nagyon jó volt, de a fedélzeti páncélnál elmaradt a többiekéhez képest.

A zsebcsatahajók esetében azonban a becsapódási szög egész magas volt, ami arra utal, a hajók működési területe inkább az Atlanti-óceán középső része lett volna, ahol általában jobbak voltak az időjárási és a látási viszonyok, mint északon. A portyázó taktika nyilván szükségessé tette azt is, hogy az üldözőbe vett hajóra már nagy távolságokról hatásos tüzet tudjanak nyitni, és fordítva, az őket üldöző hajókat is biztos távolságban tudják tartani. A zsebcsatahajók ágyúinak lőtávolsága ennek megfelelően nagyobb volt, mint a Bismarck 38 centis ágyúié.

Az SK C/28 ágyúk lövedékeinek becsapódási szöge 20 ezer méteren 21,4 fok, 30 ezer méteren 46,4 fok, 35 ezer méteren pedig 56 fok volt. A Bismarck 38 centis gránátjai esetében ugyanezek az értékek 16,4 fok, 31,9 fok, és 40,3 fok. De már a Scharnhorst hasonló kaliberű ágyúi esetében is jóval kisebbek voltak a becsapódási szögek, holott a lövedékek jobb ballisztikai tulajdonságainak köszönhetően a lőtávolságuk még nagyobb volt, 40.930 méter. A becsapódási szög viszont 20 ezer méteren csak 17,2 fok volt, 35 ezer méteren pedig 44 fok.

A gránátok páncélátütő képességéről nem található adat. A Scharnhorst osztály 28 centis ágyúi 15 ezer méteren 335 mm vastag övpáncélt, és 41 mm-es fedélzeti páncélt tudtak átütni, míg 27 ezer méteren ez 205 mm, és 76 mm volt. Ezek azonban az azonos kaliber ellenére jóval nagyobb átütőerejű lövegek voltak, mint a zsebcsatahajókon használtak, a kisebb becsapódási szög mellett ugyanis nagyobb volt a becsapódási sebességük, 15 ezer méteren például 556 mps, míg a zsebcsatahajók gránátjaié csak 493 mps. Valamivel nehezebbek voltak a gránátjaik is, 315 kilósak. A zsebcsatahajók lövedékei valószínűleg jóval gyengébbek voltak az övpáncél ellen, de feltehetően hatásosabbak a fedélzeti páncéllal szemben.

A három zsebcsatahajó másodlagos fegyverzetét a 15cm/55 SK C/28 jelű lövegek alkották. A nyolc ágyút egyesével építették be a fedélzet két szélén, mindkét oldalon négyet-négyet. A lövegek majdnem teljesen zárt lövegpajzsot kaptak, melynek csak a hátsó oldala volt nyitott. (A háború alatt egy utólag felszerelt ajtóval itt is lezárták őket.) A 10 mm vastag lemezek persze nem sok mindentől védték meg az ágyúk kezelőit, leginkább csak a felfröccsenő víztől. Ugyanakkor viszont belsejük szűkös és kényelmetlen munkahely volt a tüzérek számára. Az első világháborúból örökölt elrendezés nyilván nem volt már korszerű és hatékony, s a sorozat negyedik hajójától kezdve az ágyúkat négy ikerlövegtoronyba helyezték volna át. Miután ezeknek a hajóknak az építését törölték, az eredetileg a zsebcsatahajókra tervezett lövegtornyokat a szükséges módosítások után a Scharnhorst és a Bismarck osztály csatahajóin hasznosították.

A kilenctonnás tömegű, 8,2 méter hosszú ágyúk tényleges kalibere 149,1 mm volt. A csövek 6,59 méter hosszan voltak huzagolva, belsejükben 44 darab 6,14 mm széles, és 1,75 mm mély huzag adta meg a lövedéknek a szükséges perdületet.

Az egyágyús ütegállások teljes súlya a lövegpajzzsal együtt egyenként 24,83 tonna volt. Az ágyúkat a -10/+35 fokos szögtartományban lehetett emelni, 8 fok/sec sebességgel. A vízszintes síkban való forgatás sebessége 9 fok/sec volt.

A 28 centis ágyúkhoz hasonlóan a lőszerkészletet itt is háromféle lövedék alkotta. A fenékgyújtóval szerelt páncéltörő gránát teljes hossza 55 cm volt, tömege 45,5 kg. A robbanótöltet tömege 1,32 kg volt. A fenékgyújtóval szerelt HE lövedék hossza 65,5 cm, tömege 45,5 kg volt, a töltet tömege 3,32 kg. A becsapódásra működésbe lépő, késleltetés nélküli orrgyújtóval szerelt HE gránát hossza 68 cm, tömege 45,3 kg, töltetének tömege pedig 3,9 kg volt. A robbanótöltet mindhárom gránátnál TNTből állt.

Az orrgyújtóval szerelt HE gránátból később itt is kifejlesztettek egy időzített gyújtóval ellátott légvédelmi változatot, mely az áramvonalazó kúp nélkül valamivel könnyebb volt a többieknél, 44,7 kg. Kis számban rendszeresítve voltak még az ágyúkhoz a 41 kilós világítógránátok is.

A kivetőtöltet tömege mindegyik típusnál 14,15 kg volt, melyet egy 86,6 cm hosszú rézhüvelyben töltöttek be a gránátok mögé. (A hüvely súlyával együtt a töltet teljes tömege 23,5 kg volt.) Az ágyúkat a +3 fokos csőállásnál lehetett utántölteni, a csövek számított élettartama 1100 lövés volt. A kivetőtöltet 875 mps sebességet adott a lövedékeknek, ami a maximális 35 fokos csőemelkedés mellett 22 kilométeres lőtávolságot tett lehetővé. Az elméleti tűzgyorsaság 10 lövés/perc volt, de ezt legfeljebb csak addig tudták tartani, amíg az ágyúk mellett felhalmozott készenléti lőszer ki nem fogyott, és amíg a kezelők még nem merültek ki. A gyakorlati tűzgyorsaság a valóságban inkább percenként 5-7 lövés volt.

Az ágyúk eredeti lőszerkiszabata – a világítógránátokat nem számítva – csövenként 100 gránát volt, ami nyilvánvalóan nem volt kielégítő mennyiség, és később 150-re növelték. A gránátokat ennél a kalibernél nem egyenlő arányban osztották meg, a lőszerkészlet többségét itt a kétféle HE gránát tette ki, páncéltörő gránátokból csak keveset tároltak.

A 15 centis ágyúk szerepe a zsebcsatahajókon igazából nem volt kellően tisztázva. A nyolc ágyú elvileg nagy tűzerőt képviselt, akkorát mint egy korabeli könnyűcirkáló főtüzérsége, de előnytelen elrendezésük miatt ezt a tűzerőt nem lehetett koncentráltan kifejteni. Az ágyúk ráadásul nem rendelkeztek saját központi tűzvezetéssel, a tűzvezető állások kapacitását pedig teljesen lekötötték a 280 mm-es ágyúk, és a légvédelmi ágyúk, legfeljebb csak ha ezeket nem használták, tudták a 15 centis lövegek tüzét vezetni. A gyakorlatban tehát ezek az ágyúk a lövegparancsnokok helyi irányításával tüzeltek, ami nyilván nem tett lehetővé hatásos tűzvezetést, és az egyes célpontokra való koncentrált tüzelést.

A 15 centis ágyúkat láthatóan főleg arra szánták, hogy az elfogott teherhajókat kiürítésük után elsüllyesszék velük, ami sokkal olcsóbb módja volt a hajók megsemmisítésének, mint a drága 28 centis gránátok, és a torpedók használata. Az ágyúk alacsony, -10 fokos alsó állása is nyilván azt a célt szolgálta, hogy egészen közeli célpontokra is tüzelni lehessen velük. Önmagában azonban ez még nem indokolja meg kellően a 15 centis ágyúk létjogosultságát. Pusztán ezért ennyi területet és ekkora súlyt fordítani ezekre a lövegekre pazarlásnak tűnik. (Nem is beszélve a közel százfős kiszolgáló személyzetről.) A hatékony használatukhoz nyilván saját központi tűzvezetés kellett volna, és célszerűbb lett volna zárt lövegtornyokban elhelyezni őket. Ezt alighanem a tervezők is így gondolták, mert a negyedik hajótól kezdve már ikertornyokban építették volna be őket.

Egy másik, célszerűbb megoldás lett volna, ha a hajókon kettős rendeltetésű (dual purpose) lövegeket használnak, melyek egyaránt alkalmazhatók felszíni és légi célpontok ellen. Ezzel helyet és súlyt lehetett volna megtakarítani, hiszen nem kellett volna külön közepes és légvédelmi tüzérséget telepíteni, és nem kellettek volna külön tűzvezető állások sem. Az angolszász és az orosz szakirodalom egyaránt ezt tartja a zsebcsatahajók egyik legnagyobb hibájának, és nem akarják észrevenni, hogy a németek ha akarták se tudták volna kettős rendeltetésű ágyúkkal felszerelni a hajóikat, mivel nekik nem voltak ilyenek. Csak a háború alatt készültek el azok a 127 mm-es lövegek, melyek már valóban mindkét feladatra jól használhatóak voltak. A legtöbb hajón tervbe is vették a 15 centis ágyúk cseréjét, de a háború miatt erre már nem volt lehetőség. (Amúgy a németek korábban valóban nem érezték szükségét a „dual purpose” lövegeknek, mivel úgy vélték, a felszíni célpontok ellen szükség van a nagy tűzerejű 15 centis ágyúkra. Ezért is késtek meg a kettős rendeltetésű ágyúk fejlesztésével.)

A zsebcsatahajók légvédelmi fegyverzetének alapját a nehéz légvédelmi ágyúk jelentették. A Deutschland építése idején még nem álltak rendelkezésre korszerű légvédelmi lövegek, így a hajót eredetileg az első világháborúból örökölt 88 mm-es ágyúkkal szerelték fel, amit persze csak átmeneti megoldásnak szántak.

A 8,8cm/45 SK L/45 jelű lövegek még 1906-ban álltak szolgálatba, s eredetileg a torpedónaszádok és a rombolók fő fegyverzetét alkották. A későbbi módosítások után a fegyvert a háború idején kezdték el légvédelmi célokra használni. A Deutschlandon használt 1914-es változat a 70 fokos maximális csőemelkedésnél 9.150 méter magasságig volt használható légi célpontok ellen, tűzgyorsasága percenként 15 lövés volt.

Ez a típus csak néhány hónapig volt a Deutschland fedélzetén, és mihelyt elkészültek az új légvédelmi ágyúk, rögtön lecserélték őket. Az új, 8,8cm/78 SK C/31 jelű lövegek sokkal korszerűbb, és ütőképesebb fegyverek voltak. A 6,87 méter hosszú, 4,25 tonna súlyú ágyúkat ikertornyokban építették be a zsebcsatahajók fedélzetére, mindegyikük három ikerlöveget kapott. Az elvileg teljes körben, 360 fokban körbeforgatható tornyok súlya egyenként 27,3 tonna volt, korszerű stabilizáló rendszerük minden irányban 17 fokos dőlést tudott kompenzálni. A forgatási sebesség 10 fok/sec volt, míg a csöveket ugyancsak másodpercenként tíz fokos sebességgel lehetett emelni, a -10/+80 fokos szögtartományban.

Az ágyúkhoz csak repeszgránátokat, és világítógránátokat rendszeresítettek. A lövegekhez egységes lőszert használtak, vagyis a gránátot és a kivetőtöltetet összeszerelve tárolták, és töltötték be a csövekbe. Az 1,23 méter hosszú lőszer teljes súlya így 18,5 kg volt, ebből maga a gránát kilenc kilót tett ki. A tűzgyorsaság percenként 15-20 lövés volt, a csövek számított élettartama 1500 lövés.

Az alacsony élettartam – a korábbi típusé hétezer lövés volt – a gránátok nagy kezdősebességének volt köszönhető, ami elérte a 950 mps-t. Ez nagy átütőerőt adott a lövedéknek – ami különösen a későbbi páncéltörő változatnál jött jól –, de nagyon megviselte a csövet, és csökkentette annak élettartamát. A nagy kezdősebesség nagy lőtávolságot tett lehetővé. A repeszgránátokkal elvileg felszíni célpontokra is tüzelhettek, így a lőtávolság 45 fokos csőemelkedésnél 17.800 méter volt, míg légi célpontok ellen 13.300 méteres magasságig tudtak hatásos tüzet kifejteni. A lőszerellátmány csövenként 500 gránát volt.

Az új 88 mm-es légvédelmi ágyú tulajdonképpen korszerű és hatásos fegyver volt, melynek legrosszabb tulajdonsága csak az alacsony élettartama volt. Azonban mihelyt erre lehetőség nyílt, a haditengerészet lecserélte egy még hatásosabb fegyverre, az 1935-ben szolgálatba állított 105 mm-es légvédelmi ágyúra. A 65 kaliberhosszúságú, SK C/33 jelű, jól sikerült ágyúk a német haditengerészet minden nagyobb hajóján rendszeresítésre kerültek. A Graf Spee-n 1938-ban, a Scheer-en 1939-ben, a Deutschlandon pedig 1940-ben cserélték le velük a 88 mm-eseket.

Az egyenként 4,56 tonna súlyú, 8,84 méter hosszú lövegek a 88 mm-esekéhez hasonló ikertornyokban kerültek beépítésre. A tornyok súlya egyenként 27,05 tonna volt, forgatási sebességük 8,5 fok/sec. Az ágyúcsövek egymástól való tengelytávolsága 68 cm volt, a csöveket -9/+80 fokos szögekben lehetett emelni. A tornyok bonyolult stabilizáló berendezése pontos célra tartást tett lehetővé – a háború után a franciák lemásolták, és rendszeresítették a típust –, de sok műszaki problémával küszködött. A tornyok ugyanis nyitottak voltak, ami nem csak a személyzetet tette sebezhetővé, hanem a bonyolult berendezéseket is kitette a felcsapódó víznek, és a párás, sós tengeri levegő korrodáló hatásának. Ezeknek köszönhetően gyakoriak voltak meghibásodások, és a tornyok folyamatos karbantartásra szorultak. (A problémát zárt lövegtornyokkal lehetett volna orvosolni, amik viszont már csak a H osztályú csatahajókon kerültek volna bevezetésre.)

Az ágyúkhoz szintén egységes lőszer volt rendszeresítve, ennek teljes hossza 116,4 cm, súlya 26,5 kg volt. A gránátokból háromféle típust rendszeresítettek. A kétféle HE lövedék orrgyújtóval, illetve időzített gyújtóval volt szerelve, súlyuk 15,1, illetve 15,8 kg volt. Miután az ágyúkat elvileg felszíni célpontok ellen is lehetett használni, páncéltörő gránátot is rendszeresítettek hozzá, aminek a súlya 15,8 kg volt. A gyakorlatban azonban AP gránátokat a hajók vagy egyáltalán nem vittek magukkal, vagy csak nagyon kis mennyiségben. (A 105 mm-es ágyú tehát tulajdonképpen „dual purpose” löveg volt, a kis kaliber miatt azonban legfeljebb torpedónaszádok, vagy kisebb rombolók ellen lehetett volna eredményesen használni, és a német tengernagyok felszíni célok ellen nem érezték elég ütőképes fegyvernek.)

A gránátok kezdősebessége 900 mps volt, ami felszíni célok ellen 17 kilométeres lőtávolságot tett lehetővé, míg légi célpontok ellen 12,5 km magasságig lehetett eredményesen tüzelni. A csövek számított élettartama 2.950 lövés volt, a tűzgyorsaság 18 lövés/perc. A lőszerellátmány csövenként 425 lövedékből állt, a világítógránátokat nem számítva.

A könnyű légvédelmi fegyverzetet ezeken a hajókon is a német flottában általánosan használt 37 és 20 mm-es légvédelmi gépágyúk alkották. (Bár a háború vége felé néhány 40 mm-es Bofors-ot is felszereltek a hajókra.) Ezek száma változó volt, eleinte általában csak négy 37 mm-es ikergépágyút szereltek fel a zsebcsatahajókra, kettőt az első, kettőt a hátsó híd két oldalán. Ezeket később 20 mm-es ágyúkkal egészítettek ki, amikből a háború vége felé már 28-32 cső is volt a hajókon.

A 37 mm-es ikergépágyúk teljes súlya, az állvánnyal és a forgatóberendezéssel együtt, 3,67 tonna volt, a csöveket -10/+85 fokos szögben lehetett emelni. A lövedék kezdősebessége 1000 mps, a lőtávolság 45 fokos csőemelkedésnél 8.500 méter, felfelé 85 fokos csőemelkedésnél 6.500 méter volt. A csövek élettartama 7.500 lövés, a lőszerjavadalmazás csövenként 2000 lövedék volt. Az elméleti tűzgyorsaság 80 lövés/perc volt, ám miután a félautomata fegyvereket kézzel kellett utántölteni, a gyakorlati tűzgyorsaság ennek a felére, percenként 40 lövésre csökkent. Miután a lövegek mozgatása szintén kézi erővel történt, a forgatási és emelési sebesség is nagyon lassú volt, alig 4 fok/sec.

A 20 mm-es Rheinmetall gépágyúk súlya egyenként 420 kg volt. A 2,25 méter hosszú csöveket a -11/+85 fokos szögtartományban lehetett emelni, a lőtávolság 45 fokos emelkedésnél 4.900 méter volt, illetve 85 fokos emelkedésnél 3.700 méter magasságig lehetett tüzelni. A csövek élettartama mintegy 20 ezer lövés, a tűzgyorsaság percenként 120 lövés volt. Az ágyúk irányzása és töltése kézzel történt.

Az 1940-ben rendszeresített négycsövű változat, a Vierling, sokkal hatékonyabb fegyver volt, és gyorsan kiszorította a használatból az egycsövű verziót. Miután a tár méretét a kétszeresére növelték, a tűzgyorsaság 220 lövés/percre emelkedett. Egy négycsövű gépágyú teljes súlya 2,15 tonna volt.

A német haditengerészet hajóin a könnyű légvédelmi fegyverzet hatékonyságát nagyon lerontotta a központi tűzvezetés és az automatizáció hiánya. A gépágyúkat kézzel töltötték és mozgatták, s többnyire a célpontok kiválasztását és a célzást is egyszerűen csak a lövegparancsnok végezte. A németek a háború végéig sem változtattak ezen a rendszeren, ami már csak azért is meglepő, mert a franciák, az olaszok, vagy az oroszok már a harmincas években dolgoztak a könnyű légvédelmi fegyverzet automatizálásán, ahol a távirányítással működő, zárt lövegtornyokban a személyzet dolga csak az lett volna, hogy a lőszert adagolja a töltőberendezésbe. A célzást távirányítással, a központi tűzvezető állásból végezték volna, a töltés pedig automatizálva volt.

Ezek közül a projektek közül egyik sem jutott el a megvalósításig, a háború miatt a fejlesztések félbemaradtak. A fejlődés iránya azonban egyértelmű volt, és legalábbis meglepő, hogy a műszakilag amúgy nagyon fejlett németek azt nem ismerték fel. A 105 mm-es lövegek automatizálásán, nem túl nagy lendülettel, de azért dolgoztak, viszont a könnyű légvédelmi fegyverzet hasonló modernizálására amennyire tudni lehet, még csak nem is nagyon gondoltak.

A harmincas évekre a nagy hadihajókról már lekerültek a torpedók, melyek a nagy távolságról megvívott felszíni ütközetekben nem bizonyultak hatásos fegyvernek, s a csatahajók számára csak felesleges terhet, és sebezhető pontot jelentettek. A zsebcsatahajókat azonban nem arra tervezték, hogy klasszikus tengeri csatákat vívjanak. A feladatuk a kereskedelmi hajózás elleni harc volt, s ezen belül csak a feltétlenül szükséges mértékig volt szabad ütközetet vállalniuk ellenséges hadihajókkal, például hogy leküzdjék, vagy legalábbis megfutamítsák a konvojok gyenge, néhány rombolóból, és esetleg egy-két könnyűcirkálóból álló kíséretét.

A torpedóknak még itt sem vették volna nagy hasznát, viszont annál jobban tudták használni őket az elfogott kereskedelmi hajók elsüllyesztésénél, amikor gyorsan a tenger fenekére kellett juttatni azokat, mert folytatni kellett a többi hajó üldözését, vagy mihamarabb el kellett iszkolni a közelgő ellenséges hadihajók elől. A torpedók megbízhatóbban és gyorsabban végeztek a teherhajókkal, mint a fedélzeti lövegek, és így a hosszas ágyúzással nem is hívták fel magukra a közelben tartózkodó hajók figyelmét. (Persze ha mód volt rá, az olcsóbb megoldásokat választották a süllyesztésre, a 15 centis ágyúkat, vagy az elfogott hajón elhelyezett robbanótölteteket.)

A szűkös hely nem tette lehetővé a víz alatti torpedóvetőcsövek beépítését, ráadásul a németeknek kellemetlen tapasztalataik voltak ezek sebezhetőségével kapcsolatban. A csöveket így végül a fedélzeten építették be, mivel közepes tüzérség miatt máshol nem volt hely, a hajó süllyesztett tatfedélzetén.

A Deutschlandra eredetileg még a régi típusú, 500 mm-es torpedók kerültek fel, ezeket azonban mihelyt lehetett, lecserélték az új 533 mm-es torpedókra. A másik két hajó már eleve ezeket kapta. A négycsövű indítóállásokat 10 mm vastag lemezekkel borították, hogy védjék őket a kisebb repeszekkel, illetve a hátsó 280 mm-es torony ágyúinak légnyomásával szemben. A hajókon főleg a G7 torpedók különböző változatait használták, ezek súlya mintegy másfél tonna volt, hosszuk 7,2 méter. A T1 típus hatótávolsága 30 csomós sebesség mellett 14 ezer méter volt, 44 csomós sebességnél hatezer méter. A torpedó robbanófeje 320 kg hexanite töltetet tartalmazott.

A torpedókkal ellentétben a repülőgépek a háború után kötelező kellékké váltak a csatahajók fedélzetén, s ha máshol nem volt hely, a lövegtornyok tetején beépített katapultokon tárolták őket. Az eredeti elképzelés az volt, a gépek felderítik a célpontot, és segítik a tűzvezetés munkáját azzal, hogy a becsapódó gránátokat megfigyelve pontosítják a lőelemeket. Az elképzelés a gyakorlatban később nem vált be, a repülők üzemeltetése a csatahajók fedélzetéről nehézkes művelet volt, kihalászásuk pedig még nehézkesebb, hiszen a gépek a csatahajókra leszállni nem tudtak, a vízből kellett kiemelni őket, amihez a hajóknak meg kellett állniuk. A repülők a háború vége felé többnyire le is kerültek a csatahajókról.

A zsebcsatahajók eredményes tevékenységéhez viszont mindenképpen szükség volt a hatékony felderítésre, és radar hiányában ennek legjobb módja a felderítő repülőgépek használata volt. A Deutschlandra 1935-ben került fel a katapult a parancsnoki torony és a kémény közé. (Eredetileg is tervezték, de csak ekkor készültek el vele.) A két másik hajó már eleve így készült, ezeknél a katapult a kémény mögé került. Miután hangáraknak nem volt hely, a hajók repülőgépét a 14 méter hosszú, sűrített levegővel működő katapulton tárolták, és lehetőség volt a hajókon egy szétszerelt tartalék gép tárolására is. (Mely lehetőséggel nehezen érthető okból többnyire nem éltek.)

A flotta hajóin először a Heinkel He–60 hidroplánokat használták, megbízható, kétüléses gépeket, melyek 945 kilométeres hatótávolsága viszonylag nagynak számított, viszont 660 lóerős motorjukkal csak 240 km/h sebességre voltak képesek. A Heinkeleket 1939-ben váltották le a sokkal korszerűbb Arado Ar–196A repülőgépek, melyek a maguk kategóriájában akkor a világszínvonalat képviselték. Az erős szerkezetű, teljesen fémépítésű gépek 960 lóerős BMW motorjukkal 320 km/h sebességre voltak képesek, hatótávolságuk elérte az 1070 kilométert. A teljesen feltöltve 3.730 kg súlyú repülők a szárnyakban két 20 mm-es gépágyúval voltak felfegyverezve, és egy a hátsó ülés mögé beszerelt forgatható, kétcsövű 7,9 mm-es géppuskával. A gépek és a repülőszemélyzet egyébként hivatalosan nem a haditengerészet, hanem a Luftwaffe kötelékébe tartoztak.

A zsebcsatahajók komplex tűzvezető rendszere nem a cirkálókéra emlékeztetett, hanem felépítésénél láthatóan a csatahajókon használt rendszert vették mintának. A tűzvezetés szinte teljesen a 280 mm-es ágyúk kiszolgálására épült, a közepes tüzérséget nem látták el saját központi tűzvezetéssel. A németek láthatóan a nehézágyúkat tekintették a hajók elsődleges fegyverzetének, melyekkel az ütközeteket majd megvívják, a 15 centis ágyúknak úgy látszik, nem tulajdonítottak nagy szerepet. Ez súlyos hiba volt, hiszen a nyolc ágyú komoly tűzerőt képviselt, és gránátjaik az ellenséges cirkálóknak is súlyos károkat tudtak volna okozni. Mindenképpen hiba volt a taktikai elképzeléseknél ennyire mellőzni ezeket a lövegeket.

A tűzvezető rendszer három tűzvezető állásra épült. Ezek közül kettő az első és a hátsó parancsnoki hídon, egy pedig az előárboc tetején volt elhelyezve. A hátsó hídon és az árboc tetején levő állás 10,5 méter bázistávolságú optikai távolságmérővel volt felszerelve, a parancsnoki hídon levő hétméteressel. A két parancsnoki hídon levő állás 50 mm vastag páncélzattal volt védve, a torony tetején levő csak 20 milliméteressel. A távolságmérők a hajó belsejében, a páncélfedélzet alatt levő tűzvezető központoknak továbbították a mért adatokat, ahol azokat analóg számítógépekkel dolgozták fel, és továbbították a lövegtornyoknak. Ezekből a központi állásokból kettő is volt a hajón, a két parancsnoki híd alatt. A zsebcsatahajók tűzvezető rendszere gyakorlatilag ugyanolyan felépítésű volt, mint a későbbi csatahajóké, s mindenképpen sokkal összetettebb és hatékonyabb volt, mint egy átlagos cirkálóé.

A tűzvezetés két távolságmérő adataiból dolgozott, a harmadik elvileg irányíthatta volna a közepes kaliberű ágyúk tüzét, a gyakorlatban azonban a rendszer kapacitását teljesen lekötötte a 280 mm-es tüzérség és a légvédelem. A tűzvezető rendszer nem volt képes egyszerre három csoport tüzét irányítani, és a mellőzött harmadik szinte mindig a 15 centis tüzérség volt. (A „dual purpose” lövegek alkalmazásával persze ez a probléma is megoldódott volna.)

A két lövegtorony szintén fel volt szerelve egy 10,5 méteres távolságmérővel, és a központi tűzvezetés üzemképtelensége esetén az ágyúk tüzét a toronyparancsnok a helyben mért adatok alapján is irányíthatta. Ezt a megoldást persze csak szükséghelyzetben használták, hiszen a tűzvezető központ számítógépei sokkal pontosabb adatokat szolgáltattak, mint a helyi kalkulációk.

A légvédelmi ágyúk számára 1934-ben rendszeresítették a szintén optikai távolságmérőkre épülő KDP SL tűzvezető rendszert. A Deutschland még az SL-2 berendezést kapta, melyből kettőt szereltek fel a hajóra, egyet az előárbocra, egyet pedig a kémény mögött kiépített platformra. A két másik hajó már a korszerűbb SL-4 készüléket kapta, melyekből hármat helyeztek el a hajókon, kettőt a kémény két oldalán, egyet pedig a parancsnoki híd hátsó részén. Tehát a három légvédelmi ikerlöveg mindegyike saját tűzvezetést kapott, ami nagyban növelte hatékonyságukat, különösen miután az első korszerűsítéseket követően ellátták őket olyan berendezésekkel, melyekkel a tűzvezető állásból távirányítással állíthatták be tüzelési helyzetbe az ágyúkat.

A kiskaliberű légvédelmi gépágyúknál az ilyesféle tűzvezetés teljesen hiányzott. Az egyes gépágyúk önállóan tüzeltek, helyi irányítással, a csövekre szerelt célkereszt alapján. Néha használták az egyméteres bázistávolságú, hordozható távolságmérőket is, melyek azonban nehézkes alkalmazásuk miatt nem voltak igazán elterjedtek.

A tűzvezetés részét képezték az éjszakai harcban használható fényszórók is. A Deutschlandon öt darab másfél méter átmérőjű Siemens-Schuckertwerkte fényszórót helyeztek el, négyet a kémény két oldalán, egyet az előárbocon. A másik két hajón hat fényszórót építettek be, négyet a kémény körüli platformon, kettőt pedig a parancsnoki híd mögötti torony két oldalán. Ez utóbbiakat nem sokkal a háború előtt leszerelték, és helyettük csak egy fényszórót helyeztek el itt, a torony elülső oldalán. A fényszórókat központilag vezérelték, a parancsnoki hídon levő irányító állásból.

Az 1934-ben meginduló német radarfejlesztések első használható termékei a zsebcsatahajókon jelentek meg először. A világ első radarkészülékét, a Seetakt-ot (Seetaktische Gerate), a Graf Spee tornyára szerelték fel 1936-ban. (Más forrás szerint egy évvel később.) Ezt nem sokkal később a fejlettebb FuMO22 készülék váltotta, melyet az összes nagy német hadihajóra felszereltek. A 82 centis hullámhosszon, 382 MHz-en, 8 kW teljesítménnyel dolgozó FuMO optimális esetben 25 kilométeres távolságról volt képes jelezni a nagyobb hajókat, de a gyakorlatban ez a távolság inkább csak 14-15 km volt. A készülék azonban elég pontatlan volt, a cél helyzetét +/- 5 fokos eltéréssel jelezte, ami alkalmatlanná tette a tűzvezetésben való használatra. A németeknek nem is ez volt a céljuk vele, hiszen eredetileg is csak felderítésre, és navigációs segédeszköznek szánták a radarjaikat. Erre a célra a FuMO22 is jól használható volt, ami azt a hitet ébresztette a németekben, hogy amire egy radar képes lehet, azt ők már elérték. A radarfejlesztések emiatt is torpantak meg. A háború elején a radarjaik még legalább egyenrangúak voltak a hasonló angol/amerikai berendezésekkel, három évvel később azonban azok már köröket vertek a németekre, akik már sosem tudták behozni a lemaradásukat.

A radar antennáját mindhárom hajón az előárboc tetején levő tűzvezető állásra szerelték, a 10,5 méteres távolságmérő fölé, és azzal együtt körbeforgatható volt, bár a felépítmény és az árboc miatt a hátsó szögtartományokban takarva voltak. A Graf Spee a szokásosnál kisebb, 1,8×0,8 méteres rácsantennát kapott, a másik kettő a FuMo szabványos 6×2 méteres antennáját. A Deutschland/Lützow valószínűleg végig ezt a radart használta, míg a Scheer 1940-ben megkapta a modernebb FuMO27 radart, melyből kettőt is felszereltek a hajóra, az előárboc tetején, és a hátsó parancsnoki hídon levő tűzvezető állásokra. Ez a radar már sokkal pontosabb volt elődjénél, alig 0,3 fokos pontatlansággal jelezte a célpont helyzetét. Ennek ellenére ezeket a készülékeket sem kötötték össze a tűzvezetéssel, továbbra is csak felderítésre és navigációra használták őket, mivel a németek jobban megbíztak az optikai távolságmérőikben. Bevetésen a német parancsnokok többnyire kikapcsoltatták radarjaikat, mert attól tartottak, azok csak elárulnák hajóik helyzetét az ellenségnek. A német tengerésztisztek képzésében egyáltalán semmilyen formában nem szerepelt a radar használata, a hajók fedélzetén pedig alig volt olyan szakember, aki képes lett volna azokat megfelelően kezelni és karbantartani. A harcászati utasításokban a háború utolsó hónapjaiig egyetlen szóval sem szerepelt a radar használata, 1945 márciusában adták ki az első, ezzel foglalkozó tájékoztatást.

(Folyt. köv.)