1914 júliusában már nyilvánvaló lehetett, hogy általános európai háború van készülőben, de a bekövetkező világvégére aligha számított bárki is. Mint rendesen, ezúttal is szinte mindenki az előző háború megismétlésére készült, és úgy hitte, néhány hónapon belül döntő győzelmet aratnak. A „mire a falevelek lehullanak” ígéret realitásában mindkét oldalon biztosak voltak.

Hogy az események végül ilyen katasztrófában végződtek, annak oka elsősorban a franciák elvakult gyűlölete és bosszúvágya volt, illetve az angol politika ostobasága, amivel hozzákötötte magát az irracionális francia törekvésekhez. Az antant szövetség ugyanis valójában csak laza együttműködés volt, a szerződések nem kötelezték semmire az angolokat, akiknek a háborúban való részvételével a központi hatalmak előzetesen nem is számoltak.

Az angol hadüzenet tehát nagyon kellemetlen meglepetés volt a németek számára, ám ekkor még úgy vélték, a csekély szárazföldi haderővel rendelkező angolok még egy jó darabig nem fogják érdemben befolyásolni az erőviszonyokat, vagyis a gyors német győzelmet nem tudják megakadályozni. Ha pedig a francia hadsereget legyőzték, utána már megegyeznek majd valahogy a britekkel is. A németek arra számítottak, ha ők nem lépnek fel támadóan, a Royal Navy sem fogja megkockáztatni a velük való tengeri összecsapást, s a Kaiserliche Marine szerepe csak annyi lesz, hogy miután a szárazföldön győzelmet aratnak, a flottát ütőkártyaként használják fel a béketárgyalásokon.

A Monarchia hadvezetése hasonló elképzelésekkel élhetett. A hadsereget Galíciában összpontosítva megállítják a várhatóan lassan mozduló oroszokat, kivárják azt a rövid kis időt, amíg a németek legyőzik a franciákat, s az egyesült seregeikkel szemben az oroszok és a szerbek majd kénytelenek lesznek békét kérni. Ebben a haditervben a flottának nem nagyon volt szerepe. (Július végére már nyilvánvaló volt, amit addig is mindenki sejtett, hogy az olaszok nem fogják támogatni szövetségeseiket. Az olasz flottával egy kötelékben végrehajtott támadó hadműveletek így még a háború tényleges kitörése előtt lekerültek a napirendről.)

Feltehetően ennek is volt köszönhető a haditengerészet szokatlanul kényelmes, lassú tempóban végrehajtott mozgósítása. A fegyveres erők főparancsnokságán július 26-án elrendelt mozgósítást a haditengerészetnél 28-án kezdték meg. (Más források szerint 18-án, de ez igen valószínűtlen, tekintve hogy a szerb kormánynak címzett ultimátumot is csak 23-án adták át.) A teljes mozgósítást a hadseregnél már csak a Szerbia elleni hadműveletek megkezdését követően, július 31-én rendelték el, míg a haditengerészetnél augusztus negyedikén. A flotta mozgósítására az előző években, a balkáni válságok során már több ízben is sor került, és azt minden esetben alig néhány nap alatt végrehajtották. 1909-ben például a mozgósítás elrendelésének másnapján a flotta aktív szolgálatban levő hadihajói már megjelentek a montenegrói partok előtt, a tartalékban álló hajók felszerelését pedig két nap alatt végrehajtották. A teljes mozgósítást – beleértve a tartalékosok bevonultatását is – négy nap alatt lezavarták, bizonyítva ezzel, hogy a K. und K. haditengerészet jól szervezett, és jól működő alakulat.

Ezúttal viszont senki sem sietett. A flotta teljes mozgósítását a források szerint csak augusztus végére fejezték be. Az első napokban nyilván nem is látszott ok a sietségre. A Szerbia elleni hadműveletek a haditengerészetet csak annyiból érintették, hogy a dunai flottilla hadihajói is részt vettek bennük. Montenegró augusztus ötödikei hadüzenete után sem változott érdemben a helyzet. A balkáni törpeállamnak egyetlen felfegyverzett hajója volt, Nikita király jachtja, a 140 tonnás Rumija, mely két darab 47 mm-es ágyúval volt felszerelve. A Rumia még egy o-m torpedónaszád számára sem jelenthetett fenyegetést, a montenegrói partok – ami a gyakorlatban az egyetlen, félig-meddig felszerelt kikötőt, Antivárit jelentette – blokádja tehát a közeli Cattaróból (Kotor) gyerekjátéknak ígérkezett.

Gyökeres fordulatot jelentett, amikor 10-én Franciaország, majd 12-én Nagy-Britannia is hadat üzent a Monarchiának. A haditengerészet vezetése azonban még mindig úgy érezhette, nem fenyeget közvetlen veszély az Adrián. Az általános vélemény az volt, a francia haditengerészetet legalább két hétig, vagy inkább egy hónapig teljesen leköti majd az észak-afrikai gyarmati csapatok anyaországba való átszállításának a biztosítása. A Földközi-tengeren állomásozó brit kötelék nehéz hadihajói a Törökországba menekült Goebent tartották szemmel, a Jón-tengeren maradt angol cirkálók és rombolók pedig önállóan nem törhették fel a montenegrói blokádot, hiszen még a nem sokkal a hadüzenet előtt Cattaróba vezényelt öreg partvédő páncélosok is túlerőben voltak velük szemben. A polai és cattarói parancsnokságokon tehát úgy vélhették, még hetekig nem kell erősebb ellenséges kötelék felbukkanásával számolniuk, addigra meg kis szerencsével talán véget is ér a háború.

Ennek megfelelően nem csak a mozgósítást, hanem Montenegró tengeri blokádját is nagyon kényelmes, békebeli stílusban szervezték meg, és bonyolították le. Miután a tengerzár fenntartása rendkívül egyszerű dolognak ígérkezett, a flotta öregebb, már elavultnak számító hajóit bízták meg ezzel a feladattal. A blokádszolgálatra az Aspern osztály két kiscirkálóját, a Zentát és a Szigetvárt különítették ki, illetve három rombolót – Ulan, Uskoke, Streiter –, valamint a TB 64,68,70,72 torpedónaszádokat. A gyakorlat szerint a szolgálatot ellátó hajók, egy cirkáló és egy romboló, a hajnali órákban futottak ki Cattaróból, s nagyjából a Platamone és Menders fokok között cirkálva estig tartották fenn a blokádot. Éjszaka egy romboló, vagy torpedónaszád tartotta volna szemmel Antivárit. A két cirkáló köré szervezett csoportok naponta váltották egymást.

Az első valódi hadműveletre augusztus nyolcadikán reggel került sor, amikor a két cirkáló, az Uskoke romboló, és a TB 72 ágyúzta Antivari vasútállomását, és a kikötő rádióállomását. A montenegróiak válaszként még aznap megkezdték Cattaro lövetését. A kiváló adottságú cattarói öböl déli oldalán ugyanis néhány kulcsfontosságú pont, mint például a Lovcen-hegy, ahonnan szinte az egész öblöt be lehetett látni, a montenegrói királyság kezén volt. A Monarchia korábban területcserével próbálta megszerezni ezeket a részeket, a Lovcenért cserébe felkínálva Montenegrónak a Cattarótól délre fekvő tengerpartot. (Ezt háború esetén úgysem tudták védeni, ennek megfelelően a hadüzenet után a montenegróiak azonnal el is foglalták.) Az üzlet főleg az olaszok tiltakozása miatt hiúsult meg, akik jobb szerették az o-m flottát az adriai zsák mélyén, Polában tudni, mint az Adria déli kijáratának közelében.

A Monarchia hivatalosan csak kilencedikén üzent hadat Montenegrónak. Másnap a Szigetvár cirkálóról egy hadikövetet küldtek ki Antivariba, ahol az, ahogy a nagykönyvben meg volt írva, hivatalosan is bejelentette a montenegrói partok tengerzár alá vételét, amit az osztrák–magyar diplomácia előírás szerint közleményben is tudatott a világgal. A blokád alá vett partszakasz a montenegróiak által az előző napokban megszállt területekkel együtt sem volt harminc mérföldnél hosszabb, megfigyelése tehát egyszerű feladat volt, és látszólag veszélytelen, hiszen a hazai támaszponttól sem kellett 35 mérföldnél jobban eltávolodni.

A blokádszolgálat ellátására tehát a már Cattaróban levő hajók is elegendőnek tűntek, a flottavezetés ennek ellenére tizedikén ide vezényelte az Ötödik Csatahajó Osztag három páncélosát is, melyek a Scharfschütze rombolóval együtt 12-én futottak be a kikötőbe. A régi páncélosok, a Monarch, a Wien, és a Budapest, nem a blokád fenntartásában vettek részt, és nem is az időközben bekövetkezett francia és angol hadüzenetre reagálva küldték őket délre. Jelenlétükre inkább a Cattarót ágyúzó montenegrói ütegekkel szemben volt szükség, feladatuk elsősorban ezek elhallgattatása, illetve az öböl déli oldalán védekező csapatok támogatása volt. A néhány nappal korábban érkezett Kaiser Karl páncéloscirkáló nem volt igazán eredményes, a csatahajók 24 centis ágyúinak tűzereje több sikert ígért.

Az Ötödik Osztagot az ekkor 53 éves, ír származású Richard Ritter von Barry ellentengernagy vezette, aki megérkezését követően átvette a már addig is Cattaróban állomásozó hajók parancsnokságát is, következésképpen a montenegrói blokád irányítása a továbbiakban szintén az ő feladata lett. Barry megérkezésével egy időben került sor a francia és az angol hadüzenetekre is, ami elvileg teljesen új helyzetet eredményezett a tengeren.

Ez az új helyzet azonban nem nagyon érződött a cattarói köteléknél. A szolgálatot ugyanúgy látták el, mint korábban, nem került sor semmilyen átszervezésre, amit csak azzal lehet magyarázni, hogy a fentebb már említett okoknál fogva továbbra sem számoltak nagyobb erejű ellenséges hajóraj feltűnésének lehetőségével. Barry nyilván még mindig úgy gondolta, a következő hetekben még legfeljebb csak cirkálók megjelenésével lehet számolni, ezekkel szemben pedig a Monarch osztály erős páncélzata és 24 centis ágyúi is kellő fölényt biztosítanak.

A Montenegró elé kiküldött cirkálók és rombolók helyzete azonban még így is nagyon bizonytalanná vált. Az öreg kiscirkálók fénykorukban sem voltak képesek 22 csomónál nagyobb sebességre, ekkoriban pedig már a 20 csomót is nehezen tudták tartani. Ezzel szemben még az angol páncéloscirkálók is 23 csomóra voltak képesek, vagyis ha sikerült volna meglepniük valamelyik járőröző o-m cirkálót, fölényes tűzerejükkel még azelőtt elintézhették volna azt, hogy ideje lett volna visszamenekülni a Cattarót védő parti ütegek oltalma alá, vagy még mielőtt a kikötőből kifutó csatahajók be tudtak volna avatkozni az eseményekbe.

A rombolók esélyei alig valamivel voltak jobbak. A 400 tonnás, a két 45 centis torpedóvetőcső mellett egy 66 mm-es, és hét 47 mm-es ágyúval felfegyverzett Huszár osztály legnagyobb sebessége 28 csomó volt, amire a többnyire nagyobb tűzerejű angol és francia rombolók is képesek voltak. Csak akkor tudtak volna elmenekülni előlük, ha még idejében észreveszik az ellenséget, és azonnal megkezdik a visszavonulást. És persze ha közben nem szenvednek olyan sérülést, ami csökkenti a sebességüket.

Tehát még ha az osztrák–magyar vezetés nem is tartotta valószínűnek ellenséges hadihajók feltűnését, akkor is meg kellett volna tenniük néhány biztonsági intézkedést. Magától értetődő megoldás lett volna, ha a két hajót nem együtt járőröztetik, hanem a gyors rombolót küldik ki Antivari elé, a cirkáló pedig Cattarótól délnyugatra őrködik. A teherhajókat a rombolók is fel tudták volna tartóztatni, a cirkálók elől el tudtak volna menekülni, ha pedig rombolók üldözik őket, a saját cirkáló gyorsan a segítségükre tudott volna sietni. Ha pedig az ellenség átkaroló hadművelettel próbálkozik, és nyugat felől közeledik – ahogy az később történt is –, a cirkáló kellő időben észre tudta volna venni őket, és a rombolót riasztva idejében biztonságba tudtak volna menekülni.

Még ennél is sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb megoldás lett volna, ha a Cattaróban, a kumbori támaszponton állomásozó három repülőcsónak valamelyikével minden reggel felderítést végeznek az Adria déli vizein, és csak ezt követően küldik ki a blokádot fenntartó hajókat. Azonban bármilyen hihetetlen, ez egészen augusztus 16-áig senkinek sem jutott eszébe. A repülőgépek néha bombázták a montenegrói ütegeket, de egyetlen felderítő repülést sem hajtottak végre! Ugyanúgy, ahogy a torpedónaszádokat sem jutott eszébe senkinek mélységi felderítésre kiküldeni. A blokádot fenntartó hajóknak, és úgy általában az egész cattarói flottának, tehát egyáltalán semmilyen felderítése nem volt, mivel senki nem gondolt a felderítő szolgálat megszervezésére!

Úgyszintén kézenfekvő megoldás lett volna, ha a blokádot legalább részben az erre különösen alkalmas tengeralattjárókkal látják el. Cattaróból nem kellett volna messzire menniük, és a felszíni hadihajók rájuk nézve nem jelentettek túl nagy fenyegetést. Természetesen ez sem jutott eszébe senkinek. Ez nem csupán Barry felelőssége volt, hanem a flottaparancsnoké, Anton Hausé is, aki csak szeptember végén egyezett bele az első két tengeralattjáró Cattaróba küldésébe, de még akkor is csak azzal a szigorú utasítással, miszerint tevékenységüket korlátozzák a közvetlenül a támaszpont előtti vizek védelmére, és tartózkodjanak minden támadó hadművelettől. (A tengeralattjárók iránti későbbi lelkesedését ismerve nehezen érthető, de Haus – korántsem egyedülálló módon – teljesen alábecsülte a fegyvernem jelentőségét, és annak nem szánt szinte semmilyen szerepet a flotta stratégiájában.)

Az osztrák–magyar flotta láthatóan olyan békebeli nyugalommal végezte a dolgát, mintha csak hadgyakorlaton lett volna. A fenti ötletek senkinek sem jutottak eszébe, még javaslat szintjén sem. Egyetlen dolgot tettek csak, miután 14-én kora este a támaszpontra visszatérő Zenta azonosítatlan fényeket észlelt a tengeren, beszüntették az éjszakai járőrszolgálatot. (Jellemző módon arra persze nem is gondoltak, hogy kiküldjenek egy rombolót azonosítani a fények eredetét, amik valószínűleg egy arra haladó teherhajótól származhattak.) Az o-m vezetés talán azt hitte, alapvetően ez a konfliktus is úgy fog megoldódni, mint a korábbi balkáni válságok. Egy kis lövöldözés, egy kis erőfitogtatás, aztán a diplomaták majd elintézik az ügyet.

A békebeli tempó persze érthető valamennyire. A flottaparancsnokok Európa szerte kedélyes öregurak voltak, akik legnagyobb sikereiket, melyekkel kiérdemelték az általuk betöltött magas posztot, nem hadihajók parancsnoki hídjain, hanem irodák íróasztalai mögött érték el. A félévszázados európai békének köszönhetően az oroszokat kivéve senkinek nem volt semmilyen harci tapasztalata, tengeri csatában nem vettek részt, és néhány kivételtől eltekintve még csak nem is láttak ilyesmit. Igazából egyik európai államnak sem volt különösebb elképzelése arról, hogyan is használja majd fel haditengerészetét egy nagy háborúban.

Az osztrák–magyar haditengerészet cattarói hajóraja azonban még ezt figyelembe véve is gondatlannak bizonyult, és súlyos hibákat vétett. Andrew Browne Cunningham, a későbbi Első Lord, ekkoriban a Földközi-tengeri brit kötelékben tevékenykedő Scorpion romboló parancsnoka, írta a montenegrói blokádról: „Egy öreg könnyűcirkáló kiküldése egy földrajzilag és katonailag ennyire támadásnak kitett helyre már első pillantásra láthatóan is nagyon nagy kockázatot jelentett.” Cattaróban azonban úgy tűnik, nem látták ezt a kockázatot.

Bár mindenki arra számított, a francia flotta hetekig azzal lesz elfoglalva, hogy biztosítsa a csapatszállító konvojokat, a francia flottaparancsnok részére küldött irányelvekben a tengerészeti minisztérium már augusztus nyolcadikán, még a hadüzenet előtt felvetette az osztrák–magyar flotta elleni hadműveletek lehetőségét.

„A Földközi-tengeren folytatott tengeri hadműveletek teljes irányítása Franciaországé lesz. A Goeben és a Breslau megsemmisítésig vagy elfogásáig a jelenleg a Földközi-tengeren levő angol haditengerészeti erők a francia tengeri erőkkel együttesen cselekednek ezen német hajók megsemmisítése vagy elfogása érdekében.

Amint ez a művelet befejeződik, három angol csatacirkáló, és két vagy három páncéloscirkáló ismét cselekvési szabadságot kap, kivéve, ha Olaszország megsérti semlegességét. ...

A francia flotta biztosítja az angol és a francia tengeri kereskedelem biztonságát a Földközi-tengeren. Ha Franciaország és Ausztria háborúba lép, akkor fellép az osztrák haditengerészet ellen, és mindenképpen gondoskodik az Adriai-tenger kijáratának szigorú ellenőrzéséről. A flotta figyelni fogja a Szuezi-csatorna és a Gibraltári-szoros kijáratát is, és nem engedi az ellenséges cirkálókat belépni a Földközi-tengerre.”

A francia haditengerészet főerői augusztus tizedikén áttelepültek a tunéziai Bizertába, majd a Monarchia elleni angol hadüzenetet követően, 13-án, a flotta áthelyezte támaszpontját Máltára, ahol következő napon, augusztus 14-én, új parancsot kaptak. Ennek értelmében be kellett nyomulniuk az Adria déli részére, és a flotta főerőinek tüntető felvonulásával demonstrálni a szomszédos, a német és az antantbarátság között ingadozó balkáni országok, illetve Olaszország számára, ki a favorit ebben a háborúban.

„A kormány, remélve, hogy Olaszország így számunkra kedvező döntést hoz, kategorikusan elrendeli, hogy azonnal indítson hadműveleteket Ausztria-Magyarország ellen. Utasításunknak megfelelően az összes francia és angol hadihajó a lehető leghamarabb fusson ki, s miután felvonul az olasz partok közelében, folytasson hadműveleteket a célnak megfelelő osztrák partok és kikötők ellen, melyek kiválasztásában a kormány teljes szabadságot ad Önnek.”

A hadműveletnek tehát nem volt konkrét célja. Alapvetően csak egy demonstratív flottafelvonulásról volt szó, melynek fő feladata az erőfitogtatás volt, elsősorban az olaszok okulására. Az o-m flottával való összecsapás lehetőségét valószínűtlennek tekintették, Cattaro ágyúzását pedig túl kockázatosnak gondolták, így szinte az egyetlen értelmes cél, amit kitűzhettek maguk elé, az a montenegrói blokád feltörése, és az ott járőröző ellenséges hadihajók elfogása lehetett.

A francia flottaparancsnok, és egyben a Földközi-tengeren állomásozó valamennyi antant hadihajó parancsnoka, Augustin Manuel Hubert Gaston Boué de Lapeyrére altengernagy, a korábbi francia tengerészeti miniszter, késlekedés nélkül intézkedett. Flottájával kifutott La Valettából, és valamennyi, a Jón-tengeren állomásozó köteléknek gyülekezőt rendelt el másnap, augusztus 15-én délután öt órára, az Otrantói-szoros bejáratánál, Fano szigetétől északra. Miután a találkozásra sor került, Lapeyrére rendezte flottáját, a kötelékparancsnokokkal megbeszélte a haditervet, majd sötétedéskor tovább indult északnak, a montenegrói partok felé. A kötelék közben kettévált, az Ernest Troubridge ellentengernagy vezette angol cirkálók és rombolók, melyek néhány francia rombolóval is kiegészültek, szorosan az albán partok mentén tartottak egyenesen északnak, míg a Lapeyrére vezette főerők először nyugatnak indultak, majd az olasz partokat megközelítve fordultak csak északra, egyenesen Cattaro felé. A két köteléknek másnap reggel nyolckor kellett ismét egyesülnie, Antivaritól mintegy 15 mérföldre nyugatra.

A haditerv valószínűleg az lehetett, Troubridge délről érkező cirkálói kora reggel felriasztják, és a nyugat felől érkező francia flotta elé terelik a blokádot fenntartó hajókat. Az osztrák–magyar főerőkkel való összecsapásra aligha számíthattak, a Polában álló csatahajók több mint 500 kilométerre voltak Cattarótól, és csak akkor érhettek volna idejében oda, ha néhány órán belül tudomást szereznek a francia flotta máltai kifutásáról, és maguk is megindulnak délnek. Erre azonban nem volt sem szándék, sem lehetőség, a francia haditengerészet főerőinek felvonulásából ugyanis az osztrák–magyar oldal semmit sem vett észre. Később sem vettek észre semmit, ugyanis sem a repülők, sem a torpedónaszádok nem indultak éjszakai, illetve hajnali felderítésre az Otrantói-szorosba.

Augusztus 16-án hajnalban megélénkült a cattarói öböl. Az aznapi blokádszolgálatra kijelölt hajók, a Zenta cirkáló és az Ulan romboló, négykor indultak kifelé, és két órával később felhúzta a horgonyt a Monarch is, mely a Streiter és a Scharfschütze rombolók kíséretében a Cattarótól délre fekvő partszakaszon levő montenegrói állások bombázására indult. A kötelék, melyet maga Barry tengernagy vezetett, reggel hétkor hagyta el az öblöt. Velük együtt futott ki a Panther kiscirkáló is, mely nyugat felé indult járőrözni. Nem sokkal a kifutás után a két romboló levált a Monarchtól, s dél felé indult, hogy csatlakozzon a Zentához, és felváltsa az Ulant. (Nem világos, erre miért volt szükség.) A cattarói flotta zászlóshajója tehát kíséret nélkül haladt tovább, és egyedül hajtotta volna végre a montenegrói partok elleni támadást, ami ismét arra utal, az o-m haditengerészet teljes biztonságban érezte magát az Adrián.

Az Antivari előtti blokáddal megbízott 2.500 tonnás Zenta kiscirkáló régi veterán volt már. Az 1897 augusztusában vízrebocsátott hajó elsősorban nem annyira harcra épült, hanem inkább az úgynevezett „ágyúnaszád diplomácia” eszköze volt. Fő feladata az volt, hogy a Monarchia érdekeit és állampolgárait védelmezze a távoli vizeken, és a távoli kikötőkben. A hasonló cirkálókat akkoriban gyakran kategorizálták úgy, mint „missziós” cirkálót.

A hajót elvileg még vitorlákkal is fel lehetett szerelni, a gyakorlatban azonban már kizárólag csak gőzgépeit használta, melyekkel az építése idején nagyon jónak számító 22 csomós sebességet is képes volt elérni. Páncélzata, mivel nem flottaütközetekre készült, minimális volt, övpáncélzata nem volt, csak egy 25-50 mm vastag páncélfedélzete. Ezen kívül csak az ágyúkat védte 35-45 mm-es, illetve a parancsnoki tornyot 50 mm-es páncélzat.

A cirkáló fő fegyverzete nyolc darab, a fedélzeten, illetve kazamatákban beépített 120 mm-es ágyú volt, valamint fel volt még szerelve hat 47 mm-es gyorstüzelővel, néhány géppuskával, és két darab 45 centis, a hajótestben, a vízvonal felett beépített torpedóvető csővel.

Szolgálatba állítását követően a cirkáló főleg az ázsiai és az afrikai vizeken tevékenykedett, s részt vett a boxer lázadás leverésében. A Peking körüli harcokban elesett a cirkáló akkori parancsnoka, Eduard Thomann von Montalmar fregattkapitány is. 1904-től a Zenta a torpedónaszád flottilla egyik kötelékvezető hajója volt, majd a menetrendszerűen ismétlődő balkáni válságok idején a Földközi-tenger keleti medencéjében működött, a flottademonstrációk és a blokádok résztvevőjeként. A háború kitörésekor testvérhajójával, a Szigetvárral együtt vezényelték Cattaróba. A cirkáló parancsnoka a maribori – akkor még Marburg – születésű, 43 éves Paul Kajetan Maria Pachner fregattkapitány volt, aki csak három nappal korábban, augusztus 13-án vette át a Zenta parancsnokságát a megbetegedett Josef Culot fregattkapitánytól.

A feladat a szokásos volt, járőrözés Montenegró előtt, és az Antivariba tartó hajóforgalom feltartóztatása. Csendes nyári idő volt, enyhe széllel, és gyenge hullámzással. A tiszta időben jók voltak a látási viszonyok, bár a reggeli pára miatt még csak mintegy tíz mérföld volt a látótávolság. A két hajó 16 csomós sebességgel tartott dél felé, az Ulan körülbelül egy mérfölddel a Zenta előtt haladt. A hajók nyolc óra után érték volna el a fordulási pontot a Menders-foktól délre, ahol majd vissza kellett fordulniuk észak felé.

07.45-kor a Menders-foktól öt mérfölddel délnyugatra haladó Ulan őrszemei négy füstoszlopot vettek észre a láthatáron. A rombolóról azonnal értesítették a Zentát, majd visszafordultak északra, a cirkáló felé. Alig valamivel később a Zentáról is észlelték az ismeretlen hajókat. A cirkáló őrszemei tőlük tíz mérföldre délnyugatra hat hajót láttak, melyek nagy sebességgel tartottak észak felé. Kettő közülük láthatóan nagy hadihajó volt, és az adott helyzetben ezek csak ellenséges hajók lehettek. Pachner azonnal visszafordította hajóit északnak, és a Zentától kitelő legnagyobb sebességgel, 18 csomóval igyekezett vissza Cattaró felé. Utasítására az Ulan a cirkáló jobb oldala mellé húzódott, hogy fedezve legyen az ellenséges gránátokkal szemben. Pachner helyzete nem tűnt reménytelennek, különösen hogy erősítésre is számíthatott. Nyolc órakor a nagyjából 15 mérfölddel északra levő Streiter és Scharfschütze rombolók már látták a Zenta füstjét, és egyenesen feléje fordultak, hogy csatlakozzanak hozzá. Ellenséges cirkálókkal szemben a Zenta számíthatott a néhány mérfölddel a rombolók mögött haladó Monarch támogatására is.

Tíz perccel nyolc után azonban újabb füstoszlopok tűntek fel a láthatáron, ezúttal a Zenta előtt, tőle kissé balra. A tíz mérföld távolságban 15 csomós sebességgel északkelet felé tartó hajók útiránya láthatóan keresztezte a Zentáét, és rögtön látszott, hogy a cirkáló ezek elől már nem tud kitérni. Pár perccel később már azonosítani is tudták a hajókat, a francia flotta csatahajói és cirkálói voltak előttük, szám szerint 15 nagy hadihajó, rombolók kíséretében. 08.20 kor Pachner rádióüzenetben értesítette Cattarót a francia flotta főerőinek feltűnéséről, majd utasította az Ulant, szakadjon el a Zentától, és önállóan kísérelje meg az áttörést Cattaróba.

Az elsőként észlelt hajók Troubridge cirkálói és rombolói voltak, melyek az albán partok mentén haladva tartottak Cattaro felé. A Defence és Warrior páncéloscirkálókat kilenc angol és francia romboló kísérte. Északnyugat felől Lapeyrére köteléke közeledett, a francia flotta színe-java, élén a két vadonatúj dreadnoughttal, a Courbet-vel, és a Jean Bart-al. Mögöttük ott haladt a Danton osztály öt hajója – csak a hatodik, a javításon levő Mirabeau hiányzott közülük –, majd a Liberté és République osztály öt páncélosa. A sort két páncéloscirkáló, a Victor Hugo és a Jules Ferry zárta. A köteléket biztosító tucatnyi romboló, és a Jurien de la Graviére cirkáló a csatasor bal oldalán haladt. A két kötelék érkezésének időzítése a terveknek megfelelően, tökéletesen sikerült. A hajók pont nyolckor értek a kijelölt találkozási helyre, és várakozásaiknak megfelelően sikerült is harapófogóba kapniuk a blokádot fenntartó osztrák–magyar hadihajókat.

A francia hajókról nem a Zentát vették észre először, hanem a tőlük északkeletre, nagyjából 12 mérföld távolságra levő Streiter és Scharfschütze rombolókat. A Zenta közelebb volt, de a francia hajóktól délkeletre, s a nemrég felkelt, még alacsonyan álló Nap valószínűleg vakította a francia megfigyelőket. A két rombolóról néhány perccel korábban már észrevették a franciákat, s azonnal visszafordultak Cattaró felé, miközben riasztották a mögöttük három mérfölddel haladó Monarch-ot is. A zászlóshajón ekkor kapták meg Pachner üzenetét is, és szintén rögtön visszafordultak a támaszpont felé. Az o-m hajók teljes sebességgel iszkoltak vissza Cattaróba, miközben Barry rádión minden kint tartózkodó hajót azonnali visszatérésre utasított. A Monarch a kikötő előtt, ahol már az aknazárak védték a közvetlen támadástól, megállt, hogy szükség esetén fedezze a visszatérő hajók befutását, és támogassa a kikötőt védő parti ütegeket.

A franciák csak fél kilenc körül vették észre először a két rombolót, majd nem sokkal később a tőlük keletre haladó Zentát és Ulant. Lapeyrére azonnal húsz csomóra növelte a sebességet, és az addig két oszlopban haladó hajókat egyetlen csatasorba sorakoztatta fel. (A 20 csomó egyben azt is jelentette, hogy a régebbi építésű páncélosok valószínűleg lemaradtak, hiszen ezek csak 18 csomós sebességre voltak képesek.) Troubridge hajói nem vették üldözőbe a Zentát, hanem a francia kötelék végére igyekeztek besorolni.

A francia hajók ekkor már a Zenta és az Ulan előtt jártak. Bár a gépek túlterhelésével a Zenta sebességét sikerült egészen húsz csomóig növelni, a cirkáló számára a menekülés már reménytelen volt, Pachner ezért kissé a montenegrói partok felé fordult, hogy a szárazföld sötét háttere zavarja a francia tüzéreket a célzásban, illetve hogy a cirkáló ekkor már biztosra vehető süllyedése után közelebb legyenek a parthoz. Az Ulan szintén a part felé fordult, hiszen különben egyenesen belerohant volna a franciákba, és teljes sebességgel igyekezett átvágni a francia csatasor előtt. Így sem volt sok esélye, de szerencséjére végül éppen az ellenség adott neki egérutat. A francia kötelék ugyanis nem sokkal fél kilenc előtt az addigi északkeleti irányról észak-északkeletre váltott, talán mert először a nagyjából ekkor észrevett Streiter és Scharfschütze felé fordultak. Ha tartják a korábbi irányt, még azelőtt keresztezték volna a Zenta és az Ulan útját, hogy a romboló át tudott volna vágni előttük, így viszont majdnem párhuzamos irányba fordultak az o-m hajókkal, amivel lehetővé tették az Ulan számára, hogy megelőzze őket.

Ráadásul amikor a franciák végül észrevették a Zentát, elég szokatlan módját választották az ellenség megközelítésének. Ahelyett, hogy visszafordultak volna a korábbi irányba, egyenesen az ellenség felé, Lapeyrére inkább a lépcsőzetes megközelítést választotta, vagyis hajóinak egyidejű, 90 fokos fordulatot vezényelt jobbra, és azokat oszlopból arcvonalba állította. (Vagyis nem egymás mögött, hanem egymás mellett haladtak.) Miután pár percig így haladtak, egyenesen az ellenség felé, egy újabb fordulattal visszaálltak oszlopba, az eredeti irányban haladva tovább. Kis idő múlva egy újabb egyidejű fordulattal ismét az ellenség felé fordultak, majd megint visszaálltak az eredeti irányba, egyre közelebb araszolva így az ellenséghez. Lapeyrére kilenc óráig három ilyen fordulatot hajtott végre kötelékével, aminek igazából semmi értelme nem látszik. A franciák valamivel közelebb kerültek az ellenséghez, viszont a fordulózgatással időt és teret vesztettek. Az Ulan hajszál híján való megmenekülése a szerencsén kívül valószínűleg csak ennek volt köszönhető. Nem nagyon lehet másra gondolni, minthogy a francia flottaparancsnok próbálta megragadni az alkalmat az egyidejű fordulatok gyakorlására is. Az ellenség ereje miatt nem kellett aggódnia, az összecsapás csak könnyű kis lőgyakorlatnak ígérkezett, amit Lapeyrére talán igyekezett kiegészíteni egy éles helyzetben végrehajtott manővergyakorlattal is.

Nem sokkal kilenc előtt a Courbet ágyúi vaktöltéssel két figyelmeztető lövést adtak le, megállásra és megadásra szólítva fel ezzel az osztrák–magyar hajókat. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a Zentának vége, Pachner azonban nem is gondolt a megadásra. Ahogy jelentésében később írta: „Elsődleges kötelességemnek tartottam, hogy életre-halálra menő vitéz ellenállással tudtukra adjam a szövetkezett ellenséges erőknek a cs. és kir. haditengerészetnél uralkodó szellemet, annál is inkább, minthogy mi voltunk az első hajó, amely ellenséges tűzben állt.” Hogy szándékát az ellenfél számára is világossá tegye, Pachner elrendelte a kis lobogódísz felvonását, majd felhúzatta a Zenta nagyméretű selyem díszlobogóját is. A francia hajók ezt látva tüzet nyitottak a cirkálóra.

A távolság ekkor körülbelül 12 kilométer volt, ami akkoriban nagynak számított, s korábban a francia haditengerészet stratégái ütközetben ennél jóval kisebb lőtávolságokra készültek. Ennek ellenére a Courbet tüzéreinek a belövéshez csak két sortűzre volt szükség, a harmadik már közvetlenül a Zenta orra előtt csapódott be, olyan közel, hogy a visszahulló vízoszlop rázúdult a hajóra, s elárasztotta az orrfedélzetet, és a parancsnoki hidat. A következő gránát már a hajó orrában robbant, tönkretéve a cirkáló elülső ágyúját, majd rögtön ezután érkezett a végzetes találat, mely a Zenta géptermébe csapódott. A robbanás szétszakította a jobb oldali gőznyomó vezetéket, tönkretette mindkét gőzgépet, és végzett a gépházak szinte teljes személyzetével. A cirkáló sorsa ezzel végképp megpecsételődött, még mielőtt egyetlen lövést is le tudott volna adni az ellenségre.

Pachner egyenesen a szárazföld felé fordította a Zentát, hogy amíg még tart a lendülete, valamivel közelebb kerüljenek a menedéket nyújtó partokhoz. (Ezt persze korábban is megtehette volna, de valószínűleg fedezni akarta az Ulant.) Miután a hajók közti távolság közben tízezer méter alá csökkent, végre tüzet nyithattak a Zenta 120 mm-es lövegei is, melyek a következő néhány percben több mint száz lövést adtak le. Pachner szerint az első lövések rövidre sikerültek, a későbbieknek viszont már sikerült eltalálni a lőtávolságot. A hazai irodalom szerint a Zenta ágyúi több találatot is elértek a francia hajókon, kilőtték a Condorcet egyik 240 mm-es lövegtornyát, és a Justice egyik 190 mm-es ágyúját. A francia források azonban ezt nem erősítik meg, szerintük a lövegek kiesését műszaki hibák okozták. A Condorcet egyik 240 mm-es lövegtornya az ötödik, a Justice egyik 194 mm-es tornya a második sortűz után ment tönkre. Lapeyrére jelentése szerint egyetlen találat sem érte őket, az osztrák sortüzek mind rövidek voltak, és a gránátok több száz méterrel a francia hajók előtt csapódtak be. Ebben persze semmi meglepő nincs. A cirkáló tüzérei a hajót ellepő füstben, a körülöttük felcsapó vízoszlopok, és a repeszek áradatában aligha tudtak pontosan célozni, az erősen páncélozott csatahajókban pedig elavult lövegeikkel aligha tudtak volna komolyabb károkat okozni. A Zenta 120 mm-es gránátja csak koppant volna egy nagyot a Condorcet lövegtornyának 225 mm vastag páncélzatán.

Lapeyrére eredetileg csak a zászlóshajó lövegeivel akart tüzet nyitni, jelzését azonban vagy rosszul adták, vagy rosszul olvasták le, így a Courbet nyomában tüzet nyitott az összes hajó. A Zentát a körülötte becsapódó gránátok vízoszlopai között alig lehetett látni. A találatok is egymást érték. A gépház után találat kapott az elülső kazánház is, s a hajót most már teljesen elborította a füst és a gőz. A gránátok robbanása, illetve a széttépett vezetékekből kiáradó forró gőz a gépházak szinte teljes személyzetével végzett, a hatvan fűtőből csak hatan maradtak életben. A parancsnoki híd két találatot is kapott, jobb oldala leszakadt, de Pachner és tisztjei csodás módon sértetlenül, vagy kisebb sérülésekkel megúszták a becsapódásokat. A hajón szerte tüzek pusztítottak, a vízvonal alatti sérülések következtében a hajótestbe ömlött a víz. A robbanások és a repeszek széttépték a vízvezetékeket és a villamos kábeleket is, a cirkálón tomboló tüzeket tehát oltani sem lehetett, mert sem a szivattyúk nem működtek, sem a vízvezetékekben nem volt nyomás. Egymás után lőtték ki a Zenta ágyúit is, kis idő múlva már csak a híd alatti kettes számú löveg volt üzemképes, melynek tüzérei elestek, így az ágyút a cirkáló tüzértisztje, Albert Homayr sorhajóhadnagy egyedül kezelte tovább.

A Zenta állapotát későbbi jelentésében Pachner így írta le: „A megsemmisítő erejű robbanások szétrombolták a hajókórházat, a kötözőhelyet, és a rádiókabint. A hajó elülső részét teljesen átlyuggatták, a hidat, melyen az utolsó pillanatig tartózkodtam, részben lerombolták. Óriási repedések ásítoztak a hajótesten, az ütegeknél, a kormányálláson, és a fűtők mosodájában. Csak a zászlók, az árbocok, a kémény felső része, továbbá a felső fedélzet kis része volt sértetlen.” Az általános pusztulás ellenére a cirkáló legénysége mindvégig kitartott, és a szolgálatot az utolsó pillanatig maradéktalanul ellátták. A fedélzetek halottakkal és sebesültekkel voltak tele, de az életben maradtak rendületlenül kitartottak, és a reménytelen helyzetben is folytatták a harcot. (Talán ez is mutathatja, az o-m flottavezetés mekkora erőt pocsékolt el, és hagyott veszendőbe menni, amikor ezt a kiválóan képzett, és a háború elején még kifogástalan, magas harci morálú legénységet visszatartotta a kikötőkben, és nem engedte a hajókkal bevetésre. Négy év múlva ugyanez a legénység vörös zászlót húzott fel az árbocokra, és a kabinjaikba zárta tisztjeit.)

Miközben a Zenta haláltusáját vívta, az Ulan is az életéért küzdött. A romboló nem egyenesen Cattarónak tartott, hanem kicsit keletebbre vette az irányt, a montenegrói Platamone-fok felé. Csak így lehetett némi esélye arra, hogy át tudjon vágni a francia csatasor előtt, és még így is aggasztóan közel került annak első hajóihoz. A romboló egyetlen fegyvere most a sebessége volt, a próbajáratokon 28 csomót ért el, de a gépek végsőkig való túlerőltetésével valószínűleg most ezt is túllépték, és 30 csomó körüli sebességgel száguldottak előre. A nagy sebességnél felvert orrhullám elárasztotta nemcsak a fedélzetet, hanem még a parancsnoki hidat is. Egon Panfilli korvettkapitánynak később emlékezetből kellett megírnia jelentését, a parancsnoki hidat elöntő vízben ugyanis a hajónapló teljesen szétázott.

A rombolót a francia csatahajók közepes és kiskaliberű lövegei vették tűz alá, majd amikor már látszott, hogy nem tudják megállítani, és az Ulan a Courbet-tól alig négyezer méterre elhaladt a csatahajók előtt, üldözésére vezényelték a francia rombolókat, és a Jurien de la Graviére cirkálót, melyek lövegeit szintén tűz alá vették az o-m rombolót. Az Ulan körül szinte forrt a tenger a becsapódó gránátoktól, Panfilli becslése szerint a franciák alig félóra alatt legalább ezer lövést adtak le hajójára. Találatot azonban szerencsére egyet sem értek el, a romboló csak néhány jelentéktelen repeszsérülést szenvedett a közelben becsapódó lövedékektől.

A nagyon gyorsan haladó Ulant eleve nehéz volt célba venni, ráadásul a felvert hullámok, és a körülötte becsapódó gránátok vízoszlopai között a rombolóból szinte nem is lehetett mást látni, csak a kémények füstjét. Persze így is nagy szerencse kellett ahhoz, hogy a franciák nem értek el véletlen találatot, ami a hajó biztos pusztulását eredményezte volna.

Az áttörés perceit egy visszaemlékezés utóbb így írta le: „Az Ulan a körülötte záporzó gránátok szökőkútjainak és vízoszlopainak labirintusában rohant, minden ízében remegve a túlerőltetéstől. A végsőkig túlhajszolt gépek ütemét átvéve lüktetett az egész hajótest, a kazánhuzat-ventilátorok üvöltése betöltötte a hajó minden zugát, az áttüzesedett kéményekről izzó darabokban repült le a festék.”

A romboló tüzérei is szorgalmasan lövöldöztek, nyomták a gránátokat, ahogy csak bírták, s a 66 és 47 mm-es ágyúkból összesen 348 lövést adtak le az ellenségre. Találatot azonban nem értek el egyet sem. Csodálkozni való persze ezen sincs. A romboló orrhulláma, és a hajó közelében becsapódó gránátoknak az Ulanra visszahulló vízoszlopai szinte folyamatosan elárasztották a hajó fedélzetét, a tüzérek szabályosan fuldokoltak az állandó áradásban, és találomra tüzeltek arra, amerre a vízfüggöny mögött a franciákat sejtették.

Nagyjából tíz perccel kilenc után az Ulan alig négyezer méteres távolságban átvágott a francia csatasor előtt, és ettől kezdve távolodni kezdett az ellenséges hajóktól. A ráirányított tüzelés gyengülni kezdett. Az elöl haladó francia csatahajókat lekötötte a Zenta, és ugyanakkor takarták a hátul haladók elől az o-m rombolót. A Jurien de la Graviére alig 23 csomós sebességre volt csak képes, és egyre jobban lemaradt, a francia rombolók pedig valószínűleg nem akartak túl messzire távolodni a biztosítandó nagy egységektől. Pár perccel fél tíz előtt beszüntették a tüzelést, és az üldözést feladva visszafordultak főerőik felé. Az Ulan ezt követően menetsebességre lassított, és szorosan a partok mentén folytatta útját Cattaro felé.

A Zenta számára viszont már nem volt menekvés. A cirkáló már csupán lángokban álló, mozgásképtelen roncs volt, mely láthatóan kezdett süllyedni. Pachner utasította tisztjeit, dobják a tengerbe a kódkönyveket, lőjék ki a torpedókat, és nyissák meg a fenékszelepeket, majd elrendelte a hajó elhagyását. A fenékszelepeket megnyitni egyébként már nem lehetett, mert a gépházak és a lőszerraktárak már mind víz alatt voltak. A legénység ezúttal is példás rendben hajtotta végre a parancsokat. Bár a cirkálóra továbbra is záporoztak a francia gránátok, a tengerészek nyugodtan és fegyelmezetten hagyták el hajójukat, nem volt sem pánik, sem tülekedés.

Mikor már úgy látszott, mindenki távozott a süllyedő Zentáról, Pachner tisztjeit is leparancsolta a hajóról, majd ő is a vízbe ugrott. A süllyedő hajótól távolodva vette észre, hogy a tatfedélzeten, amit a hídról a füst és a tűz miatt nem látott, Maximilian Kramer von Drauberg zászlós vezetésével néhányan még mindig a tüzeket oltják. A parancsnok így ismét visszaúszott a Zentához, felkapaszkodott a fedélzetre, és az ott tartózkodókat is leküldte a hajóról, majd másodszor is elhagyta a süllyedő cirkálót.

Néhány perccel később, háromnegyed tíz körül, a Zenta tatja elmerült, orra mintegy 45 fokban kiemelkedett a vízből, majd a cirkáló a vízben úszó tengerészek hurrázásától kísérve lengő lobogókkal elsüllyedt.

A hajótöröttek visszaemlékezései szerint a franciák az utolsó pillanatig lőtték a süllyedő cirkálót, sőt, utána egy darabig még a vízben úszó hajótörötteket is. A franciák ugyanekkor azt állítják, még a Zenta elmerülése előtt beszüntették a tüzelést. (A francia és az osztrák jelentésekben szereplő időpontok között majdnem mindenhol 10-20 perces eltérések vannak.) A mentés elmaradásának okai körül még nagyobbak az ellentmondások. A franciák azt állítják, Lapeyrére az angol köteléket utasította a mentésre, de azok vagy nem tudták olvasni a francia jelzéseket, vagy egyszerűen nem hajtották végre a parancsot. Az angolok pont az ellenkezőjét állítják, eszerint ők menteni akartak, de azt a francia főparancsnok nem engedélyezte. Azt pedig mindketten megemlítik, hogy tartottak az aknaveszélytől, és azt hitték, süllyedése előtt a Zenta aknákat rakott le. Így végül senki nem csinált semmit. A cirkáló elmerülését követően a francia–angol flotta délnek fordult, és megindult vissza, Málta felé, hogy még sötétedés előtt kijussanak az Adriáról, s elkerüljék az éjszakai torpedótámadásokat.

A Zenta túlélői tehát magukra maradtak a szárazföldtől körülbelül nyolc kilométerre. A hullámzás szerencsére enyhe volt, és a nyári melegben a kihűléstől sem kellett tartaniuk, de a nagy távolság a biztos halált jelentette a sebesültek többsége számára. A mentőcsónakok természetesen mind elpusztultak, mentőöv vagy mellény is kevés maradt, és a Zenta sem sok roncsot hagyott maga után, amibe bele lehetett volna kapaszkodni. Az o-m haditengerészetnél nagy gondot fordítottak a tengerészek úszni tudására, ám a nyolc kilométeres távolság még a jó úszóknak is nagy kihívást jelentett, különösen hogy előzőleg már az ütközetben kimerültek.

A süllyedés helyéhez legközelebb a Castellastua (Kastel Lastva) nevű kis település – a mai Petrovac – feküdt, a hajótöröttek itt próbáltak partot érni. (A kis halászfalu nem Montenegró, hanem a Monarchia területe volt, de a háború kitörését követően a montenegrói katonaság azonnal elfoglalta, a környező partszakasszal együtt.) A nyugodt időben és a gyenge hullámzásban is több mint öt órát kellett úszniuk, mire délután három körül kijutottak a partra. Utólag már nem lehet megállapítani, a Zenta legénységéből hányan vesztették életüket a harc közben, és hányan a mentés elmaradása miatt. A cirkáló 312 fős legénységéből végül 139 tengerész érte el a partokat. A 173 halottból – közülük 44 volt magyar származású – meglepő módon csak egy volt tiszt, a helyettes gépüzemvezető, Friedrich Rotter. A többi 14 tiszt épségben, vagy könnyebb sérülésekkel túlélte az ütközetet.

 (Folyt. köv.)