A csatahajók fejlődése során a XIX. század végére kialakult a páncélzatnak az az elrendezése, mely a későbbiek során is jellemző volt ezekre a hajókra, és amely a Dreadnought után sem változott meg gyökeresen. A hajótest páncélzatának fő elemét a hajó oldalának a vízvonalon való páncélozása, az övpáncélzat adta. Az övpáncél nem terjedt ki a hajó egész hosszára, csupán az első és a hátsó lövegtornyok közti részre, s általában a vízvonal alatt és felett mintegy egy-másfél méter magasságban/mélységben védte a hajót. Az övpáncél felett a hajó oldalát vékonyabb páncéllemezek borították, ugyanúgy, ahogy a hajó orrát és tatját is egy vékonyabb páncélöv védte a vízvonalon. Az öv két végén, az első és a hátsó lövegtorony előtt, illetve mögött, egy-egy vastagon páncélozott keresztválaszfal védte a hajó belsejét az elölről és hátulról érkező gránátokkal szemben. Hátul a kormánykamrát általában szintén egy ilyen keresztválaszfal védte. A hajó belsejében, az oldalpáncélzattól pár méterre, a vízvonal felett néha beépítettek egy vékonyabb, általában 20-30 mm vastag páncélzattal ellátott hosszanti repeszfogó válaszfalat is. Ez főleg a német hajókra volt jellemző.

A fedélzetek közül általában kettőt páncéloztak, a felső fedélzet egy vékonyabb, 20-40 mm vastag páncélborítást kapott, míg a nem sokkal a vízvonal felett beépített fő páncélfedélzet az első világháború idején általában 50-70 mm vastag volt. Ez utóbbinak a két szélét a legtöbb esetben lefelé hajlították, s azok az öv alsó szegélyénél érték el a hajó oldalát, így erősítették a vízvonal védelmét is.

A felépítményeknél a parancsnoki híd és a fő lövegtornyok általában az övpáncélzattal azonos vastagságú, vagy esetleg még erősebb páncélvédelmet kaptak. (Persze nem mindenhol, a tornyoknak csak a homloklemeze volt ilyen vastag, oldalt és felül vékonyabb lemezek védték őket.) A hátsó parancsnoki híd, illetve – ha voltak – a kisebb kaliberű lövegek tornyai, vékonyabb páncélzatot kaptak, a tűzvezető állások pedig csak 20-50 mm vastag, szilánkvédő páncélzattal voltak felszerelve.

Nagy általánosságban valahogy így nézett ki a csatahajók páncélzata, melynek felépítése hasonló volt a világ összes haditengerészeténél. A rendszert az amerikaiak vizsgálták felül a XX. század első évtizedének végén, amikor nagyszabású flottafejlesztési programjuk keretén belül igyekeztek megtalálni a csatahajók szerintük optimális elrendezését. Az amerikaiak a legjobbat akarták, és pénzt nem kímélve igyekeztek megtalálni a legjobb és legkorszerűbb konstrukciós megoldásokat, melyekkel saját csatahajóikat a többiek fölé emelnék.

Az US Navy valóban számos technológiai újdonságot honosított meg hajóin, elsőként vezették be csatahajóikon az olajtüzelést, új torpedóvédő rendszert kísérleteztek ki, és ugyan nem elsőként, de legalábbis az elsők között, csatahajóikon rendszeresítették a háromágyús lövegtornyokat. Jóval az angolok előtt, már 1903 őszén elkezdték tervezni az első amerikai „all big gun” csatahajókat is, melyek megépítését azonban a flotta vezetése nem találta sürgősnek, így az angolok végül megelőzték őket a Dreadnoughttal.

Az amerikai kísérletek java része természetesen az ideális páncélzat megtalálására irányult. Az orosz-japán háború ütközetének tapasztalatai alapján az amerikaiak is arra a következtetésre jutottak, mint a legtöbb haditengerészet, vagyis hogy az ütközetekben használatos lőtávolságok növekedése tovább fog tartani, és a jövő tengeri ütközeteit extrém nagy távolságokról fogják megvívni. Ez az extrém nagy ekkoriban tíz kilométernél nagyobb távolságot jelentett, de hosszabb távon az amerikaiak húsz, sőt, harminc kilométeres lőtávolságokkal számoltak. Számos lőgyakorlat tapasztalatai alapján a másik következtetésük az volt, hogy ezekről a távolságokról már kizárólag páncéltörő AP (Armor Piercing) gránátokat fognak használni, hiszen a becsapódásra robbanó nagy robbanóerejű HE (High Explosion) gránátoknak – és a közepes kaliberű gránátoknak – ilyen messziről már esélyük sincs arra, hogy bármilyen páncélzatot át tudjanak ütni, következésképpen nem is tudnak komolyabb kárt okozni.

Egy furcsa logikai bakugrással az amerikaiak végül arra jutottak, ha nagy távolságokon a HE gránátok hatástalanok a páncélozott célpontok ellen, akkor csak AP gránátokkal érdemes tüzelni. És ha csak AP gránátokkal tüzelnek, akkor felesleges a HE gránátok ellen használt vékonyabb páncélzat, ami csak súlypazarlást jelent, hiszen az AP gránátok ellen hatástalan. Az eddig a vékonyabb, másodlagos páncélzatra felhasznált súlyt tehát inkább az övpáncélzat, és a lövegtornyok páncélzatának erősítésére kell fordítani.

A nagy lőtávolságok elméletéből adódott, hogy a jövőben a fedélzeti páncélzat jelentősége is sokkal nagyobb lesz, hiszen nagy távolságokról a lövedékek nagyobb szögben csapódnak be, vagyis nagyobb eséllyel érik a fedélzetet, mint a hajó oldalát. A fedélzeti páncélzat megerősítésének tehát kiemelt jelentőséget tulajdonítottak. A hajó többi részéről úgy gondolták, kevésbé fontosak, és felesleges őket páncélozni. A HE gránátok nagy lőtávolságról úgyis hatástalanok, az AP gránátok ellen meg a nagy súly miatt úgysem lehet a hajó minden részét a megfelelő vastagságban páncélozni. A páncélzatra fordítható súlyt a fontos részek, a vízvonal, a páncélfedélzet, és a lövegtornyok páncélozására kell fordítani, hogy ezeket abszolút megbízható védelemmel lássák el, mely minden lövedéknek ellent tud állni.

Az új típusú „all or nothing” páncélzat tehát a klasszikus elrendezésből nem tartott meg mást, mint az övpáncélt, az ennek két végét lezáró keresztválaszfalakat, és a fő páncélfedélzetet, illetve esetenként alatta egy szinttel egy vékonyabb, repeszfogó páncéllal felszerelt második páncélfedélzetet. A hajótest oldalának többi része, illetve az orr, teljesen páncélozatlan volt, míg a taton egy vékonyabb páncélfedélzettel védték a csavartengelyeket, és persze páncélozták a kormánykamrát is. A felépítményeken csak a parancsnoki hidat, és a fő lövegtornyokat védték, mást semmit. Az első, ilyen elvek alapján épített amerikai csatahajó az 1916-ban szolgálatba állított Nevada volt, ezt követően már minden amerikai csatahajó ilyen páncélzattal készült.

Az amerikaiak az új típusú páncélelrendezésre előszeretettel használják a „forradalmi” jelzőt, pedig valójában nem volt szó semmilyen újdonságról. Az elv, miszerint a páncél vastagságát a páncélozott felület csökkentésével növelik, régóta ismert volt. Tulajdonképpen az első amerikai csatahajó, az 1895-ben szolgálatba állított Texas is hasonló elrendezéssel épült, egy kis felületet védő, de nagyon vastag páncélövvel, és egyetlen páncélfedélzettel. (Egyébként az akkori szakértők ezt még úgy értékelték, ez a hajó veszélyesen sebezhető.)

Ennél korábbi, és egyértelműbb előzményeket keresve elég nyilvánvaló a hasonlóság az 1870-es években épült olasz páncélosokkal. A hajók tervezője, Benedetto Brin, úgy vélte, az egyre nagyobb átütőerejű ágyúk ellen a páncél egyre kevésbé hatékony, viszont rettenetes súlya agyonterheli a hajókat. Brin úgy gondolta, az új lövegek ugyanúgy értelmetlenné teszik a páncélzatot, mint annak idején a muskéták a lovagok páncélját. A védendő felületet tehát a feltétlenül szükséges minimumra kell csökkenteni, de annak viszont a lehető legerősebb védelmet kell adni. Az első ilyen hajókon, a Duilio osztályú csatahajókon, csak viszonylag kis felületet páncéloztak a hajó középső részén, a gépházak és a lőszerraktárak mellett, de ott a páncélzat vastagsága helyenként meghaladta a fél métert is. A Lepanto osztályon már semmilyen oldalpáncélzat nem volt, csak egy erős, tíz centi vastag páncélfedélzet. Ugyanekkor hajók az akkor létező legerősebb, 450, illetve 432 mm-es lövegekkel voltak felfegyverezve, és 15-18 csomós sebességük is kiemelkedőnek számított.

Az olasz konstrukciók igen nagy nemzetközi sikert arattak, és egy évtizedre meghatározták a csatahajó építés alapelveit. A rendszernek persze számos kritikusa is volt, köztük a Royal Navy korábbi főkonstruktőre, Edward Reed, aki olaszországi utazásán meglátogatta az épülőfélben levő olasz csatahajókat, és hazatérve igen markáns véleményt fogalmazott meg róluk: „Az olasz Duilio és Dandolo véleményem szerint minden kétség és kérdés nélkül gyors pusztulásra van ítélve. Attól tartok, csupán attól való félelmemnek tudok hangot adni, hogy az olaszok egy abszolút téves irányt követnek, mely minden bizonnyal katasztrófában fog végződni.” Az igen nagy szakmai tekintélynek örvendő Reed véleménye olyan nagy súllyal bírt, hogy az olasz tengerészeti minisztérium szükségesnek látta közleményben tiltakozni, és kijelenteni, hogy Reed nyilván hiányos információk birtokában ítélte meg tévesen az olasz hajókat.

Az ilyen vélemények ellenére az olasz koncepció nagy sikert aratott, és egy ideig minden haditengerészet ezt másolta. Azonban egy évtized kellett csak hozzá, hogy a hajóépítők világszerte visszatérjenek a hagyományos páncélelrendezéshez. A növekvő lőtávolságoknak, és az egyre fejlettebb páncéllemezeknek köszönhetően ugyanis a hajópáncél már képes volt ellenállni a legerősebb gránátoknak is, már nem lehetett tehát azzal érvelni, hogy a páncélzat nem biztosít megfelelő védelmet a hajóknak. Ezenkívül ekkor kezdtek elterjedni a kisebb kaliberű gyorstüzelő ágyúk is, melyek szintén nagyon barátságtalan hellyé tették a hajók páncélozatlan részeit. A technológiai fejlődés tehát hosszú időre betett a Dulio mintájára épült csatahajóknak.

A koncepciót jó 30 évvel később az amerikaiak élesztették újjá, valószínűleg inkább saját ötletből, nem a régi olasz elképzeléseket felmelegítve. Az „all or nothing” rendszer 1910 körül vált ismertté, és Amerikán kívül egyöntetű fanyalgás fogadta. A többi haditengerészet által elvégzett kísérletek, illetve az orosz-japán háború csatáiból általuk leszűrt következtetések ugyanis nem azt a végeredményt adták, mint amire az amerikai szakértők jutottak. Az US Navy kísérleteivel nagyjából egy időben az angolok is végeztek próbalövészeteket leselejtezett csatahajóikon, ám ezekből egészen más következtetésekre jutottak, mint amerikai kollégáik. Ők úgy találták, a nagykaliberű HE gránátok még nagy távolságról is veszélyt jelentenek a csatahajókra, melyeket éppen ezért az övpáncélon kívül is szükséges védeni. A vékonyabb, 10-20 centi vastag páncél talán nem állít meg egy páncéltörő gránátot, de egy HE gránátot igen, nem is beszélve a közepes kaliberű lövedékekről, és a repeszekről.

A nagy lőtávolságokon ezen kívül éppen a fordítottja történik annak, mint amire az amerikaiak számítottak. Az első világháború idején legelterjedtebb 305 mm-es gránátok már 15 ezer méteres távolságról sem voltak képesek 15 centinél vastagabb páncéllemezeket átütni, tehát a nagy lőtávolság valójában a vékonyabb páncélzat létjogosultságát növelte, és szükségtelenné tette az övpáncél további erősítését.

Ami pedig az orosz-japán háború tapasztalatait illeti, a csuzimai ütközetet éppen hogy kicsi, 1,5-6 kilométeres távolságokról vívták meg, és döntő szerepet játszottak benne a kisebb kaliberű, 15-20 centis ágyúk. A japánok ezenkívül az ütközetben egyáltalán nem használtak páncéltörő gránátokat, kizárólag HE lövedékekkel tüzeltek. (Az oroszok meg főleg páncéltörő gránátokkal, és szinte semmilyen eredményt nem értek el.) A másik nagy ütközetben, a Sárga-tengeri csatában, ugyan valóban nagy, 6-13 kilométeres távolságokról tüzeltek, csakhogy ez azzal a következménnyel járt, hogy a felek nem tudtak végzetes sérüléseket okozni egymásnak. Csuzimánál odaveszett az egész orosz flotta, a Sárga-tengeren viszont egyetlen hajó sem süllyedt el. A csatahajók ágyúi egyetlen esetben sem voltak képesek 15 centinél vastagabb páncéllemezeket átütni.

Hogy az amerikai szakértők mindebből hogyan jutottak arra a következtetésre, hogy a jövő tengeri ütközeteiben az igen nagy lőtávolságról, kizárólag AP gránátokkal való tüzelés lesz kívánatos, és hogy a hajókat csak a legszükségesebb helyeken érdemes páncélozni, azt igen nehéz lenne megmondani. Az eseményekben leginkább érintett oroszok, akik nagyon is testközelből tanulmányozhatták az említett ütközeteket, azokból homlokegyenest ellentétes következtetéseket vontak le, mint az amerikaiak. Ők minden későbbi csatahajójukat igyekeztek a lehető legnagyobb felületen páncélozni, és ennek érdekében még az övpáncél vastagságát is feláldozták. Egyetlen csatahajójuk páncélzata sem volt 280 mm-nél vastagabb, viszont hajóik oldalának 70-80 százalékát páncél borította.

Az „all or nothing” rendszert tehát 1910-ben az Egyesült Államokon kívül elég egyöntetű elutasítás fogadta. 1918 után viszont a németet leszámítva már minden haditengerészet ezzel a páncélelrendezéssel tervezte, és építette csatahajóit. Minek volt köszönhető ez a váratlan fordulat? Szerénységem véleménye szerint az események mögött nem a harctéri tapasztalatok, műszaki megfontolások, vagy a lőgyakorlatok eredményei álltak, hanem egyszerűen csak az angolok határtalan gőgje és sznobizmusa.

A háborút megelőző években a csatahajó-építés etalonja a német hajóipar volt. A britek kimondottan irigyelték a németeket hajóik erős, nagy felületet védő páncélzatáért, és szinte mindenki meg volt győződve róla, a német hajók jobbak, mint az angolok. A háború első felében még a flottaparancsnok, Sir John Jellicoe is azt írta Churchillnek: „Nagyon veszélyes lenne, ha azt gondolnánk, hajóink összességében véve jobbak a német hajóknál, vagy akárcsak egyenlőek velük.”

A háború után a britek alaposan megvizsgálták az elfogott, és a Scapa Flow-i önelsüllyesztésből viszonylag épségben kimentett Badent. A vizsgálóbizottság egyik tagja, a Ramillies csatahajóról érkező Windham Mark Phipps Hornby fregattkapitány, évtizedekkel később így emlékezett vissza: „Megfontolt véleményem, mely tudtommal megegyezik a többiekével, hogy amennyiben harci gépként tekintünk rá, a Baden határozottan fölényben volt a Royal Navy minden hasonló hajójával szemben.” (Az „amennyiben harci gépként tekintünk rá” kitétel feltehetően arra utal, hogy a rövid távú bevetésekre tervezett német hajón a legénység elhelyezésének körülményei lényegesen rosszabbak voltak, mint az angol hadihajókon.)

Időközben azonban eltelt négy háborús év, mely nagymértékben átformálta az angoloknak Németországról, és úgy általában Európáról alkotott véleményét. Az angol közvélekedésben Németország minden rossz forrásává vált, a németek pedig kultúrnépből barbárokká lettek leminősítve. Egy olyan légkörben, melyben még a királyi család is németes hangzású nevének megváltoztatására kényszerült, többé nem lehetett jót mondani semmiről, aminek valami köze volt a németekhez. A szakmai megbecsülését tette kockára az, aki azt merte állítani, hogy a briteknek bármiben is tanulni kellene a németektől.

A Baden vizsgálatáról készült hivatalos jelentés a vizsgálatban részt vevő tisztek magánvéleményéhez képest már sokkal árnyaltabban fogalmazott a német hajóról, melynek nagylelkűen megengedte, hogy „közel egyenértékű” legyen a Revenge osztályú brit csatahajókkal, viszont minden szempontból alárendeltnek (inferior) tartotta a Queen Elizabeth osztályhoz képest.

A 1918-as hivatalos álláspont szerint tehát a német hajók már semmivel sem voltak jobbak, mint az angolok, sőt, a legújabb brit típusokhoz képest még alárendeltek is voltak. Ez egyebek mellett azért volt érdekes, mert a háborús tapasztalatok alapján a britek kimondottan elégedetlenek voltak a saját hajóikkal, mivel azok nem szerepeltek az elvárásoknak megfelelően azokkal a német hajókkal szemben, melyek pedig a háború utáni hivatalos álláspont szerint még a britekénél is gyengébbek voltak.

A skagerraki/jütlandi csatában az angoloknak három csatacirkálója robbant fel, alig néhány perces tűzharc után, és alig néhány német gránáttól találva. A csata után a nem várt súlyos veszteségek okainak kivizsgálására vizsgálóbizottságot állítottak fel, de a flotta tisztjei már rögtön az ütközet után tudni vélték a hajók pusztulásának okát. Eldöntöttnek vélt tény volt, hogy a brit hajók páncélzata a létfontosságú helyeken nagyon gyenge, és az komoly erősítésre szorul.

Nagy meglepetést okozott, amikor a vizsgálóbizottság jelentése ellentmondott ezeknek a vélekedéseknek. A bizottság úgy találta, a csatacirkálók felrobbanását a lövegtornyokat ért találatok által keltett tüzek okozták, mivel azok a tornyokból gyorsan tovább tudtak terjedni a lőszerraktárak felé. Ez a biztonsági és tűzvédelmi óvintézkedések semmibe vétele miatt történhetett meg. A flotta vezetése ugyanis a gyors tüzelésben látta a siker kulcsát, ezért még a háború előtt engedélyezték, hogy a hajókra az előírt lőszermennyiség másfélszeresét rakodják be. Miután ezt a mennyiséget a lőszerraktárakba nem tudták bezsúfolni, a maradékot a barbettákon belül helyezték el, illetve az alsó fedélzeteken, ahol éppen helyet találtak. A gyors tüzelés érdekében, hogy a lőszer gyorsabban eljusson a raktárakból az ágyúkhoz, a tűz továbbterjedését megakadályozó csapóajtókat rendszerint nyitva hagyták, sőt, sok hajón egyszerűen kiszerelték. Ezenkívül a kivetőtöltetekhez használt kordit is nagyon gyúlékony volt, és általában a hajók tűzoltó rendszere is rossz felépítésű, és nehézkes működésű volt.

A páncélzattal viszont valójában nem volt különösebb probléma. Bár messze nem volt olyan erős, és jó felépítésű, mint a német hajóké, nagyobb lőtávolságokon még ez is jó védelmet adott a német gránátokkal szemben. A Tiger legalább 15 találatot kapott az ütközetben, és nagyobb baj nélkül túlélte.

A bizottság lényegében tehát arra véleményre jutott, a baj oka nem a technikában keresendő, hanem a flotta szervezetében, és nem a hajógyári mérnökökben, hanem a flotta tisztjeiben. Egyszerűen csak be kellett volna tartani a tűzvédelmi rendszabályokat, és egy ésszerűbb tüzelési módszert használni.

A tengernagyok azonban nem ezt akarták hallani. Amikor a jelentést az egyébként a higgadtságáról híres Jellicoe elé terjesztették, az dühbe gurult, és ezt firkantotta az irat aljára: „Nem értek egyet! A flottánál ezzel senki nem ért egyet! Az ügyet lezártam!”

Az ekkor már kialakult hivatalos álláspont ugyanis továbbra is az volt, a hajók pusztulásának fő oka az elégtelen páncélzat, mindenekelőtt a gyenge fedélzeti páncélzat volt. Ekkor alakult ki a máig rendszeresen ismételt – és valószínűleg az angol csatacirkálók parancsnoka, David Beatty által kitalált – legenda, a nagy lőtávolságokból kilőtt, a brit hajók fedélzetébe meredek szögben becsapódó, és a gyenge fedélzeti páncél miatt a lőszerraktárakig eljutó gránátokról. Nemcsak a Skagerraknál elsüllyedt három csatacirkáló, hanem még a Hood elsüllyedését is ennek szokás betudni. Valójában azonban mindez merő képtelenség. A német gránátokat nem lőtték ki nagy lőtávolságról, nem csapódtak be meredek szögben, és az adott körülmények között valójában feleolyan vastag fedélzeti páncélt se nagyon tudtak volna átütni, mint amekkora az angol hajóknak volt. A Hood fedélzeti páncélzata a lőszerraktárak környékén például közel háromszor olyan vastag volt (178 mm), mint amekkorát az adott távolságról a Bismarck gránátjai át tudtak volna ütni (60 mm).

A legendás brit képmutatás jellemző példája, hogy míg hivatalosan mindenki a rossz páncélzatról beszélt, addig a csata után szép csendben nagyon megszigorították a tűzvédelmi szabályokat, és a később épült hajók tervezésénél kiemelt szempont volt, hogy a lövegtornyokban keletkezett tüzek terjedését meg tudják akadályozni. Valójában tehát az angolok nagyon is jól tudták, mi volt a katasztrófák oka. A hivatalos álláspont azonban az volt, a hajók páncélzata az, ami nem megfelelő, és a létfontosságú részek, a lövegtornyok és a páncélfedélzet, erősebb páncélzatot igényelnek. Ezt megoldhatták volna úgy is, hogy átveszik a háború előtt még nagyra tartott német hajók páncélelrendezését. A korábban ismertetett okok miatt azonban a német minta szóba sem jöhetett. A briteknek tehát máshonnan kellett inspirációt meríteniük hajóik feljavításához.

Sokat persze nem kellett keresgélniük. Kéznél volt az új szövetséges, a Nagy Barát, aki megmentette az angoloknak a háborút. Az amerikaiakra hirtelen mint fiatalabb testvérnépre kezdtek tekinteni, s a britek teljesen belelovallták magukat a két angolszász faj közös elhivatottságának új ideájába. Aminek persze vajmi kevés alapja volt. Az amerikaiaktól teljes mértékig idegen volt ez a fajta szentimentalizmus, és semmilyen testvéri érzületet nem éreztek az angolok iránt. A háborúba való belépést egyáltalán nem a britek, hanem sokkal inkább a franciák megsegítésére indított vállalkozásként adták el saját polgáraiknak, afféle utólagos törlesztésként a függetlenségi háborúban az angolok ellen nekik nyújtott francia segítségért. Az Európába induló csapatszállító hajókon nem a „Jövünk John Bull!”, hanem a „Jövünk La Fayette!” felirat volt olvasható.

A háború előtt a britek nagyra tartották a német hajók páncélelrendezését, és kritikus véleménnyel voltak az amerikai „all or nothing” rendszerről. Négy év múlva szemrebbenés nélkül a visszájára fordították ezt a véleményüket, és a háborús tapasztalatokra hivatkozva átvették az amerikai rendszert. Ennek valódi oka azonban szerintem egyáltalán nem a háborús tapasztalatokban, hanem az angol arroganciában és germanofóbiában kereshető. A gyűlölt és megvetett ellenségtől szégyen lett volna tanulni, a nagy szövetségestől, aki ráadásul még fajtestvér is volt, viszont nem.

Az „all or nothing” elrendezés átvételét persze gyakorlati érvekkel is meg kellett indokolni. A háború után a zsákmányolt, illetve leselejtezett hajókkal végzett kísérletek is főleg ezt a célt szolgálták. A „szolgálták” szó szerint értendő, a kísérleteket ugyanis úgy tervezték meg, hogy azok végeredménye mindenképpen az előzetes feltételezéseket igazolja. Ha nem, akkor is.

A leglátványosabb kísérletek a német Baden-en és Ostrieslandon végzett céllövészetek voltak. A Badent 1921 februárjában a Terror monitor 38 cm-es ágyúival tesztelték, melyekből 17 lövést adtak le a hajóra. A kivetőtöltet megfelelő adagolásával úgy állították be a gránátok sebességét, hogy azok a 14 ezer méteres lőtávolságnak megfelelő 472 mps sebességgel csapódjanak be a célpontba. 1921-ben, amikor az új hajóágyúk lőtávolsága már meghaladta a 30 kilométert, ez már nem igazán számított különösebben nagy lőtávolságnak, amire az „all or nothing” hajókat tervezték, viszont mit tesz isten, éppen az a távolság volt, ahonnan az új, a korábbinál jóval hatásosabb 38 centis gránátok még éppen át tudták ütni a német csatahajók páncélzatát. Óriási meglepetés lehetett tehát, amikor a gránátok tényleg átütötték a páncélzatot. A britek által levont következtetés ebből az volt, ha a németek nem pazarolják el a páncélsúlyt a másodlagos páncélzatra, elég erős övpáncélt tudtak volna felépíteni ahhoz, hogy az ellenálljon a lövedékeknek. Amiben egyebek közt az a vicces, hogy a Baden 35 cm vastag övpáncélja így is erősebb volt minden angol csatahajóénál, és a Pennsylvania osztály kivételével bármelyik „all or nothing” csatahajóénál.

A lövészet másik „szenzációs” felfedezése az volt, hogy a gránátok képesek átütni a német hajó 25 és 18 cm vastag másodlagos páncélzatát. Amiből az angolok szerint az következett, hogy ez a páncélzat felesleges, tehát az „all or nothing” koncepció helytálló. Valójában persze elég lett volna ránézni az átütési táblázatokra, hogy lássák, a gránátok ilyen távolságról milyen vastag lemezeket visznek át. Mindenki tudta, hogy ezek a lemezek ilyen távolságból átüthetők. És azt is tudhatta mindenki, hogy ezeket nem is azért szerelték fel, hogy megállítsák a nagykaliberű páncéltörő gránátokat, hanem azért, hogy megállítsák a nagy robbanóerejű HE gránátokat, és a közepes kaliberű gránátokat, melyekkel viszont az angolok egyetlen lövést sem adtak le a hajóra.

Bár HE gránátokat egyáltalán nem használtak, a kísérlet tulajdonképpen mégis igazolta, hogy a gyengén, vagy egyáltalán nem páncélozott részek ellen azok hatásosak lehetnek. A 17 kilőtt lövedékből ugyanis csak tíz volt az új típusú Greenboy páncéltörő gránát, a másik hét régebbi típusú, kisebb páncélátütő képességű, viszont nagyobb – közel háromszor akkora – robbanótöltettel szerelt CPC (Common Pointed Capped) gránát, illetve az úgy nevezett félpáncéltörő (SAP – Semi Armor Piercing) gránát. A kísérlet során ezek nagy pusztítást végeztek a Baden gyengén páncélozott részeiben, de a kísérletet végzők fejében úgy látszik fel sem merült a gondolat, hogy a hajótest nagyobbik részén egyáltalán nem páncélozott „all or nothing” csatahajók ellen is ugyanilyen hatásosak lehetnének. A dolog el volt intézve azzal, hogy ezek a gránátok nem képesek végzetes sérüléseket okozni egy csatahajónak, tehát nem kell velük foglalkozni.

Augusztusban még egy tesztet tartottak, amikor 20 km-es távolságnak megfelelő sebességgel lőttek ki 14 gránátot a német hajóra. Az övpáncélzatot ezúttal egyetlen gránát sem volt képes átütni, és igen magas volt a találatkor széttört lövedékek aránya.

A kísérletek során vizsgálták a fedélzeti páncél ellenálló képességét is, hiszen az „all or nothing” ideológiának megfelelő hivatalos álláspont az volt, a bombákkal, és a nagy távolságból kilőtt gránátokkal szemben ez jelenti a csatahajók védelmének gyenge pontját, és komoly erősítésre szorulnak. A valóságban azonban sem a Baden, sem az Ostfriesland páncélfedélzetét nem ütötte át egyetlen bomba, vagy gránát sem. (Az Ostfriesland-el végül a melléje pottyantott nehézbombák végeztek, melyek torpedótalálatoknak megfelelő hatást fejtettek ki.) Az amerikai Washington csatahajóra 1200 méter magasságból ledobott 14 darab, bombává átalakított 356 mm-es páncéltörő gránátból csupán egy volt képes átütni a hajó páncélfedélzetét. A következtetés? „A csatahajók jelenlegi fedélzeti páncélzata nem megfelelő.”

A kísérletek valójában persze azt mutatták, a fedélzeti páncélzat megfelelő védelmet nyújt a létező fegyverekkel szemben. Csak a második világháborúban jelentek meg azok a 750 kilósnál nehezebb páncéltörő bombák, melyek már már valóban képesek voltak a csatahajók páncélfedélzeteinek átütésére. A kísérletek valódi célja azonban az volt, hogy azokkal alátámasszák a már felállított téziseket, és igazolják az előzetes elképzeléseket.

Az előzetes elképzelések közé tartoztak az új taktikai elgondolások is, melyekkel az új típusú csatahajókat harcba akarták küldeni. Az új elképzelésekben a csatahajók egyetlen és kizárólagos feladata a más csatahajók elleni harc volt, másfajta harci helyzettel szinte egyáltalán nem foglalkoztak. Az egyetlen szituáció, mellyel számoltak, a más csatahajók ellen nagy lőtávolságokról, kizárólag AP gránátokkal megvívott harc volt. A kisebb hajók elleni harcot, és a szárazföldi célpontok elleni támadásokat szinte teljesen figyelmen kívül hagyták. Ennek megfelelően a hajóágyúkhoz nem is tartottak más lőszert szükségesnek, mint páncéltörő gránátokat. Az US Navy 1915 után teljesen abban is hagyta a nagykaliberű HE gránátok gyártását, és a második világháborút szinte minden haditengerészet úgy kezdte el, hogy csatahajóik lőszerraktáraiban kizárólag csak páncéltörő, és félpáncéltörő SAP gránátok voltak.

Mindez nagymértékben ellenkezett a korábbi gyakorlattal. Az első világháborúig ugyanis minden haditengerészetnél az volt a bevett gyakorlat, hogy nagy lőtávolságokon csak HE gránátokkal tüzeltek a célpontokra, hiszen a páncéltörő gránátoknak bizonyos távolság felett már nem volt esélye átütni a csatahajók páncélzatát. Erre értelemszerűen a HE gránátok sem voltak képesek, de nagy töltetük – rendszerint a páncéltörő gránátok háromszorosa – révén óriási fedélzeti károkat okozhattak. A repeszek, és a robbanások ütése megrongálta, vagy tönkretette a lövegtornyok forgatószerkezetét, az ágyúk hidraulikáját, a fedélzeten elhelyezett optikai távolságmérőket, az irányító állásokat, a kéményeket, nagy tüzeket és szerkezeti sérüléseket okozhattak a felépítményekben és a felső fedélzeteken. A páncéltörő gránátokkal való tüzelésre csak kisebb távolságokon tértek át – a felépítmények pusztítását itt a közepes kaliberű lövegek vették át –, amikor az AP gránátok már átüthették az ellenséges hajó páncélzatát, és megadhatták a kegyelemdöfést a HE gránátok által addig már félig-meddig harcképtelenné tett hajónak.

Az első világháború előtti tengeri összecsapásokban nagyrészt ezt a forgatókönyvet követték, a háború elején még az angol flottaparancsnok, Jellicoe is a HE gránátok szélesebb körű alkalmazását szorgalmazta. A skagerraki csatában is a brit HE gránátok szerepeltek jobban, már csak azért is, mert az AP gránátok hajlamosak voltak a befulladásra, vagyis találat esetén sem robbantak.

Ez a taktika azonban az első világháború után teljesen eltűnt a haditengerészetek harcászati elképzelései közül. A HE gránátok alkalmazásával gyakorlatilag teljesen felhagytak, mivel nem tudták őket beilleszteni az íróasztal mellett kitalált új elméletek keretei közé. Mindenki arra készült, hogy kizárólag nagy távolságokról, és kizárólag páncéltörő lövedékekkel lövi majd az ellenség csatahajóit.

Hogy ennek mi értelmét látták, azt megint nehéz volna megmondani. Az AP gránátok átütőképessége 10 ezer méter felett már rohamosan csökkent. Az akkor valószínűleg legjobb AP gránátok, a 38 cm-es angol Greenboy-ok, 22 ezer méteren már legfeljebb 26 centis lemezeket voltak képesek átütni, de például az amerikai „all or nothing” csatahajókon többnyire használt 356 mm-es lövegek gránátjai 18 ezer méteren már csak 17 centi vastag lemezeket tudtak átvinni.

Az „all or nothing” elrendezés, és az ehhez kapcsolódó új taktika prófétáit természetesen ez egyáltalán nem rendítette meg. Az elmélet szerint ugyanis nagy lőtávolságokon a fő célpont nem az övpáncél, hanem az állítólag igen sebezhető fedélzeti páncél volt. Nagy távolságokon ugyanis a lövedékek nagyobb szögben csapódnak be, vagyis egyrészt nagyobb valószínűséggel érik a fedélzetet, másrészt pedig a nagyobb becsapódási szög miatt vastagabb fedélzeti páncélt tudnak átütni. A 38 centis Greenboy-ok például 16 kilométeren még csak 51, de 26 kilométeren már 100 mm vastag fedélzeti páncélt tudtak átütni.

A gyakorlatban azonban a fedélzeti páncél ugyanúgy nem bizonyult sebezhetőnek, mint az övpáncél. Tulajdonképpen a csatahajók egész története során talán csak egyetlen bizonyított eset van, amikor egy csatahajó gránátja a fedélzeti páncélzaton keresztül jutott be egy másik csatahajó vízvonal alatti tereibe. Ez 1942 novemberében történt, amikor az amerikai Massachusetts egyik 406 mm-es gránátja 22 kilométeres távolságról kilőve átütötte a francia Jean Bart fedélzeti páncélzatát, és a csatahajó éppen üres 15 centiméteres lőszerraktárában robbant.

A gyenge fedélzeti páncél legendáját nemcsak a próbalövészetek cáfolták, hanem a skagerraki ütközet után készült jelentés is, mely kiemelte, hogy valójában nagyon kevés találat érte a fedélzeteket, és azok se okoztak nagy kárt. Ha a robbanás át is ütötte a páncélt, a belső, páncélozott válaszfalak – melyeket az „all or nothing” rendszer teljesen feleslegesnek tartott – fel tudták fogni a lökéshullámot, és a repeszeket.

Az „all or nothing” páncélzat még egy szempontból is megfelelőnek tűnhetett az angolok számára. A britek, az úgynevezett nelsoni hagyományoknak megfelelően, a gyors döntést keresték. Nem számítottak hosszas manőverezgetésre és taktikázásra, a tengeri ütközetet úgy képzelték el, hogy nekirontanak az ellenségnek, és azt gránátokkal elárasztva gyorsan végeznek vele. (Az óvatos Jellicoe nem ezt a taktikát követte, Beatty viszont minden ütközetben így viselkedett.) Erre készülve engedélyezték a háború elején, hogy a csatahajók a szabványos lőszer-kiszabat másfélszeresét rakodják be, hogy legyen elég lőszer a gyors tüzelés fenntartására.

A taktika híveinek egyik kedvenc hivatkozása ismét az orosz-japán háború, és azon belül is a csuzimai ütközet volt, ahol szerintük a japán csatahajókról érkező gránátzápor bénította meg, és küldte a tenger fenekére az orosz hajókat. Valójában ez sem igaz, a japán csatahajók szinte az ütközet egész ideje alatt lassú tűzzel lőtték az orosz hajókat, és – pontos célzás után – átlagosan tízpercenként adtak le egy sortüzet. Az oroszok csak azért érezték „gránátesőnek” a rájuk zúduló lövedékeket, mert a teljes japán flotta az orosz kötelékeket vezető négy-öt hajóra koncentrálta tüzelését. Az ütközet délután kettőkor kezdődött, és a négy elsüllyedt orosz páncélosból három az utolsó félórában, este hét és fél nyolc között merült el.

Az angolok nem akartak ennyit pepecselni az ellenséggel. Már jóval a háború előtt bevezették az új tüzelési eljárást, melynek lényege az volt, hogy az addigi gyakorlattal ellentétben, melynél minden sortűz előtt céloztak, most folyamatosan, megállás nélkül lőtték az ellenséges hajót, és az irányzékon tüzelés közben módosítottak. Miután gyorsan végezni akartak az ellenséggel, előtérbe került a páncéltörő gránátok alkalmazása, hiszen csak ezek voltak képesek a páncélzaton keresztül eljutni a csatahajók sérülékeny belső részeibe, ahol végzetes, és a hajó gyors pusztulását eredményező sérüléseket tudtak okozni.

A gyors döntést erőltető taktika számára az „all or nothing” páncélzat jó ötletnek tűnt, és nem érezték nagy veszteségnek, hogy ezért lemondanak a másodlagos páncélzatról, hiszen ha gyorsan végeznek az ellenséggel, annak úgysem lesz ideje a válaszcsapásra. A gyors döntésnek azonban volt néhány komoly akadálya. Először is a nagy lőtávolságokon a célzás pontossága, és az AP gránátok átütőképessége rohamosan csökkent, azonkívül ha a gránát célba is talált, jó esély volt rá, hogy nem robban fel, mivel az AP gránátok befulladási aránya jóval nagyobb volt, mint a HE gránátoké. (A már említett casablancai ütközetben a Jean Bartot hét, a legmagasabb korabeli műszaki színvonalat képviselő amerikai 406 mm-es gránát találta el, de csak kettő robbant fel.) És ha fel is robbant, jó eséllyel akkor is csak mérsékelt, kis kiterjedésű sérüléseket okozott, mivel a páncél átütéséhez szükséges vastag és erős lövedékhéj miatt a robbanótöltet tömege viszonylag kicsi volt, általában a HE gránátok mintegy harmada-negyede.

A cél – és a probléma – tehát az volt, hogy már néhány találat is végezetes, vagy legalábbis súlyos sérüléseket okozzon az ellenséges csatahajónak. Ennek eléréséhez kézenfekvő megoldás volt a gránátok tömegének növelése. Ez a folyamat igazából már jóval az első világháború előtt megindult. Az 1905-ben használt 305 mm-es orosz gránátok tömege 332 kg volt, az első világháborúban használt, ugyanilyen kaliberű gránátoké viszont már 470 kg. Ezzel azonban nagyjából el is érték azt a határt, ameddig a lövedék tömegének növelése megoldható volt a hosszúságának növelésével. Ha még jobban növelni akarták a tűzerőt, és a gránátok átütési képességét, növelni kellett a kalibert is.

A kaliber növelésében szintén az angolok jártak elöl. Ők rúgták fel először azt a hallgatólagos megegyezést, melynek szellemében a csatahajók fő fegyverzete már évtizedek óta 305 mm-es kaliberű lövegekből állt. Az első világháború kezdetekor a britek már 38 cm-es ágyúkkal felszerelt csatahajókat építettek, és a többiek természetesen ezúttal is követték őket. Az „all or nothing” rendszer által előírt vastag páncélzat, és az igen nagy lőtávolság azonban még nagyobb gránátokat kívánt. A 406 mm-es hajóágyú már a háború alatt megjelent, majd nem sokkal később elkezdték tervezni a 420 és a 457 mm-es lövegeket is. A nagyobb kaliberű gránátokra válaszul természetesen a páncélzat vastagsága is tovább nőtt.

Az ideális „all or nothing” csatahajó tehát vastag, nagy tömegű páncélzattal, és nagykaliberű lövegekkel volt felszerelve, nagy hatótávolsága volt, ezenkívül rendszerint viszonylag nagy sebesség elérésére volt képes. (Bár ez utóbbit az amerikaiak nem tartották fontosnak.) Ezekből már logikusan következik, hogy méretei messze felülmúlták a korábbi, még a háború előtt tervezett csatahajókét. 1918 körül már olyan csatahajók terveit vetették papírra, amilyeneket alig egy évtizeddel korábban, amikor még a 20 ezer tonnás Dreadnought is hatalmas szörnyetegnek számított, egyszerűen el sem tudtak volna képzelni. A méretek inflálódása, mely a Dreadnought óta folyamatosan tartott, tehát töretlenül, egyre növekvő tempóban folytatódott tovább, csakúgy, mint a költségek inflálódása. A verseny tétje ezúttal is az volt, ki bírja ezt tovább?

(Folyt. köv.)