Felkészülve a háború kitörésére, a dán flottát már májusban felszerelték, és harckészültségbe állították. Erősítésként egy nyolc sorhajóból álló holland kötelék is csatlakozott hozzájuk, Binckes kapitány vezetésével. Binckes ugyanolyan intrikus bajkeverőnek bizonyult, mint a holland tisztek többsége. Hajlandó volt ugyan feletteseként elfogadni Adelert, ám tisztjeivel együtt azt követelte, köteléke független hajórajként működhessen, és Adeleren kívül másnak ne tartozzanak engedelmességgel. Miután a hollandok támogatásáról nem mondhattak le, a dán Admiralitás kénytelen volt elfogadni ezt a követelést.

Mindaddig, amíg a dán flotta nem verte meg a svéd hajóhadat, és nem szerezte meg a hazai vizek feletti uralmat, a dán hadsereg nem kockáztathatta meg az átkelést a svéd területekre, így a szárazföldi csapatok egyelőre csak az észak-német területeken folyó harcokba avatkoztak be, illetve Norvégia középső területeiről indítottak kisebb támadásokat Svédország ellen. A háború sikere tehát a flottán állt vagy bukott. A dán-holland flotta Adeler vezetésével még augusztusban, vagyis a szeptember másodikán megtörtént hadüzenet előtt, kifutott Koppenhágából, hogy elvágja a német területen harcoló svéd csapatok összeköttetését az anyaországgal, és kikötőikbe szorítsa be a svéd hadihajókat, megteremtve ezzel egy sikeres dán partraszállás lehetőségét.

Harcra azonban nem került sor, ugyanis a svéd flotta felszerelése igen lassan haladt, ráadásul járványok törtek ki, melyek megtizedelték a hajók legénységét. A svédek csak októberre voltak képesek elhagyni Stockholm kikötőjét, ám csupán Gotland északi csücskéig jutottak, ahonnan a legénység közt pusztító járványok, és a viharos időjárás miatt kénytelenek voltak visszafordulni. A viharos tengeren több hajó összeütközött, és komoly károk érték a flottát. A kudarc miatt felbőszült svéd uralkodó, XI. Károly, a flottaparancsnokot, Gustav Otto Stenbock-ot tette felelőssé, és nemcsak menesztette a szolgálatból, hanem kifizettette vele a sikertelen hadjárat összes költségét is. A király az év végén Lorentz Kreutz bárót nevezte ki új flottaparancsnoknak.

Nem volt sokkal jobb helyzetben a dán flotta sem, melynek hajóin szintén járványok pusztítottak. A hajók Gotland szigeténél horgonyozva várták, hogy a svédek felvegyék velük a harcot, majd miután ez nem történt meg, a betegségek és a pocsék időjárás miatt kénytelenek voltak visszatérni hazai vizekre. A hajók a Koppenhágától délre fekvő, nem sokkal később nevezetessé váló Koge (Kjoge) öbölben vetettek horgonyt, hogy itt teleljenek át. Visszatérés közben a flottaparancsnok, Coort Adeler is megbetegedett, s november hatodikán Koppenhágában, viszonylag fiatalon, 53 évesen váratlanul elhunyt.

Úgy látszott, Adeler halála végre megnyitja Niels Juel előtt a főparancsnoki tisztséghez vezető utat. A flottánál mindenki arra számított, a rátermett és rendkívül népszerű Juel lesz Adeler utódja. Nem sokkal később Juel valóban meg is kapta flottaparancsnoki előléptetését, ám mindenki nagy meglepetésére csupán ideiglenes jelleggel. A király ugyanis úgy látta jónak, hogy flottája élére az akkoriban mindenki által a messze legjobbnak tartott holland tengerészettől kérjen parancsnokot. Az uralkodó jobban bízott a tapasztalt és harcedzett holland tengerészekben, mint a sajátjaiban, ezenkívül alighanem azt is figyelembe vette, hogy egy holland parancsnokság alatt álló flotta nyilván nagyobb támogatást fog kapni Hollandiától, mint egy dán. A dán diplomatáknak rövidesen sikerült is egy igazi nagyágyút szerződtetniük a flottához. A legendás Maarten Tromp fia, a szintén nagy hírnévnek örvendő Cornelis vállalta el a felkérést.

A Niels Juellel egyidős, 1629-ben született Cornelis Tromp, Maarten Tromp második fia, Európa szerte nagy hírnévnek örvendő katona volt, aki már számos tengeri ütközetben bizonyította kiváló vezetői képességeit. Kimagasló katonai tehetségéhez képest Tromp emberi tulajdonságai azonban már jóval szerényebbek voltak. Óriási tiszteletnek örvendő apja halála után úgy kezelték Hollandia szerte, mint afféle trónörökös herceget. Ennek megfelelően elkényeztetett, beképzelt és önfejű alak, s nagy intrikus vált belőle, aki azt hitte, saját kiválósága miatt érdemelte ki azt a hódolatot, amivel körülvették, pedig csupán apja emlékét tisztelték benne. Mindenki azt várta, Wassenaer után ő fogja majd megkapni a holland flotta főparancsnoki tisztségét, azonban erre a pozícióra – alighanem Hollandia nagy szerencséjére – végül De Ruyter került. A csalódott Tromp rövidesen súlyos összetűzésbe is került Ruyterrel, ami a flottából való eltávolítását vonta maga után. Az Orániai párt hatalomra jutása után visszatérhetett a tengerészethez, és – továbbra is De Ruyter parancsnoksága alatt - fontos szerepet játszott a harmadik angol-holland háború nagy tengeri csatáiban. A nagyravágyó Trompnak továbbra sem volt ínyére a másodhegedűsi szerep, ám reménye sem lehetett arra, hogy De Ruyter életében megkapja a főparancsnoki tisztet a holland flottánál. Így amikor felkínálták neki a dán haditengerészet főparancsnoki tisztségét, rövid habozás után igent mondott a felkérésre.

Tromp, és a vele erősítésként érkező holland hajók megérkezéséig Niels Juel vette át a dán flotta parancsnokságát. Immár másodszor szorították háttérbe a külföldi tisztek kedvéért, azonban a tengernagy ezúttal is szó nélkül tudomásul vette a királyi döntést. Csupán magánleveleiben adott hangot csalódottságának. A tengerészeti miniszterhez, Henrik Bielkéhez írt egyik levelében Juel ezt írta: „Remélem, hogy az Úr és a szerencse lehetőséget ad nekünk arra, hogy Őkirályi Felsége láthassa, saját alattvalói is képesek olyan teljesítményre, mint bármelyik külföldi tengerész.”

A különösen zord tél elmúltával, március végén a dán flotta készen állt a kifutásra. A 13 dán sorhajó április első napjaiban először Rügen szigetéhez vitorlázott, majd a svédeket meglepve északra fordultak, és április végén váratlanul megjelentek a Gotland-sziget előtt, miközben az odafelé vezető úton elfogták a svéd Caritas sorhajót. A hajók bombázni kezdték a sziget fővárosát, Visby-t, miközben kétezer katonát szállítottak partra. Visby helyőrsége május elsején megadta magát, és néhány nappal később az egész sziget dán kézre került. Gotland elfoglalásával a dánok komoly stratégiai előnyre tettek szert, hiszen a szigetről nemcsak a svéd partok menti hajóforgalmat lehetett ellenőrizni, hanem úgyszólván a Balti-tenger egész déli részét is. A Stockholmból induló svéd hajók, melyek a Pomerániában harcoló csapatoknak vittek utánpótlást, ettől kezdve csak ellenséges vizeken keresztül voltak képesek elérni úti céljukat.

Május közepén a flotta visszatért Bornholm szigetéhez, ahol csatlakozott hozzájuk az elsőként beérkező holland erősítés, a fiatal, mindössze 31 éves Philips van Almonde ellentengernagy parancsnoksága alatt. Van Almonde tovább rontotta a dán és a holland tisztek közti, egyébként is pattanásig feszült viszonyt. Az amúgy kiváló holland tengernagy állandóan kritizálta Juel döntéseit, és rendszeresen kioktatta arról, szerinte mit is kellene csinálnia, nem rejtve véka alá abbéli véleményét, hogy a flottát igazából neki kellene vezetnie, nem egy tudatlan dánnak.

A 30 sorhajóból álló svéd flottának XI. Károly parancsára május negyedikén kellett volna kifutnia, hogy megverjék a dán flottát, és visszafoglalják Gotlandot. A kedvezőtlen széljárás miatt azonban a hajók csak 19-én tudták elhagyni Stockholm kikötőjét. A dán flotta addigra már elhagyta Gotland partjait, és délebbre vonult, hogy Bornholm és Rügen környékén cirkálva megakadályozzák a kontinensen harcoló svéd seregeknek szánt utánpótlás célba jutását. A túlerejükben bízó svédek az ellenség keresésére indultak, és május 24-én, Bornholmtól délre a két flotta végül megpillantotta egymást.

A számszerű erőviszonyok a svédeknek kedveztek. 17 nagy sorhajójuk mellett 15 kisebb, 28-44 ágyús hajót tudtak felvonultatni – a korabeli terminológia ezeket is sorhajóként tartotta számon –, nem számítva a nyolc felfegyverzett kereskedelmi hajót, 11 kisebb hadihajót, és nyolc gyújtóhajót. A svéd flotta zászlóshajója egy igazi óriás, a 2.300 tonnás, 126 ágyús Kronan, a világ akkor legnagyobb hadihajója volt. (Egyébként a Kronant a gyakorlatban sosem szerelték fel annyi ágyúval, amennyit elméletileg elbírt volna. Ekkoriban „csak” 105 ágyút hordozott fedélzetein.) A flottát eredetileg négy kötelékre osztották, ám miután a negyedik kötelék parancsnoka, Johan Bergenstjerna néhány nappal korábban meghalt, a főparancsnok, Lorentz Kreutz, három osztagba szervezte át flottáját. A főerőket ő maga vezette a Kronan fedélzetéről, az elővédet Claas Uggla tengernagy, a 86 ágyús Svard-ról, az utóvédet pedig Johan Bar, a 84 ágyús Nyckel-ről.

A flotta hajói tehát igen komoly ütőerőt képviseltek, azonban a személyi állományról ezt már korántsem lehetett volna elmondani. Az előző évi járványok igen nagy pusztítást végeztek a képzett tengerészek soraiban, akiknek helyére újoncok, illetve a szárazföldi hadseregtől átvezényelt katonák kerültek. A tisztikar szintén nagyon vegyes összetételű volt. Maga a főparancsnok, Lorentz Kreutz, nem volt igazi, képzett tengerész, posztját a király bizalmának, nem saját képességeinek köszönhette.(Igazából nem is volt tapasztalt katona, addig főleg hivatali beosztásokat töltött be, és kétes hírnevét leginkább mint boszorkányüldöző szerezte.)  Ez talán még nem is lett volna olyan nagy baj, ha Kreutz ráhagyja a szakmai döntések meghozatalát a tengerész szakmában nála jártasabb beosztottjaira. A tengernagy azonban mindent a saját kezében akart összpontosítani, és állandóan beavatkozott az alárendelt tisztek munkájába. Zsarnoki természetével és nyers modorával hamar ellenszenvessé tette magát beosztott tisztjei körében.

A dán-holland flottában összesen 25 darab, 38-80 ágyús sorhajó, és tíz kisebb, 16-34 ágyús fregatt szolgált. A hajók mintegy kétharmada holland volt. A hajók és az ágyúk számát tekintve jelentős hátrányban voltak a svédekkel szemben, azonban a legénység és a tisztek egyaránt sokkal képzettebbek és gyakorlottabbak voltak, mint az ellenfél hajóin szolgáló társaik. A flottát Niels Juel vezette a legerősebb sorhajó, a 80 ágyús Christianus Quintus (V. Keresztély) fedélzetéről. Az elővédet Philipp van Almonde irányította, az utóvédet pedig Jens Rodsten vezette.

A gyenge szélben a két flotta lassan közeledett egymás felé, és aznap már nem került sor harcérintkezésre. Másnap folytatódott a kergetőzés Bornholm körül. Juel előbb északnyugatnak tartott, majd Bornholm nyugati oldalát elérve visszafordult délre, Rügen irányába. A svéd hajók követték a dán manővereket, és igyekeztek utolérni ellenfelüket, ám a gyenge szélben nem voltak képesek csökkenteni a távolságot. A dánok nem kezdeményeztek harcot, mivel a flotta határozott parancsot kapott a királytól, hogy túlerőben levő ellenséggel szemben ne vállaljanak ütközetet. Ezen kívül azt is tudták, csupán napok kérdése az új főparancsnok, Cornelis Tromp, és az erősítésként magával hozott újabb hajók megérkezése. Így az egész nap azzal telt, hogy a dán-holland hajók lassan és kényelmesen vitorlázgattak fel-alá a svéd és a német partok között, a svédek pedig fogcsikorgatva igyekeztek lőtávolságra megközelíteni az ellenséget, amely azonban a sűrű irányváltásokkal könnyedén lerázta őket. A svédeknek komoly erőfeszítésükbe került, hogy egyáltalán az alakzatot tartani tudják, és soraik kezdtek összezavarodni.

Az ellenség ügyetlenkedését látva Juel végül nem tudott ellenállni a kísértésnek, és sötétedéskor, mikor egy újabb fordulat során a két flotta megint közel került egymáshoz, támadás indított. Óvakodott attól, hogy klasszikus ütközetet kezdeményezzen, melynek során a két flotta libasorba álló hajói hosszú tűzharcba bonyolódnak egymással. Az ilyesmi a svédeknek kedvezett volna. Ehelyett kiszemelte a kissé szétesett svéd alakzat egyik hajócsoportját, mely valamelyest lemaradt a többiektől, és ezt próbálta meg egy gyors támadással elszigetelni és elfogni, még mielőtt társaik a segítségükre tudtak volna sietni. Ahelyett tehát, hogy az addig folytatott gyakorlatnak megfelelően elfordult volna az ellenségtől, egy újabb kanyarral a svédek felé fordult, és hajóit oszlopba rendezve benyomult a főerők, és a lemaradt öt hajó közötti résbe.

A terv jó volt, azonban a gyenge szél, és a gyorsan leszálló éjszaka megakadályozta a dánokat abban, hogy learassák munkájuk gyümölcsét. A lassan előre araszoló hajókból hiányzott az a lendület, ami szükséges lett volna a kiszemelt ellenséges hajók gyors lerohanásához, melyek így ki tudtak térni a támadás elől. A dánok elszigetelték ugyan azokat a főerőktől, de nem tudták körülzárni, közelharcra kényszeríteni, és megrohanni őket. A svéd főerők a tőlük telhető gyorsasággal igyekeztek visszafordulni, hogy felmentsék hajóikat. Ez végül sikerült is nekik, arra azonban már ők is képtelenek voltak, hogy túlerejüket érvényesítve közelharcra kényszerítsék az ellenséget. A dán-holland hajók lassan vonultak vissza észak felé, miközben szórványos tűzharcot folytattak az őket üldöző svédekkel. Éjfél körül a nem túl heves összecsapás véget ért. A két flotta egymás közelében, és egymást gondosan szemmel tartva haladt tovább északnak, Bornholm felé.

Juel tehát áttörte az ellenség csatasorát – és ezt a mutatványt egy évvel később, lényegesen nagyobb sikerrel megismételte –, amit előremutató lépésként szokás értékelni. Valójában akkoriban a csatasor áttörése még egyáltalán nem számított olyan úttörő vállalkozásnak, mint a formalizmusba merevedett XVIII. század tengeri harcászatában. Juel jó néhány ilyen akciót láthatott az angol-holland tengeri ütközetekben, melyekben részt vett, volt tehát honnan tanulnia.

 Az első összecsapás tehát nem sok kézzelfogható eredménnyel járt. A dánok léptek fel kezdeményezően, s ők irányították az összecsapást, amely így végül tovább növelte önbizalmukat és harci kedvüket, ráadásul két svéd gyújtóhajót is elfogtak. A svéd flottában viszont a sikertelenség tovább rombolta a morált.

Másnap, május 26-án reggel, a svéd elővéd hajóinak sikerült lőtávolságra megközelíteniük a dán-holland flottát. Bár a számára kedvező szélben Juel ezúttal is könnyen lerázhatta volna az ellenséget, most mégis úgy döntött, vállalja az ütközetet. Ezzel jelentős kockázatot vállalt, hiszen így megszegte a kapott parancsokat. A dán tengernagy azonban alighanem bizonyítani akarta, saját tengerészei is érnek annyit, mint a hollandok, és a flotta dán vezetés alatt is képes sikeresen harcolni. Az erősítés megérkezéséig döntő ütközetet és közelharcot természetesen nem vállalhattak a túlerőben levő ellenséggel szemben, csak nagy távolságról megvívott tűzharcot.

Az első lövések reggel hét óra körül dördültek el, és a két flotta egymással párhuzamosan haladó csatasora egészen délután négyig heves tűzpárbajt vívott egymással. A svédek egész nap azon erőlködtek, hogy megközelítsék, és megrohanják a dán hajókat. Nagyobb tűzerejük, és a hajóik fedélzetén szállított nagy létszámú katonaság alighanem megpecsételte volna a dánok sorsát, ha azok közelharcba bonyolódnak a svédekkel.
Ezt természetesen Juel is tudta, és óvatosan tisztes távolságban tartotta magát az ellenség hajóitól. Akárhogy is dühöngött Kreutz, képtelen volt megközelíteni az ellenséget, a viszonylag nagy, néhány száz méteres távolságról pedig a svéd ágyúk nem tudtak komoly károkat okozni a szövetséges hajókban, igaz, azok se bennük.

Az egyetlen sikerélményt aznap az izgága Almonde szerezte a svédeknek. Megunva az eredménytelen lövöldözést, a holland tengernagy hajójával, a 62 ágyús Delft-el a parancs ellenére kivált a csatasorból, és megrohanta az ellenséget. Balszerencséjére éppen a svéd zászlóshajóval, a nála kétszer erősebb Kronan-al került szembe, melynek tüzérei hosszában lőhették végig a feléjük forduló holland hajót. A Delft olyan súlyosan megrongálódott, hogy Almonde alig tudott vele visszavergődni saját kötelékéhez, és később kénytelen volt átszállni a 60 ágyús Gideon-ra.

Délután négykor Juel úgy döntött, beszünteti a harcot. Egész nap sikeresen lekötötte az ellenséget, veszteségeket pedig, a súlyos sérüléseket szenvedett Delft-et leszámítva, nem szenvedett. A tüzelést beszüntetve flottájával Falsterbo irányába fordult, hogy az ottani zátonyos vizeken rázza le az őket üldöző ellenséget. (Ebben alighanem megint a holland hatás mutatkozik meg, akiknek szintén kedvelt fogása volt, hogy saját partvidékük zátonyai közé húzódtak vissza, ha meg akartak szabadulni a rájuk akaszkodó ellenségtől.)
Kreutz természetesen azonnal elrendelte az üldözést, és a visszavonuló dánok után fordult. A svéd flottában erre kitört a zűrzavar. A zászlóshajó jelzéseit félreolvasva, vagy észre sem véve, a legtöbb svéd hajó tartotta tovább az eredeti irányát, s a dánokat a Kronan-on kívül csupán a Solen, a Draken, és Uggla köteléke követte.

Látva a flotta hajóinak szerencsétlenkedését, Kreutz és Uggla szabályosan őrjöngött dühében, és a legtrágárabb káromkodásokat ordították a lemaradt hajók felé, amivel persze nem tudták felzárkóztatni azokat. Igazság szerint Kreutz maga is hozzájárult a flotta harcrendjének széteséséhez, amikor ugyanis fiának hajóját, a Merkuriust megtámadta egy gyújtóhajó, a Kronan-al visszafordult, hogy segítsen nekik. A zászlóshajó manőverét látva a legtöbb svéd parancsnok természetesen arra gondolt, a tengernagy beszüntette az üldözést, következésképpen ők is visszafordultak.

A dán-holland hajók így háborítatlanul elérték a partmenti vizeket, ahol éjszakára horgonyt vetettek. A svédek, miután Kreutz összeszedte szétszóródott hajóit, Trelleborghoz vonultak vissza, ahol XI. Károly várta a flotta győzelmi jelentését, és a Gotland visszafoglalásáról szóló híreket. Nagy csalódás volt, amikor kiderült, a flotta semmit sem ért el. Igaz, vereséget sem szenvedtek, de a két összecsapásban túlerejük dacára gyakorlatilag semmilyen kárt nem voltak képesek okozni az ellenségnek, ők maguk viszont elvesztettek három kisebb hajót. Az eseményeket mindenki egyértelmű kudarcként értékelte, és a király azonnal vizsgálóbizottság felállítását rendelte el, hogy megállapítsák, kit terhel a felelősség a fiaskóért. A csata után következő napokat a svéd flotta tehát nem azzal töltötte, hogy felújítsa támadását a szövetséges flotta ellen, hanem azzal, hogy bizottságosdit játsszanak, és a vezetők a felelősséget próbálják egymásra kenni.

Kreutz rögtön a csatát követően összehívta kapitányait, és azok visszaemlékezései szerint úgy legorombította őket, „mint holmi taknyos kölyköket”. A tengernagy kritikája többnyire jogos volt – bár saját magával szemben is alkalmazhatta volna azt -, azonban stílusával vérig sértette beosztottait. A nemesi származású tisztekkel szemben bizonyos udvariassági formulák még fenyítéskor is kötelezőek voltak, Kreutz azonban nem válogatott a jelzők között. Igencsak útszéli stílusban, hangosan ordítozott tisztjeivel, amivel végképp megutáltatta magát velük. Ráadásul a tengernagy nem válogatott, kivétel nélkül mindenkit lehordott a sárga földig, még azokat a parancsnokokat is, akik pedig jól teljesítettek, és követték utasításait. Eljárása eredményeként a svéd flotta tisztikarában még az addig iránta lojális tisztek is elvesztették bizalmukat főparancsnokukban, és afféle dacos ellenállás alakult ki a tengernaggyal szemben.

A királyi bizottság gyorsan lezavarta a vizsgálatot, melynek eredményeként az Applet parancsnokát felmentették beosztásából, több más tisztet, mint például az utóvéd parancsnokát, Johan Bar tengernagyot, vagy Kreutz fiát, Johant, megrovásban részesítették, hanyagság és gyávaság vétke miatt. Kreutz szerepét nem nagyon vizsgálták, bár a vádlottak többnyire azzal védekeztek, hogy a főparancsnok utasításai zavarosak és hiányosak, jelzései pedig nehezen értelmezhetőek voltak.

Míg a svédek ezzel múlatták az időt, a dán-holland flotta kijavította a hajókon esett kisebb-nagyobb károkat, és a csata után néhány nappal újra kifutottak a tengerre. A csata másnapján, május 27-én, megérkezett a hajóhadhoz az új főparancsnok, Cornelis Tromp is, aki a flotta irányítását átvéve a Christianus Quintus-on vonta fel zászlaját. Juel a 76 ágyús Churprinds-re átszállva az elővéd parancsnokságát vette át, míg Van Almonde az utóvédet vezette.

A szövetséges flottáról sem lehet elmondani, hogy az irányítása teljesen egységes volt. Mint rendesen, ezúttal is elsősorban a dán és holland tisztek közötti feszültségek rongálták a vezetés összhangját. Almonde, aki a régi iskola híveként a közelharcot, a méléet tekintette az egyetlen üdvözítő harceljárásnak, egyáltalán nem volt elragadtatva a Juel által a korábbi két összecsapásban követett óvatos taktikától, és gyávasággal vádolta a dán tengernagyot. Ismerve Niels Juel nagy tekintélyét és jó kapcsolatait, attól ugyan már óvakodott, hogy ezt a vádat a hatóságok előtt is megismételje, ám a beosztott dán parancsnokok közül már többeket is, mint például az utóvéd parancsnokát, Jens Rodsten tengernagyot, feljelentett a királynál és a tengerészeti miniszternél, gyávaság és hanyagság miatt. A feljelentés természetesen hadbírósági tárgyalást vont maga után, mely azonban, Juel nagy megelégedésére, rövid úton felmentette valamennyi vádlottat valamennyi vádpont alól.

A szövetséges flotta újbóli feltűnésekor, május 30-án, a svéd hajók is kifutottak Trelleborg-ból. A haditanács még korábban úgy döntött, csak akkor veszik fel a harcot az ellenséggel, ha már biztonságos hazai vizekre értek. A kifutás után ezért északra fordultak, és a dán-holland hajókkal a sarkukban Öland szigete felé vitorláztak. Hogy a svédek pontosan milyen előnyt reméltek a hazai vizektől, nehéz lenne megmondani. A magam részéről elképzelhetőnek tartom, a haditanácson résztvevő tisztek egyszerűen csak közutálatnak örvendő főparancsnokukat akarták bosszantani a visszavonulás mellett való szavazással.

A helyzet tehát úgy nézett ki, a jelentős túlerőben levő svéd flotta futott meg a gyengébb szövetséges hajóhad elől. A Tromp által hozott erősítés ugyanis a vártnál jóval gyengébb volt, és főleg csak kisebb hajókból állt. A dán-holland flotta továbbra is 25 sorhajót, valamint 17 kisebb hadihajót számlált, melyek összesen 1720 ágyúval rendelkeztek. A 27 svéd sorhajó, és harminc egyéb hadihajó viszont 2.180 ágyúval volt felszerelve.

A következő két napon a két hajóhad egymástól nem túl nagy távolságra vitorlázott északnak, Öland felé. A sziget déli csúcsát június elsején hajnalban pillantották meg. A viharos, esős időben a svéd flotta arra is alig volt képes, hogy fenntartsa a csatasort, ennek ellenére Kreutz úgy döntött, megpróbálja megelőzni a szövetséges hajóhadat, hogy útirányukat keresztezve eléjük vágjon, és átkerüljön a kedvezőbb szél felőli, és egyben a szárazföld felőli oldalra. A két, addig egymással párhuzamosan haladó flotta tehát konvergáló útvonalra került, és lassan közeledni kezdtek egymáshoz.

Tromp természetesen gyorsan felismerte az ellenség szándékát, és hajóira maga is felvonatta az összes vitorlát, nehogy a svédek megelőzzék őket. Mikor délben, az ebéd után Kreutz ismét felkapaszkodott hajója tatfedélzetére, azt kellett látnia, hogy az ellenséget megelőznie ugyan nem sikerült, viszont időközben a két flotta ágyúlövésnyi távolságra közelítette meg egymást, és az egymáshoz legközelebb eső hajók között kitört a lövöldözés.

A svéd tengernagy úgy látta, a két flotta perceken belül harcba kerül egymással, és riadót fújatott. Uggla is úgy vélte, az ütközet rögtön elkezdődik, ezért leadatott előre egy lövést, hogy visszahívja a túlságosan előrefutott hajókat. Kreutz viszont zászlóshajójáról nem látta tisztán, merre lövet Uggla, és azt hitte, helyettese az egyik hátsó ágyút sütötte el, ami a visszavonulás jele lett volna. Attól tartva, hogy megismétlődik az egy héttel korábbi eset, és beosztottai a félreérthető jelzésekre hivatkozva megint kerülni fogják a harcérintkezést az ellenséggel, a svéd tengernagy elhatározta, saját zászlóshajójával mutat példát, melyet támadásra vezet a szövetséges flotta csatasora ellen. A zászlójelzésekre rá lehetett fogni, hogy nem látták tisztán, vagy rosszul olvasták le őket, de ha a flotta zászlóshajója az ellenség felé fordul, egyetlen kapitány sem mondhatja azt, hogy nem érti, mi a tengernagy szándéka.

Kreutz ezért az erős szélben balra, az ellenséges flotta felé fordíttatta a Kronant, hogy közelharcot próbáljon kezdeményezni Tromp zászlóshajójával. Fordulás közben azonban egy újabb, heves szélroham kapott bele a Kronan vitorláiba, és a fordulat közben amúgy is erősen megdőlt hajót annyira oldalra billentette, hogy az alsó ütegsor ágyúnyílásain ömleni kezdett a víz a hajóba. A Kronan megállíthatatlanul dőlt tovább balra, és végül már teljesen ráfeküdt a vízre. Az oldalára dőlt sorhajó ekkor már menthetetlen volt, ám pusztulása még a vártnál is gyorsabban bekövetkezett. A Kronant hirtelen hatalmas robbanás rázta meg, s belsejéből óriási tűzoszlop emelkedett az égre. A dőlés miatt az elülső lőszerraktárban egy lámpa alighanem leesett a helyéről, és berobbantotta az ott tárolt lőport. A hatalmas detonáció szinte teljesen szétvetette a hajót, mely pillanatok alatt elsüllyedt. A svéd sorhajó mintegy 850 fős legénységéből összesen 42-en maradtak életben. Elesett Lorentz Kreutz tengernagy is, akinek holttestét a csata másnapján halászta ki a vízből egy svéd hajó. (Itt érdemes röviden megemlékezni az aviatika egy méltatlanul elfeledett korai úttörőjéről, Anders Sparrefeldt őrnagyról. Sparrefeldt a katasztrófa pillanatában a Kronan fedélzetén tartózkodott, és amikor a sorhajó felrobbant, a robbanás ereje őt is a levegőbe röpítette. Ezúttal szó szerint. Az őrnagy rakétaként süvített el a Kronant követő két hajó felett, és végül a harmadik hajó, a Draken egyik vitorlájában fogott talajt, többé-kevésbé épségben megúszva a kísérleti repülést.)

A Kronan pusztulását látva a svéd flottában kitört a káosz. Ha Kreutz azt hitte, a zászlóshajó manővere egyértelműen jelezni fogja szándékait, hát tévedett. Korábban ugyanis azt beszélték meg, nem bocsátkoznak harcba mindaddig, amíg a flotta el nem éri Öland északi csücskét. Néhány hajó tehát követte a Kronan fordulatát, mások viszont haladtak tovább az eredeti irányba. Aztán amikor a zászlóshajó felrobbant, az őt követő hajók megpróbáltak visszatérni a csatasorba, amivel viszont keresztbe fordultak a továbbra is az eredeti irányba haladó hajók előtt, melyek az ütközést elkerülendő, kénytelenek voltak jobbra-balra kiválni a sorból. A zűrzavart növelte a vezetést átvevő Claas Uggla tengernagy hajója, a Svard is, melynek éles fordulatot kellett tennie, hogy kikerülje a Kronan még felszínen úszó roncsait. Az ide-oda kanyargó Svard-ot látva a hajók kapitányai végképp elbizonytalanodtak, tulajdonképpen milyen irányt is kellene most követniük.

A svéd harcrend tehát teljesen összezavarodott, amit a szövetséges flotta természetesen nem nézett tétlenül. A Kronan felrobbanását követően Tromp és Juel azonnal megrohanták a svéd flotta második legerősebb hajóját, a 86 ágyús Svard-ot, Uggla zászlóshajóját. Kreutz halála után a flotta parancsnokságát elvileg Ugglának kellett volna átvennie, azonban körülzárt hajójáról, melynek az ellenséges ágyúk hamarosan kidöntötték a főárbocát, a svéd tengernagy semmilyen utasítást nem tudott adni a flottának. A svéd utóvéd parancsnoka, Johan Bar pedig nem sokkal az ütközet kezdete és a zászlóshajó pusztulása után már meg is kezdte a visszavonulást, reménytelennek látva a további harcot. A svéd flottában így felbomlott minden rend, s azok a hajók, melyek nem futottak meg rögtön, önállóan, minden központi irányítást és vezetést nélkülözve harcoltak.

Néhány svéd hajó megpróbált a körülzárt zászlóshajó segítségére sietni, de mivel a szél alatti oldalon voltak, széllel szemben haladva kellett megközelíteniük a Svardot. Csupán három svéd hajó jutott elég közel ahhoz, hogy be tudjon avatkozni a Svard körül zajló küzdelembe. Ezekkel Juel zászlóshajója, és az 56 ágyús Anna Sophia vette fel a harcot, és rövid küzdelem után a háromból kettőt elfogtak. Uggla hajóját Tromp zászlóshajója lőtte tovább, és mintegy kétórás közelharc után zászlója bevonására kényszerítette azt. Arra azonban már nem maradt idő, hogy a magát megadó Svard-ot el is foglalják. A sűrű füstben ugyanis az egyik holland gyújtóhajó, a Hoen, nem vette észre a sorhajó megadását, és a svéd zászlóshajónak ütközve lángba borította azt. A svéd legendárium szerint Uggla ekkor megtiltotta embereinek a tűz oltását, inkább pusztulni hagyva hajóját, mintsem hogy az az ellenség kezére kerüljön.

Akár igaz a történet, akár nem, a tűz gyorsan terjedt, és rövidesen elérte a Svard lőportárát. A hatalmas robbanás darabokra tépte a hajót, ugyanúgy, ahogy nem sokkal korábban a Kronan-nal is történt. A Svard 650 fős legénységéből alig ötvenen élték túl a hajó pusztulását.

Tromp tombolt dühében a Hoen baklövése miatt. A holland tengernagy persze nem amiatt dühöngött, mert a magát megadó hajó elleni támadással megsértették a tengeri jogot, hanem mert a hatalmas Svard pusztulásával hatalmas zsákmánypénz csúszott ki a markából. Rögtön az ütközet után lecsukatta a Hoen kapitányát, és afféle mellékbüntetésként úgy megverette, hogy a szerencsétlen néhány nap múlva belehalt a fenyítésbe.

A Svard pusztulása után a néhány, addig még ellenálló svéd hajó is menekülni kezdett. Este hat órára a szanaszét szórt svéd flotta hajói már teljes összevisszaságban, pánikszerűen menekültek Stockholm felé. A dicstelen futás közben a flotta harmadik legnagyobb hajója, a 86 ágyús Applet, Dalarö közelében sziklazátonyra futott, és szintén elsüllyedt.

A vereség katasztrofális volt. Odaveszett a flotta három legnagyobb hajója, a 105 ágyús Kronan, valamint a 86 ágyús Svard és Applet, fedélzetükön a flotta két tengernagyával. A 44 ágyús Neptunus sorhajót Juel fogta el, és ezen kívül a svédek elvesztettek még három fregattot, és több kisebb hajót is. Az emberveszteség mintegy háromezer főre volt tehető. Ezzel szemben a szövetséges flotta, néhány gyújtóhajót leszámítva, egyetlen hajót sem vesztett, és embervesztesége sem volt túl nagy.

Ezúttal viszont a dánok voltak azok, akik nem voltak megelégedve holland szövetségeseiknek a csatában nyújtott teljesítményével. Juel és társai az ütközet után finoman, de elég egyértelműen célozgattak rá, hogy Tromp vezetési módszerei nem voltak igazán ésszerűek. A holland tengernagy maga is a közelharc, a mélée híve volt, és taktikája rendszerint abból állt, hogy miután megszerezte a támadáshoz előnyös szél felőli pozíciót, és kedvező helyzetbe manőverezte magát, közelharcot elrendelve megrohanta az ellenséget. Ezúttal is hasonlóképpen járt el, és az egyetlen utasítás, melyet az ütközet előtt flottájának adott, az volt, hogy minden hajó a hozzá legközelebb eső ellenséges hajót támadja. Ez természetesen azt eredményezte, hogy az ellenség megrohanása után a szövetséges flotta harcrendje is felbomlott, és olyan áttekinthetetlen közelharc bontakozott ki, melyet központilag nem lehetett irányítani. A dán-holland flotta harcrendje ugyanúgy szétesett, mint a svédeké, ami egy rátermettebb ellenséggel szemben komoly kockázatot jelenthetett volna.

Juel azt is nehezményezte, hogy a menekülőket üldöző holland hajók nem várták be a lassabb dán egységeket, hanem azokat messze megelőzve, rendezetlen összevisszaságban loholtak a remélt zsíros zsákmány után, amivel szintén megbontották a flotta egységét. Juel utóbb azt írta Bielkének, ha a hollandok nem a saját fejük után mennek, és az ellenséges flottát sikerül szervezetten üldözőbe venni, úgy helybenhagyhatták volna a svédeket, hogy „Stockholm összes doktora sem tudta volna kikúrálni őket”. Maga Tromp szintén kijelentette, hogy beosztottai nem minden esetben álltak a helyzet magaslatán, ám neveket nem volt hajlandó említeni. (Feltételezem, ő meg a dánokra gondolt.)

XI. Károly tajtékzott dühében, amikor értesült a csúfos vereségről, és azonnal egy újabb vizsgálóbizottságot állított fel, szigorú büntetéseket követelve a vétkeseknek. A király kívánalmaival ellentétben a bizottság végül nem jutott túl messzire a felelősség megállapításában. A svéd kapitányok egymással ellentétes vallomásaikkal igyekeztek először egymásra, majd a védekezni már nem tudó Kreutz-ra hárítani a felelősséget. A kudarcért végül valóban nagyrészt a halott tengernagy vitte el a balhét, a többiek enyhe büntetésekkel megúszták. Az utóvéd parancsnokát, Johan Bar-t, és az Applet alig néhány nappal korábban kinevezett kapitányát menesztették a szolgálatból, néhány másik tisztet pedig megdorgáltak, de ez volt minden.

A Kronan katasztrófájának okairól azóta is vitatkoznak. A hajó pontosan úgy végezte, mint 40 évvel korábban a Vasa, és alighanem nagyrészt ugyanabból az okból, vagyis a nem megfelelő stabilitás miatt. Az 1672-ben szolgálatba állított sorhajó azonban pusztulásáig mégiscsak eltöltött négy évet a szolgálatban, tehát nem lehetett annyira instabil, mint balszerencsés elődje. A sorhajó pusztulásáért szintén a halott Kreutz-ot tették felelőssé, mondván, ő vezette a hajót túl éles fordulóba, anélkül hogy becsukatta volna az alsó ágyúnyílásokat, vagy kurtíttatta volna a vitorlákat. Valójában azonban ezek egyáltalán nem Kreutz feladatai voltak. A tengernagy kiadta a parancsot, forduljanak az ellenség felé, de hogy ezt a fordulatot hogyan hajtják végre, az már a beosztott tisztek dolga volt. Az ilyen technikai részletkérdésekbe a tengernagy nem szólt bele, sőt, nem is szólhatott bele, mert ez már nem az ő hatáskörébe tartozott. Nem a vezénylő tengernagynak kellett kiadnia a parancsot, melyik vitorlát kurtítsák, és melyik lőrést zárják be.

Szerintem ezt a vitorlakurtítást, amire a túlélők szerint Kreutz nem adott engedélyt, a Kronan kapitánya, az erős szél miatt aggódva, nem a forduláskor, hanem még jóval előbb kérhette. Csakhogy Kreutz ekkor még éppen azon erőlködött, hogy megelőzze a szövetséges hajókat és eléjük vágjon, nem engedélyezhette tehát a sebesség csökkentését. Abba viszont, hogy az elrendelt manővert hogyan hajtják végre, neki már nem volt beleszólása, és olyan csip-csup dolgokhoz, mint a vitorlák kurtítása, vagy szélbe fordítása, nem is kellett tőle engedélyt kérni. Ezek elmaradásáért tehát nem a tengernagy, hanem sokkal inkább a kapitány, Arvid Björnam tehető felelőssé, aki ezek szerint túl éles fordulóba vitte hajóját, és elmulasztotta megtenni az ilyenkor szokásos biztonsági intézkedéseket. Ráadásul néhány nappal korábban kirakatta a ballaszt egy részét, hogy legyen hely a hajóra vezényelt katonaság miatt megnövekedett számú vizes hordóknak. Ilyen módon tehát a katasztrófa egyik fő oka ugyanúgy a ballaszt nem megfelelő mennyisége volt, mint a Vasa esetében. ( A Kronan ágyúinak nagy részét tíz évvel később kiemelték, azonban a roncs ezt követően feledésbe merült. Csak 1980-ban találták meg újra, Öland szigetétől körülbelül hat kilométerre, 26 méteres mélységben. Maga a hajó helyrehozhatatlan romhalmaz, elülső harmada gyakorlatilag teljesen megsemmisült, de a roncsok közül a régészeknek mintegy 30 ezer leletet sikerült kimenteni. Ezek nagy része ma a Kalmar-i múzeumban tekinthető meg.)

A csatáról írt jelentésében Niels Juel szimbolikus jelentőséget tulajdonított az ütközetben elveszett svéd sorhajók neveinek. A Kronan, a Svard, és az Applet, vagyis a Korona, a Kard, és az Országalma, a királyi hatalom jelképei voltak, a negyedik sorhajó, a tengerek istenéről elnevezett Neptunus pedig a tengeri uralmat szimbolizálta. Ezeknek a hajóknak az elvesztése tehát a svéd tengeri uralom elvesztését is jelképezte.

Ugyanígy gondolta ezt a dán király, V. Keresztély is. A csatát követően a dán tengerszorosok és a Balti-tenger déli része feletti uralom vitathatatlanul a dánok kezébe került, ami kiváló lehetőséget teremtett a korábban elcsatolt, az Öresund túlsó partján fekvő dán tartományok elleni, régóta tervezett invázió megvalósítására.

(Folyt. köv.)