A lázadó hajók elfogott tengerészei elleni tömegperek július végén kezdődtek el. A hatóságoknak egy ideig problémát okozott, hogy pontosan miként is kezeljék a történteket, hadbíróság elé való katonai lázadásként, vagy a polgári törvénykezés hatálya alá tartozó politikai bűncselekményként. A kormány nyomására végül az előbbi mellett döntöttek, lázadásért ugyanis súlyosabb büntetéseket szabhattak ki, melyek elrettentő például szolgálhattak a többiek számára.

A Prut tengerészei közül végül 44 főt állítottak bíróság elé. A lázadás négy vezetőjét halálra ítélték, 16 tengerészt kényszermunkára, hatot átvezényeltek a haditengerészet büntető zászlóaljához. A többieket a lázadás szervezésében való részvételt tanúsító bizonyítékok hiányában felmentették. A halálos ítéleteket szeptember 19-én végrehajtották.

A Georgij Pobedonoszec letartóztatott tengerészei közül hármat ítéltek halálra, ötvenkettőt pedig életfogytiglani, vagy 4-20 évig terjedő szabadságvesztésre, illetve kényszermunkára. A halálra ítéltek közül egynek a büntetését kegyelemből életfogytiglanra enyhítették, a másik két tengerészt szeptember 29-én kivégezték.

A felmentettek sem örülhettek felhőtlenül. Sokakat elbocsátottak a haditengerészettől, a megbízhatatlan elemek közül pedig több száz embert áthelyeztek a Távol-Keletre, az Amuri Flottához. (A Távol-Keletre – vagy a Kaszpi-tengerre – való áthelyezés a cári haditengerészetnél általában büntetésnek számított, illetve a kegyvesztettség jele volt, míg a Fekete-tengeri Flottához való áthelyezés többnyire jutalomnak minősült.)

A Veha, a No.267 torpedónaszád, és a Patyomkin Constantából hazatérő, illetve Feodiszjánál elfogott tengerészei ellen augusztus elején kezdődött meg az eljárás. Összesen végül 68 embert állítottak bíróság elé. A tárgyalást a novemberben kitört szevasztopoli matrózfelkelés félbeszakította, és végül csak következő év februárjában születtek meg az ítéletek. Három tengerészt ítéltek halálra, de büntetésüket később kegyelemből 15 év kényszermunkára enyhítették. (Egyikük öt évvel később a börtönben halt meg.) Négy tengerészt 3-10 év börtönbüntetésre ítéltek, a többieket felmentették. Alekszejev hadnagyot és Kaluzsnij zászlóst, valamint Golenko doktort szintén felmentették, de a bíróság úgy ítélte meg, teljesen mégsem hunyhatnak szemet afelett, hogyha kényszer hatására is, de együttműködtek a lázadókkal, ezért – rangjuk megtartása mellett – mindhármukat elbocsátották a szolgálatból.

Viszonylag enyhe ítéletek születtek tehát, ami nyilván az országban közben lassan enyhülő helyzetnek volt köszönhető. A forradalmi megmozdulások tovább tartottak, de láthatóan lassan kezdtek kifulladni, a flotta és a hadsereg pedig a kisebb-nagyobb lázongások ellenére lojális maradt a cári hatalomhoz, amely tehát továbbra is támaszkodhatott a fegyveres erőkre. Nem volt tehát már szükség példát statuálni.

Talán az aránylag enyhe ítéleteknek is köszönhető volt, hogy a Romániában maradt tengerészek is kezdtek lassan visszaszállingózni Oroszországba. A lelkes constantai fogadtatás után valamennyien letelepedtek Romániában, és munkát is kaptak a gyárakban, illetve a mezőgazdaságban. Hamarosan rá kellett jönniük azonban, hogy Romániában sem sokkal jobb az élet, mint Oroszországban, s a román paraszt életkörülményei ha lehet, még az oroszénál is nyomorúságosabbak. Ezenkívül forradalmi elemekként lettek nyilvántartva a hatóságoknál, s valahányszor valamilyen lázongás tört ki az országban – ami elég gyakran előfordult –, mindig megfigyelés, gyakran őrizet alá helyezték őket.

A hatóságok gyanúja nem is volt alaptalan, a tengerészek közösségei valóban igyekeztek politikailag aktívak maradni. Szórólapokat nyomtattak és terjesztettek Oroszországban, s a forradalmi szervezetekkel kapcsolatba lépve igyekeztek előkészíteni egy újabb felkelést. 1905 szeptemberében Csuhnyin elrendelte minden Romániából Oroszországba érkező levél ellenőrzését, és kijelentette: „Ha a romániai forradalmi fészek nem lesz valamilyen módon megsemmisítve, siralmas jövő vár a flottára.” A Patyomkin tengerészei által alapított forradalmi szervezet ennek ellenére egészen 1917-ig működött Romániában.

A rossz életkörülményeket és a rendőrségi zaklatásokat megelégelve azonban sokan továbbvándoroltak nyugat felé, míg mások legálisan, vagy illegálisan visszatértek Oroszországba, vállalva az elkerülhetetlen börtönbüntetéseket, melyek az idő múlásával egyre enyhébbek lettek. Az 1917-es forradalomig nagyjából a tengerészek harmada tért vissza Oroszországba, majd a forradalom után még egyharmaduk.

A többiek szanaszét szóródtak a világban, főleg Nyugat-Európában és Észak-Amerikában, de például harminc tengerész 1908-ban Argentínába emigrált, ahol nagyon sanyarú sors várt rájuk, s a következő években többségükkel végeztek a betegségek és az éhezés.

1955-ben, az ötvenedik évfordulón, a felkelés valamennyi még élő résztvevőjét Vörös Zászló Érdemrenddel tüntették ki. A lázadás utolsó életben maradt résztvevője, Ivan Beshoff, aki Írországban alapított népszerű, és máig működő gyorsétterem láncot – Beshoff Bros néven –, 1987-ben hunyt el, 104 éves korában. (Apja 106 évet ért meg, nagyapja 113-at. Így hanyatlik az emberiség.)

A lázadók vezetőjét, Afanaszij Matyusenkót, politikai tevékenysége miatt a román rendőrség 1906 márciusában letartóztatta, majd kiutasították az országból. Matyusenko ezt követően rövidebb időt töltött az Egyesült Államokban és Franciaországban, majd Svájcban telepedett le, ahol népszerű sztárja lett az ott élő nagy létszámú orosz emigránsközösségnek. Többször találkozott Leninnel is, de továbbra is óvakodott attól, hogy elkötelezze magát valamelyik baloldali csoportosulás mellett, és nem lépett be egyik pártszervezetbe sem.

Bár nézetei továbbra is meglehetősen eklektikusak voltak, de az addig is keményvonalasnak számító Matyusenko mégis egyértelműen tovább radikalizálódott, és leginkább talán a szélsőséges anarchistákkal rokonszenvezhetett. (Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a Szovjetunióban később sosem alakult ki olyan kultusza, mint Vakulencsuknak, vagy az Ocsakov felkelést vezető Schmidtnek.) Most már azt vallotta, a szükséges társadalmi változásokat csak az uralkodó osztály tagjainak fizikai megsemmisítésével lehet kierőszakolni, és röpiratokban buzdította az orosz katonákat és tengerészeket tisztjeik megölésére. Ugyanekkor azt is vallotta, az igazi forradalmár nemcsak másokat pusztít, hanem saját életét is feláldozza a forradalom győzelméért.

A tettvágytól égő és mártíromságra vágyó Matyusenko 1907 augusztusában – nem teljesen világos, melyik szervezet megbízásából – visszatért Oroszországba, hogy a magával vitt bombákkal merényleteket hajtson végre a politikai elit tagjai ellen, hogy ezzel is felszítsa a forradalom kihunyóban levő lángját. Álcázása azonban nem sikerülhetett valami jól, mert a cári titkosrendőrség már akkor felfigyelt a gyanús alakra, amikor az Odesszában leszállt a hajóról. Ezt követően megfigyelés alatt tartották, majd néhány nappal később Nyikolajevben letartóztatták. A börtönben azonosították kilétét. Bár a statáriumot ekkor már rég feloldották, és amnesztiát hirdettek, Matyusenkót, védőügyvédei hangos tiltakozásai ellenére, mégis a Patyomkin lázadásának idején érvényben levő statáriális törvénykezés szerint fogták perbe, vagyis katonai lázadásért, nem polgári bűncselekményért. A nagy visszhangot kiváltó lázadás vezetőjével, a "vörös admirálissal", a cári kormány mindenképpen példát akart statuálni, és megbosszulni a szégyent, amit a lázadással az orosz fegyveres erőkre hozott. A félelmetes hírnévnek örvendő lázadóvezért szigorú biztonsági intézkedések mellett szállították Szevasztopolba, őrzésére egy egész századot vezényeltek ki.

Az ítélet egy percig sem lehetett kétséges. Matyusenkót, miután a büntető törvénykönyv szinte valamennyi cikkelye alapján bűnösnek találták - az ítélet felolvasása több mint egy órán át tartott -, október harmincadikán halálra ítélték, és három nappal később a szevasztopoli börtön udvarán felakasztották. Ő lett a Patyomkin egyetlen tengerésze, akit a lázadásért kivégeztek.

A lázadók másik vezető személyisége, Konstantin Feldmann, szerencsésen megúszta a börtönt. Miután Feodiszjában elfogták, egy ideig a többi elfogott tengerésszel együtt a börtönhajóvá átminősített Prut-on tartották bezárva, ám mikor kiderült róla, hogy civil, átszállították egy polgári börtönbe, ahonnan nem sokkal később sikerült megszöknie, és Romániába menekülnie. Később Franciaországban élt, ahol a Sorbonne bölcsészkarán tanult. A forradalom után visszatért Oroszországba, ahol íróként és műfordítóként tevékenykedett. (És önmagát játszotta el Eizenstein híres filmjében.) 1967-ben halt meg, 86 éves korában.

Alekszejev hadnagyot, bár többször is kérte, egészen 1917-ig nem vették vissza a flotta kötelékébe. További sorsa nem tisztázott. Egyes források szerint 1919-ben Moszkvában, egy utcai lövöldözés során életét vesztette, míg mások szerint 1937-ben még biztos életben volt, mivel ismert egy ekkor készült, állítólag őt ábrázoló fénykép.

Különösen érdekes Filip Vakulics Murzak fedélzetmester további sorsa. Bár ő is csak kényszerből csatlakozott a lázadókhoz, és ahol tehette, a zendülés ellen dolgozott, a bíróság mégis bűnösnek találta, s rangjától megfosztva elbocsátották a haditengerészettől, és rendőri felügyelet alá helyezték. Murzak nyilván igazságtalannak érezte az ítéletet, és a következő években most már valóban átállt a másik oldalra. Az 1917-es forradalom idején aktív szerepet játszott a Fekete-tenger melléki harcokban a bolsevikok oldalán, akik Szimferopol katonai parancsnokává nevezték ki. 1918-ban ilyen minőségében esett a németek fogságába. 1919 márciusában, miközben átszállították a szimferopoli börtönből Kercsbe, néhány társával együtt szökni próbált, ám a szökési kísérlet nem járt sikerrel, s az őrök lelőtték a menekülni próbáló Murzakot.

Krieger és Visnyeveckij tengernagyokat augusztus elején elbocsátották a szolgálatból, ugyanúgy, mint a Georgij Pobedonoszec és a Prut parancsnokát, Ivan Guszevics és Alekszej Baranovszkij kapitányokat. A háborúban elszenvedett vereségek, és a flottánál kitört sorozatos lázadások meggyengítették a tengerészeti miniszter, Fjodor Avelan tengernagy pozícióját is, akit július 12-én Alekszej Alekszejevics Birilev tengernagy váltott a miniszteri székben.

Golikov kapitányt, akinek holttestét július közepén sodorta partra a víz, augusztus 11-én, nagy gyászszertartás mellett temették el Szevasztopolban. A sír fölé emelt emlékművet 1923-ban lerombolták, s köveiből építették fel az 1905 novemberi Ocsakov lázadás után kivégzett tengerészek síremlékét. (A lázadást tulajdonképpen kirobbantó Ippolit Giljarovszkij elsőtiszt holttestét szintén partra vetette a víz a Tendra-szigetnél, őt augusztus elején találták meg.)

A forradalom hajóját lestrapált gépei miatt hosszú ideig javították Szevasztopolban. Közben a hajóra másodszor is felkerült a vörös zászló, a rövid életű Ocsakov felkelés során ugyanis a lázadók, és a Patyomkin börtönből kiszabadított tengerészei ismét elfoglalták a javításra váró hajót. (Sok hasznát persze nem vették, a páncélos mozgásképtelen volt, és lőszer sem volt rajta.) Hogy a neve se emlékeztessen a szégyenteljes eseményekre, a cár személyesen rendelte el, hogy a csatahajót át kell keresztelni. A Patyomkin új neve Pantelejmon lett, az ortodox szent, Szent Panteleon után.

Az első világháború harcaiban a Pantelejmon aktívan részt vett, az orosz Fekete-tengeri Flotta kötelékében többször is ágyúzta a török és bolgár kikötőket, illetve a parti erődöket, s kétszer is eldöntetlen tűzharcot vívott a német Goebennel. A csatahajó a polgári forradalom után, 1917 áprilisában visszakapta eredeti nevét, majd egy hónappal később átnevezték a Borec za Szvobodu (Szabadságharcos) névre. Az ekkor már elavult és elhasználódott hajót 1918 márciusában tartalékállományba helyezték. Két hónappal később Szevasztopol kikötőjében horgonyozva a német csapatok zsákmánya lett, majd az év végén, a németek vereségét követően, az angolok tették rá a kezüket. A következő évek váltakozó sikerű harcai során az ekkor már mozgás és harcképtelen hajó többször is gazdát cserélt, s hol a fehér, hol a vörös csapatok birtokában volt. A fehérek végérvényes vereségét követően 1920 novemberében került végleg a bolsevikok kezére.

Bár felmerült az ötlet, hogy a dicsőséges forradalmi múlttal rendelkező Patyomkint az Aurórához hasonlóan emlékhelyként meg kellene őrizni, a csatahajót 1923-ban végül mégis lebontották. Eizenstein két évvel később készült filmjét a korabeli csatahajók utolsó túlélőjének, a csak 1931-ben lebontott Dvenadszaty Apostolovnak a fedélzetén forgatták.

A felkelésnek messzehangzó visszhangja volt, tágabb gazdasági és politikai értelemben is. Az elsődleges hatás az Odesszában esett kár volt, mely a leégett raktárak, hajók, épületek, illetve a kiesett kereskedelmi forgalom értékét tekintve a város teljes éves költségvetésének a felét, több mint két és fél millió rubelt tett ki. Ez azonban csak a közvetlen kár volt, a következmények ennél valójában sokkal súlyosabbak voltak. A felkelés alatt gyakorlatilag a teljes kereskedelmi forgalom megbénult a Fekete-tengeren, a külföldi hajók nem merték elhagyni a kikötőket, amikor pedig a Patyomkin jelentette veszély elhárulása után mégis elhagyták, nem tértek oda vissza többet. A külföldi kereskedelmi társaságok mihelyt lehetett, azonnal kivonták hajóikat a veszélyeztetett térségből, már csak azért is, mert a biztosító társaságok, vis maior-ra hivatkozva, a Fekete-tengeren közlekedő hajókra megkötött biztosításokat nem tekintették érvényesnek. A Fekete-tengeri kikötőkből bonyolított gabonaexport abban az évben szinte teljesen összeomlott, s a kiesett bevételekből keletkezett károkkal együtt az országot érő veszteség elérte az ötven millió rubelt is.

A lázadás komoly hatást gyakorolt a szomszédos országokra is, főleg azok haditengerészeteire. Az orosz kormány jegyzékben követelte a török, a bolgár, és a román kormánytól, ne nyújtsanak semmilyen segítséget a lázadóknak, az esetleg menedéket kérő tengerészeket pedig szolgáltassák ki az orosz hatóságoknak, mivel azok az orosz álláspont szerint közönséges bűnözők és dezertőrök. A jegyzékben még burkoltan meg is fenyegették a címzetteket, diplomáciai bonyodalmak támadhatnak, amennyiben nem teljesítik az orosz követeléseket. A londoni Times tudósítója gúnyosan így kommentálta az orosz jegyzéket: „Más szavakkal: a cár kormánya azért könyörög a török szultánnak meg a román királynak, hogy azok végezzék el helyette a rendőri munkát, melynek elvégzésére jómaga már képtelen.” A cári rendszer az egész világon gúny és nevetség tárgyává vált. A japánoktól elszenvedett csúfos vereségsorozat után most az orosz fegyveres erők, felkészületlenségüket és tehetetlenségüket ismét bizonyítva, együttes erővel sem bírtak elbánni egy lázadó csatahajóval, sőt, a beavatkozásuk csak azzal járt, hogy a lázadás még tovább terjedt. A nyugaton uralkodó általános vélemény az volt, csoda, hogy Oroszország egyáltalán még létezik.

A szomszédos országok persze nem nevetgéltek olyan felhőtlenül, mint a londoni újságolvasók. Az orosz követelések teljesítésébe egyedül Bulgária egyezett bele, azzal a kikötéssel, hogy a lázadók kiadatását lehetőleg titokban bonyolítsák le. (Hogy ezt hogyan képzelték, nehéz lenne megmondani.) A bolgár haditengerészet azért kiküldte járőrbe az összes hajóját a hazai partok elé, hogy megpróbálják a bolgár kikötőktől távol tartani a Patyomkint, és így lehetőleg ne kelljen kínos helyzetbe kerülniük az orosz követelések teljesítése miatt.

A román és a török kormány gyorsan és határozottan visszautasította az orosz igények teljesítését, de komolyan aggódtak a helyzet esetleges elfajulása miatt. A törökök attól tartottak, ha a Patyomkin behajózna a Boszporuszba, az esetleg ürügyet adna az orosz haditengerészetnek, hogy a lázadó hajó után nyomulva megszállja a stratégiailag rendkívül fontos tengerszorost. A törökök ezért ötsoros aknazárat telepítettek a Boszporusz elé, a szoros bejáratához pedig gyorsan új parti ütegeket telepítettek – ezek létesítését addig az orosz diplomácia mindig megakadályozta –, melyek nehézágyúi hatékonyan távol tudták volna tartani a nemkívánatos betolakodókat. A török haditengerészet összes hajóját őrjáratokra vezényelték a saját kikötők elé. A török flottaparancsnok elrendelte, ha a Patyomkin megjelenne valamelyik török kikötő előtt, teljesítsék a lázadók kívánságait, de csak azzal a kikötéssel, hogy a páncélos nem hajózik be a kikötőbe. A török flottavezetés ugyanis erősen tartott attól, a lázadó hajó megjelenése esetleg kirobbantaná a felkelést a török flottában is, ahol már amúgy is szintén nagyon feszült volt a légkör, és mindennaposak voltak a kisebb-nagyobb rendbontások. A török kormány komolyan fontolgatta, felkéri az angolokat, küldjenek cirkálókat a Fekete-tengerre. Az események minden bizonnyal nagy lökést adtak a következő években beinduló török flottafejlesztési programoknak is.

A román kormány szintén elutasította az orosz jegyzéket, és a későbbi fenyegetőzések ellenére sem volt hajlandó kiadni a menedéket kérő orosz tengerészeket. A csatahajó elvontatását már nem tudták, és nem is nagyon akarták megakadályozni, de az események jól rávilágítottak a román haditengerészet és partvédelem gyengeségére. A következő évben komoly átszervezésekre került sor a flottánál, melynek éves költségvetését drasztikusan megemelték. Az 1906-os román katonai kiadásoknak negyven százalékát költötték a haditengerészetre.

Az oroszok gyengeségét, és az országban eluralkodó káoszt látva a románok úgy vélték, Oroszország jó úton halad a teljes szétesés felé. Erre az eshetőségre készülve titokban megtették az előkészületeket arra is, hogy ha ez valóban megtörténik, azonnal lépéseket tudjanak tenni Besszarábia Romániához való csatolása ügyében.

Bár azt természetesen minden további nélkül el lehet ismerni, hogy a Patyomkin felkelés mérföldkő volt az oroszországi forradalmi mozgalmak történetében, jómagam mégis úgy vélem, közvetlen hatásait tekintve a felkelés a flotta, és úgy általában az egész 1905-ös oroszországi forradalom szempontjából maga volt a katasztrófa, és igen súlyos csapást mért a forradalmi mozgalmakra. A lázadás, mely a források alapján úgy tűnik, alapjában véve az ambiciózus és agilis Matyusenko magánvállalkozása volt, meghiúsította a flotta néhány nappal későbbre tervezett általános felkelését, és még idejében felriasztotta a cári rezsim erőit ahhoz, hogy meggátolják a forradalmi mozgalmak további terjedését. A Patyomkin lázadásáról érkező első jelentéseket követően azonnal nagy tisztogatás kezdődött a flottában, a megbízhatatlan elemeket letartóztatták, partra tették, áthelyezték, a legénységet a hajók között ide-oda cserélgették. Ez elég is volt ahhoz, hogy a felkelést előkészítő szervezeteket szétzilálják, meggyengítsék, annyira, hogy azok végül képtelenek voltak a már előkészített felkelést kirobbantani.

A flotta általános felkelése pedig szinte biztosan magával rántotta volna a térségben állomásozó szárazföldi csapatokat is, aminek következményei beláthatatlanok lettek volna. A flotta és a hadsereg általános lázadása jó eséllyel az önkényuralmi rendszer bukását, és egy feltehetően nyugati mintájú, szociáldemokrata alapokra épülő demokratikus rendszer létrejöttét eredményezhette volna Oroszországban. (Az 1905-ös forradalmi mozgalmak még nem a későbbi bolsevik rezsim előfutárai voltak, hanem főleg szocialista/szociáldemokrata szervezetek álltak mögöttük. A felkelők általában még a cári rendszert sem akarták megdönteni, hanem csak átalakítani egy angol mintájú alkotmányos monarchiává.)

Még a Patyomkinnak is voltak esélyei a felkelés ilyen kiszélesítésére, bár persze jóval kisebbek, mint egy nagy flottalázadásnak. Ha a tengerészek az Odesszába való megérkezést követően azonnal partraszállnak, szinte órák alatt megszerezhették volna a város feletti ellenőrzést, maguk mellé állíthatták volna a hadsereg alakulatait, és innentől a felkelés futótűzként terjedhetett volna tovább. De nem történt semmi ilyesmi, a felkelők behúzódtak a 23 cm-es páncéllemezek védelme alá, és mintha semmi közük nem lenne hozzá, kívülálló szemlélőként figyelték az odesszai harcokat. Utólag aztán mégis ők hibáztatták az odesszai munkásokat, és Szevasztopolban maradt társaikat, hogy nem támogatták őket. Ahogy Matyusenko később írta: „De hát a mi hibánk e? Vajon nem lenne e nekünk is annyira igazunk, mint vádlóinknak, ha így felelnénk: Miért aludtatok, amikor mi tizenegy napon át harcoltunk a Fekete-tenger vizein?” Nehéz lenne megmondani, miféle harcra gondolt Matyusenko, a tizenegy napos folyamatos tanácskozásra, vagy az Odesszára leadott két elfuserált lövésre? Nagyjából ennyi volt a Patyomkin lázadóinak a tényleges hozzájárulása a forradalomhoz. Valószínűleg úgy gondolták, ők elvégezték a dolgukat azzal, hogy példát mutattak a többieknek, a többi már nem rájuk tartozik.

A szánalmas tehetetlenség mögött egyebek mellett az a tanulság áll – amit tudtommal senki nem vont le az esetből –, hogy a demokrácia nem működik mindenhol, és egész egyszerűen nem való mindenkinek. Hatékony működéséhez szükséges lenne egy bizonyos társadalmi érettség, és intellektuális színvonal. A Patyomkin felkelői megpróbálták felépíteni a könyvekben látott demokráciát, ahol mindenki egyenlő, és mindenki szavazata egyformán számít. Az eredmény ezúttal is a teljes működésképtelenség lett, az ideológiailag megosztott, és – legyünk őszinték – többnyire nem is túl értelmes matrózok képtelenek voltak bármiben is egyetérteni, és legfeljebb közvetlen veszélyhelyzetben tudtak konszenzusra jutni. Valahányszor valamiben dönteni kellett volna, cselekvés helyett mindig órákig tartó gyűlésezés kezdődött, véget nem érő szónoklatokkal, aminek a következménye az lett, hogy a kezdeményezés szinte már az első órák után kicsúszott a felkelők kezéből. (Egyébként később ugyanez történt több hasonló esetben is, például az 1918-as cattarói matrózfelkelésnél.)

A Patyomkin lázadásának utólagos megítélése a szovjet korszak irodalmában természetesen egyértelműen nagyon pozitív volt, a lázadók tevékenységének alkalmankénti kritikája mellett is. A baloldali mozgalmak addig jobbára csak a munkásság körében tudtak sikereket felmutatni, a Patyomkin lázadás volt a fegyveres erők első nagy felkelése, mely nem spontán zavargásnak, hanem szervezett, baloldali elkötelezettségű megmozdulásnak látszott. A felkelés következményei és hatása valóban rendkívül jelentős volt. Ahogy egy katona később visszaemlékezett: „A Patyomkin matrózainak lázadása nagy hatással volt a katonákra. Addig úgy gondoltuk, a zavargások a munkások és a diákok sztrájkjait, illetve néha a falvakban a parasztok körében kitörő kisebb lázongásokat jelentik. A hadsereg viszont nyugodt volt, a hadsereg engedelmeskedett a felsőbb akaratnak. Aztán egyszerre csak kitört ez a matrózfelkelés…”

A Patyomkinról érkező hírek valóban nagy rokonszenvet váltottak ki a hadseregben, és ott is felszították a forradalmi hangulatot. A nyár és az ősz során több helyőrségnél is kisebb-nagyobb katonai lázadások törtek ki. És nemcsak az Odesszában állomásozó csapatok készültek arra, hogy csatlakoznak a tengerészekhez, ha azok partra szállnak. A katonák például Batumban is megbeszélték, ők is fellázadnak, ha megjelenik a kikötő előtt a Patyomkin, melynek számítottak az érkezésére.

A flotta tengerészei szintén követendő példaként tekintettek a Patyomkinra. Június végén a Balti Flottánál, majd Vlagyivosztokban is zavargások törtek ki. Ősszel Szevasztopolban ismét fellázadtak a flotta tengerészei, majd újabb nagy megmozdulásokra került sor Kronstadtban, az Amuri Flottánál, és következő év elején újra Vlagyivosztokban.

Külföldön is volt visszhangja az eseményeknek. Júliusban a La Speziában állomásozó olasz Francesco Morosini páncéloson tört ki lázadás, és a Patyomkin ihletésére felkelések törtek ki a portugál és a brazil hadihajókon is. Kisebb megmozdulásokra, szervezkedésekre sor került az angol, a német, és az osztrák-magyar haditengerészeteknél is.

A közvetett hatás talán még ezeknél is jelentősebb volt. A forradalmi szervezetek vezetése nagyon alaposan tanulmányozta a felkelés lezajlását, és abból igyekeztek levonni a szükséges következtetéseket. A legfontosabb tanulság a szervezettség hiánya volt, nemcsak a felkelés nem volt kellően előkészítve és megszervezve, hanem a felkelők és az odesszai munkásság, illetve a hadsereg közti koordináció is hiányzott, és egyáltalán, a forradalmi mozgalmaknak nem volt egységes, központi irányítása és vezetése. Ezen mindenképpen változtatni kellett. Nem lehet biztosan tudni, a történtek milyen hatást gyakoroltak a baloldali pártok vezetésére, és játszottak e valami szerepet abban, hogy a következő forradalom során már nem volt annyira jellemző ez a demokráciásdi. 1917-ben, és utána, a forradalmi megmozdulások éppen hogy nagyon is központi irányításúak voltak, ahogy később a szovjet bolsevik rezsim is mindenhol erőteljesen központosított.

Lenin nem sokkal az események után így értékelte a történteket: „Nehéz lecke az odesszai felkelés, de már forradalmasította a hangulatot, és meg fogja majd tanítani a forradalmi proletariátust most már nemcsak harcolni, hanem győzni is. Az odesszai eseményekre azt mondhatjuk: A forradalmi hadsereg vereséget szenvedett. Éljen a forradalmi hadsereg!”

Főbb forrásmunkák

A cikk fő forrása Richard Hough könyve, a magyarul 1971-ben, a Népszerű történelem sorozat keretében megjelent „Felkelés a Potyomkin páncéloson”. Legjobb tudomásom szerint máig ez az egyetlen nagyobb terjedelmű munka, ami az eseményekről magyar nyelven napvilágot látott. (A Bookline-on éppen van is egy példány belőle. https://bookline.hu/product/home.action?type=10&id=2105478595&_v=Richard_Hough_Felkeles_a_Potyomkin_pa ) Hough könyve az ötvenes években íródott, és információi részben már elavultak, ezért szükségesnek láttam utánanézni az interneten az újabb kutatásoknak is. Ezek persze szinte kizárólag csak orosz nyelven elérhetőek, de a neten szerencsére lehet magyarítani őket. Az orosz weblapokon elég sok mindent lehet találni, különösen sokat segített az orosz Wikipédiának a felkeléssel foglalkozó oldala.https://ru.wikipedia.org/wiki/%D0%92%D0%BE%D1%81%D1%81%D1%82%D0%B0%D0%BD%D0%B8%D0%B5_%D0%BD%D0%B0_%D0%B1%D1%80%D0%BE%D0%BD%D0%B5%D0%BD%D0%BE%D1%81%D1%86%D0%B5_%C2%AB%D0%9F%D0%BE%D1%82%D1%91%D0%BC%D0%BA%D0%B8%D0%BD%C2%BB

Úgyszintén a neten találtam meg Borisz Ivanovics Gavrilov „Harc a szabadságért. Felkelés a Patyomkin páncéloson” című könyvét is. ( http://militera.lib.ru/h/gavrilov_bi/index.html )A könyv a szovjet éra utolsó éveiben íródott, tartalma tehát frissebb és részletesebb, mint Hough írása.

Egyébként akár új, akár régi, minden a Patyomkin lázadással foglalkozó írásnak meg kell küzdenie a források elégtelenségével. Magáról a lázadásról egyszerűen nincs hiteles forrás, a visszaemlékezések teljesen megbízhatatlanok, és többnyire egymásnak is ellentmondanak. A lázadás vezetői nem történelmet, hanem a munkásmozgalom meg a saját hősiességük legendáját írták meg. A résztvevők közel másfél évtizedes hallgatásra kényszerültek, majd a forradalom győzelme után, ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, emlékeik igazodtak a hivatalos történethez, ahogy múlt az idő, egyre nagyobb mértékben. Jól szemlélteti ezt az egyik orosz szerző, aki leírja, hogy a hetvenes években fiatal tengerészkadétokként meglátogatták kijevi otthonában a Patyomkin lázadás egyik utolsó, még életben levő résztvevőjét. A fiatalok a szokásos program szerint énekkel, tánccal, és versmondással szórakoztatták a nemzetközi munkásmozgalom tiszteletreméltó veteránját, aki cserébe mesélt nekik a felkelésről. A szerző szerint minél tovább hallgatta az öreget, annál inkább az a meggyőződése támadt, az aggastyán valójában Eizenstein filmjét meséli el nekik. Ez aztán nyilvánvalóvá is vált, amikor a vén harcos teljes meggyőződéssel és átéléssel arról kezdett el beszélni, saját szemével látta, amikor a nevezetes babakocsi legurult a Richelieu lépcsőn! Ennyit a kései visszaemlékezések hitelességéről.