Bár a közvélekedés, és egy időben a haditengerészeti stratégák is, hajlamos úgy gondolni, hogy a hadiflották szinte kizárólagos feladata az, hogy nagy tengeri csatákban döntsék el a háborúk kimenetelét, a hadihajók repertoárja valójában ennél sokkal összetettebb. A hajók feladata nem pusztán az, hogy egymásra lövöldözzenek, hanem komplex feladatkört kell ellátniuk. A tengernagyok között ennek a feladatkörnek alighanem legnépszerűtlenebb eleme az ellenséges parti erődítmények elleni támadás volt, mely mumusa volt minden haditengerészetnek. (A krími háború idején a parancsot megtagadni nem merő David Price tengernagy inkább öngyilkosságot követett el, mintsem hogy nekivezesse flottáját a petropavlovszki kikötőt védő erődítményeknek. A támadást persze nélküle is végrehajtották, és az valóban az előre látható kudarccal végződött.)

A feladat nehézsége nyilvánvaló. Egy jól védett, és jól álcázott szárazföldi ütegállást gyakorlatilag csak direkt telitalálattal lehet kiiktatni, márpedig egy ilyen találat esélye elég kicsi volt. (1882-ben, az Alexandria elleni támadás során, az angol hajók több mint háromezer gránátot lőttek ki, és összesen tíz ilyen telitalálatot értek el.) A tengeren himbálódzó hajókról jóval nehezebb volt célra tartani az ágyúkat, mint egy parti erőd stabil alapzatáról, és maguk a hajók is kiváló célpontot nyújtottak, ellentétben a szárazföldi célpontokkal, melyek rendszerint beleolvadtak a part hátterébe. A jól védett, és rendszerint földsáncok mögé rejtett erődítéseket leginkább csak meredek szögben, felülről becsapódó gránátokkal lehetett leküzdeni, márpedig a hajóágyúk gránátjainak röppályája általában lapos volt. Ha pedig a nagyobb becsapódási szög érdekében nagy távolságról tüzeltek, a célzás pontossága romlott le drasztikusan. Ha pedig közel mentek, a hajók nyújtottak kiváló célpontot a parti ütegeknek, illetve – újabb korban – az aknára futást kockáztatták.

Ennél már csak az volt rosszabb, ha nem egyszerűen csak a partokat kellett ágyúzni, hanem egy füst alatt egy partraszállást is lebonyolítani. Ez a tűztámogatás és a logisztika szempontjából szintén rémálom volt. Még jól előkészített, és kellően nagy erőkkel lebonyolított hadműveletek is gyakran kudarccal végződtek, ha pedig a nehézségeket a támadó fél elbizakodottsága, az ellenfél lebecsülése is megfejelte, a csúfos fiaskó előre borítékolható volt. Az ilyen hadműveletekkel sokszor még a legnagyobbak is bakot lőttek, amint azt az alábbi kis példa is szemléltetheti.

A XVIII. század végére Európa hajdani vezető nagyhatalma, Spanyolország, egykori önmaga karikatúrája volt csupán. A súlyosan eladósodott ország gazdasága romokban hevert, a kincstár kongott az ürességtől, virágzott a korrupció, a lerabolt, és most függetlenséget követelő gyarmatokon pedig egymás után törtek ki a felkelések. Belpolitikailag az országot az egymással marakodó érdekcsoportok osztották meg.

Ebben a helyzetben a spanyol kormányzat úgy vélte, a válság kezelésére remek megoldás lehet egy jó kis győztes háború. A külső ellenségre való mutogatással egyesíteni lehet a különböző pártokat, a hadizsákmánnyal befoltozhatják a költségvetésen tátongó lyukakat, és a háború terheire való hivatkozással jókora segélyeket lehet majd kicsikarni a szövetségesektől is. A minden irányból ellenségekkel körülvett forradalmi Franciaország kiváló ellenfélnek látszott, hiszen úgy tűnt, közeli bukása elkerülhetetlen. 1793 márciusában tehát a spanyolok is csatlakoztak a franciaellenes koalícióhoz.

Az események azonban nem a várt módon alakultak. A koalíció kezdeti sikerei után ugyanis a franciák kezdtek felülkerekedni, és a várt gyors diadal helyett a spanyolok váratlanul egy elhúzódó, nagy veszteségekkel, és nagy költségekkel járó háborúban találták magukat. 1795-re Spanyolország tartalékai kimerültek, s július 22-én kénytelenek voltak különbékét kötni Franciaországgal.

Miután a franciák továbbra is brillíroztak a csatatereken, a spanyolok úgy okoskodtak, ha a jövendő európai újrarendezés során a győztesek asztalánál akarnak ülni, tanácsos lesz inkább a franciák mellé állniuk. 1796 október nyolcadikán ezért szövetséget kötöttek Franciaországgal, és hadat üzentek Angliának.

A spanyol, és ezzel egy időben az olasz szövetségesek elvesztése katasztrofális helyzetet teremtett a britek számára a Földközi-tengeren, ahol az ott állomásozó 15 sorhajójuk most 38 francia és spanyol sorhajóval nézett szembe. A még megmaradt korzikai és elbai támaszpontok utánpótlását a szárazföldi szövetségesek elvesztése után nem tudták megoldani, ezért kénytelenek voltak ezeket is kiüríteni, s erőiket Gibraltárba visszavonni, gyakorlatilag elhagyva ezzel a Földközi-tengert. 200 évnyi terjeszkedés után ez volt az angol hadigépezet első nagy visszavonulása.

Fennállni látszott a veszélye annak, hogy a Földközi-tengeren állomásozó francia és spanyol flottákat az Atlanti-óceánra átvezényelve a franciák túlerőbe kerülnek a brit haditengerészettel szemben, annak hazai vizein, ami reális lehetőséggé tette volna a brit szigetek elleni francia inváziót. Ez a veszély azonban elhárulni látszott, amikor John Jervis tengernagy 1797 február 14-én a Szent-Vince foknál súlyos vereséget mért a spanyol mediterrán flottára. (Mely nem a brit szigetek inváziójára készült, hanem csak azért akart áttelepülni Cadizba, mert ott jobban meg tudták oldani a hajóraj ellátását, mint Cartagenában.) Jervis négy spanyol sorhajót elfogott, a megtépázott spanyol flotta maradékát pedig blokád alá vette Cadizban.

A nagy túlerővel szemben kivívott fényes diadalt követően az addig állandóan inváziótól rettegő angolok átestek a ló másik oldalára. Az eltúlzott félelmek után most túlzottan is kezdték lebecsülni és lenézni spanyol ellenfeleiket, és a flotta csapnivaló szereplését látva úgy vélték, a spanyol fegyveres erők összességében véve ugyanilyen értéktelenek. A britek új üdvöskéje, a Szent-Vince foki győzelem tulajdonképpeni kivívója, Horatio Nelson is ennek a vélekedésnek adott hangot, amikor többször is kijelentette: „A Donok tudják, hogyan kell hajót csinálni, de hogy hogyan kell embert csinálni, azt nem!”

A túlzott általánosítás azonban ezúttal is megbosszulta magát. A britek rövidesen rájöttek – ahogy egy évtizeddel később a franciák is –, hogy bár a tengereken a spanyolok tényleg nem sokat érnek, a szárazföldön azért még mindig veszélyes ellenségek. Ezt nemsokára a spanyolok egyik legbuzgóbb ócsárlója, Nelson is a saját bőrén volt kénytelen megtapasztalni, amikor nagyon csúfos vereséget szenvedett az általa olyannyira lenézett ellenséggel szemben.

 A Szent Vince-foki győzelmet követő első eufória elmúltával a londoni Admiralitáson felerősödtek a kritikus hangok Jervis parancsnoki tevékenységével kapcsolatban. A tengernagy egyre több bírálatot kapott, amiért nem üldözte kellő elszántsággal a visszavonuló spanyol flottát, így annak hajói be tudtak menekülni Cadiz kikötőjébe. A brit tengernagyok a spanyolok csatában nyújtott szánalmas teljesítményét látva úgy vélték, nem jelenthet nagy problémát a Cadizba menekült hajók kikötőben való megsemmisítése, így utasították Jervist, támadja meg Cadizt, és pusztítsa el az ott horgonyzó spanyol sorhajókat.

Jervis maga sem látott nagy kockázatot a vállalkozásban, és július harmadikán megrohanta Cadizt, ahol azonban az angolok nagy meglepetésére jól szervezett, és elszánt ellenállásba ütköztek. A britek végül nem értek el semmit, és kénytelenek voltak eredmények nélkül visszavonulni. A hajókon esett sérülések kijavítására a flottának Lisszabonba kellett hajóznia, egy időre feladva ezzel Cadiz blokádját.

Nem sokkal korábban, április végén, a britek elszenvedtek egy másik vereséget is, amikor a Puerto Rico-i San Juan városának elfoglalására tett kísérletük is kudarcot vallott. Azonban még ezt követően sem változtattak a spanyolokról alkotott véleményükön, és továbbra is úgy vélték, ellenfelük katonai szempontból teljesen értéktelen.

Még áprilisban az újságokban hírek jelentek meg arról, hogy Amerikából egy értékes rakományt szállító konvoj vetett horgonyt Tenerifén, Santa Cruz kikötőjében. A zsíros zsákmányt szimatoló Jervis kiküldött felderítésre néhány fregattot, melyek meglepetésszerű éjszakai támadásokkal könnyedén elfogták a külső kikötőben horgonyzó spanyol Pricipe Fernando fregattot, és a francia La Mutine korvettet, melyek legénységének nagyobbik része a támadások idején éppen a parton volt.

A könnyű siker még jobban felbátorította az angol parancsnokokat. Valószínűleg Nelson volt az, aki először javasolta Jervisnek, egy erős különítmény kiküldésével meg kellene szerezni az egész várost, és az ott horgonyzó kincses flottát. A többi angol parancsnokhoz hasonlóan Jervis és Nelson is legalább annyira hajszolta a pénzt, mint a harci dicsőséget, és elsősorban alighanem a gazdag zsákmány lebegett a szemük előtt. Ezenkívül a szigetek elfoglalásával a flotta kiváló támaszponthoz is jutott volna, melyről szemmel tudták volna tartani a spanyol partokat, és a Gibraltári-szoroson áthaladó hajókat.

1797 július 14-én Jervis leválasztott kötelékéről három sorhajót, a 74 ágyús Theseust, Cullodent, és Zealoust, s a Kanári-szigetek felé indította őket. A vállalkozás célja ezúttal nem egyszerűen csak a kikötőben horgonyzó hajók elfogása volt, a partra szálló csapatoknak magát a várost is el kellett foglalniuk, feltehetően azzal a céllal – bár erről nincsenek írásos dokumentumok –, hogy tartósan megszállják, és brit ellenőrzés alá vonják az egész szigetet.

A három sorhajót három fregatt kísérte, a 38 ágyús Seahorse, a 36 ágyús Emerald, és a 32 ágyús Terpsichore, valamint a 14 ágyús Fox kutter, és egy mozsárágyúval felszerelt ágyúnaszád, a korábban a spanyoloktól zsákmányolt Rayo. A kötelékhez irányították az 50 ágyús Leandert is, mely azonban már csak a támadás harmadik napján tudott csatlakozni a hajórajhoz. A hajók fedélzetén összesen mintegy 400 ágyú, illetve négyezer tengerész és tengerészgyalogos volt. A szigeten partraszálló csapatok kötelékében ennek az állománynak körülbelül a felét, tehát kétezer embert tudtak bevetni. A hadművelet parancsnoka a csak nemrégiben ellentengernaggyá kinevezett Nelson volt, aki a Theseus fedélzetéről irányította az akciót.

A britek meg voltak győződve róla, hogy Santa Cruz de Tenerife elfoglalása gyerekjáték lesz, és szinte semmilyen kockázattal nem jár. Maga Nelson indulás előtt ezt írta feleségének: „Kedves Frances, egy ideig nem várj tőlem híreket, mert egy kis kirándulásra indulok.” Az angolok annyira veszélytelennek gondolták a vállalkozást, hogy a Seahorse parancsnokát, Thomas Fremantle-t, még várandós felesége is elkísérte az útra. Az angolok önbizalmát növelte, hogy tudták, a szigetek védelme nagyon gyenge, és blokád alá vett anyaországi kikötőikből a spanyolok már nem is tudnak erősítést eljuttatni oda.

Ezek az információk valóban helytállóak voltak. Santa Cruz védelmének parancsnoka, a tapasztalt katonának számító, ekkor 68 éves Antonio Gutiérrez de Otero y Santayana altábornagy, az adott időpontban kevesebb mint hétszáz katona felett rendelkezett csupán, és ebbe már beleszámították az ágyúk tüzéreit is. Rajtuk kívül be lehetett még vetni az ekkor nyolcezres lakosságú város polgáraiból felállított milíciát, a tengerészek közül toborzott önkénteseket, valamint a francia Mutine korvett szigeten rekedt tengerészeit is. Ez összesen további ezer embert jelentett, akiknek a harcértéke azonban elég bizonytalan volt.

Bár az állomány létszáma messze nem volt kielégítő, de legalább a felszerelésük jónak volt mondható. A katonák és önkéntesek jól el voltak látva fegyverekkel, s volt bőven lőszer és élelmiszer is. Az összesen 84 ágyúval felszerelt erődök és ütegállások is jó állapotban voltak, és jól ki voltak építve. A csapatok harci morálja kifogástalan volt, és felkészülten várták az angol támadást. A spanyolok ugyanis már korábban felfigyeltek az angol fregattok megélénkülő tevékenységére, és számítottak rá, hogy ez egy közelgő angol támadás előjele lehet. Gutiérrez jól felhasználta a rendelkezésére álló időt a város védelmének megerősítésére, úgyhogy a spanyolokat egyáltalán nem érte váratlanul és felkészületlenül a brit flotta megjelenése Tenerife előtt.

 Nelson átkaroló támadást tervezett Santa Cruz ellen. Nem közvetlenül a várost akarta támadni, hanem a tőle északra fekvő Valleseco nevű tengerparton szállt volna partra. A terv szerint az angol fregattok éjszaka megközelítik Vallesecót, és partra teszik a Nelson közeli barátja, Thomas Troubridge, a Culloden kapitánya által irányított csapatokat, melyek ezt követően benyomulnak a sziget belsejébe, és nagy ívben visszakanyarodva hajnalban hátulról, a szárazföld felől támadták volna meg a kikötő védelmének északi szárnyán álló Paso Alto erődöt. Nelson úgy gondolta, a spanyolok a tenger felől indított támadásra számítanak, és váratlanul érik majd őket a sziget belseje felől érkező támadók. Az erőd elfoglalásával rést ütöttek volna a város védelmén, mely ezt követően észak felől nyitva állt volna az angolok előtt. A haditerv szerint ezután Nelson benyomul a kikötőbe, elfoglalja az ott álló hajókat, bombázza a parti erődöket, majd megadásra szólítja fel a városparancsnokot. Az angol tengernagy teljesen biztos volt benne, hogy az ütközet ezzel el is dől, és a spanyolok megadják magukat.

A brit hajóraj július huszonegyedikén éjszaka ért Tenerife közelébe. A fregattok és a katonákat szállító csónakok megközelítették Valleseco partvidékét, hogy az éj leple alatt partra tegyék a csapatokat. A hadművelet azonban rögtön az elején kudarcba fulladt. A kedvezőtlen szél, és a vártnál jóval erősebb áramlatok miatt a csónakok csak nagy késéssel tudták megközelíteni a szigetet, és már hajnalodott, mire a part közelébe értek. A partot azonban szemmel tartották a milícia őrszemei, akik idejében észrevették a közeledő csónakokat, s lövésekkel riasztották a helyőrséget, és a Paso Alto erődöt. Az erődből tüzet is nyitottak az angol fregattokra, bár azok jóval az ágyúk lőtávolságán kívül álltak.

Miután a támadás kulcsfontosságú tényezője a meglepetés volt, Troubridge úgy találta, nincs értelme folytatni az akciót, hiszen a felriasztott helyőrséggel szemben már nem számíthatnak sikerre. A csónakokat ezért visszarendelte a hajókhoz, még mielőtt azok egyáltalán elérték volna a partot.

A kudarc nem szegte kedvét a briteknek, akik még aznap délelőtt újabb támadást indítottak, de most még északabbra, a Paso Alto ágyúinak lőtávolán kívül, Bufadero tengerpartján szálltak partra. A sebtében rögtönzött újabb haditerv hasonló volt az előzőhöz, bár most már nem számíthattak arra, hogy sikerül meglepni a spanyolokat. A terv szerint a csapatoknak most is be kellett volna nyomulniuk a sziget belsejébe, elvágni a várost ellátó, fából készült vízvezetéket, majd visszakanyarodva a szárazföld felől benyomulni a városba, miközben a hajók a tenger felől támadják azt.

A partraszállás ezúttal sikerült is, ám a szigetre kiérve a britek szembesülhettek azzal, hogy térképeik nagyon pontatlanok, és a terület valójában teljesen alkalmatlan a további előrenyomulásra. A sziklás, mély szakadékokkal szabdalt terepen az angolok alig tudtak mozogni, és jól célzott tüzelésükkel még a területen őrködő néhány spanyol katona és milicista is sikerrel tartóztatta fel őket. A britek még Vallesecóig sem jutottak el, félúton teljesen elakadtak. Újabb gondot jelentett, hogy nem vittek magukkal sem vizet, sem élelmet, abban bízva, majd előrenyomulás közben helyben megoldják csapataik ellátását a zsákmányolt spanyol készletekből. Az angolok azonban nem jutottak olyan messzire, hogy spanyol készleteket zsákmányolhattak volna valahonnan, és a kopár vidéken nem voltak vízvételi helyek sem, így a tikkasztó nyári hőségben a britek egész nap szomjaztak és koplaltak. Este, miután a spanyolok erősítést juttattak el a területre, és ellentámadást indítottak, Nelson lefújta az akciót, és visszarendelte a csapatokat a hajókra.

Éjszaka Nelson haditanácsra hívta össze kapitányait, és ismertette velük legújabb haditervét. Nem fognak többet átkaroló támadásokkal kísérletezni, hanem egyenesen a védelem legerősebb pontjára, magára a kikötőre mérnek csapást. A csapatok a kikötő mólóját, és a tőle délre álló San Cristobal erődöt támadják. Nelson tudta, hogy az erődben van a városparancsnokság főhadiszállása, és úgy vélte, ha elfogják, vagy megölik a helyőrség parancsnokát, azzal döntő csapást mérnek a védelemre. A britek önbizalma az előző napi fiaskó ellenére is töretlen volt, és csak növelte, hogy közben csatlakozott a hajórajhoz a Leander is, valamint olyan – a valósághoz tényleg közel álló – információkhoz jutottak, mely szerint a védelem csupán 300 katonával rendelkezik, a többiek csak civil önkéntesek.

A támadó csapatokat hat csoportra osztották, ötöt a hajók kapitányai vezettek, a hatodikat pedig maga Nelson, aki nyilván úgy vélte, az előző kudarcokat követően szükség van az ő személyes jelenlétére, hogy ezzel is bátorítsa katonáit, és ösztönözze őket a harcra. A tengernagy ezzel lemondott arról, hogy olyan helyről irányítsa csapatait, ahonnan a harctér egészét át tudja tekinteni, és az első hullámban támadó osztagok élére állva feleslegesen kockáztatta saját életét. A később kialakuló zűrzavar egyik oka éppen az volt, hogy Nelson döntése miatt a csapatok a kritikus pillanatokban központi irányítás nélkül maradtak.

A támadás kitűzött napján, július 24-én, Nelson levelet írt Jervisnek, melyben tájékoztatta parancsnokát a kialakult helyzetről. A levelet a tőle megszokott bombasztikus „győzelem vagy halál” stílusban fejezte be: „Ma este magam fogom vezetni összes erőinket, és holnapra a fejem vagy babérral, vagy ciprussal lesz ékesítve.”

A hadművelet első lépéseként az angol hajók július 24-én késő délután benyomultak a kikötőbe, és bombázni kezdték a parti erődöket. A támadás súlypontját ismét a védelem északi vonalára, a Paso Alto erődre helyezték, a sorhajók főleg ezt lőtték, a fregattok pedig a partnak ezen a részén horgonyoztak le, amivel azt a benyomást akarták kelteni, csapataik ismét itt próbálnak majd partraszállni, és a védelem északi szárnyát akarják támadni. Gutiérrez azonban nem dőlt be a trükknek. A britek viselkedéséből helyesen következtette ki, hogy azok valójában lemondtak az északi átkaroló műveletről, és valószínűleg közvetlenül a kikötőt fogják majd támadni. A tábornagy ezért gyakorlatilag minden emberét visszavonta a városba, hogy a centrumban összpontosítsa erőit. A szárnyakon szinte csak néhány őrszem maradt, a Paso Alto erődben például csupán harminc embert hagytak hátra. Az erősen tagolt terepen a spanyolok feltűnés nélkül végre tudták hajtani csapataik átcsoportosítását, a britek ebből semmit nem vettek észre.

Az angol hajók késő éjszakáig lőtték a parti állásokat, de vajmi kevés sikerrel. Az ágyúk csövét nem lehetett olyan magasra állítani, hogy a lövedékek felülről csapódjanak be, a lapos szögben érkező gránátok pedig nem sok kárt tudtak okozni a vastag falakban, és a jól kiépített földsáncokban. A Rayo egyetlen mozsárágyúja sem tudott érdemi veszteségeket okozni a védelemnek.

Sötétedés után, este tíz körül, a támadókat szállító csónakok gyülekezni kezdtek a Zealous körül. A csónakokban a sorhajókról és a fregattokról összesen mintegy 700 ember érkezett, valamint a Fox fedélzetén 180, a Rayón pedig 50 ember vett részt a támadásban. A britek összesen tehát majdnem ezer embert tudtak a város ellen indítani, s ezeknek körülbelül negyede került ki a tengerészgyalogosok közül. A sötét, holdfény nélküli éjszakában a hajóknak és a 30 csónaknak a terv szerint lehetőleg észrevétlenül kellett volna megközelíteniük a partot, s hogy ezt segítsék, az evezőlapátokat rongyokba burkolták, abban bízva, azok így nem csapnak akkora zajt.

A csónakok fél tizenegykor indultak, és mögöttük kissé leszakadva követte őket a Fox és a Rayo. Félórával később értek a part közelébe, ahol azonban rögtön észrevették őket a kikötőben, a parttól mintegy ötszáz méterre horgonyzó San Jose fregatt őrszemei. A fregattról figyelmeztető lövésekkel riasztották a partvédelmet, ahonnan világítógránátokat lőttek ki, majd mindennel amijük csak volt, tüzet nyitottak a támadókra.

A tűz olyan heves volt, hogy a csónakok körül felcsapódó vízoszlopok eláztatták a tengerészek lőporos zacskóit, a támadók egy része így már eleve félig-meddig harcképtelen állapotban ért partot. A tüzelés összezavarta és szétzilálta a briteket, akiknek az eredeti terv szerint a kikötőmólón, illetve a közvetlenül mellette fekvő partszakaszon kellett volna kikötniük. A golyózáporban azonban az evezősök kénytelenek voltak a csónakok fenekére lapulni, az áramlatok pedig elsodorták a csónakokat, melyek végül körülbelül egy kilométeres szakaszon, öt nagyobb csoportban értek ki a szigetre. A kisebb csoportokat a spanyolok gyorsan felszámolták, súlyosabb harcokra a móló, és a védelem központja, a San Cristobal erőd körül, illetve ezektől délre, a Carnicerias nevű partszakaszon került sor.

Az eredeti célpont, a móló környékén végül csak öt csónak ért partot. Itt Nelson, és a Terpsichore fregatt kapitánya, Richard Bowen vezette a támadókat. A mólónál elhelyezett üteget a Bowen csónakján érkezőknek sikerült elfoglalniuk, de igen súlyos veszteségekkel, elesett Bowen, és a helyettese, George Thorp hadnagy is. (Thorp azon kevesek közé tartozott, akik nem nagyon bíztak a vállalkozás sikerében. Indulás előtt búcsúlevelet írt szüleinek, kijelentve, nagy valószínűsége van annak, hogy soha nem tér vissza.) Nelson nem sokkal később négy csónakkal, és körülbelül 120 emberrel a móló északi oldalán, az Alameda nevű partszakaszon jutott ki a szárazföldre, ahol azonnal heves tűzbe kerültek. Nemcsak a mólóról elmenekült, és most szemközt, a város szélső házaiban állást foglaló spanyol katonák vették őket tűz alá, hanem a San Cristobal erőd egyik ágyúja is. Eredetileg az erőd ágyúi mind a tenger felé néztek, de a spanyolok számítottak arra, hogy a britek esetleg Alamedánál is próbálkoznak, ezért néhány nappal a támadás előtt az erőd errefelé néző falán egy lőrést vágtak, és itt is elhelyeztek egy ágyút, mely kartáccsal, oldalazva tudta végiglőni a partot, ahol a britek gyülekeztek. (Az El Tigre nevű ágyú napjainkban is látható a helyi múzeumban.)

Nelson az elsők között ért ki a szigetre, ám pillanatokkal azután, hogy kivont karddal partra ugrott csónakjából, lövés érte a jobb karján. (Valószínűleg a közeli házakból tüzelő egyik muskétából.) A tengernagy a földre zuhant, s amikor köréje gyűlő emberei feltámogatták, azt kiáltotta: „Halott vagyok!” A seb azonban nem volt halálos, bár nagy kiterjedésű volt, és dőlt belőle a vér. Nelson mostohafia, Josiah Nisbet hadnagy rögtönzött rá egy szorítókötést a zsebkendőjéből, majd a sebesült tengernagyot az egyik csónakba tették, és azonnal visszaindultak vele a zászlóshajóhoz. A tisztek javasolták, hogy inkább az egyik közeli fregatthoz menjenek, Nelson azonban úgy gondolta, összezavarná és elbizonytalanítaná a csapatokat, ha ütközet közben helyeznék át a tengernagyi zászlót egy másik hajóra.

Nelson távozása után a harcok változatlan hevességgel dúltak tovább a móló környékén. A Fox kutter is itt próbálta partra tenni az embereit, de a mólóhoz közeledve a hajó a spanyol ágyúk kereszttüzébe került, és olyan súlyos találatokat kapott a vízvonal alatt, hogy elsüllyedt, még mielőtt elérte volna a kikötőt. A kutter legénységéből 18 ember esett el, köztük a hajó parancsnoka, John Gibson hadnagy. A túlélők többségét felszedték a közelben tartózkodó csónakok, és a Rayo, mintegy 60-70 ember pedig kiúszott a partra, ahol csatlakoztak a móló környékén harcolókhoz.

Miután Bowennek sikerült a mólót elfoglalnia, az angolok benyomultak a városba, ahol azonban továbbra is heves ellenállással találkoztak, mely lassan kezdte felmorzsolni őket. A házakból és a sebtében felállított barikádokról a spanyolok erős tűzzel fogadták a támadókat, akiknek maradványai végül elérték a városban levő dominikánus kolostor épületét, de itt végképp elakadtak. Miután a britek elhagyták partot, a spanyolok meglékelték vagy felgyújtották a hátrahagyott csónakokat, így a városban rekedt csapatok számára elvágták a visszavonulás útját.

A csónakok többségét az áramlás elsodorta, és három csoportban végül a mólótól délre eső területen értek partot. Egy kisebb csoport a móló déli oldalán, a La Aduana nevű városrésznél kötött ki, a britek itt befészkelték magukat a közeli házakba, és várták, hogy erősítést kapjanak. Az erősítés azonban soha nem érkezett meg, és miután a spanyolok körülvették őket, végül kénytelenek voltak megadni magukat.

A támadók legnagyobb csoportjai, a teljes létszám körülbelül fele, még délebbre, a Del Aceite és a La Carniceria nevű városrészeknél jutott ki a szárazföldre. A Thomas Troubridge és Samuel Hood vezette csapatok benyomultak a városba, azzal a céllal, hogy a kikötő felé visszakanyarodva hátulról, a szárazföld felől rohanják meg a védelem központját, a San Cristobal erődöt. Az utcákon azonban ők is elakadtak, és nem tudtak a kikötő felé előrejutni. Santa Cruz civil lakossága is csatlakozott a védőkhöz, még nők és gyerekek is harcoltak a barikádokon. A britek dolgát nehezítette az is, hogy miután lőporkészletük nagyobb része elázott a partraszálláskor, katonáik többsége csak a szuronyt tudta használni. Troubridge próbálta felvenni a kapcsolatot a többi partraszálló egységgel, és várta az erősítést, de egyik sem érkezett meg. A házról házra tartó közelharcban végül kénytelenek voltak feladni eredeti tervüket, és a könnyebb ellenállás irányában haladva inkább a belváros felé fordultak. Végül ők is eljutottak a dominikánus kolostorig, ahol egyesültek az Alameda felől érkező csoport túlélőivel.

A kora hajnali órákra mintegy 340 angol jutott el a dominikánus kolostorig. Kisebb, elszigetelt csoportok még harcoltak a tengerparton, és a város utcáin, ezek sorsa azonban meg volt pecsételve, a spanyolok egymás után számolták fel őket. A kezdeti megingás után – amiben az is szerepet játszott, hogy a városparancsnok asztmarohamot kapott, és egy rövid ideig nem volt képes ellátni feladatait – a védelem rendezte sorait, és a beérkező jelentések alapján Gutiérrez lassan ismét át tudta tekinteni a helyzetet. Világossá vált, hogy Alameda felől nem fenyeget veszély, a partot és a mólót visszafoglalták, az itt partraszállókat beszorították a városba. A mólótól délre partra szállt brit erők felszámolására Gutiérrez kiküldött egy zászlóaljat, ezek ismét megszállták a tengerpartot, a hátramaradt kisebb angol csoportokat megadásra kényszerítették, a britek hátrahagyott csónakjait pedig felgyújtották.

A kora hajnali órákra a spanyolok már ismét teljes mértékben urai voltak a helyzetnek. A városban nem maradt más harcoló angol egység, csak a dominikánus kolostorban körülzárt, és folyamatosan tűz alatt tartott csoport. A britek azonban még mindig azt hitték, ők állnak nyerésre. Troubridge úgy vélte, csak idő kérdése, hogy megérkezzen az erősítés, és a kikötőt támadó hajókkal együtt majd ők fogják két tűz alá a spanyolokat. Így aztán egy elfogott spanyol kereskedővel és egy szerzetessel ultimátumot küldött Gutiérreznek, melyben az angoloktól megszokott arrogáns stílusban megadásra szólította fel a spanyol parancsnokot, a város lerombolásával fenyegetőzve. Az ultimátumot a spanyolok természetesen azonnal visszautasították. Az ellenséges város közepén magára maradt, túlerővel körülzárt Troubridge, továbbra is súlyos megtorlásokkal fenyegetőzve, még kétszer szólította fel ellenfelét a város megadására. A második ultimátumra Gutiérrez nem is válaszolt, a harmadikra azonban már igen. A spanyol parancsnok számára addigra már nyilvánvaló volt, hogy nekik áll a zászló, és úgy vélhette, megengedhet magának egy kis jóleső gúnyolódást a pökhendi és beképzelt britekkel szemben. Az újabb, ismét „súlyos következményekkel” fenyegetőző angol ultimátumra írt válaszában udvariasan érdeklődött Troubridge egészségi állapota felől, felajánlotta neki saját orvosát, majd levelének végén barátságosan megjegyezte, véleménye szerint az angol parancsnoknak nem kellene ennyit innia.

Miközben a partraszálló angol csapatok a túlélésükért harcoltak, és a védők kereszttüzében összevissza kóvályogtak Santa Cruz utcáin és tengerpartján, főparancsnokuk egy jó darabig nem volt abban a helyzetben, hogy irányítani tudja őket, vagy bármilyen támogatást adni tudjon nekik. Attól kezdve, hogy beszállt az egyik csónakba, a gyors és könnyű sikerben bízó Nelson-nak már nem volt lehetősége rá, hogy az egész hadműveletet át tudja tekinteni, és azt irányítani tudja. Ettől kezdve a brit erők egy jó ideig, és éppen a legkritikusabb percekben, gyakorlatilag magukra hagyva, központi vezetés nélkül harcoltak.

Mire az őt szállító csónak visszatért a zászlóshajóhoz, Nelson már ismét összeszedte magát, és a segítséget elutasítva – „Hagyjanak békén! Megvannak még a lábaim és az egyik karom!” – saját erőből kapaszkodott fel a Theseus fedélzetére, ahol azonnal a hajóorvoshoz, Thomas Eshelby-hoz vitték. A seb kétségkívül súlyos volt, a golyó roncsolta az izmokat, elszakította az inakat, és több helyen is eltörte a felkarcsontot. Ugyanakkor azonban az amputáció nem volt feltétlenül szükséges, a golyó eltávolítása, a seb alapos kitisztítása, a sérült végtag rögzítése után Nelson karja talán menthető lett volna, bár nyilván részben vagy teljesen megbénult volna. A tengernagy azonban nem akart ennyit pepecselni az orvosnál. A saját legendáját gondosan építgető Nelson talán arra gondolt, leendő életrajzában nem mutatna jól, hogy miközben csapatai súlyos harcokat vívnak, ő beteget jelent. Így aztán már amikor csónakja a Theseus mellé ért, felszólt a fedélzetre, hogy az orvos készüljön elő az amputációra, majd a következő szavakkal lépett be Eshelby rendelőjébe: „Doktor, szabadítson meg ettől a haszontalan húsdarabtól!”

Miután Nelson továbbra is folyamatosan sürgette Eshelby-t, minél gyorsabban vegye elő a műszereit, az nem is tehetett mást, elvégezte az amputációt. Érzéstelenítést természetesen nem használtak, még az ilyenkor szokásos bögre rumot sem. A műtét tehát rendkívül fájdalmas volt, viszont rövid, egy jó orvos egy végtag-amputációt 3-5 perc alatt képes volt elvégezni. A levágott végtagot, Nelson kérése ellenére, a szokásos gyakorlatnak megfelelően a tengerbe dobták. Alig húsz perccel később, miután valamennyire magához tért a sokkból, Nelson már ismét a Theseus fedélzetén volt.

Addigra azonban már elveszett a lehetőség arra, hogy megfordítsák a helyzetet. A spanyolok ismét urai voltak a teljes partszakasznak, és elvágták a még harcoló brit csapatokat a hajórajtól. Nelson azonban tovább próbálkozott. Hogy erősítést küldjön Troubridge-nak, megszervezett egy második támadó hullámot, mely 15 csónakkal és 400 emberrel kora hajnalban indult a part felé. (Arról most már lemondott, hogy maga is a csónakokkal tartson.) A támadók azonban ismét nem tudták észrevétlenül megközelíteni a partot. A hajnali derengésben a spanyolok már idejében észrevették, és eszeveszett tüzeléssel fogadták őket. A golyózáporban az angolok a partot sem tudták elérni, a csónakok ismét szanaszét szóródtak, és három közülük el is süllyedt. Legalább harminc ember meghalt, körülbelül kétszer ennyi megsebesült. A partraszállási kísérlet összeomlott, még mielőtt egyáltalán elkezdődött volna. Az épségben maradt csónakok már a part elérése előtt kénytelenek voltak megfordulni, és visszatérni a hajókhoz.

Az újabb kudarcot a dominikánus kolostor tetejéről is jól lehetett látni, s az oda beszorult angolok számára világossá vált, hogy vége a dalnak. Sem győzni nem tudnak, sem visszavonulni. Troubridge most már Hood-ot küldte tárgyalni, hogy tisztes megadási feltételeket érjenek el a britek számára. Gutiérrez belement a tárgyalásokba, és fél hétre sikerült is megállapodni a feltételekről. A britek vállalták, hogy beszüntetik a harcot, s nem támadják tovább a várost, és a Kanári-szigeteket. Vállalták azt is, hogy továbbítják Gutiérrez győzelmi jelentését Cadizba. Cserébe szabad elvonulást engedtek nekik, s megtarthatták fegyvereiket és zászlóikat is. Megállapodtak a fogolycserében is. A megadásról szóló szerződést angol részről Samuel Hood írta alá, aki ezt követően a spanyolok engedélyével visszatért a Theseusra, és tájékoztatta Nelsont is, aki egyetértett a megállapodással.

Az angol csapatok július 25-én délelőtt kivonultak a kolostorból, és fegyelmezett rendben, a spanyol milícia és a francia tengerészek sorfala között levonultak a kikötőbe. Miután az angol hajók csónakjai nagyrészt elpusztultak, a spanyol parancsnok két szkúnert bocsátott a britek rendelkezésére, hogy csapataikat vissza tudják szállítani a hajókra. A sebesülten fogságba esett angol katonákat a spanyolok kifogástalan orvosi ellátásban részesítették, őket a következő napokban szállították vissza a hajókra.

A britek meglepődtek az egyébként kegyetlenségükről híres spanyolok viselkedésén, és a történteket többnyire azóta is úgy magyarázzák, hogy mindez a spanyol parancsnok régimódi lovagiasságának volt köszönhető. Gutiérrez valóban régimódi spanyol Grand volt, de elsősorban jó katona, aki nyilván ismerte a régi katonamondást: Futó ellenségnek aranyhidat kell építeni! A spanyol parancsnok valójában nagyon is meg volt elégedve az elért eredményekkel, és nyilván nem akarta tovább kísérteni a szerencséjét. Tisztában volt vele, hogy az angol hajók fedélzetén még több ezren vannak, és ha a britek tovább erőltetik a támadást, még mindig felmorzsolhatják az ő néhány száz emberét. Gutiérrez tehát nem akarta tovább feszíteni a húrt, és igyekezett minél gyorsabban megszabadulni az angoloktól.

Nelson maga is le volt nyűgözve ellenfele nagylelkűségétől, és levélben köszönte meg a fogságba esettekkel és a sebesültekkel szembeni emberséges bánásmódot. Köszönetként egy hordó sört, és egy sajtot küldött Gutiérrez-nek, aki udvarias válaszlevélben kívánt szerencsét Nelsonnak, és egy hordó helyi bort küldött neki ajándékba. Miután a britek rendezték soraikat, július 27-én délután háromkor felvonták a horgonyt, és kifutottak Santa Cruzból. A flotta augusztus 16-án csatlakozott ismét Jervis Cadiz előtt járőröző hajórajához.

Az angol vereség nagyságát a veszteségadatok jól szemléltetik. Maga Nelson a csata után írt hivatalos jelentésében saját veszteségként 109 halottat, és 144 sebesültet ismert el, de általában ennél jóval többre teszik az angol áldozatok számát. A legtöbb forrás 220-250 halottat, és 130-200 sebesültet említ. Ha ehhez hozzávesszük a fogságba esett 450 embert is – bár a spanyolok néhány óra után elengedték őket – akkor a partraszállásokban részt vevő körülbelül 1400 embert tekintve a britek vesztesége még Nelson adatai alapján is elérte az 50 százalékot.

A védelem veszteségeiről részletes adatok vannak. A spanyolok mindössze hatvan embert veszítettek, és ebben a számban már benne vannak a civil lakosság veszteségei is. A 24 elesett között volt a hadsereg egy ezredese, egy hadnagy, két francia tengerész, és hat civil lakos.

Bár Jervis nem fogadta jól az újabb vereség hírét, a kudarc végül nem járt semmilyen hátrányos következménnyel sem Nelson, sem a többi angol parancsnok karrierjére. Hogy vereségét mentegesse, Nelson azt állította, nyolcezer spanyol katona védte Santa Cruzt. Bár az ütközetet szándéka ellenére nagyrészt távolról volt kénytelen szemlélni, azt később is többször megemlítette, egész pályafutása során Tenerife volt a legpokolibb küzdelem, amelyben részt vett.

A tengernagyot valójában nagyon érzékenyen érintette a kudarc, és jobb karja elvesztése, s egészségi állapotára hivatkozva kérte szolgálatból való elbocsátását. Jervisnek küldött levelében ezt írta: „Egy balkezes admirális soha többé nem hajthat hasznot, így minél hamarabb kerítek magamnak egy barátságos házikót, annál jobb, hogy az állam szolgálatában helyet adjak egy alkalmasabb embernek.” Nelson szeptember elsején tért haza Angliába, ahol azonban nagy meglepetésére a hősöknek kijáró ünnepléssel fogadták. A tenerifei vereségért általában az amúgy is közutálatnak örvendő Jervist hibáztatták, Nelsont kitüntették, és London városától ezer font évjáradékot kapott.

Jobb karjának elhamarkodott amputálását azonban megbánhatta, a kapkodva elvégzett műtét ugyanis nem sikerült jól. A csonkon több korrekciós műtétet is végrehajtottak, ám a varratok egy részét nem sikerült eltávolítani, és azok a sebbe betokosodva folyamatos gyulladásokat idéztek elő. A következő hónapokat Nelson lázas betegként töltötte, miközben hogy az állandó, heves fájdalmakat elviselje valahogy, morfiumon élt.

Visszavonulási szándékát kezdetben alighanem komolyan gondolta, Ipswich közelében vásárolt is egy birtokot, ám végül soha nem költözött oda. Év végén, miután állapota valamelyest javulni kezdett, ismét szolgálatra jelentkezett. Következő év, 1798 tavaszán tért vissza a Földközi-tengeri Flottához, ahol Jervis Toulon blokádjával bízta meg.

Gutiérrez már nem sokáig tudott örülni győzelmének, és az azt követően kapott kitüntetéseknek. A már korábban is betegeskedő tábornagy egészségi állapota egyre romlott, és 1799 május 14-én elhunyt. Santa Cruz városának IV. Károly király 1803-ban a „Nagyon Hűséges, Nemes, és Győzedelmes Santa Cruz de Santiago de Tenerife Városa” címet adományozta, és engedélyezte, hogy a város címerébe egy harmadik oroszlánt is felvegyenek. A három oroszlán a britek felett aratott három győzelmet jelképezte, az 1657-es, az 1706-os, és az 1797-es inváziós kísérletek visszaverését. (Bár Blake 1657-ben igazából nem a várost akarta elfoglalni, hanem csak a kikötőben horgonyzó hajókat megsemmisíteni, ami sikerült is neki.) Santa Cruz szabad városi rangot kapott, és saját városi tanácsot állíthatott fel. Az 1797-es győzelem évfordulóját a városban ma is minden évben megünneplik.