A német hajók olyan hatékonyan zavarták az ellenség rádiózását, hogy Warrender és Beatty csak nyolc óra felé szereztek tudomást arról, hogy előreküldött rombolóik ellenséges hajókba ütköztek. Az első jelentések eléggé homályosak voltak, s az angolok úgy gondolták, legokosabb, ha változatlanul haladnak tovább az eredeti irányban, amíg nem tisztázódik a helyzet. Csak fél kilenckor érkeztek meg az első részletes jelentések a Shark-ról. Warrender rögtön keletnek fordult, és ellenséges torpedótámadástól tartva cikk-cakkban haladt tovább hajóival, miközben Beatty csatacirkálói 24 csomós sebességgel megindultak arrafelé, amerre a Shark a Roon feltűnését jelezte.

Miután a németekkel való harcérintkezés már megszakadt, Beatty találomra nyomult előre először északra, majd keletre. Az angoloknak arról sem volt sok elképzelésük, tulajdonképpen miféle hajókba is ütköztek. A német csatacirkálókról tudták, hogy most éppen jóval nyugatabbra, az angol partok közelében kell lenniük, és ráadásul valamivel délebbre, a Humber torkolatánál várták a feltűnésüket. A rombolók által jelentett német hajók tehát nem tartozhattak Hipper kötelékéhez. Egy idő után Beatty-ben felmerült az a nyomasztó gondolat, hogy az észlelt hajók esetleg a közelben ólálkodó német Hochseeflotte fedezetéhez tartoznak. Sok ideje azonban nem maradt azon gondolkodni, mit is kellene tenni ebben az esetben, mert tíz perccel tíz óra előtt az angol hajók váratlan üzenetet kaptak az Admiralitástól: „Scarborough támadás alatt áll!”

Hipper hajói eseménytelen út után érték el az angol partokat. A viharos tengeren, és a különösen sötét éjszakában a halászhajókat kerülgető németeknek sok gondjuk volt azzal, hogy megtartsák a kötelékben elfoglalt helyüket. Néhány torpedónaszád rövidebb-hosszabb időre elvesztette a kapcsolatot a többi hajóval, de némi szerencsével, és néhány rövidhullámú rádióüzenet segítségével sikerült visszavergődniük a helyükre. A németek szerencséjére az angol rádiófelderítés nem észlelte az üzenetváltásokat.

Eredetileg úgy tervezték, hogy az angol partokhoz közeledve a torpedónaszádokat visszaküldik Ingenohl kötelékéhez, ám hajnalban fogták az S33 jelzését arról, hogy brit rombolók tűntek fel a hátuk mögött, a főerők közelében. Néhány angol romboló feltűnése nem keltett nyugtalanságot a Seydlitz parancsnoki hídján, ám úgy vélték, ebben a helyzetben kockázatos lenne a naszádokat védelem nélkül visszaküldeni, tehát jobb, ha inkább a csatacirkálókkal maradnak.

Sokkal nagyobb gondot jelentett az egyre elviselhetetlenebb időjárás. A vihar már a nyílt tengeren is kellemetlenül erős volt, de az angol partok közelébe érve még tovább fokozódott. Hét órakor az elől haladó Strasbourg cirkálóról jelentették, hogy a vihar miatt sem a cirkáló, sem a torpedónaszádok nem képesek használni ágyúikat, és vissza kell vonulniuk nyugat felé, ahol valamivel elviselhetőbb az időjárás. Hipper, és vezérkari főnöke, Erich Raeder korvettkapitány, komoly dilemma elé került. Folytassák e a támadást a cirkálók és torpedónaszádok fedezete nélkül? A Seydlitz parancsnoki hídján mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogyan döntenek a parancsnokok. Nagy csalódás lett volna, ha most, közvetlenül a cél előtt kényszerülnek visszafordulni.

Mikor végül az a döntés született, hogy folytatják a hadműveletet, a tisztek és a legénység egyaránt éljenzésben tört ki. A cirkálókat és a torpedónaszádokat a Stralsund vezetése alatt visszaküldték, hogy az előre megbeszélt ponton csatlakozzanak a főerőkhöz. A csatacirkálók mellett csak a Kolberg maradt, melynek aknákat kellett telepítenie Scarborough elé. Hippernek fogalma sem volt róla, hogy a csatahajók már korábban visszafordultak, ugyanis Ingenohltól a hadművelet egész ideje alatt nem kapott semmilyen tájékoztatást. Abban a térségben, amely felé a német cirkálók és naszádok haladtak, most nem a német csatahajók, hanem Beatty csatacirkálói, és Warrender csatahajói tartózkodtak.

Nem sokkal azután, hogy a kis hajók elhagyták a köteléket, és visszafordultak, a német csatacirkálókon megpillantották az angol partok első fényeit. A kötelék most kettévált. A Von der Tann, a Derfflinger, és a Kolberg, Arthur Tapken ellentengernagy vezetésével délnek fordult, Scarborough felé, míg a Hipper irányítása alatt maradt Seydlitz, Moltke, és Blücher északnak indult, Hartlepool irányába.

A német hajók kemény küzdelmet folytattak a tomboló széllel és a hullámokkal, de a navigációval már nem volt ennyi gondjuk. Az aknaveszély miatt szorosan a part mellett haladva az angol parti jelzőfények és világítótornyok kiváló tájékozódási pontokat nyújtottak, és szinte rávezették a célra a németeket. A tájékozódást segítette az U–27 egyik tisztje, Paul Friedrich von Ahlefeld főhadnagy, aki a Seydlitz fedélzetén tartózkodva segítette a tájékozódást az általa már jól ismert vizeken.

A Seydlitzről negyed kilenckor látták meg először a Hartlepool előtti sziklákat, s nem sokkal kilenc óra előtt érkeztek meg a kikötő bejárata elé. A német hajók már épp tüzelőállásba akartak helyezkedni, mikor váratlanul négy, velük párhuzamosan, de ellentétes irányban haladó angol romboló bukkant ki előttük a ködből. A partvédelem négy River osztályú rombolója, a Doon, a Test, a Moy, és a Waverly, fél hétkor futott ki a szokásos járőrözésre, s miután észak felé tettek egy kört, most éppen délre kanyarodtak volna. A hajók már megkapták a figyelmeztetést, hogy német támadás várható a partvidék ellen, és bár a németeket délebbre várták, rögtön rájöttek, milyen hajókkal állnak most szemben.

Az angolok nem vesztegették az idejüket az azonosítással, s ahogy az ismeretlen hadihajókat megpillantották maguk előtt, azonnal északkeletre fordultak, hogy kitérjenek a túlerejű ellenség elől. Azonban az alatt a hét perc alatt, amíg ez sikerült nekik, a német hajókról több száz lövést adtak le rájuk, ezek közül 38-at a Moltke 28 cm-es nehézlövegeiből. A németek biztosak voltak benne, hogy két rombolót elsüllyesztettek, a másik kettőt pedig súlyosan megrongálták. A viharban hánykolódó hajókról azonban lehetetlen volt pontosan célozni, s az angol rombolókat valójában egyetlen közvetlen találat sem érte, bár a közeli mellék hármat is megrongáltak közülük. A közelben becsapódó gránátok repeszeitől a Doom legénységéből három ember meghalt, hat megsebesült.

A németek abban is biztosak voltak, hogy az angolok torpedókat lőttek ki rájuk, s megfigyelőik határozottan állították, hogy három angol torpedó nyomvonalát is látták, melyek csak kevéssel kerülték el a német hajókat. Valójában a viharban a kis angol rombolók nem tudták torpedóvető csöveiket használni, s egyetlen torpedót sem lőttek ki. A Seydlitz parancsnoki hídján néhány tiszt arra kérte Hippert, vegyék üldözőbe a sérült angol hajókat, s végezzenek velük. Hipper azonban úgy vélte, a hadművelet elsődleges, és legfőbb célja az angol partok bombázása, s a tervezett időponthoz képest ezzel máris késésben vannak. Nem akarta tovább húzni az időt azzal, hogy néhány jelentéktelen kis rombolót hajszoljon a ködben, ahol azok akár még meglepetést is szerezhetnek neki. Így aztán arra utasította hajóit, foglalják el kijelölt tüzelőállásaikat, a Heugh világítótoronytól mintegy másfél mérföld távolságban.

A Seydlitz a Cemetery üteget, és a közeli kábelgyárat vette tűz alá, a Moltke a Heugh üteget, a világítótornyot, és a partvédelem megfigyelőállását, a Blücher pedig a dokkokat, két kisebb gyárat, és a gázműveket lőtte. A csatacirkálók azt az utasítást kapták, csak közepes és kis kaliberű lövegeiket használják, a nehézágyúkból csak akkor nyissanak tüzet, ha a partvédelem is nehézlövegekből venné őket tűz alá. A német tengernagy igyekezett takarékoskodni a nagy kaliberű ágyúk lőszerével, hiszen a kikötők elleni támadás eredetileg csupán azt a célt szolgálta volna, hogy kicsalogassák vele kikötőikből az angol csatacirkálókat. Hipper tehát az igazi harcot későbbre várta.

A német hajók 09.30-kor nyitottak tüzet, s meglepetésükre az angol parti ütegek szinte azonnal válaszoltak. Miután ugyanis a partvédelem jól tudta, hogy német támadás várható, a kikötő helyőrségét már éjfélkor riadóztatták, s így az ütegek már harckészültségben voltak, mikor a németek a kikötő elé értek. Első sortüzeik elég pontatlanok voltak, ám hamarosan belőtték magukat, s több találatot is sikerült elérniük. A Blüchert négy 15 cm-es gránát találta el, több ágyúja tönkrement, illetve megrongálódott, legénységéből kilencen meghaltak, ketten megsebesültek. A Seydlitz három találatot kapott, a gépház több ventilátora, és az első kémény megrongálódott, egy ember megsebesült, s a hajón kisebb tűz ütött ki, amit hamar megfékeztek. A Moltke egyetlen találatot kapott az orrán, s nagyobb károkat nem szenvedett.

Miután az angol ágyúk ilyen kellemetlenségeket okoztak, a német hajók nehézágyúi is tüzet nyitottak. Bár a jól kiépített állásokban elhelyezett parti ütegeket nem tudták kilőni, a lövedékek szétrombolták az angolok jelző és híradóállomásait, a becsapódó gránátok okozta vibráció pedig tönkretette az ágyúk optikai távmérőit, melynek következtében az angol ágyúk tüzelésének pontossága jelentősen leromlott. A parti tüzérség ágyúinak kezelőszemélyzetéből a rövid harc alatt kilencen elestek, tizenketten megsebesültek.

A kikötőben tartózkodott két angol könnyűcirkáló, a Patrol és a Forward, valamint a C9 tengeralattjáró is. A C9 a támadás kezdetekor lemerült a kikötő vizében, hogy elkerülje a német gránátokat, a teherhajók, és a kikötői épületek által takart két cirkálót pedig a németek csak akkor vették észre, mikor Hipper már elrendelte a visszavonulást. Két eltévedt gránát így is eltalálta a Patrolt, mely négy halottat, és hét sebesültet vesztett.

A német hajók 09.40-kor szüntették be a tüzelést, és keletre fordulva gyorsan eltűntek a ködben az angolok szeme elől. E rövid idő alatt a három hajó összesen 1150, különböző kaliberű gránátot lőtt ki Hartlepoolra. Megrongálták a vasútállomást, a dokkokat és a kikötői berendezéseket, felgyújtották a parti raktárakat és a gázműveket, valamint öt kereskedelmi hajó, és a Patrol súlyosan megrongálódott. A városban 300 ház sérült meg kisebb-nagyobb mértékben.

Súlyos volt a civil lakosság vesztesége is, 86 ember meghalt, 424 megsebesült. A támadás után az angol sajtóban óriási hisztériakampány kezdődött, amely tulajdonképpen máig visszhangzik a történelemkönyvekben. Heteken át átkozták a barbár németeket, akiknek lövedékei az angol lapok szerint kizárólag iskolákat, kórházakat, és templomokat találtak el. A németek, egyéb jelzőik mellett, ekkor kapták meg az angol sajtómunkásoktól a „baby killer”, azaz a „csecsemőgyilkos” minősítést is. Arról természetesen azóta sem történik említés, hogy a civil veszteségek legfőbb okozója maga az angol Admiralitás volt, amely, bár jól tudta, hogy támadás készül a környék kikötői ellen, a lakosságot semmilyen formában nem figyelmeztette, és nem értesítette a veszélyről. A polgári lakosság veszteségének elsődleges oka pedig az volt, hogy a parti ütegeket közvetlenül a lakóházak mellé, sűrűn lakott területekre telepítették, és miután a német hajók az erős hullámverésben nem tudtak pontosan célozni, a célt tévesztett gránátok többnyire az ütegek melletti lakónegyedeket érték.

Mindeközben a déli csoport hajói is végrehajtották támadásukat. Tapken kötelékének még az északi csoport hajóinál is könnyebb volt a navigáció. A tengerparton futó vasútvonalon ugyanis éppen egy kivilágított vasúti szerelvény haladt Scarborough felé, s a vele párhuzamosan haladó német hajóknak egyszerűen csak követni kellett azt. A vonat és a csatacirkálók egyszerre érkeztek meg Scarboroughba, pontosan kilenc órakor.

A kikötőt itt nem védték nagy kaliberű ágyúk, a német hajók tehát csak közepes és kis kaliberű lövegeiket használták. A Derfflinger és a Von der Tann a víz és gázműveket, a katonai megfigyelőállomásokat, a kikötőt, és a vasútállomást lőtte. A célpontok egy része a kikötő mögötti domb túloldalán helyezkedett el, a németek tehát csak közvetett irányzással tudtak tüzelni, de ettől függetlenül így is eredményesen tevékenykedtek, s 20 perc alatt összesen 773 darab 15 és 8,8 cm-es gránátot lőttek ki Scarboroughra. A hajók 09.23-kor szüntették be a tüzelést, és távoztak észak felé. A bombázás rémisztő hatással volt a városka lakosságára. A lakosok és a hajóikról menekülő tengerészek egymással versenyezve rohanták meg a vasútállomást, hogy meneküljenek a városból.

Miközben a csatacirkálók a kikötőt lőtték, a Kolberg attól 3,6 mérföldnyire délre, a partra merőlegesen aknazárat telepített a fő hajózási útvonalon. A cirkáló megkínlódott az erős hullámzással, melyben kis híján a Boadicea sorsára jutott, egy hatalmas hullám ugyanis összezúzta a hajó parancsnoki hídját. A viszontagságok ellenére a hajó háromnegyed tízre lerakta mind a 100 aknáját, majd északra fordult, hogy csatlakozzon társaihoz.

Tapken hajói ezzel még nem fejezték be küldetésüket. A két csatacirkáló tíz órakor ért Whitby elé, ahol negyedóra alatt szétlőtték a figyelő és jelzőállomásokat, majd továbbhaladtak északkelet felé, s fél óra múlva csatlakoztak Hipper hajóihoz. A német tengernagy ekkor jelentette a feladat sikeres végrehajtását Ingenohlnak, és egyben megadta helyzetét is. Ingenohltól azonban továbbra sem érkezett semmilyen üzenet, sem utasítás, sem figyelmeztetés. Hippernek tehát fogalma sem volt róla, hogy főerői visszavonultak, és egy erős angol hajóraj jelent meg a térségben.

A scarboroughi parti őrség azt jelentette, hogy a kikötőt néhány könnyűcirkáló, és három csatahajó támadta meg. Úgy tűnt, a német támadás nagyobb szabású, mint azt korábban feltételezték. Jellicoe tíz órakor elrendelte az Edward Eden Bradford altengernagy parancsnoksága alatt álló Negyedik Csatahajóraj számára a kifutást, majd a kora délutáni órákban ő maga is elhagyta Scapa Flowt, a teljes Grand Fleet-el. A főparancsnok még délelőtt elrendelte a kifutást Tyrwhitt commodore Yarmouthban állomásozó hajóinak is. A vihar miatt azonban csak Tyrwhitt négy cirkálója tudott kifutni, a rombolók a kikötőben ragadtak. Jellicoe és Bradford csatahajói azonban túl messze voltak ahhoz, hogy beleszólhassanak az eseményekbe, Tyrwhitt hajói pedig túl gyengék voltak ehhez. A hadművelet sorsa angol részről Warrender és Beatty kezében volt.

Mikor a scarboroughi híreket megkapta, Warrender azonnal visszafordult, és északnyugatra indult, hogy elvágja a németek feltételezett visszavonulási útvonalát. Beatty viszont úgy gondolta, a jelzést nem neki, hanem Warrendernek küldték, tehát őrá nem érvényes. Egy ideig még tovább folytatta kelet felé a kutatást a Roon után, s csak tíz óra után fordult meg csatacirkálóival, és a még harcképes négy rombolójával. A német csatacirkálók és az angol hajók közti távolság ekkor még 150 mérföld volt.

A németek nem mozoghattak szabadon az Északi-tengeren, az aknazárak és a zátonyok erősen beszűkítették mozgási lehetőségeiket. Scarboroughtól északra nagy kiterjedésű angol aknamező terült el, keletre pedig a Dogger Bank zátonyai húzódtak. A Dogger Bank helyenként csupán 15 méter mély vizein normális esetben még át tudtak haladni a közel tíz méter merülésű nagy hadihajók, de ilyen erős hullámzásban ez már aligha lett volna lehetséges. Ezzel természetesen az angolok is tisztában voltak, s úgy vélték, miután az aknamező miatt a németek nem tudnak észak felé kitérni, csak a Dogger Bankot megkerülve, attól északra vagy délre hagyhatják el az angol partvidéket. Warrender ezért könnyűcirkálóit és Beatty csatacirkálóit északra küldte, ő maga pedig hat csatahajójával, és Pakenham páncéloscirkálóival a valószínűbbnek tűnő déli útvonalat állta el, Beatty hajóitól 13 mérföld távolságban. Még délebbre Tyrwhitt négy cirkálója járőrözött. Úgy tűnt, a csapda bezárult, és Hipper valahol biztosan fennakad a hálón. Minden bizonnyal így is történt volna, ha az időjárás nem siet a németek segítségére. A pocsék, párás, ködös időben sokszor alig egy mérföldnyire lehetett csak ellátni, de a legjobb esetben se messzebb öt mérföldnél.

Az északi oldalon Beatty előreküldte könnyűcirkálóit, derítsék fel a terepet. Az élen, mintegy öt mérfölddel a csatacirkálók előtt, a kötelékparancsnok, William Edmund Goodenough commodore zászlóshajója, a Southampton haladt, tőle északabbra a Birmingham, majd még távolabb a Nottingham és a Falmouth. Fél egykor a csatacirkálókról váratlanul ágyúdörgést hallottak nyugatról, és a köd mögött halványan ágyúk torkolattüzei látszottak. A Lion parancsnoki hídján mindenki biztos volt benne, hogy a hadművelet sikerrel járt, és a németek belefutottak a csapdába.

A német csatacirkálókról 07.40-kor levált kísérő hajók az életükért küszködtek a tomboló viharban. Szinte minden hajón komoly viharkárok keletkeztek, az egyik torpedónaszád például elvesztette a főárbocát. Az erős hullámzásban ide-oda hánykolódó hajók hajók képtelenek lettek volna ágyúikat használni, a naszádok egy része pedig, biztonsági okokból, korábban kiürítette torpedóvető csöveit, s most nem tudták újratölteni azokat. Ilyen körülmények között nem volt értelme a csatacirkálókra várakozni, s a kötelék parancsnoka, Victor Harder sorhajókapitány, Hipperrel rádión egyeztetve úgy döntött, nem várja meg a csatacirkálókat, hanem megindul kelet felé, hogy az előzetesen megbeszélt találkozási ponton csatlakozzék a flotta főerőihez. A csatahajók távozásáról Hardert sem értesítette senki.

Nehéz út után a német hajók dél körül értek a Dogger Bank közelébe. Bár a vihar az angol partoktól távolodva valamelyest csillapult, a kis naszádok még így is a cirkálók mögött igyekeztek védelmet keresni a tomboló elemekkel szemben. Az élen a kötelék zászlóshajója, a Stralsund haladt, mögötte öt torpedónaszád, majd utánuk a többi cirkáló, mindegyik néhány naszáddal maga mögött.

Fél egykor váratlanul egy ismeretlen hajót pillantottak meg a Stralsundról, közvetlenül a cirkáló orra előtt, mintegy öt kilométer távolságban. Először azt hitték, egy halászhajóval futottak össze, de hamarosan kiderült, hadihajóval találkoztak, bár a típusát eleinte nem tudták megállapítani. Az azonosító jelzésekre a hajó a németek számára ismeretlen jelzéssel válaszolt, ami nyilvánvalóvá tette, angol hadihajóról van szó. Nem sokkal később egy második hajó is felbukkant az első mögött. A Stralsund jobbra fordult, tüzet nyitott, és jelentette Hippernek az ellenséges hajók feltűnését. Rövidesen a típusukat is azonosítani tudták, s kiderült, két Town osztályú cirkálóval állnak szemben.

Harder jól emlékezett rá, hogy a helgolandi csatában ezek a hajók az angol csatacirkálók előőrséhez tartoztak, s feltételezte, most is ezt a szerepet tölthetik be. A köd mögött tehát valószínűleg a közelben vannak Beatty hajói is. Harder délnek fordult, és a kísérő naszádjai által fejlesztett füstfüggöny védelme alatt teljes sebességre kapcsolva igyekezett eltűnni az angol hajók elől. A viharban a Stralsund nem tudta valamennyi ágyúját használni, így összesen csak 38 lövést adtak le az angolokra, az utolsót öt perccel egy óra előtt. Találatot azonban egyik fél sem ért el. Az utolsó percekben a Graudenz is az összecsapás helyszínére ért, és leadott pár lövést az ekkor már alig látható brit cirkálókra, melyek azonban rögtön ezután eltűntek a dél felé haladó német hajók elől. A németek meglepődtek, hogy ilyen könnyen sikerült megszabadulniuk az angol hajóktól, s nem sejtették, hogy ezt nem annyira a szerencsének, vagy saját ügyességüknek, hanem leginkább az angolok szerencsétlenkedésének köszönhetik.

Goodenough 12. 25-kor jelentette Beattynek, hogy egy ellenséges cirkálóval, és hét, vagy nyolc torpedónaszáddal találkozott. Ugyanekkor egy rádióüzenetben csatlakozásra szólította fel kötelékének másik három cirkálóját. A közelben hajózó Birmingham rövidesen fel is zárkózott a zászlóshajóhoz, s a távolabb, a hat, illetve tíz mérföld távolságban hajózó Nottingham és Falmouth is teljes sebességgel igyekezett az összecsapás helye felé.

Beatty azonban nem támogatta Goodenoughot, hanem tovább nyomult előre, nyugat felé. Úgy gondolta, az észlelt hajók nyilván Hipper fedezetéhez tartoznak, s arra számított, a német csatacirkálók tőlük délre fognak felbukkanni. A közelgő összecsapásban azonban nem akart fedezet nélkül maradni a német torpedónaszádokkal szemben. Mivel a viharos tengeren rombolói nem tudtak lépést tartani a nagy hajókkal, és messze leszakadtak mögöttük, úgy döntött, a Falmouth és a Nottingham ne csatlakozzon Goodenough-hoz, hanem álljon be a kötelék élére, a csatacirkálók elé.

A cirkálók közül az adott időben csupán egy volt Beatty látóterében, s mivel a rossz látási viszonyok között nem tudták megállapítani, melyik hajóról is van szó, a jelzést általános formában küldték el neki: "Könnyűcirkálók felderítő pozícióba. Helyük öt mérföldre elől." Azonban a hajó, amelynek a jelzést elküldték, nem a Falmouth, vagy a Nottingham volt, ahogy Beatty gondolta, hanem a Birmingham, mely ekkor két mérfölddel volt a Beatty hajóiról már nem látható Southampton mögött. A Birmingham kapitánya természetesen nem gondolhatott mást, mint azt, hogy a jelzés nekik szól, hiszen az ő részére adták azt le. S miután a Southamptonról nem láthatták, továbbította oda is.

Goodenough szintén úgy értelmezte a jelzést, hogy az az összes cirkálónak szól, ezért beszüntette a tüzelést, és elfordult az ellenségtől. Döntésének helyességét azzal is indokolva látta, hogy az utolsó percekben felbukkanó Graudenzet a rossz látási viszonyok között tévesen azonosították, s azt hitték, a Prinz Adalbert páncéloscirkáló van előttük. Félórányi harcérintkezés után az angol hajók így szem elől tévesztették a németeket.

Harder dél felé tartó hajói pár perc múlva alighanem így is belefutottak volna Beatty-be, azonban a szerencse ismét melléjük szegődött. Az angol csatacirkálókról ugyanis ismeretlen hajókat vettek észre bal felől, s azt gondolván, német hajók, pár percre elkanyarodtak dél felé. Rövidesen kiderült, angol halászhajókról van csupán szó, s Beatty ismét visszafordult eredeti útirányába. Ez a kis kitérő azonban lehetővé tette, hogy a német hajók átcsússzanak az angol csatacirkálók előtt.

Tíz perccel később, Beatty nagy meglepetésére, a Southampton és a Birmingham csatlakozott a főerőkhöz. Ekkor derült ki, milyen kommunikációs malőrt követtek el az imént. A helyzet azonban még nem tűnt súlyosnak. Beatty úgy vélte, a német cirkálókat ugyan elszalasztották, de az igazi nagy vad, Hipper csatacirkáló flottája, továbbra is ott van valahol tőle nyugatra, s csak ki kell várnia, hogy a karjaiba fussanak.

Hipper azonban valahogy csak nem akart feltűnni, helyette tíz perc múlva Warrender üzenete érkezett meg arról, hogy csatahajóival ellenséges cirkálókat és torpedónaszádokat üldöz északkeleti irányban, s arra kérte Beattyt, forduljon keletnek, és vágja el az ellenség menekülési útját. Beatty tehát ismét megfordult, és 24 csomós sebességgel megindult visszafelé, keleti irányban.

Bár a német cirkálók megúszták a minden bizonnyal végzetes következményekkel járó találkozást az angol csatacirkálókkal, egy negyedórával később belefutottak Warrender csatahajóiba. Először az elől haladó torpedónaszádok észlelték az ismeretlen hajókat, s rövid ideig azt hitték, saját csatacirkálóikkal találkoztak. Néhány pillanattal később azonban azonosították az ismeretlen hajókat, s kiderült, azok az angol Második Csatahajóraj egységei. A naszádok leadták a figyelmeztető üzenetet a mögöttük haladó hajóknak, s kelet felé fordulva igyekeztek minél gyorsabban eltűnni az angolok szeme elől.

A torpedónaszádok mögött haladó Stralsund a jelzést fogva azonnal fordulni kezdett, ám már elkésett. A német cirkáló közvetlenül a brit csatahajók előtt, azoktól alig két mérföld távolságra bukkant elő a ködből. Az angolok ezúttal éberek voltak, s a zászlóshajóról fényjelzésekkel azonnal felszólították az ismeretlen hajót, azonosítsa magát. A Stralsund parancsnoki hídján mindenkiben megállt az ütő, ám Harder szerencsére megőrizte lélekjelenlétét, s utasította a jelzőtisztet, adja le a csatahajóknak azt a jelzést, amivel nem sokkal korábban a brit cirkálók válaszoltak az ő azonosítójelzéseikre. Az angol csatahajókon ugyan már ellenséges cirkálóként azonosították az ismeretlen hajót, és célra is irányították az ágyúkat, ám a most megkapott angol azonosítójelzés elbizonytalanította a briteket. Miközben tétováztak, mit is tegyenek, a Stralsund gyorsan megfordult, és belevágtatott a legközelebbi ködfelhőbe.

A német torpedónaszádok parancsnokai közben erős kísértést éreztek, hogy torpedótámadást indítsanak az angol csatahajók ellen. A naszádok torpedóit azonban – már ahol egyáltalán be voltak töltve a csövekbe – korábban az éjszakai ütközetben használatos rövid távolságra állították be, s a rendelkezésre álló idő alatt ezt már nem tudták visszaállítani. A siker érdekében tehát a naszádoknak, kifogyófélben levő üzemanyagkészletükkel, a viharos széllel szemben haladva, legalább 3.500 méter távolságra meg kellett volna közelíteniük a már felriasztott angol csatahajókat. A naszádok bizonytalankodó kapitányai Hardertől kértek engedélyt a támadásra, a német parancsnok azonban túl kockázatosnak ítélt meg egy ilyen akciót, és nem engedélyezte azt. Helyette arra utasította egységeit, a két angol kötelék között törjenek át kelet felé. A kis merülésű könnyűcirkálóknak és torpedónaszádoknak nem okozott nehézséget, hogy Beatty és Warrender hajói között átcsússzanak a Dogger Bank zátonyain, és rövidesen biztonságos vizekre értek.

Warrender csatahajói és páncéloscirkálói túl lassúak voltak ahhoz, hogy lépést tudjanak tartani a gyors német hajókkal, s azok rövidesen eltűntek előlük a viharos tengeren. Az angolok azt azért megállapították, hogy az észlelt hajók közt nem voltak nagy hadihajók, azok tehát még mindig valahol nyugat felé, köztük és az angol partok között vannak, így rövid üldözés után az angol csatahajók és csatacirkálók ismét megfordultak, és visszaindultak a Dogger Bank felé. Warrender nyugatra, Beatty északnak tartott.

Mindeközben Harder folyamatosan tájékoztatta Hippert a helyzetről, és az ellenség erejéről. Hipper fél egykor kapta meg az első jelentést az ellenséges csatahajók feltűnéséről, és azonnal harci riadót rendelt el. Ám a Seydlitz parancsnoki hídján az ellenség felbukkanásánál összehasonlíthatatlanul nagyobb meglepetést okozott a fél órával korábban megkapott üzenet, mely a német csatahajók helyzetéről, és irányáról tájékoztatta a csatacirkálókat. Hipper csak ekkor szembesülhetett azzal a ténnyel, hogy főerői, előtte ismeretlen okokból, ahelyett hogy eléje jöttek volna, visszafordultak, és ekkor már 150 mérföld távolságra voltak, tőle keletre. Talán érdemes hozzátenni, hogy még ezt az üzenetet sem Ingenohl küldte, hanem a wilhelmshaveni parancsnokságról érkezett.

Ilyen körülmények között természetesen szó sem lehetett arról, hogy felvegyék a harcot a britekkel. Akárcsak Harder, Hipper is rájött arra, hogy az észlelt cirkálók alighanem a brit csatacirkálók kíséretéhez tartoznak. Mikor pedig megérkezett a jelentés a Második Csatahajóraj feltűnéséről, az is nyilvánvalóvá vált, hogy legalább két erős brit kötelék tartózkodik a térségben. A kapott információk birtokában Hipper északnak fordult a hajóival, hogy elkerülje az angolokat. A távolság Hipper és Beatty között ekkor már csak 15 mérföld volt, s ha az angolok tovább haladnak előre, kis szerencsével talán még észrevehették volna a németeket. Azonban Beatty nagyjából ezzel egy időben kapta meg Warrender üzenetét, hogy forduljon keletnek, és próbálja meg elvágni a menekülő német cirkálók útját. Az angol csatacirkálók tehát megfordultak, és ezzel – anélkül, hogy tudták volna – szabad utat nyitottak a németek előtt hazafelé.

Az Admiralitástól, a parti őrségtől, és a Jellicoe-tól érkező, zavaros, és egymásnak ellentmondó üzenetek alapján Beatty és Warrender majdnem délután háromig kóvályogtak fel-alá a térségben, aztán kénytelenek voltak arra a kínos következtetésre jutni, hogy a németek valahol áttörtek, és már elhagyták a Dogger Bank környékét. Beatty úgy gondolta, a németek kelet, vagy északkelet felé tartanak, és úgy vélte, még van rá esélye, hogy valahol Dogger Bank és Helgoland között elkapja őket. Ezért teljes sebességgel visszavágtatott keletnek, majd északkeletre fordult. Ugyanekkor Warrender az ellenkező következtetésre jutott, és teljes gőzzel észak felé indult, gondolván, a németek arra próbálnak menekülni.

Kettőjük közül Warrendernek volt igaza. A német hajórajtól lemaradt Kolbergről késő délután, a lassan kitisztuló időben észrevették Pakenham páncéloscirkálóinak füstoszlopait, ám az angolok ennél közelebb nem jutottak. Hipper és Warrender között ekkor 20 mérföld volt a távolság, míg a téves irányt követő Beatty már 60 mérföldre távolodott el a német hajóktól. Az angol cirkálókon nem vették észre a Kolberget, s a viszonylag lassú brit csatahajók és páncéloscirkálók lemaradtak a németek mögött, akik ezt követően előbb északkeletnek, majd lassan keletnek fordultak, s este hat órára végképp maguk mögött hagyták a veszélyes vizeket. Ekkor 20 csomóra csökkentették sebességüket, s délkeletre fordultak, a hazai partok felé.

Négy óra után lassan sötétedni kezdett, s az angol hajókon kénytelenek voltak levonni a következtetést, hogy a hadművelet kudarcot vallott, a németek megszöktek. Háromnegyed ötkor Warrender elrendelte, valamennyi hajója, Beatty kötelékét is beleértve, csatlakozzon hozzá, s megindult vissza, Scapa Flow felé.

A kora délutáni órákban a német csatahajókon is vették a torpedónaszádok, és a Stralsund jelentését a hat brit csatahajó feltűnéséről, s csak ekkor tudták meg, mi elől is futottak meg aznap reggel. Ingenohl nem rendült meg, s továbbra is úgy vélte, a visszavonulás elrendelése jól megalapozott, helyes döntés volt. A beosztott tengernagyok, és a hajók kapitányai közül azonban sokan legszívesebben a fejüket verték volna a falba, amikor kiderült, milyen alkalmat szalasztottak el. Emlékirataiban Scheer, a rá jellemző visszafogottsággal, így írt erről: "A jelentés nagy csalódást okozott zászlóshajómon. Ha a jelentett ellenséges erők közelében tartózkodó csatacirkálóink bajba kerültek volna, nem tudtunk volna idejében a segítségükre sietni. Nem volt már semmilyen lehetőségünk arra, hogy az ellenséges erők közelébe kerüljünk, melyek délután egy órakor már 130 mérföld távolságra voltak tőlünk. Korai visszavonulásunk elrabolta tőlünk a lehetőséget, hogy a most helytállónak bizonyuló előzetes elképzeléseknek megfelelően harcérintkezésbe kerülhessünk az ellenséges hajórajjal. A flotta parancsnokára nehezedő korlátozások a merész és biztató, de nem megfelelő módon kivitelezett terv kudarcát idézték elő."

Mikor az angol csatahajókról szóló jelentést Ingenohl megkapta, néhány percig állítólag eljátszadozott a gondolattal, talán vissza kellene fordulnia, hogy segítsen a csatacirkálóinak. Ez a „roppant merész” gondolat azonban szó szerint csak néhány percig fordulhatott meg Ingenohl fejében, ugyanis a jelentés kézhezvétele után hat perccel pont ezzel ellentétes utasítást adott ki, mellyel feloszlatta a flottát, és elrendelte, az egyes kötelékek önállóan térjenek vissza támaszpontjaikra. A csatacirkálókról úgy gondolta, nagy sebességük miatt nem jelentenek veszélyt rájuk az ellenséges csatahajók, aggodalomra tehát semmi ok. Így megnyugtatva magát, továbbra sem tartotta szükségesnek, hogy Hippernek bármilyen tájékoztatást adjon.

A csatahajók visszatérése nem volt egészen problémamentes, ugyanis délután több tengeralattjáró riadó zavarta meg a flotta hazafelé vezető útját. Ezúttal nem vaklármáról volt szó, az angol E11 tengeralattjáró valóban ott ólálkodott a csatahajók körül, a kísérő torpedónaszádok azonban sikeresen távol tartották tőlük a betolakodót.

Estére a szétszóródott német kötelékek kezdtek egymás után befutni a hazai kikötőkbe. A Stralsund csoport este nyolc órakor vetett horgonyt a Weser torkolatában, a csatahajók pedig valamivel később, tíz óra körül tértek vissza támaszpontjaikra. Másnap reggel épen és sértetlenül befutottak a csatacirkálók is.

A hivatalos álláspont szerint a németek nagy haditettet hajtottak végre. Több mint 200 év, De Ruyter medwayi rajtaütése óta először hajtott végre ellenséges flotta ilyen pusztító támadást az angol partok ellen. A német csatacirkálók akadálytalanul átkeltek az Északi-tengeren, lőtték az angol partokat, majd a túlerőben levő angol hajórajokból bohócot csinálva veszteségek nélkül visszatértek támaszpontjaikra. Egyetlen hajó, a Kolberg szorult komolyabb javításokra, az sem az ellenség ágyúi, hanem a viharkárok miatt. Ingenohl és a császár elégedett volt. A flotta tisztjei nem annyira. A vezérkar helyettes főnöke, Paul Behncke ellentengernagy ezt írta: "A flotta vezetése mereven értelmezett szabályokként kezelte a kapott utasításokat, és megkötve érezte magát általuk. Így még kedvező körülmények esetén is kevés remény maradt arra, hogy valaha is határozottabban lépjenek fel." A csatacirkálók tisztjei ennél keményebben fogalmaztak, bár tiltakozásuk egyelőre kimerült az egymás közti morgolódásban. Ők úgy vélték, Ingenohl gyáván cserbenhagyta őket, és csak a szerencsének, meg a pocsék időnek köszönhetik a megmenekülésüket.

Az eset az angolok számára nagy szégyent jelentett. A közvélemény zúgolódott, hogy az oly sok pénzt felemésztő Royal Navy még a saját partokat sem képes megvédelmezni. Beatty is dühöngött, először Goodenough leváltását követelte, majd jelzőtisztjében, Ralph Seymourban vélte megtalálni a kudarc felelősét. Ennél mélyebbre azonban nem jutott a tanulságok levonásában. Lett volna pedig min elgondolkoznia neki, és a többi admirálisnak is. A dicsőséges Royal Navy szánalmas teljesítményt nyújtott. Nemcsak a kommunikációs rendszer mondott csődöt – nem először, és nem is utoljára –, hanem nem voltak képesek a kötelékek mozgását összehangolni, elhanyagolták a felderítést, és az egyes hajók harcban nyújtott teljesítménye is siralmasan gyengének bizonyult. Hét angol romboló nem bírt egyetlen, náluk jóval kisebb német torpedónaszáddal, a V155-tel, mely hosszú üldözés után végül meglépett előlük, méghozzá úgy, hogy ő maga egyetlen találatot sem kapott, viszont üldözői közül két hajót is súlyosabban megrongált. Feltűnően határozatlannak, és önállótlannak bizonyultak az egyes angol parancsnokok is.

A német haditengerészet vezetése számára az eseményekből nyilvánvalónak tűnt, hogy az angol csatahajók nem véletlenül jártak arra, hanem a britek előre tudtak a terveikről. Miután meg voltak győződve arról, hogy kódjaik megfejthetetlenek, úgy vélték, bizonyára kikötői kémek, és halászhajónak álcázott angol felderítőhajók riasztották a briteket. Így aztán, Hipper javaslatára, a következő akciót azért indították, hogy a Dogger Bank környékét megtisztítsák ezektől a feltételezett kémhajóktól, és ha mód nyílik rá, az ott járőröző angol rombolóktól is.

Miután a feladat nem tűnt veszélyesnek, a német csatahajók ezúttal a kikötőikben maradtak, és csak Hipper csatacirkálói futottak ki. A Von der Tann éppen javítás alatt állt, így mindössze három csatacirkálót, és a Blüchert tudták felvonultatni. Arra számítottak, csak felfegyverzett kereskedelmi hajókkal és rombolókkal fognak találkozni, így ez az erő elégségesnek tűnt.

Az angolok, rádiófelderítésük révén, ezúttal is tisztában voltak a németek szándékaival. Beatty öt csatacirkálóval indult Hipper hajóinak az elfogására. Mikor 1915 január 24-én, a kora reggeli órákban észrevették a túlerejű ellenséget, Hipper azonnal visszavonulót fújt. Ezúttal azonban nem volt olyan ködfelhő, amelybe a németek bemenekülhettek volna. A kristálytiszta időben az angol csatacirkálók már csaknem 15 mérföld távolságból észlelték a német hajókat, s mintegy tíz mérföldes távolságból már tüzet is nyitottak rájuk.

Az angol csatacirkálók 29 csomóval vágtattak előre, míg a németeket lelassította a legfeljebb 25 csomós sebességre képes Blücher. Úgy tűnt, Hipper hajóinak végük. Az angolok azonban egy sereg baklövést követtek el, melyek legfőbb oka maga Beatty volt. Az angol tengernagy olyan homályosan megfogalmazott jelzéseket adott le, amiket kapitányai nem tudtak értelmezni. Ennek köszönhetően a németek végül ismét egérutat kaptak hazafelé, és csak a köteléktől leszakadt Blücher veszett oda.

A londoni Admiralitás most sem volt hajlandó beismerni, hogy a hibák mögött alapvető taktikai és szervezeti hiányosságok állnak. Úgy vélték, a kudarc oka ezúttal is csupán az egyes emberek által elkövetett hibákban keresendő. Maga Beatty a baklövések igazi felelősének ismét Seymourt tartotta, de őt jó kapcsolatai miatt leváltani, vagy felelősségre vonni nem merte. Az utókor nagyrészt elfogadta Beatty vádjait, és a szerencsétlen Seymour, aki nem sokkal a háború után szerelmi bánatában öngyilkos lett, már nem tudott védekezni ezek ellen. Ám egyik, még a háború alatt írt feljegyzésében megemlítette: „Hiányoztak az alapvető taktikai utasítások. A parancsnok különleges utasításokat adott, melyek az elkövetett konkrét hibákkal foglalkoztak, csakhogy a kohézió hiányát, és a zavaros taktikai elképzeléseket nem lehetett ezzel helyrehozni." Seymour nem tett mást, csak leadta Beatty jelzéseit. Ezek értelmezése és helyesbítése nem az ő dolga volt. Ha ezek a jelzések hibásnak, vagy értelmezhetetlennek bizonyultak, ahogy az oly gyakran megtörtént, az csak Beatty felelőssége lehetett.

A német flottában sem uralkodott jókedv. Mikor Dogger Banknál Hipper korán reggel észlelte az angol hajókat, azonnal jelentette ezt a főparancsnokának. Ingenohl azonban ezúttal is sikerrel győzte meg magát arról, hogy gyors csatacirkálói nem forognak veszélyben. Ráérős nyugalommal cihelődött, és már majdnem dél volt, mire csatahajóival elhagyta a kikötőt. Persze ha azonnal kifut, akkor sem ér oda idejében, de a flotta tisztjei számára mégis ez volt az utolsó csepp a pohárban. Az Ingenohl tevékenységét leginkább megszenvedő csatacirkálók kapitányai, a merev tekintélytiszteletéről ismert porosz fegyveres erőknél merőben szokatlan módon, nyíltan követelték főparancsnokuk leváltását. Az elégedetlenség általános volt, a kikötőmunkások kifütyülték, a gyerekek pedig megdobálták a német tengernagyot, akit – angol felesége miatt – még árulással is megvádoltak.

Az újabb vereség miatt feldühödött császár, alig egy héttel Dogger Bank után, menesztette Ingenohlt, és a helyére – Tirpitz nagy csalódására, aki magának szerette volna a posztot – Hugo von Pohl altengernagyot nevezte ki. Pohlt gyakran vádolják azzal, hogy még Ingenohlnál is bátortalanabb volt, s parancsnoksága alatt a német Hochseeflotte csupán néhányszor futott ki a tengerre, és akkor sem mentek Helgolandnál messzebb. A valóságban azonban Pohl azok közé a tisztek közé tartozott, akik már a háború első hónapjaiban nagyobb mozgásszabadságot követeltek a flotta számára, és a scarboroughi malőr után nyíltan kijelentette, hogy Ingenohl nem alkalmas a főparancsnokságra. Most övé lett ez a poszt, de sok örömét nem lelte benne. A császár elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy kedvelt játékhajói közül még többet elveszítsen, és újra elrendelte, a flotta nem távolodhat el 100 mérföldnél messzebb a hazai partoktól. Ráadásul minden hadműveletet vele kellett egyeztetni, és nála engedélyeztetni. Egyre súlyosbodó betegsége miatt Pohl már nem tudott eredményesen szembeszállni a dilettáns Vilmossal, s csak miután Scheer vette át a főparancsnokságot, sikerült nagyobb önállóságot kiharcolni a hajóhad számára. Ekkor azonban már rég késő volt. Az angol flotta fölénye 1916-ra már valóban leküzdhetetlenné vált, s a németek elvesztették a lehetőségüket arra, hogy a tengeren fordítsák meg a háború menetét.

Az, hogy a németek Scarboroughnál vesztették el a háborút, erős túlzás, az viszont talán nem, ha úgy fogalmazunk, a németek itt vesztették el a győzelem egyik lehetőségét. Ha egy igazán rátermett, úgymond "nelsoni vágású" tengernagy vezeti a német flottát, a reggeli órákban lesöpörhették volna a tenger színéről a Második Csatahajóraj hat hajóját, és kis szerencsével akár Beatty négy csatacirkálóját is. Ez pedig fordulatot jelenthetett volna a tengeri háború menetében.

1914 decemberére – a régebbi építésű egységeket nem számolva – a britek mindösszesen 20 csatahajót, és 10 csatacirkálót állítottak szolgálatba, a 15 német csatahajóval, és 5 csatacirkálóval szemben. A hajókból le kell számítanunk angol részről az októberben elsüllyedt Audacioust, német oldalról pedig a Földközi-tengeren rekedt, és később a Fekete-tengerre bezárt Goebent. Az erőviszonyok így 29-19 arányban állnak a britek javára, ami tekintélyes, másfélszeres fölényt jelent. Papíron.

Az angoloknak azonban megvoltak a maguk gondjai. Csatahajóik számos műszaki problémával küszködtek, többet közülük hónapokig tartó nagyjavításra voltak kénytelenek küldeni, s kisebb-nagyobb meghibásodások miatt rendszerint legalább négy angol csatahajó mindig javításon volt. Többször fordult elő ütközés is, ami tovább csökkentette a bevethető csatahajók számát. A csatacirkálók pedig a háború első hónapjaiban szanaszét voltak szórva a világ tengerein. Az Australia a Csendes-óceán déli részén tartózkodott, az ottani német gyarmatok megszállásában vett részt, és biztosította a térséget Spee hajóinak esetleges támadásai ellen. A csatacirkáló csak 1915 februárjában csatlakozott a Grand Fleethez. Az Indomitable és az Indefatigable a Földközi-tengeren voltak, és csak decemberben, illetve februárban tértek vissza Angliába. Az Invincible és az Inflexible november elején szintén elhagyta a brit szigeteket, és az Atlanti-óceán déli részére vezényelték át őket. A falklandi csata után az Invincible javításra szorult, és csak következő év februárjában állt újra hadrendbe. Az Inflexible-t átvezényelték a Dardanellákhoz, ahol márciusban aknára futott, és a nyár közepéig javították. A Princess Royal először kanadai csapatszállító konvojokat kísért, majd a Karib-tengerre vezényelték, hogy szemmel tartsa a Panama csatornát, ha netán Spee arra akarna áttörni az Atlanti-óceánra. A hajó csak december végén tért haza Jamaicából.

Mindent összevetve a történészek szerint az ősz folyamán az angol–német flotta bevethető nagy hadihajóinak száma nagyjából 22-19 körül mozgott, és volt néhány hét, amikor a németek vezettek 19-18-ra. A különbség persze ennél nagyobb is lehetett, hiszen a németeknek is voltak gondjaik a csatahajóik hajtóműveivel, de azért az megállapítható, a nagy hadihajók számát tekintve az angol flotta korántsem volt akkora fölényben, mint ahogy azt általában gondolják. A háború első évében, nagyjából 1915 közepéig, a németeknek lettek volna esélyeik egy győzelemre a Grand Fleet-el szemben. Az ellenség számbeli fölényét ellensúlyozhatta volna a német hajók sokkal jobb páncélzata, pontosabb tűzvezetése, és a képzettebb tiszti kar. Fentebb is láthattuk, milyen siralmasan szerepeltek az angol hajók a háború első ütközeteiben, sőt, tulajdonképpen még Skagerraknál is.

A németek azonban, mint mindenki más, még mindig annak a haditengerészetnek hitték a Royal Navyt, amely megteremtette és fenntartotta a brit birodalmat, és amely hat nagy csatában úgy verte tönkre a napóleoni Franciaország, és szövetségesei hadiflottáit, hogy ő maga egy hajót sem vesztett. Trafalgar varázsa nem tört meg, igazából még Skagerrak után sem. És német részről sajnos leginkább a Hochseeflotte vezérkara, valamint a legfelsőbb parancsnok, II. Vilmos állt ez alatt a varázs alatt. Ha képesek többé-kevésbé egyenrangú ellenfélként tekinteni a Royal Navyre, Ingenohl nem esett volna pánikba arra a gondolatra, hogy valahol a látóhatár mögött a Grand Fleet közeleg feléje. Ebben az esetben Scarborough lehetett volna a németek Trafalgárja. Hat, vagy pláne tíz nagy angol hadihajó elvesztése az adott időben nem egyszerűen csak erőegyensúlyt teremtett volna a két hajóhad között, hanem határozottan a németek javára billentette volna az erőviszonyokat.

Ennek a következményeit nehéz lenne túlbecsülni. A brit tekintély igen súlyos csorbát szenvedett volna, ami biztos erősen elgondolkoztatta volna a semleges államokat, Olaszországot, Görögországot, és Romániát, érdemes e az antant mellé állniuk. Ezenkívül talán feltételezhető, egy ilyen megrendítő vereség után maguk a britek is igyekeztek volna minél előbb kimenekülni a háborúból. Mégpedig egyszerűen csak azért, amin Tirpitz kockázatelmélete is alapult. A hajóhad elvesztése, vagy akárcsak nagymértékű meggyengülése elfogadhatatlan lett volna a szigetország számára, melynek egész létezése a tengertől függött. A Royal Navy nem engedhetett volna meg magának még egy vereséget, de még egy további, súlyos veszteségekkel járó győzelmet sem. Franciaország érdekében meg pláne nem. A németeken kívül is voltak riválisaik, akik éppen a brit haditengerészet ilyen meggyengülésére vártak.

A helyzet tehát kedvező lett volna arra, hogy a németek egy kompromisszumos békeajánlattal álljanak elő. A brit tekintélyt persze helyre kellett volna állítani, amihez szükség lett volna egy jó német diplomáciára, mely képes kicsit megalázkodni, és valamiféle egérutat adni az angoloknak. Például néhány gyarmat átadása, és egy az angolok számára kedvező flottaegyezmény elfogadása talán lehetővé tehette volna, hogy a britek a békeszerződést győzelemként tudják eladni saját polgáraiknak, és tekintélyük romjait megőrizve hátrálhassanak ki a háborúból. Az angolok kivonulásával pedig a franciáknak és az oroszoknak sem lett volna más lehetőségük, mint békét kötni Németországgal.

Azonban Ingenohl nem győzött, és valószínű, a német diplomácia sem lett volna elég ügyes és józan ahhoz, hogy kihasználják ezt a feltételezett győzelmet, ámbár ekkor még nem Hindenburg és Luddendorf irányította Németországot, hanem egy civil kormány, és II. Vilmos. Ők ekkor már látták, hogy a helyzet aggasztó, és talán sikerült volna legalább átmenetileg a józan eszükre hallgatniuk. De persze mindez csak találgatás. A megtörtént valóság az, hogy hosszú, véres háború kezdődött, az ismert végeredménnyel.

Scarborough jelentőségét leginkább talán Tirpitz későbbi szavai világítják meg: „Ingenohl Németország sorsát tartotta a kezében. Forr bennem a düh, valahányszor csak rágondolok!”