A bálnavadászatot manapság általában az elmúlt korokra jellemző barbarizmusnak tekintik, bár a japánok, az eszkimók, és a Feröer-szigetiek máig űzik ezt a mesterséget, azzal az indokkal, miszerint nekik ez népi hagyományuk, melynek gyakorlásával nemzeti identitásukat őrzik. A szakma viszont nem is olyan régen még nem holmi „népi hagyomány” volt, hanem jól jövedelmező iparág, melyet nagyipari szinten űztek világszerte.
Az európai vizeken már a XVII. századra sikerült annyira megritkítani az állományt, hogy a bálnavadászoknak a gazdag zsákmányért távolabbi területekre kellett hajózniuk, először az északi vizekre, és az amerikai partokhoz, majd még messzebb, a déli tengerekre. Egyáltalán nem számított ritkaságnak, hogy a bálnavadászhajó útja több évig is eltartott, és a zsákmányt hajszolva megkerülte az egész Földet.
A vadászok természetesen nem kalandvágyból, hanem a jó fizetésért vállalták ezt a nehéz mesterséget. A bálna zsírjából kiolvasztott olajat lámpaolajként használták, illetve szappant készítettek belőle, majd később főleg különféle főzőzsiradékok, például a margarin gyártásánál használták fel. A cetvelőt kozmetikai termékek készítéséhez használták, ugyanúgy, mint az ámbráscetek beleiben képződő ámbrát, ami a bálnákból kinyert anyagok közül a legjobban jövedelmezett. (Most is jól fizet, egy kiló ámbra körülbelül kétmillió forintot ér.)
A bálnavadászat egészen a szigonyágyú, és a robbanófejes szigony megjelenéséig, vagyis a XIX. század második feléig, valóban vadászat volt, melyben a vadnak is voltak esélyei, ha nem is túl jók. A bálnavadász szakma nem volt egy életbiztosítás, egyáltalán nem számított ritkaságnak, hogy az egyébként békés jószágok rátámadtak a rájuk vadászó hajókra és csónakokra. Ritka szerencsés esetnek számított, ha a hosszú, gyakran többéves útról visszatérő bálnavadászhajó ugyanazzal a létszámmal tért vissza a kikötőbe, mint amellyel annak idején kifutott onnan. Ahogy Melville egy helyen írja: „Mikor a Csendes-óceánon utaztam, többek között harminc különböző hajóval találkoztunk, s mindegyiken veszett el ember bálna által, némelyiken több is, három hajón pedig egy teljes csónak legénysége.”
A bálnavadászat veszélyes, de éppen ezért izgalmas, sőt, bizonyos mértékig romantikus mesterségnek számított, legalábbis a korabeli úri közönség szemében, akik bálnavadászhajót legfeljebb csak az újságban láttak. A sajtó gyakran számolt be izgalmas tengeri vadásztörténetekről, melyek korántsem mindig a vadász győzelmével végződtek. Valószínűleg ezt az érdeklődést akarta meglovagolni egy fiatal amerikai író, Herman Melville, amikor 1852-ben megjelent új könyvében bálnavadászokról, és egy általuk üldözött, titokzatos fehér bálnáról írt.
A könyv nagy bukás volt, mely csődbe vitte íróját. Csak jóval később, már a szerző halála után fedezték fel újra, és lett belőle az amerikai irodalom egyik kultkönyve. Népszerűségét növelte az 1956-ban elkészült filmváltozat is, bár az eléggé eltért az eredeti sztoritól. (A későbbi hollywoodi utánzatok szóra se nagyon érdemesek mellette.)
Az már kevésbé ismert, hogy a könyv nem teljesen irodalmi fikció. Melville, aki fiatalkorában maga is szolgált bálnavadászhajókon, valódi eseményekből merített ihletet, és regényének főhőse, a hatalmas fehér bálna, Moby Dick, sem kitalált „személy”. Valóban létezett, és valóban évtizedeken át mumusa volt a világ minden bálnavadászának.
Valamikor a XIX. század első éveiben születtek meg az első ismert feljegyzések, melyek említést tettek egy a déli vizeken felbukkanó, hatalmas, és különösen agresszív, hím ámbráscetről. Az állat különlegessége volt, hogy a nagyon ritka albínó cetek közé tartozott, vagyis majdnem teljesen fehér volt. Először a chilei partok közelében fekvő Mocha-sziget környékén találkozott vele egy bálnavadászhajó.
A vadászat ezúttal nem a várt eredménnyel végződött. A fehér bálna pozdorjává zúzta az őt üldöző csónakokat, majd eltűnt a döbbent hajósok szeme elől. (Maga a vadászat ekkoriban még a bálnavadászhajóról lebocsátott csónakokkal történt.) Az üldözőbe vett bálnákat a vadászok rendszerint Dick-nek, Tom-nak, vagy Dennis-nek hívták. A fehér bálnát Dick-nek keresztelték el. A név rajta maradt a ceten, és később kiegészítették felbukkanása helyével. Így lett a neve Mocha Dick.
A következő években Mocha Dick hírneve egyre csak nőtt. A tengerészek gyakran csak „fehér ördögnek”, vagy „fehér sárkánynak” titulálták. Az óvatos becslések szerint is legalább 80 alkalommal találkozott bálnavadászhajókkal, és minden esetben ő került ki győztesen az összecsapásból. A bálnák között akadt még egypár jól ismert példány, melyek nagy hírnévnek örvendtek, és nagy pusztítást vittek végbe a bálnavadászcsónakok között, de egyik hírneve sem vetekedhetett Mocha Dickével. (Melville is említ néhány ilyen bálnát, mint például Timor Tom, vagy Morquan.)
A hírneves bálnák általában saját hírnevük áldozatai lettek. Mindig akadt néhány kapitány, aki azzal akart dicsőséget szerezni magának, hogy levadássza a nagynevű fenevadakat. Sokszor kimondottan azzal a céllal indultak útnak, hogy egy-egy ilyen bálnát felkutassanak, üldözőbe vegyenek, és elpusztítsanak. A Moby Dick sztorija tehát ebből a szempontból sem teljesen légből kapott.
A bálnavadászhajók becsvágyóbb kapitányai -ha nem is hajszolták olyan megszállottan, mint Ahab- eleinte direkt keresték az alkalmat arra is, hogy megmérkőzhessenek a nagy hírű fehér bálnával, ám ahogy egyre nőtt a Mocha Dick által megrongált és elsüllyesztett hajók, valamint a megölt tengerészek száma, a kapitányok harci kedve is úgy hagyott lassan alább. Egy idő után már inkább gyorsan az ellenkező irányba fordították a kormányrudat, ha feltűnt a láthatáron egy fehér bálna, a bizonytalan dicsőségnél többre tartva a biztos nyereséget, és a biztonságos hazaérkezést.
Mocha Dick, ha békén hagyták, szintén nem kereste magának a bajt. Gyakran békésen úszkált a hajók mellett, a frászt hozva azok legénységére. De ha megtámadták, azonnal nagyon agresszíven reagált, s rögtön rárontott a rá vadászó csónakokra, és gyakran magára a bálnavadászhajóra is. Ha nagyon felbőszítették, olyan lendülettel támadt, hogy gyakran teljes hosszában kidobta magát a vízből.
A fehér bálna nem volt teljesen fehér, oldala és hasa részben szürkésbarna volt, kagylókkal benőtt fejét pedig hatalmas sebhelyek borították, minden bizonnyal az óriáskalmárokkal vívott harcok nyomai. Viselkedéséről is gyorsan meg lehetett ismerni. A többi ámbráscet rendszerint ferdén előre, szaggatottan fújta ki a feje tetején levő légzőnyíláson a vízsugarat, és közben prüszkölő hangot hallattak. Mocha Dick viszont egyenesen felfelé fújta ki a vizet, hosszan, rövid szüneteket tartva, bömbölő hangon, mely a leírások szerint olyan volt, mint a túlterhelt kazánból a biztonsági szelepen kitörő gőz hangja.
Mocha Dick fő tartózkodási helye a Csendes-óceán déli része volt, de találkoztak vele északon, Japán környékén, és az Atlanti-óceán déli részén is. Végzete, a történetét először megíró Jeremiah Reynolds szerint, 1838-ban teljesedett be, amikor alulmaradt egy amerikai bálnavadászhajóval vívott harcban. (A hajó nevét Reynolds különös módon nem említi.) A sztori szerint a vadászok nem Mocha Dick-re pályáztak, egy kölyökbálnát ejtettek el, amikor az anyja rájuk támadt. A hajósok megszigonyozták a nősténybálnát is, de ekkor feltűnt Mocha Dick, aki szemmel láthatóan a nőstény segítségére próbált sietni. (Ez is valószínűsíti, hogy valóban Mocha Dickről lehetett szó, aki korábban is többször próbált segíteni bajba jutott társain.)
A fehér bálna szétzúzta az egyik csónakot, és egy másikat is csúnyán összetört, de többórás harc után ezúttal végül alulmaradt. Az amerikai hajó legénysége olyan eksztázisban ünnepelte a győzelmet, mintha valami nagy tengeri csatát nyertek volna meg. A bálna teljes hossza állításuk szerint 33 métert tett ki, és zsírjából összesen száz hordó olajat olvasztottak ki. Mocha Dick testében összesen 19 szigonyt találtak.
A rettegett fehér bálna a feljegyzések szerint pályafutása során legalább három hajót elsüllyesztett, hármat pedig olyan súlyosan megrongált, hogy bár még kikötőbe tudták vinni, kijavítani már nem volt érdemes őket. A könnyebben megrongált hajók száma legalább egy tucatra rúg, az összetört csónakoké 14-re. A bálnával vívott összecsapásokban életét vesztette legalább 21 tengerész.
Ezek a feljegyzett adatok, melyek persze korántsem biztos, hogy teljesek, hiszen csak az európai, és észak-amerikai bálnavadászok veszteségeit tartalmazzák. Hogy Mocha Dick például a japán, polinéz, eszkimó bálnavadászok közül hányat küldött a másvilágra, és hány csónakjukat törte szét, arról természetesen nem születtek írott feljegyzések.
A legenda azonban a fehér bálna halála után is tovább élt. Már a kortársak közül is sokan vitatták, hogy az amerikai hajó 1838-ban valóban Mocha Dicket ölte e meg, és a későbbi évtizedekben még többször is hírt adtak a „fehér sárkány” felbukkanásáról. (Reynolds írása valóban sokkal inkább irodalminak, mintsem történetinek tűnik, és legalábbis gyanús, hogy az ő az egyetlen forrás, mely Mocha Dick állítólagos végzetét megörökítette.) Általában Mocha Dick-nek tulajdonítják az 1842-ben, a Japán-tengeren történt nevezetes összecsapást is.
Ez év decemberében, a japán partok közelében, egy hatalmas fehér bálna váratlanul rátámadt egy tehervitorlásra, és súlyosan megrongálta azt. A hajó rakománya nagyrészt épületfából állt, csak ennek köszönhetően nem süllyedt el azonnal. Miután éppen a vadász szezon közepén jártak, a környező vizeken nyüzsögtek a bálnavadászok, és sérült hajó körül is rövidesen feltűnt egyszerre három bálnavadászhajó, az amerikai Yankee, valamint az angol Dudley és Crieff.
A kapitányok teljesen biztosak voltak benne, a teherhajót Mocha Dick támadhatta meg, és úgy vélték, itt a remek alkalom, hogy egyesült erővel megszabadítsák a világ tengereit a rettegett fenevadtól. Mikor a bálna ismét felbukkant, a három hajóról hat csónakot bocsátottak le, melyek megközelítették a hatalmas cetet. A bálna békésen úszkált, és nem zavartatta magát az őt megközelítő csónakoktól, egészen addig, amíg az egyikről meg nem szigonyozták. Akkor azonban rögtön megvadult. Két csónakot azonnal darabokra tört szét, majd ismét nekirohant a közelben haladó tehervitorlásnak, és akkora csapást mért rá, hogy a hajó, mely már amúgy is alig tudta magát fenntartani a vízen, felborult, majd elsüllyedt.
A bálna ezt követően eltűnt a víz alatt, ám mintegy húsz perc múlva ismét felbukkant, és most a Crieff felé fordult. Ezúttal azonban rosszul becsülte fel a hajó helyzetét, és nem találta telibe, csak az orrtőkét, és az orrárbocot rongálta meg. Ezt követő célpontja a Yankee egyik csónakja volt. A tengerészek, amikor meglátták a feléjük közelítő bálnát, páni rémülettel ugráltak a vízbe, és gyorsan igyekeztek minél messzebb úszni a csónaktól, tudván, hogy a bálna nem emberekre, hanem hajókra támad. Ők meg is menekültek, a csónakból azonban azonban csak faforgács maradt.
Az ütközet ezzel véget is ért. A Yankee csónakjának feldarabolása után a bálna megnyugodott, és mint aki jól végezte dolgát, kényelmes tempóban elúszott észak felé. A bálnavadászok pedig hozzáláthattak a romok eltakarításához. Az összecsapás végeredménye egy elsüllyedt, és egy megrongált hajó, három összetört csónak, és négy halott tengerész.
Az újságírók és a bálnavadászok egyöntetűen úgy vélték, a bálna biztosan Mocha Dick volt. Némileg ugyan ez ellen szólt, hogy Mocha Dick általában nem szokott ok nélkül a hajókra támadni, de azt feltételezték, talán nem sokkal korábban már összetűzésbe került egy másik bálnavadászhajóval, és valamivel később ezt téveszthette össze a megtámadt teherhajóval.
Később még többször is látni vélték Mocha Dicket, majd 1859 augusztusában egy svéd bálnavadászhajó is bejelentette, elejtették a rettegett fehér ördögöt, a brazil partok közelében. Ezt az állítást is sokan kétségbe vonták, hiszen a brazil partoknál korábban nem nagyon látták a fehér bálnát. Ezenkívül a svédek szerint a bálna meglepően könnyen, szinte ellenállás nélkül megadta magát, ami szintén nem vallott Mocha Dick-re.
De még ezt követően is többen állították, látták Mocha Dick-et. 1902-ben egy amerikai cetvadászhajó, a Platina ejtett el egy öreg fehér bálnát -már szigonyágyút használva-, mely a kapitány véleménye szerint legalább százéves volt, vagy még idősebb. Konkrétan nem állította, hogy Mocha Dick-et vadászták le, de az újságok elég egyértelműen erre célozgattak. 1956-ban, a Moby Dick bemutatóján, a meghívott díszvendégek egyike volt a Platina szigonyosa, Amos Smalley, akit az újságok úgy mutattak be, mint: „az ember, aki megölte Moby Dick-et.”
A Moby Dick szerzőjét azonban nem csupán Mocha Dick története inspirálta, bár kétségkívül ő volt a főhős közvetlen mintaképe. Közvetlenül első kézből szerezhetett információkat egy másik történetről is, ami az általam ismert tengerésztörténetek közül kétségkívül az egyik legbizarrabb sztori, és Melville említést is tesz róla a könyvében. (Nemrég ebből is film készült.)
Az Essex nevű bálnavadászhajó 1819 augusztusában futott ki Nantucket-ből. Az út eleve rosszul indult, nem sokkal a kifutás után egy vihar megrongálta a hajót, majd amikor néhány hónappal később kikötöttek a Galapagos-szigeteken, hogy a konyha számára teknősbékákat gyűjtsenek, a legénység egyik tagja felgyújtotta a Charles-sziget kiszáradt bokrait. A tűz gyorsan terjedt, a tengerészek alig tudtak visszamenekülni a partra. A sziget növényzete teljesen leégett, feltételezhetően több, csak itt honos állatfaj emiatt a tűz miatt pusztult ki.
Az út egyébként sem volt eredményes, bálnákat szinte nem is láttak. Galapagos után tovább haladtak keletre a Csendes-óceánon, és 1820 novemberében végre rájuk látszott mosolyogni a szerencse, amikor a hajó közelében bálnák bukkantak fel.
A cetek üldözésére maga a kapitány, a 29 éves George Pollard indult, két csónakkal. Míg ők a bálnákat hajkurászták, az Essex közelében váratlanul feltűnt egy hatalmas ámbráscet, melynek hosszát 26 méterre becsülték. A bálna egy ideig békésnek tűnt, ám egyszer csak hirtelen a hajó felé fordult, és kétszer egymás után is nekirohant az Essex orrának. A hajó oldala beszakadt, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a vízbetörést nem lehet megállítani. A fedélzeten levők a 23 éves elsőtiszt, Owen Chase vezényletével vízre bocsátották a harmadik csónakot is, és a hajó lassú süllyedését kihasználva telerakták a kéznél levő élelmiszerkészletekkel, miközben Chase a kapitány kabinjából kimentette a navigációs műszereket.
Az Essex 21 tengerésze kétségbeejtő helyzetbe került. Három kis csónakban ott maradtak a semmi közepén, minimális élelmiszer és ivóvíz készletekkel. A legközelebbi lakott szárazföld, a Marquesas-szigetek, 1200 mérföldre volt tőlük. Pollard először erre akart indulni, hiszen a szél, és az áramlatok is ennek az útiránynak kedveztek. A tengerészek azonban leszavazták kapitányukat, és arra kényszerítették, hogy inkább a 2000 mérföldes távolságban fekvő dél-amerikai partok felé vegyék az irányt, a széllel és az áramlatokkal szemben haladva. A matrózok ugyanis sokat olvastak az újságokban a szigeteket benépesítő vad kannibál törzsekről, és tartottak tőle, hogy ott partra szállva emberevő törzsek kezére jutnának. A későbbi események fényében ez a félelem meglehetősen tragikomikus volt, és az egész történetnek egyfajta fekete humort kölcsönöz. (A kannibalizmus valójában persze mindig is csak szórványos jelenség volt. A XIX. század úri közönségének romantikus lelkei azonban imádtak rettegni. Ekkoriban találták ki Frankensteint, Drakulát, a múmia történeteket, és előszeretettel szórakoztatták magukat a vérengző kannibálokról szóló szaftos rémtörténetekkel is. Szerencsétlen tengerészek ezeket a sztorikat vették túlságosan is komolyan.)
Két heti küszködés után, miközben a magukkal vitt élelem nagy részét eláztatta a csónakokba becsapó tengervíz, elérték a lakatlan, és kopár kis Henderson-szigetet. Néhány napot itt töltöttek, ám miután világos volt, hogy a szigeten nem tudnák hosszabb ideig fenntartani magukat, tovább indultak. Három ember azonban inkább a szigeten maradt, úgy gondolva, itt nagyobb esélyük van a túlélésre, mint a három kis lélekvesztőn.
A többiek folytatták az utat, és a Húsvét-szigetet próbálták elérni, ám az áramlatok elsodorták őket, és kénytelenek voltak a chilei partok előtt fekvő Mas a Tierra felé fordulni, mely azonban még mindig 1800 mérföldre volt tőlük. Ahogy múltak a hetek, helyzetük úgy lett egyre kétségbeejtőbb. Az élelmiszerből és a vízből januárra szinte teljesen kifogytak, a tengerészek már saját vizeletüket itták, és a szárazföld még mindig reménytelenül messze volt. A három csónak közben elszakadt egymástól.
Január tizedikén meghalt az első tengerész, majd néhány nappal később a második is. Őket még a tengerbe dobták, ám egy héttel később már végképp kifogytak minden élelmiszerből, és amikor Pollard csónakjában huszadikán meghalt egy harmadik társuk is, a többiek úgy találták, saját túlélésük érdekében nincs más választásuk, meghalt társuk tetemét kell elfogyasztaniuk. A holttestet tehát nem dobták a vízbe, hanem feldarabolták, vérét megitták, a húsát megették.
A következő hetekben újabb tengerészek haltak meg, akiket társaik szintén megettek. A túlélők állítása szerint az emberhús cseppet sem volt laktató, de legalább átmenetileg csillapította a kínzó éhséget. Februárra azonban Pollard csónakjában kifogytak a halottakból is. Ekkor az egyik tengerész, a 17 éves Charles Ramsdell, azt javasolta, húzzanak sorsot, és aki a rövidebbet húzza, legyen a következő áldozat. A javaslatot elfogadták, és a sorshúzáson a 19 éves Owen Coffin lett a vesztes.
Pollard kapitány nagyon nehéz helyzetbe került, Coffin ugyanis az unokaöccse volt, s indulás előtt megígérte Coffin anyjának, hogy vigyázni fog a fiára. Először fenyegetőzött, hogy lelövi azt, aki kezet mer emelni a fiúra, majd felajánlotta, inkább vele végezzenek először. Coffin azonban maga sem egyezett bele, hogy nagybátyja feláldozza magát érte, és ragaszkodott hozzá, hogy inkább őt öljék meg. Így is tettek. Coffint lelőtték, és testét a következő napok során megették.
1821 február 18-án, 89 nappal az Essex elsüllyedése után, az angol Indian teherhajó rátalált Owen Chase csónakjára, és benne három túlélőre. A kapitány csónakjára csak a 95-ik napon talált rá az amerikai Dauphin. A csónakban csupán két túlélőt találtak, Pollardot és Ramsdellt. Ekkor már ők is önkívületi állapotban voltak, erőszakkal kellett őket kirángatni a csónakból, miközben teletömték zsebeiket a csónak alján szanaszét heverő csontokkal, amiket még a Dauphine fedélzetén is rágcsáltak.
Az Essex harmadik csónakját csak egy évvel később találták meg a Ducie-szigetnél, de már csak három csontvázat találtak benne.
A legjobban alighanem még a Henderson-szigeten maradt három tengerész járt. Őket négy hónappal később mentette ki egy ausztrál hajó, a Surry. Az eltelt időben főleg madártojásokon és kagylókon éltek, s már ők is közel jártak az éhhalálhoz, de végül mind a hárman élve kerültek haza. Az Essex 21 fős legénységéből így összesen nyolcan maradtak életben.
A túlélők, akik a kannibáloktól való félelmükben kannibálok lettek, végül mind visszajutottak Nantucket-be, ahol sikerült ismét beilleszkedniük az ottani közösségbe. A tengerészvároska lakói megéltek már vad dolgokat, és nem ítélték el az Essex túlélőit. Csupán Pollard kapitány tekintélye szenvedett csorbát, elvégre ő a saját unokaöccsét ette meg. Owen Coffin anyja nem is volt hajlandó vele egy fedél alatt tartózkodni, és tüntetőleg elhagyta még a templomot is, ha a kapitány akkor tért be oda, mikor ő is ott volt.
Pollard ezt követően még megkapta a Two Brothers nevű hajó parancsnokságát, mellyel viszont két év múlva zátonyra futott. Ezt követően egyetlen hajógazda sem volt hajlandó a balszerencsés Pollardra bízni a hajóját. Élete hátralevő részében Pollard a nantucketi világítótorony őreként dolgozott. Az Essex elsüllyedésének évfordulóján minden évben egész napra bezárkózott a szobájába, és böjtöt tartott odaveszett tengerésztársai emlékére.
Melville elsőkézből ismerte az Essex történetét, tengerész korában ugyanis találkozott a hajó elsőtisztjének, Owen Chase-nek a fiával, aki megmutatta neki apja emlékiratait. Később pedig, amikor készülő könyvéhez anyagot gyűjtve ellátogatott Nantucketbe, összeismerkedett az ekkor 60 éves George Pollard-al is, aki elbeszélte neki az egész történetet.
Melville fiatal éveiben maga is vadászott bálnákra, és másfél évig hajózott az Acushnet nevű bálnavadászhajón. Valószínűleg nem nagyon lelte kedvét a szakmában, ugyanis a Marquesas-szigeteken egy társával együtt megszökött a hajóról. Később teherhajókon szolgált, majd egy rövid ideig az US Navy egyik fregattján.
Saját tapasztalataiból meríthetett tehát, amikor megírta az élete főművének szánt könyvet, a Moby Dick-et. Melville nagy gondot fordított a megírására, és nagy reményeket táplált iránta, azonban a könyv, melyet sem a kritika, sem a közönség nem fogadott kedvezően, teljes bukás lett. A szerző életében alig néhány ezer példányt adtak el belőle, és összesen alig 550 dollárt keresett rajta. Mintha csak a fehér bálna szelleme üldözte volna, Melville-t ettől kezdve elhagyta a szerencséje. Későbbi könyvei is nagyrészt megbuktak, és a magánéletben is tragédiák sora érte. Innen egyenes út vezetett az idegösszeomláshoz, és az alkoholizmushoz.
Csak jóval a szerző halála után, az első világháborút követően fedezték fel újra a Moby Dick-et, és foglalta el végre méltó helyét az irodalomtörténetben, mint az amerikai irodalom első nagy prózai műve.
A XIX. század második felére a bálnavadászat „romantikus” korszaka végképp véget ért. A szigonyágyúkkal, a robbanófejes szigonyokkal, és az acéltestű bálnavadászhajókkal szemben a bálnáknak szikrányi esélyük sem maradt. A XX. századra a bálnavadászat olyan nagyipari tömegmészárlás lett, mint előző évszázadban az amerikai bölények kiirtása. A csúcsponton, a harmincas években, évente 50 ezer bálnát mészároltak le.
Az igazán nyomasztó mindebben az az érzéketlenség, amellyel az ember a bálnákat, és ugyanígy a rozmárokat és a fókákat kezelte. Láthatóan annyira se tartották őket, mint egy darab fát, és egyszerűen csak kitermelendő nyersanyagként kezelték őket. A XX. század második felére a hajdan sok-sok milliós bálna, rozmár, és fóka populáció egyaránt a teljes kipusztulás küszöbén állt.
A „vadászok” kíméletlensége időnként valóban egészen megdöbbentő. A kopár déli szigeteken, ahol a feldolgozótelepek működtek, például mindig híján voltak a tűzifának, amivel a zsírt kiolvasztó kemencék tüzét táplálhatták. Ezért gyakran a pingvinekkel tüzeltek. A feldolgozóipar szempontjából ezek értéktelenek voltak, viszont tolluk és zsírjuk jól táplálta a tüzet. Gyakran arra se vesztegették az időt, hogy kitekerjék a pingvinek nyakát, és élve dobálták őket a kemencék tüzébe.
Az újkort megfertőző hülye rousseau-i idealizmus egyik vadhajtása az az elképzelés is, mely szerint a bálnavadászat betiltása a környezetvédőknek köszönhető. Valójában persze nem az emberek világosodtak fel, és tértek jobb belátásra -sose teszik...-, hanem egyszerűen csak anyagi megfontolásokból hagytak fel a bálnák, fókák, és rozmárok vadászatával. A huszadik század végére ugyanis már olyan kevés volt belőlük, hogy egyszerűen nem érte meg a rájuk való költséges vadászat. Rendszeressé vált, hogy a bálnavadászhajók úgy tértek vissza több hónapos útjaikról, hogy bálnát még csak nem is láttak. Ezenkívül a korábban az állatok zsírjából készített termékeket is felváltották az olcsóbban előállítható, növényi alapanyagokból készült, vagy szintetikus termékek.
A nagybani bálnavadászat a múlt század végére lényegében megszűnt, a kereskedelmi célú bálnavadászatot 1986-ban hivatalosan is betiltották de korántsem biztos, hogy örökre. A gyilkolás élvezete ugyanis az ember számára olyan felülmúlhatatlan örömöt jelent, melyről nem akar lemondani. A néhány évtizedes pauza után kissé megszaporodott állományt látva máris több ország követeli, hogy oldják fel, vagy legalábbis lazítsák meg a bálnavadászat tilalmát. Könnyen lehet tehát, hogy a „vadászok” kis idő múlva ismét kirajzanak majd a tengerekre. Amíg a környezetvédelmet igazán csak a publicitást kereső lecsúszott filmsztárok és bukott politikusok tartják fontosnak, minden elképzelhető.
