A történelem kezdetei óta a tengeri hajózás jelentette a legnagyobb értéket közvetítő árufuvarozási formát. A hajók rakománya hatalmas vagyont képviselt akkor is, ha nem nemesfémekből állt. Magától értetődően ezek a hajószállítmányok mindig is nagy kísértést jelentettek a gyorsan meggazdagodni vágyó, vállalkozó szellemű kalandoroknak.

A hajóknak és/vagy a rakományuknak a megszerzésére a legegyszerűbb megoldás a kalózkodás volt, mely legalább olyan ősi mesterség, mint az a másik szakma, melyet általában a legősibbnek szokás tartani. A kalózkodás azonban meglehetősen kockázatos vállalkozás volt, melyen könnyen rajta lehetett veszteni. Sokkal biztonságosabb volt, ha olyan hajókat fosztottak ki, melyek már képtelenek voltak a védekezésre. Ezek általában a sérült, zátonyra futott, vagy esetleg -sekély vízben- már el is süllyedt hajók voltak. A két módszer nem vált el élesen egymástól, a hajdani kalózok előszeretettel űzték mind a kettőt. A legtöbb kalóz ugyanis valójában sokkal inkább hiéna volt, nem pedig farkas, és fő specialitásuk igazából a bajba került hajók fosztogatása volt.

A kincskereső szakma idővel különvált a kalózkodástól, és többé-kevésbé tisztes polgári foglalkozássá vált. Már a XVII. század második felében megjelentek az első civil vállalkozások, melyek egyes elsüllyedt hajók nagy értékű rakományának kiemelését tűzték ki célul. Ez a rakomány nem feltétlenül aranyat és ezüstöt jelentett, jó biznisz volt például az elsüllyedt hadihajók ágyúinak a kiemelése is. De az igazi nagy fogást persze az Újvilágból évszázadokon át Európába özönlő nemesfémáradatot szállító hajók jelentették.

A tengeri kincsvadászat természetesen nagyban különbözik a szárazfölditől. A kincskeresés itt nem magányos szakma, mint a szárazföldön, ahol a kincsvadász rendszerint egyedül kóvályog a birkalegelőn, a nyakába akasztott fémdetektorral. A kincs a tengeren nem egy régi pénzekkel vagy ékszerekkel teli ládikát jelent, hanem rendszerint egy soktonnányi hajórakományt, melynek megtalálása, kiemelése, és elszállítása nem egyemberes munka. A tengeri kincsvadászok, a kezdetektől a mai napig, rendszerint egy sok embert foglalkoztató, és komoly beruházást igénylő vállalat tulajdonosai és vezetői. A legsikeresebbekből szeretnék itt bemutatni néhányat.

William Phipps 1651 február másodikán született a Maine állambeli kis falucskában, Nequasset-ben. (A mai Woolwich.) Apja, James Phipps, a falu kovácsa, a puritánüldözések elől vándorolt ki Angliából az Újvilágba.

Az ifjú William igen szerény körülmények között nőtt fel, noha családja révén nem is olyan távoli rokonságban állt az angol arisztokráciával, és unokatestvére volt Sir Constantin Henry Phipps-nek, Írország Lordkancellárjának. A család szegénységét –a gazdag rokonokkal való kapcsolat megszakadásán kívül- persze valószínűleg megmagyarázza, hogy anyjának két házasságából összesen 26 gyermeke született. Phipps 18 éves koráig birkapásztor volt falujában, majd a közeli Boston egyik nagy forgalmú hajógyárába került, ahol kitanulta a hajóács mesterséget. Csak itt, bostoni évei alatt tanult meg húszévesen írni-olvasni.

A szakmához tartozott akkoriban a hajók oldalára a vízvonal alatt rátapadt kagylók és algák lekaparása, a palánkozás tömítése, amihez persze szükséges volt a búvárkodás elsajátítása is. A korabeli búvárfelszerelés egyébként akkoriban még igencsak primitív volt, lényegében csak egy favödörből állt, amit egy üvegdarabbal lezárt oldalsó nyílással láttak el.

Az ügyes kezű, szorgalmas Phipps hamarosan megbecsült, és viszonylag jól fizetett mesterember lett. Társadalmi ranglétrán való emelkedését segítette házassága is, a környék egyik jómódú kereskedőjének, Daniel Spencer-nek a megözvegyült lányát vette el. A jól sikerült házasságból gyermek nem született, a pár később Phipps sógornőjének egyik fiát fogadta örökbe.

1675-re Phipps már elég jó anyagi helyzetben volt ahhoz, hogy megnyissa saját hajógyárát. A hajógyár persze kissé fellengzős kifejezés, a kis üzemben valójában csónakokat gyártottak a nagy vitorlások számára. A feltörekvő fiatal vállalkozó azonban mást, és ennél többet akart, ő a tengerre vágyott. Ebben a korszakban még virágzott a kalózkodás, s a környék a Jamaicán és Tortugán tanyázó kalózok sikereitől volt hangos. Morgan, a korabeli kalózkirály, négy évvel korábban fosztotta ki Panamát, ahol több mint százezer font értékű zsákmányra tett szert. A legtöbb fiatal maga is a kalózéletről ábrándozott, a kincsekről és a kalandokról. A józan és megfontolt Phipps azonban biztonságosabb módját választotta a meggazdagodásnak. Felcsapott csempésznek.

1676-ban Phipps saját műhelyében megépítette kereskedőcégének első hajóját, a Star of Boston névre keresztelt kis kuttert. Kis hajójával a szokásos gyakorlatnak megfelelően ruhát, élelmiszert, háztartási cikkeket és szerszámokat szállított a spanyol gyarmati kikötőkbe, majd az értük kapott pénzből cukrot, dohányt, vaníliát, és bíborfestéket vásárolt, amit a hazai kikötőkben jó áron lehetett eladni az angol kereskedőknek. A vállalkozás veszélye abban állt, hogy az érvényben levő spanyol törvények szerint a gyarmatok kizárólag a hazai kereskedőktől és cégektől szerezhették be szükségleteiket, külföldi kereskedőktől elvileg még egy kabátgombot sem vásárolhattak, és maguk sem állíthattak elő semmit. A törvény betartása természetesen teljes képtelenség volt, hiszen a fejletlen hazai ipar még az anyaország igényeit sem tudta kielégíteni, a gyarmatoknak tehát muszáj volt harmadik féltől beszerezni az igényelt árucikkeket. Ez viszont hivatalosan tiltva volt, és a gyarmati spanyol kikötőkbe árut szállítani csempészetnek számított.

Az illegális kereskedelem viszont minden tiltás ellenére virágzott, hiszen a gyarmatok rá voltak szorulva a külföldi árukra. Phipps is hamar megtanulta, melyik kikötőben melyik hivatalnokot kell megkenni kisebb-nagyobb ajándékokkal, hogy a hatóság emberei elfordítsák a fejüket, amikor hajója horgonyt vet a kikötőjükben. Miután becsületes volt, mindig jó minőségű árut szállított, és tudott hallgatni, Phipps hamarosan a Karib-tenger egyik sikeres kereskedője lett. A jó diplomáciai érzékkel rendelkező üzletember még arra is képes volt, hogy egyszerre két lovat is megüljön, és a spanyolok mellett azok esküdt ellenségeinek, a jamaicai kalózoknak is szállítson. Az üzlet hamar fellendült, és Phipps nem sokkal később megvásárolta második hajóját, egy kétárbocos brigget, melyet felújított, és szintén beállított az üzletbe.

Egyik Karib-tengeri útja során történt meg vele az az eset, ami aztán új irányt adott az életének. Hispaniola egyik kikötőjében egy alkalommal megmentette egy öregember életét, akit két útonálló ki akart rabolni. A megnyerő személyiségű Phipps elnyerte az illető bizalmát, aki végül elárulta neki féltett titkát. Az Ottavio nevű öregúr fiatalkorában a spanyol kincsszállító flotta zászlóshajójának, a Nuestra Senora de la Pura y Limpia Concepcion-nak volt a kormányosa, és egyike volt annak a néhány tengerésznek, akik túlélték a hajó pusztulását, amikor az egy vihart követően 1641 novemberében zátonyra futott a Hispaniolától északra fekvő Ezüst-zátonyokon. Kormányosként Ottavio tudta, hol futott zátonyra a hajó, és hol található a roncs, a rajta szállított hatalmas mennyiségű nemesfémmel együtt. A tengeri kincskeresés azonban, ahogy a bevezetőben is utaltam rá, nem magányos sport, egyedül nem lehet megoldani egy rakomány kiemelését. Ehhez jókora kezdőtőke, megfelelő hajó, komoly felszerelés, és nem utolsósorban megbízható társak szükségeltettek, márpedig Ottavio egyikkel sem rendelkezett.

Phipps is jól tudta, őrültség lenne a spanyol hatóságokkal, vagy a jamaicai kalózokkal szövetkeznie, akik egykettőre átvernék, és kisemmiznék. Egy ilyen nagyszabású vállalkozáshoz még az ő vagyona sem volt elég, ráadásul védelmet is kellett kapnia a térségben nyüzsgő kalózokkal szemben, vagyis egy jól felfegyverzett hajóra volt szüksége. A vállalkozás megalapozásához szükséges anyagi és erkölcsi hátteret nem kaphatta meg máshonnan, csak Londonból, a gazdag angol arisztokratáktól.

Előtte azonban Phipps tett még egy kísérletet. Saját hajóján, a Resolution-on, a Bahama-szigetek környékén kezdett kutatni elsüllyedt spanyol hajók után, és sikerült is egyet találnia. A roncs nem bizonyult aranybányának, de elég értéket sikerült kimenteni róla ahhoz, hogy a vállalkozás szolid nyereséget könyvelhessen el. Ezen a sikeren felbuzdulva Phipps, akin végképp úrrá lett a kincskereső szenvedély, eladta a Star of Bostont, és 1682-ben Londonba utazott, hogy pártfogókat kerítsen az igazi, nagynak szánt vállalkozáshoz, a Nuestra Senora de la Concepcion felkutatásához.

(Egyébként ezt az Ottaviós sztorit nem árt némi fenntartással kezelni, jómagam legalábbis nem igazán érzem életszerűnek a történetet. A források többségében említésre sem kerül, és könnyen elképzelhető, hogy maga Phipps találta ki az egészet, hogy meggyőzze reménybeli pártfogóit, biztosra mennek, hiszen ismerik a roncs helyzetét. Viszont később kiderült, hogy Ottavio ide vagy oda, Phipps-nek igazából fogalma sem volt róla, hogy pontosan hol is fekszik a roncs.)

Phipps-nek, feltehetően rokoni kapcsolatait is felhasználva, hosszas kilincselés után végül sikerült bejutnia a felső tízezer köreibe, és felkeltenie az érdeklődést tervei iránt. Legfontosabb pártfogója, Sir John Narborough tengernagy révén még az uralkodóhoz, az állandóan pénzszűkében levő II. Károlyhoz is eljutott, aki maga is beszállt a vállalkozásba. Phipps megkapta a 18 ágyús Rose of Algiers parancsnokságát, mellyel 1682 szeptemberében futott ki Londonból. Először hazai kikötőbe hajóztak, Bostonba, ahol kiegészítették a felszerelést, és búvárokat toboroztak. Itt értesültek róla, hogy egy másik hajó, a Good Intent is éppen kincsvadászra készülődik, méghozzá ugyanabban a térségben, mely felé ők is tartottak. Phipps megegyezett a kapitánnyal, William Warren-el, hogy nem zavarják egymást, és közösen fognak tevékenykedni, a munkán és a hasznon egyaránt megosztozva. A Rose of Algiers végül 1683 januárjában hagyta el Bostont, és a következő két évet a Karib-tengeren töltötte, ahol először Jamaica, majd Hispaniola környékén kutattak elsüllyedt spanyol hajók után. Sok mindent azonban nem találtak. Rábukkantak ugyan egy hajóroncsra, azt azonban már jóval előttük kifosztották.

Tovább nehezítette dolgukat a Phipps, és a hajóra rendelt királyi biztosok közötti torzsalkodás. A biztosok arra vigyáztak volna, hogy a kiemelt kincseket, melyekből 10 százalék illette a koronát, 25 százalék pedig a vállalkozásba részvényesként beszálló királyt, rendesen leltárba vegyék, vagyis senki ne rövidíthesse meg az uralkodót. A két biztos, mindketten régi katonák, kifogásolták Phipps szerintük túl engedékeny és erélytelen vezetési stílusát, ezenfelül a hajó irányításába is szerettek volna beleszólni, mely igényüket Phipps természetesen határozottan visszautasította.

A hosszú hónapokig tartó megfeszített munka eredménytelensége kikezdte a legénység morálját is. Az elmaradt zsákmány miatt a tengerészek fellázadtak, és megpróbálták megszerezni a hajót, hogy azzal áttérjenek a biztosabb jövedelemforrásnak tűnő kalózkodásra. Noha csak minden tizedik matróz tartott ki Phipps mellett, annak mégis sikerült a lázadást levernie, és visszatérnie Jamaicába, hogy lázongó tengerészeket megbízhatóbbakra cserélje.

1685 nyarán, a matrózok egy újabb lázadását követően, Phipps végül feladta, és visszavitorlázott Angliába. Az út kiábrándító eredménnyel zárult, még a befektetett összeg sem térült meg. A király 700 fonttal járult hozzá a vállalkozáshoz, melyből alig 470-et kapott vissza. Az új uralkodó, az időközben elhunyt II. Károlyt váltó II. Jakab, kitiltotta udvarából Phipps-et, akinek további gondokat okozott, hogy szándékán kívül belekeveredett a bahamai elit hatalmi játszmáiba, amikor hazaszállította az ottani kormányzó által letartóztatott Henry Bish-t. Hazatérve Bish megvádolta Phipps-et, hogy akarata ellenére szállította vissza Angliába, és tartotta fogva hajóján. Phipps-et letartóztatták, és csak pártfogóinak köszönhette, hogy néhány hét múlva szabadon engedték.

A kudarcok azonban nem szegték Phipps kedvét. A sikertelenség eltántorította tőle legtöbb pártfogóját, ám fő mecénása, Sir Narborough, továbbra is kitartott mellette, sőt, sikerült egy újabb befolyásos protektort szereznie, Henry Christopher Monk-ot, Albemarle hercegét, a három híres tengeri tábornok egyikének, George Monknak a fiát.

Albemarle egyáltalán nem ütött az apjára, a harci dicsőség helyett inkább a pénzt hajszolta, és megszállottja volt a szerencsejátékoknak. Ebből következően állandó pénzzavarokkal küszködött, és most két kézzel kapott a nagy nyereség ígéretén, mellyel Phipps kecsegtette. Albemarle-nak volt köszönhető, hogy végül ismét sikerült megszerezni az uralkodó támogatását. 1686 júniusában a király koncessziót adott a vállalkozás főrészvényesének, Albemarle hercegének, a Hispaniolától északra található hajóroncsok kiemelésére. Jakab maga nem szállt be a vállalkozásba, így a királyi tized kivételével a talált kincsek Albemarle-t illették.

A királyi jóváhagyással már könnyű volt további gazdag támogatókat szerezni, összesen hetet, akik összedobták a vállalkozáshoz szükséges pénzt. Phipps két hajót vásárolt az útra, a 10 ágyús kis Henry of London-t, és a 200 tonnás, 22 ágyús Bridgewater fregattot, melyet a királyi pár tiszteletére átkeresztelt a James and Mary névre. (Egyébként Phipps szüleit is így hívták.) A biztonság kedvéért a két hajót a szokásos árucikkekkel is megrakták, hogy azok eladásából akkor is legyen valami haszna az útnak, ha ezúttal sem találnak rá a kincsekre.

A hajók 1686 szeptember 12-én indultak útnak, s Hispaniolába megérkezve értékesítették a hajókon szállított árut, és a feltűnést mellőzve búvárokat toboroztak. A rossz időjárás hosszú ideig a kikötőkbe ragasztotta be a hajókat, melyek végül csak januárban kezdhették el a kutatást a szigetektől északra fekvő korallzátonyoknál, melyek az ott elsüllyedt sok kincsszállító hajó után kapták az Ezüst-zátony nevet.

Hosszú hetekig úgy látszott, az előző úthoz hasonlóan ezúttal sem lesz szerencséjük. A két hajó egy teljes hónapig semmit sem talált, a Henry of London búvárai csak február elején bukkantak rá egy hajóroncsra -amiről később kiderült, hogy valóban a Nuestra Senora de la Concepcioné-, melyről több ezüstrudat, és néhány pénzérmét hoztak a felszínre. Mikor Phipps meglátta a leletet, megkönnyebbülésében és örömében sírva fakadt. (Ez, és az előző expedíció sikertelensége egyébként megint azt látszik alátámasztani, hogy Ottavio csak Phipps képzeletében létezett, aki valójában teljesen véletlenül bukkant rá a hajóroncsra.)

Bár mindenki azonnal ki akarta emelni a kincseket a hajóról, az óvatos Phipps jobbnak látta, ha először alaposan felkészülnek a következő hetek kemény munkájára. Visszatért Hispaniolára, ahol feltöltötték a hajók készleteit, és elvégezték a szükséges karbantartásokat, egyebek között megtisztították a hajók fenekét. Február végén tértek vissza a korallokkal teljesen benőtt hajóroncshoz, melynek helyét előzőleg bójákkal jelölték meg. A búvárok még aznap este lemerültek, s rögtön arany és ezüstpénzekkel tértek vissza.

A hajókon a lelkesedés óriási volt. A következő két hónapban a legénység keményen dolgozott, nem törődve a rossz idővel, a megromló és kifogyó élelmiszerrel. Csak vasárnap, az Úr napján tartottak pihenőt, illetve a végkimerülés előtt álló búvároknak kellett időnként szabadnapot adni. Phipps jutalmak ígéretével tartotta ébren a legénység lelkesedését.

A víz alatti munkáknál a szokásos búvárfelszerelésen kívül nagy hasznát vették a Phipps által még Londonban készíttetett búvárharangnak, egy vasabroncsokkal összefogott fahordónak. Ezt nehezékekkel süllyesztették a vízbe, s a felső részébe szorult levegőnek köszönhetően a búvároknak nem kellett olyan gyakran a felszínre jönniük. A katalán harangként is ismert szerkezet használata nem volt elterjedt, mivel igen veszélyes volt vele dolgozni.

Néhány héttel később Phipps konkurenciát kapott, amikor váratlanul megjelent a zátonyoknál egy kis vitorlás, melyet előző expedíciója két tisztje vezetett. A James and Mary 22 ágyújával Phipps pillanatok alatt elintézhette volna a vetélytársakat, ami a Karib-tengeren a vitás ügyek megszokott elrendezésének számított volna. A kapitány azonban ezúttal is a diplomáciai rendezés híve volt, és végül sikerült megállapodnia riválisaival, akikkel közösen folytatták tovább a munkát.

Áprilisra a roncs felső fedélzeteit sikerült kiüríteni, a hajótest mélyebben fekvő részeibe azonban a búvárok nem tudtak behatolni. Bár a Nuestra Senora de la Concepcion már több mint negyven éve a víz alatt feküdt, nem sikerült felszakítani a hajó oldalát sem, hogy azon keresztül jussanak el a további zsákmányt ígérő hajófenékbe. A legénység is teljesen kimerült, és az idő is kezdett rosszra fordulni. Phipps még átfésültette a roncs környékét is, majd április 19-én parancsot adott a horgonyok felvonására.

Nem sokkal az indulás után a láthatáron feltűnt egy francia kalózhajó, amely üldözőbe vette Phipps hajóit. A környéken járó kalózoknak valószínűleg feltűnt az ismeretlen hajók hosszas tartózkodása a zátonyok környékén, és utána akartak járni, mit keresnek azok ott. Noha elvileg túlerőben volt, kimerült legénységével és a kimentett kincsekkel a fedélzetén Phipps nem akarta megkockáztatni a harcot. Ügyes manőverezéssel az éjszaka sikerült leráznia a kalózokat, majd miután Floridában feltöltötték élelmiszer és ivóvíz készleteiket, visszaindultak Angliába. A két hajó útközben elszakadt egymástól, de végül mindketten szerencsésen visszaértek Deptfordba.

A kikötőbe visszatérve a hajót azonnal megszállták a hatóság és a kincstár hivatalnokai, elejét veendő annak, hogy a kincsek egy részének idő előtt lába keljen. Vissza kellett verni az Admiralitás bíróságának próbálkozását is, mellyel az saját magának akarta lefoglalni a teljes zsákmányt. Természetesen tiltakoztak a spanyolok is, akik követelték a kincs teljes visszaszolgáltatását a spanyol korona részére. Pert is indítottak, de keresetüket az angol bíróság rövid úton elutasította.

A spanyolok okkal lehettek dühösek, a Nuestra Senora de la Concepcion az egyik legértékesebb és legtöbbet keresett hajóroncs volt. Az elsüllyedését követő évtizedekben a spanyol hatóságok legalább hatvan alkalommal próbálták meg felkutatni a hajó maradványait, de próbálkozásaik nem jártak sikerrel. Noha a hajóról viszonylag sok túlélő maradt, a legénység és az utasok mintegy harmada, a roncs helyzetét nem sikerült megállapítani.

A Deptfordban álló hajók fedélzetén közben zajlott az élet, a kincstár és a pénzverde emberei minden egyes nemesfém darabot gondosan lemértek, és könyveltek. A végeredmény lenyűgöző volt. A zsákmány túlnyomó részét az ezüst adta, az ezüstrudak, ékszerek, és pénzérmék súlya összesen több mint 32 tonnát nyomott. Az arany mennyisége elenyésző volt, alig 13 kiló. A zsákmány részét képezte ezenkívül jó néhány értékes drágakő, smaragd, rubin, gyöngyök, és gyémántok. A végelszámolás szerint a kincs értéke mindösszesen 207.600 akkori fontot tett ki. (Viszonyítási alapként, az angol kincstárba adóként befolyó összjövedelem az 1690-es években évi három és fél millió font körül volt. Az angol háztartások felének az éves jövedelme nem haladta meg a 15 fontot, a tehetősebbnek számító kisiparosok pedig 20-50 font körül kerestek évente.) A részvényesek nem panaszkodhattak, összesen 3.200 fontot fektettek be a vállalkozásba, ami után most majdnem hatvanszoros hasznot zsebelhettek be. Phipps kora legsikeresebb kincsvadásza volt, és egészen a XX. század közepéig nem akadt egyetlen kincskereső sem, aki az ő teljesítményét felülmúlta volna.

A királyi tized levonása után megkezdődhetett az osztozkodás. Phipps az előzetes megállapodásoknak megfelelően a nyereség tizenhatod részét kapta, összesen 11.600 fontot. A főrészvényes, Albemarle hercege, a nyereség 25 százalékát söpörhette be, ami több mint 43 ezer fontot jelentett. A herceg szinte belezavarodott a hirtelen pénzáradatba, ezüstjét saját palotájának kertjében felállított kohókban olvasztotta be, és a munkákat folyamatosan saját maga ellenőrizte. Barátai ki is jelentették róla: „A kemencéi mellől fogja elragadni a halál.”

A hajók legénysége már nem örvendezhetett ennyire. A tisztek még elég jól kerestek, fejenként ezer fontot vághattak zsebre, az egyszerű közmatrózok szemét azonban mindössze 20-60 fonttal szúrták ki, ami nem kis elégedetlenséget váltott ki az érintettek között.

A király tizede több mint 20 ezer fontot tett ki, ami még az uralkodónak is szép summa volt. Az elégedett Jakab júniusban fogadta Phippset, akit „kiváló és hűséges szolgálataiért” lovaggá ütött. A király magas tisztségeket ajánlott neki az Admiralitáson, Sir William azonban inkább haza szeretett volna térni Bostonba, így a király végül kinevezte New England tartomány kormányzójává.

Útban hazafelé, 1687 szeptemberében, Phipps tett még egy kitérőt a roncshoz, abban a reményben, nagy mennyiségben találnak még ott kincseket. A király még egy fregattot is adott melléjük, hogy az védelmet biztosítson a kincskeresőknek a kalózokkal szemben. A roncshoz megérkezve azonban több mint húsz csónakot és kisebb hajót találtak a helyszínen, melyek gazdái mind a kincsre vadásztak. Miután ezeket szétzavarták, Phipps búvárai is lemerültek, de a kifosztott roncsban már nem sok mindent találtak. Összesen csak mintegy 10 ezer font értékű ezüstöt emeltek ki a hajóról, ami persze még így is hajtott némi szolid hasznot a vállalkozásnak. Néhány hét elteltével Phipps abbahagyta a kutatást, és Bostonba indult, hogy elfoglalja kormányzói székét.

Hősünk hátralevő évei is igencsak mozgalmasak és eseménydúsak voltak, de a mi szempontunkból kormányzói ténykedése már nem különösebben érdekes, így csak pár szóval térnék ki rá.

Amint az előre látható volt, Phipps nem volt igazán alkalmas a kormányzói tisztségre. Igyekezett becsületesen és lelkiismeretesen végezni a dolgát, de nem volt járatos sem a jogban, sem a politikában, és nem volt tisztában az adminisztráció gyakorlatával sem. Számos zűrös ügybe keveredett, és szerzett egy csomó ellenséget. Gondjai csak tovább nőttek, amikor két legfőbb pártfogója, Narborough és Albemarle, 1688-ban meghaltak.

Phipps katonailag sem volt túl sikeres. A franciák elleni háborúskodások során aratott ugyan egy kisebb győzelmet Port Royal-nál, viszont elszenvedett egy nagyobb vereséget Québec-nél. A környező indián törzsekkel viszont sikerült békét kötnie. Kormányzósága idején zajlottak le a nevezetes salemi boszorkányperek is. Phipps eleinte nem szegült szembe a tömeghisztériával, és többé-kevésbé szabad kezet adott a bíróságoknak. (A perek során húsz embert ítéltek halálra, boszorkányság vádjával. Ha úgy tetszik, a haladó brit szellem dicséretének lehet tekinteni, hogy az európai gyakorlattal ellentétben az elítélteket nem máglyára küldték, hanem egyszerűen csak felakasztották.) A nekivadult boszorkányüldözők azonban egy idő után már magas rangú személyeket, köztük Phipps feleségét is, boszorkánysággal vádoltak meg. Phipps ekkor gyorsan véget vetett az egész cirkusznak, az eljárásokat leállította, a bíróságokat feloszlatta, a bebörtönzötteket pedig mind szabadon bocsátotta.

Helyzete azonban egyre ingatagabbá vált. Ellenfelei túl erélytelennek tartották, és többször is nyilvánosan inzultálták, ami alaposan megingatta tekintélyét. 1694 nyarán végül visszarendelték Londonba, hogy ott feleljen az ellene beérkezett panaszokra, és tisztázza magát a vádak alól.

1695 január elsején érkezett meg Londonba, ahol azonnal letartóztatták, miután a kormányzói tisztségben utódjául kiszemelt Joseph Dudley közpénzek eltulajdonításával vádolta meg. Szabadon bocsátásának fejében óriási összegű, 20 ezer fontos óvadékot állapítottak meg, abban a hitben, hogy Phipps ezt képtelen lesz kifizetni, hiszen az összeg majdnem a duplája volt annak, amit korábban a talált kincsekért kapott.

Némi meglepetésre azonban Phipps egyik támogatója, Sir Henry Ashurst, letette a hatalmas összegű óvadékot, így Phipps néhány hét elteltével kiszabadult, és szabadlábon védekezhetett. A börtönben azonban megbetegedett, és 1695 február 18-án, a tárgyalására való készülődés közben, elhunyt.

Sir William Phipps-et a londoni St. Mary Woolnoth templomban helyezték örök nyugalomra. Sírja fölé fehér márványból emeltek díszes síremléket, amely azonban a sírral együtt eltűnt a templom száz évvel későbbi átépítése során. Nevelt fia, Spencer Bennett, aki 1716-ban felvette a Phipps családnevet, később maga is Massachusetts kormányzója lett, mely tisztséget kétszer is betöltötte.

A Nuestra Senora de la Concepcion-ról a következő évszázadban lassan elfelejtkeztek. Csak a XX. században terelődött ismét a figyelem a hajóra, mely a feljegyzések szerint több mint száz tonna ezüstöt szállított, s ezek szerint tehát Phipps és a többi kincskereső az ezüstnek legalább felét a hajón hagyta. Sokan próbálták újra megtalálni a roncsot, köztük Jacques Yves Cousteau 1968-ban, de arra csak 1978-ban sikerült ismét rábukkannia Burt Webber-nek. A kutatások azonban a vártnál kevesebb eredményt hoztak, bár Webber mintegy 60 ezer ezüstérmét talált a roncs környékén.

Forrás:

Jacques-Yves Cousteau – Philippe Diolé: Kincskeresés a tenger mélyén; Gondolat, 1983

Gabriele Hoffman: Elsüllyedt világok; Novotrade, 1989

https://en.wikipedia.org/wiki/William_Phips