1945 májusának első napjaiban úgy látszott, a háború már lényegében véget ért. Hitler öngyilkos lett, Berlin elesett, a német csapatok pedig -legalábbis a nyugati fronton- gyakorlatilag beszüntették az ellenállást. A hajdani birodalom romjainak irányítását a Führer végakaratának megfelelően a flottaparancsnok, Karl Dönitz tengernagy vette át, aki abban bízott, talán sikerülhet különbékét kötnie az angolszász országokkal. A szövetségesek megosztására tett próbálkozások azonban kudarcot vallottak, s május hetedikén a német fegyveres erők nevében Jodl kénytelen volt aláírni a feltétel nélküli fegyverletételről szóló előzetes megállapodást.
Öngyilkossága előtt Hitler utasítást adott a koncentrációs táborokban őrzött valamennyi fogoly likvidálására. Az általában olvasható állítással szemben a Vezér nem a terhelő bizonyítékokat kívánta megsemmisíteni, hiszen nem remélhették, hogy ennyi holttestet sikerülhet pár nap alatt nyomtalanul eltüntetni, és titokban tartani a koncentrációs táborokban történteket. (Másrészt meg a nácik egyáltalán nem szégyellték amit tettek, sőt, úgy gondolták, a világ egyszer még hálás lesz nekik ezért.) Az ekkor már évek óta drogokon élő, és nyilvánvalóan teljesen eszét vesztett Führer egyszerűen csak magával akart rántani a pusztulásban mindenkit, akit csak lehetett. A parancsot azonban - néhány fanatikus, túlbuzgó strébertől eltekintve -, nem hajtották végre, egyebek közt azért nem, mert nyilvánvalóan végrehajthatatlan volt. (Ugyanúgy, mint például Párizs lerombolása, amire korábban Hitler szintén parancsot adott.) A táborokat a szövetséges csapatok közeledtével kiürítették, és a foglyokat a még német uralom alatt álló területekre terelték, majd amikor már nem volt hová visszavonulni, az őrök általában egyszerűen szétszéledtek, és sorsukra hagyták a foglyokat.
A táborokban őrzött, skandináv származású rabok, legalábbis a háború vége felé, különleges elbánás alá estek. Miután az utolsó hónapokban már a náci vezetők értelmesebbje is felismerte, hogy a háború elveszett, aki tudta, próbálta biztosítani a saját túlélését. Himmler, az SS és a Gestapo főnöke, az elsők között próbált titokban függetlenedni Hitlertől, és saját szakállára béketárgyalásokat kezdeményezett a nyugati országokkal, melyhez a svédeket próbálta meg közvetítőként felhasználni. Hogy a svédek jóindulatát elnyerje, már 1944 végén számos svéd származású foglyot bocsátott szabadon, és tette lehetővé Svédországba való távozásukat, s mindezt titokban, Hitler tudta nélkül.
A svédek és norvégok igyekeztek felhasználni a Himmler által felkínált lehetőségeket, és próbáltak minden skandináv foglyot kimenteni a német területekről. (Miután az újkori történetírás számára minden hely, ahol a németek foglyokat őriztek, „koncentrációs tábor”, gyakran úgy vélik, ezek zsidó származásúak voltak. Valójában a több mint tízezer, skandináv származású rabnak csak kis hányada volt zsidó. Túlnyomó többségük politikai fogoly volt, illetve a norvég és dán ellenállás tagja, akiket rendszerint családtagjaikkal együtt hurcoltak el.) A svéd Vöröskereszt elnöke, Folke Bernadotte gróf, Berlinbe utazott, és tárgyalásokat folytatott Himmlerrel, aki az adott helyzetben nem látta lehetőségét valamennyi fogoly Svédországba szállításának, de abba beleegyezett, hogy egyetlen táborba vonják össze őket, ahol a svédek könnyebben támogatták őket, és jobban követni tudták sorsukat. 1945 március-április során minden Németországban őrzött, skandináv származású rabot a kijelölt fogolytáborba, a Hamburg melletti Neuengamme-ba szállítottak. Himmler abba is belegyezett, hogy a birodalom számára veszélyt nem jelentő nyugat-európai foglyokat is ide vigyék. Miután Németországban ekkor már meglehetősen kaotikus állapotok uralkodtak, a transzportba kelet-európai fogvatartottak, például orosz hadifoglyok is belekerültek.
A szállításokat fehérre festett buszokkal bonyolították le, a művelet innen kapta a Fehér Busz fedőnevet. A szövetséges erők parancsnokságát természetesen mindenről értesítették, ám az angol és amerikai vadászgépek ennek ellenére is rendszeresen támadták a jól megkülönböztethető, nagy vörös keresztekkel ellátott fehér buszokat. A támadásoknak több tucat halálos áldozata volt. (Ilyenkor jut mindig eszembe az amerikai pilóta, aki egy dokufilmben hosszan magyarázta, ők aztán tényleg igazán mindig betartották az előírásokat, s csakis és kizárólag katonai célpontokat támadtak. A fickó aztán elgondolkozott egy kicsit, vágott egy grimaszt, és hozzátette: „Persze katonai célpontnak számított minden, ami mozgott, még egy kismalac is.”)
Bár Himmler eleinte ellenezte, végül elkezdték a foglyok Svédországba szállítását is. Idővel a Németország számára veszélytelennek minősített, nyugati foglyok elszállítását is engedélyezték. A svédek szigorúan tartották magukat a megállapodáshoz, és kíméletlenül visszadobták a kelet-európai rabokat, noha jól tudták, milyen sors vár rájuk a táborokban. Ahogy az egyik fogoly később írta: „A svédek udvariasak voltak, de könyörtelenek.” A háború végéig több mint 15 ezer foglyot szállítottak át Svédországba, és ezek mintegy fele nem skandináv volt. Az utolsó transzportot május negyedikén bonyolították le.
Április végére az angol csapatok már Hamburg közelében jártak, és az SS helyi parancsnoka elrendelte Neuengamme kiürítését. Április közepétől az itt őrzött rabokat Lübeckbe vitték, majd a hamburgi körzetvezető (Gauleiter), Karl Kaufmann utasítására a kikötő előtti öbölben horgonyzó hajók fedélzetére szállították őket. Elképzelhető, hogy tovább akarták vinni őket Koppenhágába, ahonnan a svédek a Fehér Busz program keretein belül átszállíthatták volna őket Svédországba. De valószínűbb, hogy egyszerűen csak úgy találták, a rabok őrzésére a nyílt vízen horgonyzó hajók a legmegfelelőbb helyek, elvégre őrzésük ott egyszerűen megoldható, és szökésüktől sem kell tartani.
A lübecki öbölben álló hajók közül a legnagyobb, melyre a foglyok többsége került, a német kereskedelmi tengerészet negyedik legnagyobb hajója, a 27 ezer tonnás Cap Arcona volt. Az 1927-ben szolgálatba állított, háromkéményes, 206 méter hosszú utasszállító a háború előtt főleg a Hamburg-Rio de Janeiro útvonalon közlekedett. 1940-ben a Kriegsmarine lefoglalta a hajót, mely a következő években főleg a haditengerészet lakóhajójaként működött a gdanski kikötőben. A későbbi események fényében kissé groteszk módon, egy 1943-as német filmben az Arcona játszotta el a Titanic szerepét, amit már akkor is rossz ómenként értékeltek.
1945 első napjaiban a hajót ismét aktív szolgálatba állították, és a következő hetek során részt vett a Kelet-Poroszországból az oroszok elől menekülő lakosság elszállításában. Február végéig a hajón több mint 26 ezer menekült hagyta el az előrenyomuló oroszok által fenyegetett területeket. A művelet egyáltalán nem volt veszélytelen, az orosz bombázók és tengeralattjárók kimondottan vadásztak a könnyű, és értékes célpontot jelentő hajókra, melyek közül többet is sikerült elsüllyeszteniük. (A legismertebb eset nyilván a Gustloffé, de nem sokkal maradt el mögötte a Goya, vagy a General von Steuben elsüllyesztése sem.) Az utak nagyon megterhelték a hajók parancsnokainak az idegeit, s amikor február végén az hír terjedt el, hogy az Arconát ismét Kelet-Poroszországba küldik, a koppenhágai kikötőben horgonyzó hajó kapitánya, Johannes Gertz, inkább főbe lőtte magát, minthogy még egy utat kelljen vállalnia.
Az új kapitány, Heinrich Bertram vezetésével a hajó március végéig közlekedett a Balti-tengeren. Hajtóművei azonban közben annyira elhasználódtak, hogy a hajót Koppenhágában javíttatni kellett. A háború végi zűrzavarban a turbinákat teljesen már ki sem tudták javítani, az Arcona mozgásképes maradt ugyan, de hosszabb utak megtételére már nem volt alkalmas. Arra viszont még képes volt, hogy április közepén saját erőből áthajózzon a lübecki öbölbe.
Az Arconán kívül az öbölben horgonyzott a 2.800 tonnás Thielbek, és a 4.450 tonnás Athen teherhajó, valamint a később érkező 21 ezer tonnás Deutshland utasszállító. A Neuengamme-ból érkező foglyokat április 18-án kezdték a hajók fedélzetére szállítani, bár valamennyi kapitány tiltakozott amiatt, hogy a rossz állapotban levő, ennyi ember elhelyezésére már alkalmatlan hajókat úszó börtönként használják. 2.500 ember felvétele után a Cap Arcona kapitánya megtagadta további foglyok befogadását, mire a transzportért felelős Gehrig SS Sturmbannführer azonnali főbelövéssel fenyegette meg. A kapitány végül engedett, de kijelentette, a továbbiakban sem a hajóért, sem a foglyokért nem vállal semmilyen felelősséget. A Thielbek kapitányával, John Jacobsennel szemben a fenyegetések sem bizonyultak hatásosnak, így őt egyszerűen letartóztatták.
A Cap Arconán végül a befogadható 2.500 helyett 6.500 embert helyeztek el. A körülmények borzalmasak voltak. A túlzsúfolt hajón sem elég víz, sem pedig élelmiszer nem volt, a foglyok csak vizet kaptak, és napjában egyszer híg levest. A hajón nem működött a vízhálózat, és nem működtek a vécék sem. A foglyok oda végezték szükségüket, ahová éppen tudták, a hajón szörnyű bűz terjengett. Természetesen nem volt gyógyszer, és semmilyen orvosi ellátás, a rabok között pedig futótűzként terjedt a tífusz. A halottakat nem szállították el, azok szanaszét hevertek a fedélzeten. A szörnyű állapotok miatt még az SS őrök is lázongtak, egyes források szerint többségük el is hagyta a hajót. (Még rosszabbak lehettek az állapotok az Arconánál sokkal kisebb Thielbek-en, ahol majdnem háromezer embert zsúfoltak össze.)
Csak kicsit javított az állapotokon, amikor április 30-án kétezer foglyot átszállítottak az ekkor érkező Athen-ra. Május másodikán viszont újabb transzport érkezett, közel ezer zsidó fogoly az észak-német táborokból. A hajók kapitányai határozottan megtagadták az újabb foglyok felvételét, így az őket szállító kisebb hajók visszafordultak Lübeck felé. A foglyok addig úgy tudták, a hajók majd átszállítják őket Svédországba, így nagyon kétségbeestek, amikor látták, hogy nem jutnak fel a fedélzetre. A part közelébe érve aztán kitört köztük a pánik, valószínűleg mert azt hitték, a kikötőbe visszatérve őreik majd végezni fognak velük. Az emberek a vízbe ugráltak, és megpróbáltak kiúszni a partra, mire az SS őrök a partról és a hajók fedélzetéről tüzet nyitottak rájuk, és több százat megöltek közülük.
Május másodikán az angolok „felszabadították” a már teljesen üres Neuengamme-i koncentrációs tábort, és még aznap, anélkül hogy bármilyen ellenállásba ütköztek volna, bevonultak Lübeckbe. A helyi Vöröskereszt tisztviselői azonnal tájékoztatták a brit parancsnokságot, hogy a lübecki öbölben horgonyzó hajók fedélzetén mintegy 7-8 ezer fogvatartott tartózkodik. Az értesülést rögtön továbbították a légierő parancsnokságára is. (A svájci Vöröskereszt már napokkal korábban értesítette a briteket, hogy az észak-németországi táborokban őrzött rabokat az itt álló hajókon gyűjtötték össze.)
1945 május harmadikán az öbölben horgonyzó hajókon közel tízezer fogoly zsúfolódott össze, 4.500 a Cap Arconán, 2.800 a Thielbek-en, és kétezer az Athen-on. (A Deutschland-on csak a személyzet tartózkodott.) A foglyok között Európa szinte minden nemzetisége képviseltette magát, sőt, amerikai és kanadai állampolgárok is voltak köztük. (És néhány magyar is, mint például Weinman Ákos Ferenc, aki később Francis Akos néven futott be karriert a chicagoi filharmonikusoknál.) A borzalmas körülmények között sínylődő rabokban csak az tartotta a lelket, hogy tudták, a háborúból már lehet, csak órák vannak hátra, szabadulásuk tehát közeli lehetőségnek látszott. Sem a foglyok, sem pedig az őrök közül nem számított senki arra, ami rövidesen bekövetkezett.
Délután fél háromkor angol Typhoon vadászbombázók jelentek meg az öböl felett, és támadást indítottak az ott horgonyzó hajók ellen. A támadásban négy repülőszázad (Squadron) gépei vettek részt, melyek három repülőtérről indultak. Az első hullámban érkező gépek mindegyike nyolc darab RP-3 rakétával volt felfegyverezve. A Cap Arconát nyolc gép támadta, a másik nyolc a Thielbek-re, és a Deutschland-ra lőtte ki rakétáit. A mozdulatlanul álló, hatalmas hajótestek még egy kezdő számára is nagyon könnyű célpontok voltak, szinte el sem lehetett téveszteni őket. A pilótákat egyáltalán semmi nem zavarta a célzásban, a hajók fedélzetén nem volt semmiféle fegyverzet, a német vadászgépek pedig ekkor már nagyon ritka jelenségnek számítottak, és ha nagy-néha feltűntek valahol, mindegyikre jutott több tucat Mustang és Spitfire. A pilóták tehát békebeli céllövészeten érezhették magukat, és az eredmény is ennek megfelelően alakult, a Cap Arconára kilőtt 64 rakéta mindegyike célba talált.
A hajó kabinjaiba és termeibe bezárt foglyok természetesen semmit nem tudtak arról, odakint mi történik, és az első robbanások hallatán biztosak voltak benne, a németek akarják velük együtt elsüllyeszteni a hajókat, hogy eltüntessék a rájuk nézve terhelő bizonyítékokat, vagyis a lágerek túlélőit. Rögtön kitört a pánik. Az ajtókat vagy a hajó legénysége nyitotta ki, vagy feltörték őket -elvégre nem biztonsági zárakról volt szó-, és mindenki fejvesztve próbált kijutni a hajóból.
A második hullámban érkező Typhoon-ok két-két 500 fontos, vagyis 230 kilós bombával voltak felszerelve. Az Arconát ezúttal is nyolc gép támadta, az előzőhöz hasonló eredménnyel. A 16 ledobott bombából 15 eltalálta a hajót.
Az utasszállító kabinjainak többnyire fából készült bútorzata, a deszkapadlózat, és sok helyen a lambéria, nem lett leszerelve, s ezek most tovább táplálták a robbanások nyomán keletkezett tüzeket. A Cap Arcona alig néhány perc múlva már teljes hosszában lángokban állt. Akik a rakéta és bombatalálatok robbanásait túlélték, azok most a füstben és a tűzön át egymást taposva igyekeztek kijutni a hajó belsejéből.
A fedélzeten levő foglyok közben csíkos rabruháikkal integetettek, és próbálták valahogy felhívni a pilóták figyelmét, vegyék már észre, hogy kiket támadnak. A hajó számos pontján fehér zászlókat -vagyis lepedőket- tűztek ki, hogy jelezzék, megadják magukat. A mélyrepülésben támadó gépek pilótáinak jól kellett látniuk ezeket a jelzéseket, hiszen alig néhány méterrel a hajók felett húztak el, olyan közel, hogy a fedélzeten állók tisztán látták a pilóták arcát.
A lángba borult Cap Arcona közben lassan kezdett az oldalára dőlni. A tűz és a füst miatt amúgy sem lehetett már tovább maradni a hajón, így az ott tartózkodók többsége megpróbált kiúszni a közelinek látszó partra. Az emberek teljesen magukra voltak utalva, a hajón nem volt egyetlen mentőcsónak, mentőtutaj, vagy akárcsak mentőöv sem. A part ugyan csak 3,5 kilométerre volt, ám az erősen hullámzó, jéghideg, alig hét fokos vízben a gyakorlott úszóknak sem sok esélyük volt arra, hogy oda kijussanak.
A britek azonban gondoskodtak róla, hogy még ezt a kis esélyt is elvegyék a túlélőktől. A támadást végrehajtó gépek a hajók felett köröztek, majd amikor a fedélzet, és a víz a hajók körül megtelt a menekülni próbálókkal, egyenként lecsaptak, és 20 mm-es gépágyúikból tüzet nyitottak a hajótöröttekre, és a Thielbek mentőcsónakjaira. Az emberek hiába integettek a csíkos rabruhákkal és a fehér lepedőkkel, az újra és újra visszatérő brit gépek addig lőtték őket, amíg ki nem fogytak a lőszerből.
Az egyik túlélő így emlékezett vissza a támadásra: „Az üres égbolton hirtelen repülőgépek tűntek fel. Tisztán láttuk a jelzéseiket. „Ezek angolok!”-kiáltottuk, s integettünk és kiabáltunk feléjük. „Nézzétek, ez egy KZ-börtön! (Konzentrationslager) Koncentrációs táborok foglyai vagyunk!” Integettünk a csíkos sapkáinkkal, és mutattuk a csíkos ruháinkat, de nem volt kegyelem. Gyújtóbombákat dobtak le, a Cap Arcona rázkódott, és égett. A következő rácsapásnál a gépek alig tizenöt méterre húztak el a fedélzet felett. Jól láttuk az egyik pilóta arcát, és azt hittük, már nincs mitől tartanunk. De rögtön utána a gépek hasán ismét kinyíltak a bombatér ajtói, és még több bombát dobtak el. Egészen a becsapódásig követhettük a pályájukat. Más bombák a hajó mellett csapódtak be, és hatalmas vízoszlopokat vertek fel, melyek a hajóra visszahullva eláztattak minket. Gépágyúk lövedékei söpörtek végig rajtunk, és azokon, akik a tengerben próbáltak meg menedéket keresni. A víz vörösre változott, és a testek eltűntek a hullámok alatt.”
Tulajdonképpen ez utóbbi mozzanat az, ami miatt a Cap Arcona és a Thielbek elsüllyesztése más megítélés alá kell essen, mint mondjuk a Gustloff elsüllyesztése. Az, hogy magát a hajót elsüllyesztik, még érthető és indokolható lenne valamelyest, bár a háború utolsó óráiban igazán sok értelme már ennek se volt. Itt azonban nem egyszerűen a hajók elsüllyesztéséről volt szó, a támadás elsődleges célpontjai ugyanis nem maguk a hajók, hanem a rajtuk levő emberek voltak. A pilóták nem egyéni lelkesedésből és szórakozásból tüzeltek a védtelen menekülőkre -ahogy azt máskor egyébként gyakran megtették-, hanem mert kimondottan parancsot kaptak rá, lőjék a fedélzeten tartózkodókat, és a menekülni próbálókat. Ahogy az egyik pilóta visszaemlékezett rá: „Gépágyúinkat használtuk a vízben levő fickók ellen… lőttük őket a vízben a 20 mm-es ágyúinkkal. Szörnyű dolog, de azt mondták, tegyük meg, és mi megtettük. Ilyen a háború.” (A németek és a japánok esetében valahogy nem bizonyult ilyen jó védekezésnek, hogy a vállukat vonogatva azt mondják: „Ilyen a háború.”)
Az emberek kétségbeesetten próbáltak menekülni az orrától tatjáig lángokban álló Arconáról. Ám akiknek sikerült kijutni a hajóból, és túlélték az angol repülőgépek gépágyúinak tüzét is, azok is majdnem mind odavesztek a hideg, erősen hullámzó vízben. Segítség a partól se érkezett, ami nem is nagyon meglepő, tekintve hogy az angol vadászbombázók még ott köröztek a légtérben. Csak néhány kis halászbárka próbált segíteni a hajótörötteken, akik közül jóformán csak azok maradtak életben, akik ezeknek a bárkáknak a fedélzetén jutottak ki a partra, és azok, akiknek sikerült valahogy kitartani az égő hajón, amíg órákkal később meg nem érkeztek a partól az első mentőhajók. Másnap reggelre holttestek ezrei borították a lübecki öböl partját.
A végelszámolás szerint a Cap Arcona fedélzetén őrzött 4.500 fogoly közül mintegy 350-500 élte túl a katasztrófát. A többiekkel végeztek az angol bombák és rakéták, illetve a gépágyúk lövedékei, bennégtek a hajóban, megfulladtak a füsttől, vagy odavesztek a jeges vízben.
A hajón tartózkodó SS őrök sorsa nem egészen világos. A legtöbb helyen azt állítják, a legénység 76 tagján kívül a hajón 400-600 SS katona tartózkodott, valamint bizonytalan számú német katona és civil. Az SS-ek közül a legtöbb forrás szerint 490-et mentettek ki a segítségként érkező vontatók, akik csak a németeket mentették, a többiekkel nem törődtek. Ez ugyan elképzelhető, de nem igazán tűnik nagyon életszerűnek, hiszen a vízben úszó emberek között körülményes lehetett a válogatás, ki SS, és ki nem SS. Másrészt a túlélők azt írták, a partról senki nem jött a segítségükre, néhány kis halászbárkán kívül, akik viszont válogatás nélkül mentették az embereket.
Az SS katonák magas túlélési aránya szerintem azt a már említett állítást valószínűsíti, mely szerint a Cap Arconán uralkodó borzalmas állapotokat megelégelve az őrök többsége már a támadás előtt távozott a hajóról. (A németek talán ezért is nem igyekeztek olyan nagyon menteni az embereket.) Ez egyáltalán nem olyan valószínűtlen, mint némelyeknek tűnhet. A filmekkel ellentétben az SS katonák nem kétméteres, szőke germán body builderek voltak, hanem -főleg a háború vége felé- korántsem mindig önkéntes alapon besorozott tizenéves gyerekek -mint Günther Grass-, akik ekkor már elég felületes kiképzést kaptak. A legjobb alakulatokat ezek közül is a frontra vezényelték, a táborok őrzésével a kevésbé értékes csapatokat bízták meg. Miután ekkor már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a háborúnak gyakorlatilag vége, a kiürített koncentrációs táborokból érkező foglyokat többé-kevésbé találomra ide-oda terelgető őrszemélyzet az utolsó napokban a foglyokat magukra hagyva többnyire meglépett, okkal gondolva úgy, egészségük és jövőjük szempontjából nem volna előnyös, ha lágerőrökként esnének a szövetséges erők fogságába. (Valamelyik regényében Kurt Vonnegut ír le -szemtanúként és túlélőként- egy ilyen esetet. A félelem egyébként egyáltalán nem volt megalapozatlan. A koncentrációs táborokban látottakon felbőszült angol és amerikai katonák a következő napokban százával lőtték agyon a táborokban talált német katonákat. Tekinthetjük akár ironikusnak is, hogy ezek többnyire nem a lágerőrök voltak -azok már rég kereket oldottak-, hanem mezei német katonák, akiket pechjükre a táborok környékén ért a háború vége.)
A Thielbek még az Arconánál is rosszabbul járt. A hajót 32 rakéta találta el, és alig húsz perc alatt elsüllyedt. Mentőcsónakjait az angol gépek szétlőtték. A hajón szinte mindenki odaveszett, a 2.800 fogoly közül alig ötvenen maradtak életben.
A Deutschland fedélzetén nem voltak fogvatartottak, mivel a németek kórházhajóvá akarták átalakítani. Legénysége két támadás között szerencsésen kimenekült, köszönhetően annak, hogy ez a hajó horgonyzott legközelebb a parthoz. A támadás után a hajó négy órán át égett, míg végül este felborult, és elsüllyedt.
Az Athen szerencsésen megúszta, ugyanis a támadás előtt nem sokkal behajózott Neustadt kikötőjébe. A fedélzetén őrzött kétezer rab így sértetlenül túlélte a napot, és a háborút.
A következő hetekben folyamatosan temettek Lübeck környékén. Hónapokon át naponta több tucat holttestet sodort partra a víz, akiket tömegsírokban földeltek el. Még évtizedekkel később is találtak emberi maradványokat a környező partokon, az utolsó csontokat 1971-ben mosta partra a víz.
A sekély vízben elsüllyedt Cap Arcona kiégett roncsát 1949-ben kiemelték és lebontották, ugyanúgy, mint a Deutschlandot. Ugyanebben az évben a Thielbeket is kiemelték, majd felújítása után ismét szolgálatba állították. Végül 1974-ben bontották le, Jugoszláviában.
A mészárlásnak nincs igazán nagy irodalma, tulajdonképpen érthető okokból. Az eset elég nehezen beilleszthető a második világháborúról felfestett hivatalos képbe. A vonatkozó dokumentumokat az angolok száz évre titkosították, így azokba leghamarabb 2045-ben lehet csak betekinteni.
Az üggyel foglalkozó cikkek és tanulmányok láthatóan arra fektetik a legnagyobb hangsúlyt, hogy „megfelelő kontextusba” helyezzék a történteket, azaz valahogy az süljön ki az egészből, hogy erről is a németek tehetnek. Ebben persze maguk a németek járnak az élen. A Die Welt cikkét például a koncentrációs táborokban készült képekkel illusztrálták -nyilván a miheztartás végett-, és a cikk közepére csupa nagybetűvel szedve nagy boldogan odaírták: „A történelem egyik legszörnyűbb hajókatasztrófájáért a fő felelősség a német oldalt terheli.”
A legnépszerűbb állítás, amit szinten mindenhol hosszan taglalnak, hogy a hajókon őrzött foglyok sorsa mindenképpen meg volt pecsételve, mivel a németeknek az volt a szándékuk, hogy velük együtt elsüllyesztik a hajókat. (Egyébként a rabok is ettől tartottak a legjobban.) A változatos konteók szerint vagy a Luftwafe gépei bombázták volna le a hajókat, vagy a tengeralattjárók süllyesztették volna el azokat, vagy pedig robbantással lékelték volna meg őket.
Eltekintve a magától értetődő kérdéstől -Ugyan mégis mi a fenének?-, a kivitelezés ezen módjai az adott körülmények között nem voltak megoldhatóak. A bombázás nyilvánvalóan nagyon valószínűtlen, az amerikai-angol-szovjet vadászgépektől nyüzsgő égbolton nem sok tere volt már a Luftwaffénak. A robbantással vagy tengeralattjárókkal való süllyesztés elvileg kivitelezhető lett volna, Neustadtban több tengeralattjáró is tartózkodott -a briteknek valahogy nem jutott eszükbe, hogy ezeket támadják-, de nincs semmi jele az előkészületeknek. Amire pedig szükség lett volna, mivel a lübecki öböl túl sekély, az elsüllyedt hajók roncsai a víz fölé értek. A hajókat mélyebb vizekre kellett volna vontatni, aztán kiszállítani a fedélzeten tartózkodó őröket, és a legénység tagjait. Ilyesmire pedig nem történtek előkészületek, és már nem is lett volna rá idő, mivel alig néhány órával a támadás után, a késő délutáni órákban, az első brit csapatok kiértek a lübecki öböl partjára.
A legenda alapja valószínűleg Dönitz utasítása, mellyel még hetekkel korábban elrendelte, a flotta hajóit el kell süllyeszteni, ha az a veszély fenyeget, hogy az ellenség kezére jutnak. Adott jelszó -Szivárvány- kiadására pedig általános önelsüllyesztést kellett volna végrehajtani. Dönitz azonban Himmlerhez és Göringhez hasonlóan megpróbált egyezkedni az angolszász erők parancsnokságával, és ehhez ütőkártyaként próbálta meg felhasználni a hajókat, azt gondolván, a német flotta még romjaiban is elég értékes ahhoz, hogy átadása fejében kedvezményeket lehessen kicsikarni a szövetségesekből. Ez ugyan Dönitznek sem sikerült, de az önelsüllyesztésre vonatkozó parancs végül soha nem lett kiadva.
Áprilisban, még a foglyok felvétele előtt, a Cap Arcona kapitányát is utasították, készüljön fel hajója elsüllyesztésére. Nyilván innen ered az elképzelés, hogy a németek a hajóval együtt a foglyokkal is végezni akartak. Április 29-én azonban Bertram kapitány Hamburgba utazott, hogy tájékoztassa a helyzetről Dönitzet, és felmentést kérjen az önelsüllyesztésre vonatkozó parancs hatálya alól. Ezt meg is kapta, és közölték vele, a svédek a németek kivételével átveszik a foglyokat, és két svéd hajó már úton van, hogy felvegye őket. (Éppen ezeket a német foglyokat szállították át az Athen fedélzetére, vagyis pont a németek élték túl a mészárlást.) Nagy valószínűséggel lehet tehát állítani, a németek nem akarták elsüllyeszteni a hajókat. Hitler talán utasítást adott volna rá, de Dönitz már nem.
Másik gyakori állítás, hogy az áldozatok száma azért volt ilyen magas, mert a németek bezárták a foglyokat a hajók belsejébe, és nem engedték őket a fedélzetre. Mikor pedig mégis kijutottak, az őrök tüzet nyitottak rájuk, és legéppuskázták őket.
Az első állítás könnyen cáfolható. Ha a rabok a hajók belsejében lettek volna, ott is maradtak volna, és a holttestek csak a hajók kiemelésekor kerültek volna elő. A hullákat viszont ezrével mosta partra a víz, legalább ötezer holttestet találtak az öböl környékén. Az meg, hogy az SS őrök tüzet nyitottak a menekülőkre, egyrészt nem hangzik életszerűen, másrészt meg a túlélők nem tesznek említést ilyesmiről. (Ennek ellenére majdnem minden cikk tényként állítja ezt.) Gondoljunk csak bele, mennyire hangzik hihetően az, hogy miközben a hajó ég és süllyed alattuk, és miközben az angol gépek bombázzák és lövik őket, az SS őröknek az a legnagyobb gondjuk, hogy megakadályozzák a foglyok menekülését, és géppuskáikból nem a támadó gépeket, hanem őket lövik? (Egyébként sem voltak a fedélzeten géppuskák, az angol gépekre sem tüzelt senki.) Itt valószínűleg az előző nap történteket -amikor más hajókon valóban lelőttek több száz, menekülni próbáló foglyot- vetítik ki az Arcona elsüllyesztésére is.
Újabb állítás, hogy a hajók azért nem viseltek megkülönböztető jelzéseket, mert az SS őrök megakadályozták a legénységet, hogy a vörös keresztet felfessék hajók oldalára. Ennek megint nincs semmi értelme, másrészt meg tudni lehet, hogy az igazi ok ennél sokkal prózaibb volt. Nem volt festék. A németek már csak annyi festéket tudtak összekaparni, hogy a kórházhajónak szánt Deutschland egyik kéményét fehérre fessék, és annak egyik oldalára felfessenek egy vörös keresztet. Aminek egyébként se volt semmi jelentősége, mivel ezeket a jelzéseket a háború során mindkét fél figyelmen kívül hagyta, s az angol pilóták most se zavartatták magukat tőle.
Néhol azt is lehet olvasni, a németek direkt állították oda a lübecki öbölbe a hajókat, hogy az angolok ráharapjanak a csalira, és a foglyokkal zsúfolt hajók elsüllyesztésével morális fölényük megkérdőjelezhetővé váljon. Erre már csak annyit érdemes mondani, hogy nyilvánvaló hülyeség. (Amúgy ennyi erővel meg is lehet fordítani a dolgot, és azt állítani, az angolok süllyesztették el direkt az úszó börtönként működő hajókat, hogy aztán a németek számlájára lehessen terhelni ezt az esetet is.)
Vannak persze ezen kívül is még más, az elmebaj határát súroló állítások is, melyekre szerintem szintén nem érdemes szót vesztegetni. Ilyen például az, hogy a Cap Arcona kapitánya, aki az elsők között hagyta el a hajót, bozótvágó késsel -machetével- vágott utat a fedélzeten álló foglyok között...
Hogy a britek tulajdonképpen miért is süllyesztették el a hajókat, máig nem tisztázott. A legkézenfekvőbb, és tulajdonképpen az egyetlen értelmes magyarázat, hogy azt hitték, azokon német katonák akarnak áthajózni Norvégiába, vagy Svédországba. Ezek szerint a Vöröskereszt üzenete nem jutott el az angol légierőhöz. Ami megint csak elég érthetetlen, hiszen a helyi parancsnokságot biztosan értesítették, márpedig a támadást, melyet három repülőtérről induló gépek hajtottak végre, biztosan a parancsnokság magasabb szintjein rendelték el, és szervezték meg. Ettől persze még könnyen elképzelhető, hogy a katonai bürokrácia útvesztőiben valahol tényleg elakadt a légierőnek szánt figyelmeztetés.
A dolgot persze ez se teszi sokkal érthetőbbé. Május harmadikán, a győzelem előestéjén, amikor már folytak a fegyverletételről a tárgyalások, miért fájt volna annyira a briteknek, hogy néhány ezer német Norvégiába menekül, ahol egyébként úgyszintén a megadás várt volna rájuk. Azt pedig megint csak nem gondolhatták komolyan, hogy a három nagy hajó fedélzetén csupa magas rangú SS és Wehrmacht tiszt akar Svédországba szökni. (Bár Kuznyecov, a Vörös Flotta népbiztosa -vagyis nagyjából tengerészeti miniszter-, emlékirataiban éppen ezt állította a Wilhelm Gustloffról, vagyis hogy azon csupa magas rangú SS tiszt, és tengeralattjáró parancsnok akart Németországba menekülni.) A totális légifölény birtokában a hajókat egyébként is bármikor el tudták volna süllyeszteni, ha azok megpróbálnak átjutni Svédországba. Ezenkívül a britek már amúgy is csak néhány órányira voltak attól, hogy kijussanak az öböl partjára, és elfogják az ott horgonyzó hajókat.
Vannak ezenkívül más, egészen eszement elképzelések is. A kedvencem közülük az, mely szerint a támadás valójában egyfajta fogolyszabadítási kísérlet volt, aminek eredetileg nem volt célja a hajók elsüllyesztése. Az erről szóló szöveget azt hiszem már csak a vicc kedvéért is érdemes szó szerint idézni, mert ekkora ökörséget még a netes fórumok kommentjei között is ritkán találni: „A csupán 3 hüvelykes rakétákkal felszerelt Typhoon vadászbombázók választása azt sugallja, hogy a RAF inkább a fedélzeten tartózkodó SS katonákat kívánta megölni, mintsem a hajót elsüllyeszteni. Máskülönben a Lancaster nehézbombázókat használták volna, Barnes Willis Tallboy bombáival, melyek elsüllyesztették a Tirpitz-et. Ez azt is megvilágítja, miért használták a gépágyúkat, hogy lelőjék azokat, akik próbáltak elúszni a hajótól. Ezek, legalábbis kezdetben, SS őrök lehettek.”
Az RP-3 persze nem arra lett tervezve, hogy célzott lövésekkel lelövöldözzék velük a hajók fedélzetéről az SS őröket. Az eredetileg közúti és vasúti járművek leküzdésére szánt levegő-föld rakétákat előszeretettel használták gyengén, vagy sehogyan sem páncélozott hajók elsüllyesztésére is. Az elsődleges célpontok a tengeralattjárók voltak, valamint teherhajók és torpedónaszádok, de süllyesztettek el rombolót is ilyen rakétákkal. A 3 hüvelyk egyébként magára a rakétára vonatkozik, a csúcsán levő, 5,4 kg TNTvel megtöltött robbanófej átmérője ennek a kétszerese volt, 6 hüvelyk, vagyis 152 mm. Az RP-3 tehát egyáltalán nem élőerő leküzdésére szolgált.
Az öt és fél tonnás Tallboyokat ugyanolyan aránytalan lett volna a Cap Arcona ellen használni, mint az RP-3-al vadászni az SS katonákra. A bombát eredetileg nem hajók ellen fejlesztették ki, hanem azoknak a szárazföldi célpontoknak a leküzdésére, melyek ellen a hagyományos bombák nem bizonyultak hatásosnak. Elsősorban a német tengeralattjáró bunkereket támadták velük, de használták gátak, erődök, hidak ellen is. A bomba jól bevált az erősen páncélozott hadihajók ellen is, három találat süllyesztette el a Tirpitzet, egy közeli mellé pedig a Lützowot. A többméternyi vasbeton átütésére tervezett bomba azonban minden bizonnyal úgy ment volna át a Cap Arconán, mint kés a vajon, és jó eséllyel még gyújtószerkezete sem aktiválódott volna. Elsüllyeszteni persze így is el tudta volna a hajót, de erre tökéletesen megfeleltek a rakéták, és a 230 kilós bombák. Ez utóbbiakat az idézett tökfej nem említi, de gondolom, szerinte ezeket is azért dobták le a hajóra, hogy agyoncsapják velük az SSeket.
Hogy azért lőtték a hajó mellett úszó több száz, majd több ezer menekülőt, mert azt hitték róluk, azok mind SS őrök, megint nyilvánvaló ostobaság. Az viszont már nagyon is valószínű, hogy azért lőtték őket, mert azt hitték, azok német katonák. Az elfogadott nemzetközi egyezmények szerint viszont tökmindegy, hogy német vagy nem német, civil vagy katona, a süllyedő hajóról menekülő, további ellenállásra képtelen hajótöröttekre elvileg minden körülmények között tilos lett volna tüzelni. Pláne, ha már a fehér zászlót is kitűzték. Ha maga Hitler Adolf úszkál az Arcona mellett, se nyithattak volna rá tüzet. (Legalábbis a hágai egyezmények értelmében nem.)
A támadás valószínű célja tehát végül is egyszerűen csak az lehetett, hogy a britek németeket akartak ölni, és az utolsó utáni pillanatig pusztítani mindent, amit csak lehet. Ugyanez volt az oka a német városok elleni, katonai szempontból értelmetlen bombázásoknak, vagy -hajós példánál maradva- a leggyorsabb óceánjárónak járó Kék Szalagot három éven át birtokló olasz Rex utasszállító háború végi, szintén teljesen értelmetlen elpusztításának. (Szintén RP-3 rakétákkal.)
Mindez egy modern kori újítás, a totális háború mellékterméke volt. Korábban a háborúkat általában korlátozott, partikuláris célokért vívták, egyes vitatott hovatartozású határ menti területek, vagy gyarmatok megszerzéséért, esetleg valamilyen vitás kérdésben akarták álláspontjukat rákényszeríteni a riválisokra. Ezen célok elérése után a felek tárgyalóasztalhoz ültek, és kölcsönös megegyezéssel elfogadott békét kötöttek. A napóleoni háborúk például 20 éven át tartottak, óriási pusztításokkal jártak, és felforgatták egész Európát, de a béketárgyalásokra meghívták a franciákat is, akik a háborúk után visszakapták eredeti területeiket, és nagyhatalmi státuszukat is.
A totális háború célja azonban az ellenfél teljes tönkretétele, és a feltétel nélküli kapituláció. Ennek a végén nincs megegyezés, csak diktátum. A totális jelző azt is jelenti, hogy a cél elérése érdekében minden eszköz megengedett. A humánum és moralitás figyelmen kívül hagyható, és nem szempont a civilek megkímélése sem. A Cap Arcona is ennek a hadviselésnek volt véletlen áldozata.
PS.
Az előző poszthoz írott kommentekből erősen úgy érződik, némelyek nem nagyon képesek megérteni, miért írok én itt ilyen csúnyákat a szövetségesekről -és a drága Churchillről…-, és bár már az előszóban igyekeztem leszögezni, nem a tengelyhatalmakat próbálom mentegetni, valahogy mégis mindig erre lyukadnak ki. Talán egy kicsit jobban megvilágítja mondanivalómat -bár persze ebben nem igazán bízok- egy részlet Frank Jack Fletcher tengernagy beszédéből, mely a japán Északi Flotta megadásakor tartott ceremónián hangzott el: "Emlékezzünk a nankingi vérfürdőre, a Pearl Harbor-i árulásra, a bataani halálmenetre, fegyvertársaink meggyilkolására, megkínzására, és éhhalálára, de ne utánozzuk a japánok viselkedését. Megmutattuk a japánoknak és a világnak fegyvereink fölényét. Most meg kell mutatnunk az igazság és a tisztesség azon értékeinek fölényét is, amelyekért harcoltunk." Mondjuk úgy, a szövetséges fegyveres erők háborús tevékenységéről nem mindig érzem úgy, hogy az az igazság és a tisztesség értékeinek fölényét demonstrálta.
Forrás:
https://www.feldgrau.com/WW2-Germany-Cap-Arcona-Cruise-Liner-Sinking
http://www.ihr.org/jhr/v19/v19n4p-2_Weber.html
Benjamin Jacobs: The dentist of Auschwitz
