Guadalcanal után itt van megint egy újabb második világháborús évforduló, amit nem szeretnék kihagyni. Különösebben ugyan nem vagyok rákattanva az évfordulókra, és nem érzem úgy, hogy minden ilyen alkalommal valami megemlékezésfélével kellene megpróbálni feldobni a blog látogatottságát, de Pearl Harbor talán mégis elég különleges téma ahhoz, hogy próbáljunk róla valami érdekeset mondani. Ez első ránézésre elég nehéz lesz, hiszen magának a támadásnak a története ugyanolyan lerágott csont, mint mondjuk a Bismarck elsüllyesztése, vagy a trafalgári csata. Ezeregy könyvet írtak már róluk, és a hivatásosok se nagyon tudnak már mást, mint egymást ismételgetni.
Így tehát most ezúttal sem annyira magáról az eseményről, hanem inkább egynéhány vele kapcsolatos, közhasználatban levő tévedésről, és félremagyarázásról szeretnék ejteni pár szót. Nem hiszem persze, hogy különösebben sok újdonságot tudnék mondani, inkább csak szeretném a szokásostól kissé eltérő szemszögből megközelíteni a történteket.
A támadással, és annak körülményeivel kapcsolatban jó egynéhány összeesküvés-elmélet kering a köztudatban, sőt, gyakran a komolynak tekinthető szakirodalomban is. A műfaj rajongóinak legkedveltebb konteója, melyről sokat lehet olvasni a közismert puhafedeles könyvekben, hogy Roosevelt direkt a japánok számára felkínált csaliként helyezte a Csendes-óceáni Flottát 1940 nyarán San Diegóból Pearl Harborba. Az elmélet szerint az elnök abban bízott, hogy a japánok a csalira ráharapva és azt megtámadva megfelelő casus bellit szolgáltatnak majd az Egyesült Államoknak a háborúba való belépésre.
Az egyik legsúlyosabb –vagy legalábbis annak szánt- érv a csaliként működő flotta teóriája mellett, hogy rámutatnak, a japán támadás előtti hónapokban legalább ötven figyelmeztetés érkezett az amerikai vezetéshez, melyek a japánok támadó szándékára utaltak. Ez nyilván így is van, de nem árt figyelembe venni, hogy egy olyan világhatalom esetében, mint az Egyesült Államok, a kormányszervekhez és hírszerzési hivatalokhoz naponta százával érkeznek a világ minden tájáról a mindenféle jelentések, feljegyzések, memorandumok. Utólag könnyű ezekből kiszűrni azt az ötvenet, ami előre jelezhette volna a későbbi eseményeket, akkor azonban a jelentések áradatában a hivatalnokok figyelme nyilván elsiklott ezek felett. Egyébként is, ahogy az már lenni szokott, a vezetés elsősorban azokat a híreket hallja meg és tartja fontosnak, amik az ő elképzeléseiket támasszák alá. Sztálin is több tucat figyelmeztetést kapott –pontos dátumokkal és adatokkal-, hogy a németek támadásra készülődnek, mégsem mozdította rájuk a füle botját sem. Utólag találtak egy csomó olyan jelentést is, melyek előre figyelmeztettek a 2001 szeptemberi eseményekre, azonban a hírszerzés figyelme akkor ezek felett is elsiklott.
A konteó hívők gyakran emlegetik, hogy a Pearl Harborban csaliként állomásozó hajók –sőt, az ott álló repülőgépek is- elavult ócskavasak voltak, melyek elvesztéséért nem volt nagy kár. A modern csatahajókat és az anyahajókat az amerikai vezetés szerintük direkt hátravonta a hazai kikötőkbe, biztos távolba a japánoktól. Ahogy az egyik „szakértő” írja: „A japánok először tárgyalni akarnak, de ezt Roosevelt elutasítja. Ezzel Japánban megbukik a kormány, és a New York-i, valamint a londoni bábjátékosok szándékának megfelelően a japán háborús párt feje, Hideki Todzso tábornok kerül hatalomra. Todzso úgy látja, hogy a jelenlegi helyzetből nincs más kiút, csak a háború.
Ezt akarja az Egyesült Államok is, de ott akkor még demokrácia volt, és az amerikai nép nem akart háborút. Roosevelt és bandája ekkor ördögi tervet eszelt ki. Birtokában lévén a japán rejtjelkulcsnak, tudják, hogy a japánok támadásra készülnek, és ehhez célpontot biztosítanak részükre. Pearl Harbor csendes-óceáni kikötő elérhető a japán légierő számára. Ezért Roosevelt -tengernagyai legnagyobb megdöbbenésére és tiltakozása ellenére- a kikötőbe irányítja az amerikai flotta egy részét. Igen ám, de sajátos módon ebben a flottában nincs egyetlen repülőgéphordozó-anyahajó, egyetlen modern csatahajó vagy cirkáló. Csak ócskavasnak számító, kivénhedt hajók, amelyekért nem kár. És az emberek? Roosevelt cinikus, gonosz, beteges lelkében a cél szentesíti az eszközt.”
Az elképzelés, mely szerint a Pearl Harborban állomásozó csatahajók elavult ócskavasak voltak, melyek csak azt a célt szolgálták, hogy kevéssé értékes, de csábító célpontot nyújtsanak velük a japánoknak, valójában abszolút téves. A Csendes-óceáni csatahajóflottát az US Navy legütőképesebb alakulatának tartották, nem véletlenül kapta a Task Force One nevet. A legjobb csatahajókat vonták itt össze, a valóban elavult, kevésbé értékes egységek, a Wyoming és New York osztály hajói, a keleti kikötőkben álldogálva várták leselejtezésüket. Az új és modern csatahajók, melyeket a vezetés állítólag távol tartott Pearl Harbortól, nem léteztek. Az elsőként elkészült Washingtont és North Carolinát ekkor már elvileg átadták a haditengerészetnek, de különböző műszaki problémák miatt csak következő év nyarára váltak ténylegesen is bevethetővé. A többi gyors csatahajón még javában dolgoztak a hajógyárakban. A Pearl Harbor-i csatahajók a sebesség kivételével minden szempontból állták volna a versenyt a velük nagyjából egyidős japán csatahajókkal. (Egyébként meg a japánok se voltak annyira hülyék, hogy bedőltek volna egy elavult egységekből felállított csali-flottának.)
Oktalanság tehát arról beszélni, hogy a Csendes-óceáni Flottát direkt feláldozták. Céljaik elérése érdekében a politikusok egy-két hajót nyilván minden további nélkül odadobtak volna áldozatnak, de senki nem lehetett olyan esztelen, hogy az Egyesült Államok haditengerészetének legnagyobb és legerősebb, elit alakulatát en bloc felkínálta volna az ellenségnek. Nem volt a háttérben sehol egy másik, modern csatahajókból, anyahajókból, és cirkálókból álló flotta, Pearl Harborban állomásozott szinte minden, ami az amerikaiaknak volt. Ezt a következő hónapok eseményei is elég világosan mutatják. A következő fél évben az US Navy védekezésre, és a Csendes-óceáni támaszpontok többségének feladására kényszerült. Csupán 1942 nyarára kerültek olyan állapotba, hogy a kijavított hajókkal, és az elsőként elkészült új egységekkel végre komolyabb ellentámadásokat is tudtak indítani.
A Pearl Harborban állomásozó anyahajók egyszerű véletlennek köszönhetően nem voltak a kikötőben, ám a közelben jártak, és a japánok, akik ezt jól tudták, egy merészebb parancsnok irányításával könnyen elpusztíthatták volna ezeket is. Az Enterprise november 28-án hagyta el a kikötőt, hogy utánpótlást és repülőgépeket juttassanak el a Wake-szigeti támaszpontra. A Lexington hasonló feladattal indult december negyedikén Midway felé. A Saratoga éppen javításon volt a nyugati parton, a Yorktown-t még nyár elején átvezényelték az Atlanti-óceánra, a Hornet pedig még a próbajáratait végezte. A japánok a felderítés jelentései alapján jól tudták, hogy az amerikai anyahajók nincsenek bent a kikötőben –és azt is tudták, hová mentek-, ami nagy csalódás volt számukra, de a támadást már nem tudták elhalasztani.
Az eredeti tervek szerint egyébként az Enterprise-nak december hatodikán este már vissza kellett volna érkeznie Pearl Harborba, azonban egy vihar miatt az anyahajó útja késedelmet szenvedett, és a befutásra következő nap délelőttjén került volna csak sor. Hetedikén reggel az anyahajó már olyan közel volt Hawaii-hoz, hogy megkezdte repülőgépei visszaküldését a támaszpontra. (Az anyahajók üres hangárakkal futottak be a kikötőbe, a repülőgépeket már érkezés előtt előreküldték a szárazföldi repülőterekre. Kifutásnál ugyanígy üres hangárakkal hagyták el a kikötőt, és a repterekről felszálló gépeket már csak a nyílt tengerre kiérkezve vették fel.) Az előre küldött gépek egy részét a japán vadászgépek le is lőtték. Ha a japánok kicsit elnéznek nyugat felé, rögtön észrevehették volna az Enterprise-t.
Bár a támadó gépek figyelmét elkerülte a szigetek felé közeledő amerikai anyahajó, a japánok azért tudták, hogy a Csendes-óceáni Flotta anyahajói visszatérőben vannak Hawaii-ra, valahol a szigetektől nyugatra. Az anyahajók repülőgépeinek parancsnoka, és a Pearl Harbor elleni támadás vezetője, Fuchida Mitsuo korvettkapitány, a támadás után több más tiszttel együtt javasolta is Nagumónak, forduljanak délnyugatra, és keressék meg az amerikai anyahajókat. A tengernagy, aki rendkívül meg volt könnyebbülve, hogy a támadás sikerült, és minimális saját veszteségekkel járt csupán –korábbi kalkulációik alapján a japánok 30%-os saját veszteséggel, és két anyahajó elvesztésével számoltak-, azonban nem akart újabb kockázatokat vállalni. Nagumo úgy vélte, Japán előtt még hosszú háború áll, és anyahajóit erre a háborúra kívánta megőrizni. Nem látta értelmét, hogy egy járulékosnak tekintett cél érdekében kockára tegye hajóit.
Ami pedig az ördögi gonoszságú, és beteges lelkű Roooseveltet illeti, tudhatjuk, hogy a politika nem a romantikus széplelkek játszótere. A politikust az utókor nagyrészt úgyis csak eredményessége alapján ítéli meg. Ha kétes erkölcsiségű machinációi sikeresek voltak, akkor nagy államférfi, ha nem, akkor hatalomvágyó, de tehetségtelen politikai kalandor, rosszabb esetben zsarnok vagy diktátor. Magam részéről Rooseveltet semmilyen szempontból nem tartom tiszteletreméltó figurának, politikusként azonban sikeres volt, és tevékenysége végeredményben országa javára szolgált. Az amerikaiak így joggal tarthatják egyik legnagyobb elnöküknek. (Nem állhatom meg, hogy ne idézzem az egyik neves pszichológusnak, amerikai látogatása után az elnökről kialakított véleményét: "Tévedés ne essék, nagy erő ő. Fölényes, átható értelemmel, ugyanakkor azonban teljességgel könyörtelen és kiszámíthatatlanul szeszélyes is. Nála bámulatosabb hatalmi komplexust senkinél sem láttam. A Mussolini fajtájából való feltétlen diktátor." Roosevelt jellemének megítéléséhez egy másik érdekes adalék MacArthur kommentárja a halálhírre: „Meghalt a vénember, aki sose mondott igazat, ha megfelelt a hazugság is.”)
A már említetteken kívül van még egy érv az ellen, hogy Roosevelt szándékosan áldozta volna fel az amerikai flottát. Mégpedig egyszerűen csak az, hogy Roosevelt nyilván el sem tudta képzelni, hogy az alacsonyabbrendű japánok képesek lennének egy olyan támadásra, amely bármilyen veszélyt jelentene a csodálatos amerikai hadiflotta számára.
Roosevelt valójában egyszerűen csak azért küldte Hawaii-ra az amerikai Csendes-óceáni Flottát, amiért később Churchill is Szingapúrba küldte a Prince of Walest, és a Repulse-t. Úgy gondolta, a japánok majd megijednek a felsőbbrendű nyugati haditechnika felvonulásától, és feladják, vagy legalábbis mérséklik területszerző törekvéseiket a térségben. (Nem véletlenül használom a felsőbbrendű és alsóbbrendű kifejezéseket. Az angolszász gondolkodásnak ugyanolyan meghatározó eleme volt a fehér ember faji felsőbbrendűségének gondolata, mint a németekének.)
Nem ismerem teljesen az idevágó, hatalmas terjedelmű irodalmat, így nem tudom, más is felfigyelt e arra, hogy számos hasonlóság mutatkozik a két japán „orvtámadás”, Port Arthur és Pearl Harbor előzményei közt.
Az 1904-es japán támadásról az él a köztudatban, hogy a japánok hódító háborút indítottak az orosz kézen levő kínai területek ellen, főleg azért, hogy a stratégiailag fontos Port Arthur-i kikötőt megszerezzék. Arról viszont már kevesen tudnak, hogy a japánok 1894-ben már elfoglalták egyszer Port Arthurt, akkor a kínaiaktól, azonban a japán terjeszkedésre féltékeny nyugati nagyhatalmak, elsősorban Oroszország nyomására kénytelenek voltak kivonulni onnan, miután ígéretet kaptak arra, hogy a kikötő kínai kézen marad, és fegyvermentes övezet lesz. Két év múlva aztán az oroszok váratlanul bevonultak a japánok által kiürített Port Arthurba, és ott, Japán tőszomszédságában, nekiláttak kiépíteni a legnagyobb távol-keleti katonai bázisukat. A japánok hiába tiltakoztak, az oroszok egy Kínával titokban megkötött szerződésre hivatkozva törvényesnek minősítették hódításukat.
1900-ban, a boxerlázadás idején, aztán orosz csapatok szállták meg egész Mandzsúriát. Akkor arra tettek ígéretet, hogy 1903-ig kiürítik a területet. Ez természetesen nem történt meg. Az orosz birodalom láthatólag kelet felé kívánt terjeszkedni, ami meglehetősen érzékenyen érintette a szintén ebben a térségben érdekelt japánokat. A meginduló tárgyalásokon Japán hajlandó lett volna elismerni Port Arthur megszállását, és Mandzsúria orosz érdekszférához való tartozását, amennyiben Oroszország beleegyezik abba, hogy Korea japán befolyás alá kerül. A két fél közel állt a megegyezéshez, de aztán az orosz háborús lobbi közbelépett. Úgy gondolták, ha a japánok ennyire engedékenyek, még többet fognak majd engedni, ha az oroszok még keményebben lépnek fel. Ha pedig akadékoskodnának, a hatalmas orosz hadsereg egykettőre eltapossa a makákómajmokat. Egy kis győztes háború pedig még a válságos orosz belpolitikai helyzetre is jótékony hatással lesz. Megegyezés helyett tehát az oroszok még több követeléssel léptek fel. A japánok számára ezzel betelt a pohár, s megindították flottájukat Port Arthur ellen.
Valami hasonló dolog történt 1941-ben is. Előző év nyarán a japánok kínai és indokínai terjeszkedése miatt nyugtalankodó amerikaiak embargót jelentettek be a Japánba irányuló stratégiai vegyi anyagok, az érc és fémáru, gépalkatrészek, és a repülőgép-üzemanyag szállítására. Ugyanekkor az addig főleg San Diegóban állomásozó Csendes-óceáni Flottát, a flotta tengernagyainak tiltakozása ellenére, átvezényelték Hawaii-ra. 1941 július 26-án pedig, miután japán csapatok vonultak be Dél-Indokínába, megtiltották a kőolaj kivitelét Japánba, és lezárták a Panama csatornát a japán hajók előtt. (Az amerikai kormány az embargók bevezetése előtt egyébként kikérte a flotta, és a titkosszolgálat véleményét. Mindkét testület ellenezte az intézkedést, és úgy vélték, a szankciók nemhogy visszatartanák, hanem éppen ellenkezőleg, belerántanák Japánt a háborúba.)
Az olajembargó, és a többi amerikai exporttilalom, a jóformán semmilyen nyersanyagkészlettel nem rendelkező szigetországot a gazdasági csőddel fenyegette. Japán számítások szerint az embargók következtében az ország gazdasága a következő év, azaz 1942 nyarára összeomlott volna. Miután pedig úgy érezték, nincs vesztenivalójuk, a japán kormány 1941 szeptember hatodikán olyan döntést hozott, mely szerint ha október 15-ig nem sikerül megegyezni az Egyesült Államokkal, és elérni a szankciók legalább részleges feloldását, megkezdik a katonai megoldás előkészítését. A megegyezés természetesen nem sikerült, a békepárti miniszterelnök, Konoje Fumimaro lemondott, és a hatalomra került háborús lobbi megkezdte az Egyesült Államok elleni katonai akció előkészítését.
Miközben teljes gőzzel folytak a támadási előkészületek, az új miniszterelnök, Tojo Hideki, aki tisztában volt vele, milyen kockázatos vállalkozás egy háború az Egyesült Államokkal, adott még egy lehetőséget a diplomáciai rendezésre. November 20-án a japán nagykövet egy meglehetősen engedékeny tervezetet adott át az amerikai külügyminiszternek. Ebben Japán hajlandónak mutatkozott lemondani a további területszerzésekről, vállalta, hogy mihelyt békét köt Kínával, csapatait kivonja Indokínából, s beleegyezett a Csendes-óceáni és kínai kereskedelem liberalizálásába is. Mindezért a Japán és az Egyesült Államok közti kereskedelmi kapcsolatok helyreállítását kérték, valamint azt, ne gátolják Japánt abban, hogy a számára szükséges nyersanyagokat beszerezze a Távol-Keletről.
Úgy tűnt, az amerikaiak pozitívan fogadják a javaslatot. És valóban, eleinte az amerikai külügyminisztérium a japán javaslatokon kívül csupán annyit szeretett volna még elérni, hogy a japánok azonnal vonuljanak ki Dél-Indokínából, és csökkentsék az északon állomásozó csapataik létszámát is. Az ilyen értelmű amerikai válaszjegyzéket november 25-ére kidolgozták, és egyeztették a szövetségesekkel is.
Ekkor lépett közbe Roosevelt, és az amerikai külügyminisztérium álláspontja néhány óra alatt szinte 180 fokos fordulatot vett. Hogy pontosan mi történt, máig nem lehet tudni, de a japán béketervekre november 26-án adott végleges válaszban az amerikaiak lényegében azt követelték Japántól, hogy önként és dalolva mondjon le nagyhatalmi pozícióiról a Távol-Keleten, és vonuljon ki nemcsak Indokínából, hanem Kínából is, azaz adja fel valamennyi addigi hódítását. Mindezért cserébe csak egy homályos ígéretet kaptak arra, hogy az amerikaiak hajlandóak tárgyalni a kereskedelmi kapcsolatok helyreállításáról. Ez az ultimátum véget vetett a japánok közt minden tétovázásnak. A hadigépezet mozgásba lendült, és bár a Pearl Harbor ellen induló flotta parancsnoka olyan utasítást kapott, azonnal forduljon vissza, ha a tárgyalások eredményre vezetnének, erre immár senki sem látott esélyt.
Nyilvánvaló, hogy akárcsak II. Miklós, Roosevelt is úgy vélte, ha szankciókkal és embargókkal, meg demonstratív flottafelvonulásokkal jól megszorongatja a japánokat, azok majd ijedten fognak visszahátrálni saját határaik mögé. Ha pedig ellenállnának, a csodálatos és nagyszerű amerikai hadigépezet majd gyorsan móresre tanítja a sárga majmokat. Egy kis győztes háború pedig tovább növeli majd az elnök népszerűségét, és valószínűleg azt is lehetővé teszi, hogy az Egyesült Államok belépjen a háborúba az igazi ellenfél, Japán szövetségese, Németország ellen.
Mind az 1904-es orosz, mind pedig az 1941-es amerikai magatartás a japánok mély lebecsülésén és lenézésén alapult. Az oroszok és az amerikaiak egyaránt osztották azt az általános nyugati nézetet, mely szerint Japán egy fejletlen, kezdetleges iparral rendelkező, elmaradott középkori állam. Harci eszközeik a nyugati haditechnika harmadosztályú utánzatai, a japán katona pedig rosszul felszerelt és rosszul kiképzett, gyenge fizikumú, szemüveges pojáca, aki állandóan hajlong és vigyorog. Nem láttak tehát semmiféle kockázatot egy esetleges háborúban.
A japánok mindkét esetben elég messzire elmentek azért, hogy elkerüljék a háborút. Amikor pedig látható volt, hogy ez nem fog sikerülni –legalábbis a japánok számára elfogadható áron nem-, gyorsan és határozottan csaptak le az ellenfél legerősebb pontjára. Ami viszont azzal járt, hogy a világ, feledve a kevésbé látványos előzményeket, máig alattomos orvtámadásnak minősíti mindkét japán akciót, mellyel a japánok úgymond „kiprovokálták” a háborút.
Egy másik teória, ami elsősorban az orosz irodalomban népszerű, hogy az erőfitogtatásokkal és fenyegetésekkel Roosevelt északra, a Szovjetunió felé próbálta meg terelni a japán agressziót. Ez persze szintén elképzelhető, de teljesen valószínűtlen, mivel semmi értelme nem volna. 1941 őszén a Szovjetunió látszólag az összeomlás szélén állt, a Vörös Hadsereg irtózatos veszteségeket szenvedett, a menetben előrenyomuló német csapatok Moszkvához közeledtek. Egy japán támadás ekkor az oroszok majdnem biztos vereségét eredményezte volna. De miért állt volna érdekében az amerikaiaknak, hogy az összeomlást siettessék, és ezzel roppantul megerősítsék Németországot? (Kis kitérő eredeti tárgyunkhoz képest, de talán nem lesz teljesen haszontalan.)
A konteó nyilván azon a vélekedésen alapszik, amit jómagam a XX. századi történelem egyik legnagyobb félreértésének tartok, nevezetesen hogy az orosz bolsevik rezsim, és az amerikai demokrácia halálos ellenségek voltak, akik minden eszközzel egymás tönkretételére és elpusztítására törekedtek. Éles szembenállásuk következtében politikailag és gazdaságilag külön utakon mozogtak, és legfeljebb csak a rettenetes náci veszély elhárítása tudta őket átmenetileg egy platform alá hozni.
Mindebből szerény véleményem szerint semmi nem igaz. A nagy fegyvercsörtetés ellenére a két Moloch alapvetően békésen megosztozott a világon, és az egymással kölcsönös egyetértésben kialakított status quo-t egyikük sem akarta felborítani. Ez a kölcsönös megelégedésre kialakított és fenntartott „fennálló rend” tulajdonképpen nagyon stabil rendszer volt, melynek felszámolása egyik félnek sem állt érdekében. A két nagyhatalom -ahogy Márai írta valahol, két, egymással kart karba öltve sétáló, vihogó kamasz- konfliktusai nem egymás torkát átharapni készülő halálos ellenségek párharcai voltak, hanem sokkal inkább civódó szerelmesek veszekedései. (Némi költői túlzással, persze.)
Ez a XX. századi Szent Szövetség fél évszázadon át biztosította a maga ízlése szerinti rendet és nyugalmat a világban, ahol minden nyomorúság mellett is viszonylag stabil rend uralkodott, s komolyabb háborúkra csak a periférikus területeken, a harmadik világ országaiban került sor. Mindenki biztos volt benne, hogy az új rend száz évekig fog fennállni.
Az általános nézet szerint az Egyesült Államok és a Szovjetunió a rohadt fasiszták elleni közös harcban került szövetségbe egymással, és a későbbiekben is ez az együttműködés élt tovább. Ez azonban nem igaz. Elég biztosan és jól dokumentálhatóan lehet tudni, hogy az első komoly kapcsolatfelvétel legkésőbb a nagy gazdasági világválság idején megtörtént. Az elszigetelt és kiközösített Szovjetunió nem volt benne a világ gazdasági vérkeringésében, és a válság nem különösebben hatott rá. Így amikor a recesszió által nagyon érzékenyen érintett amerikai nagyvállalatok új piacokat kerestek, hogy segítségükkel valahogy átvészeljék a pangás időszakát, figyelmük egykettőre a hatalmas ország felé irányult, mely -Kínával ellentétben- rendezett társadalmi viszonyokkal, stabil gazdasággal, és fizetőképes kereslettel rendelkezett.
Várakozásaikban nem is kellett csalódniuk. Miután a trösztök és bankházak leküzdötték a politika erőtlen ellenállását, a két ország között élénk kereskedelmi kapcsolatok bontakoztak ki, melyeket az Amerikai-Szovjet Kereskedelmi Szervezet megalapításával tettek hivatalossá. A húszas évek végétől ömlöttek a Szovjetunióba az amerikai ipari termékek. A hatalmas mennyiségű késztermék mellett –főleg teherautók és gépalkatrészek- az oroszok rengeteg szerszámgépet is vásároltak. A harmincas évek elején az amerikai gépexport kétharmada a Szovjetunióba irányult.
A gyárakhoz és szerszámgépekhez természetesen jól képzett munkaerő is kellett, mellyel a Szovjetunió kezdetben nem rendelkezett. Mindaddig, amíg ki nem képezte saját munkaerő állományát, az amerikaiak ezen a téren is kisegítették őket. A harmincas években több mint 20 ezer, magasan képzett amerikai szakmunkás, technikus, és mérnök dolgozott szabályos munkaszerződéssel a Szovjetunióban.
A mindkét fél számára gyümölcsöző kooperáció eredményeképpen a Szovjetunió ipara alig egy évtized alatt robbanásszerű fejlődésen ment keresztül, ami legjobban a hadsereg által alkalmazott eszközök számának növekedésében mutatkozik meg. A szovjet flottában például 1928-ban 11 tengeralattjáró állt szolgálatban, míg 1941-ben már 206, több mint kétszer annyi, mint amennyivel a németek ebben az időben rendelkeztek. (1941 decemberében a német tengeralattjáró flotta állományában 90, harci bevetésre alkalmas tengeralattjáró volt.)
Az együttműködés természetesen hatalmas haszonnal járt az Egyesült Államoknak is. A töméntelen orosz megrendelés talpon tartotta az amerikai ipart a válság éveiben, és segített a recesszióból való kilábalásban. Nem kis részben ennek volt köszönhető a New Deal kezdeti sikere, és közvetve Roosevelt tartós népszerűsége is. A haszon tehát nemcsak gazdasági, hanem politikai is volt. A gazdasági kooperáció a Finnország elleni támadás, és a németekhez való szovjet közeledés idején befagyott, később azonban a lend lease formájában újjáéledt.
A gazdasági előnyök mellett az együttműködés másik motorja nyilván a közös politikai érdekek voltak, hiszen a két ország fő ellensége azonos volt. És félreértés ne essék, ez a közös ellenség igazából nem Németország volt, hanem Európa. Az amerikaiak ugyanazt a politikát folytatták, amit a britek már a XVIII. század óta tudatosan alkalmaztak, vagyis az európai erőegyensúly fenntartásának politikáját. Ez annyit jelentett, hogy mindenáron meg kellett akadályozni, hogy az állandóan egymással vetélkedő európai középhatalmak közül valamelyik a többi fölé kerekedjék, és hegemóniát szerezzen a kontinens felett.
A tét nem a zsarnokság elleni küzdelem volt, bár szlogennek mindig ezt használták, hanem az angol, majd később az amerikai hegemónia fenntartása. Európa -ebben az esetben most csak az Európai Uniót értve ez alatt- gazdasági teljesítőképessége napjainkban is meghaladja az Egyesült Államokét, csak éppen ez a kapacitás megoszlik 28, egymással rivalizáló állam között. Ha ezt a szétforgácsolt potenciált ténylegesen is egyesítenék, olyan nagyhatalom jöhetne létre, mely könnyen leverhetné a dobogó csúcsáról az Egyesült Államokat.
Az úgynevezett erőegyensúly fenntartásában az angolszászok mindig számíthattak arra, hogy az állandóan egymással marakodó kontinentális hatalmakat ki tudják játszani egymás ellen. A franciák ellen ki lehetett játszani a spanyolokat, majd a poroszokat, később pedig a németek ellen mindig számítani lehetett a franciákra. Ezen kívül azonban az angoloknak a XVIII. század vége óta volt egy stabil és megbízható szárazföldi szövetségesük, akit egyaránt használni lehetett a franciák és a németek ellen is.
Természetesen Oroszországról van szó, mely a napóleoni háborúk óta az angolok fő ütőkártyája volt a kontinensen. Az orosz érdek a térségben nagyjából ugyanaz volt, mint az angoloké, megakadályozni egy túl nagy, és túl veszélyes európai nagyhatalom létrejöttét. A XX. század első felében Nagy-Britannia helyét az Egyesült Államok, Oroszországét a Szovjetunió vette át, a szerepek azonban ugyanazok maradtak. A játszmában tehát a lapok már jó előre le voltak osztva. Rooseveltnek tehát semmiféle érdeke nem fűződött volna ahhoz, hogy a japánok hátba támadják az oroszokat, s ezzel győzelemre segítsék, és világhatalommá tegyék a németeket.
A Pearl Harbornál elintézett amerikai csatahajókról is komolytalan azt állítani, hogy elavult egységek voltak, melyeket a japán repülőgépek egykettőre, könnyedén elintéztek. A csatahajók igazság szerint egész jól szerepeltek. Az általános fejetlenség ellenére légvédelmük a riasztás után nagyjából 10-15 percen belül működésbe lépett, és ugyanennyi idő kellett a hajók készültségbe helyezéséhez, a vízzáró válaszfalak ajtóinak lezárásához. A körülményeket figyelembe véve ez nagyon is jó teljesítménynek tekinthető. Az már más kérdés, hogy a japán torpedóvetőknek ez a 10-15 perc elég is volt arra, hogy a döntő csapásokat bevigyék.
Az amerikaiak részéről elkövetett végzetes hiba, melynek köszönhetően teljes biztonságban érezték magukat, és mindenhol máshol várták a japán támadást, csak Pearl Harborban nem, az volt, hogy meg voltak róla győződve, a kikötő vize nem elég mély ahhoz, hogy repülőgépek torpedótámadást tudjanak végrehajtani az ott álló hajók ellen. A tapasztalat ugyanis azt mutatta, a repülőgépek eredményes torpedótámadásához minimum 25 méteres vízmélység szükségeltetik, különben a torpedó a ledobás után egyszerűen a tengerfenékbe fúródik. Pearl Harborban viszont a víz a legmélyebb részeken is legfeljebb 15 méteres volt, az amerikaiak tehát biztosak voltak benne, az itt ledobott torpedók az öböl fenekének iszapjában fognak kikötni. A japánok azonban egyszerű trükkel oldották meg a problémát, a torpedók testére fából készült stabilizátorokat erősítettek, melyek felhajtóereje elég volt ahhoz, hogy a torpedókat a ledobás után ne engedje a kívánt mélység alá süllyedni.
Az amerikaiak arról is meg voltak győződve, a japánok olyan páncéltörő bombákkal sem rendelkeznek, melyek képesek lennének átütni csatahajóik fedélzeti páncélzatát. Ez igaz is volt, úgyhogy a japánok saját csatahajóik nehézgránátjait alakították át bombákká, és aztán ezeket szórták le az amerikai csatahajókra. Egy ilyen bomba végzett az Arizonával is, noha vitatott, valóban átütötte e a 356 mm-es lőszerraktárak feletti páncélfedélzetet, vagy a gyengébben páncélozott orr résznél hatolt a hajó belsejébe, és a tűz innen terjedt tovább a raktárakra.
Az igazán végzetes hatással azonban a torpedótalálatok voltak az amerikai hajókra. Az Oklahoma rögtön a támadás megindulása után két percen belül négy vagy öt torpedótalálatot kapott, és az első találat után nyolc perccel felborult. A hajón már egyszerűen semmire nem volt idő, sem a vízzáró ajtók bezárására, sem a dőlést kiegyenlítő ellenárasztásokra. A West Virginia 6-8 találatot kapott – az egymáshoz közel becsapódó torpedók által ütött hatalmas lékek egymásba szakadtak, ezért a találatok számát utólag sem lehetett egyértelműen megállapítani –, de a gyorsan reagáló kárelhárításnak itt még éppen volt elég ideje arra, hogy ellenárasztásokkal megmentse a hajót a felborulástól, így az csak simán leült a tengerfenékre.
A háború tapasztalatai azt mutatják, ilyen sérüléseket egyetlen más, azonos kategóriájú csatahajó sem lett volna képes elviselni. Az angol Royal Oak és Barham csatahajók például 3-3 torpedótalálat után 15 percen belül elmerültek, és süllyedés közben mindkettő felrobbant. A torpedótalálatok miatt elsüllyedt amerikai csatahajók ezzel szemben a nagyobb számú találat ellenére is javíthatóak maradtak –bár a gőzgépekkel felszerelt Oklahomát végül nem állították újra szolgálatba-, és némileg talán paradox módon elsüllyedésük ellenére torpedóvédő rendszerük egész jól szerepelt.
Az egyik fő gond az volt, hogy a hajók méreteihez képest a rendszer túl mély volt, így annak terébe akkor is nagy mennyiségű víz került, ha a belső válaszfal nem szakadt át. Ez természetesen nagy dőlést okozott. Az Oklahomát ért első két találat miatt a hajó hirtelen erősen megdőlt, és a páncélöv, aminek felső széle a korszerűsítések által okozott többletsúly miatt már amúgy is veszélyesen közel került a vízvonalhoz, a víz alá került. Még mielőtt a dőlést korrigálni tudták volna, két másik torpedó a víz szintje alá került páncélöv felett csapódott be –és egy harmadik talán az övet találta el-, és hatalmas lyukat szakított a hajó teljesen páncélozatlan oldalába. Ezeken, valamint a nyitva hagyott, és most víz alá került ablakokon keresztül bal oldalról hirtelen hatalmas mennyiségű víz ömlött a hajó belsejébe, ami perceken belül annak felborulásához vezetett. Nagyjából ugyanez történt a West Virginia esetében is.
A nagy mennyiségű víz gyors betörésének oka az volt, hogy a páncélfedélzet feletti válaszfalak, sőt, maguk a felső fedélzetek is, nem voltak vízzáróak. Az amerikai mérnököknek eszükbe sem jutott, hogy a felső fedélzeteken, a hajók vízvonal feletti részén, vízbetörésre számítsanak. A válaszfalakat itt az ellenséges gránátok robbanásai, illetve az általuk okozott tüzek, illetve repeszek okozta sérülések elviselésére tervezték. A torpedóvédő rendszer tehát jól teljesített, a belső válaszfalon túl csak kisebb vízbetörések keletkeztek, a hajók mégis elsüllyedtek.
A California elsüllyedése egészen különös történet. A csatahajó két torpedótalálatot kapott, melyeket torpedóvédelme kiválóan hárított. A torpedók robbanása csupán a két külső torpedóvédő válaszfalat volt képes átszakítani, a többi három viszonylagos épségben maradt. A csatahajó hat fokkal dőlt meg balra, amit ellenárasztásokkal gyorsan korrigáltak. A hajót ért bombatalálat sem okozott nagy kárt, a fő páncélfedélzetet nem tudta átütni, bár efelett nagy tüzet okozott. A legnagyobb vízbetörést egy közeli mellé okozta, ami a hajó orra mellett robbant, és az általa szakított léken, valamint az egyik torpedóvető cső feltépett nyílásán beömlő víz miatt a csatahajó orra egy méterrel megsüllyedt. A sérülések tehát nem voltak végzetesek, azonban az általános fejetlenségben a legénység meg volt róla győződve, hogy a légitámadás egy japán partraszállást készített elő, ezért elhagyták hajójukat, és beásták magukat a szárazföldön. Mikor a csatahajó kapitánya, aki sok más parancsnokhoz hasonlóan szintén éppen eltávozáson volt, délután megérkezett, és visszazavarta a tengerészeket a hajóra, a California a nyitva hagyott ablakokon és ajtókon, valamint a közeli mellé által ütött lékeken keresztül már annyi vizet vett fel, hogy süllyedni kezdett. (A tat alsó ablaksora gyakorlatilag a vízvonalon helyezkedett el, és békeidőben is sok gondot okozott. Az itt nyitva felejtett ablakokon keresztül a víz már egészen kis hullámzásban, vagy egy enyhe dőlésnél is befolyt a hajóba.) A csatahajóba valamivel több víz áradt, mint amennyit a még működőképes szivattyúk fel tudtak venni, így a hajó nagyon lassan süllyedt, s két napig tartott, mire megfeneklett a kikötő sekély vizében.
E néhány példa is szemléltetheti, hogy az amerikai csatahajók alapvetően jó konstrukciók voltak, süllyedésüket a szolgálatuk addigi húsz éve során rájuk pakolt plusz felszerelés jelentette többletsúly, emberi mulasztások, s a támadás váratlansága, és nagyon gyors lezajlása okozták. Az amerikai csatahajók kétségtelenül sokkal jobbak voltak, és sokkal nagyobb sérüléseket voltak képesek elviselni, mint a hasonló korú angol, francia, olasz csatahajók, és torpedóvédelmük valószínűleg jobb volt a japán és német csatahajókénál is.
A katonai szakértők és a történészek újabban már viszonylag keveset foglalkoznak azzal, morális szempontból mennyire elítélendő a japán "orvtámadás", és pusztán szakmai szempontból zseniális akciónak minősítik azt. Nyilván az is volt, ám szerintem ezzel együtt egyben olyan kolosszális baklövés is, ami rögtön meg is pecsételte Japán sorsát. A japánoknak ugyanis semmi keresnivalójuk nem volt Pearl Harbor környékén. Minden érdekeltségük délen volt, a francia, angol, és holland gyarmatoknál. Ha csak ezeket támadják meg, Roosevelt törhette volna a fejét, mégis milyen ürüggyel üzenjen hadat Japánnak. Persze kitalált volna valamit, de a „japán orvtámadás”, meg a „szégyen napja” féle poénokat ki kellett volna hagynia a beszédeiből.
Egész más lett volna az amerikaiak hozzáállása is a háborúhoz, ha ők üzennek hadat Japánnak, nem pedig az támadja meg őket. A támadás lélektani hatása jóval nagyobb volt, mint az anyagi. Ha nem motiválja annyira az amerikaiakat a sértett hiúság, a bosszúvágy, és az elvakult gyűlölet, Japán talán még egy kompromisszumos békét is köthetett volna. Így viszont az amerikaiak nem érték be kevesebbel, mint az ellenség teljes megsemmisítésével.
Az, hogy a japán támadás a naiv amerikaiakat valamiféle békés és boldog békebeli szendergésben érte, persze nem igaz. Az Egyesült Államok, vagy legalábbis annak politikai és katonai vezetése, 1940 óta tudatosan készült a háborúba való belépésre. A hadiipart a „lend lease” ürügyén felfuttatták –akkor, amikor Adolf, abban a meggyőződésben, hogy a háborúnak gyakorlatilag vége, leállította a haditermelést, és a német hadiipari fejlesztéseket –, hatalmas hajóépítési programot indítottak be –már évekkel Pearl Harbor előtt-, a flottát és a hadsereget készültségbe helyezték. A Csendes-óceánon egymást érték a hadgyakorlatok, a flotta hajói pedig szinte állandóan készültségben voltak. Mindenki tudta, hogy már csak hetek, vagy talán csak napok kérdése a háború kitörése, bár a konkrét időben és a konkrét helyen a japán támadás aztán tényleg mindenkit meglepetésként ért.
Sokak szerint egyébként az Egyesült Államok 1941 közepétől már ténylegesen is hadviselő fél volt. A Nagy-Britannia és Szovjetunió részére folytatott hadianyag szállításokkal minden létező előírást és egyezményt megsértettek, ezen kívül „önkéntesek” százai harcoltak az angolok oldalán, az amerikai hadihajók pedig ősztől már fegyveresen is részt vettek a német tengeralattjárók elleni harcban, sok esetben angol vagy francia zászlót felvonva. A boldog békeidők tehát 1941-re már véget értek, még ha az amerikai tömegek ezt egyelőre nem is érzékelték.
Mi történt volna, ha a japánok nem támadják meg az amerikai támaszpontokat? Ebben az esetben az amerikaiaknak kellett volna előbb-utóbb hadat üzenniük, és megindítaniuk a Csendes-óceáni Flottát, valószínűleg a szintén amerikai kézen levő Fülöp-szigetek felé. Át kellett volna vergődniük a japán kézen levő, jól megerősített, távolsági bombázókkal telerakott Csendes-óceáni szigetek között, majd ezen vesszőfutás végén összetalálkoztak volna a pihent és harcra kész, kiválóan képzett legénységgel rendelkező japán flottával. Az amerikai flotta háború eleji harckészségének ismeretében talán nem túl merész azt kijelenteni, hogy 1942 elején egy ilyen találkozás az amerikai Csendes-óceáni Flotta pusztulását, vagy legalábbis súlyos vereségét eredményezte volna.
Talán nem árt, ha rögtön hozzáteszem, a fenti forgatókönyv nem pusztán csak egy magamfajta "kávéházi Konrád" agyszüleménye. Pontosan ugyanezt a megoldást javasolta a háborúba való belépésre többek között Nagano Osami tengernagy, a japán haditengerészet vezérkari főnöke, és az anyahajók parancsnoka, Nagumo Chuichi altengernagy is, akik sok más, magas rangú tengerésztiszttel együtt a végsőkig ellenezték a Pearl Harbor elleni támadást.
Pearl Harbor Yamamoto rögeszméje volt –nyilván Port Arthurt kívánta megismételni-, de még ő is csak a lemondásával fenyegetőzve tudta rávenni vonakodó kollégáit javaslata elfogadására. A háború után az amerikaiak -hogy saját vereségüket mentegessék, illetve hogy későbbi győzelmüket még jobban kifényezzék- szinte már afféle félistennek, a tengeri hadviselés korszakalkotó zsenijének állították be Yamamotót. Akkoriban persze Yamamoto kétségtelenül a legjobbak egyike volt, de korszakalkotó zseninek nevezni erős túlzás. Pearl Harbor ötlete katonai szempontból zseniális húzás volt, politikailag viszont katasztrofális következményekkel járt Japánra nézve. És ezt a japán tengernagynak, aki hosszú évekig teljesített szolgálatot a washingtoni japán nagykövetségen, fel kellett volna ismernie.
Yamamoto elkövetett még egy súlyos hibát. Lemondott arról, hogy ezt a létfontosságú támadást személyesen vezényelje le, s a feladattal Nagumo Chuichi altengernagyot bízta meg. Nagumo régi csatahajós volt, akit csak néhány hónapja neveztek ki az anyahajóflotta élére, ráadásul a Pearl Harbor elleni támadás egyik legelszántabb ellenzője. Talán ezek is közrejátszottak abban, hogy csak félmunkát végzett.
A támadás közel sem volt olyan pusztító erejű, mint amilyennek tartják, és mint amilyen lehetett volna. Érintetlenek maradtak az olajtartályok, a dokkok, a javítóműhelyek, a tengeralattjárók, és főképpen az amerikai anyahajók.
Végül is mit vesztettek az amerikaiak? Öt régi csatahajójuk elsüllyedt, három megsérült. Elsüllyedt, vagy súlyosabban megrongálódott tíz kisebb hajójuk, és elpusztult 188 repülőgépük. A csatahajókat később, kettő kivételével, kiemelték, és nagyjavítás után újra szolgálatba állították, csakúgy, mint két romboló kivételével az összes többi egységet. Természetesen a 188 elpusztult repülőgép pótlása sem jelentett semmilyen nehézséget. Március végére a könnyebben sérült, és San Franciscóban kijavított Tennessee, Pennsylvania, és a Maryland már ismét a tengeren volt, a Colorado, és az Atlanti Flottától átvezényelt Mississippi társaságában. Ezekből a csatahajókból állt fel ismét a Pearl Harbornál négy hónappal korábban szétvert Task Force One.
A legtöbb tehát, amit mondani lehet a támadás eredményéről, hogy ideiglenesen, legfeljebb három-négy hónapra, részlegesen megbénította az amerikai Csendes-óceáni Flottát. És úgy tűnik, a japánok nem is akartak többet. De ez az eredmény vajon megérte a következményeket?