Vízrebocsátása után a Graf Zeppelint átvontatták a Deutsche Werke kikötőjébe, ahol tovább folytatódtak rajta a munkálatok. A hajó építése a tervezett tempóban haladt, és a háború kitörésekor már majdnem 90 %-os készültségi állapotban volt. A hajtóműveket és a kazánokat már beépítették, s elkészültek a segédgépek is, bár még nem voltak beszerelve. A 15 cm-es ágyúk is a helyükre kerültek, bár a tűzvezető rendszer még hiányzott. Úgy látszott, már 1940 nyarán elkezdhetik a próbautakat, és az év végére elkészülhet a hajó.

Az építkezés tempója azonban, elsősorban mivel a tengeralattjáró építés növekvő szükségletei elszívták az anyagi erőforrásokat, nemsokára lassulni kezdett, majd 1940 tavaszára gyakorlatilag teljesen le is állt. A 15 cm-es ágyúkat leszerelték, és a partvédelemnek átadva Norvégiába szállították. A légvédelmi gépágyúk más hajókra kerültek, a tűzvezető rendszereket pedig az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktumban kötött megállapodás alapján a Szovjetuniónak szállították le.

A stettini rakpart mellett veszteglő Graf Zeppelin.

1940 április 29-én a tengerészet parancsnoka, Erich Raeder tengernagy, végül maga javasolta az építés leállítását. Általában úgy vélik, a repülőgépek hiánya miatt született a döntés, pedig ekkor már tucatnyi Fi-167-es, valamint Me-109T készült el, és legyártották a JU-87C első példányait is.

A döntés indoklásában valójában az szerepelt, hogy még ha sikerülne is az év végéig szolgálatba állítani az anyahajót, az a tüzérség hiánya miatt (!!!) nem volna használható! 1940 közepén azért ez már megdöbbentő kijelentés, és ismét csak arról tanúskodik, hogy a németek semmit nem értettek a modern tengeri hadviselésből, és kizárólag csak a kereskedelmi hajók elleni, úgynevezett portyázó hadviselést erőltették. Az, hogy ilyen könnyedén lemondtak a már csaknem teljesen kész anyahajójukról, elképesztően ostoba döntés volt. (Egy a sok közül.)

Ami közvetlenül ezután történt, az is a német hadvezetés hülyeségeinek gyűjteményét gyarapítja. A Zeppelin építésének leállításával egy időben a flotta vezetése, Hitler sugalmazására, utasítást adott egy „repülőfedélzettel ellátott cirkáló” megtervezésére. A hibrid, erős tüzérséggel, és repülőfedélzettel ellátott hajó ötlete akkoriban nagy népszerűségnek örvendett, és majdnem minden haditengerészet foglalkozott vele. A német flotta „magányos portyázó” rögeszméjének kiválóan megfeleltek volna az ilyen hajók.

A német mérnökök a következő év során tucatnyi tervet készítettek, 203 és 280 mm-es ágyúkkal felszerelt anyahajó-cirkálókról. Nem nagyon titkolták azon véleményüket, hogy az ötlet szimpla ostobaság, de a flottavezetésnek és Hitlernek tetszettek a hibrid hajók tervei. Mialatt tehát a már majdnem teljesen kész repülőgép-anyahajó építését leállították -pont amikor a legnagyobb szükség lett volna rá-, a legfelső hadvezetés a hibrid hajó agyrémére pazarolta az időt, és az erőforrásokat. A hajók megépítésére végül természetesen kísérlet sem történt.

A repülőfedélzettel ellátott cirkáló egyik változatának tervrajza.

Az építés leállítását követően megkezdődött a Graf Zeppelin ide-oda tologatása a Balti tengeren. 1940 július 6-án, miután Sassnitzban légvédelmi fegyverekkel szerelték fel, a hajót Gotenhafenbe (Gdansk) vontatták, mivel az a szaporodó angol légitámadások hatósugarán kívül feküdt. Aztán 1941 kora nyarán, a Szovjetunió megtámadása előtt, az úszó raktárként működő hajót átvontatták Stettinbe, ezúttal a várható szovjet légitámadások veszélye miatt. Miután a front eltávolodott a térségtől, és a várt légitámadások sem következtek be, a hajót ismét vontatókötélre fogták, és egy rövid swinemündei kitérő után novemberben visszavontatták Gotenhafenba, ahol hosszú időn át ott is maradt.

"B" jelű testvérhajója, az állítólagos Peter Strasser, még rosszabbul járt. Építését 1939 szeptember 19-én leállították, majd következő év februárjában, Raeder utasítására, véglegesen törölték a rendelést. A már elkészült részeket 1940 tavaszától egy esseni cég lebontotta. A hajó anyagát más egységek építésénél hasznosították.

A második anyahajóból elkészült részek, az építkezés leállítása után.

1942 tavaszára a tengeri háború érezhetően új fordulatot vett. A Taranto elleni angol légitámadás, Pearl Harbor, és a japán anyahajók sikerei, és persze nem utolsósorban a Bismarck elsüllyesztése nyilvánvalóvá tette mindenki számára, hogy a tengerek új ura a repülőgép-anyahajó. Ezt már a németek is észre kellett, hogy vegyék. 1942 április 16-án tanácskozásra került sor Hitler főhadiszállásán, melyen döntés született a Graf Zeppelin építésének folytatásáról. A tervek szerint 1943 közepére üzemképessé tették volna a két belső hajócsavart hajtó gépeket, ami 25-26 csomó elérését tette volna lehetővé.

Az eredeti tervek több szempontból elavultak, ezért azokat módosítani kellett. Szükség volt egy erősebb katapultra, a kéményt pedig meg kellett magasítani, hogy a füst ne zavarja az új, erősebb főárboc tetejére helyezett repülőgépirányító harcálláspontot. Az irányító és ellenőrző állások szilánkálló burkolatot kaptak, a hajóra radarberendezéseket szereltek volna fel, az egycsövű 20 mm-es gépágyúkat pedig négycsövűekre cserélték.

Mindez jelentős súlytöbbletet jelentett, amit azzal kívántak ellensúlyozni, hogy a hajó oldalaira úgynevezett torpedóvédő dudorokat („bulge”, rátétnek is szokták hívni, de nincs igazán jó magyar elnevezése) szereltek fel a lengéscsillapító bordák fölé. Ezek legnagyobb szélessége 2,4 méter volt. Szintén a súlykiegyenlítés végett a jobboldali dudor a bal oldalinál vékonyabb acélból készült. A két dudor jobb védelmet biztosított a hajótestnek a torpedók, és az aknák ellen, mivel a robbanás középpontját távolabb tolták a hajótesttől, amellett olajtartályként is működtek, így nőtt a hajótávolság. A megnövekedett súly és ellenállás némileg csökkentette a hajó sebességét, de az a számítások szerint így is elérte volna a 33,8 csomót.

A Graf Zeppelin, és az amerikai Yorktown keresztmetszeti vázlatrajza.

A hajóra 28 Ju-87 zuhanóbombázót, és 12 Me-109T vadászgépet telepítettek volna. (Ezek voltak az egyedül elérhető típusok.) A Ju-87-esek esetében nem a már elavult B verziót, hanem az újabb, D változatú gépeket alakították volna át az anyahajón való szolgálatra. A Me-109-esek esetében azonban ugyanazokat az átalakított, E változatú gépeket használták volna, mint az eredeti, 1938-as terveken. Akkoriban a Me-109E világszínvonalú gép volt, 1943-ra azonban az új angolszász vadászgépekkel szemben már eléggé elavultnak számított.

A próbajáratokat már augusztus végén el akarták kezdeni, s az anyahajó szolgálatba állítására legkorábban 1944 elején látszott lehetőség.

Az építkezés végleges abbahagyása után, 1943 áprilisában, a Graf Zepplint kivontatják Kielből.

A munkák tehát ismét elkezdődtek, de korántsem lázas sietséggel. Mindenekelőtt a Deusche Werke gotenhafeni üzemében légvédelmi fegyverzettel, és négy fényszóróval látták el a hajót, hogy az meg tudja védeni magát egy esetleges légitámadással szemben. A három vontatóhajó által vontatott anyahajó végül csak november 30-án hagyta el a gotenhafeni kikötőt, három aknarakó, és hat őrnaszád kíséretében. A konvoj december ötödikén érkezett meg Kielbe, ahol a Graf Zeppelint rögtön be is állították az egyik 40.000 tonnás úszódokkba.

A munkák most már rögtön megkezdődtek, a dudorok beépítésével, és a két belső hajócsavart meghajtó turbinák üzemképessé tételével. Tovább folytatták a felépítmény építését is. Végül azonban ezúttal sem jutottak messzire a hajó építésével. Hitler 1943 január 30-án, a felszíni flotta egy újabb szánalmas kudarca után, elrendelte minden nagy hadihajó leszerelését, illetve építésének leállítását. A parancs február másodikán ért el a Graf Zeppelinre. Ezután az egyetlen munka, amit még a hajón elvégeztek az volt, hogy felszerelték a víztelenítő gőzszivattyúkat.

Április 21-én aztán a Graf Zeppelin már ismét a vontatókötél végén volt, és két nappal később bevontatták Stettinbe, ahol a Mönnén, az Odera egyik mellékágán horgonyozták le, mindössze félméternyi vízzel a hajógerinc alatt. Használható berendezéseit leszerelték, és a hajót kezdte elfelejteni mindenki. Ezután már csak kétszer volt hivatalos megbeszélés tárgya. 1943 őszén a legnagyobb komolysággal tárgyalták meg azt az ötletet, hogy a nagy sebességű hajót blokádtörő hajóként állítsák szolgálatba, amivel gumit szándékoztak volna szállítani Japánból (...), 1944 nyarán pedig a hajó tiszti szállássá való átalakításának a gondolata vetődött fel. Egyik elképzelés megvalósítására sem került sor.

A Mönnén horgonyzó, elhagyatott anyahajó.

1945 áprilisában a szovjet hadsereg elérte Stettin térségét, és ezzel a Graf Zeppelin sorsa is megpecsételődött. A sekély vízben horgonyzó hajót elsüllyeszteni nem tudták, de mindent elkövettek, hogy ne kerüljön használható állapotban az ellenség kezére. A parancsnokság egy tízfős kommandót küldött a hajóra, a feladat végrehajtásának irányításával pedig Wolfgang Kahler kapitányt bízták meg. Először is kinyitották a hajó víztelenítő szivattyúinak külső szelepeit, s a géptermeket elárasztó víztől a Graf Zeppelin megfeneklett. Ezután vízibombákat helyeztek el a géptermekben, és a lifteknél.

Mikor április 25-én a szovjetek benyomultak Stettinbe, Kahler kiadta a parancsot a robbantásra. Este 6 órakor ezt végre is hajtották. Kahler a stettini Vulkan hajógyár darujára felmászva ellenőrizte a parancs végrehajtását. Messziről is jól látható volt az anyahajó kéményéből felszálló sűrű, fekete füstfelhő, ami jelezte a töltetek felrobbanását.

Orosz katonák és katonanők a Zeppelin fedélzetén, 1945 nyarán. Jól láthatóak a szétrobbantott liftek, és a fedélzeten álló hajócsavarok.

A szovjet hadsereg osztagai néhány nappal később megszállták Stettint, ám az anyahajó állapotának felmérését, és a kiemelési munkákat csak a harcok befejeződése után, augusztusban kezdték meg. A Balti Flotta mentő, és műszaki alakulatainak nehéz feladattal kellett megbirkózniuk. A németek az anyahajó minden gépi berendezését felrobbantották, a vízzáró válaszfalak nyílászáróit tönkretették. A hajótesten összesen 36 lék volt, a legnagyobb 3x8 méteres. Először ezeket kellett befoltozni, és után kiszivattyúzni a vizet a hajóból.

A szovjet haditengerészet mentőalakulatai 1946 márciusáig dolgoztak, mire sikerült az anyahajót ismét úszóképessé tenni, és Swinemündébe vontatni. A hajót ezután telepakolták az úgynevezett hadizsákmánnyal, majd kivontatták a kikötőből, és eltűntek az északi láthatáron.

Hogy ezután pontosan mi történt, az sokáig nem volt ismert. Közvetlenül a Graf Zeppelin elvontatása után az a hír terjedt el -és sokáig ez is volt a hivatalos álláspont-, hogy vontatás közben a hajó aknára futott, és elsüllyedt. A másik, nem hivatalos verzió szerint az oroszok annyira telepakolták a hangár és repülőfedélzetet a Leningrádba szállítandó hadizsákmánnyal - ez különben a hajóról készült utolsó képeken is látszik -, hogy a súlyponteltolódás miatt az anyahajó egy viharban egyszerűen felborult.

Berakodják a zsákmányanyagot az elvontatása előkészített Zeppelin fedélzetére.

A Graf Zeppelin további sorsát csak a legújabb kutatásoknak sikerült tisztáznia. Az anyahajó ezek szerint minden bizonnyal elérte Leningrád kikötőjét, ahol IA-101 jelzéssel a "C" csoportba sorolták, vagyis a javíthatatlan hajók közé, és elrendelték a megsemmisítését. Ez megfelelt a potsdami tárgyalások során elfogadott egyezményeknek, melyek szerint minden zsákmányolt német hajót szét kell bontani, vagy el kell süllyeszteni, melyet hat hónapon belül nem lehet kijavítani. Az oroszok persze nyugodtan figyelmen kívül hagyhatták volna az egyezményeket, ahogy az korábban is szokásuk volt, de a vezetés ezúttal valószínűleg nem akarta veszélyeztetni a nyugati hatalmakkal frissen kialakult jó viszonyt, különösen nem egy olyan ügy érdekében, melyet alighanem teljesen jelentéktelennek tartottak.

Az orosz flottaparancsnok, Nyikolaj Kuznyecov tengernagy, kérte ugyan a vezetést, engedélyezzék a Zeppelin kijavítását, hogy azt kísérleti hajóként alkalmazzák, és a vele szerzett tapasztalatokat majd felhasználhassák a jövendő szovjet anyahajók megépítésénél. A javaslatot azonban elutasították. A Graf Zeppelint a többi, javíthatatlan német hajóval együtt, 1947 végéig le kellett bontani, vagy el kellett süllyeszteni.

A Gdanskban horgonyzó Zeppelin, még 1941-ben.

Az anyahajó használható alkatrészeit kiszerelték, majd az üres hajótestet visszavontatták Swinemündébe. Hogy mégis profitáljanak valamit a hajóból, a flottavezetés úgy döntött, a Graf Zeppelint célhajóként használják, melyen, a kezdődő hidegháború szellemének megfelelően, az amerikai anyahajók elleni leendő harceljárásokat, és az akkoriban alkalmazott szovjet fegyverek hatékonyságát tesztelték.

A Graf Zeppelin 1947 augusztus 14-én hagyta el utoljára a kikötőt. Öt vontató vitte a hadgyakorlat kijelölt helyére, melyet két nappal később értek el. A kísérlet első fázisában öt alkalommal összesen húsz darab, 250-1000 kilós bombát, és négy darab 180 mm-es gránátot robbantottak volna fel a hajón. A bombákat nem repülőről dobták le, hanem a fedélzet kijelölt pontjain helyezték el, egyszerűen a fedélzetre fektetve, vagy egy 2,7 méter magas állványra helyezve, és távirányítással robbantották fel őket. (Végül összesen csak 12 robbantásra került sor, nem számítva a 180 mm-es gránátokat.)

Robbantás a Zeppelin fedélzetén.

Másnap, augusztus 27-én, a közeli repülőterekről felszálló bombázók támadták a hajót, 50 kilós, gyakorlásra szánt bombákkal. Az első hullámban 28, a másodikban 36 bombát dobtak le, 2070 méteres magasságból, míg a harmadik hullámban érkező bombázók különböző magasságokból 24 bombát dobtak le a hajóra, melynek repülőfedélzetére, a célzást megkönnyítendő, egy 20x20 méteres fehér keresztet is felfestettek. Néhány másik bombázó egyénileg támadt. Az orosz pilóták mindösszesen kereken 100 bombát dobtak le a mozdulatlanul álló, hatalmas célpontot nyújtó Graf Zeppelinre, ám mindössze hat találatot értek el.

Következő napon a cirkálók lövészetén használták volna célhajónak a Zeppelint, ám a rosszra forduló időjárás, és a Molotov cirkálón bekövetkezett súlyos baleset miatt -az egyik elülső lövegtoronyban történt lőszerrobbanás- a gyakorlatot irányító Rall altengernagy úgy döntött, törlik a további kísérleteket. Az anyahajót nem tudták lehorgonyozni, és tartani lehetett tőle, hogy az erős szél kisodorja a partra, ezért Rall parancsot adott a hajó torpedókkal való elsüllyesztésére.

Először a torpedónaszádok támadtak. Az elsőként kilőtt torpedók célt tévesztettek, ám a TK-503 egyik torpedója negyedórával később eltalálta az anyahajó jobb oldalát, nagyjából középen. A robbanás erejét azonban a bulge nagyrészt felfogta, és a belső válaszfalak nem szakadtak át.

Egy órával később megérkeztek a rombolók is. A Szlavnij egyik torpedója ismét célba talált, a jobb oldalon, nagyjából az első lift magasságában. A hajót itt már nem védte a bulge, a léken át a víz gyorsan behatolt a belső terekbe. 23 perccel a torpedótalálat után a Graf Zeppelin teljesen az oldalára dőlt, és orral előre elmerült.

Az oldalára dőlt, süllyedő Graf Zeppelin.

Utóbbi évtizedekben a szakirodalomban nagyon erős az az amerikai eredetű irányzat, mely rendkívül szorgalmasan ócsárolja a korábban egyébként kimondottan nagyra tartott német hadihajókat. Főleg a csatahajókat pocskondiázzák, de természetesen nem hagyják ki a Graf Zeppelint sem. A legmarkánsabb vélemények szerint a németeknek tulajdonképpen szerencséjük volt, hogy soha nem állították szolgálatba az anyahajót, mivel így elkerültek egy újabb, szégyenletes felsülést. Az anyahajónak ugyanis állítólag még a bulge felszerelése után is nagyon gyenge volt a torpedóvédelme, nem is beszélve a vékonyka fedélzeti páncélról, ami minden bombatalálattal szemben nagyon sebezhetővé tette a hajót.

Az orosz kísérletek azonban ezúttal sem támasztják alá a német hajók állítólagos szerkezeti gyengeségeiről szóló véleményeket. A hajón összesen 12 darab bombát robbantottak fel, köztük két egytonnás, és két 500 kilós bombát, valamint négy 92 kilós, 180 mm-es gránátot. (A hat 50 kilós gyakorlóbombát figyelmen kívül lehet hagyni.) Ezek alaposan összekaszabolták a felső fedélzeteket, a hajó úszóképességét veszélyeztető sérüléseket azonban nem tudtak okozni. Még a kéményt szétrobbantó egytonnás bomba lökéshulláma és repeszei sem tudtak a páncélfedélzet alá eljutni. Az oroszok nagy meglepetésére és bosszúságára a kazánok még ezután a találat után is sértetlenek maradtak.

A bulge is elég jól szerepelt, az első torpedótalálatot lényegében hatástalanította. Persze minden bizonnyal a hajó oldalánál robbanó, érintőgyújtós torpedóról lehetett szó, s az oroszok sokkal eredményesebbek lehettek volna a hajó alatt robbanó, mágneses gyújtású torpedókkal.

Nem árt azt sem figyelembe venni, hogy az anyahajó már eleve sérült állapotban volt a tesztek megkezdésekor. A lékek és a sérült válaszfalak ideiglenesnek szánt javításai nem sokat bírhattak ki, karbantartás évek óta nem volt, és a hajó szerkezetileg már nagyon leromlott állapotban lehetett. Néhány rekeszt már a kifutás előtt elöntött a víz, és a hajó három fokkal balra dőlt.

Orosz katona a Zeppelin fedélzetén, 1945 végén.

Mindezek figyelembevételével azt kell mondani, a Graf Zeppelin kimondottan jól szerepelt, és ismét bizonyította a germán acél kiváló minőségét. És azt is, a hajó túlélőképességének szempontjából nem kizárólag csak a páncél vastagsága számít. Legalább ilyen fontos a hajótest belső elrendezése, valamint a felhasznált anyag, és az elvégzett munka minősége is. A németek pedig ebben mindig nagyon jók voltak. Nem nagy csoda tehát, hogy a hajóik mindig jobban teljesítettek, és többet bírtak, mint ahogy pusztán a tervrajzokról leolvasható adatok alapján elvárható lett volna. (Itt persze most csak a hajótest szerkezeti szilárdságáról van szó. Kétségtelen, hogy egyébként a német hajó megközelítőleg se képviselt volna akkora harcértéket, mint mondjuk egy Essex osztályú amerikai anyahajó. A németek azonban a háború első éveiben így is igen nagy hasznát vették volna.)

Meg lehetne itt említeni persze még a személyzet képzettségét, fegyelmezettségét, és kötelességtudatát is, amiben a németek szintén nagyon jók voltak, de a Graf Zeppelin esetében ezek itt nem jöhetnek számításba. Állítani lehet tehát, a német haditengerészet eredménytelensége, akárcsak az olaszé, nem a hajókon, és nem is a tengerészeken múlott. Az okot elsősorban a felsőbb szintű hadvezetés ostobaságában lehet keresni.

A Graf Zeppelin 1946-ban, a kiemelése után. Az orr részen látható rácsozat az álcahálókat tartotta.

Az anyahajó sorsa egészen a közelmúltig ismeretlen volt. A szakirodalom eleinte a hajó elsüllyesztéséről szóló, a rendszerváltás után nyilvánosságra került orosz beszámolókat is fenntartásokkal fogadta, ami az oroszok kényszeres hazudozásra való hajlamait ismerve teljesen érthető. Akkor született meg a bizonyosság, amikor egy olajkutató cég 2008-ban, teljesen véletlenül megtalálta a Graf Zeppelin roncsait a Balti tengerben, Wladislawowótól harminc mérfölddel északra, 80 méteres mélységben.

A roncs szonárképe.

Sokáig tartott, de 1942-re a német haditengerészet vezetői is felismerték az anyahajók jelentőségét. Míg korábban ezeket a hajókat szinte feleslegesnek tartották, most egy rövid időre hirtelen átestek a ló másik oldalára, és a Tirpitz kivételével szinte minden nagyobb hajójuk anyahajóvá történő átalakítását tervbe vették. Az alaposabb vizsgálatok már kijózanítóan hatottak, és megállapították, erre a célra legfeljebb csak a félkész Seydlitz nehézcirkáló, és három utasszállító hajó, az Europa, a Potsdam, és a Gneisenau alkalmasak. Hitler 1942 májusában jóváhagyta a hajók átépítésére vonatkozó terveket. Augusztus végén egy további hajó, a lorienti hajógyárban álló, befejezetlen francia cirkáló, a De Grasse átépítését is tervbe vették.

Az előkészítő munkák rögtön elkezdődtek, és rögtön ki is derült, hogy jócskán alábecsülték az átépítés során felmerülő nehézségeket. Ezek főleg stabilitási problémákból, a hajók belső felosztásának hiányosságaiból, és szerkezeti gyengeségükből fakadtak. Az átépítések ezen kívül jelentősen növelték volna a hajók súlyát, és csökkentették a sebességüket.

Az Europa a Blohm&Voss hamburgi hajógyárában került volna átépítésre, de a tervet még a munkák tényleges megkezdése előtt törölték. Az ok a hajó rossz stabilitása, szerkezeti gyengesége, és a magas tüzelőanyag fogyasztás volt. Emellett a hatalmas, 56.500 tonnás, csaknem 300 méter hosszú hajón a tervezők mindössze 42 db repülőgépet tudtak volna elhelyezni.

Gyakorlatilag ugyanezen problémák miatt 1942 november 25-én a Gneisenaun is leállították a munkálatokat, így csak a Potsdam és a Seydlitz maradt. A hajókon a tényleges munkák decemberben kezdődtek meg, de január végén a felszíni flotta felszámolását elrendelő Führer parancs véget vetett a Potsdam, és a Seydlitz átépítésének is.

A De Grasse átépítésére vonatkozó tervek ki sem kerültek a tervezőirodákból, mert hamar nyilvánvaló lett, hogy a hajó átépítésének munka és anyagköltségei túl magasak lennének, nem is beszélve arról, hogy a francia partokon állandóan ki lettek volna téve az ellenséges légitámadásoknak, így a munkák sikeres befejezésének esélye gyakorlatilag nulla volt.

Az Aquila háromnézeti rajza.

Talán érdemes még megemlíteni, hogy 1943 szeptemberében a németeknek váratlanul az ölükbe pottyant egy gyakorlatilag teljesen kész anyahajó, melynek már csak a próbajáratokat kellett volna elvégeznie. Ez volt az olasz Aquila, melyet az olasz fegyverletétel után Olaszországot megszálló német csapatok Genova kikötőjében foglaltak le.

Az olaszokat sokszor lenézik -és sokszor nem egészen alaptalanul-, de ebben az esetben jobban megoldották a feladatot, mint a németek. Az Aquilát a Roma nevű utasszállítóból építették át, úgy, hogy az eredeti hajóból szinte alig maradt meg valami. A hajó orr és tat részét teljesen átépítették, torpedók elleni védőövet -dudor- kapott, és a teljes gépi berendezését lecserélték. A katapultokat és a repülőgéplifteket a németek szállították. A 236 méter hosszú, 23.350 tonnás hajó a tervek szerint 30 csomós sebességre lett volna képes, és 51 repülőgépet szállított volna.

Az anyahajó már a néhány nappal későbbre tervezett próbajáratokra készült, amikor Olaszország háborúból való kilépése után a németek kezére került. Az eddigiek alapján talán nem meglepő, hogy végül ezzel a hajóval sem tudtak kezdeni semmit. Persze ez az egyetlen anyahajó már nem tudott volna változtatni semmit a Földközi-tengeren kialakult erőviszonyokon, de így is nehezen érthető az az érdektelenség, amit a németek ezúttal is tanúsítottak az anyahajók iránt.

Az Aquila végül, bár többször megpróbálták elsüllyeszteni, túlélte a háborút, és 1946-ban visszaadták Olaszországnak. A háború utáni, csődben levő olasz gazdaság azonban nem volt abban a helyzetben, hogy az Aquila felszereléséhez és üzemeltetéséhez szükséges anyagi eszközöket elő tudja teremteni, bármennyire is szerette volna ezt a haditengerészet. Az anyahajót végül 1951-ben lebontották.

A genovai kikötőben veszteglő Aquila a háború után.

Forrás:

Ulrich H. - J. Israel: Einziger deutscher Flugzeugtrager Graf Zeppelin; Koehlers, 1994

Siegfried Breyer: Graf Zeppelin; AJ Press, 2004

Siegfried Breyer: Der flugzeugtrager Graf Zeppelin; Podzun-Pallas-Verlag, 1994