Felkészülve a háború kitörésére, a dán flottát már májusban felszerelték, és harckészültségbe állították. Erősítésként egy nyolc sorhajóból álló holland kötelék is csatlakozott hozzájuk, Binckes kapitány vezetésével. Binckes ugyanolyan intrikus bajkeverőnek bizonyult, mint a holland tisztek többsége. Hajlandó volt ugyan feletteseként elfogadni Adelert, ám tisztjeivel együtt azt követelte, köteléke független hajórajként működhessen, és Adeleren kívül másnak ne tartozzanak engedelmességgel. Miután a hollandok támogatásáról nem mondhattak le, a dán Admiralitás kénytelen volt elfogadni ezt a követelést.

Mindaddig, amíg a dán flotta nem verte meg a svéd hajóhadat, és nem szerezte meg a hazai vizek feletti uralmat, a dán hadsereg nem kockáztathatta meg az átkelést a svéd területekre, így a szárazföldi csapatok egyelőre csak az észak-német területeken folyó harcokba avatkoztak be, illetve Norvégia középső területeiről indítottak kisebb támadásokat Svédország ellen. A háború sikere tehát a flottán állt vagy bukott. A dán-holland flotta Adeler vezetésével még augusztusban, vagyis a szeptember másodikán megtörtént hadüzenet előtt, kifutott Koppenhágából, hogy elvágja a német területen harcoló svéd csapatok összeköttetését az anyaországgal, és kikötőikbe szorítsa be a svéd hadihajókat, megteremtve ezzel egy sikeres dán partraszállás lehetőségét.

Harcra azonban nem került sor, ugyanis a svéd flotta felszerelése igen lassan haladt, ráadásul járványok törtek ki, melyek megtizedelték a hajók legénységét. A svédek csak októberre voltak képesek elhagyni Stockholm kikötőjét, ám csupán Gotland északi csücskéig jutottak, ahonnan a legénység közt pusztító járványok, és a viharos időjárás miatt kénytelenek voltak visszafordulni. A viharos tengeren több hajó összeütközött, és komoly károk érték a flottát. A kudarc miatt felbőszült svéd uralkodó, XI. Károly, a flottaparancsnokot, Gustav Otto Stenbock-ot tette felelőssé, és nemcsak menesztette a szolgálatból, hanem kifizettette vele a sikertelen hadjárat összes költségét is. A király az év végén Lorentz Kreutz bárót nevezte ki új flottaparancsnoknak.

Európa északi területei, a skandináv országok, a kontinens perifériáján helyezkednek el, és majdnem olyan külön testet képeztek a földrész életében, mint a brit szigetek. Az itteni országok érdekszférája jól behatárolható volt, és lényegében mindig a Balti-tenger feletti ellenőrzés megszerzése miatt dúlt köztük a viszály. Az egymással közeli rokonságban álló népek közt mindig népszerű volt a skandináv egység gondolata, azonban ennek megvalósítását természetesen mindegyikük a saját irányításával képzelte el. Ehhez Dánia került a legközelebb, mely a Kalmari Unióban hosszú időre egyesítette Dániát, Norvégiát, Svédországot, Finnországot, Izlandot, Grönlandot, és a Feröer-szigeteket. Az uniót, nevének megfelelően, elvileg független államok alkották, a gyakorlatban azonban egyértelműen dán irányításról volt szó, mely gyakran sértette a többi ország érdekeit. Az uniót végül szét is bomlasztották a belső ellentétek. A kegyelemdöfést a megerősödő, és feltörekvő Svédország kiválása jelentette 1521-ben, melyet követően a Kalmari Unió hivatalosan is megszűnt létezni. Svédország és Dánia ettől kezdve egymás vetélytársaivá váltak, és megkezdődött köztük a harc a balti területek nem elhanyagolható jelentőségű kereskedelmének ellenőrzéséért.

Kezdetben egyértelműen Dánia látszott az esélyesnek. Az 1611-es háborúban területeket nyert el a svédektől, a dán flotta pedig blokád alá vette a svéd fővárost, Stockholmot. IV. Keresztély dán király azonban elkövette azt a hibát, hogy 1625-ben beavatkozott a német császárság területein ekkor már javában dúló harmincéves háború menetébe. A királyt természetesen nem annyira a szorongatott német protestáns fejedelemségek megsegítésének önzetlen szándéka vezérelte, hanem az északi német területek megszerzésével inkább saját hatalmát és erejét óhajtotta növelni, főleg az egyre erősebbé váló Svédországgal szemben.

A dán csapatok kezdetben sikerrel tevékenykedtek, és mélyen benyomultak a német területekre, azonban 1626-ban súlyos vereséget szenvedtek Tillytől, majd a rákövetkező évben Wallensteintől. Ezt követően Wallenstein benyomult a dán területekre, és elfoglalta az egész Jütland félszigetet. A dán szigetek, és a főváros, Koppenhága, csak azért menekült meg ettől a sorstól, mert a dán, és a segítségül hívott svéd flotta megakadályozta az ellenség átkelését a tengerszorosokon. 1629-ben IV. Keresztély kénytelen volt békét kötni II. Ferdinánddal, és kilépni a háborúból. Mindez rendkívül megalázó volt a dán királyságra nézve, hiszen nemcsak katonai vereséget szenvedtek, hanem jelentős területekről is kénytelenek voltak lemondani, ráadásul, a még rosszabb lehetőség elkerülése végett, kénytelenek voltak ősi ellenségük, Svédország segítségéhez folyamodni. A dánokkal ellentétben viszont a svédek rendkívül megerősödve kerültek ki a háborúból. Nemcsak komoly területi nyereségre és hadisarcra tettek szert, hanem Gusztáv Adolf győzelmei után a svéd hadsereg tekintélye is hallatlanul megnövekedett. A továbbiakban egy jó ideig már nem a spanyol, hanem a svéd csapatokat tartották Európa legütőképesebb fegyveres erejének.

Az első világháborút követően a legtöbb kis és közepes haditengerészethez hasonlóan az olasz flotta sem engedhette meg magának nagy hadihajók építését. A súlyos gazdasági nehézségek közepette nem jutott pénz nagy flottafejlesztésekre, s az olaszok, a többiekhez hasonlóan, már csak kényszerből is kénytelenek voltak visszatérni a XIX. század vége felé divatos stratégiához, a kis hajókkal folytatott portyázó hadviselés gondolatához. Ennek fő eszközét korábban a kisebb felszíni hadihajókban, cirkálókban, rombolókban, és torpedónaszádokban látták, az első világháború tapasztalatai azonban megmutatták, hogy a kereskedelmi hajók elleni hadviselés leghatékonyabb fegyvere a tengeralattjáró.

Az olasz hadvezetés 1922 után hozzálátott lecserélni elavult tengeralattjáró állományát. Az új típusok tervezésénél már figyelembe vették a zsákmányolt német tengeralattjárókkal szerzett tapasztalatokat is. A Washingtoni Flottaegyezmény a tengeralattjárók darabszámát és összvízkiszorítását illetően nem szabott korlátokat, azt azonban kikötötte, a nyílt tengeri (ocean-going) tengeralattjárók vízkiszorítása legfeljebb 1500 tonna, a kisebb, elsősorban partvédelmi célokra szolgáló hajóké pedig 600 tonna lehet. Ehhez igazodva az olaszok számos különböző típust fejlesztettek ki, a főleg diverzánsakciókra, és aknatelepítésre szánt törpe tengeralattjáróktól kezdve az óceáni bevetésekre is alkalmas nagy egységekig. Az olasz haditengerészet alapvetően a Földközi-tengeren való működésre készült fel, azonban szükségét látták a nagy hatótávolságú, távoli vizeken is bevethető tengeralattjáróknak is, melyekkel a tervek szerint az ellenség – ekkor még a franciákra gondoltak – utánpótlási vonalat támadták volna az Atlanti-óceánon, illetve – az eritreai támaszpontokról indulva – az Indiai-óceánon.

Az olasz tengeralattjárók minősége, a legtöbb olasz ipari termékhez hasonlóan, változó színvonalú volt, és általában elmaradt a hasonló német és angol egységeké mögött. A hajók lassan merültek, a víz alatt rosszul manővereztek, és nagyméretű parancsnoki tornyuk miatt már messziről könnyen észrevehetőek voltak. Viszonylag gyenge minőségűek voltak a hajókon használt optikai eszközök, és a torpedók is. Az óvatoskodó flottavezetés a tengeralattjárókat elsősorban felderítésre, a felszíni flotta védelmére, és diverzánsakciókra gondolta felhasználni, offenzív fellépést csak a nagy hatótávolságú egységeknek engedélyeztek. Ezek parancsnokai többnyire rámenős, agresszív támadó taktikára készültek fel, ami a későbbiekben nem bizonyult jó elképzelésnek.

Az első világháború váratlanul és felkészületlenül érte valamennyi hadviselő felet, korábban senki nem számított egy ilyen nagyságrendű fegyveres konfliktusra. Ezt a felkészületlenséget csak fokozta, hogy a fegyveres erőknél egy rakás olyan technológiai újdonság került első ízben alkalmazásra, melyek használatáról, és annak következményeiről, addig csak spekulációk léteztek. Ez a háború minden szempontból újszerű volt, s az új eszközök jelentette kihívásokkal a tábornokok és tengernagyok nem nagyon tudtak megbirkózni.

A legnagyobb hatású újdonságok nyilván a repülőgépek katonai célokra való használata, a harckocsi megjelenése, és a már korábban is ismert, de nyílt tengeri bevetésekre csak most alkalmassá váló tengeralattjáró tömeges alkalmazása voltak. Ez utóbbi minden haditengerészetet meglepetésként ért, mivel a tengeri háborút korábban mindenki úgy képzelte el, hogy az majd nagy csatahajó-ütközetekből fog állni. Ennek megfelelően mindenki a nagy hadihajók építésére fordította a haditengerészetek költségvetését, és a kisebb egységek teljesen a háttérbe szorultak. A háború alatt kellett valahogy bepótolni ezt a lemaradást, és sebtében megépíteni a konvojok védelmére, és a tengeralattjárók elleni harcra alkalmas kis hadihajókat.

A tengeralattjáró-veszély létezése valamiért még az Egyesült Államok haditengerészetét is meglepetésként érte, pedig az amerikaiak 1917-ben már három éve figyelhették az európai harcokat. Kereskedelmi flottájuk már korábban is komoly veszteségeket szenvedett a német tengeralattjáróktól, de amikor végül ők is beléptek a háborúba – nagyrészt egyszerű üzleti megfontolások alapján –, csak akkor tudatosult bennük, hogy flottájuk felkészületlen arra, hogy megvédje a hazai vizeket az új fenyegetéssel szemben. A többi haditengerészethez hasonlóan tehát az US Navy is csak már a hadba lépés után kezdte el komolyabban fejleszteni a flotta kisebb egységekből álló hajórajait, melyek építését addig a csatahajók javára teljesen elhanyagolták.

A lázadó hajók elfogott tengerészei elleni tömegperek július végén kezdődtek el. A hatóságoknak egy ideig problémát okozott, hogy pontosan miként is kezeljék a történteket, hadbíróság elé való katonai lázadásként, vagy a polgári törvénykezés hatálya alá tartozó politikai bűncselekményként. A kormány nyomására végül az előbbi mellett döntöttek, lázadásért ugyanis súlyosabb büntetéseket szabhattak ki, melyek elrettentő például szolgálhattak a többiek számára.

A Prut tengerészei közül végül 44 főt állítottak bíróság elé. A lázadás négy vezetőjét halálra ítélték, 16 tengerészt kényszermunkára, hatot átvezényeltek a haditengerészet büntető zászlóaljához. A többieket a lázadás szervezésében való részvételt tanúsító bizonyítékok hiányában felmentették. A halálos ítéleteket szeptember 19-én végrehajtották.

A Georgij Pobedonoszec letartóztatott tengerészei közül hármat ítéltek halálra, ötvenkettőt pedig életfogytiglani, vagy 4-20 évig terjedő szabadságvesztésre, illetve kényszermunkára. A halálra ítéltek közül egynek a büntetését kegyelemből életfogytiglanra enyhítették, a másik két tengerészt szeptember 29-én kivégezték.

A felmentettek sem örülhettek felhőtlenül. Sokakat elbocsátottak a haditengerészettől, a megbízhatatlan elemek közül pedig több száz embert áthelyeztek a Távol-Keletre, az Amuri Flottához. (A Távol-Keletre – vagy a Kaszpi-tengerre – való áthelyezés a cári haditengerészetnél általában büntetésnek számított, illetve a kegyvesztettség jele volt, míg a Fekete-tengeri Flottához való áthelyezés többnyire jutalomnak minősült.)

A Veha, a No.267 torpedónaszád, és a Patyomkin Constantából hazatérő, illetve Feodiszjánál elfogott tengerészei ellen augusztus elején kezdődött meg az eljárás. Összesen végül 68 embert állítottak bíróság elé. A tárgyalást a novemberben kitört szevasztopoli matrózfelkelés félbeszakította, és végül csak következő év februárjában születtek meg az ítéletek. Három tengerészt ítéltek halálra, de büntetésüket később kegyelemből 15 év kényszermunkára enyhítették. (Egyikük öt évvel később a börtönben halt meg.) Négy tengerészt 3-10 év börtönbüntetésre ítéltek, a többieket felmentették. Alekszejev hadnagyot és Kaluzsnij zászlóst, valamint Golenko doktort szintén felmentették, de a bíróság úgy ítélte meg, teljesen mégsem hunyhatnak szemet afelett, hogyha kényszer hatására is, de együttműködtek a lázadókkal, ezért – rangjuk megtartása mellett – mindhármukat elbocsátották a szolgálatból.

Viszonylag enyhe ítéletek születtek tehát, ami nyilván az országban közben lassan enyhülő helyzetnek volt köszönhető. A forradalmi megmozdulások tovább tartottak, de láthatóan lassan kezdtek kifulladni, a flotta és a hadsereg pedig a kisebb-nagyobb lázongások ellenére lojális maradt a cári hatalomhoz, amely tehát továbbra is támaszkodhatott a fegyveres erőkre. Nem volt tehát már szükség példát statuálni.

A Constanta felé tartó Patyomkinon az éjszaka során sikerült helyreállítani a rendet, s valamennyire lelket verni az elcsüggedt és megriadt legénységbe, aztán ismét elkezdődött az ülésezés. A hajóbizottság megint vége-hossza nincs tanácskozásba kezdett a további teendőkről. Az eredeti elképzelést, mely szerint Constantában megadják magukat a román hatóságoknak, Kirill torpedózta meg, amikor a tiszti könyvtárban rátalált a haditengerészeti szabályzatra, melyből kiderült, a nemzetközi jog értelmében a lázadásért bűnözőknek és dezertőröknek tekintik őket, s ilyen minőségükben a románoknak vissza kell toloncolniuk őket Oroszországba. Ezt követően egyhangúan úgy döntöttek, nem adják meg magukat, hanem a semleges kikötőben szenet, vizet, és élelmiszert vételeznek – melyek megvásárlásához még mindig bőven volt pénz a hajó kasszájában –, majd visszatérnek az orosz partokhoz.

Szevasztopolba csak a Patyomkin Odesszába való megérkezését követő reggelen, június 28-án érkezett meg a csatahajón történt lázadás híre. A flottaparancsnok, Csuhnyin altengernagy, éppen a fővárosban, Szentpéterváron volt, helyettesének, Alekszander Krisztianovics Krieger ellentengernagynak kellett intézkedéseket tennie. A besúgók jelentései alapján a flotta vezetése már addig is tudta, hogy a forradalmi szervezetek egy közeli időpontban lázadást terveznek a hajókon. Most úgy hitték, a Patyomkinon kitört felkelés ennek az általános lázadásnak a megtervezett első lépése, melyet követni fog a többi hajó is. Ezt megelőzendő, a megbízhatatlannak tekintett tengerészeket Krieger gyorsan partra tetette, a szociáldemokrata szervezetek ismert vezetőit pedig letartóztatta. A hajókon megszigorították a fegyelmi rendszabályokat. Ezek az intézkedések elegendőek voltak ahhoz, hogy a kritikus időpontban, a tervezett felkelés előtt néhány nappal, megbontsák a hajókon működő forradalmi sejtek organizációját.

Miután tanácskozott vezérkarával, Krieger a Kazarszkij kiscirkáló és négy torpedónaszád kíséretében még aznap délután útnak indította Odessza felé a Tri Szvatyityelja (Három Szent Főpap), Georgij Pobedonoszec (Diadalmas Szent György), és Dvenadszaty Apostolov (Tizenkét Apostol) csatahajókat, derítsék fel a Patyomkin tartózkodási helyét, és ha kedvező a helyzet, kényszerítsék megadásra a lázadókat. A köteléket Fjodor Fjodorovics Visnyeveckij ellentengernagy vezette. Krieger másnap este futott ki a Rosztiszlav és Szinop páncélosokkal, valamint három rombolóval a Tendra-sziget felé, ahol az Odesszából visszatérő Visnyeveckijnek június 30-án reggel kellett csatlakoznia hozzá, lehetőleg az elfogott Patyomkinnal együtt. A flotta hetedik csatahajóján, a csak Vörös Kátyaként emlegetett Jekaterina II. páncéloson, olyan feszült volt a helyzet, hogy a szintén megbízhatatlan Csezme csatahajóval együtt inkább hátrahagyták Szevasztopolban, nehogy a legénység a tengeren lázadjon fel.

Krieger erősen bízott a sikerben, hiszen az Odesszából érkező hírek szerint a Patyomkin tétlenül vesztegelt a kikötőben, legénysége pedig erősen megosztott. A tengernagy biztos volt benne, a flotta megjelenése elég lesz ahhoz, hogy az ingadozók átálljanak a rendszerhű erőkhöz, és kicsavarják az irányítást a forradalmi elemek kezéből.

A Nagy Katalin által a XVIII. század végén alapított Odessza városa 1905-ben a cári birodalom negyedik legnagyobb települése volt. A város kikötője hatalmas forgalmat bonyolított le, a Fekete-tengerről induló, és ide érkező szállítmányok nagyobbik részének ez volt az induló, illetve a célkikötője. Az ukrán és dél-orosz területekről érkező búza, kukorica, köles, és rozs nagyobb részét Odesszában rakodták be a hajókra, s indították útnak Anglia felé. Az egyéb élelmiszerek, és a faáruk forgalma is jelentős volt. A virágzó kereskedelem gazdaggá tette a várost, ahol a lakosság életszínvonala jócskán felülmúlta az orosz átlagot.

A XIX. század végi iparosítási lázban Odessza külvárosaiban nagy ipartelepek létesültek, körülöttük a sebtében felhúzott munkásnegyedekkel. A növekvő forgalmú kikötő, illetve az azt az ország belső vidékeivel összekötő vasút kiszolgálásához is egyre több munkáskézre volt szükség. A belvárosi polgárság és a külvárosi munkásság természetesen területileg, és az életszínvonalukat tekintve is élesen elkülönült egymástól. Mindezek ellenére azonban az odesszai munkások is jobban éltek, mint társaik az ország más területein. Az orosz-japán háború kitörése után a kereskedelmi forgalom csak még jobban fellendült, és a város lakossága a növekvő hadiipari megrendelésekből is hasznot húzott. A munkanélküliség elenyésző volt, a lakosság ellátása jónak volt mondható, és az enyhe éghajlatú vidéken nem okozott gondot a téli időjárás sem. Teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy pont Odesszában robbanjon ki valamilyen lázadás.

Az újabb kori kutatások a Patyomkinon történt események lefolyását illetően nagyjából elfogadják az előző posztban ismertetett történetet, a részleteket azonban számos ponton módosították.

Apró kis momentum, hogy nem a hajó teljes személyzetét sorakoztatták fel a tatfedélzeten, hiszen el sem fértek volna ott. Hiányoztak az éppen szolgálatban levők, illetve a gépházak szinte teljes személyzete, akik részint ügyeletben voltak, részint pedig éppen ebédeltek. (Ezek szerint a gépháziak talán nem tagadták meg a borscs elfogyasztását.) A hajó legénységének így legfeljebb talán a harmada-fele gyűlhetett össze a hátsó fedélzeten.

A tengerészélet újkori ábrázolása általában előtérbe helyezi a romantikus elemeket, és nem nagyon foglalkozik a ténnyel, miszerint a tengerészmesterség valójában nagyon kemény fizikai munka. Amit ráadásul tovább nehezítenek a speciális körülmények, melyek között a tengerészek ezt a munkát végzik, például hogy ki vannak téve az elemeknek, és nincs szilárd talaj a lábuk alatt. A romantikára kevéssé fogékony ókoriak reálisabban látták a szakmát, ahogy a régi görög mondás fogalmaz: „Aki sok kínt akar kiállni, választhat a hajó, és az asszony között.”

A haditengerészek mondhatni halmozottan hátrányos helyzetben voltak, hiszen nekik még a katonai fegyelem is tovább nehezítette amúgy sem könnyű életüket. A hajók fedélzetén összezsúfolódott több száz ember között a nehéz munka és a szigorú fegyelem miatt folyamatos volt a feszültség, s a tiszteknek kényes egyensúlyt kellett fenntartani. Nem feszíthették túl a húrt a túlzásba vitt szigorral, másrészt viszont túl lazára sem engedhették a gyeplőt, hiszen ez szintén a rend felbomlásához vezethetett volna. Tapasztalat kellett ahhoz, hogy eltalálják, mikor kell odacsapni, és mikor szemet hunyni, s a rossz időzítés könnyen lehetett kisebb-nagyobb zavargások okozója.

A hajók fedélzetén az indulatok fő gerjesztője általában a rossz bánásmód, és még gyakrabban a rossz ellátás volt. A felkelések úgyszólván soha nem elvont ideológiák, szabadságeszmények miatt törtek ki, legfeljebb utólag szokták ezzel megideologizálni az eseményeket. Szinte az összes nagy tengerészlázadás oka a rossz ellátás, illetve a tengerészek bajba jutott társaik iránti szolidaritása volt, bár az utókor gyakran másként emlékezik vissza rájuk.

A XX. század is bővelkedik az ilyen eseményekben, a legismertebb talán a német haditengerészetnél 1918 októberében kitört általános lázadás, mely megadta a kegyelemdöfést a kivérzett birodalomnak, mely már amúgy is alig állt a lábán. A legtöbb megmozdulásra azonban alighanem az orosz haditengerészetnél került sor, ahol a század első két évtizedében úgyszólván egymást érték a kisebb-nagyobb lázongások, zendülések. Ezeket többnyire ideológiai alapúnak szokás tartani, az illegális baloldali pártok által szervezett forradalmi megmozdulásoknak. Valójában azonban a legtöbb esetben ezeknél is megélhetési gondokat, vagy érdeksérelmeket találhatunk a háttérben. Nincs ez másként a talán legismertebb orosz tengerészlázadás, a Patyomkin felkelés esetében sem. A „legismertebb” szót persze nyugodtan tehetjük idézőjelbe, ugyanis igazából sokkal inkább Eizenstein híres filmjét ismerjük, és nem a valódi történetet. Az amúgy kiváló film valójában igencsak nagyvonalúan bánik a tényekkel, és nem igazán tekinthető dokumentarista jellegű alkotásnak. A valóság, mint azt alább majd látni fogjuk, ezúttal is eléggé eltért a propagandától.