A csatahajók fejlődése során a XIX. század végére kialakult a páncélzatnak az az elrendezése, mely a későbbiek során is jellemző volt ezekre a hajókra, és amely a Dreadnought után sem változott meg gyökeresen. A hajótest páncélzatának fő elemét a hajó oldalának a vízvonalon való páncélozása, az övpáncélzat adta. Az övpáncél nem terjedt ki a hajó egész hosszára, csupán az első és a hátsó lövegtornyok közti részre, s általában a vízvonal alatt és felett mintegy egy-másfél méter magasságban/mélységben védte a hajót. Az övpáncél felett a hajó oldalát vékonyabb páncéllemezek borították, ugyanúgy, ahogy a hajó orrát és tatját is egy vékonyabb páncélöv védte a vízvonalon. Az öv két végén, az első és a hátsó lövegtorony előtt, illetve mögött, egy-egy vastagon páncélozott keresztválaszfal védte a hajó belsejét az elölről és hátulról érkező gránátokkal szemben. Hátul a kormánykamrát általában szintén egy ilyen keresztválaszfal védte. A hajó belsejében, az oldalpáncélzattól pár méterre, a vízvonal felett néha beépítettek egy vékonyabb, általában 20-30 mm vastag páncélzattal ellátott hosszanti repeszfogó válaszfalat is. Ez főleg a német hajókra volt jellemző.

A fedélzetek közül általában kettőt páncéloztak, a felső fedélzet egy vékonyabb, 20-40 mm vastag páncélborítást kapott, míg a nem sokkal a vízvonal felett beépített fő páncélfedélzet az első világháború idején általában 50-70 mm vastag volt. Ez utóbbinak a két szélét a legtöbb esetben lefelé hajlították, s azok az öv alsó szegélyénél érték el a hajó oldalát, így erősítették a vízvonal védelmét is.

A felépítményeknél a parancsnoki híd és a fő lövegtornyok általában az övpáncélzattal azonos vastagságú, vagy esetleg még erősebb páncélvédelmet kaptak. (Persze nem mindenhol, a tornyoknak csak a homloklemeze volt ilyen vastag, oldalt és felül vékonyabb lemezek védték őket.) A hátsó parancsnoki híd, illetve – ha voltak – a kisebb kaliberű lövegek tornyai, vékonyabb páncélzatot kaptak, a tűzvezető állások pedig csak 20-50 mm vastag, szilánkvédő páncélzattal voltak felszerelve.

Az első világháború végére az európai politikai életből szinte teljesen eltűnt a viktoriánus korszakra jellemző következetes, célirányos, érdek és értékalapú politizálás. Palmerstone, Gladstone, Bismarck korszaka elmúlt, a helyükre középszerű kishivatalnokok, majd hataloméhes szélhámosok és megszállottak kerültek, akik számára a politizálás lényege csak a következő választások megnyerése, s ennek érdekében készségesen kiszolgálják és kihasználják a tömegek vágyait és indulatait, és rájátszanak a félelmeikre. Ennek megfelelően az értelmetlen háborút egy értelmetlen, ostoba, és kártékony békeszerződés követte, mely a tömegek bosszúvágyának, és gátlástalan mohóságának kielégítésén kívül semmilyen más céllal és értelemmel nem bírt.

Nyoma sem maradt annak a mértéktartásnak és józanságnak, mely a XIX. század európai háborúinak végén a győzteseket általában jellemezte, a cél most a vesztesek teljes tönkretétele volt. Európa vezető politikusaiban nem maradt annyi józan ész, hogy elismerték volna, a kontinens egységet képez. Bár a politikai egységet ezer évek alatt sem sikerült megvalósítani, Európa országait kulturálisan és gazdaságilag mégis évszázadok szerves fejlődése kötötte millió szállal egymáshoz. A háborúval, és az azt követő békeszerződéssel – illetve majd a következő háborúval – ezt az egységet barmolták szét, hihetetlenül ostoba és rövidlátó módon. Ennek az egységnek a széthullása pedig a győztesek számára ugyanolyan káros következményekkel járt, mint a veszteseknek.

Az igazán komoly elmék eddigre már kezdték elhagyni a politikát, s inkább a tudományos és gazdasági életben igyekeztek érvényesülni, de onnan is próbálták figyelmeztetni a döntéshozókat. A már akkor is nagynevű közgazdász, John Maynard Keynes, közvetlenül a békeszerződések aláírása után kijelentette, ha a győztesek nem tudnak felülemelkedni elvakult bosszúvágyukon, a némettel együtt szétverik az egész európai gazdaságot is: „Franciaország, Németország, Itália, Ausztria, Hollandia, Oroszország, Románia, és Lengyelország szíve együtt dobog, és szerkezetük, valamint civilizációjuk lényegében azonos. Együtt fejlődtek, együtt inogtak meg, és együtt fognak elbukni. Ebben rejlik a párizsi béke romláshozó lehetősége. Ha az európai polgárháború úgy végződik, hogy Franciaország és Itália, pillanatnyi győzedelmes hatalmukkal visszaélve, tönkreteszik a jelenleg térdre kényszerített Németországot és Ausztria-Magyarországot, ezzel saját romlásukat is megpecsételik, mert rejtett lelki és gazdasági kötelékek kötik össze őket áldozataikkal.”

Jászi Oszkár nagyjából ugyanekkor szinte ugyanilyen következtetésre jutott: „Nemcsak a legyőzöttek jutottak koldusbotra, de magukat a győzőket is egyre kínosabban fojtogatja saját győzelmük. Lehetetlenség egy bonyolult gazdasági organizmusnak az egyik felét úgy tönkretenni, hogy a másik is halálosan bele ne betegedjék. Ez a folyamat megy ma végig egész Európán, keletről nyugat felé.”

A győztes európai államok a háború után maguk is éppen csak egy lépésre álltak attól a szakadéktól, melybe a központi hatalmak országait belelökték. Mindegyikük a gazdasági csőd szélén állt, külföldi piacaikat nagyrészt elvesztették, a háború alatti fedezetlen pénzkibocsátások miatt tombolt az infláció. A XIX. század klasszikus nyugati civilizációja a háborúval megsemmisült, az addigi társadalmi rendszer és az erkölcsi rend összeomlott.

Tavaly összeütöttem egy sorozatot az első világháborút megelőző flottaversenyekről – mert több is volt –, melynek végén kissé meggondolatlanul azt az ígéretet tettem, a teljes kép kedvéért folytatni fogom az írást az első világháborút követő flottaépítési versennyel is. Hogy erre szükség van, abban már nem vagyok egészen biztos, de azért ha már megígértem, hát megcsináltam ezt is.

Nagyjából ott indítom a történetet, ahol az elsőt abbahagytam, vagyis a háború végén, de időnként óhatatlanul is előfordulnak átfedések, ismétlések a két szövegben. Remélem, nem zavaró mértékben. Akadémiai értekezést persze ezúttal se várjon senki, csak úgy nagyjából átfutok a háború után talpon maradt három nagyhatalom, Nagy-Britannia, Egyesült Államok, Japán, flottaépítési tervein, szinte kizárólag a még mindig elsődleges csapásmérő fegyvernek tartott csatahajókra fókuszálva. A sorozatot a washingtoni konferenciával, és az azt követő nagy leépítésekkel zárom, és próbálom elkerülni, hogy ígéretet tegyek az újabb folytatásra, a második világháború előtti flottaépítési verseny ismertetésére.

1676 június 29-én 15 ezer dán katona szállt partra Helsingborgnál. A svéd hadsereg nagy része az északi német tartományokban rekedt, és mivel a vizeket a dán-holland flotta ellenőrizte, onnan visszaszállítani már nem lehetett őket. A szóban forgó három tartományban összesen mindössze ötezer svéd katona állomásozott, akik képtelenek voltak feltartóztatni a dán hadsereget. A dánok diadalmenetben nyomultak előre, egyik város a másik után került a kezükre, és alig néhány hét leforgása alatt szinte valamennyi elvesztett területüket visszafoglalták. Jóformán csak az elszántan és eredményesen védekező Göteborg és Malmö városa maradt svéd kézen. A dán előrenyomulást nagyban segítette a területek civil lakosságának aktív támogatása is. A dán kormányzat mindig is lényegesen népszerűbb volt körükben, mint a keménykezű, militáns svéd uralom. A svéd megszállás alá került területeken komoly partizánmozgalmak bontakoztak ki, melyek most nagy segítségére voltak a dán csapatoknak.

Október végén azonban a svédek ellentámadást indítottak. A sebtében összeszedett, 12 ezres sereget az uralkodó, XI. Károly vezette. A svédek rövidesen megmutatták, hogy a szárazföldön még mindig ők a jobbak, s több vereséget mértek az elbizakodott dánokra. A hadsereg megerősítése végett a dán uralkodó a flotta állományának javát átvezényelte a szárazföldi csapatokhoz. A megtépázott svéd flotta egyelőre nem jelentett veszélyt, a közelgő tél miatt pedig a hajók egyébként is visszavonultak kikötőikbe. Miután Tromp éppen beteg volt, a mintegy másfél ezer fős tengerészkülönítmény Niels Juel vezetésével csatlakozott a Scaniában harcoló sereghez. A tengerészek azonban nem váltották valóra a hozzájuk fűzött reményeket. A szárazföldi hadviselésben teljesen járatlanok voltak, ráadásul felszerelésük is elég szegényes volt. Jelenlétük sem menthette meg a hadsereget a megsemmisítő vereségtől, mely december negyedikén következett be, a lundi ütközetben.

Felkészülve a háború kitörésére, a dán flottát már májusban felszerelték, és harckészültségbe állították. Erősítésként egy nyolc sorhajóból álló holland kötelék is csatlakozott hozzájuk, Binckes kapitány vezetésével. Binckes ugyanolyan intrikus bajkeverőnek bizonyult, mint a holland tisztek többsége. Hajlandó volt ugyan feletteseként elfogadni Adelert, ám tisztjeivel együtt azt követelte, köteléke független hajórajként működhessen, és Adeleren kívül másnak ne tartozzanak engedelmességgel. Miután a hollandok támogatásáról nem mondhattak le, a dán Admiralitás kénytelen volt elfogadni ezt a követelést.

Mindaddig, amíg a dán flotta nem verte meg a svéd hajóhadat, és nem szerezte meg a hazai vizek feletti uralmat, a dán hadsereg nem kockáztathatta meg az átkelést a svéd területekre, így a szárazföldi csapatok egyelőre csak az észak-német területeken folyó harcokba avatkoztak be, illetve Norvégia középső területeiről indítottak kisebb támadásokat Svédország ellen. A háború sikere tehát a flottán állt vagy bukott. A dán-holland flotta Adeler vezetésével még augusztusban, vagyis a szeptember másodikán megtörtént hadüzenet előtt, kifutott Koppenhágából, hogy elvágja a német területen harcoló svéd csapatok összeköttetését az anyaországgal, és kikötőikbe szorítsa be a svéd hadihajókat, megteremtve ezzel egy sikeres dán partraszállás lehetőségét.

Harcra azonban nem került sor, ugyanis a svéd flotta felszerelése igen lassan haladt, ráadásul járványok törtek ki, melyek megtizedelték a hajók legénységét. A svédek csak októberre voltak képesek elhagyni Stockholm kikötőjét, ám csupán Gotland északi csücskéig jutottak, ahonnan a legénység közt pusztító járványok, és a viharos időjárás miatt kénytelenek voltak visszafordulni. A viharos tengeren több hajó összeütközött, és komoly károk érték a flottát. A kudarc miatt felbőszült svéd uralkodó, XI. Károly, a flottaparancsnokot, Gustav Otto Stenbock-ot tette felelőssé, és nemcsak menesztette a szolgálatból, hanem kifizettette vele a sikertelen hadjárat összes költségét is. A király az év végén Lorentz Kreutz bárót nevezte ki új flottaparancsnoknak.

Európa északi területei, a skandináv országok, a kontinens perifériáján helyezkednek el, és majdnem olyan külön testet képeztek a földrész életében, mint a brit szigetek. Az itteni országok érdekszférája jól behatárolható volt, és lényegében mindig a Balti-tenger feletti ellenőrzés megszerzése miatt dúlt köztük a viszály. Az egymással közeli rokonságban álló népek közt mindig népszerű volt a skandináv egység gondolata, azonban ennek megvalósítását természetesen mindegyikük a saját irányításával képzelte el. Ehhez Dánia került a legközelebb, mely a Kalmari Unióban hosszú időre egyesítette Dániát, Norvégiát, Svédországot, Finnországot, Izlandot, Grönlandot, és a Feröer-szigeteket. Az uniót, nevének megfelelően, elvileg független államok alkották, a gyakorlatban azonban egyértelműen dán irányításról volt szó, mely gyakran sértette a többi ország érdekeit. Az uniót végül szét is bomlasztották a belső ellentétek. A kegyelemdöfést a megerősödő, és feltörekvő Svédország kiválása jelentette 1521-ben, melyet követően a Kalmari Unió hivatalosan is megszűnt létezni. Svédország és Dánia ettől kezdve egymás vetélytársaivá váltak, és megkezdődött köztük a harc a balti területek nem elhanyagolható jelentőségű kereskedelmének ellenőrzéséért.

Kezdetben egyértelműen Dánia látszott az esélyesnek. Az 1611-es háborúban területeket nyert el a svédektől, a dán flotta pedig blokád alá vette a svéd fővárost, Stockholmot. IV. Keresztély dán király azonban elkövette azt a hibát, hogy 1625-ben beavatkozott a német császárság területein ekkor már javában dúló harmincéves háború menetébe. A királyt természetesen nem annyira a szorongatott német protestáns fejedelemségek megsegítésének önzetlen szándéka vezérelte, hanem az északi német területek megszerzésével inkább saját hatalmát és erejét óhajtotta növelni, főleg az egyre erősebbé váló Svédországgal szemben.

A dán csapatok kezdetben sikerrel tevékenykedtek, és mélyen benyomultak a német területekre, azonban 1626-ban súlyos vereséget szenvedtek Tillytől, majd a rákövetkező évben Wallensteintől. Ezt követően Wallenstein benyomult a dán területekre, és elfoglalta az egész Jütland félszigetet. A dán szigetek, és a főváros, Koppenhága, csak azért menekült meg ettől a sorstól, mert a dán, és a segítségül hívott svéd flotta megakadályozta az ellenség átkelését a tengerszorosokon. 1629-ben IV. Keresztély kénytelen volt békét kötni II. Ferdinánddal, és kilépni a háborúból. Mindez rendkívül megalázó volt a dán királyságra nézve, hiszen nemcsak katonai vereséget szenvedtek, hanem jelentős területekről is kénytelenek voltak lemondani, ráadásul, a még rosszabb lehetőség elkerülése végett, kénytelenek voltak ősi ellenségük, Svédország segítségéhez folyamodni. A dánokkal ellentétben viszont a svédek rendkívül megerősödve kerültek ki a háborúból. Nemcsak komoly területi nyereségre és hadisarcra tettek szert, hanem Gusztáv Adolf győzelmei után a svéd hadsereg tekintélye is hallatlanul megnövekedett. A továbbiakban egy jó ideig már nem a spanyol, hanem a svéd csapatokat tartották Európa legütőképesebb fegyveres erejének.

Az első világháborút követően a legtöbb kis és közepes haditengerészethez hasonlóan az olasz flotta sem engedhette meg magának nagy hadihajók építését. A súlyos gazdasági nehézségek közepette nem jutott pénz nagy flottafejlesztésekre, s az olaszok, a többiekhez hasonlóan, már csak kényszerből is kénytelenek voltak visszatérni a XIX. század vége felé divatos stratégiához, a kis hajókkal folytatott portyázó hadviselés gondolatához. Ennek fő eszközét korábban a kisebb felszíni hadihajókban, cirkálókban, rombolókban, és torpedónaszádokban látták, az első világháború tapasztalatai azonban megmutatták, hogy a kereskedelmi hajók elleni hadviselés leghatékonyabb fegyvere a tengeralattjáró.

Az olasz hadvezetés 1922 után hozzálátott lecserélni elavult tengeralattjáró állományát. Az új típusok tervezésénél már figyelembe vették a zsákmányolt német tengeralattjárókkal szerzett tapasztalatokat is. A Washingtoni Flottaegyezmény a tengeralattjárók darabszámát és összvízkiszorítását illetően nem szabott korlátokat, azt azonban kikötötte, a nyílt tengeri (ocean-going) tengeralattjárók vízkiszorítása legfeljebb 1500 tonna, a kisebb, elsősorban partvédelmi célokra szolgáló hajóké pedig 600 tonna lehet. Ehhez igazodva az olaszok számos különböző típust fejlesztettek ki, a főleg diverzánsakciókra, és aknatelepítésre szánt törpe tengeralattjáróktól kezdve az óceáni bevetésekre is alkalmas nagy egységekig. Az olasz haditengerészet alapvetően a Földközi-tengeren való működésre készült fel, azonban szükségét látták a nagy hatótávolságú, távoli vizeken is bevethető tengeralattjáróknak is, melyekkel a tervek szerint az ellenség – ekkor még a franciákra gondoltak – utánpótlási vonalat támadták volna az Atlanti-óceánon, illetve – az eritreai támaszpontokról indulva – az Indiai-óceánon.

Az olasz tengeralattjárók minősége, a legtöbb olasz ipari termékhez hasonlóan, változó színvonalú volt, és általában elmaradt a hasonló német és angol egységeké mögött. A hajók lassan merültek, a víz alatt rosszul manővereztek, és nagyméretű parancsnoki tornyuk miatt már messziről könnyen észrevehetőek voltak. Viszonylag gyenge minőségűek voltak a hajókon használt optikai eszközök, és a torpedók is. Az óvatoskodó flottavezetés a tengeralattjárókat elsősorban felderítésre, a felszíni flotta védelmére, és diverzánsakciókra gondolta felhasználni, offenzív fellépést csak a nagy hatótávolságú egységeknek engedélyeztek. Ezek parancsnokai többnyire rámenős, agresszív támadó taktikára készültek fel, ami a későbbiekben nem bizonyult jó elképzelésnek.

Az első világháború váratlanul és felkészületlenül érte valamennyi hadviselő felet, korábban senki nem számított egy ilyen nagyságrendű fegyveres konfliktusra. Ezt a felkészületlenséget csak fokozta, hogy a fegyveres erőknél egy rakás olyan technológiai újdonság került első ízben alkalmazásra, melyek használatáról, és annak következményeiről, addig csak spekulációk léteztek. Ez a háború minden szempontból újszerű volt, s az új eszközök jelentette kihívásokkal a tábornokok és tengernagyok nem nagyon tudtak megbirkózni.

A legnagyobb hatású újdonságok nyilván a repülőgépek katonai célokra való használata, a harckocsi megjelenése, és a már korábban is ismert, de nyílt tengeri bevetésekre csak most alkalmassá váló tengeralattjáró tömeges alkalmazása voltak. Ez utóbbi minden haditengerészetet meglepetésként ért, mivel a tengeri háborút korábban mindenki úgy képzelte el, hogy az majd nagy csatahajó-ütközetekből fog állni. Ennek megfelelően mindenki a nagy hadihajók építésére fordította a haditengerészetek költségvetését, és a kisebb egységek teljesen a háttérbe szorultak. A háború alatt kellett valahogy bepótolni ezt a lemaradást, és sebtében megépíteni a konvojok védelmére, és a tengeralattjárók elleni harcra alkalmas kis hadihajókat.

A tengeralattjáró-veszély létezése valamiért még az Egyesült Államok haditengerészetét is meglepetésként érte, pedig az amerikaiak 1917-ben már három éve figyelhették az európai harcokat. Kereskedelmi flottájuk már korábban is komoly veszteségeket szenvedett a német tengeralattjáróktól, de amikor végül ők is beléptek a háborúba – nagyrészt egyszerű üzleti megfontolások alapján –, csak akkor tudatosult bennük, hogy flottájuk felkészületlen arra, hogy megvédje a hazai vizeket az új fenyegetéssel szemben. A többi haditengerészethez hasonlóan tehát az US Navy is csak már a hadba lépés után kezdte el komolyabban fejleszteni a flotta kisebb egységekből álló hajórajait, melyek építését addig a csatahajók javára teljesen elhanyagolták.

A lázadó hajók elfogott tengerészei elleni tömegperek július végén kezdődtek el. A hatóságoknak egy ideig problémát okozott, hogy pontosan miként is kezeljék a történteket, hadbíróság elé való katonai lázadásként, vagy a polgári törvénykezés hatálya alá tartozó politikai bűncselekményként. A kormány nyomására végül az előbbi mellett döntöttek, lázadásért ugyanis súlyosabb büntetéseket szabhattak ki, melyek elrettentő például szolgálhattak a többiek számára.

A Prut tengerészei közül végül 44 főt állítottak bíróság elé. A lázadás négy vezetőjét halálra ítélték, 16 tengerészt kényszermunkára, hatot átvezényeltek a haditengerészet büntető zászlóaljához. A többieket a lázadás szervezésében való részvételt tanúsító bizonyítékok hiányában felmentették. A halálos ítéleteket szeptember 19-én végrehajtották.

A Georgij Pobedonoszec letartóztatott tengerészei közül hármat ítéltek halálra, ötvenkettőt pedig életfogytiglani, vagy 4-20 évig terjedő szabadságvesztésre, illetve kényszermunkára. A halálra ítéltek közül egynek a büntetését kegyelemből életfogytiglanra enyhítették, a másik két tengerészt szeptember 29-én kivégezték.

A felmentettek sem örülhettek felhőtlenül. Sokakat elbocsátottak a haditengerészettől, a megbízhatatlan elemek közül pedig több száz embert áthelyeztek a Távol-Keletre, az Amuri Flottához. (A Távol-Keletre – vagy a Kaszpi-tengerre – való áthelyezés a cári haditengerészetnél általában büntetésnek számított, illetve a kegyvesztettség jele volt, míg a Fekete-tengeri Flottához való áthelyezés többnyire jutalomnak minősült.)

A Veha, a No.267 torpedónaszád, és a Patyomkin Constantából hazatérő, illetve Feodiszjánál elfogott tengerészei ellen augusztus elején kezdődött meg az eljárás. Összesen végül 68 embert állítottak bíróság elé. A tárgyalást a novemberben kitört szevasztopoli matrózfelkelés félbeszakította, és végül csak következő év februárjában születtek meg az ítéletek. Három tengerészt ítéltek halálra, de büntetésüket később kegyelemből 15 év kényszermunkára enyhítették. (Egyikük öt évvel később a börtönben halt meg.) Négy tengerészt 3-10 év börtönbüntetésre ítéltek, a többieket felmentették. Alekszejev hadnagyot és Kaluzsnij zászlóst, valamint Golenko doktort szintén felmentették, de a bíróság úgy ítélte meg, teljesen mégsem hunyhatnak szemet afelett, hogyha kényszer hatására is, de együttműködtek a lázadókkal, ezért – rangjuk megtartása mellett – mindhármukat elbocsátották a szolgálatból.

Viszonylag enyhe ítéletek születtek tehát, ami nyilván az országban közben lassan enyhülő helyzetnek volt köszönhető. A forradalmi megmozdulások tovább tartottak, de láthatóan lassan kezdtek kifulladni, a flotta és a hadsereg pedig a kisebb-nagyobb lázongások ellenére lojális maradt a cári hatalomhoz, amely tehát továbbra is támaszkodhatott a fegyveres erőkre. Nem volt tehát már szükség példát statuálni.

A Constanta felé tartó Patyomkinon az éjszaka során sikerült helyreállítani a rendet, s valamennyire lelket verni az elcsüggedt és megriadt legénységbe, aztán ismét elkezdődött az ülésezés. A hajóbizottság megint vége-hossza nincs tanácskozásba kezdett a további teendőkről. Az eredeti elképzelést, mely szerint Constantában megadják magukat a román hatóságoknak, Kirill torpedózta meg, amikor a tiszti könyvtárban rátalált a haditengerészeti szabályzatra, melyből kiderült, a nemzetközi jog értelmében a lázadásért bűnözőknek és dezertőröknek tekintik őket, s ilyen minőségükben a románoknak vissza kell toloncolniuk őket Oroszországba. Ezt követően egyhangúan úgy döntöttek, nem adják meg magukat, hanem a semleges kikötőben szenet, vizet, és élelmiszert vételeznek – melyek megvásárlásához még mindig bőven volt pénz a hajó kasszájában –, majd visszatérnek az orosz partokhoz.